+  Roxfort RPG
|-+  Múlt
| |-+  1996 - 2001
| | |-+  2000/2001-es tanév
| | | |-+  Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola
| | | | |-+  Birtok
| | | | | |-+  Fekete-tó
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Fekete-tó  (Megtekintve 1904 alkalommal)

Mrs. Norris
Maffiavezér
***


,, a T E J hatalom ,,

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2019. 06. 19. - 17:44:06 »
+1




A Roxforti Birtokon található Fekete-tó. Az elsősök minden évben ezen kelnek át a csónakokkal, s közben néha bele-beleesnek a vízbe. Nagyon sok minden él ám ebben a tóban.
Naplózva

Clayton C. Colton
Eltávozott karakter
*****


Merel Önjelölt Talpbetétje

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2019. 12. 12. - 10:43:29 »
+1

Féllábbal a hús hegyen

to: Sally Sykes

Korán ereszkedett alá a hűvösebb idő a vén Albion szikláira, bár az esti csendes esőzés után sáros tájat napfény fürösztötte, de úgy igazán már nem tudta felmelegíteni a levegőt. Még rajtam ült az ébredés utáni ólmos fáradtság, gyomrom lényegében üres volt, a reggeli kávé sem segített sokat egyelőre még. A fekete tó partján lassan sétálva óvatosan igyekeztem kiropogtatni a derekamat, amit a változatosság kedvéért ma is sikerült elaludnom. De majd egy kis mozgás és megváltozik ez. Ez is... Sok minden megváltozik a világ folyásában.
Valaha, mikor kis kölyökként ültem eleven, rossz helyre rögzített tőkesúlyként ringatóztam a csónak végében, szívből utáltam ezt a tavat. Mert a Roxforthoz tartozott. Mindent ami ehhez a furcsa, disszonáns... mágikus világhoz tartozó dolgot duzzogva gyűlöltem. Ezek miatt változott meg a kapcsolatom apukámmal, ezek miatt kezdtem elveszíteni a sportot, amit szerettem, ezek miatt kellett kiszakadnom a mugli világból, a közösségből, a helyemről, ezek miatt láttam ritkán a hugicámat. Mit kellett volna szeretnem benne? Rühelltem. Mégis itt a tó partján találtam rá a saját kis világomra. Az elszórtan heverő hatalmas sziklák emelgetésével kezdtem karban tartani az izmaimat, lévén a vingardium leviosa pálcarángatása ehhez azért édeskevés volt. Kevesen jártak erre, el tudtam menekülni az undorodó pillantások és az éles nyelvek elől. Aztán Flitwick professzor jutalomból egy jól sikerült dolgozatomért megmutatta a varázslatot, amivel a köveket ideiglenesen súlyzóvá lehet változtatni, jobb súlyeloszlással. Azóta végképp ez vált az én saját kis helyemmé. Menedékké. Nem csak az izmok, de a gondolatok saját kis szentélyévé is. Olyasmi, mint másnak a jóga vagy a meditáció.
A hűvös szellőben levetettem a talárt, a pulóvert, az inget. Bőröm ősállati reflexszel igyekezett volna megemelni a szőrszálakat, hasztalan, csupán a libabőrt idézve végig rajtam. megborzongtam. Lényegtelen, az edzés megterhelése amúgy is hamarosan felmelegít. Ujjatlan sportkesztyűket húzva nekiveselkedtem az első súlynak és igazam is lett, pár perc után már nem is éreztem semmiféle hűvöset. Ez a napom legjobb időszaka általában. Megfeledkezem az iskola beszólásokról, a lányokról, arról a bizonyos hölgyről, a tanulásról, a vizsgákról, a korgó gyomromról, mindenről. Csak én vagyok és a súlyok. Akadályok, amiket le kell gyűrnöm, kihívások, mik megerősítenek. Én és a súlyok. Én és a célok. Én és a világ. A világ súlyos célja. Vagy a világ céltudatos súlya? Nem mindegy.
Halk, de egyre erősebb zörgés ütötte meg a fülemet a csalitos felől. Nocsak. Valaki erre tart? Igen ritka dolog volt ez, kijártam itt öt évfolyamot és talán ha három-négy alkalommal járt erre valaki összesen, a tó nem volt kifejezetten népszerű hely. A birtok más részei szebbek, fürödni meg nem nagyon ajánlott benne, lévén... gazdag az élővilága. Aláengedtem hát a súlyt a derekamig, majd az ostrom óta heges testem megremegett, majd előre dőlt, leengedve a sziklanehezéket a földre.
A növényfüggöny félrelibbent, mint Ron Weasley talárjának eleje, ha Hermione bikiniben mutatkozott és a tőpartra megérkezett egy ifjú hölgy. Hú, hogy nézett ki! Eredetileg göndör oroszlánsörényre hasonlító hajkoronája már csapzott volt, a légzése feltűnően gyors, a cipőire annyi sár tapadt, amiben már simán el tudna indulni a törzsfejlődés, egyszóval úgy nézett ki, mint aki túl van már egy komolyabb gyalogtúrán. Amit egy magyar mennydörgővel folytatott. Nem előre megbeszélten. Hulla fáradt volt így ránézésre és jól láthatólag nem számított itt egy két méter magas, másfél mázsás, heges testű, félmeztelen fickóra. De mondjuk én sem rá. Nem tudtam a nevét fejből, pár pletyka eljutott hozzám is ugyan, hogy esetleg a saját nemét szereti, de részleteket sosem tudtam, nem vagyok az a társaság középpontja alkat. Meg ha így van, ha nem, az rám nem tartozik. Annyit tudok, hogy a Griffendél Ház sorait erősíti.Igyekeztem barátságos mosolyt bűvölni az ajkaimra.
- Kis kezét csókolom, kisasszony - biccentettem. - Segíthetek?
Naplózva


