+  Roxfort RPG
|-+  2000/2001-es tanév
| |-+  A Királyság egyéb részei
| | |-+  Roxmorts
| | | |-+  Állomás
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Állomás  (Megtekintve 294 alkalommal)

Mrs. Norris
Maffiavezér
***


,, a T E J hatalom ,,

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2019. 05. 18. - 21:06:31 »
+1




Roxmorts szélén helyezkedik el a falu vasútállomása. Az állomáson apró, kőből épült házikó áll, melyben a jegypénztáron kívül szegényesen felszerelt várótermek kaptak helyet. A főépület kisebb szárnyaiban kávézók, frissnek nem feltétlenül nevezhető süteményeket árusító bódék találhatók. Az induló és érkező oldal peronjait magasan ívelő, vörös híd köti össze. Minden tanév elején ide fut be a Roxfort Expressz is, majd a tanév végén innen indult London felé, egyenesen a King's Cross pályaudvarra.
Naplózva

Rose Teegan
Hollóhát
*


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2020. 01. 23. - 19:54:57 »
+1

Jayce Hansel
2001. január vége
dress


"Poetry is what happens, when your mind
stops working, and for a moment, all you do is feel"


Ahogy egy pillanatra megálltam az eresz alatt, és figyeltem az annak a széléről a forró teámba pottyanó kis cseppeket, ahogy az ég morcosan dörcögött egyet - mintha csak dorombolna, és nem is dörögne -, milyen olyan nyugalmas volt, békés. Elmerengtem a vágányok felé, és bevillantak az emlékek, ahogy a szobám ablakán kopogtat lágyan az eső, erre pedig mi befészkelődünk a kényelmes franciágyamba, és bekapcsolunk egy Jóbarátok részt. Nem számít, ha már láttuk, vagy ha még nem... Így is-úgy is tökéletes volt.
Mi. Milyen szomorú minden hozzánk kapcsolatos dialógot múltidőbe rakni, nem? Szerettem volna odamenni valakihez és nyelvemre engedni a kérdést, mert szörnyen feszített belülről... Vajon mások is észrevették? A szavak előtt tartott apró, lélegzetvételnyi szüneteket és a kissé remegős múltidőket, amikor valahogy belekeveredett a helyzetbe ő, mert valahogy mindig belekeveredett, mindenhol ott volt, egyfolytában.
Szerettem volna úgy tenni, mint aki már nem számolja a hónapokat, heteket és napokat. Szerettem volna, ha másoknak egyszerűen eszükbe se jut, ha nem ismernek, hogy elvesztettem valakit, és nagyon, de nagyon szerettem volna, ha nem tekintettem volna úgy rá, mintha még mindig itt lenne. Itt... valahol... mindenhol.
De láthatóan képtelen voltam, hiszen annyiszor lógtunk ki az állomásra és csak ültünk a földön, figyeltük a vonatot, a fel-és leszálló embereket, beszélgettünk, nevettünk, megkerestük a legérdekesebbnek tűnő alakot a tömegben, és próbáltuk kitalálni az élettörténetét.
Én egészen biztosan nem sodródtam volna be a legérdekesebbnek tűnő emberek listájára, de vajon ha valami furcsa mód mégis, mit gondolhattak rólam? Átlagosnak tűntem, azt hiszem. Szerettem is átlagosnak tűnni, azt hiszem. És szerettem is az lenni, mert Charlotte halála előtt totális mértékben az voltam. Talán még mindig... Az emberi lét körfogása mindenkit elér, és senki nem marad veszteségek nélkül a saját életében.
Elhúztam a poharamat, közelebb magamhoz, és pár pillanatig csak élveztem, hogy melengeti a kezem. Olyan életerő szerűséget adott ebben a ködös, hideg időben, de azért még a kockás kabátomat is összébb húztam magamon.
Üres volt ma a vasútállomás, alig néhány embert láttam el-el sétálni, és egyedül megfigyelni őket? Nem volt izgalmas. Kifejezetten lehangoló már annál inkább. Azért valakin megakadt a tekintetem, ahogy végre bele is kortyoltam a csipkebogyós teába. Egy alacsony nő volt, aki fehér szőrmében és lila csizmában vonult, ahogy pedig egy pillanat erejénél tovább pihent rajta a tekintetem, felém sandított. Erre kipirult arccal lehajtottam a fejem, és a vizes kőpadlót bámultam helyette. Vajon te mondanál most valamit, Charlotte? Neked tetszene a kabátja? Talán. Szerintem borzalmas volt, de te mindig is szeretted az ilyen vagány darabokat, vagy minek is nevezzem... Emlékszel arra a vakító zöld kalapra, amit egyszer egy egész nyáron keresztül hordtál, csak hogy kiboríts? Szörnyű volt. Tényleg.
Egy kicsit olyan volt, mintha ősz lenne - ahogy a síneket figyeltem, az eső rájuk mosta a közeli fák halott leveleit, a köd szürkesége pedig egyre lejjebb ereszkedett. Sötétedett, pedig még nem is volt olyan késő.
Amikor a lábam már remegett egy kicsit a mindenféle apró résen beszökő alattomos hidegtől, ellöktem magam a fal mellől. Vigyáztam, hogy a teámat ne loccsantsam ki, és úgy indultam végig a hosszas részen, hogy mindegyik padról is kirakatról eszembe jusson valami. A tudat, hogy már csak egy évem és egy kicsi van hátra a Roxfortból, egyszerre megriasztott egy kicsit, és egyben izgatott is lettem az akadémia miatt. De most még az is olyan szürkének tűnt... Minden, minden...
Annyira belerévedtem a szürkeségbe, hogy csak akkor vettem észre az oldalt heverő... dolgot, amikor az megmozdult. Először megriadtam, nagyot ugrott a szívem és én is kitértem oldalra, aztán megálltam, és néhány, talán egészen hosszúra is nyúló pillanatig csak vizsgáltam a látványt, mert nem igazán tudtam összerakni, mit látok... hogy ki hever a hideg, koszos földön az esőben egy olyan részen, ahol az eresz is nagyon max csak az arcát védi a foltokban bár, de egyre jobban szitáló esőtől... Engem még épp nem zavart, a sapka megvédett tőle, de a másik... Nem tűnt túl jó... állapotban... vagy nem is tudom...
Az arcának épp csak egy szegletét láttam, de nagyon világos haja volt, ami így kissé ismerőssé tette, kétségtelenül az iskolából. Ha ez nem így lett volna, akkor talán nem is lépek egy kicsivel közelebb, hogy bátortalanul, de azért felmérjem, hogy izé... lélegzik-e.
Hát rájöttem, ez ilyen távolságból aligha lesz kivehető, szóval még közelebb araszoltam.
- Hé... Szia! Öh... Szóval minden rendben? Nem fázol, vagy...? - Az arcom kissé kipirult, nem elsősorban a hidegtől, inkább csak a buta kérdéseimtől. Addigra már olyan közel merészkedtem, hogy meghatározhassam, az életfunkciói nagyrészt stabilnak tűnnek, de én persze valami szótlan erőtől vezérelve nem hogy megálltam volna - leguggoltam mellé. Persze csak tisztes távolságra, ha esetleg... támadna. Vagy ilyenek. - Az eső egyre jobban esik, talán... jobb lenne bemenni, mondjuk oda... - Egy random kávézó felé böktem az állomás oldalában, és a tekintetét kutattam. - De nem akarok beleszólni, se zaklatni, se semmi, csak... - A tekintetem letévedt a kezemben tartott, még majdnem érintetlen teára, és újra a fiú felé kaptam a fejem. - Teát?
Naplózva


Jayce Hansel
Mardekár
*


idegenné válik a lélegzetvétel

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2020. 01. 25. - 16:58:28 »
+1

16+, mert csúnya beszéd.


