+  Roxfort RPG
|-+  Múlt
| |-+  1996 - 2001
| | |-+  2000/2001-es tanév
| | | |-+  Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola
| | | | |-+  Birtok
| | | | | |-+  Hagrid kunyhója
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Hagrid kunyhója  (Megtekintve 2698 alkalommal)

Mrs. Norris
Maffiavezér
***


,, a T E J hatalom ,,

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2019. 06. 19. - 17:41:48 »
0




A vadőr lakhelye, ahol Agyar a gyáva vadkanfogó kopó nyálcsorgatásával párosult kőkemény sütemények és cukros mentatea fogad, ha maga az óriás Hagrid beinvitál magához.
Naplózva

Avery Cassen
Eltávozott karakter.
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2020. 06. 01. - 23:36:32 »
+1


SOPHIE

2001. április 5.
o u t f i t


Hagrid kunyhóját ma is körbelengte a finom, kissé mégis égett illat, amely folyton a sütő felől áramlott. Igazából én teljesen megértettem, hogy állandóan sütött, hiszen azért valljuk be, elég sok szabadideje akadt, hogy recepteket próbálgasson és tökéletesítsen. Az errefelé tévedő diákok meg Agyar pedig mindent betömtek, ha kellett.
Lehuppanva a kanapéra beterített a kutyaszőr, és figyeltem, ahogy Jensen meg Tarzan szagolgatja egymást az asztalon. Azért annak örültem, hogy nem Wampus meg meg Tarzan cserélt teste, azt nehezebb lett volna észrevenni, talán nekik sem tűnt volna fel, hiszen mindketten macskák, még ha különböznek is itt-ott. Főképp inkább külsőre, meg hogy Wampus talán valamivel jobban tolerálta a mágiát átlagos társainál. Talán még az sem tűnt volna fel, hogy a hajamat rágja, hiszen mostanában mindent megrág a kis dög. De az azért furcsa lett volna, hogy mondjuk Tarzan otthagyja szegényt Sophie-t és elkezd követni mindenhova, mert ha nem rágcsált és pusztított, akkor ezt csinálta - mindig a nyomomban mászkált. Azt különösen szerette, ha talár volt rajtam, játszott az ujjával és az aljával, e szerencsére ahhoz nem voltak elég erős karmai, hogy elszakítsak.
Még.
- És mondd, Hagrid, hogy van a nyuszink? Ugye Agyar nem ette meg azóta? - érdeklődtem a vadőrtől, remélve, hogy nem sértem meg, amiért ilyeneket feltételezek a kutyájáról, aztán halovány sóhajjal nyúltam a habos csodáért a tányéron, és Sophie felé fordultam, amíg Hagrid csak motyogott valamit, látszólag rendkívül belemerülve az állatok vizsgálatába. Vajon tudja is, hogy mit csinál...? Hááát... Ebben nem voltam biztos.
Aztán hirtelen Agyar felugrott megugrott mellettünk, én pedig figyeltem, ahogy tőle telhető gyorsasággal végigrobog a szobán. Csak a nyakamat nyújtogatva vettem észre, hogy egy csokibékát üldöz, amely valahonnan meglóghatott, és most üldözte szegényt egy csokira éhező, nyálas eb. Ehh... Hajrá, breki!