Sally Sykes
Eltávozott karakter
*****


látod hogy mit teszek: sebet kapargatok

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2019. 12. 13. - 15:18:43 »
+1

a beazonosítatlan srác
ősz;2000

.~.~. Well, uh-oh, running out of breath, but I
Oh, I, I got stamina
Uh-oh, running now, I close my eyes .~.~.


És nézek a mozdonyra, póznadrótra,
ott az öröm, ott a világ talán.
De itt maradok s toporgok vivódva,
mint a rabok a börtön udvarán.

a félelemnek föld íze van


Voltak idők, amikor a barátaimmal végigronahtam a folyosón. Voltak idők, amikor a srácokkal köpőcsöveztem a hídon, és azzal versenyeztünk mejikünk köp messzire. Voltak idők, amikor kacsáztam a tó partján, aztán összeverekedtem a fiúkkal, és a vízben kötöttünk ki. Sok csínytalan dolgot csináltam, és nem is nagyon zavart a közelgő rossz időszak,  a háború árnyai, csak éltem talán menekülve a félelem elől. És most hogy mi elől menekülök? Úgy minden elől. Menekülök a szőrös kezek elől, anyám nyögéseitől, a barátaimtó, a fiúktól, a lelkembe beköltözött csendtől, attól a vörös színtől, mely képes megfojtani, a félelemtől, és önmagamtól. De hiába menekülök, csak ott liheg minden a hátam mögött, és csak kergetnek örökösen, még ha  avilágból is kiszaladnék, akkor is üldöznének és nem hagynának nyugodni. Már ott tartok, hogy nem merek aludni, mert minden újra ugyan ott kezdődik.
Megdörzsölöm a karikás szememet, és fáradtan csoszogok el a tanteremtől. Míg régen én voltam az első, aki kiszaladt, most megvárom hogy teljesen üres legyen. Jó ez alól kivétel ahol hímek tartanak órát. Onnan muszáj menekülnöm, vagy sok esetben be se járok.
Kicsit megállok, a falnak dőlök, megpihenek, nézem a rajtam kívül eső világot, a mellettem elhaladó embereket, az elpazarolt fél évemet, a meg-meg álló értetlen arcokat, akik felém fordulnak. Kedves ismerőseim ők, de én csak elhúzódok, elbújok a hajam mögé, szavak nélkül, és csak hagyom, hadd gondoljon, amit akar, elengedem. Elengedem az életemet és csedben létezek, ki tudja meddig. Talán amíg meg nem szakadok. Nem mozdulok, míg nem csendesül a forgatag, csak azután, addig szobrozok ott, mint aki nagyon is izgalmasnak találja a kőfalakat és a rajta mászó, aranyos kis pókot.
Már éppen el is indulnék, amikor nem az üres folyosóba üttközik a tekintetem, hanem egy Hollóhátas talárba. Hát ez bizony fiú, így igyekszem elslisszolni mellette, anélkül, hogy lehánynám, vagy bármi mást csinálnék, én nagyon igyekszem normélisan elkreülni, de ő...
De ő... Nem nem elégszik meg azzal, hogy elmegyek mellette, miért is elégedne meg, minden hím ugyan olyan tapló állat seggfej, mert ez még le is tapizza a kezem. Nem tudom, hogy a pánik, vagy a dühöm az erősebb, de még a reagálásig se jutok el, mert megszólal azon a köcsög hangon.
