+  Roxfort RPG
|-+  2000/2001-es tanév
| |-+  Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola
| | |-+  Főépület
| | | |-+  Bejárati csarnok
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Bejárati csarnok  (Megtekintve 119 alkalommal)

Mrs. Norris
Maffiavezér
***


,, a T E J hatalom ,,

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2019. 06. 19. - 19:21:59 »
+1



Ide jut mindenki, aki belép a Roxfort kastélyának hatalmas tölgyfa kapuján. A tágas csarnokot fáklyák világítják meg. Felfelé faragott, gyönyörű kőpilléreket látni, melyek kupolában tetőznek. Illúzió ez csupán, de csodás illúzió. Jobbra a Nagyterem kétszárnyú ajtaja nyílik, a bejárattal szemben vörös kárpitos lépcsők indulnak a felsőbb szintekre. Balra egy hosszú, kacskaringós folyosón át vezet az út a bájital-laborokba, és sokak szerint itt kezdődik a Mardekárosok birodalma is. A csarnok egy sarkában állnak a hatalmas homokórák, melyek a Roxfort négy háza közti pontverseny állását hirdetik. A homokóra-formákban apró drágaköveknek látszó, színes, egyformára csiszolt kavicsok vannak, ám ezek pusztán a látványt szolgálják: a homokórák előtt alul tényleges számokban realizálódnak a pontállások. A tölgyfakapu mellett aranytábla hirdeti a roxforti hősök neveit, az elesettek mellett apró kereszt kapott helyet.
Naplózva

Jayce Hansel
Mardekár
*


minden_jég

Elérhető Elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2019. 10. 08. - 15:45:45 »
+2

.:Menj el, túl fájdalmas látni téged:.
2000.10 08.; reggeli órák  



te, akit megöltelek azon a napon
:.madarak.:



16+, mert csúnya beszéd.


