+  Roxfort RPG
|-+  Múlt
| |-+  1996 - 2001
| | |-+  2000/2001-es tanév
| | | |-+  Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola
| | | | |-+  Főépület
| | | | | |-+  A feje tetejére állt terem
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: A feje tetejére állt terem  (Megtekintve 2345 alkalommal)

Mrs. Norris
Maffiavezér
***


,, a T E J hatalom ,,

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2019. 06. 19. - 17:32:25 »
+1



A folyosón elhaladva a diákok egy figyelmeztető táblákkal ellátott ajtót pillanthatnak meg. A bejárat el lett barikádozva, Frics két jókora deszkát szögelt keresztbe az ajtófélfára, azonban a kíváncsi diákot ezzel sem tudta feltartóztatni. Belépve a terembe, azonnal megtudjuk, miért is zárták le azt. Amint lábunk elhagyja a küszöböt, feje tetejére áll a világ. A teremben mintha megszűnt volna a gravitáció. A mendemonda úgy tartja, hogy még az 1800-as években „ment tönkre” a terem, azóta használaton kívül van, a tanárok pedig úgy döntöttek, hogy nem kívánják megjavítani, sőt, megőrzésre méltónak találták a varázslat ezen formáját. A bemenet azért tilos, mert a padok, valamint a réges-rég itt felejtett könyvek és egyéb ingóságok szabadon repkednek a teremben, és nem túl kellemes, amikor az ember feje találkozik az asztal sarkával…
Naplózva

Sierra Fern
Eltávozott karakter.
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2019. 10. 13. - 18:49:30 »
+1

Tell me
Why do you act
like you don't care

2000. október 8.

Még mindig nem tudom, merre vagy; mondd, hol keresselek?


16+

A végére már remegett a hangom. Úgy gyűlöllek! Ezt kellett volna mondanom. Minden, amit mondanom kellett volna, ott lobogott a nyelvemen, úgy értem, amit úgy istenigazán mondanom kellett volna... Hiszen mi okom volt még szeretni őt, akár csak egy fikarcnyit is? Még a gondolata is csak sebeket szakított fel bennem, olyanokat, amik igazából sosem gyógyultak be, nem maradtak utána hegek, amelyek különböző alakokba húzták össze a bőrömet, mert azok teljesen nyíltak tátongtak... A lelkemben. Már el sem tudom mondani, milyen régóta. Hogy jól esett-e kimondani a szavakat? Nem, semmit nem jelentett. Mert ez csak a felszín volt, az ezernyi hozzá intézett levél és gondolat apró, jelentéktelen kis töredéke, de hogy mindent elmondjak, amit akarjak? Arra nem volt időnk. Arra sose lesz időnk. És alkalmunk se, ha így folytatjuk... Hiába akarom tudni, mi ez az egész köztünk, talán sose fogom megérteni, és ez idegesít.
Te idegesítesz, Hansel.