- Szia Sally. Egy ideje nagoyn tetszel nekem - fog erősen, szorít, teljesen csapdába kerültem a markában vagyok, és hiába vergődök, szorítja a kezem, és hiába hízeleg nekem mindenfélét, a testem nem felejtette el azt, amikor kitörték a karom, pont ilyen erős szorítással. - Kérlek járj velem - lép közelebb én meg felvisítok, és nem is nézem mit teszek, csak felpofozom, talán meg is karmolom, ő pedig elenged én meg elvesztem az egyensújomat és elesek. Menekülnöm kell, elszaladni tőle olyan messzire, amennyire csak tudok, de nem megy. Nem akartam bántani, de azt akartam, hogy érezze a fájdalmat. Nem akartam ilyenné válni, nem az én döntésem volt. Minden vörös, olyan vörös, megint nem látok más színt, ő pedig rám szegezi a pálcáját, én pedig védekezni sem tudok. Dühüsen kiabál, átkoz és elhord mindennek, de én fel sem fogom a vörös hangokat, a vörös szavakat. Csak eltalál valami,én meg reszketve, öntudatomon kívül felállok, és elkezdek menni, menni, ki tudja merre, ki tudja hova.
Lassan szedem össze az eszemet, ahogy elfakul a vörös szín a szememből, és bár tudatodul bennem, hogy tartok valahová, a testem nem oda megy,a hova én akarom, és csak gyalogolok össze-vissza, sárban, pókhálókon át, midnenfelé, az iskolában és az iskolán kívül. A nap lassan kezd lemenni, délután fele van, én pedig összeesnék, de nem tudok, csak megyek és megyek, közben egyre jobban felsejlik előttem a Fekete-tó, én pedig kezdek örülni neki, hátha belesétálok, hátha elmerülhetek benne örökre, hogy ne kelljen ezt a testet és életet tovább elviselnem. Mindenem csupa por és sár, lucskos vagyok, és álmos, még azelőtt is az voltam, mielőtt ez a bolyongás megkezdődött.
Magamban pedig megígérem azt, hogy ha talákozok ezzel a hímmel, megbosszulom. Még minidg nem szeretem azt, ha valaki hülyére vesz...
És ekkor megpillantok egy hegyet. Ami úgy nem éppen beleillő a környezetbe. Ez a hegy sebes, és izzadt, lucskos, akár csak én, és ez a hegy bizony hímnemű. Aztán egyszer csak vége, nem közeledek tovább felé, megállok megdermedek és csak nézem nézem, egészen addíg, míg meg nem szólal.
- Kis kezét csókolom, kisasszony. Segíthetek.
Hányok. Sikítok. Futni akarok. És pofára esek. Nyekkenek.
A földön vagyok. Fáj mindenem. És csak ez zakatol a fejemben. A földön vagyok. Míg ő nem. Ő felém jöhet. Ő bánthat. Én meg nem tudok hova menni. Fáj a bokám, érzem, hogy belepuffad a zoknimba, és érzem, hogy könnyes a szemem és nem tudok menekülni sehova.
Naplózva


Clayton C. Colton
Eltávozott karakter
*****


Merel Önjelölt Talpbetétje

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2019. 12. 14. - 10:09:44 »
+1

