+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Felnőtt varázslók
| | | |-+  Giacomo B. Santeria (Moderátor: Giacomo B. Santeria)
| | | | |-+  Minisztériumi flesselés Elliottal
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Minisztériumi flesselés Elliottal  (Megtekintve 366 alkalommal)

Giacomo B. Santeria
[Topiktulaj]
***


{színészpalánta}

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2019. 05. 22. - 10:44:38 »
+1

Minisztériumi flesselés Elliottal

Első szín: Morgana le Fay Kollégium, 26. szoba




Jajj de nagyon vártam ezt a mai napot. Annyira rám fért már végre egy laza, átnevetett éjszaka, hogy azt elmondani nem tudom. Ed egész nap olyan volt, mint egy pokróc, amiért csökkentették a színházunk állami támogatását. Hiába ajánlottuk fel rögtön neki a tehetősebb társulati tagokkal, hogy kipótoljuk a hiányzó összeget, hallani sem akart róla... Merlinre, ez a művészi önérzet egyenlő az agybajjal. Még szerencse, hogy belőlem ez teljesen hiányzott. Hiába mondtuk neki, hogy tök mindegy, honnan lesz meg a pénz, a lényeg, hogy meglegyen, és játszhassuk a darabokat, ő vérig sértődött, és az élettől is elment a kedve....Szabályosan jelenetet rendezett a dolog miatt.... Csak sajna ez egy olyan jelenet volt, amiből sem ő, sem a közönség, semi mi nem profitálhatunk a jövőben. Magasságos. Megráztam a fejem, hogy elhessegessem a drámázásnak még az emlékét is, és a szobám falán lévő órára pillantottam. Ha minden igaz, bármelyik pillanatban befuthatott Elliot. Már hetekkel ezelőtt beszéltünk róla, hogy az apotékában egyre nő a kereslet egy bizonyos bájital iránt, amit a cuccal élő sihederek csak Medzsik Gandzsának neveztek egymás között. Nagyon kíváncsi voltam erre a matériára én is, és bár elég sokáig kellett várnom rá, hogy kipróbálhassam, lévén nagyon nehéz volt hozzájutni, végül csak eljött a kaland napja.... akarom mondani estéje. A várakozás pedig bizonyos esetekben jól tudjuk, hogy csak felerősítette a dolgok értékét. És ez most is így volt.
Lehuppantam a sarokban lévő türkiz babzsákra, és beleszippantottam egyet az előzőleg beizzított vizipipámba. Mélyen leküldtem a tüdőmbe a sütőtökkel ízesített dohányt, majd azzal kezdtem el szórakozni, hogy lassan kiengedtem a füstöt, és pálcaintéssel különböző formákra változtattam át. Még roxfortos koromban fejlesztettem ki ezt a szkillt az átváltoztatástan óráknak hála, amik ha másra nem, legalább erre jók voltak. Lágyan szólt a háttérben az aktuális kedvencem, és simogatta az arcom a nyitott ablakon besurranó szellő. Jólesőn konstatáltam, hogy a szobám a lehető legmegnyugtatóbb rezgéseket adja, finoman himbálózott a levegőben a felfüggesztés nélküli függőágy, amiben csak a varázslat tartotta a lelket, és a babzsákok mögött élénkzölden ragyogott a kis "dzsungelem", amivel az utóbbi időben igen sokat foglalatoskodtam. A zsigereimben éreztem, hogy ez egy jó este lesz.... Csillezős lazulás, ami aztán remélhetőleg átfordul majd egy véget nem érő röhögőgörcsbe, ami után még holnap is foghatjuk a hasunkat, akkora izomlázunk lesz. Örültem, hogy Elliot átjön, és nem csak a Gandzsa miatt. Bírtam a fejét, vicces társaság volt és jókat lehetett vele ökörködni. A mélyebb beszélgetések egyelőre elkerültek bennünket, de ez nem zavart. Csak nagyon ritkán voltam igazán filózós hangulatban amúgyis, leginkább akkor, ha túl sok bort ittam, aminek sosem volt jó vége. Úgyhogy ma este úgy terveztem, hogy még véletlenül sem keverem a cuccot borral, maximum egy kis vajsörrel vagy lángnyelv whiskyvel, ez Elliottól is függött. Türelmesen vártam hát, hogy befusson a haverom, és együtt megismerkedjünk újdonsült varázs-pajtásunkkal. A szobámban nem volt kandalló, de a kolesz első emeletén igen, ahol a fiúk szobái helyezkedtek el. A másodikon is volt ugyan egy másik, ami szintén rá volt kötve a Hop-hálózatra, de a kőkorszaki házirend értelmében, ha vendégeket fogadtunk, akkor külön szólnunk kellett nekik, hogy az elsőre érkezzenek, nehogy megzavarják a lányokat.... Pfff.... Annyira nem értettem, mit kell így rágörcsölni a dologra. Minek csináltak koedukált kollégiumot, ha utána izomból próbálták korlátozni a géncserének még a legkisebb halvány esélyét is.... Érthetetlen volt a dolog, de persze azért nem ért annyit, hogy felhúzzam magam rajta. Pláne, hogy bőven akadtak kiskapuk, amikről se az állandóan édesdeden szuszogó portás, se a kollégiumi házimanók nem vettek tudomást. Bőven adott nekik feladatot a vaduló gólyák utáni idézőjeles és szó szerinti takarítás... Szerencsénkre.
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma / Káosz uraság

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2019. 05. 25. - 07:56:43 »
+1

Party kellékek


Giacomo
2000. május

.outfit.

Éppen egy rekesz Férfiasítót dobtam le a pultra, mikor előkerült a nevelőapám valahonnan a bájitalkonyha irányából. Mordulva jelezte, hogy meglepte a jelenlétem, hiszen nem túl sűrűn fordultam elő mostanában az apotéka falai között. Ha szükség is volt néhány bájitalra, azt teherbaglyokkal oldottam meg. Egyszerűen nem nagyon volt kedvem mostanában kimozdulni. A keserűség egyre komolyabb méreteket öltve vette át felettem a hatalmat. Nem akaródzott túl sok mindent csinálni… legutóbb is csak a Keresetlen Komédiás Kamarszínház tehetségkutató meghallgatásán vettem részt, remélve, hogy az majd felvillanyozza a hetek óta szörnyű kedvemet. Hát az is kevés volt, akárcsak a kedvenc lángnyelvem, ami ott lötyögött a zsebemben, egy kifogyhatatlan laposüveg belesjében.
Nos? – Pillantott rám Dean, ahogy ott ácsorogtam feszengve.
Van abból a rózsaszín löttyből? – kérdeztem és megtámaszkodtam a pulton, figyelve, ahogy egy-egy üveget kihúz a rekeszből. – Egy barátom ki szeretné próbálni… – Tettem hozzá. Hirtelen úgy éreztem magam, mint egy tini, aki éppen engedélyt próbál kérni a nevelőapjától, hogy egy kicsit betéphessen… persze ez a valóságban sosem történt volna meg, hiszen nem volt szükségem soha életemben mások engedélyére.
Megköszörültem a torkomat és elfordítottam a tekintetem a hatalmas polcok irányába, amiken ott sorakoztak az eladásra váró alapanyagok, attól nem messze helyezkedtek el a bájitalokkal megtöltött palackok. Imádtam az apotékát, amolyan második otthon volt nekem. Majdnem olyan felszabadultan éreztem magam a bájitalkonyhában, mint annak idején az erdőkben, a hegyeket járva… új kincseket kutatva.
Az nem játék, Elliot. – Jelentette ki szigorúan. – Gyógykezelésre való, nem hétvégi szórakozásra. Vannak emberek, akik nem tudnak kikapcsolni, mert dolgoznak és stresszesek. – Nyomta meg alaposan a szavakat. Mikor visszapillantottam rá, láttam, hogy összefonja a karjait a mellkasa előtt. – Ebből rád egyik állítás sem igaz.
Most miért oktatsz ki? Tudom nagyon jól, hogy mire való… de azért rám fér egy kis lazítás… meg a barátomra. – Jelentettem ki dühösen és kicsit kihúztam magamat. Igen is felnőtt vagy, O’Mara, és te döntöd el, mit csinálsz. A hang akaratosan közölte a tényeket, én pedig egész testembe beleremegtem ebbe.
Nathaniel nem tud erről, mi? – kérdezte és megfordult, hogy levegyen a polcról két aprócska fiolát. Azok dugig voltak rózsaszín löttyel, ami nagyon is jól tudtam mire jó. Látomásokat okozott, színkavalkádott idézett elő. Valakit élénkített, valakit megnyugtatott. A maga nemében nagyon is veszélyes volt, hiszen nem lehetett előre kiszámítani, mit hoz ki az emberből.
Nem tök mindegy? Felnőtt férfi vagyok. Semmi köze hozzá sem neki, sem neked. Vondd le a fizetésemből! – Közöltem és felmarkolva a fiolákat egyszerűen a kandalló felé sétáltam, éppen csak búcsút intve drága nevelőapámnak. Még hallottam, ahogy mordult egyet, mielőtt a rántás egyszerűen magával ragadott. Kandallók sora tűnt fel a szemem előtt, míg végül a megfelelőnél, egészen pontosan a Morgana Le Fay Kollégium első emeleténél megállt a folyamat.
A szobaszám tudatában indultam végig a folyosókon, cseppet sem zavartatva magam az ajtókon ki-bemászkáló diákok miatt. Csak kerestem azt a bizonyos 26-os számú szobát. A fiolákat nem rejtettem a zsebembe. Úgy terveztem azonnal megmutatom őket Giacomonak, remélve, hogy legalább az ő szemében látok valamiféle lelkes csillogást.
Így hát, elérve az ajtót azonnal be is kopogtam, várva, hogy kinyissák végre. Addig is egy nagy sóhajtással vettem tudomásul, hogy bizony rám fér a lazítás.
A Rózsaszín köd bájital rendelése érkezett meg, uram. – Jegyeztem meg vigyorogva, mikor előkerült az ismerős az arc az ajtó túloldaláról.
Naplózva