Borzalmasan szédültem, a világ forgott velem, ahogy végre ki mertem nyitni a szemem. Először csak sötétséget láttam, s még ezt is homályosan a könnyeimen át, de aztán lassacskán mintha tisztulni kezdett volna a kép... Mi a fene?
Levegőért kaptam, aztán még ezt is megbántam, hisz rájöttem: ugyanazt a levegőt szívjuk épp. Hogy a picsába került hozzám ilyen közel? Te szent ég, mindenhol érzem. Miért. Van. Ilyen. Mocsadék. Közel. És miért nem húzódok el?
Úgy éreztem, mintha tagjaimba forró ólmot öntöttek volna, képtelen voltam meg se moccanni, ezzel szemben lángolt a pofám.  Ha szerencsém volt nem látta a félhomály miatt... Bár ki tudja, lehet a hosszú barátságszünetünk alatt lézerszemeket növesztett magának... Én mindenesetre borzalmasan zavarban voltam... És mégis csak bámultam őt. Az arcát. A szemét. A zöldes árnyalat szinte veszélyesen csillant meg  sötétben, de mintha mégsem lett volna olyan rideg és utálatos, mint a srác. Mintha keveredett volna bele valami... Megpróbáltam hát kiolvasni, de csak nehezen ment. Kijöttem a formámból, vagy mi. Voltam egyáltalán formámban? Kellett, hogy legyek, hisz tizenegy évesen tökéletesen megértettük egymást. Vajon, ha ugyanúgy tudnék benne olvasni, most barátok lehetnénk? És vajon akkor is ugyanúgy dübörögne a szívem, ahogy mellkasunk összesimul, mint most?
- Jay... - Kipréseltem magamból a szavakat, de aztán egyszer csak fogalmam sem volt, mit kezdjek velük. Mit akarok mondani? Annyi lehetőségem volt. És mégis, ellágyult lelkem legszívesebben csak könyörgött volna. Jay, sajnálom. Nem bírom tovább, kérlek, beszélj velem. És ezt persze nem tehettem. Gyengeség lett volna... Olyan gyengeség, amelyet vadul éreztem a szívemben, de mégsem engedhettem ki az arcomra. Mert mégjobban fájt volna... S mégis, képtelen voltam ellent állni az arcomon legördülő újabb könnycseppeknek, amik aztán a számba folytak. - Jay... szállj le rólam.
Merlinre, de fájt! De ez volt e helyes reakció. Hiszen amiket az előbb egymás fejéhez vágtunk... Hogy tudtam ilyen hamar elfelejteni a szavai súlyát? Hirtelen már semmi nem számított, csak a testemet rázó sírás, amit igyekeztem elfojtani, de leginkább csak egy szoros öleléssel sikerült volna. Mondjuk tőle.
Újra gyorsan körbepillantottam - székeket és asztalokat láttam felettünk, a magasban... Mi a fene? A Szeszély a plafonra tapasztott volna minket? Ahogy tovább bámultam, feltűnt, hogy a padló furán lejt, hogy felettünk mindenféle tárgyak repkednek, és ekkor letoltam magamról Jayt is... Vagyis csak akartam, de nem ment. Ahogy a bal karomat megpróbáltam felemelve a mellkasához nyomni, hogy lelökjem, hát... képtelen voltam megmozdítani. Pedig ez a sérült karom volt... ha valamit, hát ezt szerettem volna magaménak tudni.
- Mi a franc?! - mordultam fel.
Naplózva

Jayce Hansel
Mardekár
*


idegenné válik a lélegzetvétel

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2019. 10. 13. - 21:20:25 »
+1

.:Menj el, túl fájdalmas látni téged:.
2000.10 08.; reggeli órák  



te, akit megöltelek azon a napon
:.este van.:



16+, mert csúnya beszéd.


Mit akarok én? Azt hogy szeressen? Vagy azt, hogy gyűlöljön? Magam sem tudom, és ez az egész telejsen összezavar. Mégis, azt akarom, hogy a lehető legjobb legyen neki. Azaz nélkülem. Hiszen az lesz a legjobb, ha végleg meggyűlöltetem magam vele. Ha végleg... elszakítom magamból. Ha végleg lemond rólam. Hiszen miért lennék fontos neki? Az, aki így viselkedik, azt nem lehet szeretni. Azt hiszem... én majd ezt elviselem. Elviselem, hogy meggyűlölsz. ELviselem, hogy ütsz, elviselem, hogy már megvetsz. Mert akkor talán jól leszel. Talán elhagyod ezt a múltat, mert úgy tűnik én kötlek gúzsba téged. De mégis hiába hitegetem magam, hiába akarlak megutálni, én nem...
Nem
akarlak
elveszíteni...
Ezért vagyok magam számára is kiismerhetetlen. Ezért vagyok teljesen kész idegileg. Nem tudom, lehete-e vajon olyan önző, hogy magamnak akarjalak? Pedig te is tudod, hogy pont az vavgyok. Mindent magamnak akarok. Mindent maganak akartam. De hogy téged... Mondd mit tegyek? Mit szabadna tennem? Olyan erősen akarlak megütni, belédvájni a szavaimmal, hogy soha többé ne állj szóva belem, mégis kikészít a hiányod. Mondd, ha valaha eltudném neked mondani, mit válaszolnál?
Akarnál-e engem?
Akarnád-e az érintésem?
Tundál-e szeretni?
Én tudnálak. Még most is tudlak.
Pedig nem ezt akarom.

