+  Roxfort RPG
|-+  2000/2001-es tanév
| |-+  Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola
| | |-+  Főépület
| | | |-+  Nagyterem
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Nagyterem  (Megtekintve 261 alkalommal)

Mrs. Norris
Maffiavezér
***


,, a T E J hatalom ,,

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2019. 05. 18. - 21:09:40 »
+1





A bejárati csarnokból lehet belépni a Nagyterembe. Négy hosszú asztal található itt, itt étkeznek az egyes házak tanuló. Ezekre merőlegesen látható még egy asztal, melynél az intézmény tanári kara szokott helyet foglalni. Minden tanév elején itt zajlik le a beosztási ceremónia is, mely során az új diákok otthonra lelnek az iskola valamely házában. A tanári asztal mögött található még egy ajtó, ám ezt csupán a tanárok használhatják. A diákok számára mindig a bejárati csarnokba nyíló ajtó a használatos.

Naplózva

Minerva McGalagony
Tanár
*****


Az Igazgatónő

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2019. 08. 30. - 23:02:15 »
+7




TANÉVNYITÓ

2000. szeptember


mood

Minerva McGalagony megtette a szokásos kis távot az igazgatói irodától a Nagyteremig. Le sem tagadhatta, hogy ő bizony nagyon is várja az új tanév kezdetét. Ez volt az élete, a hivatása és minden amiért annak idején megharcolt. Tudta, hogy akármilyen sötétfelhők is gyülekeznek a feje fölött, a Roxfortért mindig érdemes lesz harcolni. Végig nézett a megterített asztalokon, amiken még egy falat étel sem volt. Azt ugyanis szokás szerint a beosztási ceremóniát követően fogják felszolgálni.
A beosztási ceremónia után még McGalagony szigorú arcára is halovány mosoly ült ki. Így pattant fel a székéből és olyan fiatalosan, fürgén sétált ki a tanári asztal mögül, hogy köszöntse a diákokat, mint bármikor máskor. Egy kézmozdulattal csendre intette a tanulókat. A tömeg lassan, szinte ösztönösen halkult el és pillantott a fekete bársonyba csomagolt McGalagony professzor felé.
– Köszöntök minden régi és új tanulót ismét a Roxfort falai között!– Végig futtatta tekintetét a tanulókon. – Bizonyára már mindannyian farkas éhesek, így nem is szeretnék hosszas bejelentésekkel és beszédekkel traktálni senkit! Azonban van egy-két dolog, amiről igazán érdemes ezekben a nehéz időkben is beszélni.– Megköszörülte a torkát, mielőtt folytatta volna. A tekintete megakadt a Griffendél asztalánál rendetlenkedőkön, így felvont szemöldökkel várt, míg a táraság elhallgatott.
– Szinte mindannyian leckét kaptak már a Mágikus Szeszélyből. Ki veszélyesebb, ki szórakoztatóbb formába. Ezért a tanárokat és a prefektusokat megkérem, hogy amennyiben valamilyen anomáliát tapasztalnak, az jelentsék nekem vagy Fawcett professzornak. – Magyarázta. Nem akartam jobban belemerülni ebbe a témába, hiszen biztos volt benne, a tanév folyamán még bőven lesz ilyesmire alkalma. A kastélyban is felütötte a fejét a Szeszélynek nevezett jelenség, ezzel pedig a diákok nagyobbik része is tisztában voltak az elmúlt tanévvel a hátuk mögött. – Ezen kívül a tanári karban történt változásokkal folytatnám a sort.
Mondadója közben hallani lehetett, amint a hatalmas ablakokon kopogni kezdenek az esőcseppek. Odakint bizony hatalmas zuhé csaphatott le, amit halkan morgó dörgés követett, valahonnan a távolból.
– Először is, bemutatnám új Rúnaismeret tanárunkat, Sage Bolton professzort. – Bökött a fekete, göndörhajú oktató felé. – A tanár úr RAVASZ szinten Alkímiát is tanít, így akinek megjönne a kedve ehhez a tantárgyhoz, az hatodiktól szabadon felveheti. Hana Tachibana professzor – mutatott a gyönyörű, keleti vonásokat hordozó, fekete hajú nőre. – fogja átvenni a Bájitaltant. Ezen kívül, Flitwick professzor helyett a tanárnő vezeti a mai naptól a Hollóhát házat.
Ezután bökött a szőkésbarna férfi felé, aki egészen a szélén ült a tanári asztalnak, közvetlenül Madam Pomfrey mellett. – S végül, de nem utolsó sorban, had mutassam be legújabb kollégánkat, Ares Murphyt, aki az iskolai pszichológus szerepét tölti be. Az irodáját a Főépületben találják. Kérem, ha tanulmányi vagy más gondjaik vannak, forduljanak hozzá bizalommal. Mr. Murphy jelenleg a Mandragóra Akadémia diákja, gyakorlati idejét tölti köreinkbe.
Ezután felemelte megint a kezét.
– Most pedig jöhet a vacsora!– mondta, mire az asztalok megteltek étellel. Volt ott sült csirke, töltött csirke, disznósült, raguk, sültkrumpli, krumplipüré, édesburgonya, egyszóval minden, amit csak az egésznap utazó diák megkívánhatott. Hosszan eszegettek, hangosan, nagyokat beszélgetve, nevetgélve. Aztán egy másfél órával később, mikor már mindenki degeszre ette magát, McGalagony megint felált és intett pálcájával, hogy bizony búcsúzóul, a hagyományokhoz híven még énekeljék el az iskolai himnuszt. Pálcája végéből aranyszalag röppent ki, mely szavakká formálódott. Mindenki a saját tempójában dalolt, ki előbb, ki utóbb fejezte be azt. Így hát a diák- és tanársereg éneke még utoljára, a takarodó előtt, megtöltötte a Nagytermet:

Roxfort, Roxfort, oxi-foxi Roxfort,
Tanítónk te légy!
Mert fejünkben zűr van, s nagy-nagy űr,
Meg pókok, s néhány légy.
Tudjuk jól, hogy itt lehet
A balgából is bölcs.
Kedélyünk víg, de elménk oly híg,
Hát észt fejünkbe tölts!
Hegyezkedik a sok fül,
És könyvben túr sok orr;
Csak mondd, hogy „Rajt!”, s mi magolunk majd,
Míg agyunk fel nem forr.