Giacomo B. Santeria
[Topiktulaj]
***


{színészpalánta}

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2019. 05. 26. - 11:31:27 »
+1

Minisztériumi flesselés Elliottal

Első szín: Morgana le Fay Kollégium, 26. szoba




Épp a legjobbkor kopogtattak az ajtón. Pár slukk után kellemesen belazultam és közben meg is szomjaztam valami jóféle italra. A pálcám szerencsére épp mellettem volt a földön, úgyhogy nem kellett feltápászkodnom, hanem egy szimpla Alohomorával kinyitottam az ajtót.
– A Rózsaszín köd bájital rendelése érkezett meg, uram - lépett beljebb az ajtón vigyorgó arccal Elliot, amire instant válaszvigyor volt a reakcióm.
- Te vagy a legjobb, pajti! - néztem rá letagadhatatlan lelkesedéssel, kábé mint egy óvodás, amikor megkaparintja az utolsó kakaót az uzsonnaszünetben, majd továbbra is ülő helyzetben körbemutattam a szobában.
- Kerülj beljebb és érezd magad otthon az én szerény kis hajlékomban! - ha körbenézett, láthatta, hogy számos puff és babzsák alkalmas volt arra, hogy helyet foglaljon rajta, illetve a már korábban említett függőágyat is választhatta.
- Na és nehéz volt hozzájutnod Medzsik Pinkhez? - kérdeztem lelkesen csillogó szemmel. Alig vártam, hogy kipróbáljuk, biztos voltam benne, hogy életre szóló élményben lesz részünk.
- Szeretnél előtte alapozni valamivel, vagy kezdjük rögtön a ködösítést? Van itthon vajsör meg lángnyelv is - vigyorogtam rendíthetetlenül. Valahogy előre éreztem, hogy ez az este felejthetetlen lesz....Jó volt látni, hogy Elliotnak is jó kedve volt végre. Mostanában kicsit maga alá zuhant, aminek az okát nem igazán tudtam, mert nem akartam faggatózni, gondoltam, majd úgyis elmondja magától, ha akarja. A próbákon elég jól leplezte, hogy bármi baja lenne, meglehetősen ügyesen átszellemült, láthatóan őstehetség volt ő is, akárcsak én. Ed szerint komoly potenciál rejlett benne, de egyelőre csak egy szerepet adott neki, mert nem akarta túlterhelni. Megjegyzem, ezt nagyon is helyesen tette.... A színészkedést szokni kellett nekem is.... Mostanra már nem jelentett gondot három-négy karakter bőrébe bújni estéről estére, de az elején még elég nagy valószínűséggel kaptam volna tudathasadást, ha rám zúdítanak egy csomó különböző személyiséget egyszerre. Láttam Ellioton, hogy jól esik neki maga mögött hagyni az igazi énjét és életét, olyankor mintha felszabadultabb is lett volna, de amint véget ért a próba, visszasüppedt abba a mély apátiába, ami annyira nem állt jól neki.
Az igazat megvallva, meg tudtam érteni, min mehet keresztül, még úgy is, hogy nem beszélt róla. Nekem is volt egy komolyabb hullámvölgyem mostanában, amit állandó bulizással, vedeléssel, betépéssel és egyéb vadulással próbáltam kompenzálni. Semmi végtelenül komolyról nem volt szó egyébként, csak azt hiszem, magányos voltam. Valahogy állandóan úgy jött ki, hogy aki tetszett volna, az lekoptatott. Willt leszámítva, de hát ő meg most nagyon messze járt.... Szinte naponta az eszemben járt a nevetése és a bőre érintése. Hiányzott. Be kellett valljam magamnak. A napokban már el kezdtem neki fogalmazni egy levelet is, hogy megkérdezzem, merre jár, hogy van.... De valahogy minden sort túl nyomulósnak éreztem, ezért folyton összetéptem a levelet. Korábban sosem érdeklődtem így egy férfi iránt sem, és még nagyon új volt nekem a helyzet. Nem tudtam, hogyan mutassam ki neki, hogy tetszik, anélkül, hogy taszítóan nyálas lettem volna. Mélyet szívtam a pipából, majd a füsttel együtt ezt a - már-már kellemetlen mélységekig hatoló - gondolatot is messzire fújtam magamtól....
- Kérsz egy slukkot? - kérdeztem, Elliot felé tartva a pájpot.
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma / Káosz uraság

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2019. 05. 29. - 14:17:20 »
+1

Party kellékek


Giacomo
2000. május

.outfit.