És mégis, most, összevissza pattogva csúszkálva is ebben a szaros iskolában, minden fájdalom a háttérbe szorul amikor a szemedbe nézek. Olyan sok szép emlékünk volt. Vajon eszebde jutnak-e még? Vagy már csak a gondolatától is hányingered van? Annyira meg szeretnélek ölelni, jó szorosan, hogy tudd, én jól vagyok. És talán az téged is összerántana. De félek, én csak összetörlek, megsebezlek, és megint magam mögött hagylak. Hiszen csak erre vagyok képes nem? A rombolásra, a rosszra, arra, hogy mindekit magam mögött hagyva meneküljek.
- Jay... - hallom meg a hangod, mely olyan halk és gyenge, hogy megesik rajta a szívem. Itt vagyok, itt vagyok. Azt akarom mondani. Halkan, kedvesen, vagy ahogy csak tőlem kitellik. De helyette...
- Mi van... Sierra - veszti el a hangom az élét, ahogy kimondom a neved. Sierra, mondd mi lett velünk? Mivé lettünk? Félek Sierra, nagyon félek. Megöl ez a félelem minden nap. Egymás szemébe nézve ezernyi kérdés tombol bennem, és talán ő is ezekre gondol, bár valószínüleg nagyobb az esélye annak, hogy elküld a picsába. Hogy kell, mondd hogy kérdezzelek, anélkül, hogy újabb heget ejtenék rajtad...
- Jay... szállj le rólam
Utálsz. Azt hiszem most már tényleg utálsz. Örülnöm kéne, mert így elengedhetlek. De mégis annyira fáj, hogy belesajdul a lelkem... már ha van egyáltalán olyanom. De belül érzem, hogy megszakad a szívem. Igen az a szív, amit jegesre mart bennem a hideg tél. Még így is tud fájni. Felsóhajtok. Talán hallja benne azt ami a lelkemben dúl. Talán nem. Fogalmam sincs. AZt hsizem ideje feladnom.
Én elengedlek, Sierra.
Mégis mit vártam mit mondasz? Kérlek bújj hozzám? Ugyan már. Szerettem volna megtenni, még ha nem is kéred akkor is megtenném, de nem... Nem lehetsz az enyém. Ahhoz túl szar alak vagyok. AHhoz túl nagy hibát kéne magamnak megbocsájtani.
- Nem fogok csak azért leszálni rólad,mert te kéred. Hülye.
Közben szétnézek hova a retekbe keveredtem vele, és azt hiszem a Roxfort sosem fogy ki a meglepetésből. EZ egy részeges terem vagy mi. Mindenféle dolgok vannak és úsznak és keringenek összevissza, azt se tudom, hogy éppen mi milyen helyzetben vagy éppen hol vagyunk. Lehet a padlón, vagy a plafonon, vagy oldalt a falnál... Kurva jó. Közben észreveszem, hogy alattam Sierra mozgolódni próbál, mire forgatom a szemem.
- Gyengus vagy te ehhez - mondom a szokott hangomon, majd mikor lepróbálnék hemperedni róla, valahogy viszek mást is magammal. Pontosabben egy kezet. A te kezedet.
- Ez meg mi a franc?
- Ez meg mi a f@sz?
Egyszerre szalad ki a szánkon, én pedig miután lehemperedek rólad,megemelem a kezem, amihez a tiéd van hozzáforrva. A sérült karod. Jól tudom, hogy az. Jól ismerlek
Ez. Meg. Mi. A. Halál? Mielőtt bármit is tehettem volna, egyezr csak azt érzem, hhogy zuhanok, vagy emelkedek, vagy valami, és rántom magammal őt is, én meg elvesztem a... a földet vagy mit a talpam alól, és lebedve sodródunk... Nagy eséllyel hiheti, hogy én vagyok a hibás, pedig itt egészen furcsán működnek a fizika meg a varázstörvények.
- Baszki... - mondom dühösen, majd a fejem megint beverem valamibe, így fájdalmasan szisszenek. - Ez szívás... dünnyögöm neki, miközben nagyjából rendezzük a sorainkat. Fájdalmas, hogy hozzám nőtt. Fizikailag is...
- Nem szívesen mondok ilyet, de azt hiszem együtt kéne dolgoznunk, hogy kijussunk innen... És megszabaduljunk egymástól valahogy. Jah, semmi kedvem ahhoz, hogy a hájas seggeddel együtt éljak hátralévő életemben.