A reggeli séta valami beteges szokásommá vált. Kimegyek, amikor még elég hideg van, magam sem értem miért. Nem tudok nyugton ülni, kell, hogy szellőztessem a fejem. Nem kérek a többiek boldogságából. Így sajét magam menekülök bele abba a fegyott világa, ami a lelkem mélyén is testet ölt. Már erősen hűvös az idő, kint a taláromra ült a dér, és most az épület belsejében lassan olvadozni kezd. De hiába van odabent meleg, mégsem érzem. Hűvös vagyok. Belül dér, és jég. Megállt bennem az idő kattogása, a húsomba vájta és megfagyasztotta az óra mutatóját az a vörös-hamvas nap.
Állok
a végtelen hosszúnak tűnő kőtábla mellett. Mindig ott kötök ki. Nem tudok úgy elmenni mellette, hogy ne nézzek rá. Hogy ne keressek neveket. Miben reménykedem? Hogy igazából ez csak egy vicc? Nem tudom.
De hiába érzem, hogy hasztalan, mégis ugyan azt eljátszom. Minden nap.
Olvasom a neveket. Sok mindneki van rajta, akit ismertem. Ott van az a hugrás gyerek, Balthasar, akitől egyszer elcsórtam a pulcsiját. De ő mégis azt hangiztatta, hogy nekem adta. Pedig én csórtam el. Hiába volt felsőbb éves, hiába volt erősebb, mint én. És látok más neveket is. Neveket, akiket megszivattam. Neveket, akikkel együtt nevettem. Neveket, akik bántottak, és megvertek, ha egyedül voltam. Erőseket és gyengéket.Mégis én vagyok a leggyengébb mind közül. Aki úgy meredt életben, hogy senkinek sem segített. Aki mindekit cserben hagyott. És mindnekit elveszített. Csak ennyi maradt belőlük. Egy kőba vésett emlékmű. És látom Ed és Simon nevét. Látom mögöttük a keresztet. És ez pofán gyűr. Mindig, mindig pofán gyűr.
És fáj, kurvára fáj. Mert ez a valóság.
Állok.
Ökölbe szorítom a kezem.
És beleütöm az öklöm.
Újra.
És újra.
Lehorzsolom a bőrt.
Összevérzem a neveket.
De csak ütök.
- Bazd meg!
Bazd meg, ti hülye hősök, kik meg akartatok menteni minket. Azt monjdák most már béke van. Kinek a lelkében? Az enyémben nincs. Adjátok vissza. Azt a békét, amit elvettek tőlem. Tőlünk. Akik meghaltak, nem ilyen békére vágytak. Nem, ők élni akartak. Ha erősek, ha gyengék voltak. Élni. De most úgy érzem, én is halott vagyok.
- Bazd meg!
Bazd meg, mert te életben vagy. Mert megkönnyebbülsz, amiért egyetlen egy nevet nem látsz ott. Amiért mosolyogni tudnál, mert ő él. Ő még él. De milyen élet az?
- Bazd meg!
Félek. Félek eléd  állni. Újra hozzád szólni. Annyi kérdésem van... Ezt én tettem veled? Én öltelek meg? Miattam van. Igen miattam. Az én hibám. Miért nem mosolyogsz? Miért nem nevetsz? Gyűlölsz? Én nem gyűlöllek. De nem tudok rád nézni, a szemedbe nézni. Mert csak önmagam szánalmas arcát látnám visszatükröződni a te tiszta tekintetedben. Igen, én tettem ezt veled. Igen, erre nincs bocsánat.
- Bazd meg!
Bazd meg, hogy én élek. Én.
Egy utolsót ütök, és az ordításom talán hangos. De nem érdekel. Aztán észre veszem, hogy a szavaim nem a kőneveknek szólnak, hanem egyenesen rád csapódnak. És az ver visszanhot ebben az üres csarnokban. Vajon a lelkedről verődik vissza?
- Tűnj el! - nem akarlak látni. Ne nézz rám így. Nem érdemlem meg. Nem érdemellek meg. Túl fájdalmas látni téged. Ezt akarom mondani. Ezt mondom. Ne gyere a közelembe. Messze kell löknöm téged. Minnél messzebb. Nem számít hányszor bántalak meg. Ha ezzel elérem, hogy soha se szólj hozzám... Akkor már boldog leszek. Mert utána többé nem tudlak bántani.
Csak tűnj el.
Tűnjünk el egymás életéből.
Naplózva


Sierra Fern
Griffendél
*


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2019. 10. 08. - 21:36:38 »
+1

Tell me
Why do you act
like you don't care

2000. október 8.

Még mindig nem tudom, merre vagy; mondd, hol keresselek?


16+

A mindenfele szálló por és törmelék közül bámulsz rám. Mint valami szellem, úgy hat sápadt bőröd és az acélos szemeid, a világos tincsek... Valamit mondasz, vagy mondani próbálsz, de nem hallom. Túl hangos.. de mégis mi? Igyekszem belekapaszkodni a szavaidba, amiket ne is hallok, s kezedért nyúlok... Szeretnélek magamhoz húzni, olyan közelre, hogy halljalak. Hogy tudjam, mit dalolsz nekem. De nem érlek el. Centikre vagyok a karodtól, amikor megtorpanok, kezemből kiszalad az erő... Dermedten bámulom az égett húst, és remeg a szám... Sikítok? Talán? Fáj? Talán. De te elmész. Itt hagysz, pedig látod, mi történt... Segíthetnél. Valahogyan segíthetnél, ha visszahúznál és megölelnél, de te elmész. Már megint a hátad mögött hagysz, hogy a kezemet bámuljam, vagy leglábbis azt a secegő maradékot... fáj... úgy fáj...