Fél lábbal a húshegyen

to: Sally "Földlány" Sykes

2000. kora ősze

Szóval hogy is mondjam... Igazság szerint tisztában vagyok vele, hogy nem vagyok egy Adonisz alkat és valószínűleg a legtöbb lány szívesebben látna a Big Ben tetejére kötözve egy lánybúcsút tartó Margaret Theatchert, miközben balett tütüs dementorok twerkelnek körülötte, mint engem félmeztelenül, de azért na... Amint a lányka meglátott, egyrészt akkorára nyíltak a szép szeme, ami még egy japán animében is perverzitás lenne, másrészt ki is ürítette a gyomortartalmát rám pillantva, megmutatva ezzel, miként néz ki az eperparfés vajas zsemle gyomorsav köretben. Tippre. Most tényleg vagy ennyire ocsmány vagyok, hogy Drakula magára szegezi a koporsófedelet és kirakja száz évre az "Üzemen kívül, véradományokat a perselybe várom" táblát, vagy van valami baj. Ez utóbbi néhány pillanat múlva le is fixálódott, amikor megperdült volna, hogy elrohanjon, a bal bokája azonban a sárban tovább fordult a nem akármilyen lendületnek hála szép barázdát csúszva a talajba, majd elbicsaklott, a göndör hajú, ijedt őzike pedig rá is pottyant az említett végtagjára. Áááá! Sportoló vagyok, kb tudom mennyre fáj egy magunk alá forduló testrész, ezt nézni is rossz volt. Mondjuk neki amennyire nézem semennyire se, legalábbis fel se szisszent, csak meredt rám. Kissé lefagytam a jelenet hatására, tétován léptem kettőt felé, hogy a segítségére siessek, de erre már könnyezett is és olyan légzésszámot produkált, ami becsületére válna egy középkori kovácsfújtatónak is, amit egy csúnyán begombázott, hiperaktív inas üzemeltet, akinek lándzsával szurkálják a seggét közben. Mi a fene..? Megálltam és a szemébe néztem.
Barna szemek. Nagyok, tágak, könnyben úszók. Nagyon barnák. A föld színe. A föld, a legősibb elem. Szilárd, erős, hatalmas, ingathatatlan, étek és életadó, elcipel súlyodat magán, hűségesen szolgál egy életen át neked és utódaidnak. Nyugodt, szilárd erő, mégis hatalmasabb bármely másnál. Nincs tűz, mi erőt vehet rajta, beleáll a szél legvadabb rohamaiba, méhe megnyílva elnyeli az óceánokat is. Menedéket ad magában, megóv minden veszélytől. Ám ha egyszer maga az anyaföld haragszik meg, ha mélye felmorran és megrázza magát, dühén nem vehet erőt sem sereg, sem mágia sem imák kórusa. Valahogy ilyen volt a lányzó. Barna. Földlány. Nimfa. Barna haj, barna szemek, barnás bőrszín. De azokban a szemekben valami olyan ült, ami még a föld ingathatatlan erejét és kiforgathatta sarkaiból. "Adj egy szilárd pontot rajta kívül és kifordítom sarkaiból a világot" - hallottam lelki fülemmel a régi mugli iskolámban tanult ősi bölcsességet. Hát itt megkapta azt a szilárd pontot. Vad, heves rettegés felhőszakadása tépázta a földbarna táj nyugalmát azokban a nagy szemekben, könnyekből font hajnal vízesést a félelem elszáradt virágú, de mindig tüskés rózsája. Tudtam mi a félelem. Mi a rettegés. Jól ismertem ezt az érzelmet. Mikor Carrow professzor utasítására először használta rajtam óra gyakorlás keretében a Crucio átkot az a Griffendéles lány, mert sárvérű voltam. Utána mindig ezzel a dédelgetett, jegesen hideg érzéssel mentem be az SVK órákra. Elkísért, mint kéretlen barát a félelem gyermekkorom nagy részében a folyosókon, találkozom-e