Tudnivalók:

*reagálni szeptember 14-ig lehet
*akármennyit, akármilyen formában írhattok
*ha van időtök több reagot is lehet írni, egy mini-játékot kijátszva
*a három legjobb reagíró +10 pontot kap fejenként
Naplózva

Hana Tachibana
Tanár
*****


löttykeverő; A Hollóhát házvezetője

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2019. 08. 31. - 18:41:55 »
+4

Újvilág
dressu

Minnasan
2000. 09. 01.
ongaku



Erős gyomorgörccsel üldögélek a nagyteremben, miközben tágra nyílt szemekkel meredek a nyüzsgő diákokra. Hallgatom a gyerekek ricsaját, és a szívem egyenesen a fölemben dobog. Akarom én ezt? Tényleg, egészen biztosan, hogy akarom én ezt? Ez a kérdés egész nap a fejemben motosztkál, miközben most szinte pánikolva ismétlődik a fejemben. De aztán mély lélegzetet veszek, és igyekszem nem kiesni a látszólagos nyugalmamból. Nagyon-nagyon stresszes vagyok, pedige gyáltalán nem jellemző ez rám. Van tapasztalatom a tanításban, és a gyerekekhez is értek, azt hiszem legalábbis.
De valahogy megint a munka előtti pánik ismét igyekszik leteperni, pedig a biztonság kedvéért bevettem egy nyugtató bájitalt. Talán erősebbet kéne kikevernem... Igazság szerint a pánikomat magamban arra vezetem vissza, hogy minidg túlságosan hamar mondtam fel. Talán most erősebb a megfelelelési kényszerem, mert visszakerültem a Roxfortba. Talán nem akarok gyengének tűnni, nem akarom feladni. Igen, mindent összegevze nem akarom feladni. Egy nagyon nagy esélyt kaptam az élettől és az iskolától, hogy rendbeszedjem magamat. Nem szúrhatom el.
Végül körbepillogok, és észrevétlenül még egyszer szemügyre veszem a tanári kar tagjait. Azért kicsit megnyugtat a tudat, hogy rajtam kívül még van egy-két új társam. Végül a tekintetem Minerva-dono méltóságteljes alakjén állapodik meg. Mindig is felnéztám rá már iskolás koromban is, és elképesztő megtiszteltetés, hogy visszafogadott ide, mint tanárt. Lehonyom a szemem, és próbálom összeszedni magam, miközben Minerva-dono megkezdi a nosztalgikus első napi monológot. A Szeszély engem is kifejezetten aggaszt, mert sose szívlelem, ha a gyerekeknek bármilyen baja esik, azért remélem nem leszek túlságosan anyáskodó felettük. Igyekeznem kell normális tanár módjára viselkedni. Megigazgattam a taláromat és az alatta lévő vékony, hímzett kardigánom, majd halkan kifújtam a levegőt. Ugyan már, Hana, senki sem örülne egy stresszes, félénk tanárnőnek, úgyhogy szedd össze magad!

– Először is, bemutatnám új Rúnaismeret tanárunkat, Sage Bolton professzort. – mutat Minerva-dono a fiatal férfi felé, aki talán annyi idős volt, mint én. – A tanár úr RAVASZ szinten Alkímiát is tanít, így akinek megjönne a kedve ehhez a tantárgyhoz, az hatodiktól szabadon felveheti. Hana Tachibana professzor – intézi hozzám a szavait, mire kissé túlságosan is elpirulok. – fogja átvenni a Bájitaltant. Ezen kívül, Flitwick professzor helyett a tanárnő vezeti a mai naptól a Hollóhát házat.
Zavarba jöttem, de azért elegánsan felemelkedtem a székről, és mélyebben meghajoltam először Minerva-dono felé, majd et követően aprón meghajoltam a tanárok és a diákok felé is. Valószínüleg furcsán nézhetek ki, de nem különösebben zavar, hiszen csak azt tettem, amit az illem megkövetel. Végül üde mosoly kíséretében a helyemre ültem. Minden bizonnyal lesznek olyan diákok, akik melepődnek azon, hogy tanár leszek. Aztán persze...
Nos igen, hatalmas megtiszteltetésnek érzem, hogy én lehetek a Hollóhát házvezetőnője. Rápillantok a Hollóhátasok asztalára, akik kíváncsian nyújtogatják felém a fejüket. Bíztatóan feléjük mosolyogok és aprót bólintotok.
– S végül, de nem utolsó sorban, had mutassam be legújabb kollégánkat, Ares Murphyt, aki az iskolai pszichológus szerepét tölti be. Az irodáját a Főépületben találják. Kérem, ha tanulmányi vagy más gondjaik vannak, forduljanak hozzá bizalommal. Mr. Murphy jelenleg a Mandragóra Akadémia diákja, gyakorlati idejét tölti köreinkbe.
Kíváncsian lesek a fiatal férfi felé, és azon töprengek, hogy hogy, hiszen nem emlékszem, hogy lett volna iskola pszichológusa az iskolának korábban. De az is lehet, hogy az én memóriám kopottas. Minden esetre a kezdeto görcsölés után igazán izgatottan kezdtem várni az új tanévet. Szerettem tanítani a mugli sikolában is.
– Most pedig jöhet a vacsora!– hangzott el a végszó, én pedig csillogó és éhes szemekkel meredek az előttem lévő ételekre. Nagyon régóta nem ehettem ennyit, és ilyen finomat. Világ életemben imádtam enni, és most azt sem zavart, hogy a szokásostól eltérő ételeket eszek. Egyszerűen csak ámulva élveztem az ételt, és azt, hogy végre nélkülözés nélkül bármennyit és bármit megkóstolhatok.
Végezetül a régi, nosztalgukus emlékeimet előhozva, a takarodó előtt felhangzott a kedves kis dal, a Roxfort himnusza, amit halkan énekelgettem. Meghatódtam, mert az jutott eszembe, hogy Shoutának is itt kellett volna lennie, és ezt kellett volna énekelnie.
Naplózva


Tania Niel
Griffendél
*


~Naprapörgő~

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2019. 09. 03. - 23:15:42 »
+1

n a g y t e r e m

a talár alatt
2000. 09. 01.