Pedig most figyelj:
kibaszottul örülök, hogy ennyire közel vagy hozzám.
Naplózva


Sierra Fern
Eltávozott karakter.
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2019. 10. 20. - 18:21:03 »
+1

Tell me
Why do you act
like you don't care

2000. október 8.

Még mindig nem tudom, merre vagy; mondd, hol keresselek?


16+

Felsóhajtott, mélyen, kissé rekedten, finom lehelete az arcomba csapott, és egy pillanatra lehunytam a szemem. Ne, tudod mit, inkább ne engedj el... Ha tudnád, mennyire szükségem lenne arra, hogy most ne engedj el...
Mire gondolhatott? Miért nem küldött el a picsába egyből, mi futhatott át az agyán? Bárcsak tudnám... Bárcsak működnének még azok a zsigereim, mint akkor, bárcsak olyan könnyedén belelátnék a lelkébe. De olyan falat emelt maga köré, hogy lehetetlen. Nem látlak, Jay... Nem látlak...
Amíg lehunytam a szemem, elképzeltem, hogy nem enged el. Egyszerűen csak közelebb húz, hogy arcom a nyakához préselődjön, átölel, és valami olyasmit motyog a fülembe, hogy: "Semmi baj. Vége van." Vége a háborúnak, nem küzdünk kicsinyesen egymás ellen. Vége a rideg tekinteteknek otthon, vége a fájdalmas nyomásnak. Legyél tökéletes, Sierra. Próbálj meg úgy viselkedni, mint régen. Mi a baj, Sierra? Bárcsak tudnák, hogy próbálok! Minden egyes nap próbálok, és minden egyes nap egyre nehezebb.
Valaki mondja már meg, hogy mit tegyek. Nekem csak néhány biztat szóra van szükségem, valakire, aki engem is átlát. Szenvedek, hogy újra bepillantást nyerjek Jaybe... De az én lelkemre mégis ki a fene kíváncsi?
- Nem fogok csak azért leszállni rólad, mert te kéred. Hülye.
Most rajtam volt a sor, hogy felsóhajtsak. Hát persze, hogy nem... Ilyenkor aztán megint jött a gondolat, hogy ő bizony szellemi fogyatékos. Vagy valami ilyesmi. Egyszerűen fizikailag képtelen rá, hogy megtegyen valamit, amire az emberek kérik. Még ha tudja is, hogy az az egyetlen járható út, és aztán úgyis meg fogja tenni... Így csak a plafon felé fordítottam a tekintetem, és türelmesen vártam, hogy végre méltóztasson ne kilapítani a száznyolcvan centis, korához képest meglepően pasis testével.
Ami persze baromira nem érdekel senkit.