Akárhogy is nézem nincsen a talpam alatt talaj, csak egy nagyon vékony jég, és szinte hallom, hogy minden lépésemnél egyre jobban recseg, ésmár a repedések végigfutnak rajta, a cipóm pedig egyre jobban ázik a feneketlen mélységű jéghideg tó vizében. Fogalmam sincsen, mennyire tettem jó, hogy ennyire letaszítottam magamtől Sierrát. Fogalmam sincs, nem kellet-e volna harcolnom érte, de egyszerűen nem mertem tisztességesen a szemébe nézni, nem mertem eléállni mint egy régi jó barát. Nem tudom van-e jogom mindehhez, és hiába látok egy haévány reménysugarat, hiába villan fel valami, csak összeroppantom a saját öklömmel. De talán jól teszem. Talán. De igazából évek óta fogalmam sincsen arról, hogy mit teszek jól és mit nem. Az talán biztos, hogy velem, mellettem nem lehetne boldog. Rémkép vagyok neki, aki mindig ott kísértene neki, aki csak üldözi, én pedig ebbe a tudatba nem akarok belefulladni. De fulldoklunk talán?
Egyáltalán kaptunk-e levegőt?
Egymás mellett sosem. Azért a kedvességért sokkal jobban érdemelt volna. Egy olyan barátot aki nem gyáva, aki nem csak porrá égeti az egész jövőjüket, ha már a múlttal képtelen bármit is csinálni. Nem érdemel meg engem, és ebből nem tudok kiszakadni. Mint egy rögeszmés. Csak egy helyben toporgok. EL se hagyom a rögeméimet, mert képtelen vagyok arra. Képtelen vagyok tükörbe nézni és látnom a szüleim lenyomatát rajtam. Ökölbe szorítom a kezem.
Széttép. Szétszakítanak a gondolataim, és egyre többször érzem azt, hogy kezdek megőrülni. Főleg, mert karácsonykor random megjelentek. Egyszerűen muszáj innom. Pénteken órák után az első dolgom vezet ki a suliból, be Roxmorts kocsmáiba... Már ahova egyáltalán beengednek a hülye bűbályok miatt. De úgyis tudom már hol keressem a piát. Nem lesz jobb  semmi, maximum kihagy az agyam, csak létezek, bele a világba, de a dühöm, az önutálatom megmarad.
Ördögi kör. Nem is értem miért csinálom. De ha nem csinálom egy helyben gyilkolnak a gondolataim. ELbaszom az egész szünet iutáni hétvégét kocsmákban lógva, mert miért ne, és már szinte a lábamat sem érzem a világ is billeg velem együtt, talán nem is lenne baj, csak úgy a vonatok elé sétálni hátha valahogyan abbamarad a fejemet szúrkáló tövisek okozta fájdalom, hátha abbamaradnak a gondolatim, hátha lemegy minden teher rólam. De aztán nem teszem, inkább csak ledőlök az állomás egyik sarkába. De nem tudom nem meg tenni.
Megint róla álmodom.
Pedig annyira belebetegetünk az egészbe, és csupán annyit kéne megtennem, hogy nem viselkedek vele fasz módjára, de nem megy. Hagyd Jay, hagyd, ne gondolj most már erre, ennek vége kell hogy legyen. Véget kell neki vetni. Mert csak egyre jobban fáj.
A föld hideg, de fel se tűnik, csak magam alá gyűröm a csák szerű rongyot, hogy aztán a fejemet is nagyjából elrejtsem úgy minden elől. Nem akarok látni senkit. Jó ez így nekem, úgy nézek ki, mint egy lecsúszott csöves, de nem érdekel. Hátha így egy erre tévedt prefektus se talál rám, hátha békén hagynak. Hátha csak eltűnhetek teljesen. Csak hallgatom az emberek lépteit, ahogy elsuhannak mellettem, talán a kopogásuk kitülti a zavart jeges csendet a fejemben. Néha velvisít a vonat ha befut, de igazából szarok a világra. Csak annyit akarok, hogy elfelejtsek egy kicsit élni, hogy halkuljanak a gogcsikorgató, és fájdalmas gondolatok a fejemben.
Fészkelődök egy kicsit, kezdek elzsibbadni, de smemi kedvem összeszedni magam annyira, hogy visszamenjek a suliba. Másnapos vagyok, bűzlök talán az alkoholtól, ami 15 éves létemre elég szánalmas lehet, de mit is számít? Úgysem leszek jobb a szüleimnél. Fészkelődés közben kidugom a fejem a kupacom alól, és beleüttközik a tekintetem valakinek a... Nos...mellébe. Talán egy valkűr jön értem? Na tessék, nagyon kész vagyok. Honnan is szedtem én ezt a baromságot. A fejem ahogy megmozdulok elképesztően hasogatni kezd, aminek következtében magamban motyogva morgok és káromkodok. Amúgy ki is ez? Meg mellesleg hol is vagyok? Hirtelen gőzöm sincs semmiről és csak bambán belebámulok az elém leguggoló nőre...lányra...valkűrre...akárkire... az is lehet pasas, csak nőket hallucinálok... Minden esetre összehúzott szemöldökkel bámulom laposakat psilogva és megpróbálom kihámozni az összeosódott kicsit távolról hallatszódó hangjából, hogy mégis mi a picsa van.
- Hé... Szia! Öh... Szóval minden rendben? Nem házalsz, vagy...?
- Nemházalok - dünnyögöm hadarva miközben a hátamat a falnak támasztom és továbbra sem értem mi történik, és miért kérdezi, hogy hova házalok. - Ezegy állomás - motyogom, hátha nem egyértelmű neki. Minden esetre túl tompa vagyok bármilyen agresszív dologra így elég nagy szerencséje van neki hogy így talál rám.
- Az eső egyre jobban esik, talán... jobb lenne bemenni, mondjuk oda... - oda néztem ahova az oda szól, bár kissé billegnek az épületek. Az eső meg igazából fel sem tűnik, meg az sem, hogy kezd vizes lenni a fejem is. Egyedül amit érzek az a hideg, az a mocskosol dermesztő jéghideg, ami egyenesen a csontjaimból árad. De igazából továbbra is csak úgy meredek rá, mint minth Hagrid egy új varázslényre.
- De nem akarok beleszólni, se zaklatni, se semmi, csak... Teát?
Tea. Persze. Az kell nekem. Egy kibaszott tea. Jay, hát miért is nem beteázol inkább berúgás helyett? Persze, tea... Úgy nézek ki mint akinek arra van szüksége, hogy is képzeled? De bármennyire is neki akarom szénni a puffogásomat, még véletlenül sem nyílik ki a szám, így hiába magyarázom magamban hogy hagyjon békén ül és bámul. Meg én is őt. Olyan beazonosíthatatlan kabátban gubbaszt előttem egy idős csaj...Remélem legalább lány... És teát osztogat. Vajon volt valami valamelyik piámban? Nem kizárt gőzöm sincsen.
- Nem kell, hagyjál -dünnyögöm morcosan, de azért elveszem a teát és úgy kortyolog bele, mintha azt várnám, hogy amúgy az nincs is ott. És az egészet képzelem. De ahogy beleiszok és a lötty felmelegít megbizonyosodok róla, hogy létezik. Aztán nem iszom meg mindet, félek ha többet kortyolok belőle lehányom a fejét szóval gyorsan visszanyomom a kezébe. - Kösz... - mormogom, majd dűlöngélve feltápászkodom a falhoz tabadva majd a fekete takarómat magamon szorongatva botorkálni kezdek az éület felé amit mutogatott. Mi is ez? - Jössz? - fordulok felé. Elképesztő, hogy részegen milyen kedves vagyok. Sierrával legközelebb bepiálva fogok bezsélgetni.
Ahogy betámolygok az épületbe, akkor veszem tudomásul, hogy azért itt mégis csak melegebb van mint odakint. Levágódom az egyik fotelbe, de igazából nincs ott semmi szóval a seggem a padlóra cuppan, és ott maradok ülve. Mindegy, innen aztán nincs kedvem felkelni.
Naplózva