Nem volt sok kedvem ehhez a hacacáréhoz. Mármint, persze, jó volt újra itt, hiszen, most már tényleg csak az oxi-foxi Roxfort maradt, amire otthonomként hivatkozhatok. És ez azért rohadt szomorúvá tett. Ez lesz az első évem, hogy nem fogok hazajárni szünetekben. Esetleg anyámhoz, ha valami csoda folytán kedvem lenne a társaságához. Csak a macskám maradt, meg apám baglya Horatio. Vagyis most már Horatio is az enyém, apám nem akarta magával vinni Franciaországba, mondván, majd telefonon keres... Na persze. Azóta, hogy Sagenél kikapcsoltam a telefonomat, nem jutott eszembe, hogy visszakapcsoljam, most meg valahol a ládám alján hever, a lehető legjobb helyen.
Mire észbekapok, McGalagony már a beszéde közepén jár, na nem mintha az ilyenekre eddig is olyan nagy figyelmet fordítottam volna, általában meghagytam, hogy háttérzaj legyen. Végignéztem az asztaltársaságomon, és úgy éreztem, nem is lehetnék ennél jobb helyen. Ekkor figyeltem fel igazán arra, mit is mondott McGalagony.
– Ezen kívül a tanári karban történt változásokkal folytatnám a sort. - hallottam a susmusolást a vonaton. Mint mindenki más is. Lesznek új tanáraink. Volt már ilyen, nem tudtam miben lenne ez most valahogy... más.
–Először is, bemutatnám új Rúnaismeret tanárunkat, Sage Bolton professzort.- nem tudom mire számítottam, de nem erre. Idegesen szorítottam ökölbe a kezem, és fordultam körbe magam körül. Ott volt, az emelvényen, de most valami más volt benne, mint amikor az Oxford streeten futottam bele. Ahogy összetalálkozott a tekintetünk... Nem történt semmi, nem volt benne semmi extra, nem ugrott át a tanáriasztalon, hogy odajöjjön hozzám, de legalább felment bennem a pumpa, és dühös lettem, mert egész nyáron nem jutott eszébe az, hogy mellékesen megjegyezze, "Ja egyébként, a Roxfortban fogok tanítani." Megcsikorgatom a fogamat, és ahogy visszafordulok az asztalhoz, a könyököm olyat koppan az asztal szélén, hogy még a terem másik végében is hallják. A mellettem ülő lány odahajol hozzám, és motyog valami olyasmit, hogy megjött a kedve a rúnaismerethez, mire én csak a szemem forgatom. A körmeim a tenyerembe vájnak, csak arra várok, hogy ez az egész végre véget érjen, én meg felmehessek duzzogni a macskámhoz és Horatiohoz. Ég bennem a vágy, hogy odaálljak Sge elé, és megmondjam neki. De nem tudom mit mondhatnék egyáltalán. Persze, haragudtam, mert nem szólt, pláne azok után, ami történt. De nem köteles nekem bejelenteni ilyeneket. Kinyújtom az ujjaimat, ég a tenyerem, a hajamba túrok. Amíg mindenki énekel, én csak halkan dúdolgatok, és a tenyeremet nézegetem, meg rajta az apró vörös félkör alakú sebeket. Ahogy az utolsó hang is elhallgat, megjelenik a vacsora, amiből alig eszem, inkább csak csipegetek. Felállok, az asztalnál, Sage tekintetét keresem. Amikor megbizonyosodok arról, hogy észrevett, az ajtó felé biccentek neki egyet. Csak remélni mertem, hogy érti a célzást, majd elindultam az ajtón át, ki a Nagyterem elé.
Naplózva


Sage Bolton
Tanár
*****


Rúnaismeret és Alkímia professzor

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2019. 09. 04. - 13:09:40 »
+1

TO; M I N D E N K I

2000. szeptember


"Fodrozó füst az ákácok sora,
a hallgató sötét rájukhajolt,
előgurul és tétován megáll
föltartott ujjamon a lomha hold."

Gyomorgörccsel huppantam le a tanári asztal mögött rám váró székre. Már minden kolléga ott volt, mire a mosdóban nagy nehezen összekapartam magam legalább vállalhatóra. A hajam sehogy sem állt, vagyis leginkább összevissza, így egy kicsit bevizeztem az ujjaimat, hogy lelapítsam elfogadhatóra. Ezután felvettem a szemüvegem és úgy sétáltam be a Nagyterembe. Alig, hogy leültem megérkezett a diáksereg is, ám ahelyett, hogy a beosztási ceremóniával foglalkoztam volna, a tekintetem azonnal egy göndörhajú, törékeny alkatú lányra vándorolt a Griffendél asztalánál. Kétségtelenül Tania volt az. Hirtelen még levegőt is elfelejtettem venni, csak figyeltem. Nem vett még észre, így ez a pillanat csak az enyém volt s amíg McGalagony fel nem kelt ez így is maradt.
Tudtam, hogy ez most olyan lesz, mintha egyszerre döfnének kést mindkettőnk szívébe. Hazudtam, pedig nem akartam… igazából csak nem volt alkalmam elmondani neki. Augusztus közepéig nem is tudtam biztosan, hogy felvesznek-e, addigra meg már kár lett volna megbolygatni bármit is. Meg volt a magyarázat, amit nem terveztem előadni. Csak rettegtem, hogy megutál és majd nem tehetek semmit ellene.
Sage Bolton. Csak a nevemet hallottam ki a szövegből, mire egy kicsit felemelkedtem és meghajoltam a tapsoló diáktömegnek. Ezután huppantam vissza és a tekintetem Taniára vándorolt. Nem volt merszem értelmezni azt, ami az arcára kiült. Tudtam, hogy ennek rossz vége lesz. Így akárki szólt is hozzám a tanári asztaltól, csak egy „ühümre” méltattam. Nem volt kedvem beszélgetni, de még enni sem lett volna étvágyam.
– Bocsásson meg, de ki kell mennem egy kicsit… – Közöltem a nekem magyarázó professzorral, mikor Tania elindult kifelé. Egyértelműen jelezte, hogy menjek utána, így végig sietve a Nagytermen, átlépve a hatalmas helyiség küszöbét, a folyosón találtam magam. Éppen vele szemben álltam meg egy pillanatra, de még mielőtt megszólalthatott volna, odébb húztam.
Nem lett volna szerencsés, ha ennek szemtanúja van, hiszen végre volt munkám, tető a fejem felett… bár ez nem ért annyit, amennyit Tania közelsége érhetett volna, mármint ha a közelébe enged egyáltalán.
– Tudom, hogy ez most kicsit váratlan volt – kezdtem bele, de nem akartam magyarázkodni. – Nem hittem benne, hogy tényleg megkapom a munkát. Sajnálom.
Igazából fogalmam sem volt, mit kéne mondanom. Nem akartam magyarázkodni, ezért csak röviden fogalmaztam meg a történteket és igen, bocsánatot kellett kérnem. Ezt beláttam, de nem akartam sírni vagy remegni látni.
– Nem akarok neked sehogy sem keresztbe tenni… – Halkan beszéltem és odahúztam magamhoz, hogy megöleljem.