Bár sok egyetemistát ismertem, a kollégiumi látogatáshoz még nem volt szerencsém. Valójában Montregoról fogalmam sem volt, hogy beköltözött-e egyáltalán. Az aranyvérű hátsófele nyilvánvalóan jobban érzi magát valami luxuslakásban, ahonnan aztán naponta bejár ide. Esmé pedig alapvetően sosem élt itt és amennyi időt szorosan együtt töltöttünk az nagyrészt az én lakásomban volt Londonban. Szóval nem bántam az új élményt, habár nem számítottam a lehető legrendezettebb környezetre. Ez pedig így volt rendjén. Nem kellett volna még egy másolat Tengerszemről, főleg arról a Tengerszemről nem, ahova először kellett belépnem… és hát a legszebb szó, amit használhattam rá azaz „üres” volt. Az arany phallikus szobor persze, amit kegyesen hajlandó voltam Natnak adományozni a ház rendbetétele okán feldobta a hangulatot, de közel sem volt elég, hogy a teljes teret uralja. Az is hosszú munkák eredményeképpen lett olyan lakályos, amilyen.
–  Te vagy a legjobb, pajti! – mondta Giacomo nem titkolt lelkesedéssel, mikor beléptem a megfelelő számú ajtón. Még meg is emeltem kicsit az üvegeket, hogy jól lássa, nem viccelek, megvan a rózsaszín cucc, amit annyira vágyott.
Kerülj beljebb és érezd magad otthon az én szerény kis hajlékomban!
Hümmögve néztem körbe, majd a Giacomohoz legközelebb eső, meglehetősen viseltes puff felé vettem az irányt. A biztonság kedvéért ledobtam rá egy zsebkendőt, amit éppen akkor rángattam ki a zsebemből és csak azután ültem le rá.
Bocsi, de ez nagyon drága nadrág… – magyaráztam, majd sóhajtottam egyet. Na igen, mostanában a kelleténél többször szakad le rólam a ruha, az már tuti. Az üvegeket leraktam az ölembe, majd szórakozottan megpiszkáltam őket az ujjaim hegyével. Döbbenet, hogy Dean ilyen jó cuccokat tud keverni… máris megszületett a fejemben a gondolat, hogy meg kell szerezni a receptet és minél gyorsabban elsajátítani. Akkor annyi rózsaszín kis fiolát gyárthatnék, amennyit csak akarnék.
Na és nehéz volt hozzájutnod Medzsik Pinkhez? – kérdezte. Közben az egyik fényes kis fiolát az ujjaim közé vettem és nagy sóhajtással pillantottam végig rajta. Szükséged van már egy jó kis lazulásra, O’Mara… – suttogta vihogva a hang. Én pedig elvigyorodtam. Nos, ha valamit tudott az a belső kis kegyetlenség, akkor az az, hogy mire van szükségem.
Nem igazán. A nevelőapám készíti ezeket. – Megrántottam a vállamat és óvatosan az ajkaimhoz érintettem a fiolát, mintha csak csókot akarnék rá lehelni. Valójában csak nagyon kíváncsi voltam. Egyszerre szerettem volna azonnal ledönteni az egészet és húzni, hogy a legtökéletesebb pillanatot éljem meg általa. – Szóval, ha kellően rosszfiú leszel és elszórakoztatsz, akkor még talán én is tudok főzni pár fiolával. – tettem hozzá és kacsintottam egyet.
Ezután még egyszer körben néztem a szobába. Igazából a zsepis nyitás ellenére egészen tetszett, el tudtam volna magam is képzelni egy ilyen helyen… illetve a tíz évvel ezelőtti énemet. Imádtam volna minden pillanatát, miközben a Mandragóra padjait koptatom. De hát ez sem jött össze, ahogy annyi minden más sem.
Szeretnél előtte alapozni valamivel, vagy kezdjük rögtön a ködösítést? Van itthon vajsör meg lángnyelv is.
Megrántottam a vállamat és leeresztettem egy üveget. Giacomo majdnem tökéletesen kiemelte azt, amire szükségem volt. Ezért hát a lehető legbájosabb arckifejezésemet felöltve közöltem: – Egy pohárka lángnyelv egészen jól esene. – bólintottam és végig néztem a fiún. Nem tudom, miért de belőle őszintén kinéztem, hogy jól elszórakoztat és nem csak nyaggat, mint Nat odahaza… persze talán azt is intézhettem volna másképp. Most is csak vita lesz belőle, mert nem jelentettem be jó előre, hogy eljövök. Igazából még egy cetlit sem hagytam otthon. Őt ismerve amúgy is a nyakamba varrt valakit már rég, aki addig követ, míg ki nem deríti, mire készülök… vagy rám nem kenheti, hogy megcsalom Nathanielt. Már hányszor volt ilyen!
Megköszörültem a torkom, hogy elűzzem Natot a lelki szemeim elől és átvettem a felém nyújtott pipát. Mélyet szippantottam belőle, hogy aztán hosszan fújjam ki a füstöt. Ez is nagyban segítette az ellazulást.
Nagyon bejön a szobád… – mondtam és még egyet szippantottam a pipából. Újra hosszan fújtam ki a füstöt, majd visszanyújtottam Gaicomonak. – Itt kéne maradnom veled, akkor tuti boldog lennék.
Hangosan sóhajtottam.
Nos, akkor kinyissuk? – kérdeztem és felé nyújtottam az egyik fiolát.
Naplózva


Giacomo B. Santeria
[Topiktulaj]
***


{színészpalánta}

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2019. 05. 30. - 16:31:03 »
0

Minisztériumi flesselés Elliottal

Első szín: Morgana le Fay Kollégium, 26. szoba




Először azt hittem, viccel, amikor ledobott egy papírzsepit a puffra, de aztán a szavai elárulták, hogy nagyon nem.
– Bocsi, de ez nagyon drága nadrág… – magyarázkodott Elliot.
- Nem is tudtam rólad, hogy ekkora sznob vagy - mondtam, majd elnevettem magam. Kész ez az arc. Elég sokszor megnevettet, ami jó.
Sóvárgon pillantottam az üvegcsékre, amint az ölébe rakta, majd játszadozni kezdett velük. Hetek óta ki akartam már próbálni ezt a szösszenetet, és most már elég nehezemre esett visszafogni magam, tudván, hogy csak egy kortynyira vagyok a varázslatos utazástól, amiről oly sokan beszámoltak a baráti társaságomból.
– Nem igazán. A nevelőapám készíti ezeket – mondta lazán, majd játékosan csókot lehelt az egyik fiolára. - Wow, te aztán jó helyre születtél, Öreg harcos - vigyorogtam rá lelkesen.
– Szóval, ha kellően rosszfiú leszel és elszórakoztatsz, akkor még talán én is tudok főzni pár fiolával – kacsintott rám viccelődve, amire természetesen egy felszabadult röhögés volt a válaszom.
- Azon leszek, Pajti, azon leszek.... - mondtam meglehetősen jó hangulatban. Egyszerű lélek voltam, engem bőven boldoggá lehetett tenni egy kis hippi életérzéssel, jó társaságban. A hallucinációt okozó bájital már csak a hab volt azon a bizonyos rózsaszín tortán.
- Egy pohárka lángnyelv egészen jól esne – adta le a rendelést cimborám, amire rögtön intézkedtem.
Hogy megmutassam, milyen jó házigazda is vagyok, a konyhapultról magam felé lebegtettem az odakészített tálcát. Volt rajta két pohár meg egy lángnyelv whiskey-s üveg. A sört a frigóban tartottam egyelőre, hogy kellően hidegen várja ki a sorsát. A pájp épp Elliotnál volt, amíg kiöntöttem neki egy adagot meg magamnak, aztán leraktam elénk a tálcát, rá a két pohárral, meg a whiskey-s üveggel. Ha volt valamim, azt szerettem teljesen megosztani másokkal, nem sajnáltam hát, ha esetleg úgy alakul, hogy elfogy mára az egész üveg whiskey.... Mellesleg még apámtól kaptam, a múltkori sikeres vizsgaidőszakomra, és különleges alkalomra tartogattam. Úgy éreztem, ez a mai este épp elég különleges, így hát befogtam a kis tüzest, hadd legyen a kedvünkre.
– Nagyon bejön a szobád… – mondta két szívás között a haverom, amire lelkesen vigyorogtam.
- Köszi... én is imádom. Itt tényleg mindig le tudok lazítani.... A sok színházi drámázás után rám is fér....
Tudtam, hogy ezzel nem mondok neki újdonságot. Bár még csak néhány hete volt a társulatunk tagja, ennyi idő alatt is bőven beleláthatott azokba a hatalmi harcokba, amik nem csak a színészek, hanem gyakorlatilag minden stábtag között folytak nap, mint nap. Én ezekből tudatosan kimaradtam. Nem volt kenyerem mások fikázása a hátuk mögött, és a behízelgésnek is szabtam egy egészséges határt. Igyekeztem önmagam maradni, amennyire csak lehet, még ebben az őrült állatkertben vagy ha úgy tetszik jobban, cirkuszban is, amit úgy hívtak, színház. Belekortyoltam a piámba, amíg Elliot még egy slukk pipát leküldött, aztán leraktam a poharat, és átvettem tőle a csövet, jóízűt beleszippantva ismét. Merlinre, milyen jó is volt ez.... Komolyan néha úgy éreztem, jobban esik, mint a szex. Itt nem kellett teljesíteni, nem kellett eljátszani semmit, egyszerűen csak átadhattam magam annak az örömnek, amit a dohány íze, a nikotin, és a füst szentháromsága nyújtott.
– Itt kéne maradnom veled, akkor tuti boldog lennék - folytatta a cimborám, mintha csak a gondolataimban olvasott volna. Hosszasan kifújtam a füstöt, ezúttal egy négylevelű lóherét formázva belőle a pálcámmal.
- Ja.... tudom, miről beszélsz - sóhajtottam megértően.
– Nos, akkor kinyissuk? – hangzott el a kérdés, amire mindketten tudtuk, hogy csakis igen lehet a válasz.
- Nanáááá - mondtam lelkesen, elvéve tőle a fiolát. Gyorsan kipattintottam belőle a dugót, megvártam, amíg ő is így tesz, aztán koccintásra emeltem az enyémet.
- Csirió Pajti! - kacsintottam rá, egy jókora kortyot letolva közben a torkomon. Eleinte semmi extrát nem éreztem azon kívül, hogy meglepően kellemes volt a rózsaszín ital íze.
Aztán.... egy pillanat alatt beütött....
- Hé Haver...Te is érzed?- vigyorogtam rá földöntúli mámorral.
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma / Káosz uraság

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2019. 05. 31. - 10:54:04 »
+1

Party kellékek


Giacomo
2000. május

.outfit.

