+  Roxfort RPG
|-+  2000/2001-es tanév
| |-+  A Királyság egyéb részei
| | |-+  Roxmorts
| | | |-+  A Főutca
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: A Főutca  (Megtekintve 130 alkalommal)

Mrs. Norris
Maffiavezér
***


,, a T E J hatalom ,,

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2019. 05. 18. - 21:01:47 »
+1




Egy hosszú, kanyargós utca, amely keresztüvezeti az embert egész Roxmortson.
A főutca két oldalán főképp boltok, és azok hívogató kirakatai sorakonak. Na meg egy-két kocsma vagy teázó bejárata. Itt minden megtalálható, amire csak egy mágusnak vagy bosorkánynak szüksége lehet. Itt tehát mindig nagy a jövés-menés, s nem csak a diákok roxforti látogatása alkalmával.

Naplózva

Sophie Vanheim
Hugrabug
*


Már megint egy Mardekáros?!

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2019. 09. 30. - 14:22:38 »
+1

csakeggönc
Evil Theme

Életemet és véremet a varázslényekért!!!
Aveee
(2000. 09. 28.)


A macskámat lerángatom a puha pulcsimról, hogy végre fel tudjam venni. Tarzam mostanában mintha megkergült volna egy picit. Ruhamániás lett, minden cuccomhoz odabújik, pedig itt vagyok neki én. De ki érti a macskákat. Én nem az tuti. Sietve kiengedem még a baglyomat is, hadd repkedjen szabadon egy kicsit, ln pedig sietek le a suli elé a többiekhez.
- Csákány, mizu? - vetődöm Avere, hogy megöleljem. - Most aztán bekeményít a két prefis hm? - kérdezem vigyorogva, miközben elindulunk.
Akármennyire is vagyok még egy picit most is ellene a varázsdolgoknak, Roxmortsot nem tudom nem imádni. Annyira barátságos és kellemes hangulatú hely, nagyon a szívemhez nőtt a fura házaival és a mégfurább üzleteivel. Olyan barátságosságot és kedvességet áraszt magából, hogy még az én szívemet is tocsogóssá olvasztja. Milyen érzelmes lettem újfent. Nagyban beszélgetünk, amikor beérünk a feluba, én pedig éppen meg akarom kérdezni, hogy hol vagyünk valami nem túl mozgó, hiperaktív nasit, amikor belém jön egy ipse, a landület pedig Avenak lök, így nagy eséllyel elesünk.
- Bocsi... De kretén egy alakok vannak. pedig az előbb éppen szentimentálisan azon töprengtem, milyen kedves errefelé mindenki - motyogom, majd segítek Avenak is feltápászkodni. Aztán még szemügyre se vehettem a fazont, mert eltűnt, mint kelpie a mocsárban.
- Na, mit gondolsz, mi izgiset csináljunk? - kérdezem végül. - Arra gondoltam be kéne szerezni néhán ykevésbé közveszélyes édességet. Te szeretnél valamit vásárolni? - kérdezem, majd miután eldöntjük merre megyünk, megindulunk a célunk felé.
- Neked nem volt gyanús az a pasas? Olyan sötét alaknak tűnt, pedig errefelé nem nagyon szoktak olyanok mászkálni.
Eközben bemegyünk a boltokba, amiket célként kiszemelünk, majd amikor jól megrakodva kisétálunk az ajtón, megint észreveszem a gyanús fazont, de most már látjuk is teljes, csodás valójában. Éppen a Szellemszállás felé oson, sötét köpenyben, az egyik kezében pedig egy ketrecet tart, amiből halk erőtlen nyávogást lehet hallani.
- Ave, ugye te is arra gondolsz, amire én? - fordulok felé.
Naplózva


Avery Cassen
Mardekár
*


Elérhető Elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2019. 10. 03. - 21:47:00 »
+1

S O P H I E
2000. szeptember 28.

.outfit.

Amikor is egy biznisz beindul...