Naplózva


Nolan Pye
Mardekár
*


VI. évfolyam

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2019. 09. 05. - 08:28:58 »
+1

Évnyitó


***

2000. szeptember

Újabb év a Roxfortban. Nem volt ezzel baj, már csak kettő van a végéig… talán átvészelem valahogy. A szüleim örülhettek, végre behódoltam nekik, úgy ahogyan azt egész életükben szerették volna. Szerettem a Gyógynövénytant, egész jól elvoltam a bájitalokkal is, de nem igazán tudtam magam gyógyítónak elképzelni. Persze a Pye családban szinte mindenki medimágusnak készült, úgy tűnt csak én és a nővérem voltunk kivételek ez alól, meg talán az egyik másodunokatestvérünk.
Nem nagyon akaródzott ilyen komoly szakmát választani. Inkább lettem volna eladó egy boltban vagy kocsmáros. Nem volt nekem való egyszerűen ez a fajta merevség. Szerettem volna szabad lenni a Roxfort után. Ehhez képest, a nyomásnak engedve még tovább is akarok majd tanulni. Beleborzongtam a gondolatba is, hogy még hosszú éveken át tanulhatok.
Ezt kifejtettem Margának idefelé jövet a Roxfort Expresszen. Valószínűleg ő sem gondolta volna, hogy varázsló és boszorkány életeket kéne rám bízni és ebben őszintén egyet tudtam érteni vele. Még egy kisállatot sem szívesen bíztam volna magamra. Héliosz is csak azért él túl, mert vadállat és megtalálja a magának való zsákmányt, ha arról van szó.
A beosztási ceremónia dög unalmas volt. Ezért nagyokat ásítozva bámultam a többi asztalt, hátha elkapok egy i s m e r ő s tekintetet. Ha más nem, hát Wenlockot dobáltam meg távolról a villámmal. Aztán unottan fordultam a tanári asztal felé. McGalagony végre felállt és magyarázni kezdett a tanár váltásokról. Az még nem is volt önmagában meglepő, hogy néhány tanár elment. Lumpsluck így is egy visszavonulást követően tért vissza, de hogy az új nőci még a Hollóhátat is átvette kicsit meglepő volt. Nem, mintha nekem különösebben fontos lett volna a dolog. Nem érdekelt a házverseny igazán.
A rúnaismeret professzor is új volt, valami Bolton… Sage Bolton. A vezetéknév ismerős volt, biztosan aranyvérű vagy valamelyik rokona híresség és anyám órákat áradozott róla a nyáron. Nem volt kizárt, hiszen a sztárhírekről minden reggelinél hosszas elbeszélést tartott, én meg nem győztem ásítozni rajta. Csak akkor nyugodtam meg, mikor végre elém került a kaja. Nem nyúltam a finomnak tűnő húsokhoz, nekem desszert kellett, méghozzá azonnal. Szóval egy jó szelet tortát vettem magam elé, amit torta díszekkel turbóztak fel. Merlinre, isteni illata volt.
A kívánósságom legyőzése után megkerestem megint Wenlockot a teremben. Már elég nagy volt a kavarodás, sokan átjárkáltak más asztalokhoz, így nem találtam meg olyan könnyen. Mindenesetre az bizonyos volt, hogy nincs Everfen közelében. A nyári találkozónkból ugyanis az kiderült, hogy a lány nem a csaja… hehe…
Felkeltem a tányérommal a kezembe, hogy átsétáljak a Griffendél asztalához. Marga mellett pont volt egy üres hely, így oda lehuppantam és rávigyorogtam.
– Le fogjuk idén is győzni a házadat – jegyeztem meg szórakozottan. Mint mondtam, nem érdekelt a házverseny, de kicsit jól esett cukkolni a griffendéléseket, mindig olyan komolyan vették magukat, meg a nagy bátorságukat.

Naplózva


Sophie Vanheim
Hugrabug
*


kelekótya prefektus; VI. évf.

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2019. 09. 05. - 17:43:16 »
+1

És megint kezdődik...
mindenki aki csak akarja
(2000. 09. 01.)