Felriadtam. Olyan lendülettel kapva a kezem felé, hogy a takaróm egyik fele a padlón végezte, de én csak halk zihálással körülfontam ujjaimat a karom körül... Nincs vér... Nincs égett szag... Nincs fájdalom. Úgy értem, de, egy halovány kis lüktetés az érintés nyomán, de ez már megszokott.
Feljebb toltam magam, és halkan szuszogva körbesandítottam. Nem lehettem túl hangos, senkit nem ébresztettem fel, én azonban képtelen voltam visszacsukni a szememet... Még akkor sem, ha foltokat láttam a fáradtságtól. Otthon valamivel könnyebb volt az élet. Nem volt más dolgom, csak egész nap feküdni és soha el nem küldött leveleket írogatni valakinek, amiket persze néhány szó után a szemetesbe gyűrtem. Így, amikor engem is összegyűrt a fáradtság, egyszerűen csak kidőltem, ezzel természetesen tökéletesen felborítva az algoritmusomat.
De kit érdekel?
Kicsit még remegett a karom, ahogy kikászálódtam az ágyamból. Hátrasöpörtem a hajamat, amely kicsit csapzottan tapadt arcomhoz homlokom környékén, majd előkotortam az egyenruhámat... Muszáj kiszellőztetnem a fejem... megint. A szobatársaim mostanában szokásosan nem találnak a helyemen reggel, bár nem hiszem, hogy ez annyira sok vizet zavarna.
Gyorsan összekaptam magam, szorosan húzva össze magamon a pulóveremet. A talárt otthagytam, úgy terveztem, a tanórák kezdete előtt még bejövök érte, bár a kastély hűvös falai közt lassacskán rájöttem, hogy ez talán hiba volt... Eléggé fáztam, az október nem a meleg reggeleiről volt híres, de ez legalább egy kicsit felfrissített, és elűzte az álom után maradt tompa hányingert.
Valahogyan a bejárati csarnok felé keveredtem, miközben szinte kétségbeesetten szeltem a folyosókat. Csak egy álom volt, nem történt meg... vagyis de, megtörtént, de nem most... ez már a múlt, Sierra... Ő már a múlt...
Az emberek általában leállnak egy bizonyos témán való pörgéssel, maximum pár nap után... Akkor én miért nem tudok? Miért nem tudok továbblendülni valamin, ami már három éve történt? Nem lesz jobb. Nem lesz jobb. Sőt, csak egyre fájdalmasabb... Én nem akarom ezt. Nem akarok több fájdalmat... Akkor miért nem tudok leállni? Miért nem tudok megelégedni a válaszokkal, azzal a kevés... azokkal a nem létező válaszokkal.
Egy pillanatra lehunytam a szemem. Egy egészen rövidke másodpercre csak, hiszen aztán meghallottam egy hangot, amitől összerándultam.
- Baszd meg! Baszd meg! - Megtorpantam, ajkam elnyílt, a levegő élesen süvített végig száraz, fájó torkomon. A fal éppen eltakarta, de nem kellett, hogy lássam... Nem is akartam látni... Egyszerűen csak újra lehunytam a szemem.
Minden egyes "baszd meg"-re kirázott a hideg. Úgy éreztem, mintha pofonvágna a szavakkal, pedig azt se tudta, hogy egy sarokkal arrébb hallgatózok... Mit tett volna, ha tudja? Vajon mégjobban meggyűlölt volna? A fenébe is... Egy újabb nyár, újabb hónapok, amíg nem láttam. Hiányzott? Nem kellett volna, hogy így legyen. Mindig is csak a földig tiport, mindig is látványosan gyűlölt. Miért reménykedtem benne, hogy egyszer majd jobb lesz? Hiszen nem lesz. Fel kéne adnom, és lám, még mindig reszketve kapaszkodok az apró kis reménysugárba, hogy most más lesz... Hogy most minden más lesz...
A reménysugár a hangja volt. A fájdalom, ami összerántotta a szívem. Meg akarom ölelni. Azt akarom, hogy tudja,  nincs egyedül... Hiszen nincs egyedül, igaz?
Kinyitottam a szemem, amikor hangja újra elhalkult, és szinte fel sem eszmélve... elindultam. Az ujjaimat végighúztam a fal sarkán, és megálltam... néhány másodpercbe telt csak, hogy észrevegyen. Homályos tekintete a másodperc törtrésze alatt tisztul ki. Kérlek, ne nézz rám úgy! Kérlek, nézz rám... Úgy!
Megremegett az ajkam. Csak egy pillanatnyi néma csend... ennyi volt.
- Tűnj el! - Megtette, és nem tette. Éreztem a szavait, és nem éreztem. Még mindig ott lapult bennem a lány, aki értette a nyelvét... Az a lány óvatosan közelebb lépett, és tekintete Jay kezére vándorolt.
- A kezed... - Apró, erőtlen hang volt, de talán éppen hallotta. Egy óvatos pillantás arcára, majd újra a föld felé. - Vérzel.
Még közelebb léptem, óvatosan felé nyúlva, de felkészültem az ellenkezésre. Pedig én csak segíteni szerettem volna... Nem akarom, hogy fájjon, Jay. Ezért vagyok itt. De te hol vagy, mondd? Hol keresselek?
 