- Ave, én el vagyok veszve... Úgy értem... - kezdte hirtelen Soph egy rövidebb hallgatás után, hogy kissé meglepetten felhúztam a szemöldökömet, aztán az egyik lábamat is, hogy átöleljem a térdemet.
- Tudod, engem Rose néni nevel már nagyon régóa. Igazából ő nem a rokonom, csak a szomszéd macskás néni volt. Szóval... - Bólintottam, majd amíg a zsebébe nyúlt, beharaptam az ajkam, hogy ne gördüljön arcomra semmiféle aggódó kifejezés, pedig közben azon reménykedtem, hogy ugye nem halt meg a néni? És a fejemben persze már fel is vázoltam, hogy kikönyörgöm Elliotnál, hogy hozzánk költözhessen Sophie, hiszen már úgyis találkoztak, nem? Tök jó lenne, legalább feldobná egy kicsit a napjainkat, meg minden, de jajj... ugye nem halt meg az a néni...? - Szóóóval azért ő, mert az anyukám... Izé, az anyukám becsavarodott, és bekerült tudod ilyen szanatóriumba, még mielőtt a Roxfortba kerültem volna. És teljesen elfelejtett. És ugye, tudod én úgy nőttem fel, hogy nincs is apukám. Mert ő csak annyit mondott, egy nyári kaland volt csupán. Szóval valahogy ez így kimaradt. Khm. Szóval most kaptam tőle egy levelet és és abban leírta, hogy ki az apukám... Csak nem mertem végig olvasni. Szóval arra gondoltam, hogy esetleg...
Egyszerre borzongtam meg a döbbenettől és könnyebbültem meg egy picikét, hogy akkor legalább Rose néni él még... De aztán ezt a gondolatot el is nyomta a többi. Becsavarodott az anyukája!?! Ez borzalmas volt, borzalmasan hangzott. Persze, én is elveszítettem az én anyukám, de az nem volt ugyanolyan. Hiszen... A tudat valamivel egyszerűbb volt, hogy halott, mint hogy él, csak épp képtelen volna felismerni, még ha annyira fájt is olykor így is. De Sophie...? Nem is vontam kérdőre, amiért eddig ezt nem említette, valószínűleg én sem tettem volna. A múlt kényes téma volt mindenkinek.
Figyeltem a kezében a levelet, és aztán odanyúltam, hogy óvatosan kihalásszam az ujjai közül. A papír érintése olyan furcsa volt, nem illett a kezembe, de igyekeztem nem gondolni erre.
- Oké... - mondtam halkan, egyelőre még nem hajtogatva szét a lapot. Nem akartam olyanokkal tömni, hogy sajnálom, hisz nem ért volna semmit. Tényleg semmit. - Mindenki érdemel egy apukát, Sophie. De... tudod, ha eddig sem keresett, akkor talán... - Elhallgattam egy pillanatra. Nem volt nekem jogom beleszólni a családi ügyeikbe, de mégis sántított egy kicsit a dolog. - Úgy értem, én csak nem értem, miért nem bukkant eddig fel, ha ő is tudott rólad... Tudott egyáltalán rólad? - kérdeztem halkan, talán Hagrid így is hallotta, és tudtam én, hogy ő aztán nem pletykás, főleg ha Sophie-ról van szó, mégis szerettem volna diszkrét maradni. Aztán újra lepillantottam a papírra, és széthajtottam, hogy felbukkanjanak a furcsa ingású betűk. - Akkor... Én most elolvasom, jó? Vagyis elolvassuk. Együtt. Mert ez fontos - pislantottam fel rá.
Naplózva