Giacomo szobája valóban olyan volt, mint valami menedék. Szívem szerint ott ragadtam volna egy egész életre, hogy aztán semmi szörnyűség ne zavarjon meg. Talán ez az élet kéne nekem, iszogatás, pipázás és Rózsaszín köd minden mennyiségben. Életem minden pillanatában úgy éreztem magam lassan, hogy az idegeim feszülnek és feszülnek, míg nem egy elpattan, akkor meg csak üvölteni, sírni, zokogni tudtam… vagy bántani másokat. Elég volt. Nem akartam tovább, de minden tagom reszketett, ha csak arra gondoltam, hogy elveszíthetem Natot… egy más részem viszont legszívesebben ellökte volna, mert már túl sok volt. Túl sok volt az a fájdalom, ami közöttünk lejátszódott.
Ne gondolkodj, O’Mara… – suttogta a kegyetlen kis hang és mintha valami jeges levegő simított volna végig a nyakamon közben. Éreztem, hogy libabőrös lesz a hátam, a karom. Nem akartam valóban gondolkodni. Ezért is nyugtatott meg talán az a két szippantás a pipából. A füst mindent megtöltő látványa, mintha egy másik világba repített. Ezért is nyújtottam végül Giacomo felé a rózsaszín löttyel teli fiolát és pattintottam ki az enyém tetejét. Azonnal megéreztem az édes aromát, ami belőle áradt.
Csirió Pajti! – kacsintott rám. Közen a két apró üvegecske összekoccant.
Ezután emeltem csak az ajkaimhoz. Egy óvatosabbat kortyoltam, majd végül benyakaltam. Az édes íz úgy folyt végig a torkomon és a gyomromon, hogy pontosan tudtam, mikor ért le. Furcsán simogató, meleg érzés volt. Nem voltam hozzá szokva, hogy kellemes ízű bájitalokat fogyasszak. Szinte mindegyik keserű volt vagy szimplán annyira gusztustalan, hogy már a szagától öklendeznem kellett. Ezúttal más volt. Élveztem minden pillanatát és ösztönösen elvigyorodtam, amint elismerően az üvegre pillantottam.
Ekkor éreztem meg a hatást. Mintha fejbe vágtak volna, de fájdalmat nem éreztem. Furcsán szédelgő, mégis biztonságos érzés volt. Az első, amit észrevettem, hogy a színek, mintha sokkal élénkebbekké váltak. A kezemre pillantva olyan fehérnek láttam, mintha csak a csillogó, friss havat bámulnám, amint rávetül a napfény.
Hé Haver...Te is érzed?
Giacomo hangja furcsán mámorosan csengett. Ahogy ránézetem elröhögtem magam… na nem miatt, de a háta mögött egy hatalmas szivárvány ragyogott. Nyálas egy idióta vagy, O’Mara… hát erre vágysz? A hang gúnyolódni próbált, de most még annak a csengése is sokkal jobban tetszett. A tekintetem közben a sarokban éppen szaporodó nyulakra vetül.
Hát ez kurva jó! – Kiáltottam fel és annyira örültem magamnak, hogy megbillentem és hátra estem, illetve hátsóra, mert hogy elcsúsztam a puffról, amin olyan kényelmesen elhelyezkedtem a korábban. – Ennyit a Gucciról… meg a sznob Elliotról, hogy baszná meg… – röhögtem és kiterültem a padlón. A karjaimat magam mellett szétdobtam és éreztem, amint egészen felszabadulok. Azon kaptam magam, hogy egyszerre sírok és nevetek, olyan gyönyörű érzés volt az egész. – Ez majdnem olyan, mintha repülnék… majdnem olyan felszabadító… – mondtam kicsit rekedten.
A szívem nem vert vadul. Lassú volt, ritmusos, nyugodt, még akkor is mikor a nagy sírás-nevetésben felsóhajtottam egyet hatalmasat.
Nem rég voltam a Minisztériumban… tudod, ott olyan merev idióták vannak, az egyikkel még a liftbe is beragadtam… kéne nekik is vinni egy kis szórakozást… – Sóhajtottam bele a szoba csendjébe.
Naplózva


Giacomo B. Santeria
[Topiktulaj]
***


{színészpalánta}

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2019. 06. 07. - 14:04:46 »
+1

Minisztériumi flesselés Elliottal

Első szín: Morgana le Fay Kollégium, 26. szoba






Őszintén szólva nem tudtam volna száz százalékosan leírni, vagy elmagyarázni, hogy mit is éreztem. Egy azonban biztos volt: hogy azt szerettem volna, ez az érzés sose érjen véget. Alapvetően sem volt gond a közérzetemmel, most viszont ha lehet, sokszorosára nőtt a vigyor a képemen.
– Hát ez kurva jó! – kiáltott fel Elliot, és bár nem tudhattam egészen pontosan, hogy mire gondol, osztottam a lelkesedését. Én a magam részéről nem láttam semmi konkrétat, csak belül.... egyre inkább szétáradt bennem valami nagyon, nagyon furán fullos érzés.
Mintha buborékok keletkeztek volna, majd pukkantak volna ki a hasamban. Hangosan felröhögtem, és talán azért, hogy Elliot is értse, vagy csupán a magam szórakoztatására böktem ki a szavakat:
- Nini... Bubik szállnak ki a hasamból - mondtam, mert addigra tényleg így láttam. Már nem csak belül pukkantak ki a képzeletbeli buborékok, hanem kívül is. Általában beletelt egy kis időbe, mire a cuccok, amiket bevettem, hatni kezdtek, de ez valami egészen más volt.... Rögtön beütött és nem eresztett. Marha vicces volt, ahogy Elliot seggre esett, és valahogy a puffanást jóval erősebben hallottam, mint ami indokolt lett volna normál körülmények között. Csakhogy a normál körülményeken már rég túlvoltunk.
– Ennyit a Gucciról… meg a sznob Elliotról, hogy baszná meg… – természetesen erre a röhögési hullámra is azonnal rácsatlakoztam, és utánozva Elliotot, hanyat vetettem magam a puha, vastag szőnyegen.
- Igen, bassza meg a sznob Elliot! - kontráztam rá lelkesen. Asszem perzsa volt a szőnyeg, nem tudom, egy bolhapiacról szerváltam anno. Szerettem bolhapiacokra meg guberálásokra járni, ott mindig egyedi cuccokat lehetett találni és az volt bennük az izgi, hogy az ottani tárgyaknak már saját történetük volt. Ami engem sokkal jobban lázba hozott, mintha újonnan vettem meg valamit. Általában a ruháimat is másodkézből vettem mindig, egyrészt érdekelt a környezettudatosság, másrészt jó volt valaki más levetett göncébe bújni. Sokszor elfilóztam azon, kié is lehetett az adott mellény vagy kalap.... És a fantáziámban szőtt alak mintha lassan, de biztosan beivódott volna a személyiségembe, ahogy elkezdtem hordani az illető kiegészítőjét vagy ruhadarabját.
Elliot elkezdett mellettem a kezével csapkodni, mintha csak hóembert rajzolt volna, mire ismét követtem a példáját. A puha, selymes szőnyeg érintésén egészen jól elflesseltem, volt már ilyen velem máskor is, csak akkor hajat vagy kutyaszőrt taperoltam ilyen nagy elánnal. – Ez majdnem olyan, mintha repülnék… majdnem olyan felszabadító… – mondta rekedt hangon Elliot, mire ránéztem és meglepődve konstatáltam, hogy nem csak nevet, de sír is. Tudtam, hogy nincs semmi gáz, és ezt most boldogságot tükröz, nem pedig depit.
- Hé Haver... Te tök szép vagy, amikor sírsz - nevettem rá csillogó szemmel. Nem akartam bókolni, vagy ilyesmi, nem azért mondtam. Csak tényleg így gondoltam.
– Nem rég voltam a Minisztériumban… tudod, ott olyan merev idióták vannak, az egyikkel még a liftbe is beragadtam… kéne nekik is vinni egy kis szórakozást… – folytatta egészen váratlan irányba vive a beszélgetés fonalát, amit én persze kapásból megragadtam és tovább görgettem a képzeletbeli pályáján.
Hirtelen felültem, mint akinek valami roppant fontos és elmés gondolata támadt, aztán komolyan így szóltam.
- Mi lenne, ha odamennénk és szivárványszínűt pisilnénk nekik a szökőkútra állva? - szakadt ki belőlem a már pár másodperce sikeresen visszafolytott istenes röhögés. Aztán amikor ez elcsitult, megint komoly tekintettel néztem Elliotra. - Mit szólsz hozzá, Öreg harcos? Az elég szórakoztató lenne?
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma / Káosz uraság