Hűű, de nagyon nincs kedvem ehhez az egészhez, és még a tetejére prefektus is lettem, amit tökre nem értek, hogy mégis mijjéééértttööö. Hát mindegy, valamikor felelősségteljességet is meg kell tanulni. Vagy valami ilyesmi. De, hogy én? Miért én? Na, hát mindegy, azért olyan béna nem vagyok, hogy elszúrjam. szóval hajrá, adjunk bele mindent, vagy mi.
A fejemet forgatva nézelődök körbe, aztén amikor kiszúrok pár ismerőst a Mardekárnál, integetek nekik, aztán lezuttyanok a helyemre. Azaz zuttyannék, mert még néhényan világtalankodnak, én pedig már kezdtem ideges lenni, nem hiszem el, egyes alsóbbévesek milyen elveszettek, egy asztalhoz sem tudnak leülni? Szóval körbemegyek, és mindegyiket beszuszakolom az emberek közzé, hogy üdv, bocsi, légyszi adjatok nekik helyet, meg amúgy is jönnek még az elsősök is, stb. stb. Nem feltétlen tűnik ez az egész cselekvéssor tüsténkedésnek, csupán már tök éhes vagyok és végre vízszintes helyzetbe szeretném magam vágni. Aztán végre én is a fenekemen vagyok, bár sose szerettem ezeket a székeket, az ember hátába lyuk ég, igazán kényelmesebbé is varázsolhatták volna a tanárok, elvégre megtehetik. Bár a Voldemort idők alatt a suli hótra kellemetlenül nézett ki, és még asszem ülni se ülhettünk, szóval inkább sóhajtok egy nagyot és korgó gyomorral várom végre a kaját. Talán még tudok felcsenni Tarzannak valami halat. Vagy magamnak valami kevésbé meleget. Ahogy ezen agyalok, hogy mégis mit fogok enni már megint, Minerva igezgatóasszony előlibben, és elkezdi az igazgatói beszédet. Még egy kicsit kíváncsi vagyok, hogy lesz-e olyan elsütött figyelmeztetés, mint Dumbledore idejében, mondjuk ez meg az tiltott hely meg ilyesmi, de megint csak a szeszélyről van szó. Mondjuk én is felkenődtem miatta a plafonra, szóval tudom, hogy nem kellemes, de azt hiszem meg lehet szokni, ha nem minden nap éri az embert valami hülyeség.
Lettek új tanáraink, nem is egy, meg valami dilidoki. Na őt biztos nem fogom látogatni. Az egyik egy nagyon kifinomult ázsiai nő, de nekem olyan túlságosan merev, és túl karótnyeltnek tűnik, és tök fura ahogy itt hajolgat összevissza. Biztos japán. Azok meg túlságosan sarkalatosak. Béna vagyok bájitaltanból, de remélem megúszom majd, hogy elmeszeljenek. A másik valami fura göndör hajú csávó, és van egy olyan érzésem, hogy az összes lány felveszi miatta a Rúnaismeretet. Én csak azért, mert muszáj, ha már pálcákhoz is akarok érteni. Eh. ENgem amúgy sem érdekelnek a tanárok, csak tartság meg amit meg kell, és aztán szebb jövőt.
Végre aztán elkedzhetünk enni is, bár megint túl sok a fura máguskaja, azért "véletlenül" elkeveredem és megkeresem Avery-t.
- Üdv, hogy bírod az első napot? - vigyorgom rá, és nem nagyon zavart, hogy hülyének néz pár mardekáros.
Naplózva


Avery Cassen
Mardekár
*


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2019. 09. 05. - 19:25:01 »
+1

Life is struggle when you are a muggle

2000. szeptember

Az asztalra könyököltem, és végigpillantottam a termen, amely már annyira ismerős volt, most valahogy mégis távolinak tűnt ezután a nyár után. Furcsa volt nem azt a szokásos megkönnyebbülést érezi, amikor beléptem a kastélyba. Hiszen eddig egyértelmű volt - ha Roxfort, akkor nincs több Karen, nincs több apa, nincs több feszültség, aggódás és nyomorultság. Tavaly még karácsonykor se mentem haza, mert apa dolgozott. Néha azért még mindig eszembe jut, neki hogy nem fáj, hogy így darabjaira hullott a családunk? Most el se tudtam képzelni, hogy ne utazzak haza... Vagyis oda, amit máris az otthonomnak tekintettem.
Zavarnia kellett volna, hogy fogalmam sincs, mi van velük. Mármint apámmal és Karennel. De egyáltalán nem zavart. Talán a büszkeség volt, amelyre azt hittem, hogy majd el fog múlni egy kis idő múlva, és átveszi a helyét a bűntudat meg a szomorúság, azonban nem így lett. Úgy értem, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem voltak napok, amikor ezek az érzések rám törtek, de nem voltak tartósak.
Majdnem, hogy idegen érzés volt ez... hogy hiányzott Elliot. Hogy ennyire hiányzott, pedig még alig telt el pár óra. Persze, mindig voltak dolgok, amik hiányoztak. De nem ilyen tartósan, nem ilyen sokáig, nem ilyen kevés ismeretség után. Biztos voltam benne, hogy ez valami lelkitárs-dolog kell hogy legyen, különben hogy találhattunk volna ennyire egymásra máris? Mindenesetre ő most nem volt itt, nekem pedig vissza kellett biccentenem magam a szokásos állapotomba, ráadásul még prefektusi kinevezésben is részesültem, így volt, ami lefoglalja a gondolataimat. Mindenesetre, ha jól hallottam, Sophie is, így amikor az asztala felé tartva ideintegetett, akkor visszavigyorogtam, és már láttam is magam előtt, ahogy együtt szeljük át a folyosókat, mint a két naaagyon menő prefi... Mi legalábbis tutira úgy fogjuk gondolni, ha más nem is.
Utána körbekémleltem még egyszer a teremben, keresve az ismerős tekinteteket, hogy ha esetleg valakivel összeakad a pillantásom, intsek neki.
A beosztási ceremónia nagyon izgalmas volt, én mindig rendkívül élveztem, mindenkire ránézésre tippelgettem magamban, hova illik, aztán örültem, ha eltaláltam.
Az igazgatónő beszéde egy fokkal unalmasabb volt, a de az új tanárokra még én is felkaptam a fejem. Főleg, mert az első név megütötte a fülem. Sage Bolton... Ismerős volt. Csak rá kellett pillantanom, hogy azonnal felismerjem, ha esetleg a neve hallatán haboztam is volna. Ő volt az, akivel nyár elején összefutva fagyiztunk egyet, miután véletlenül összevérezte a felsőmet, aztán később a Három Seprűs kaland során is összefutottunk. Meglepő volt itt látni, kicsit furcsa, de aztán túlzottan nem foglalkoztatott a dolog, hiszen az a fagyizás nem volt annyira durva, hogy kínosan kelljen magam érezni, ha esetleg az ő óráján kell majd ülnöm. Sőt, talán vicces is lesz összefutni. A következő tanár egy hölgyemény volt, bájitaltan és a Hollóhát vezetője. Egész jól hangzott. A suli pszichológust pedig roppant jó ötletnek tartottam, a nyakamat nyújtogatva mértem fel a fickót az asztal végén. Azt hiszem, izgalmas tanévnek nézünk elébe... Legalábbis remélem.
Nemsokára megjelentek az ételek, hogy izgalmasan nekiláttam kiválasztani valami finomságot. Elég éhes voltam már, a reggeli kávé óta nem is nagyon ettem semmit.
Éppen valami csirkének kinéző paradicsomos cuccot szedtem ki magamnak a sültkrumpli mellé, amikor váratlanul valaki a mellettem lévő üres helyre huppant, hogy egy kissé összerezzentem, annyira belemerültem a kajavadászatba. Oldalra pillantottam, és Sophie vigyorgott vissza rám, hogy én is szélesen visszamosolyogtam.
- Üdv, hogy bírod az első napot? - kérdezte. Visszafordultam a tálak felé, és letettem a kanalat, hogy a tányérommal visszahúzódjak a helyemre.
- Mostmár jó - vigyorogtam a kajám felett, és elkezdtem magamba tömni a husit. -  Na és neked? Hogy telt a vonatozás? Én két nagyon aranyos elsőévessel ültem, olyan zavarban voltak, egész úton meg se mertek szólalni... Biztos féltek, hogy a kígyós néni megeszi őket ebédre...
Pimasz pillantással lestem felé, kicsit visszautalva az első találkozónkra, majd tovább ettem. Mhmm... a mai napban határozottan ez volt a legjobb rész.
Naplózva