Naplózva

Jayce Hansel
Mardekár
*


minden_jég

Elérhető Elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2019. 10. 08. - 22:33:37 »
+1

.:Menj el, túl fájdalmas látni téged:.
2000.10 08.; reggeli órák  



te, akit megöltelek azon a napon
:.madarak.:



16+, mert csúnya beszéd.


Egy hang, egy vékony bizonytalan hang. Ami régi emlékeket idéz fel bennem. Nem, nem merek rád nézni. Ahogy észreveszem, hogy előttem vagy, elkapom rólad a tekintetem. Nem, nem nézhetek rád. Úgy érzem akkor végleg összetörök. Nem tudnám levenni a tekintetem a karodról... Nem tudnám nem nézni azt a sebet, amit én okoztam. Így elkapom feletted a tekintetemet, de így is egy pillanatra... Egy pillanatra megállok és a szemedbe nézek. Aztán mér bámulom is mögötted az üres folyosót, a hideg kemény falakat.
Reszket a kezem.
Fáj.
De nem annyira, mint a te sebeid.
Így én nem érezhetek fájdalmat.
Nekem nem szabad. Az én sebem begyógyul... Ez begyógyul.
Ezért nem is akarom, hogy foglalkozz velem.
Saját magaddal törődj.
- Vérzel.
Közelebb lép. Az én karom pedig azzal a lendülettel meg is taszítja. Talán a neveknek csapódik a háta. Igazából meg akarlak ölelni. Magamhoz szorítani, és az sem zavarna, ha az orromat csiklandoznák a hajszálaid. Azt szerettem volna, hogy tudd, próbálok rendben lenni.
- Kopj le! - Ne foglalkozz velem, kérlek... Csak lépj túl rajtam jó? Én rendben leszek...Valamikor... Túl nehéz teher vagyok a számodra. És ezt folyton eszembe juttatod.
Gyűlöllek.
Gyűlölök rád nézni, mert csak a szánalmasságom jut eszembe.
Gyűlölöm hallani a hangod, azt a hangod, mert azt hiszed a segítségedre szorulok. Nem, én nem szorulhatok rá. Nem érdemellek meg.
Gyűlölöm az érintésed, mert még most is olyan kedvesen nyúlsz felém, mint akkor... Amikor véglek ellöktelek.
Gyűlöllek, és mégis azt akarom, hogy újra jól legyünk. Igen, mind a ketten jól legyünk. Annyira idegesít.
Hirtelen összeszorul a gyomrom. Utálom ezt. Utálom minden érzésemet, azt akarom, hogy neked jó legyen. NÉLKÜLEM. De te folyton, mindig, mindig felbukkansz, pedig nem akarlak látni... pedig ha tudnád, mennyire szeretnélek... De nem nem akarlak... Ez a gondolat felidegesít. A kettősségem. Mindig ez van. Ha meglátlak.. Elborul az agyam. Dühös leszek. Magamra. Rád. Mindenre. Arra a napra. Anyámra. Az életre.
Összeszorul a torkom. És érzem, hogy megint fájdalmasabbat fogok ütni. Mert minék többször látlak, annál jobban mérges leszek. És annél jobban megütlek, a húsodba vájok. Csak kopj le végre rólam. Csak hagyjál már. Legyéb boldog... Nélkülem. Miért nem érted? Miért nem hallasz meg úgy mint régen?
Kurvára felbaszol így.
Hangosabban mondjam, azt akarod?
Akkor úgy teszek.
- Húzz már el a francba, nem érted? Nem kell a szánalmad, fogalmad sincsen, ez milyen kurvára megalázó. Mikor kértem, hogy segíts? Hm?! Mikor? Egyáltalán,miért akarod mos ezt az egész szarságot bepótolni? HM?! Mit csináltál azon a nyárom? Érdekelt egyáltalán, hogy mi van velem? Érdekelt, hogy hogy vagyok? Le se szartál. Vagy várjunk, pontosan azt csináltad. És még volt pofád úgy elém állni, mintha mi sem történt volna! Mintha, semmi nem változptt volna. Fogalmad sincsen, milyen volt nekem az a nyár. Fogalmad sincs, milyen úgy élni, hogy a szüleid halálfalók. Neked tökéletes életed van. Semmiért nem kellett megkűzdened. Mindent megkaptál... Otthont, családot... Szeretetet... Nekem nem jutott semmi. És tudod mit? kell is a francnak. Eddig is megvoltam ezek nélkül... Legyél továbbra is az a hülye beképzeld picsa, aki úgy jár-kel, mint aki túllépett mindenen.Mert túlléptél ugye? Azért jössz nekem azzal a szánalmas arcoddal. Nem bírok rád nézni. Mert felbazsol vele. Menj és etesd meg a szánalmad valaki mással, aki nem én vagyok!
Nem nem ezt kellene mondanom neked.
Sajnálom.
Mert egy szörnyeteg vagyok, aki egy vérfarkasnál is rosszabb.
Egyszerűen ezzel én sem tudom mit akarok.
Azon kívül, hogy jó messzire lökjelek attól a gyerektől, aki csak forgatja benned a kést.
Nem értem magam.
Nem értek semmit.
Csak el akarok tűnni.
Az életedből...
És mégis...
azt akarom, hogy visszatarts.
Azt akarom, hogy megérts engem, pedig már én sem tudom, hogy mit kiabálok.
Csak újra szeretném érezni a melegséget... Ebben a hideg testben...
Naplózva