valakivel, aki kigúnyol, kinevet vagy elátkoz a móka kedvéért a kinézetem vagy a vérem miatt. Ott ült mellettem a rettegés a folyosó ablakában, ahol összekuporodva bőgtem kis másodikasként, amikor megölték a varangyomat. Viccből. És féltem, hogy megtalálnak és velem is szórakozni fognak. Jól ismert, rég és túlságosan hű társ volt ő, fagyott simogatását elégszer megtapasztalta a szívem. Normális esetben gyorsan eltűntem volna a színről, hogy ne ijesszem tovább, de akkor a szemem a lábára tévedt.
Arányos, vékony, nem túl magas lány volt, ehhez illő apró lábacskákkal, bármelyik kisebb mint a tenyerem. Csakhogy a bal boka már ránézésére is természetellenes, egy pillantásra is fájdalmas szögben állt, csúnyán befelé csuklott. Nem kellett medimágus egy törés felismeréséhez, hiszen a cipellőt már most kifelé nyomta a feldagadt hús. Erre a lábra nem fog tudni ráállni. Most mit tegyek? Itt nem hagyhatom. A Fekete tó, még ha a maga módján szép hely is, de az élővilága igencsak veszélyes tud lenni és nem mindegyik kifejezetten kötött a víz életmódhoz, van ami kijár a partra is zsákmányt ejteni. A Griffendéles hölgyet el kell vinni a javashoz, csakhogy a rettegése egyelőre parttalan és nem szeretném halálra rémíteni. Végső esetben persze megteszem, az élete azért fontosabb, de ha lehet elkerülném.
Felvettem az ingemet, majd a taláromat is egy szó nélkül, zsebembe gyűrtem a sportkesztyűket. Egy pókfóbiást halálra lehet rémíteni egy ilyen nyolc lábú kis állattal, de zárd össze egy szobába vele, ha a pók sokáig nyugodt marad, az ember tudata előbb-utóbb legyűr a félelem nagyját. A rettegés heves érzelem, de túl hosszan nem tudja ilyen intenzitással fenntartani az elme, hiszen adrenalinreakció, az meg hamar elkezd kiürülni. Félni fog, de idővel le fogja küzdeni a nagyját. Ezt egyszerűen megvártam, addig nem tettem semmit, csupán leültem vele szemben a fűre pár méter távolságra és nem tettem semmit. Főleg nem olyat, amit akármilyen módon fenyegetésnek élhetett volna meg, csupán próbáltam így a távolról felmérni a lába állapotát. Nem vérzett, tehát nem nyílt törés, de attól még nem nézett ki jobban.
Csak akkor szólaltam meg halvány mosollyal, amikor légzése nagyjából normalizálódott, a könnyei elapadtak és már megtapintotta a fájós testrészt, vagyis ürült ki annyira adrenalin belőle, hogy már ne nyomja el a fájdalomérzetet.
- Az a boka nem néz ki jól - kezdtem csendesen. - Nagyon csúnya rándulás vagy akár törés - mormoltam, pedig pontosan tudtam, ez bizony törés, csupán nyugtatni próbáltam a finomítással. - Nézd, nem tudom, hogy miért, de látom a félelmedet tőlem, viszont így nem hagyhatlak itt a tó partján. Ezzel javashoz kell fordulni. Ezt te is tudod szerintem. Figyelj, adok egy botot - dobtam mellé egy jó másfél méteres, kissé már száraz, de strapabíró ágat, - ha ezzel fel tudsz állni és járni, akkor már itt se vagyok. Viszont ha nem... akkor valamit kezdeni kell - mutattam rá a tényekre.
Szinte biztos voltam abban, hogy meg fogja próbálni a felállást a bottal, hogy minél előbb eltűnjek innen. Ahogy abban is, ez nem fog sikerülni. Csak ara játszottam, hogy végül ő maga engedje meg, hogy megvizsgáljam a lábát és ő maga jusson el a felismerésre, engednie kell segíteni.
Naplózva