Mirabella Harpell
Griffendél
*


boszorkány

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2019. 09. 10. - 14:43:42 »
+4

A szokásos szokatlan



Mindenkinek,
de főleg azoknak, akik csokibékát szeretnének fogni

2000. szeptember 1.

Túl sokszor kötök ki mostanában asztalok alatt. Most is ott kuksolok, a Nagyteremben, a kissé korhadt falapokból álló hosszú asztalunk alatt, Griffendéles színű zoknik és a kinti sártól maszatos bakancsok között, és azon merengek csibészes-bosszús fintorral, hogy miért is tartok már megint itt? Lassan, feltűnésmentesen kúszni kezdtem a terítő rejtekén, remélve, hogy mindenki a beosztási ceremóniára figyel, és közben volt időm végiggondolni az utat, ami megint ide vezetett.
Pedig ez a mai egy teljesen átlagos évkezdős napnak indult. Rohantam a vonat után – ahogy az már lenni szokott; és nekiszaladtam a kilenc és négynegyedik vágánynak, ahogy az már kevésbé szokott lenni. Azért csak nem én vagyok az első, aki a nagy sietségben benézte az oszlopot, nem? Igazából azt is csodának tartom, hogy nincs azon a francos téglafalon több gyerek-lenyomat. Az enyém mindenesetre otthagytam, mintegy emlékül magamról Londonnak. Van egy ugyanilyen Mira alakú folt Garden Lodge bejárati ajtaján belülről, mert Alfred megunta, hogy úgy megyek el, hogy a kilincset nem igazán használom, ezért kivételesen kulcsra zárta a nevezett nyílászárót.
Két sziluettet hagytam hát emlékül a városnak, de nem maradt az adósom. Amint elindultuk, én igyekeztem meghúzni magam egy sarokban, kibámultam a kupé ablakán – kint a rezesedő-deresedő táj látványa előtt szürkén gomolygott a vonat füstje, én pedig az üveg innenső oldalán tükröződtem, hasonlóan ősziesen rozsdás színű hajjal és füstös-karikás szemekkel, emlékeztetőjéül annak, hogy jobban nézzem meg, merre futkosok.
- Ezt egy titkos hódolódtól – zökkentett ki a merengésemből valamikor később egy szöszi, másodikosnak látszó, vihogós fiúcska. Egy csokibékás dobozzal közelített felém. Még semmit se mondhattam, de a fülkében ülő többiek idétlen huhogásba kezdtek, én meg felvontam a szemöldököm, és enyhe, de nem palástolt gyanakvással végigmértem a kissrácot.
- Nekem nincs titkos hódolóm. Semmilyen sincs – mondtam aztán, és eszem ágában se volt a doboz felé nyúlni, de a tökmag hajthatatlan volt. Így utólag visszagondolva vagy nagyon ráijesztettek, vagy nagyon szép jutalmat kaphatott a manőverért. Minden esetre szinte hozzám vágta a szóban forgó kéretlen-váratlan ajándékot, amit én reflexből elkaptam, mielőtt ez is orrba vág. Az alkalmi postás erre sarkon perdült, és elinalt, de futtában még ezt mondta:
- Azért titkos, mert nem tudsz róla!
Nagyot dörrent mögötte a kupéajtó, de még el se ült a visszhang, a fülke többi utasa biztatni kezdett, hogy bontsam ki, hátha a kártya helyett valami levél van benne. Mert a titkosban az a legjobb, hogy tönkre lehet tenni titokzatos mivoltát azzal, ha leleplezzük, nem igaz? És sajnos a kíváncsiság engem is hajtott.
A felszakadó dobozból azonban csak egy Dumbledore kártya hullott ki, meg a szokásos(nak tűnő) csokibéka kandikált ki ártalmatlanul.
- Semmi extra – rántottam meg a vállam, mire a közönségem érdeklődését vesztette némileg. Halkan faggattak, meg tárgyalgatták, ki lehetett a feladó, de én tovább vonogattam a vállam, és megkíséreltem elfogyasztani a potya-csokit. Mert az azért mindig jó.
Hát nem. Ugyanis amint megpróbáltam leharapni a béka fejét, az megelőzött, és ő harapott bele az én kezembe, méghozzá istenesen. Hogy ez a szeszély volt-e, vagy a titkos hódoló átkozta-e meg a nassolni valót, azt nem tudom, de az utazás további része abból állt, hogy a béka elől menekültem. A megvadult édesség ugyanis remekül alkalmazta az „üss és fuss!” (avagy ugorj) technikát, így bármennyire igyekeztünk, nem bírtuk elkapni, sem varázslattal eltalálni. Esküszöm, egy ízben még azt is sikerült elérni, hogy kirepüljön az ablakon a kis mocsok, én pedig azt hittem, végre megnyugvásra lelek.
Egészen a nagyteremig minden rendben ment. Még tolongás volt, mikor megláttam a szokásos szobatársaimat, és megkíséreltem melléjük telepedni, csakhogy egyszerre a bokámba nyilallt a fájdalom, már megint, én pedig azzal a lendülettel bevetődtem az asztal alá, hátha elcsíphetem a kis gonosztevőt. Persze, nem lett meg, viszont a ceremónia elkezdődött, most már nem lehetett feltűnés nélkül előjönni…