Egy idő után aztán meguntam, és megpróbáltam letolni magamról. Sikertelen volt, de úgy éreztem, nem a gyengeségem miatt, hiába is világított rá erre a tényre Jay... Ez a megjegyzés már el is szaladt a fülem mellett. Sokkal inkább lefoglalt a tény, hogy amint végre legördült rólam, a kezem ment vele...
Hát én nem hiszem el! Ez mégis miféle Szeszély, hmm?
Ha ez nem lett volna elég, a következő pillanatban éreztem egy bazinagy rántást a karomon, és hogy megemelkedek a padlóról... vagy jobban belegondolva, franc se tudja, az a padló volt-e vagy sem. Éles fájdalom hasított a bal vállamba, amely egészen a tarkómig nyúlt, hogy felnyögtem, és egy újabb alapos forgás után még neki is csesződtem Jayce mellkasának.
- Ahh... - adtam hangot a szenvedésemnek. Már nem elég, hogy a testem legtöbb porcikája, az orrom is sajogni kezdett az ütközéstől. Szerettem volna megdörzsölni a részt, de ekkor ismét realizáltam, hogy nem tudom megmozdítani a bal kezemet. Remek! Lesandítottam, valahol az alkarunknál ragadtunk össze, ám ekkor még az is feltűnt, hogy a talárom ujja egyre feljebb vándorolt, és már az egész csuklóm kivillant, rajta azzal a sok csúnya, girbe-gurba heggel. Nagyot dobbant a szívem, egyből nyúltam is a jobbommal, hogy megigazgassam a ruhadarabot, de ekkor valami fura ismeretlen eredeti ütés ért oldalról, és ismét nekiestem a fiúnak. Annak érdekében pedig, hogy mondjuk ne vágódjak hanyatt, ki tudja már hova és merre, a jobb kezemmel végül a vállához kellett kapnom, ahelyett, hogy rendeztem volna az apró malőrt a balomnál.
- Hát ezt nem hiszem el... - szinte füstölögtem. Lehetne még szarabb a helyzet? Valahogy ki kell innen jutnunk, de egyelőre elég kibogarászhatatlannak tűnt az egész szituáció.
- Nem szívesen mondok ilyet, de azt hiszem együtt kéne dolgoznunk, hogy kijussunk innen... - szólalt meg Jay. - És megszabaduljunk egymástól valahogy. Jah, semmi kedvem ahhoz, hogy a hájas seggeddel együtt éljak hátralévő életemben. 
Megforgattam a szemem.
- Dolgozzunk együtt? Hát, talán nem lesz olyan nehéz, tekintve, hogy össze vagyunk láncolva! - jegyeztem meg morgósan, megemelve kicsit a bal kezem. Erre persze csak megint feljebb csúszott a talárom ujja, de ezúttal sebesen vissza is gyűrködtem, amennyire tudtam. - Mi a nagy ötleted?
Csak mert ahogy én körbenéztem, nyomát sem láttam semmilyen kivezető útnak. A picsába, bárcsak maradtam volna az ágyamban ahelyett, hogy már megint útra kelek... 
Naplózva