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2019. 06. 10. - 14:17:04 »
+1

Party kellékek


Giacomo
2000. május

.outfit.

Könnyes szemmel bámultam a körülöttem táncoló színeket, szivárványokat. A vadállatok árnyékát és mintha az orromat is megtöltötte volna az erdő ismerős, mégis sokkal, de sokkal kellemesebb illata. Ha tehettem volna kinyúlok és megmarkolom, mint egy kispárnát, hogy csak is az enyém legyen. El nem engedtem volna… talán csak Nat kedvéért. Éreztem, ahogy a könnyek nedves kis pöttyként siklanak újra és újra végig az arcomon. Megkönnyebbültem, mintha mázsás terheket dobáltam volna le magamról, amikor lecsúsztam a puffról a szőnyegre, hogy erőtlenül elterüljek.
Éreztem, hogy Giacomo is mellém került a szőnyegre, de nem fordultam felé. Csak bámultam fölfelé. A plafon helyét a szépséges csillagos ég vette át, ami leginkább a gyerekkori, észak-írországi ragyogást idézte. Hogy én mennyire imádtam felnézni rájunk! Most is ugyanazt az izgalommal vegyes ámulatot éreztem. Sóhajtottam egyet, várva, hogy elapadjanak a könnyeim.
Hé Haver... Te tök szép vagy, amikor sírsz.
Felé fordultam, láttam, hogy nevet és a szemei sokkal jobban csillognak, mint korábban. Szerettem volna megkérdezni, hogy ő is látja-e a sötét eget felettünk, ami furcsa módon tökéletesen megfért a fejemben uralkodó szivárvány tengerrel és a szaporodó nyulakkal.
Nem olyan szép, mint a csillagok… – suttogtam és felmutattam a Göncöl-szekérre. – Nézd csak… – mutattam tovább. Valamikor ekkor jött a hirtelen ötlet, hogy az a bolond, akivel legutóbb jó pár percet töltöttem liftbörtönben, mennyire élvezné mindezt. Talán végre kihúzná a seggéből azt az átkozott karót, na meg a hisztériája is abba maradna. Valószínűleg a Minisztériumban mindenki ilyen… azt sem tudják, hogyan kell rendesen szórakozni.
Mi lenne, ha odamennénk és szivárványszínűt pisilnénk nekik a szökőkútra állva? – kérdezte Giacomo, én pedig azonnal fel is röhögtem. – Mit szólsz hozzá, Öreg harcos? Az elég szórakoztató lenne?
Megint rá pillantottam, majd elvigyorodtam. Már ebből sejthette, hogy tökéletes cinkostársat talált az ilyen fajta szórakozásra. Én is felültem, bár kevésbé hirtelen, mint az imént Giacomo, majd vállon veregettem. Éppen csak egy pillanatra kalandoztam el megint a szexelő nyuszik felé.
Együtt pisilünk nekik szivárványt… – válaszoltam és megkapaszkodtam valami bútordarabba, hogy felhúzzam magamat. Közben az erdő illatba belekeveredett egy jó adag keserű tintaszag, na meg valami békés, édes aroma. Nem akartam magamhoz térni, mégis azonnal pánikszerűen fordultam körbe, mintha Natot keresném a tekintetemmel. – Itt volt? – kérdeztem Giacomot, nem mintha tudhatta volna, miről beszélek.
Aztán, mielőtt még bármit is mondhatott volna, elindultam az ajtó felé. Nem akartam egy pillanatot sem vesztegeti, mert ha még is az egyik képzelt fa mögül kilépne, megragadna és nem engedne többé sehova. Nem engedné, hogy körbe pisiljem a Minisztériumot vagy éppen Giacomoval szórakozzak. Rá valamiért kifejezetten féltékeny volt… jó talán nem annyira, mint Gustafra, de azért ezt is éppen eléggé kellemetlenné tudta volna tenni. Ismertem már eléggé ehhez.
Van Londonban egy telefonfülke, ahol simán be tudunk menni éjjel is a Minisztériumba. – Közöltem és megfogtam a kezét, mert nem akartam még véletlenül se elveszíteni a képzelt rengetegben.
Naplózva


Giacomo B. Santeria
[Topiktulaj]
***


{színészpalánta}

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2019. 06. 17. - 10:40:13 »
+1

Minisztériumi flesselés Elliottal

Második szín: London utcái; Üres sikátor a telefonfülkénél




– Nem olyan szép, mint a csillagok…
– suttogta Elliot, amire akaratlanul is felnevettem. Nagyon váratlanul ért ez a válasz, és jelen pillanatban nem tudtam máshogy lereagálni a dolgot. Amikor felmutatott a plafonra, akkor kezdett derengeni, hogy tutira valami olyasmin flessel, amit én nem látok. – Nézd csak… – folytatta még mindig nagyon durván átszellemült hangon, amire muszáj volt visszakérdeznem.
- Mit látsz Pajti? - vigyorogtam rá kíváncsian, de valahogy nem mertem volna mérget venni rá, hogy választ is kapok a kérdésemre. Ahogy beugrott a szivárványt pisilős akció ötlete, boldogan konstatáltam, hogy Elliot is vevő a dologra.
Vállon veregetett, aztán biztosított arról, hogy a társam lesz a bajban, azaz a bajtársam lesz, vagy hogy is hívják....
– Együtt pisilünk nekik szivárványt… – állt fel beszéd közben szinte váratlanul, aztán zavarodott arccal azt kérdezte: – Itt volt?
Talán a gyors mozdulat zavarhatta meg, nem tudom, mert én nem láttam senki erre. Csak ő és én hesszeltünk a szobámban még mindig, na meg a buborékok. - Öööö - hebegtem kábé olyan értelmesen, mint egy fa, aztán követtem őt az ajtó felé. Akármit is keresett a cimborám, láthatóan nem találta meg, mert pár pillanat múlva már az előző gondolatmenetünket folytatta.
– Van Londonban egy telefonfülke, ahol simán be tudunk menni éjjel is a Minisztériumba – magyarázta elszánt arccal, céltudatosságát azzal is megpecsételve, hogy megfogta a kezemet és szinte maga után húzott.
- Ja, azt vágom én is - bólogattam, és közben gyorsan megtapogattam a tértágított zsebemet, hogy benne van-e a pálcám. Mikor megéreztem a tiszafa pálca ismerős domborulatát, nyugodt léptekkel vettem át az idegenvezető szerepét, kisétálva vendégemmel a szobából. Sebtiben indultunk meg a kandalló felé, ami most szinte beláthatatlanul messzinek tűnt, pedig a valóságban nem lehetett több a távolság ötven méternél. Úgy éreztem magam, minden egyes lépéssel, mintha nem is előre, hanem már már hátra mennék, nagyon furcsa érzés volt, és szinte kétségbeejtett ez a lassúság.
- Hé.... Te is érzed, hogy nem haladunk előre semennyit sem? - néztem tanácstalanul Elliotra, aztán megvártam mit reagál, hátha van valami jobb ötlete, hogyan tudnánk meggyorsítani a haladást. Végül a homlokomhoz csaptam és félúton a kandalló felé megtorpantam.
- Ne hopponáljunk inkább oda a fülkéhez? - kérdeztem olyan csillogó szemmel, mintha legalábbis most találtam volna fel a sárkányhimlő ellenszerét. Aztán az ötlettől megtáltosodva erősen megszorítottam Elliot kezét és mindenfajta további egyeztetés nélkül, egy lendülettel odahopponáltam magunkat a fülkéhez közel eső sikátorba.
Többször voltam már ott, úgyhogy pontosan láttam magam előtt az úticélt, és nem okozott gondot a hopponálás, szerencsére még így betépve sem. Viszont egyáltalán nem olyan érzés volt, mint általában szokott... A szokásos gyomorösszehúzó görcs helyett olyan volt, mintha minden tagom szivacs módjára ellazult volna és irányíthatatlanul lebegett volna a testem mellett. Ez a túlzott lazaság aztán rányomta a bélyegét az érkezésre is, ami nem sikerült olyan fényesre. Ahogy megpillantottam az úticélként kijelölt sikátor egyik falát, megszédültem és elvesztve az egyensúlyomat a földre dőltem, mint egy zsák.
- Elliot.... jól vagy? - kérdeztem félig aggódó, félig röhögcsélő hangon, miközben igyekeztem összenyalábolni elszabadult tagjaimat. Másodpercről másodpercre javult a helyzet, éreztem, hogy kezdik visszanyerni izmaim a tónusosságukat, de még mindig kicsit olyan volt, mintha polip módjára, irányíthatatlanul csapkodnának a karjaim és a lábaim körülöttem.
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma / Káosz uraság