Sophie Flynn
Boszorkány
*****


Let's say sunshine for everyone

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2020. 06. 09. - 13:28:41 »
+1

ღ ruci ღ
s l i g h t l y - m a d

ღLelkizés, felcserélődött állatokkal ღ

Ave
(2001. április 5.)


Igazából világ életemben úgy éltem, hogy a család olyan furán ismeretlen dolog volt a számomra. Mert valljuk be, ott volt anya, és bár amikor még nem jártam iskolába, hanem még amikor nagyon kicsi voltam egészen jó anya volt, és még meséket is mondott, minden este... Egyre jobban elszakadt ettől a világtól, én meg képtelen voltam úgy takinteni rá, mint egy olyan nőre, aki támaszt ad, aki óv és véd, aki meghallgat. Helyette nekem kellett az ő támasza lennem, és minden nap izgulhattam, amikor még mugli iskolába jártam, hogy mit csinálhat otthon magával, vagy mit kiabálhat az utcán. Arról meg plána gőzöm sem volt sosem, milyen lehet egy ember életében egy apa, és valahogy amíg nem lettem idősebb el is fogadtam a tényét, hogy igazából nem is szükséges az apa az életemben. De valahogy egyre jobban kezdett hiányozni, és egyre jobban szerettem volna tudni ki is lehet ő. De ez szinte lehetetlen volt megtuni, anyát bedugták egy intézetbe, engem meg Rose néni nevel. És valahogy nem is akartam már megtalálni. Anya fura állapotával eltűnt minden lehetséges kérdésemre a válasz.
És a kezdeti lázadozás után már csak a marú bűntudat maradt, hogy nem vigyáztam rá eléggé, hogy jobban figyelnem kellett volna a jeleket. És most csak a hiány van. Az a mélységesen nagy hiány, hogy már sosem lesz anyukám, akivel jól elbeszélgethetnék, akinem elpanaszolhatom, mennyire káosz a szerelmi életem, vagy hogy mit csináljak egyáltalán ha szerelmes leszek, vagy ha szakítani akarok, vagy hogyan legyek bátrabb... De csak magam vagyok a kérdésekkel. Pedig biztos vagyok benne, hogy Rose néni is szívesen tanácsokat adna, de ő egy nagymama szerepet tölt be, aki egyre öregebb és öregebb. Bennem meg egyre jobban nő a görcsös félelem, hogy egyszer csak árva maradok.
Egy ideig csak nézem a gondolataimba mélyedve ahogy Hagrid próbál ügyködni valamit az állatainkka, de mindezt olyan aranyosan gyermeki lelkesedéssel teszi, hogy megmosolyogtat egy picit, ahogy ott dörmög mindenfélét az állatainknak.
- És mondd, Hagrid, hogy van a nyuszink? Ugye Agyar nem ette meg azóta? - hallom Ave hangját, mire Hagrid felkuncog.
- Óó, a legjobb barátok, látod, ott pihen a nagy mancsai között a kis nyuszitok, csak Agyar szinte teljesen kitakarja - magyarázza, miközben a szakállát vakargatva visszahajol Jensenhez és Tarzanhoz.
Aztán Ave feltelepedik a fotelbe, én meg csak gyűrögetem a levelet. Azt a levelet, amit még novemberben küldött el nekem Rose néni és még mindig nincs elég erőm egyedül elolvasni. Túlságosan félek, attól, hogy még mi lehet benne.