Jayce Hansel
Mardekár
*


idegenné válik a lélegzetvétel

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2019. 10. 22. - 21:59:30 »
+1

.:Menj el, túl fájdalmas látni téged:.
2000.10 08.; reggeli órák  



te, akit megöltelek azon a napon
:.este van.:



16+, mert csúnya beszéd.


Ha tudnék jól szórakozni magamon, akkor valószínűleg belehalnék a röhögésbe, hogy aztán szellemként röhögjek azon, hogy mekkora egy nagy balfasz vagyok. Szóval igen. Olyan könnyű lenne elmondani, olyan könnyű, de a szavak nehezek, még talán a tettem végzetes súlyánál is nehezebbek, amiket nem bírnék elviselni, és amiket nem is merek kimondani. Azt hiszem ha sor kerülne rá, nem lenne annyi elég, hogy sajnálom. Elkoptak ezek a szavak, elkopott az az alkalom, amikor elmondhattam volna. Lehet nem is kellett volna. Lehet csak meg kellett volna ölelnem téged. Lehet csak el kellett volna mennek némán melletted, mint aki semmire sem emlékszik. Mint akin elvégezték az ex memoriant. De midnen olyan nehéznek tűnik, minden olyan fárazstónak, olyan fájdalmasnak, ha csak rád gondolok, úgy érzem beledöglök. Beledöglök az egészbe.
Ha tudnám visszaszerezném az elvesztegetett rossz szavakat, de mégsem akrom. Azt akarom, hogy gyűlölj, de szeress, azt akarom ne közeledj, és mégis a hangodat szeretném, azt akarom, hogy együtt legyünk, és mégis azt, hogy ne gyere a közelebe. Veled akarok lenni és mégsem.
Szeretném, ha szeretnél.
Szeretném, ha szerethetnélek.
De mielőtt összeszedtem volna magam, mielőtt végre kinyöghettem volna bármit, belém mart az a hideg folytogató érzés, az amit a szüleim hagyatk rám, amitől nem tudok szabadulni, ami bennem folyik, talán még a vérem is tiszta jég. És újra ütök, és újra bántalak.
És mielőtt ég jobban elméldnék, má csaőódunk is jobbra balra összetabadt kézzel, mint a részeg gurkók. Látom, hogy felhúzódott a kezdeten a felső ujja, és látom ahogy takarni akarod. Szeretném azt mondai, hogy ez se csúfít el, ne szégyeld. De ez megint olyan faszság lenne tőlem. Nem mondhatomezt. Mert az egész az én hibám. Miattam félsz, és takargatja magát. Miattam kaphatsz a tökéletességmániás családjától olyan lesajnáló tekinteteket. Miattam.
- Dolgozzunk együtt? Hát, talán nem lesz olyan nehéz, tekintve, hogy össze vagyunk láncolva! - rángat ki a gondolataimból a hangod.
- Az biztos, a hisztirohamod még inkább megkönnyíti - pislogok rá nagyokat. Néha nem tudom eldönteni, hogy tényelg ilyen vagy, vagy mindig, vagy csak azért mert velem vagy. Pedig régen jobban értettelek. - Mozogjunk együtt -baszki, ez úgy hangzik, mint valami béna szöveg az első sex közben...
Szabad kezemmel megfogom a hátamnak csapódó padod. Miafranc, egy pad. Na mindegy. Megdörzsölöm a felcsattant, sajgó holokomat, ami a leghüléybb hely mert úgy vérzik, mintha bele akarna halódni.Aztán szab kezemmel, és a másikkal is,ha Sira hajlandó együtt működni, megfogjuk remélhetőleg ketten.
- Ha időben elrugaszkodunk, akkor talán egy ideig könnyebben suhanhatunk előre, aztán így tovább... Jah ... - én és a taktikázás. Hát remélem sikerül ez a sovány terv, aztán ha minden úgy akarja, akkor elkezdünk manőverezni a repkedő hülyeségek mellett, és közben igyekszem nem túl feltűnően mutatni, hogy ilyen közel van hozzám, és baszottul örülök ennek a ténynek. Nem mintha olyan sokat tudnénk így beszélgetni, de most fontosabb az, hogy kikecmeregjünk ebből a teremből.
Az ajtó előtt már éppen meg akartam szólalni, hogy valahogy ki kéne nyitni, amikor megborult az egész terem, én meg kibukfencezek a folyosóra, magammal rántva Sirát is. Együtt bukdácsolunk még a furán hullámzó talajon, amikor végre minden visszatér a helyes helyzetébe. Szédelegve felegyenesedek, és a falnak támasztva a hátam felülök, majd mind a két kezemmel megdörzsölöm a halántékomat.
Igen.
Mind a kettővel.
Erre aztán nem is tudom, hogy örüljek vagy nem.
- Na kiskanállal kel téged felkaparni a földről, vagy mi van veled? - teszem fel a kérdést és oda pillantok ahol ő van. Lehetett volna azt is mondani, hogy Hogy vagy? Minden rendben? Jól van a kezed? De azt hiszem én kezdem feladni, hogy valaha is rendesen beszéljek bárkivel is.
Naplózva


Sierra Fern
Eltávozott karakter.
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2019. 10. 24. - 20:40:49 »
+1

Tell me
Why do you act
like you don't care

2000. október 8.

Még mindig nem tudom, merre vagy; mondd, hol keresselek?