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2019. 06. 21. - 17:09:17 »
0

Party kellékek


Giacomo
2000. május

.outfit.

Mit látsz Pajti? – kérdezte Giacomo, miközben a tekintetem még mindig a csillagokra vetült. Megint úgy ragadott magával a látvány, mint ott Merellel, az észak-írországi látogatásunk után, ami kis híján az utolsó kellemesen együtt töltött időszakunk volt, mielőtt lecsapott a vihar. Szentimentálissá tettek az emlékek, a szemeimből még sem indult meg újabb adag könny.
Csillagokat. Ott a Göncölszekér. – Mondandóm közben még a mennyezet felé mutattam is, nem foglalkozva azzal, hogy Giacomo esetleg nem látja. Olyan áhítattal néztem ugyanis oda, hogy minden és minden elhomályosult. Talán egy illat, talán valami más térített ki ebből a békés állapotból és tértem vissza a szivárványpisilés témájára… s mintha Natot láttam volna képzeletbeli erdőm fái között megbújni, mintha az ő aromáját éreztem volna meg… szinte várva, hogy fenyegetően előlépjen megragadjon és rám parancsoljon.
Menekülj, menekülj, O’Mara! – suttogta a hang, mire menten magyarázni kezdtem arról a bizonyos telefonfülkéről Londonban, amiből aztán bármikor megközelíthető a Minisztérium. Én persze még sosem használtam azt a bejáratot, csak néhány tolvaj beszélt erről vihogva egy este a Vakegérben. 
Ja, azt vágom én is – bólintott mellettem. Erre még erősebben szorítottam a kezét, mintha attól félnék, hogy esetleg lemarad és majd Nat őt vadássza le helyettem. Még egyszer hátrapillantottam az erdőm fái közé, hátha kilép a maga öltönyös valójában közülük. A lábaim azonnal indultak volna, hogy a nyakába vessem magam… csak ő… a hang magyarázta, hogy fussak, míg szabad vagyok.
Te azt honnan ismered? – kérdeztem, bele sem gondolva, hogy esetleg onnan közelítette meg valaha az épületet. Nem mindenki olyan „minisztériumkerülő,” mint Elliot O’Mara… sőt a tisztességesebb polgárok néha ügyeket is szoktak intézni arrafelé.
A folyosón újabb fák nőttek ki a semmiből, mintha tudatom minden egyes porcikája a múltba próbálna taszítani. A kandalló is egyre inkább egy hatalmas barlangnak látszott, amit fel kellett fedezni.
Hé.... Te is érzed, hogy nem haladunk előre semennyit sem?
A kérdés közben lehunytam a szemem, mintha magamba akarnám szívni az erdő zajait, az illatát, az egész lényegét. Hiányzott a testemnek a kaland, a lelkemnek a fájdalom, a kín, ami olyan szórakoztatóan vitt előre az utamon… mert akkor még volt utam.
Az erdőt érzem… hallom a madarakat… – magyaráztam, s csak akkor nyitottam ki a szememet, mikor Giacomo megtorpant. A kezét még mindig nem engedtem el, mintha félnék, hogy nem tud követni ebben a végtelennek látszó álomképben, ami egyszer tökéletesebb volt. Olyan gyönyörű, olyan melengető, hogy már-már attól féltem, esetleg újra megindulnak a könnyeim. Éreztem, ahogy a sírás fojtogatja a torkomat ott állva a régi emlékeim közepén… hát ez volt az én menedékem a világgal szemben, amit megint egyre jobban szerettem volna megragadni, magamhoz ölelni.
Ne hoppanáljunk inkább oda a fülkéhez? – kérdezte. Ahogy találkozott a tekintetünk, láttam, mennyire csillog a szeme. Az is olyan gyönyörű volt, mint a csillagok fénye odabent a szobában. Már szóra nyitottam volna a számat, amikor érkezett a szorítás és a rántás.
Az érkezést éppen csak megúsztam esés nélkül. A gyomrom furcsa görcsbe rándult, az önklendezést alig tudtam visszatartani a szám elé kellett kapnom a kezem, majd egy jó mély levegővel gyűrtem le magamban azt, ami ki akart törni.
Elliot… jól vagy? – hallottam meg a röhögcsélést, mire megpillantottam a közelembe heverő Giacomot. Úgy nézett ki, mint valami polip, ahogy csápok módjára próbálta a végtagjait normális pozícióba rendezni. Önkéntelenül is elvigyorodtam.
Remekül Mr. Csápos. – Válaszoltam és felé nyújtottam a kezemet, hogy talpra rángassam. Ezután egyszerűen elindultam előre, végig a sikátoron, az említett fülkét keresve. – Ha megtaláltad a talajt, kövess! – Vigyorogva fordultam hátra, majd megpillantva a távolban pirosló fülkét, nagy léptekkel megindultam arra.
Látszólag egyetlen egy ember sem volt a környéken. Az nem különösebben érdekelt, ha esetleg valaki kinéz az egyik ablakon. Nem voltam abban az állapotban, hogy felmérjem a helyzetet. Ugyanis a következő pillanatban egy csokornyakkendős nyúl ugrott elém, nyakában lógott egy zsebóra féleség is… ami szép aranyozottan csillogott. Hát azonnal utána indultam.
–  Állj meg nyuszika, van nálam sárgarépa!