Aztán csak kiszakad belőlem a gond, és igazából erről még Mirának sem beszéltem. Sőt, lehet eddig Ave sem nagyon tudja az egész családtörténetem. De nem is baj, hiszen túl szomorú, és én nem szeretném, ha szomorú lenne emiatt. Demost mégis éppen erről beszélek neki. Mondtam már, hogy egyre jobban össze vagyok zavarodva?
Fáradtan felsóhajtok, és előhúzom a levelet, miközben lassan magyarázok.
- Oké... Mindenki érdemel egy apukát, Sophie. - Erre kicsit felcsillan a szemem, és úgy pislogok fel rá, hogy: tényleg? -  De... tudod, ha eddig sem keresett, akkor talán... Úgy értem, én csak nem értem, miért nem bukkant eddig fel, ha ő is tudott rólad... Tudott egyáltalán rólad?
- Nem tud rólam - ingatom meg a fejem. - Anya, amikor még nagyjából jól volt, azt mondta, hogy ő csak egy nyári fellángolás volt csupán, aztán elváltak az útjaik. És többet nem is mondott róla. De mégis valahogy az apukám nevét kaptam meg, nem az anyáét. Kicsit olyan mintha szerette volna... Arra is gondoltam, lehet neki már akkor volt családja - mondom halkan. Igazából ez tűnik a leglogikusabbnak. Mert ha csak egy felejthető dolog lett volna az a kaland, ha nem jelentett volna anyának semmit, az ő nevét kapom meg. De valahogy mintha anyában már akkor nem lett volna elég erő, hogy írjon neki rólam. Vagy nem tudom. Már akkor kezdett szétcsúszni, amikor elkedztem az iskolát. De még akkor fel sem tűnt. Annyi mindent nem vettem észre... Közben a beszélgetésünkbe beszűrődik Hagrid dúdolása, ami kicsit megnyugtat. Mármint így nem olyan nyomasztó a levegő, mégha a téma az is. Egy ideig nézegetem még a levelet, aztán inkább úgy döntök, még el kell mondanom néhány dolgot anyával kapcsolatban, nehogy a levélben érje a hatás, hogy mit is tett magával...
- Tudod... Anya novemberben... Szóval anya novemberben ő... - motyogom, aztán lehunyom a szemem, és egy sóhajjal együtt kibököm - Szándékosan legurult a lépcsőn és... és már nem él - valahogy túlságosan kegyetlennek hangzott kimondani azt, hogy öngyilkos lett. - Ez a búcsú levele - mondom halkan, és megtörölgetem a szemem, majd közelebb kúszva Ave felé rábámulok a levélre.
Egy ideig csönd van, csak Hagrid és a környező állatok nyüzsgése meg hangjai szűrődnek be közzénk.
- Ne haragudj, hogy ilyen önző vagyok ezzel kapocslatban... De nem merem, úgy értem nem tudom egyedül végigolvasni - motyogom, majd nagy levegőt veszek, és elhatározom, hogy nem fog kiszakadni belőlem a bőgés. Mert amikor Rose néni írt anya hírével akkor sem tudtam sírni. És belegondolva ez ijesztő volt, mert mégis csak az anyukám volt.
- Akkor... Én most elolvasom, jó? Vagyis elolvassuk. Együtt. Mert ez fontos - Erre csak bólogatok, és a levél fölé hajolok.