- Au – leheltem a következő, szinte semmiből jött harapás után, ami a csuklómon ért, de hiába kaptam a csokiszínű, hegyes fogú kis villám után, csak a levegőt markoltam magam előtt.
- Griffendél! – harsogta valahol elöl a Teszlek Süveg, miközben én meg dühösen szűrtem a fogam között, hogy az említett ház-névadó melyik felmenője milyen módon illethetné melyik oldalról az átkozott kis édességszörnyet.
– Köszöntök minden régi és új tanulót ismét a Roxfort falai között!
Megdermedtem egy pillanatra, elszörnyedésemben, hogy már az igazgatói beszédnél tartunk. Most már mozgás sincs, semmi esélyem feltűnés nélkül előbukkanni. Elgondolkodtam, talán itt várom meg a vacsorát, és ha már mindenki a fejét tömi, majd előkecmergek. Terveim között legelöl szerepelt egy bizonyos csokoládé gyors és hatékony elfogyasztása…
- …Azonban van egy-két dolog, amiről igazán érdemes ezekben a nehéz időkben is beszélni…
A következő harapás olyan váratlanul ért, és olyan fájdalmas területen, hogy önkéntelenül nagyot ugrottam, lefejelve az asztalt, majd nekiesve egy-néhány lábnak. Elég nagy felbolydulás támadt, attól tartok, de legalább lett annyi szabad hely, hogy előtörhessek.
- Jaj, a se… - haraptam el a szitok-mondat végét, és mivel már úgyis buktam az észrevétlenséget, sebesen kikecmeregtem az asztal alól, majd vigyázz-ülésbe vágtam magam, és stréber művigyorral bámultam a szúrós tekintetű igazgatónő felé. Amikor újra beszélni kezdett, és már nem figyelt a Griffendél asztala felé, gyorsan felhúztam a térdeimet, és átkulcsoltam őket. Így azok is viszonylagos biztonságban voltak. Próbáltam nem úgy viselkedni, mint egy üldözési mániás, de azért időről időre körbekapkodtam a fejem.
– … amennyiben valamilyen anomáliát tapasztalnak, az jelentsék nekem vagy Fawcett professzornak.
Ennél a pontnál a béka lassan, ráérősen, teljesen ártalmatlannak tűnőn ugrált el előttünk az asztalon. Nem tudom, ki látta, gondolom, aki nem figyelt a direktori szóra. Levegőt visszafojtva nyúltam a varázspálcámért, lassan, nagyon lassan, magamban minden lehetséges kombinációt elsütve a békára meg az általam ismert összes csúnya szóra – melyekből meglepően sok volt már, köszönettel Cartwright ékesszólásának, nonverbálisan meg varázsolni még nem tanultam meg.
Vártam a tökéletes pillanatra. Farkasszemet néztünk, a béka meg én, én meg a béka. A pálca hegye emelkedett, irányba fordult, s ennek a feszült pillanatnak kellemesen abszurd háttér-aláfestést biztosított az új tanárok meg egyebek bemutatása. Célpont bemérve, és…
– Most pedig jöhet a vacsora!
- Merlin csokoládébékás seggére! – csaptam az asztalra dühösen, mikor is a pillanat elugrott, a békával egyetemben. Ami aztán a könyökömbe harapott, és elveszett a különböző ételek között. Átfutott az agyamon, hogy most utánaeredek, keresztül a minden földi jóval megrakott asztalon, de aztán feladtam, és rezignáltan szedtem a ragulevesből. A körülöttem ülőkkel osztottam meg néhány nyári élményt, meg ezt a mostanit is, magyarázatul a kitörésre.
- Szóval ha csokibékát láttok, gyilkoljátok szét légyszi – nyögtem.
Talán lejárt a varázslat, talán csak valaki lenyelte a békát, minden esetre az est további része viszonylagos nyugalomban telt. Már mihez képest, valaki eldobott egy villát, arra aztán ment egy repost, de legalább engem nem kóstolgatott senki. Scarlettől azért megkérdeztem:
- Mi újság, hogy telt a nyár? Túltetted már magad az illuzionista előadásán?
Az iskola himnuszának éneklésére tekintettel nem kellett volna hagymalevest is tálalniuk – gondoltam magamban fintorogva, de aztán én is felálltam, és elkezdtem kornyikálni. Már a dal felénél jártam, amikor belémforrt a hang  egy pillanatra. A sunyi kis béka ott pislogott a csokitorta maradványainak közepén. Épp csak a szemem sarkából láttam, s próbáltam úgy csinálni, mint aki nem vette észre a rejtőzködő fenevadat. Bár lehet, hogy ez már egy másik, és azt a harapósabbat valaki megette, de nem bízhattam feltételezésekre ezt a fontos ügyet. Énekeltem tovább, de a kezem feltűnés mentesen a legközelebbi, fegyvernek minősülő tárgy felé nyúlt…
- „… Csak mondd, hogy „Rajt!”, s mi magolunk majd,
Míg agyunk fel nem forr.”