Rose Teegan
Hollóhát
*


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2020. 01. 30. - 20:15:23 »
+1

Jayce Hansel
2001. január vége
dress


"Poetry is what happens, when your mind
stops working, and for a moment, all you do is feel"


Figyeltem a fiú kifürkészhetetlen, zavaros, sötét vonásait. Próbáltam kiragadni belőlük valamit, érzelmet, gondolatokat, de csak zavarodottan bámult rám. Mintha nem is egészen lennék létező személy, mintha a körvonalaim összefolynának a szeme előtt. Így inkább nem mozdultam, csak nagyon lassan, óvatosan térdeltem le mellé, hogy meg ne fájduljon a feje egy hirtelen mozdulatomtól. Itt az esőcseppek egyre sűrűbb táncukat járva végigfolytak a hajamon és le az arcomon, hogy megborzongtam, de nem vettem le a pillantásomat a fiú arcáról.
- Nemházalok.
- Hogy micsoda? - Zavartan összehúztam a szemöldökömet, fogalmam sem volt, milyen házról és házalásról beszél, kicsit közelebb is hajoltam, hátha csak én értettem félre valamit, de úgy tűnt, nem... Mert még meg is magyarázta. Vagy valami olyasmi.
- Ez egy állomás.
Továbbra sem sokkal okosabb pillantással bámultam vissza rá, de aztán inkább elengedtem, az alkohol hihetetlen és egyben szinte csodálatos hatásaira fogva az egész jelenetet, hogy inkább megkínáltam a teámmal. Felé nyújtottam a kis papírpoharat, és figyeltem, ahogy először ellenkezik, majd pedig kikapja a kezemből.
Nem próbáltam megfejteni úgy igazán az indokát, csak aggódva próbáltam valahogy beinvitálni egy belső helységbe. Hiszen hideg volt, és ki tudja mióta hevert már itt, a kabátja talán teljesen átázott, összeszed valami tüdőgyulladást, és... Nyeltem egyet. Talán egy kicsit túlaggódtam - nyugi, Rose! De ami azt illeti, szerettem törődni az emberekkel, legyen az fiú vagy lány, kicsi vagy nagy. Olyannyira, hogy ezt vissza se vártam, sőt, olykor még meg is lepett, ha viszonzást kaptam. Kivéve Charlotte-tól. Vele természetes volt, az egész barátságunk olyan természetes volt... És most hirtelen semmivé lett.
Az első hetekben én is valami olyasmit éreztem, mint amit valószínűleg ez a fiú is, hisz teljesen magamba süppedtem a sötétség és a nyomorúság alatt, de aztán úgy döntöttem, hogy Charlotte sem ezt akarná. Nem akarna szomorúnak és teljesen összetörtnek látni, és ha lehetne hozzám még egy szava, akkor azt mondaná, hogy legyek boldog nélküle is. Mert mit érnék el a teljes bedepressziózással? Senkit nem érdekel, hogy mi történt velem. Senkit nem érdekel, ha fáj valamim, nem kérdezték, mert nekik is megvan a saját problémájuk. Így összeszedtem magam, kihúztam a függönyeimet, és csináltam egy nagy bögre kávét - de aztán ki nem néztem az üvegen, mert különben megint csak az ő erkélyére kellett volna rálátnom. De küzdöttem... küzdöttem, hogy az apró kis hátráltató tényezők ne fordítsanak vissza újra a mélybe.
- Jössz? - Felé kaptam a fejem, ahogy elkezdett feltápászkodni, egy pillanatig nem is fogtam fel, hogy mit csinál, csak amikor az épület bejárata felé kezdett támolyogni. Akkor én is utána siettem, már csak azért is, ha egyszer csak megint szeretné a padlón találni magát, ami a nem túlzottan biztos lépteit figyelve, akár még meg is történhetett. A kitámasztott ajtón belépve aztán rájöttem, hogy ez nem is igazán kávézó, mint aminek először hittem, hanem egy beltéri várakozó. Tőlünk messzebb, bal oldalt lehetett jegyeket vásárolni, körben pedig székek és padok helyezkedtek el, amiket senki nem foglalt el épp, a helyiség sötét volt és üres. Az egyetlen élettelinek nevezhető jelenség egy a sorok közt járó-kelő felmosó volt, amely az alapból is tiszta követ súrolta az esetleges foltok eltávolítása érdekében.
Hova tűnt a srác...? Elég volt csak felállnia, hogy megállapítsam, mennyivel magasabb volt nálam, nem tűnhetett el csak így...! Aztán hirtelen feltűnt a földön heverve, de a lehető legnagyobb nyugalomban, amire összehúztam a szemöldökömet. Hát jó...
- De ott vannak a székek... - Mutattam a tényre visszafogottan, ahogy utána sétáltam, átvágva azt a néhány méterkét a bejárattól felé. Aztán közelebb érve sóhajtottam egyet, rájőve, hogy ő bizony innen nem fog elmozdulni.
Hát amúgy ki tudja... lehet, hogy kényelmes... Szóval levettem a sapimat és lelökve azt is a padlóra, elhelyezkedtem a fiú mellett, a teámat pedig ismét felé nyújtottam.
- Tessék, idd csak meg. Mióta heversz ott...? Elég hideg van. - Aztán átöleltem a felhúzott lábaimat, és úgy vizslattam az arcát, hogy ismerős-e. Úgy értem, nyilván, hiszen fiatal, szóval Roxfortos. De nem voltunk évfolyam társak. Háztársak pláne nem, de azért ez a világos haj elég figyelemfelkeltő volt, így majdnem biztos voltam benne, hogy láttam már a folyosókon. - Egyébként Rose vagyok.
Néhány pillanatig hallgattam, kissé tanácstalan voltam. Mit kell kezdeni egy fiúval, aki részeg, szomorúnak néz ki, és légyszi, ne hányj le?
- Uh... Öh... Szóval... Minden rendben? - El is vörösödtem egyből. Hát persze, minden, ezért hevert ott, jajj, Rose... - Úgy értem... Nem kell elmondanod, ha nem szeretnéd, de nem is... nem is tartozik rám... Őőő... Hé, látod ott azt a foltot a falon? Szerinted mit ábrázol?
Valami megmagyarázatlan eredetű foltra mutattam a falon tőlünk nem messze. Igazából azt a néhány pszichológusi látogatást juttatta az eszembe, Dr. Vick fura képeit, amire mindenféle pacák voltak nyomva, és arra volt kíváncsi, mit látok bele. Sokáig nem értettem, ez miért lényeges, de aztán sokat gondolkodtam rajta, és mi árulna el többet az emberről, mi a saját látószöge, még ha csak egy kis jelentéktelen rajzra is vetülve ki?
Szóval mondhatnám, hogy a kérdésem oka ilyen összetett és pszichológiai volt, de igazából csak bepánikoltam.
 
Naplózva


Jayce Hansel
Mardekár
*


idegenné válik a lélegzetvétel

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2020. 02. 02. - 18:58:23 »
+1

16+, mert csúnya beszéd.