[...]
Szóval vannak emlékek, amiket nem tudom összerakni, beleillesztani a képbe, lyukas minden, csak foszlányok vannak meg, de azt tudom, hogy az apádról sosem meséltem neked. Igaz volt, amit mondtam, csak egy heves nyári fellángoló szerelem volt, amit együtt töltöttünk, aztán szét is váltunk. Ne kutass utána, ne keress rejtélyes misztikus férfit, egyszerű ember ő is. Ernest Vanheim a neve, és eltűnt azután, mintha sosem láttam volna, de bennem hagyott téged
Nem is tudom miért írom le neked, nem tudom hol van van-e családja, hogy él-e, csak legalább a nevét ha tudod, talán megtalálhatod. Nem emlékszem milyen ember volt, csak a vörös haját látom magam előtt és a széles nagy hátát. Így nem tudom azt tanácsolni hogy ne keresd meg, vagy találj rá. Ahogy te ondolod.
A levelem már most látom, hogy zavaros, de kérlek bocsájtsd meg nekem. Nem tudom miket is kéne írnom neked, még mielőtt megölöm magam. Nincs semmim, amit rád hagyhatnék, nincs senkim, akiről az apádon kívül tudnod kéne.
Azt még szeretném elmondani, hogy semmi se a te hibád.
Ne okold magad, amiért úgy hiszed nem vigyáztál rám. Ködösen de emlékszem, ahogy ott vagy valahol ebben a képlékeny mulandó emlékben, ahogy szólongatsz, bár a hangodra sem emlékszem. De köszönöm, hogy ha ott is voltál nem hagytál egyedül, és ezt mindig tudnod kell. Még azután is, hogy megöltem magam - mert ezt fogom tenni, az élet túl nagy teher. Túl nagy teher képlékenyen élni, ahol nincs más csak homály, tompa hangok és képzeletbeli lidércek -.
Kélrek élj bldogan, ahogy csak túled telik, drága elfeledett gyermekem.
Engem nem tart a ehhez a világhoz semmi, és reménykedem, hogy te találsz dolgokat, amik egyben tartanak.
Légy jó, és tudd meg, nagyon szerettelek volna, hogy ha rendes ayyukád lehettem volna.
Ég veled!