Naplózva


Giacomo B. Santeria
[Topiktulaj]
***


{színészpalánta}

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2019. 07. 01. - 17:46:35 »
+1

Minisztériumi flesselés Elliottal

Második szín: London utcái; a telefonfülkénél




Láttam rajta, hogy erősen megviselte a hopponálás, mondjuk ez nem lepett meg, mert én ugyanígy voltam a dologgal. Bár én a csápjaimmal küzdöttem, ő meg ahogy elnéztem, a rókázással.
– Remekül Mr. Csápos – nyújtotta felém a kezét, amit rögvest megragadtam és egy lendületes ugrással talpra szökkentem. A lábaim még mindig, mintha gumiból volnának, és hát így elég nehezemre esett a mozgás, ami azt illeti, csetlettem-botlottam rendesen, így a biztonság kedvéért belekapaszkodtam Elliotba.
– Ha megtaláltad a talajt, kövess! – adta ki az ukázt bajtársam, mire kérdés nélkül, vigyorogva követtem. Jól jött, hogy átvette az irányítást most, hogy ennyire szanaszét voltam esve, szó szerint. Már közeledtünk a fülkéhez, amikor idegenvezetőm váratlanul irányt váltott és közben azt mormolta:
–  Állj meg nyuszika, van nálam sárgarépa!
Hangosan felröhögtem erre a beszédre, mert én egy fia nyulat sem láttam a környéken.
- Hogy mi? Milyen nyúl? - fogtam meg hátulról Elliot vállát, és ha sikerült, akkor magam felé fordítottam. - Meg milyen répa? - kérdeztem tőle kissé bamba, értetlen fejjel.
Aztán ha választ kaptam, megfogtam a haverom kezét és magam után húztam a fülke felé. Továbbra is csigalassan haladtunk, de legalább jó irányba tartottunk végre. Amikor odaértünk, kinyitottam a fülke ajtaját Elliot előtt és előzékenyen így szóltam.
- Csak utánad, Pajti! - aztán rácsuktam az ajtót, hogy közönség nélkül végezhesse el a műveletet. Valamiért egy pillanatra sem merült fel bennem a kétség, hogy mi lesz, ha ilyenkor már nem fogadnak ügyfeleket a minisztériumban.... Pedig az szinte biztos, hogy ilyen tájban már bőven véget ért a munkaideje minden minisztériumi dolgozónak. De valami olyan ősbizalom költözött belém onnantól fogva, hogy elterveztük, bejutunk, hogy egy szemernyi kérdés nem volt bennem arra vonatkozóan, hogyan is fogjuk mindezt kivitelezni. Medzsik Pink úgy tűnik, olyan ellentmondást nem tűrően vált a véremmé és színesítette meg az esténket, hogy vakon bíztam benne.
Így hát, miután kivártam egy kis időt, beléptem Elliot után a fülkébe és cseppet sem csodálkoztam azon, hogy az már üres volt. Azon viszont igen, hogy nagyon nem úgy nézett ki a fülke belülről, mint amit megszoktam. Az egész rózsaszín volt és bársonnyal kibélelt. Furcsa, giccses hálófülkére emlékeztetett. Elvigyorogtam magam a látványon, aztán a fülemhez érintettem a ciklámen, plüssel bevont kagylót és bepötyögtem... volna a megszokott 62442 kódot, hogy én is a főmuksók patinás törzshelyén találhassam magam a cimborám után. De újabb kihívás ért, meg kellett küzdenem a minduntalan helyet változtató gombokkal, és beletelt pár percbe, hogy egymás után eltaláljam a helyes sorrendet. Amikor megvolt és meghallottam az ismert kattanó hangot, megkönnyebbülten felsóhajtottam.
Gyerekkoromban többször látogattam meg a tesóimmal apát a látogatói bejáraton keresztül. Rengeteget dolgozott és mi annyira hiányoltuk, hogy anyám néha beadta a derekát, hogy benézzünk hozzá. Olyankor feledhetetlen órákat töltöttünk el a minisztériumban. Emlékszem, hacsak tehettem, Ash mellett maradtam, hogy vigyázzak rá. Szegény olyan nehezen találta fel magát a varázslóközegben, zavarban volt, amiért egy nagymúltú varázslócsalád sarjaként kviblinek született. De a szüleim szerencsére sosem éreztették vele, hogy csalódottak lennének miatta, sőt!
Mindig bátorították, hogy rátaláljon arra az útra, ami igazán boldoggá teszi, és nem is telt bele sok időbe, hogy Ash rájött, állatgondozó szeretne lenni. Évek óta egy jónevű mugli középiskola padját koptatta, és ha elvégzi, utána megnyílik számára az út az ország bármely állatkertjébe. Kicsit elméláztam azon, milyen rég is láttam az öcsémet, akivel annyit ökörködtünk annak idején, a Minisztériumban, de nem sok időm volt arra, hogy az emlékek mezején kutakodjak, mert hamarosan a fülke rendeltetésszerűen liftté változott, éa megindult az Átrium felé, hogy pár pillanat múlva megérkezzen.
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma / Káosz uraság

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2019. 07. 03. - 12:03:19 »
+1

Party kellékek


Giacomo
2000. május

.outfit.

Zsebórás nyúl. Zsebórás nyúl. A fejemben ismételgettem, mintha attól félnék, esetleg eltűnik, ha nem koncentrálok. Kellett a ketyegő, szép arany volt, kidolgozott… talán mágikus képességekkel is meg volt áldva. Ez azonban jelenleg nem számított, csakhogy elkapjam a nyulat.
Hogy mi? Milyen nyúl? – Ha Giacomo nem teszi a vállamra a kezét, valószínűleg elrohantam volna már a jó büdös francba nyúlvadászt címszóval. Az sem volt kizárt, hogy előkaptam volna a pálcámat és megpróbálom leátkozni az állatot, csakhogy az enyém legyen az óra. Imádtam, ahogy a szalag ott lüktetett a csuklómon alig várva, hogy valamit kezdjek végre magammal. – Meg milyen répa?
Előre mutattam. Pont oda, ahol a nyúl éppen megállt megvakarni a füle tövét. Nem különösebben foglalkoztatta, hogy az úttest közepén bármiféle mugli eszköz könnyedén elcsaphatja. Nekem sem jutott volna az eszembe, ha nem hallom meg távolról a város zaját és nem csillan meg egy lámpa fénye azon a bizonyos aranyórán, amire annyira vágytam.
Hát ez itt előttem. – Böktem oda hanyagul. – Óra van a nyakában. Kell az óra.
Giacomo megfogta a kezemet, én pedig megszorítva az ujjait, hagytam hogy elhúzzon. A tekintetem persze még jó pár percig a nyúl óráján függött. Szinte hallottam a ketyegését, ami mintha azt jelezte volna, bizony az én időm is durván lejáróban van. Furcsa, hogy harminckét évesen már eszembe jutott, hogy bármikor meghalhatok? Talán igen, de túl sok mindenen mentem át ahhoz, hogy ez még véletlenül se legyen a gondolatiam tárgya. Nem véletlenül adtam Merelnek a lakás kulcsát, nem véletlenül nyitottam a Gringotsban számlát Nat gyerekeinek… jobb volt mindenre felkészülni, mert ha az ember Elliot O’Mara, hát sosem tudja, mi jön holnap.
Nem is értettem, hogyan tuszkolt be a fülkébe. Mire észbe kaptam, már rám zárta a fülke ajtaját, nekem meg fogalmam sem volt, mit kéne csinálni, csak összevissza nyomkodtam, mire az lift módjára megindult lefelé, hogy aztán a szökőkúttal teli fogadócsarnokban találjam magam. Nem is az lepett meg, hogy csend volt és lényegében egy-két hallucinált állaton kívül nem volt ott sem… inkább az, hogy egyetlen őrt sem láttam.
Baszki, ezek idióták! – Röhögtem fel. A hangomat visszaverték a komor, sötét falak. Közben hallottam, hogy megindul mögöttem megint a fülke, de nem érdekelt, gondolkodás nélkül rohantam oda a szökőkúthoz és felálltam a szélére. – Merlinre… de unalmasak ezek… még egy jó kis párbajra sem számíthat az ember! – Kiáltottam fel, mikor hallottam, hogy megérkezik a fülke, remélhetőleg benne Giacomoval.
Felé fordultam, kissé megbillenve a szökőkút szélén. Nem számított, hogy majdnem lezuhantam, ugyanis annyi lélekjelenlétem megint csak volt, hogy visszanyerjem az egyensúlyomat. Rá is kacsintottam Giacomora. Látod, haver, Elliot O’Mara mindig tudja, hogyan ússzon meg egy pofára esést… – gondoltam, de nem mondtam ki, inkább béna balerinás mozdulattal visszafordultam a szoborcsoport felé.
Na, mehet a szivárvány?
 