Ahogy az szemetelő esőben bámulom ezt a fura lányt, lassan a tompa agyammal összerakom, hogy nem valami fura délibáb a delíriumtól, hanem igen is élő lélegző lény. Bár így is eléggé ráncolom rá a szömöldökömet, meg nem is kértem a segítségét, se a teát, de valamiért tompa vagyok és szomjas, és nem tudom csak jól esik. Egy ideig csak bámulok rá és nem értem miért nem érti, hogy nem házalok snekinél. Vagy ne kérdezett volna hülyeséget. A lányok furák. Sierrát sem értem. Egyszerre kedves és utálatos. Ahogy eszembe jut, kedvem lenne bőgni, de nem akarok végérvényesen lúzernek tűnni egy lehet nálam jóval idősebb lány előtt. De valahogy nem érzem a talpam alatt a talajt. vagyis most a seggem alatt. Felfordítom az ég felé az arcom és hagyom hadd csókolják szét a fejemet a hideg esőcseppek. Fájdalmas. Akár csak a Sierrával való kapocslatom. Összeszorítom a számat, és el akarom küldeni. De valami tompaság lesz rajtam urrá, és nem tudom bántani. Egyszerre csak azt érzem kell valaki magam mellé. Aki mellett csak úgy vagyok, és nem oltom szét...
A sötét nem igazán fedi fel előttem a csaj arcát, de egyre biztosabb vagyok benne, hogy Roxfortos. Mégis ki lenne, ha nem az? Ebben a kurva faluban csak unott felnőttek és Roxfortos kölykök voltak. Arra meg nem is gondoltam, hogy évfolyamtársam-e  valamiért így nem azt tartottam a legfontosabbnak, hogy részegen megfejtsem a kilétét.
Felkapaszkodom és nagy nehezen elidulok arrafelé,a hova mutat. Nem tudok mit modnani, egyelőre rohadt fura az, hogy nem oltok szét valakit, aki a közelemben van. Szuper, hogy ilyen puhapöcs leszek a piától... Még dühöngeni sem tudok, csak azt a végtelen hideg magányt érzem magamban, meg azt, hogy melegítsen fel valaki egy kicsit.
Nem tudok felejteni. Hiába akrok nem megy. Nem tudom elfelejteni a romokat, a vér és ki tudja még mi a szar tócsát magam előtt, ami betemette a barátaimat. Nem tudom elfelejteni az anyámat, se az apámat. Nem tudok aludni a szagoktól, a hangoktól, a kiáltásoktól. Nem tudom elfogani, hogy mindeki csak úgy túllép ezeken, mintha nem létezett volna az a nap. Nem tudom megérteni miért él mindenki úgy, mintha Nora sose létezett volna. Egy halom kupac virág maradt utána. Nem tudok ezzel egyet érteni. Nem tudom leszarni... Se a háborút, se a kibaszott Halloweent. Ordítani akarok, azért ittam, hogy ne ezeken vergődjek, de tessék ugyan ott vagyok... Sehogy sem megy. Sierrával sem, nélküle sem. remélem ő legalább lasan elfelejt és csak egy kellemetlen emlék leszek neki...
Berontok a fura helyre, de itt csak székek vannak, és valamiért nem jut el atudatomig, hogy ez nem egy kávézó. Csak levágom magam, és ott is maradok. Bánom is én, nem megyek vissza a Roxfortba. Nem akarok. Makcsul össze is fonom magam előtt a karomat, és úgy ülök bámulva a padlót.
- Tessék, idd csak meg. Mióta heversz ott...? Elég hideg van. - A lányról meg is feledkeztem, de itt van és megint a pofámba nyomja a löttyét. Én meg elveszem és megiszom, majd a hátam mögé dobom. Olyan tökmindegy alapon. Csak azután lesek felé a szemem sarkából. Nem akarok válaszolni, de a pia megindítja bennem a befagyott csapot, és forró gőzként hagyják el a torkomat a szavak.
- Tegnap óta vagyok kint a suliból, csak aludni mentem vissza, de ennyi... Nem érdekel a hideg, én is az avgyok, teljesen hideg - hadarok? hadarok. Talán a szavakat néha összemosom. De csak fosom a szót, miközben az összeszorított öklömet bámulom. - Nemsok kedvem van mások pofájának a bámulásához... 
Jó jay fogd be, vagy rázúdítod az életedet.
- Egyébként Rose vagyok.
Sierra szerette a rózsákat. Baszki, hogy mindenről ő jut eszembe. Ennek köszönhetően elég mérges fejjel bámulok rá és mutakozok be.
- Jay.
- Uh... Öh... Szóval... Minden rendben? Úgy értem... Nem kell elmondanod, ha nem szeretnéd, de nem is... nem is tartozik rám... Őőő... Hé, látod ott azt a foltot a falon? Szerinted mit ábrázol?
- Semmi sincsen rendben, miért lenne - dünnyögöm magam elé közben, idegesítően szókimondóan és őszintén. Miért is kell minden jöttment lánynak kiadni a lelked? Hülye delírium... - Tökmindegy, csak el van baszva az életem, nincsenek barátaim , a szokásos... - ekkor rápillantok a foltra a falon, kicsit el van mosoódva, mint kb minden, de látok valami pacát. A kérdésére furán nézek rám, de csak kibögköm. Ha józan lennék biztosan nem tenném. - Semmit, csak egy paca. Semmi érdekes nincsen benne - morogtam.  - Szerinted mit ábrázol? Pillangót? - mondom grombán és közben forgatom kissé a szememet. - Bocs. Nem vagyok ma a hangulatomon úrrá...
Jay Hansel olyan részeg, hogy bocsánatot kér.
Naplózva


Rose Teegan
Hollóhát
*


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2020. 02. 12. - 21:07:10 »
+1

Jayce Hansel
2001. január vége
dress


"Poetry is what happens, when your mind
stops working, and for a moment, all you do is feel"