Én tényleg nem akarook sírni, mégis egyre jobban mardossa a szemem valami keserűség.
- Hát legalább az apukámnak a nevére emlékezett - mondom halkan, és megdörzsölöm a szememet.
Naplózva


Avery Cassen
Eltávozott karakter.
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2020. 06. 12. - 20:11:25 »
+1


SOPHIE

2001. április 5.
o u t f i t


Nem mondhattam azt, hogy teljesen átéreztem azt, ami Sophie-ban fortyoghatott. Hiszen az én anyám... ő nem bolondult meg, ő csak elhunyt, mielőtt még igazán megtapasztalhatta volna, milyen is anyának lenni. Mielőtt megkaptam volna a levelemet a Roxfortból, mielőtt eltöltöttem volna ott az első évemet, mielőtt ez a hely vált volna az otthonommá. Még mindig láttam magam előtt az arcát, a szőke haját, a vonásait, és apa íróasztalán is ott hevert róla egy fénykép, hogy esélyem se volt feledni. Azt hiszem, hasonlítottunk. Legalábbis mindig is szerettem volna ezt gondolni.
Aztán ott van Karen... nos, ő tényleg őrült. De mégsem úgy, ő egyszerűen csak... utálatos és féltékeny, olyannyira, hogy ez a méreg már teljesen kiült a bőrére, és én egyszerűen nem értettem, mert úgy viselkedett, mintha legalábbis én kértem volna, hogy jöjjön és neveljen fel. Pedig rohadtul nem volt rá szükségem.
Felhúzott lábakkal figyeltem a nyuszit, amint kidugta a fejét Agyar mancsai közül, és ide-oda szimatolt. Olyan kis békések voltak ketten, ahogy néha-néha huhogott egyet Tarzan, aki Jensen, közben meg Sophie ott szorongatta a levelet az ujjai közt. Én meg nagyon sajnáltam, de nem akartam ezt igazán kimutatni, mert biztosan nem az lett volna a megfelelő reakció. És én segíteni szerettem volna neki, valahogyan, akárhogyan.
- Nem tud rólam. Anya, amikor még nagyjából jól volt, azt mondta, hogy ő csak egy nyári fellángolás volt csupán, aztán elváltak az útjaik. És többet nem is mondott róla. De mégis valahogy az apukám nevét kaptam meg, nem az anyáét. Kicsit olyan mintha szerette volna... Arra is gondoltam, lehet neki már akkor volt családja. - Halkan hümmögve bólogattam. Hát igen, ez nem olyan jó... Végülis ki örül, amikor egyszercsak random betoppan egy tizenhét éves lány, hogy "szia apu?" Egyáltalán jó ötlet lett volna megkeresnie őt...? Ha családja van, akkor ez az egész talán csak recept a katasztrófához.
- Azért fura, hogy anyukád sosem kereste, nem? Talán... talán nyáron bemehetnél hozzá, hogy beszéljetek erről - vetettem fel kissé halkabban. Abban sem voltam biztos, hogy ez jó ötlet-e. Hogy Sophie hogy viselné.
- Tudod... Anya novemberben... Szóval anya novemberben ő... Szándékosan legurult a lépcsőn és... és már nem él. - Elszorult a torkom. Ó, a fenébe. - Ez a búcsú levele.
Halk, apró kis sóhaj csusszant ki ajkaim közt. Fenébe, fenébe, fenébe! Hát, így azért már kicsit máshogy álltak a dolgok. Végighúztam fogaimat alsó ajkamon, és visszapillantottam Hagrid alakja felé. Hirtelen az én gondjaim olyan jelentéktelennek tűntek, egyszerűen csak besodródtak csak a sarokba.
- Sajnálom.
Erre már valóban képtelen voltam mást mondani. A halál... a halálon nem lehet segíteni. Akkor már túl késő. De mégis mi sodorhat valakit egészen odáig, hogy leguruljon a lépcsőn? Hogy elvegye a saját életét, és pont így?
- Ne haragudj, hogy ilyen önző vagyok ezzel kapocslatban... De nem merem, úgy értem nem tudom egyedül végigolvasni. - Megingattam a fejem, jelezve, hogy semmi baj, és levélért nyúltam. Ahogy széthajtogattam, figyeltem, amint az ablakon beszűrődő késői napsugarak aranyra festik a betűket, majd végig is futtattam a sorokon szememet. Egyszer, aztán mégegyszer. Furcsa volt, hogy hirtelen csak így bepillantást nyerhetek a falai mögé, a családjukba, de nem mondhattam nemet, ha egyszerűen ez Sophie-nak megkönnyebbülés volt.
A szavak kissé zavarosak voltak, a tudat pedig keserű, hogy ezek egy halott ember szavai... így kellett az a második végigolvasás is, hogy minden egyértelmű legyen, és egy picikét elszorult a torkom. Egy picikét? Erősen az ajkamba kellett harapnom, hogy bent tartsam az érzelmeket, de nem, nem engedhettem ki, nem bizony. Az utolsó sorait bámultam, amíg megtelepedett köztünk az a pillanatnyi kis csend... És abban is reménykedtem, hogy ő sem fog sírni. Mert akkor én sem tudom tartani magam.
- Hát legalább az apukámnak a nevére emlékezett. - Halk kis sóhajjal közelebb csusszantam, és átöleltem a vállát, megemberelve magam, hogy ha akarja, nyugodtan sírja csak ki magát a vállamon. Hiszen ez a dolga a barátoknak, igaz? Akkor is, ha valami tragikus történik, sőt, főleg akkor.
Még hagytam egy pillanatnyi kis szünetet, amíg összehajtogattam a papírt, és leejtettem magunk közé. Nem volt már szükség az édesanyja remegős, görbe betűire, eleget nézhette őket, és elég fájdalmat okozhatott így is. Aztán csak halkan beszívtam a levegőt.
- Meg akarod keresni? - kérdeztem csendesen, az apjára célozva természetesen, pont egy pillanattal megelőzve, hogy Jensen egyszercsak nagyot kurjantva felrebbent, és felborzolt tollakkal és vérigsértett fejjel, amilyet bagolytól még soha nem láttam.  
Naplózva