Sierra Fern
Griffendél
*


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2019. 10. 09. - 19:38:22 »
+1

Tell me
Why do you act
like you don't care

2000. október 8.

Még mindig nem tudom, merre vagy; mondd, hol keresselek?


16+


Nem csak az ő keze remegett, miközben lágyan felé nyúltam. Szerettem volna megérinteni, még az ujjain legördülő vércseppek sem zavartak. Azt akartam, hogy újra érezzem őt, tenyerének finom melegét, hogy csendesen lehunyja a szemét, és megadja magát. Ne akarjon tovább háborúzni. Évek óta ezt csinálja.
Miért, Jay? Miért nem hagyod abba, hogy ellökj magadtól?
Az én dolgom lenne ez. Nem tudom, mi történt vele, de az biztos, hogy az én anyám nem perzselte meg a kezét, hogy még s Gyengélkedőn töltött olyan sok idő után is fájjon a rágondolás is.
Elsős korunk óta próbálkozok, ő pedig ugyanolyan jegesen taszít el magától, ahogy eddig. A közeledésemre, mint egy vadállat lökött arrébb, hogy a falnak vágódtam. Tompa fájdalom terjedt szét a hátam felső részében, vállaimba ivódva, de nem moccantam, nem menekültem el, nem hagytam őt, mint ahogy a szája azt formálta.
Mikor hagyod már abba, Sierra?
Képtelen voltam, amíg láttam benne annak a kisfiúnak a töredékét. Amíg éreztem, hogy a lelkem mélyén talán értek valamit belőle, hiszen bennem is itt van ő, az a kislány, aki azon a bizonyos napon örökre idebent maradt a sérüléseivel - testén és lelkén. Nem akartam elfogadni, hogy feleslegesen erőlködöm... Nem tudtam elfogadni.
- Jay... - próbálkoztam meg halkan, de a válasz ismét csak egy hangos kiáltás volt. Lehunytam a szemem.
Mit tettem ellened, hogy ennyire nem akarsz látni? Azt hittem, ismerlek, de mostmár semmit nem értek. Én vagyok a bajod, vsgy emlékeztetlek valamire? Egy hibádra? Az emberek hibáznak, Jay. Engedd, hogy megbocsássak. Kérlek.
Képtelen voltam bármit is kiolvasni a szeméből. Hideget láttam, jeget. Nem értettük egymást, ez volt itt a probléma. Őszinteségre volt szükség, de még beszélgetni se tudtunk. Te nem tudsz beszélgetni. Próbálkozom. Minden erőmmel próbálkozok, de megint csak nekemfeszül... A szavaira, mintha mérget csepegtetnének belém.
- Húzz már el a francba, nem érted? Nem kell a szánalmad, fogalmad sincsen, ez milyen kurvára megalázó. Mikor kértem, hogy segíts? Hm?! Mikor? Egyáltalán,miért akarod mos ezt az egész szarságot bepótolni? HM?! Mit csináltál azon a nyárom? Érdekelt egyáltalán, hogy mi van velem? Érdekelt, hogy hogy vagyok? Le se szartál. Vagy várjunk, pontosan azt csináltad. - A soha el nem küldött levelekre gondoltam, melyek összegyűrve hevertek a fiókom aljában... Ha tudta volna, hogy mindig csak rá gondoltam. Ha tudta volna, hogy hányszor kívántam a pokolba és hányszor akartam hozzábújni... akkor nem mondaná ezt. - És még volt pofád úgy elém állni, mintha mi sem történt volna! Mintha, semmi