Naplózva


Giacomo B. Santeria
[Topiktulaj]
***


{színészpalánta}

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #12 Dátum: 2019. 08. 06. - 15:52:44 »
+1

Minisztériumi flesselés Elliottal

Harmadik szín: Az átriumban




– Baszki, ezek idióták! – szűrődött be a liftbe valahonnan messziről Elliot hangja, amit tökéletesen meg tudtam érteni, mikor kiszálltam az átriumban és végigmértem a terepet. Elvégre mekkora poén már, hogy csak így itt hagyják a brit mágustársadalom legfontosabb épületét üresen, kiszolgáltatva az olyan trollok kénye-kedvére, mint mi.
- Merlinre… de unalmasak ezek… még egy jó kis párbajra sem számíthat az ember! – kiáltotta felém cimborám, aki ekkor már a szökőkúton állt és balerinára emlékeztetve pipiskedett. Nem akartam bevallani neki, de én momentán örültem, hogy most nem volt kilátásban párbaj, mert ugyan a színpadon szívesen eljátszottam bármit, a való életben jobban szerettem a békességet. Hippi habitusomhoz sosem illett igazán a párbajozás.
– Na, mehet a szivárvány? - kérdezte, mire lelkesen odarohantam és egy ugrással ott termettem mellette a szökőkút peremén.
- Naná!! - húztam le egy mozdulattal a sliccemet, majd nekiálltam belepisilni a szökőkútba. Ekkor eszembe jutott, hogy még valamikor az ősidőkben tanultunk egy szivárványos varázslatot a Roxfortban. Igaz, azt alapvetően arra használtuk, hogy tüzet változtassunk vele szivárványszínűre, de gondoltam, egy próbát megér a dolog....
- Arcoloratmen totallum - harsogtam bele a térbe, a pálcámat a vízbe lövellő pisisugárra irányítva. Nem tudom, hogy valóban működött a dolog, vagy csak beflesseltem, de végső soron ez mindegy is volt, mert úgy láttam, hogy valóban szivárványszínű folyadékkal toldottam meg a szökőkút vízét, ami pár pillanat alatt átvette ezt a színpompás árnyalatot....
- Anyás, de baró! - vigyorogtam elégedetten, mint a tejbetök.
Futólag Elliotra tekintettem, hogy ő vajon mit csinál most mellettem. Persze ha esetleg lehúzta a sliccét, nem akartam látványosan megbámulni a férfiasságát, elvégre az még haverok között is túlzás. Személyes tapasztalatom volt, mennyire idegesítő tud lenni, amikor az embert akarata ellenére megbámulják hiányos öltözetben, legyen szó kviddics-társakról vagy társulati tagokról az öltözőben, illetve idegenekről egy mezei férfi mosdón. Persze jól esik az embernek az érdeklődés, de azért mindennek van határa...
Átfutott az agyamon, mit szólna apám, ha megtudná, hogy mit művelek, de ez csak egy pillanatra suhant át a gondolataim között, aztán száműztem a kellemetlen érzést szító kérdést örökre. Elvégre most nincs itt, és nagy eséllyel nem fog kitudódni a mi kis kalandunk Elliottal... Legalábbis reméltem.
Meglepően sokáig tartott, mire könnyítettem magamon és végleg elapadt a sugár, ami érthető, tekintve, hogy összeittam egy csomó mindent a koliban. alapvetően tökre szeretek hugyozni, de most ez az érzés is sokkal élvezetesebb volt, mint alapjáraton. Felhúztam a sliccem és adtam magamnak pár másodpercet a fantáziálásra. Kíváncsi voltam arra, hogy mi minden lehet még sokkal jobb érzés ezzel a bájitallal. Eszembe jutott, ahogy egy gyönyörű nőt vagy férfit csókolok, és már a gondolatba belebizseregtem. Ha ma este nem is jön össze a kísérlet, legközelebb mindenképpen sort kell kerítenem rá. Addig is, itt áll előttünk az egész minisztérium, hogy azt tegyünk vele, amit csak akarunk. Elliotra sandítottam a szemem sarkából, és csibészes mosollyal megkérdeztem.
- Na és most? Mivel keserítsük meg az aktakukacok életét?



Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma / Káosz uraság

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #13 Dátum: 2019. 08. 09. - 08:56:00 »
+1

Party kellékek


Giacomo
2000. május

.outfit.

Hallottam, hogy lehúzza a sliccét, aztán én magam is így tettem. Nem babráltam vele sokat egy pillanat volt az egész és már jött is megnyugtató vízsugár. Hallottam, hogy közben Giacomo valami varázslatot magyaráz. Arcoloratmen totallum… Megismételtem magamban a szavait, mire hirtelen be is ugrott, hogy ezt még a Roxfortban sajátítottam el. Amolyan szórakozás volt, szivárványszínűre változtatta a lángokat. Nem hittem, hogy a pisilnél is bevált volna, ám ez nem is volt lényeges. Én ugyanis azt is pontosan olyan rózsaszínnek, lilának és kéknek láttam, mintha csak a szivárvány egy-egy rétege szabadulna fel éppen a testemből. Hangosan sóhajtottam egyet, majd halkan dúdolni kezdtem egy vidám kocsmadalt, ami csak még jobb feelinget adott az egésznek. Közben felpillantottam a magasba, hogy megcsodáljam a Minisztérium átriumának mennyezetét.
Anyás, de baró! – Hallottam meg a vigyorgó hangját, amitől én is elnevettem magam.
Annyi idő után végre felszabadult voltam. Iszonyatosan felszabadult, laza és gondtalan. Nem akartam elengedni az érzést, még ha a vízsugár lassan apadni is kezdett és jobbnak láttam a helyére tenni a részeimet. Nem zavart, ha Giacomo nem az arcomat, hanem azt is megbámulja, ezért rákacsintottam, mikor felé fordultam, majd egész egyszerűen leugrottam a szökőkút széléről. Furcsa volt, hogy egyetlen biztonsági ember sem mászkált erre, hogy senki sem vigyázott a Minisztériumra és ilyen könnyen bejárhatjuk az egészet. Nem nagyon akaródzott persze a többi szintre is elmenni. Örültem, ha itt elegendő kárt teszek ahhoz, hogy elégedett hajtsam majd a párnámra a fejemet. Nat amúgy sem tudta volna meg… mégis, honnan a fenéből? Azt észrevettem volna, ha valaki követ, legalábbis józan állapotomban azért fel szokott tűnni az ilyen jellegű apróság.
Na és most? Mivel keserítsük meg az aktakukacok életét? – kérdezte, én pedig kegyetlen mosollyal pillantottam vissza. Éppen az ő válla felett pillantottam meg egy jó adag szórólapot, ki tudja miről. Mindenesetre, egy pálcaintéssel felé böktem és azok ezer felé reppentem az átriumban.
Mintha csak hó esne… – Amint kimondtam ezt, a szórólapok eltűntek és hófehér, hatalmas, csillagalakú pelyhekké változtak. Éppen ezek között pillantottam meg a zsebórás nyulat megint. Kapd el, kapd el, kapd el! – kántálta a hang a fejemben, én pedig egyszerűen, gondolkodás nélkül vetettem utána magam, kicsit meglöktem a vállammal Giacomot.
A nyúl… el kell kapnom… – mondtam és egyre gyorsabban szedve a lábam követtem. A lift felé tartott, ami ugyanott várakozott, mintha csak azt jelezné: szálljatok be! Hirtelen megjött az ihlet, ahogy beugrott Nat hülye barátjának állandóan sápatag képe. A fickó először Athénba jött értem, mondván, hogy bűnt követtem el. Természetesen mindezt tényleges bizonyítékok nélkül állított, így sokat nem is ért a szava. Aztán eljött Tengerszembe, hogy ott okoskodjon arról, miképpen lehetne Reagannel végezni. „Óvatosan, kell egy terv…” Persze, hogy addig tervezgettünk volna, míg meg nem keres minket. Én döntöttem jól. Én mentettem meg Natot, nem az ő idióta kimért stílusa.
Fel kell mennem az ötödikre. Ismered William Barrowt? – Kérdeztem vihogva. – Na ő az osztályvezető és szépen meglepetést hagyok neki az irodájában. – Tettem hozzá és beléptem a liftbe, de nem nyomtam meg a gombot, míg Giacomo nem követett.
Nat legjobb barátja… ki érti ezt…
Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2019. 08. 13. - 15:23:43
Az oldal 0.139 másodperc alatt készült el 45 lekéréssel.