Sally Sykes
Eltávozott karakter
*****


látod hogy mit teszek: sebet kapargatok

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2020. 01. 02. - 14:48:18 »
0

a beazonosítatlan srác
ősz;2000

.~.~. Well, uh-oh, running out of breath, but I
Oh, I, I got stamina
Uh-oh, running now, I close my eyes .~.~.


És nézek a mozdonyra, póznadrótra,
ott az öröm, ott a világ talán.
De itt maradok s toporgok vivódva,
mint a rabok a börtön udvarán.

a félelemnek föld íze van


A félelem furcsa dolog. Magam sem tudom honnan jön. A felől árad, amitől félek? Vagy mélyről belőlem fakad, olyan mélyről, amit én el se érhetek? nem tudom, csak azt hogy létezik, nagyon is létezik, és akarata van. Karmai, éles foga van. Teljesen rám borul, beborít vele, és a húsomba váj, felszakít mély sebeket és sót szór bele, hogy örökké sajogjon mindenem, hogy szóhoz se jussak. Magmarkolja a szívemet, a gyomromat, és azt akarja, hogy folyton meneküljek. Nincs erőm semmihez, csak a félelem létezik. Elveszi az eszem, és nincs más csak a fájdalom és a remegés.
A magas férfiak félelmetesek. Egyet gondolnak és feléd kerekednek, én pedig menekülni se tudok, megbénulva psilogok  rá, egészan addig, míg el nem vágódok, és mindenem ismét fáj, már fizikálisan is, a bokám egyszerre ég és lüktet, érzem, hogy feszül a bőröm, és egyre nagyobb és nagyobb lesz, könny szökik a szemembe, lefolyik az arcomon elmaszatolja a rákaródott koszt. De ezek a könnyek vörösek és mély barázdát hántanak a bőröm alá, olyan mélyet, olyan fájdalmasat, hogy sikítani tudnék, de nem merek szólni se, nem merek mozdulni sem, csak nézem, ahogy a srác az a félóriás, vagy talán hegyi troll csak jön és trappol és suhan felém, én pedig csak nézek felfelé, majd megadóan összecsukom a szemem. Nem szólalok meg, nem megy, nem tudok beszélni, vörös vérdarabkák tódultak fel a torkomba, és olyan nagy gombócot alkottak, hogy szinte fuldokoltam tőlük.
Közelebb jön és leguggol elé, mintha ezzel nem lenne olyan félelmetes, olyan nagy darab az egész fiú, hogy beárnyékolódok, mintha egy szikla lenne előttem, és a nap mögötte olyan sötét aurába burkolja, mintha csak egy filmjelenet lenne valami settenkedő ragadozóról, aki éppen becserkészi az áldozatát.
- Az a boka nem néz ki jól.  Nagyon csúnya rándulás vagy akár törés.
Persze, hogy nem néz ki jó, ezt én is érzem, biggyesztem le az ajkam, de majd folytatom magamban a csendes magyarázást, ami nem is olyan régi szokásom, akkor ha valaki hozzám szól. Szóval tudom lehet eltört, tört már el sok mindenem, tudod, még egyszer elcsapott a tejeskocsi is, amikor kiskoromba kiszaladtam egy nyuszi után az útra. Jó nem ment olyan sokkkal, maximum hússzal, de na, akkor is elcsapott, és eltörtem a karomat. Viszont továbbra is összeráncolt szemekkel méregetem a félpucár, izzadt alakot, és már meg is őrült az agyam.
Igen, az elme veszélyes. Eszedbe jut egy apró kis gondolat... Belegondolok, hogy miket tehetne velem. Éshiába akarok tőle elszakadni egyre jobban és jobban belemerülök azokba a rémképekbe, egyre jobban elképzelem, mintha az agyam egyik része élvezné azt, hogy megtörténhet, élvezné a rosszat, és ennek nem tudok gátat vetni. Csak még mélyebbre zuhanok, a még erősebb fájdalomba.
- Nézd, nem tudom, hogy miért, de látom a félelmedet tőlem, viszont így nem hagyhatlak itt a tó partján. Ezzel javashoz kell fordulni. Ezt te is tudod szerintem. Figyelj, adok egy botot - mondja és felém is dob egyet mire én felrezzenek, és teljesen gondolkodás nélkül egy füves sáras mohás lepényt hajítok felé. Egy seggcsúszásnyit arrább húzódok, hogy ezzel a szoknyám latyakos és mocskos legyen. Nem kifejezetten zavar a kosz, vidéken, birkapásztor mellett nőttem fel, és amúgy is olyan lány voltam, akik könyékig tapicsgolt a sárban, sárpalacsintákat csinálva. Nem tudom eltaláltam e a random visszatámadással, csak belemarkoltam ösztönösen a földbe és védekeztem. A hangja nem olyan rémisztő, de ez nem elég ahhoz hogy megnyugodjak, A lábam fájdalmasan elnehezedik, fintrgok talán a lábamra talán rá. Azért csak eldőlök, beleplattyanok a sárba, hogy a bot felé nyúlok.
- Öhm... khm - nyújtózkodom érte, miközben a másik szememmel rá sandítok, aztán ahogy megkaparintom csak az ölembe pihentetem a botomat, és eszembe jut, milyen jó lenne kibökni vele a szemét, vagy ilyesmi, de azt hiszem ez össze se jönne hiszen nincs benne az arcomba egyelőre. Bámulom a lábam ami már lilás-kékesre dagadt, és még minig folyik tőlle a könnyem, elönt közben a fájdalom generálta pánik, a törés utáni pánik, és már érzem is, hogy a saját sokkos remegésemtől képtelen leszek felállni, de teszek egy ügyetlen kis próbálkozást. Vissza is huppanok és egy bosszús sóhaj os kiszakad belőlem. Oké, marad  a B verzió.
Hason kúszok vissza a suliba.
De azért egy bizonytalan pillantást vetek a fiú felé.
Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2024. 01. 29. - 03:10:04
Az oldal 0.128 másodperc alatt készült el 34 lekéréssel.