nem változptt volna. Fogalmad sincsen, milyen volt nekem az a nyár. - Annyira igazságtalan volt. Igen, ez az. Kibaszottul igazságtalan. - Fogalmad sincs, milyen úgy élni, hogy a szüleid halálfalók. Neked tökéletes életed van. Semmiért nem kellett megkűzdened. Mindent megkaptál... Otthont, családot... Szeretetet... Nekem nem jutott semmi. És tudod mit? kell is a francnak. Eddig is megvoltam ezek nélkül... Legyél továbbra is az a hülye beképzeld picsa, aki úgy jár-kel, mint aki túllépett mindenen.Mert túlléptél ugye? Azért jössz nekem azzal a szánalmas arcoddal. Nem bírok rád nézni. Mert felbazsol vele. Menj és etesd meg a szánalmad valaki mással, aki nem én vagyok!
Ökölbe szorult a kezem, olyan erővel, hogy éreztem, ahogy a körmeim felsértik tenyeremet. Nyugodt akartam maradni... De képtelen voltam. A düh teljesen elhomályosított - vagy ezeket s könnyrk voltak? Nem érdekelt. Közelebb léptem, és hagytam, hogy ökleim a mellkasának vágódjanak. Egyszer, kétszer, háromszor.... Olyan erővel, amennyit magamból ki tudtam préselni.
- Nehéz volt a nyarad, mi? Persze, ha ekkora kibaszott pofám lenne, mint neked, de sajnos nekem csak egy szenessé égett kéz és egy kis szánalom maradt, igaz?! Néha gondolsz másokra, Jayce? Néha eszedbe jut, hogy nem csak te vagy ezen a kibaszott világon? - Még mindig a mellkasát püföltem, de már egyre szaggatottabban. -  Tökéletes család? Ha egyszer is az életben rám figyeltél volna valamikor, tudnád, hogy... De igazából minek magyarázok? - Hitetlenkedve nevettem fel. - Tudod, miért nem hagylak békén, Jay? Ha nem, akkor most figyelj, mert kurva nagy dolgot fogok mondani... Barátság. Barátok voltunk. Nem én vetettem neki véget, Jay. Nem én löktelek el magamtól... Nem én hagytalak cserben. - A könnyek legördültek az arcomon, számban éreztem a sósságukat és az államon. Remegett minden porcikám, de elléptem tőle. Mostmár az én öklöm is fájt, de csak a szemébe bámultam. A hideg íriszekbe... - Kurvára önző vagy. Kurvára felbaszol e...
Még annyi minden volt a nyelvemen, még annyi mindent akartam mindani, amikor egyszer csak a padló... A padló kifordult alólam. Először azt hittem, csak megszédültem és seggreestem, de aztán nagy sebességgel megindultam valamerre... Ijedten felsikkantottam, de mire a hang mondjuk eljutott volna akárkihez is, hangos robajjal és rajtam csapódó kemény fájdalommal szembesültem, aztán, mintha valaminek nekicsapódnék. Ez aztán megismétlődött, csak ezúttal a felület megállított, én pedig rémülten ziháltam, minden egyes porcikámban szenvedve. Nem voltam olyan tagom, ami ne sajogna a hirtelen kis zuhanástól, így egy pillanatig nem is moccantam, nem próbáltam meg körbenézve beazonosítani, hova a picsába keveredtem, csak lehunyt szemmel felnyögtem. Ahh... A fejem... És a kezem... És mindenem...!
Naplózva