16+

Olyan rohadék sok dolog történt egyszerre. Minden olyan zavaros volt. Hol vesztettem el ennyire az eszemet? Az előbb még csak a folyosón szellőztem, most pedig összeragadt kézzel rángatózunk egy nyamvadt összevisszaság közepén, és a picsába, már megint valami nekicsapódott a lábamnak.
Fogalmam sincs, hogy szoktam rá a káromkodásra. Talán csak az sok feszültség, ami egyszerűen csak nem tudott kijönni, ami ha távozott volna, talán kilókkal lettem volna a könnyebb. Pedig már így is keveset ettem, pláne az utóbbi egy nyár alatt, amikor időm nagy részében a szobámban gubbasztottam és hülye leveleket írtam. Amelyeket aztán sose küldtem el. Hogy tehettem volna? Hiszen látni sem akart. Látni sem akar.
Ismét belebámultam az arcába, ahogy elkapott valami padot, félig kicsavarodva, nehogy megint eltalálja. Így is vörösséget láttam, még a félhomály ellenére is. Erre meg hevesebben, aggódóan kezdett rá a szívem. Szerettem volna odanyúlni, és óvatosan megnézni a sebet, mennyire vészes, de a kezemet ólomként húzta lefelé valami súly. Szerencsére...
Jayce felvázolta a tervet, mire lassacskán elszakítottam tekintetem a homlokáról. Lefelé bámultam egy pillanatig, igyekezve behatárolni, merre is vagyunk, de lehetetlen volt. Mindenfele mindenféle dolog, lebegtek és mi is lebegtünk, mint két csesznyett lufi, akik képtelen túllépni egy évekkel ezelőtti traumán.
Trauma. Ez a jó szó.
Néha még mindig látom. Az arcát, ahogy igyekszem kikeveredni előle... A szemei olyanok, mint Jayé, de tudom, hogy semmi másban nem hasonlítanak... Rohanok, egyszer csak mellékeveredek, Jay mellé, összefonom az ujjainkat, és rohanunk tovább, együtt. Minden sokkal jobb. Jobban érzem magam, mert ott van mellettem. Nem merem neki elmondani, hogy az anyja üldöz. Talán tudja. Nem kérdezem, ő sem kérdez, igazából ki se bírók préselni egy hangot se a torkomon a zihálásomon kívül. Aztán jönnek a már jól ismert képek. Megállunk, elesek, megégek.
Többször folyik le a szemem előtt.
Megállunk, elesek, megégek.
Egyszer történik, mégis sokszor látom.
Megállunk, elesek, megégek.
Fáj a bal kezem.
A jobbal pedig érzem, hogy erősebben markolom Jay vállát. Egyáltalán mikor kapaszkodtam meg benne?
Megállunk, elesek, megégek.
Elég!
Összepréseltem a szemeimet, és beküzdöttem az orromon át a levegőt. Nincs füst, nincs égett hús szag... érzed? Nincs más, csak Jay. Jay... Jay illatát érzem...
Te jó ég.
Kipattant a szemem, orrom majdhogy a mellkasának simult. Centik választották el tőle, a derekam pedig sajgott. Valami megint nekilökött? Nem tudom. Nem értettem... Te mostmár hevesebben kaptam levegőért. Ahogy pislogtam, friss könnyeket éreztem a szememben, melyek még nem görbültek le.
A fenébe.
Az elmúlt néhány perc volt az egész életem. Keserű, fájdalmas emlékek, ragaszkodás valakihez, aki hallani se akar felőlem, remény és reménytelenség. Gyűlölet. Szeretet. Fájdalom. Magány. Az a sok körbevevő, hangos boldogság azoktól, akik túl tudtak lépni a háborún... A családomtól.
- Jay... - Fel se fogtam, ahogy a szó legördült ajkamról. Én beszélek egyáltalán? Mintha nem is az én hangom lett volna. Fájdalmasan halk, gyenge. Mit akarok, miért szólaltam meg egyáltalán, miért nem maradtam...
És egyszer csak ismét borult minden. Ezúttal már nem sikoltottam, szinte ismerősként ért a pörgő-forgó érzés, ahogy ide-oda csapódtam, ahogy mindenemet ezerszeresen beütöttem, megint. Meddig tartott? Fogalmam sincs, de egyszer csak vége lett. Zihálva hevertem a padlón, mindenem sajgott és ki tudja még, milyen sérüléseket szereztem a talár alatt.
Nem bírtam meg se moccanni egy pillanatig, ahogy a padlón hevertem. Csak reszkető porcikákkal igyekeztem összekaparni magam, könnyek folytak végig az arcomon. Miért bőgtem? Már nem is tudom.
- Na kiskanállal kell téged felkaparni a földről, vagy mi van veled? - hallottam Jay hangját. Remegő kezem ökölbe szorult.
- Hagyj békén, Jay... Most az egyszer végre hagyj békén, az istenért! - Nem esett jól, de a kőre csapva tenyerem feltápászkodtam. Te jó ég... hányni fogok? Meg is ragadtam az első dolgot amit elértem, egy ablakpárkányt. Visszafogtam a felkívánkozó nyögést.
- Megtennél nekem egy szívességet, Jayce? Menj a picsába! - Szipogva dörzsöltem a heges kezemet a taláron keresztül, kőzben pedig a padlót bámultam. Kérlek, menj el... Nem bírom ki, ha mégegyszer beszólsz. Nem bírom ki, ha mégegyszer belém rúgsz... Most nem.
 