Azt hiszem, az egész életem azon alapult, hogy valahogy próbáljak jót tenni másokkal. Persze, mint minden gyereknél, az elején nálam is azért indult, hogy a szüleimet büszkévé tegyem ezzel. Mert mindig láttam, hogy milyen boldogan mosolyognak, simogatják meg a hajamat, ha valami, hogy pontosan az ő szavaival éljek, "szépet újságolt az óvónéni". Aztán, kicsit később, amikor részletesebben is elkezdtem megismerni saját magam és a személyiségem szegleteit, végülis beláttam, hogy ez mindig is belém lehetett kódolva. Hiszen szerettem anyáékat is boldoggá tenni. Azzal, hogy jó gyerek vagyok, hogy néha meglepem őket ezzel-azzal, meg hasonlók.
Élveztem, ha mosolyt csalhatok mások arcára, ha valami kis aprósággal feldobhatom a napjukat. Sokszor nem értettem, ez valakinek miért nem okoz hasonlóan nagy örömet. Nem értettem az erőszakot, a háborúkat, a gyűlölködést és a fájdalmat. Nem értettem, és féltem ezektől. És még mindig félek egy kicsit. Pláne, mióta Charlotte nem volt mellettem.
Én nem voltam az a kisgyerek, aki retteg az ágya alatt tanyázó szellemektől. Hamar eldöntöttem, hogy ilyen butaságok nem léteznek, és sokkal inkább érdeklődtem a már sokkal inkább kézzel foghatóbb tudományok iránt. Például, nagyon szerettem a történelmet. A mugli történelmet, hiszen azzal ismerkedhettem meg elsőként. De egyben el is borzasztott... Az a sok háború, öldöklés, egymás kihasználása és átverése. Nagy hatással volt rám ezek negatív lenyomata, és én inkább ezek miatt nem tudtam aludni, mint a szekrényben bujkáló sötét alakok miatt.
Tisztában voltam az ereimben keveredő naivsággal, és hogy mindenkiről egyből a jót szerettem volna feltételezni. De nem tudtam rajta változtatni, és pont ugyanígy volt ez most is, ahogy a fiú sápadt arcát fürkésztem, sokkal inkább megsajnáltam és még ismeretlenül is aggódtam, mint hogy féljek tőle. Ami mondjuk, talán nem lett volna egy teljesen alaptalan dolog. De mégsem mozdultam mellőle, csak felhúztam a lábaimat, és hallgattam a tetőt verő esőcseppek ütemes zenéjét.
- Tegnap óta vagyok kint a suliból, csak aludni mentem vissza, de ennyi... Nem érdekel a hideg, én is az avgyok, teljesen hideg. Nemsok kedvem van mások pofájának a bámulásához...
Összevontam kicsit a szemöldökömet, és lesandítottam a hideg kő felé, csak utána vissza az arcára, és az azt keretező szinte fehérnek tűnő tincsek felé, amik pláne így virítottak ki, a fekete szettel.
- Egész biztosan nem vagy annyira hideg - mondtam halkan. - Csak talán még nem találtad meg azt, aki felmelegít.
Ezt tényleg így is gondoltam, őszintén pislogtam felé. Biztos voltam benne, hogy minden ember életében vannak olyan személyek, akiknek a közelében egyszerűen átalakulnak. Biztosan neki is volt, van, vagy lesz... Én nemrég elvesztettem azt, aki velem tett hasonlót, de majd egész biztosan összesodor a sors valaki mással, aki kitöltheti a tőle alakult űr egy részét... Hiszen az élet így működik, nem?
Ahogy a bemutatkozásomra reagált, kicsit azért megijesztett. Olyan pillantást kaptam tőle, hogy reflexből hátrébb húzódtam egy kicsikét.. Csak a biztonság kedvéért. Onnan pislogtam felé nagy szemekkel.
- Semmi sincsen rendben, miért lenne - Dünnyögte. - Tökmindegy, csak el van baszva az életem, nincsenek barátaim, a szokásos...
Kicsit még örültem is ezen a ponton, hogy sikerült kiszúrnom azt a cuccot a falon, mert hát... nem voltam igazán a szavak embere. Sőt, egyáltalán nem voltam. Csak egy szomorú pillantással jeleztem, hogy sajnálom, de úgy döntöttem, nem tolakodok vele a magánéletébe további kérdésekkel... Csak szorosabban öleltem magamhoz a lábamat, és óvatosan figyeltem a reakciót a szemem sarkából.
- Semmit, csak egy paca. Semmi érdekes nincsen benne - Hát, végülis, ez is egy meglátás volt. - Szerinted mit ábrázol? Pillangót? - A goromba hangnemre aztán egy kicsit megint megrezzentem, váratlanul csapott le, de csak egy kicsit összébb préseltem az ajkaimat. - Bocs. Nem vagyok ma a hangulatomon úrrá...
A bocsánatkérésre egy finom kis mosolyt vetettem felé. Talán ez is a naivságomhoz tartozott, de ennyi elég is volt, hogy megenyhüljek, és el is felejtsem a durvább szavakat.
- Hát, nem, nem pillangót... - Kicsit oldalra hajtottam a fejem, és úgy vizslattam a mintát néhány pillanatig. - Nem... Egy főnixre! Nincs csak! Azok ott a farktollai! - Szinte fellelkesülve mutattam az említett rész felé, és elmerengtem, hogy vajon hogy kerülhetett oda ez a folt... Vajon egy véletlen baleset folyamán, de akár az is lehet, hogy valaki azért borította ide a kávéját, hogy aztán valakinek feltűnjön, és elgondolkozzon, mit lát bele? Nagyon izgatott a gondolat. Amúgy is, hamar felkeltették a figyelmem ezek az apró, jelentéktelen kérdések... Izgatottan végigfuttattam ujjaimat a térdemen, megtapintva a farmer érdes anyagát, és azt piszkálva, amíg a foltra meredtem. Tényleg nem volt fontos... Valószínűleg tényleg csak véletlen. Talán aki csinálta, észre se vette. Meg amúgy is... Csak reménykedtem, hogy ez tényleg kávéfolt volt.
- De igazából tényleg nem fontos - mondtam aztán valamivel halkabban, s visszafordultam felé. - Jobban érzed magad, amikor részeg vagy? Nem azért... komolyan kérdezem. - Mindenféle ítéletesség nélkül pislogtam felé. Tényleg kíváncsi voltam. Persze, ittam már életemben alkoholt, de én magamtól sosem éreztem késztetést a fogyasztására, még akkor sem, amikor nagyon szomorú voltam... Szóval őszintén tudni szerettem volna a választ. És reméltem, hogy nem gurul be ismét, vagy ilyesmi.
Naplózva


Jayce Hansel
Mardekár
*


idegenné válik a lélegzetvétel

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2020. 02. 19. - 00:07:22 »
+1

16+, mert csúnya beszéd.


Nem vagyok túl részeg ahhoz, hogy minden képszakadás legyen. Szóval valahogy belém ivódott a lány haja, a hangja. A teája. Az, hogy évek óta ő volt a második - Sierrán kívül -, aki valamilyen beteges módon mondjuk felém nyújtotta a kézt. De valahogy nem tudom. Túl fáradt voltam-e. Vagy túlrészeg ahhoz, hogy az ő kezét is kicsavarja, és ellökjem magamtől. Szíven döfödnek a jégrózsák, amikor arra gondolok, talán megmenthettem volna. Erre nyomorultul bámulok magam elé, olyan ynomorultul, hogy kedvem lenne a vonat elé ugrani. DE valamiér nem teszem. A sírban is hideg van. És sötét.
- Egész biztosan nem vagy annyira hideg. Csak talán még nem találtad meg azt, aki felmelegít.
Erre felkorkanok. Persze. Mert van olyan őrült valaki, aki képes ebből a jégtömbbőlkivágni. És akkor mi van, ha felmelegedek? Nem tudok jobb emberré válni. Azok miatt nem amiket elkövettem. Amek elengedtem. Akit elengedtem. Egy ilyen alak hhogy érdemelné meg azt, hogy valaki felmelegítse.
- Ugyan... esélytelen - vonom meg a vállam, és kidörzsölök valamoóit a szememből. A picsába. Még a hangom is megremeg egy picit. Hülye alkohol. Hülye nyomorult idő. Hüly efurán kedves idegen lány. Hülye mindeki. Vannak olyanok akiknek nem érdemes újra kezdeni. Mert minek? Mindegy milyen ember van velem, menthetetlen vagyok. Úgyis az lesz a vége mindennek. Elmegy  atürelmük, megunom őket vagy ők engem. Ki képes elviselni olyas valakit akinek minden megszólalása csak szúrkálódás? Ki? Mégis ki? Belenézek a tükörbe és minden nap megállapítom, hogy nem lennék saját magammal jóban. Sőt megfojtanám magam.
Ücsörgök vele a hüle hideg kövön és hülye telibehényt foltokat nézünk. A lányok olyan fura dolgokat találnak szórakoztatónak. MInt a virágok, vagy a pillangók, fura pucér csávók a magazinokban. Komolyan, furák. De ez még náluk is furább mert pacákat nézeget.
- Nem... Egy főnixre! Nincs csak! Azok ott a farktollai!
Rásandítok a lányra, kicsit talán elidőzök az arcvonásain. Nem is tudom miért. Az biztos, hogy sokkal idősebb nálam, de olyan naivan lelkesedik a foltok iránt, mintha azokban lenne a mindenség elmélete. A tökömet rá, hogy Hollósháta.  Esküszöm, hogy azok szoktak ilyen nagyon részletbe menően fejtegetni mindent. Monjduk nem tudom emlyik a jobb. A beteges érdeklődés minden hülyeség iránt vagy a beteges érdektelenség. Mert utóbbiba tartozom én...
De ahogy nézem a sugérzó szép arcát, valamiért az jut eszembe, hogy talán ő is érezheti magát nyomorultul. Hogy talán csak keresi a jót a szarban is. Talán velem is azért állt szóba. Felsóhajtok.
- Szerintem meg... egy tűzokádó sárkány, aki éppen embereket zabál - mondom szemforgatva, és talán nem is sejti mennyire megerőltetem magam ezzel. De valahogy nem merem bántani. Nem merem úgy, mint Sierrát. És most az ó arca egy kicsit messzebre sodródik. És csak nézem a szemem sarkából Roset, és hallgatom a hangját. Mintha valami. Egy kis jégdarab már tócsa lenne bennem.
- De igazából tényleg nem fontos. - Na tessék. Egyik pillanatba még a világot jelentő deszka, aztán meg nem. Mármint az emberek tényleg ilyesztően gyorsan ábrándulnak ki dolgokból. De én még midneig rá voltam függve Sierrára. MIntha csak valami drog lenne... És nem tudom elengedni. Sem őt. Sem a háborút. Sem a szüleimet. - Jobban érzed magad, amikor részeg vagy? Nem azért... komolyan kérdezem.
Most tényleg felé fordultam, de magam sem tudom milyen kifejezéssel. Üveges tekintettel? Hevesen? Nem tudom. DE aztán felsóhajtok, és hátra fekszem a földre. Mindegy, milyen hideg, úgysem érzem egy cseppet se. Át vagyok fagyva. Még mindig.
- Nem... De valahogy nem tudok már a világ ellen menni. Elfáradtam. ELfáradtam az emlékezésbe. Elfáradtam a kérdésekbe. Hogy ők miért felejtetteék el azt a napot. Elfáradtam a létezésbe... És talán az önmaga pusztításába is. Nem lesz jobb semmi. Csak elegem van - felemelem a kezeimet és belebámulok a tenyerembe, majd mind a kettővel az arcomra csapok és beletemetem a fejem. Igen elegem volt. A magányból, a harcból, abból, hogy egyedül akartam lenni, de mégsem. - Nem akarok többet fázni...
Naplózva