Jayce Hansel
Mardekár
*


minden_jég

Elérhető Elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2019. 10. 10. - 19:50:16 »
+1

.:Menj el, túl fájdalmas látni téged:.
2000.10 08.; reggeli órák  



te, akit megöltelek azon a napon
:.madarak.:



16+, mert csúnya beszéd.


Miért nem hagysz békén?
Miért kell megfojtanod a törődéseddel?
Miért vagy ennyire... kibaszottul...
kedves?
Miért szeretlek még most is kurvára? Pedig cseszettül idegesítesz. Idegesít, mert mindig látlak, akkor is, ha nem akarlak. Idegesít, mert eszembe juttatsz mindent, ami elsőben, a háború előtt történt velünk. Az együtt tanulást. A kviddicsnézést, pedig lehet te nem is kedvelted annyira. Idegesít, hogy nem mondtam el, hogy tőlem van az a karkötő. Tudod, másodikban kaptad. Vajon hordod még? Vajon felvetted-e valaha? Ideges leszek, ha csak eszembe jutsz, ha csak látom magunkat egymás mellett ülve, egymásra hajtott fejjel, az egyik padon. Idegesít, hogy volt miattad egy kedves részem, és idegesít, mert az most már semmivé vált. És mindennél jobban gyűlölöm azt, hogy nem tudok visszatérni ahhoz a sráchoz, akit kedveltél...
...
Tudom, hogy nem ezeket kellene hozzád vágnom. Tudom, hogy nem vagy érzéketlen picsa, tudom, hogy meg akarsz menteni minket, tudom, hogy valahol talán még jóban lehetnénk. De egyszerűen képtelen vagyok megbocsájtani magamnak. Nem megy. Vagy már nem is akarok? Ennyire elengedtelek volna? De ez sem igaz. Mert fontos vagy. Annyira fontos, hogy meg akarlak óvni téged ettől a szörnyetegtől, aki én vagyok.
gyűlölöm ezt.
azt, hogy szeretlek és gyűlöllek...a te kedvességet túl sok... és most azt hiszem végleg megsemmisítettem a belém vetett érzéseidet, bármik is voltak azok
puff, puff, puff, puff
Az első ütéstől még kicsit megtántorodok, mert meglepsz. Még összetörve is meglep, hogy milyen erős vagy. Azt hiszem nem érthetjük meg egymást. Olyan szavak záporoznak a lelkembe, amik belém fagyva megállnak, én pedig egyedül képtelen vagyok elmodani, hogy mit érzek. Ha tehetném, még egy hét után is ugyan itt állnék, vele szemben, és csak modanám neki, azokat az elfelejtett szavakat. Kinyílik a szám, majd be is csukom. Nem tudom, hogy észre veszi-e, de őgy csak mondja és mondja. Én pedig nem tudok megszólalni. A fagy a torkomat szorongatja.
- Nehéz volt a nyarad, mi? Persze, ha ekkora kibaszott pofám lenne, mint neked, de sajnos nekem csak egy szenessé égett kéz és egy kis szánalom maradt, igaz?! Néha gondolsz másokra, Jayce? Néha eszedbe jut, hogy nem csak te vagy ezen a kibaszott világon?
Erre nem tudok semmit se mondani, de megragadom azt az öklét, amelyen a sebe van, míg a másik szakadatlanul, ütlegel tovább. Nem baj. Nekem nem fájhat.