Sophie Flynn
Boszorkány
*****


Let's say sunshine for everyone

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2020. 06. 14. - 17:21:12 »
+1

ღ ruci ღ
s l i g h t l y - m a d

ღLelkizés, felcserélődött állatokkal ღ

Ave
(2001. április 5.)


Katasztrófa. Egyre inkább csak erre tudok gondolni, hogy ez így ahogy van katasztrófa. És az méginkább, hogy mindezt szegény Ave fejére zúdítom, valahogy olyen idétlenül érzem magam meg minden... nem szeretem kipanaszkodni a lelkem, de mégis ezt a levelet egyedül nem lettem volna képes végigolvasni. Mert csak azt tudatosítja bennem, hogy igazából nem tartozom sehova. Senkihez, még szegény Rose nénihez sem, pedig ő mindent megtett, hogy otthonom lehessen, de nem... Valahogy nem ment, képtelen voltam azt a biztonságérzetet érezni, amit kellett volna. És ez a nagy talán az apámmal kapcsolatban is. Semmi nincs róla, csak a név, ami lehet hogy nem is az igazi neve, elvégre a nevemet is elírta anya. Még egy fényképe sincsen róla. Semmi. Nincs semmim és senkim. És ez a tudat rettenetesen félelmetes és fájdalmas.
Elcseszett egy élet ez, nem? De valahogy az nem én lennék, ha ezen keseregnék egyfolytában, sosem volt más példa előttem, csak ez a kis csonkszerű izé, ami anyámtól származik, aki már 8-9 éves korom óta bezárva ült azon a helyen. De egyre inkább amiatt esek kétségbe, hogy nem érzek a lábam alatt semmi biztosat, semmi olyat támaszt, amire mondjuk szüksége lenne egy 16 éves lánynak. De igazából nem is vágyom sokra, csak mégis hiányzik valami olyamsi, amit sosem tapasztalhattam meg eddig. Anyám halála megárint, de inkább síratom az elvesztegetett üres éveket, azt hogy milyen jó ett volna ha... De ez sovány vígasz, és a ha egy nagyon fájdalmas vígasz. Ez van Sophie, majd csak túlleszel ezen is.
- Sajnálom - csak halkan sóhajtok egyet.
- Én is. Úgy... úgy értem értem... ezt az egészet. Anyát is -mondom halkan, majd közelebb csusszanok Ave felé, hogy én is láthassam a levelet. Közben felpillantotok egy rövid ideg Hagrid és a jószágok felé, és elnézem, ahogy a lemenő nap utolsó sugarai az elbagolyosodott macskám vöröses, foltos bundáját aranyra színezik. Aztán visszanézek alevélre, és szinte ledönt a tudat a lámabról, hogy ezek a sorok, ezek a betűk, ezek a zavaros mondatok egy halott nőhöz tartoznak, aki soha többet nem ragadhat pennát, hogy mondjuk megint írjon a lányának, vagy bárkinek, azokat a sorokat olvasom, amik most már a halott anyukámhoz tartoznak.
Beáll a csend közénk, én meg miután elolvasom csak pislogok és pilsogok, emésztve a szavakat, az utolsó szavait. Hirtelen több kilónyi mi lett volna ha feliratú súly nehezedik minden porcikámra. De nem nem fogok sírni, már csak azért sem mert Ave előtt szeretnék legalább egy picit erősnek tűnni. Aztán átkarol én meg a vállának biccentve a fejem igyeksze összeszedni magam, miközben Hagrid motyogását és dörmögését hallgatom, meg az összekeveredett állatok fura hangjait, mert a macskámban lévő Jensen huhogni próbál, a bagolyban lévő Tarzan meg nyávogni, de valahogy nem igazán jön nekik össze. Még egészen vicces is lenne a dolog, ha nem lennék ilyen ynomott hangulatban, főleg, hogy pár csepp könny csak kihullik a szememből.
- Köszönöm, Ave hogy segítettél - dünnyögöm aztán, majd lassan, kissé összeszedettebben elhúzódok tőle, és halványan rámosolygok, miután ledorgölöm a szemem sarkában szánkózó könnyeket.
- Meg akarod keresni? - kérdezi halkan, és nyitnám is a számat, amikor hirtelen felröppen az original Jensen, és látom, ahogy Tarzan kissé furán és bambán pislogva nézegeti a mancsait, mintha ő maga se hinné el, hogy ismét macsai vannak, nem pedig karmai és szárnyai. Hagrid meg lelkesen és elégedetten dülleszti ki a mellkasát és csípőre tett kézzel bólogat hol őket, hol minket nézni.
- Na meg is volnánk, nem volt egyszerű művelet. Naa, Sophie, ne szomorkodj, most már itt is van a macskád - döcög oda elém Tarzannal a kezében én meg szélesen elmosolyodva belefúrom a cicám puha bundájába az arcom. - Neked pedig Avery itt a baglyod... au. Te kis csíntalan - kuncog majd lassan valami gyors tea és sütizés, nyuszizás, meg rövid beszélgetés  után már egészen beeseteledett, minket meg kitessékel a kunyhójából.
- Na most már menjetek, le ne késsétek a vacsorát!
- Köszönjük Hagrid, nagyon sokat segítettél - hálálkodom, majd integetek néhányat és Ave mellett, az alvó macskámat cipelve elindulok a sulihoz. Egy ideig csednben a gondoloataimba mélyedve sétálok, majd megtöröm a csendet.
- Talán... Talán jó lenne megkeresni. Úgy értem nem tudom miféle ember lehet ő, és ha van családja nem is akarok belerondítani... De legalább egy rövid pillanat erejéig szeretném látni - mondom halkan. - Esetleg nyáron - dünnyögöm halkan, majd inkább be sem fejezve a mondatot gyorsan témát váltok. - Annyira jó, hogy Hagrid megjavította őket, nem? Örülök, hogy visszakaptuk az állatainkat. Azt hiszem megyek és bedugom a vackába ezt a fura macskát... Tényleg köszönöm, hogy ma meghallgattál - mondom zárszóként, és hálásan megölelgetem, majd a klubbhelyiségem felé veszem az irányt, miközben egyre inkább vágyom arra a kellemes, sárga melegre ami mindig is fogadott odabennt.


ღ Köszönöm a játékot ღ
A helyszín szabad!
Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2024. 04. 01. - 10:38:03
Az oldal 0.095 másodperc alatt készült el 35 lekéréssel.