Rose Teegan
Hollóhát
*


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2020. 02. 19. - 01:08:31 »
+1

Jayce Hansel
2001. január vége
dress


"Poetry is what happens, when your mind
stops working, and for a moment, all you do is feel"


Olyan sok kérdés merült fel bennem vele kapcsolatban. Kíváncsi ember voltam, olyan, aki szeretett utána járni a válaszoknak, és mindent tudni, megérteni. Szerettem volna megérteni őt, pedig nem is ismertem - de elég volt rá egy pillantás, ahogy ott hevert a földön, most meg mellettem, hogy kérdőjelek tömkelegét idézze elő.
Észrevettem, ahogy megbámult, de nem fordultam felé, a foltra meredtem - egyedül az arcomra olvadó pirosság jelezhette, hogy feltűnt a dolog, de reménykedtem, hátha a hideg mellékhatásának véli. Csak szorosabban öleltem a lábaimat magamhoz - egyrészt azért is, mert itt bent sem volt sokkal melegebb, pláne nem a hideg kövön üldögélve -, és úgy figyeltem azt a jelentéktelen kis foltot...
Főnix. Főnixmadár. Egyértelműen kiláttam a hosszú tollait és a csőrét, és persze örültem is magamnak. Amikor pedig megszólalt, csak mégjobban.
- Szerintem meg... egy tűzokádó sárkány, aki éppen embereket zabál. - Felragyogó arccal mosolyogtam rá, de csak ennyit reagáltam. A térdemet szorongatva, egy izgatott kis óvodás látszatát kelthetve örültem magamnak, de nem válaszoltam neki, csak visszafordultam a paca felé, mintha még mindig érdekelne.
De az igazság az volt, hogy meg se próbáltam kilátni az alakzatból az általa felvázoltat. Elvesztette volna a varázsát, az értelmét... És ez volt az, amit nem akartam.
De ezzel nem érte el, hogy a kíváncsiságom lecsökkenjen. Az embereket zabáló sárkány egy elég erős motívumnak tűnt, amely persze, ha alaposabban megnéztük a fiút, nem volt túlzottan meglepő. Bár, jobban belegondolva, ehhez nem is kellett alapos megfigyelés. Csak rá kellett pillantani. Az érzelemmentes arcára, rideg vonásaira, ahogy úgy tett, mintha semmi nem érdekelné...
De tényleg így lett volna? Nem hittem benne.
Mindenkiben volt valami jó. Persze, mondjuk ez Tudjuk Ki esetében visszaszívom... De egy tizenéves fiú? Akárhogy is állt a világhoz, akármi is történt vele, kellett benne lennie valaminek a hűvös, fagyos réteg alatt - és kellett lennie valaminek, ami ráöltötte ezt az álcát.
Ahogy beszélni kezdett, felé fordultam, ám hamarosan a hátára dőlt. A látványtól is megborzongtam, olyan hidegnek tűnt a padló, pláne átázott ruhákban.
- Jay... - Azt akartam mondani, hogy meg fog fázni, de nem szerettem volna közbeszakítani, így inkább ajkamba haraptam.
- Nem... De valahogy nem tudok már a világ ellen menni. Elfáradtam. Elfáradtam az emlékezésbe. Elfáradtam a kérdésekbe. Hogy ők miért felejtették el azt a napot. Elfáradtam a létezésbe... És talán az önmaga pusztításába is. Nem lesz jobb semmi. Csak elegem van. - A rám zúdított őszinteségre megborzongtam, és a vékony bőrréteget feszegetve alsó ajkam felszínéről figyeltem őt. A kezét bámultam, ahogy arca elé emelte... És már akkor is szerettem volna kinyúlni felé, amikor még nem is csinált semmit, de amikor a tenyerébe csapta arcát, alkarjáért nyúltam, hogy óvatosan ráfonjam ujjaimat. - Nem akarok többet fázni...
Elgondolkodtam volna rajta, hogy odanyújtom a kabátomat, ha nem tudtam volna, nem konkrétan érti. Halk, csendes kis sóhajt engedtem ki, és megpróbálkoztam azzal, hogy elhúzzam kezeit arca elől, és legalább megkíséreljem elkapni a tekintetét. Az is világos volt, jeges, mint a tenger, de mégsem... Mégsem tűnt olyan veszélynek, ami elől feltétlen menekülni akartam volna ebben a pillanatban.
- Ha az alkoholtól nem érzed jobb magad, akkor keress valami mást. - Halkan szólaltam meg, nem akartam kioktatónak, vagy parancsolgatónak tűnni. Képes voltam egyáltalán erre a két dologra? - Keress valamit, ami felmelegít, Jay. Tudom, hogy hangzik... De csak akkor nem fog sikerülni, ha meg se próbálod.
Ekkor tűnt csak fel, hogy az ujjaim egészen lekúsztak a csuklójáig, megéreztem a bőrét, ettől pedig gyorsan elhúztam a kezemet, mielőtt még a szükségesnél - és szokásosnál - több pír ülne ki arcom szokásos, előszeretettel vörösödő pontjaira.
- Nem szeretnél visszajönni velem a kastélyba? - kérdeztem inkább, ahogy egy arcomba hullt, a párától kissé begöndörödött tincset visszagyömöszöltem fülem mögé. - Vagy akár a faluba... Bárhova, ahol... nem a hideg kövön fetrengsz. - Aggódó pillantást vetettem a padló felé, aztán vissza az arcára, és vártam a válaszát. Valahogy rá kell vennem, hogy felkeljen, mielőtt... nem is tudom, összeszed valami vesebetegséget, vagy ilyesmi... Igazából nem vagyok biztos benne, hogy ez a póz épp a vesére hatna, de az anatómia sosem volt az erősségem, na.


Naplózva


Jayce Hansel
Mardekár
*


idegenné válik a lélegzetvétel

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2020. 02. 19. - 11:20:49 »
+1

16+, mert csúnya beszéd.