- Tökéletes család? Ha egyszer is az életben rám figyeltél volna valamikor, tudnád, hogy... De igazából minek magyarázok?
- Tudom - csúszik ki a számon egy erőtlen, gyenge motyogás, amit biztos, hogy nem hall meg. De ebben benne van mindan, amit érzek. Tudom milyen volt az életed. Nem felejtettem el a bezségetéseinket. Mikor sokat meséltünk azorkól a világokról, amikbe beleszülettünk. Nem láthatod rajtam, mert nem akarom, hogy tudd. Nagyon jól ismerlek. Tudom, milyen vagy amikor bánt valami, és azon a tökéletesnek tűnő látszaton is nagyon jól átlátok.
- Tudod, miért nem hagylak békén, Jay? Ha nem, akkor most figyelj, mert kurva nagy dolgot fogok mondani... Barátság. Barátok voltunk. Nem én vetettem neki véget, Jay. Nem én löktelek el magamtól... Nem én hagytalak cserben.
Összeszorulnak az ajkaim, és dobban egyet a szívem. Igen... Voltunk. És ez benne a legszörnyűbb. Mert már úgy érzem képtelenek lennénk leülni és beszélgetni, ahogyan azt oly sokszor tettük. De valahogy úgy érzem, képtelen vagyok elengedni a kezed. Mert akkor összesnél, én pedig nem bírnám megint azt újra végignézni. Fájdalmas látni téged így, és még mindig tudom, hogy én miattam van ez. Pedig egyszerűbb lenne, ha csak megerednének a szavak... Szánalmas vagyok... Fogalmam sincs mit csináljak, hogy jóvátehessek mindent... Szavak nélkül...Mit tehetnék? Mit tegyek, Sierra? Gyáva vagyok látod, most sem tudlak megölelni, csak fogom a kezed, míg el nem húzódsz tőlem...És nem merem átlépni azt a távolságot kettőnk között. MI van ha közelebb lépek? Mi van, ha akkor véglek meghalsz miattam?
Aztán egyszer csak elakad a szavad, miközben én váratlanul pofára esek.
- Anyádat lökdösd te fszfej - csúszik ki a számon, mert azt hiszem belém jött valami állat, ám a halk sikításod, és a tény, hogy gurulok, mint egy részeg gurkó ledöbbent, és magamról megfeledkezve hömpölygök a megbillent, csúszóssá vált folyosón. Nem elég, hogy multkor a seggemhez tapadt a seprű és nem bírtam azzal a sárga csajjal lekecmeretni a szeszélytől, még ez is.
- A kurva életbe - mondom megint, aztán érzem, hogy csapódok ide-oda, de közben minden szarnak nekiüttközök, aztán becsapódok, höpölygök, mintha véget se akarna érni. Még skerül valami random felbukkanó tárgy sarkába beverni a bordám, így felszisszenek.
Aztán egyszer csak érzem, hogy valami puha testen fekszem, és valami rakoncátlan hajszálak csiklandozzák az arcom. Aztán ahogy a szemem hozzászokik az új fényviszonyhoz, egy még mindig könnytől csillogó szürkés-kék szempárba üttközöm. És nem teszem mást, csak elmerülök bennük.

.:Szabadon lehet garázdálkodni!:.
:.a játék itt folytatódik.:
Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2019. 09. 19. - 11:59:51
Az oldal 0.085 másodperc alatt készült el 34 lekéréssel.