Naplózva

Jayce Hansel
Mardekár
*


idegenné válik a lélegzetvétel

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2019. 10. 24. - 22:19:04 »
+1

.:Menj el, túl fájdalmas látni téged:.
2000.10 08.; reggeli órák  



te, akit megöltelek azon a napon
:.este van.:



16+, mert csúnya beszéd.


Mennyiszer gondoltam én rád. Menniyszer akartam neked írni, de még egy betűt se véstem. Ugyan, minek? Ugyan, úgysem akarsz látni. Úgysem kell neked az, aki... tönkretette mindened. Úgysem akarod látni  a pofám. De ha mégis... Hiszem ismerlek. Olyan kedves vagy, olyan kurvára kedves, hogy més így is odajönnél hozzám.
Én mit tennék? Ezen gondolkodtam Sierra. Az egész kurva nyár alatt. Másodév előtt. Abban az üres házban, ahol a  gondolataim hangosabbak voltak mindennél. Ha tudnád mennyiszer. Ha tudnád hányszor.
Ha tudnád, milyen gyáva vagyok.
Ha tudnád, mennyire félek.
Féltelek. Önmagamtól féltelek.
Ha tudnám elmondanám neked. Az egészet. Ami bennem forrong. De vajon meghallgatnál? Annyi minden ütlegelés után, meghallgatnál? Egyáltalán kérhetem azt, hogy meghallgass? Kurvára nem tudom. Nem tudom mit tegyek. Várok valamire? Hiszen te... te minidg rohadtul kedves voltál. Én meg ezt utáltam látni. Hogy kedves maradtál. Azt láttam benned, hogy túlléptél. Vagyis...
Hazug dög vagyok.
Azt akartam hinni, hogy túlléptél. Fojtogatott a kedvességed. Megfulladtam tőle. És nem lehettem veled kedves. Ha ilyen jól vagy miért? ha ilyen jól vagy nélkülem, miért? Pedig átláttam rajtad, csak nem akartam észrevenni. Azt akartam, hogy menj el. Hagyj el.
De most nem tudom.
Mit akarjak Sierra?
Mit lenne szabad?
Mit engedsz?
- Jay...
- Sierra...
Mondom ki a neved, amit úgy imádok. Talán veled együtt szeretem. Nem tudom. EZt valahogy nem engedhetem meg magamnak. Nem is gondolok bele mégjobban. csak fájna ez az egész. Pedig én elengedlek. HA ezt akarod. És ez a legjobb. Neked. Nekem nem. De nem lehetek önző. Most az egyszer hadd ne legyek önző. Ne légy önző Jay. Miatta ne legyél.
De vajon...
Hiába gondolkodom, csak csapódunk jobbra balra, összevissza, pedig igazából azt se nagyon figyeltem, hogyan kapaszkodom egyre előrébb átkarolva téged. Aztán becsapódunk, én meg már azt sem tudom, hogy mim fáj jobban. A fejem a gondolkodástól, a homlokom, vagy a tagjaim. Talán úgy mindenem. De rádnézve mégszarabbul voltál, mint mikor találkoztunk. Látod, csak ezt teszem veled. Gyűlölj meg, kérlek. Hagyd, hogy ellökjelek. És beléd forgatom a kést. Kérlek.
Kérlek...
Ne hagyd...
- Megtennél nekem egy szívességet, Jayce? Menj a picsába!
Baszki. Ha megszólalok... Csak a földbe döngöllek...de...
Nem gondolkodom.
Csak megöllellek.
Mert mégis csak önző vagyok

köszönöm a játékot!
A helyszín szabad~
Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2022. 02. 24. - 12:29:54
Az oldal 0.09 másodperc alatt készült el 37 lekéréssel.