Mi lenne bennem, ha elengedném? Milyen lennék? Annyi év telt el úgy, hogy körülbelül ugyan olyan fasz voltam mindenkivel, ésmémgis nevettséges volt, hogy hányan akartak nekem valami miatt segíteni. Ennyire látszik, hogy rá lennék szorulva? ENnyire azt üzenik a szemeim, hogy már haldoklom a hidegtől? Nem tudom. De mi lenne utána? Mi lenne velem? Hol vagyok én ebben a fagyos veremben? Félek ettől az egésztől, attól, hogy űr vár majd, ha minden jég felszakad bennem. DE az az érzésem, hogy annyi csoda úgysem történik meg velem.
- Jay...
- Olyan rohadt vicces nem? - kérdezem aztán hirtelen, miközben érzem a kezét a karomon. - Ez a szaros világ tele van mágiával. És nincs sehol semmi csoda... Csak a sok faszság megy - csak fekszem úgy egy ideig, nem is nagyon várok választ, csak úgy ki kellett mondanom. Ahogy olyan sok mindent is. Valakinek, aki nem a baglyom volt. Ki kellett mondanom, és annyira vágytam rá, hogy valahogy Sierra legyen az, aki meghall. De annyira messze löktem, hogy egymást nem is fogjuk már soha többé meghallani.
Sírni tudnék basszameg. Sírni. Nem most nincs kedvem törni zúzni. Csináltam már olyat éppen elégszer. Az alkohol biztos. Az tesz ilyen nyálas puhapöccsé. Francba, francba, francba. Szipogok egyet, és még a képemen tartom a kezem.
- Ha az alkoholtól nem érzed jobb magad, akkor keress valami mást. Keress valamit, ami felmelegít, Jay. Tudom, hogy hangzik... De csak akkor nem fog sikerülni, ha meg se próbálod.
A bőrének érintése kedves volt talán túlságosan is. Egy másodperc alatt elillant onnan, gondolom elkapta vagy nem tudom, de a nyoma ott marad ésmég mindig érzem. Francba már.
- Miért, te megtaláltad az a valamit? - emelem el a kezem az arcomról és ránézek. Igyekszem közben letörölni a francos könnyeimet, de az az érzésem úgyis észreveszi.  A lányok minden hülyeséget észrevesznek. Viszont valamiért minidg vörös a feje. Biztos beteg vagy anyám kínka, erre itt bassza el velem az időt. Feltápászkodom magam ülőhelyzetbe és a homlokához csapom a tenyerem. Bocs, vörösfejű lány, nem tudom hogy kell kedves meg gyengéd lenni. - Lázas vagy vagy mi? - pislogok közel hozzá és belebámulok a fejébe. Nagyn szép arca van,  és túl kedves tekintete. Túl kedves. És egy ilyen tekintetet biztos megint összezúznék. Ahogy azt megtettem a legkedvesebb lánnyal is az életemben. ELveszem a kezem és az ölembe ejtem, hogy meredten bámuljak valamit. Ami nem ez a kedves tekintet és visszahnyatlok fekvésbe.
- Nem szeretnél visszajönni velem a kastélyba? Vagy akár a faluba... Bárhova, ahol... nem a hideg kövön fetrengsz.
- Miért aggódsz ennyire? - pislogok megint rá. - Csak egy pszichopata csávó vagyok, aki lányokat ver a folyosón és ordibál, meg vandálkodik, mert megteheti.
- De menjünk vissza a suliba, lángol a képed vagy mi - mondom aztán az arcát bámulva, és billegve feltápászkodom, mikozben megfogom Rose felkarját és őt is megpróbálom felhúzni. Majd a végén tüdőgyulladásba kergetsz egy lányt, Jay, nagyszerű vagy.
Naplózva


Rose Teegan
Hollóhát
*


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2020. 02. 19. - 21:22:28 »
+1

Jayce Hansel
2001. január vége
dress


"Poetry is what happens, when your mind
stops working, and for a moment, all you do is feel"


- Olyan rohadt vicces nem?  Ez a szaros világ tele van mágiával. És nincs sehol semmi csoda... Csak a sok faszság megy.
A szavai eszembe juttatták a Charlotte halála után következő napokat. Még mindig emlékeztem, túlságosan jól... Belém égett a pillanat, ahogy láttam a kocsijukat a felhajtón, az elvileg megbeszélt érkezésük előtt napokkal. Tudtam, hogy valami rossz történt... De Charlotte nem hívott, nem szólt, hogy jönnek. A beígért képeslapot sem kaptam meg. Természetesen ideges voltam, de őszintén? Nem hittem el, hogy bármi rossz is történhetett vele. Hiszen a fiatalok ilyenek. Nem félnek a tragédiától, amíg be nem következik.
Azután pedig csak attól rettegnek.
A hírt követő napokat nagyrészt a szobámban töltöttem. Úgy éreztem, ez nem igaz, nem lehet igaz... Mert egyszerűen képtelen voltam elfogadni a tényt, hogy az az ember, aki éveken keresztül minden nap mellettem volt, a legkisebb apróságokat is tudta rólam, mostmár... Mostmár nem volt sehol. Nem tudtam neki elújságolni, mi volt a Jóbarátok legújabb részében, nem tudtam őt áthívni sütit sütni, társasozni, vagy csak egész egyszerűen beszélgetni, mert ő elmúlt. És ezt képtelenség ép ésszel felfogni.
Szinte önzően vágytam arra, hogy itt legyen, itt legyen nekem, mert én nem vagyok hajlandó ezentúl nélküle tölteni a napokat. Várt rá a Roxfort... Az utolsó év, ő pedig olyan izgatott volt miatta. Már voltak tervei az akadémiát illetően... És a világ megfosztotta őt ettől.
Azon kaptam magam, hogy elöntött a fájdalom, ismét. Befelé szivárgott, miközben én tényleg igyekeztem minden egyes is részt elreteszelni, de most valahogy megadta magát az egyik... És ezt nem hagyhattam.
Ez ellen küzdöttem, folyamatosan. Mert tudtam, hogy ördögi kör, egy kerék, amelybe ha beleakadsz, képtelen vagy róla lejönni. Egy függőség. A fájdalom a legveszélyesebb drog.
Nem hagyhattam, hogy magával vigyen. Megköszörültem a torkomat, és feljebb ültem.
- Miért, te megtaláltad az a valamit? - Végre elhúzta a kezeit és rám nézett. Felé fordultam, hogy a pillantásunk összeakadjon néhány pillanatra. Az ajkaim elnyíltak, és halkan kiengedtem a levegőt - az halvány füstként jelent meg, és olvad össze szép lassan össze a légkörrel.
Azt mondanám, igen, de persze komplikált volt. Értettem én. Kellettem hozzá én is, és az akarat, hogy ne gondoljak rá állandóan. Vagy ha mégis, akkor átfordítsam valami másba... Valami szép emlékbe, ami, legalább ha csak néhány pillanatra is, de feldobott.
- Nagyon szeretek rajzolni - feleltem aztán halkan, és csak ekkor fordítottam odébb arcomat, hogy ismét lenézzek a földre. - Olyankor nem igazán gondolok... Másra.
Beleharaptam az alsó ajkamba, mielőtt meggondolatlanul kibökhettem volna valami olyan szót, ami után magyarázkodnom kéne. Talán már ez is sok volt. Ez most nem rólam szólt, és nem is akartam, hogy rólam szóljon... Nem szerettem elmesélni a gondjaimat. Senkinek. Úgy éreztem, azon csak hozzám tartoznak, az én életem nehézségei, amiket nem aggathatok mások nyakába.
Jay hirtelen felült, és felém lendült a keze. Erre valamiért egy kicsit hátrébb is rezzentem, mert fogalmam sem volt, mit szeretne, és a pillanat hevében... De miért is feltételezek ilyet róla? Ahogy homlokomra nyomta a tenyerét, az arcom csak még forróbb lett, mint azelőtt.
- Lázas vagy vagy mi?
- Lá... lázas? - hebegtem sűrűn pislogva - hirtelen olyan közel hajolt, hogy még a szívem is hevesebben kezdett lüktetni, és nem igazán értettem, mi történik. - Nem, nem hiszem...
Azt inkább meg se kérdeztem, miből gondolta, hogy lázas vagyok, csak megköszörültem a torkomat, és kicsit hátrébb araszoltam, el a hideg ujjai elől... Meg az arca elől. Nem akartam még ennél is paradicsomabbá válni.
Egy rövidke pillanatig az egyik hajtincsemet piszkáltam, aztán inkább a számra erőltettem valamit, mert már amúgy is kezdtem nagyon fázni, meg nem akartam megvárni, hogy még jobban rákezdjen az eső.
- Miért aggódsz ennyire? Csak egy pszichopata csávó vagyok, aki lányokat ver a folyosón és ordibál, meg vandálkodik, mert megteheti.
Nagy szemekkel bámultam rá vissza. vajon tényleg ilyen? Fogalmam sem volt, mert nem ismertem. Ezelőtt, ha láttam is a folyosón, valahogy sikerült teljesen elkerülnünk egymást, évekig. Fel sem tűnt nekem... Még akkor sem, ha ordibált, vagy lányokat vert.
Nyeltem egyet, és a sapkámért nyúltam, amelyet aztán inkább beletűrtem kabátom belső zsebébe. Ha felvettem volna, semmit nem hallottam volna a szavaiból.
- Hát... Engem még nem vertél meg a folyosón - mutattam rá halkan a tényre. - Akkor miért akarnék rosszat neked?
- De menjünk vissza a suliba, lángol a képed vagy mi.
Hagytam, hogy felhúzzon, még ha imbolygott is, de aztán nem engedtem el a karját. Végtére is, részeg volt, nem akartam, hogy elvágódjon, vagy valami... Szóval akármennyire is furcsa volt, belekaroltam, hogy segítsek neki valamennyire megtartania magát - még úgy is, hogy az én méreteimmel, nos, valójában nem sokra mehetett.
- Az mindig lángol... - jegyeztem meg, inkább magamnak, mint neki, aztán elindultam ki a váróból, hogy minél hamarabb visszaérhessünk az iskolába. Szinte már szánalmasan pirulékony voltam, olyan, aki egy szóra is vörösödik, mint az érett eper. És őszintén? Az valahogy sosem segített a dolgon, ha ezt szóvá is tették.
Bár már nem esett annyira, azért egy kicsit eláztunk, mire a sulihoz értünk. De végülis, ha Jay közben nem esett hasra párszor vagy hányta el magát, akkor az út egészen akciómentesen és nyugodtan zajlott. Mindenesetre jó volt belépni az épületbe, jólesően megborzongtam a melegtől, és Jayt is elengedtem - ha pedig nem borult el, akkor hátrébb is léptem tőle.
- Vigyázz magadra, oké? - közben levettem a víztől kissé átázott kabátomat, nedves tincseimet pedig hátratűrtem. - Tényleg... Tényleg. Azért örülök, hogy találkoztunk, Jay!
Méregettem néhány pillanatig, hogy biztonságos-e egyedül hagytam, de ha ezt egy igennel nyugtáztam, akkor még utoljára rámosolyogtam, mielőtt hátat fordítva, a Hollóhát klubhelyisége felé vetettem volna magam, hogy gyorsan átöltözzek, aztán megpróbáljak ne éhenhalni vacsoráig.


