- Trullus aurantiaco! - hirtelen pördülök meg, de a következő pillanatban hanyatt is esek. Biztos egy hátráltató ártás, vagy a franc se tudja. Ezt még nem tanultuk egyik órán se, ha jól nem emlékszem. Inkább csak káromkodok egy sort, aztán az orrom alatt morogva lépek be a nagyterembe, és szememmel egyre Oswint keresem. Mégis valami fura, és sajnálatos módon két beszólásból meg is tudom állapítani, hogy micsoda. Narancssárga lett a hajam... Ó, hogy a tökömet már, nem igaz!
- Gyere, muszáj gyakorolnunk. - megfogom Charlie karját, azzal már húzom is ki az udvarra, onnan pedig a sírkert irányába. Tisztában vagyok azzal, hogy sokan nem szeretik ezt a helyet, és félnek, hogy majd rájuk támadnak a szellemek, de azért annyira nem para a hangulata a dolognak. Ha nem megy túl közel az ember, akkor még tök kellemes is itt tanulni - elvégre nincs semmi humoros, ami elvonja a figyelmet. - Párbajozzunk, mert rohadtul elegem van abból, hogy vagy anyám vagy a jelenlétem miatt színezgetik hol hangosan, hol némán a hajamat vagy a szemöldökömet. - Meg úgy alapból is már elegem van! Kapja be mindenki.
Előveszem a varázspálcámat, és beállok a kezdéshez. Nagyon remélem, hogy halad, mert nincs kedvem sokat tökölni. Haladjunk már, a francba is! Annyira még a hajam sem érdekelt, hogy visszaszínezzem, szóval ő se most kezdje kinyalni magát.
- Oppero - intek felé a pálcával, és nagyon remélem, hogy ebben az idegállapotban is képes vagyok megtalálni az irányt, amerre áll. Ha nem, az elég csúnya lenne. Persze, ha kivédi, az más tészta, mert lényegében akkor is eltalálom, csak nem közvetlenül, hanem a védőátkát. Minden varázslatban ott van a mágus is. Olyan ez, mint a zene és más művészetek. Hiszen ez is az valahol...