Az utolsó szólamot egy cuppanós dörrenés zárta, ami a csokoládétortába vágódó mágiatörténet könyvtől származott. A tett helyszínén sugarasan fröccsent szét a barna krém, meg egy két viszonylag formált csokibéka-testrész, és aki nem volt résen, annak elképzelhető, hogy a ruhájára is jutott.
- Az egyetlen értelmes dolog, amire ezt a könyvet használni lehet – mondtam mentségül, megrántva a vállamat, aztán egy Suvickus!-sal megpróbáltam rendet tenni. Utána gyorsan kereket oldottam, a szobatársaimat követve. Útban a torony felé végig azon gondolkodtam, vajon honnan származhatott az az átkozott béka…

Naplózva

Sophie Vanheim
Hugrabug
*


kelekótya prefektus; VI. évf.

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2019. 09. 10. - 14:49:39 »
+1

És megint kezdődik...
mindenki aki csak akarja
(2000. 09. 01.)


Ahogy lehuppantam mellé, néhány mardekáros szerintem elátkozott. De nem mintha izgatott volna, inkább örültem, hogy volt közöttük egy barátnőm, akivel végül tök jól kivövök, a kezdeti mardekárosúristen pánikom után. Nagy előre lépés, Sophie, hihetetlen vagy, veregetem meg a vállamat gondolatban.
Néha még kísért Balthasar, és a múlt, az, hogy nem voltam elég bátor, hogy megmentsem az életét, de most már úgy érzem képes vagyok elengedni. Nem elfelejteni. Elengedni. De most a jelenre kell koncentrálnom, ami kissé bonyolultabb, mint eddig.
- Na és neked? Hogy telt a vonatozás? Én két nagyon aranyos elsőévessel ültem, olyan zavarban voltak, egész úton meg se mertek szólalni... Biztos féltek, hogy a kígyós néni megeszi őket ebédre...
- Hmm, bőséges fehérjékben lettél volna gazdagabb, ha elfogyasztod őket, de nyugi én se kapartam ki a kicsik szemét a karmaimmal - viccelem el a dolgot, azt hiszem ez már csak egy jó emlék, hogy semmi sem kezdődik zökkenőmentesen, de azért nem mégsem volt semmi olyan menthetetlen
- ENgem lerohant egy alsós hugrás csaj, akit felzaklatott két mardis lány. ENnyit a nyugis csendes útról - vonom meg a vállam. - Legalább... van izgalom az életemben, vagy mi - dünnyögöm az orrom alá, mert még szoknom kell a prefektusi létet. Azér néha nyújtogatom az asztalunk felé a nyakam, de már mindkei összevissza mászkál, szóval, ha beüt a villám, akkor nem csak az én hibám lesz, hogy nem fegyelmezek jól. Szerencsére.
- Figyu csak, azért remélem nem leszünk olyan karót nyeltek, mint azok a prefik akik elballagtak, néha lazítani is kell ám - jegyzem meg halkan, mert azért néha igen csak élvezetes volt egy-két csíny. - Mondjuk szivathatnénk prefektusian a kicsiket - merengek el. Ejj, de gonosz felsőbb éves vagyok, de tény, hogy engem is szivattak már meg prefektusok, úgy tűnik ez ilyen hagyományozódó dolog.
- Kíváncsi vagyok milyenek ezek az új tanárok, egyik furább mint a másik - jegyzem meg elgondolkodva, ahogy az új arcokat vvégignézem. Az egyik túl karótnyelt, a másik zavaróan szépfiús, na meg az a pszichodoki is hm. De gyanakvó vagyok még most is a varázsvilág embereivel. Mondjuk lehetnék kevésbé, de inkább az óvatosságra voksolok.
Naplózva


Tania Niel
Griffendél
*


~Naprapörgő~

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2019. 09. 13. - 22:29:10 »
+2

n a g y t e r e m

a talár alatt
2000. 09. 01.

Ahogy Sage odébb húz, végigmérem. Na, nem mintha nyáron ne lett volna rá elég alkalmam. Érzem a gombócot a torkomban, de igyekszem tartani magam. Így is a kelleténél többször látott sírni. Csendben, merev arccal hallgatom végig a mondandóját.
– Tudom, hogy ez most kicsit váratlan volt. Nem hittem benne, hogy tényleg megkapom a munkát. Sajnálom. - lehet, hogy életem egyik legnagyobb hibájaként fogok visszagondolni erre a napra, de hiszek neki. Haragszom, amiért nem szólt, de elhiszem neki, hogy sajnálja. Be kell látnom, hogy ha feszültséget generálok, azzal árthatok neki, és nem terveztem visszaélni ezzel. Én is nagyot bukhatok ezen.
– Nem akarok neked sehogy sem keresztbe tenni… – mondja halkan, ahogy húzni kezd maga felé. Épp csak egyet lépek felé, a nyakába ugrok, hasonlóképpen, mint amikor először találkoztunk. Jó volt újra érezni az illatát. Igazából nem tudom, mit mondhatnék neki. A vállába fúrom az arcomat.
- Bocsánatkérés elfogadva - motyogom alig hallhatóan a vállába, majd lassan ellépek tőle. A hajam kezdem csavargatni, majd egy hirtelen mozdulattal mindkét kezem bevágom a talárom zsebébe.
- Remélem, majd lesz alkalmunk még beszélni. Lehet majd kelleni fog a segítséged. - motyogom, immár a cipőm orrát szuggerálva. Felnézek ismét Sagere, majd körbenézek. Még Hóborc is a nagytermi ceremóniával van elfoglalva, egyedül vagyunk a folyosón.
- Azt hiszem, jobb, ha visszamegyünk. - mondom halkan Sagenek, majd ahogy visszaindulok még futólag nyomok egy gyors puszit az arcára. Hátranézek rá, és a mutatóujjam az ajkaim elé emelem, majd visszaslisszanok az ajtón, bele abba a káoszba, ami a házam asztalánál már olyan megszokott volt.
Naplózva


Minerva McGalagony
Tanár
*****


Az Igazgatónő

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2019. 09. 15. - 09:04:36 »
+1

A TANÉVNYITÓ LEZÁRULT.
A HÁROM LEGJOBB REAGÍRÓ, AKI PLUSZ PONTOT KAP:


Hana Tachibana
Avery Cassen
Sophie Vanheim


Naplózva
Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2019. 09. 16. - 05:04:47
Az oldal 0.083 másodperc alatt készült el 40 lekéréssel.