Köszönöm szépen!
A helyszín szabad.
Naplózva


Sophie Vanheim
Hugrabug
*


rebbenő szemmel ülök a fényben

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: Tegnap - 23:37:50 »
0

ღ ruci ღ
s l i g h t l y - m a d

ღLelkizés, felcserélődött állatokkal ღ

Ave
(2001. április 5.)


Olyan régen beszélgettem egy jót Aveval, és nagyon hiányzott. Azt hittem, ha prefik leszünk, sokkal többet tudunk beszélgetni, de valahogy nem így történt. Órák után is ezer felé szaladtunk, és igazából kicsit furdal is a lelki ismeretem, hogy nem szakítottam időt rá. Viszont igazán felzaklatott a levél amit előző nap félig elolvastam. Met hát szembesülni azzal, hogy van nekem is egy élő lélegző és létező apám... Meg hogy anyám is milen volt és milyen és mennyire. Annyira nem tudtam összerakni kavarogtak bennem az érzelmek és képtelen voltam megsiratni vagy kiakadni, csak nem tudom. Olyan nem tudom voltam tőle, csak meredtem a lapra és egyszerűen nem olvastam végig. És beszélnem kellett vele.
Amúgy is érdekelt hogy vagy, hogy van Seamussal, nem is tudomegyütt van-e még vele, vagy nincs egyszerűen annyira nem beszéltem a legjobb barátnőmmel, hogy elásnám magam, ha lenne ásóm. Szóval valahogy sikerült elkapnom egyik óra után, hogy talákozzunk most már végre egy csajos dumálásra valahol a Roxmortsban.
Magamra kapok egy átmeneti ruhát, Angliáról van szó, mindenre fel kell készülni, a napsütés becsapós ebben az országban, felnyalábolom Tarzant, addig se eszi meg a ruhámat, és a kezemben csüngő macskával kisétálok az Állomásra. A friss levegő kellemesen megtölti a tüdőmet, és kicsit fel is élénkít, valahogy a hideg falak olyan nem tudom. Nem energikusak a suliban. Inkább van megfáradt iskola hangulata, de már megint milyen hülyeségeken filozofálgatok. Ahogy baktatok az úton sok minden eszembe jut.
Először Balthasar, hogy egyre nehezebb elképzelnem hogyan nézett ki, hogy lassan csak a hangja marad meg, vagy valami elmosódott elmlékkép. Ez rettenetesen szomorúvá tett, elvégre ő volt ebben a hülye suliban az egyetlen barátom, az ostromig, miatta jöttem vissza, miatta nem akartam kicsapatni magam, és igen, valahogy miatta keztdem el jobban tanulgatni a varázslást is bár még mindig tök hülyén éreztem magam tőle. Aztán ott volt anya, az egész minden körlötte összezavart ez az érzelemmentesség ami eltöltött, ha rá gondoltam. A hajthatatlan kíváncság az után milyen lehet egy apa, és amúgy is, legalább Mirával tényleg minden harmonizált, ha már a többinek eléggé kihullófélben voltak a kerekei.
Na jó, szedd össze magad, Sophie végül is életben vagy, vannak barátaid, talákoztél sok fura alakkal, meg  ilyenek.
Az állomásnál ha ott ácsorog vagy ücsörög Ave Tarzanostól a nyakába ugrok, és komolyan mindjárt sírok, mert annyira jóó végre megölelgetni a legjpbb barátomat. Persze Tarzan meg szerintem elkezdi nyammogni Ave haját.
- ÚÚúúúúgy hiányoztááál - pattogok vele egy sort, majd ha méltóztatom elengedni rámosolygok. - Mondd, hogy vagy? Mesélj el mindent ami veled történt, és ne mondd, hogy semmi sem történt veled. Amióta elkeverdtünk a bál óta egymástól parán nem tudtunk tényleg leülni és beforrócsokizni meg csak úgy nem tudom. Együtt rambózni varázslényeket mentve meg ilyenek. Karon ragadom és egy pad felé húzom. Szé az idő süt a nap, meg ilyenek, tökéletes egy kis lelkizésre!
Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2020. 03. 04. - 19:32:14
Az oldal 0.081 másodperc alatt készült el 39 lekéréssel.