A nap felé fordítottam az arcomat, és süttettem halovány bőrömet, szénaszín sörényemet. Imádtam az őszt, minden apró kis vonásával együtt... Persze az esőt feltartásokkal kezeltem egy bizonyos nap óta, de eddig egészen megúsztuk, és az évszak egy olyan gyönyörű arcát mutatta, amely miatt szívem szerint egész nap csak kint ugráltam volna a levelek közt bűbájtan helyett...
Aztán persze feleszméltem a lépéshangokra, és kissé bosszúsan visszalestem a kastély felé. Hol van már Sophie? Megbeszéltük, hogy találkozunk a suli előtt, de a csapat már mindjárt elindul, ő meg még sehol...
Egyébként nem voltam egy türelmetlen típus, de már alig vártam, hogy leérjünk Roxmortsba. Talán a Három Seprűt elkerülöm, de egyébként minden porcikáját imádom a kis falunak... Az előbbi gondolatra lesandítottam a csuklómra, és megszemléltem a pulcsim színes ujja alól épphogy kikandikáló heget, amely úgy tűnt, nem akar eltűnni egyhamar... Aztán zsebredugtam kezeim. Nem volt jó emlék, ezért nem is akartam, hogy befészkelje magát a gondolataim közé. Nem kísértettek rémálmok a tükörszobával kapcsolatban, de az tény, hogy azóta azért kicsit elbizonytalanodok, ha tükröt látok. És még egy ilyen előadásra jegyet nem veszek, na az is fix...
Alighogy azon merengtem el inkább, milyen szép őszirózsa nyílik a jobbomon, valaki rám vetette magát, és szorosan átölelt. Erre tettetett vádló tekintettel lestem rá, de azért fél kézzel átöleltem, miközben másikkal a lassacskán távolodó diákok felé böktem.
- Eke! Na, azt ne mondd, hogy feltartott a macskád! - csipkelődtem a késésére, aztán belekarolva húzni kezdtem a csapat után. A következő szavaira aztán rávigyorogtam. - Ó, naná. Baromi menők leszünk. Uh, várj, már azok is vagyunk.
Persze viccnek szántam, de az tuti, hogy a Mirás-lócicás eset óta, kifejezetten sokat látott prefektusnak soroltam magam... Pedig még egy hónapja se kezdődött a tanév.
Lassacskán utolértük az évfolyam és háztársainkat, hogy úgy folytassuk utunkat Roxmorts felé. Közben ismét Sophie felé biccentettem.
- Lassan Hagrid felé is el kéne látogatni... - vetettem fel az ötletet. - Szerinted hogy van mostanában Puszedli?
A legutóbbi alkalommal, amikor meglátogattuk tapsifüles kis barátunkat a vadőr hátsókertjében, az óriás elújságolta, hogy a hidegebb esténken beviszi, és akkor együtt alszanak Agyarral. Ami meglehetősen aranyos, bár én nem biztos, hogy meg merném kockáztatni... Ezen gondolkodtam, amikor Sophie oldalról erősen nekem ütközött valami hatására, és egy az ajkamon kiszaladt rövid sikkantás kíséretében mindketten a porban végeztünk, egymás hegyén-hátán.
- Pff... - bosszankodtam, ahogy Sophie felsegített. Gyorsan leporoltam a nadrágomat, és szigorú pillantást vetettem a közelben kuncogó két griffendéles lányra, akik ránézésre első-vagy másodévesek lehettek. Azok aztán gyorsan el is fordultak, miközben én a támadónk után nyújtogattam nyakam. Persze nem volt sehol...
- Biztos csak egy vicces kedvében lévő elsőéves - vontam végül vállat, hogy tovább induljunk.
- Na, mit gondolsz, mi izgiset csináljunk? - kérdezte Sophie. - Arra gondoltam be kéne szerezni néhány kevésbé közveszélyes édességet. Te szeretnél valamit vásárolni?
Felcsillant a szemem.
- Ó, naná, éhen halok... - Mondjuk én mikor nem vagyok éhes? - Vegyünk valami gusztustalant! - kontráztam lelkesen, majd az előbbi sérelmeimet el is feledve kézen ragadtam és lelkesen az első kiszemelt üzlet felé rángattam. Az édesség volt a gyengém. Ha nem csoki... Azt sosem szerettem igazán, csak egy-két formájában és állagában.
- Neked nem volt gyanús az a pasas? Olyan sötét alaknak tűnt, pedig errefelé nem nagyon szoktak olyanok mászkálni.
Megvontam a vállam.
- Én nem igazán láttam - válaszoltam, cukorlázban égve, így annyira nem is vettem komolyan a kérdést.
Bent mindenféle külsejű és ízű dolgot összeválogattunk. Volt köztük biztonságos és néhány elég megkérdőjelezhető darab is, mindenesetre nekem csak a felhőízű rágógumi lebegett a szemem előtt... Tökéletesen ostobaság volt erre költeni a pénzünket, de egyelőre még úgy éreztem, megérte. Persze tudtam, hogy miután befalunk mindent, ez már nem így lesz...
Alighogy kiléptünk az ajtón, Sophie felkapta a fejét, hogy még majdnem fel is kuncogtam, milyen hirtelen szagot fogott valami után, de aztán inkább követtem a tekintetét. Mosolyom egyből elpárolgott, amint kiszúrtam az alakot, amit az imént említett. Furcsa, sötét lepelben osont, és az a valami a kezében...
- Ave, ugye te is arra gondolsz, amire én? - kérdezte Sophie felém fordulva.
- Oké, azt hiszem, az édesség ráér... - válaszoltam, váltva vele egy cinkos pillantást, majd az édességeket gyorsan a hátizsákomba lökve előkapartam pálcámat, és a Szellemszállás felé lendültem. A fenébe, én nem akarok itt kirándulni... De a kötelesség az kötelesség... Meg amúgy is, képtelen voltam tagadni: hajtott a vérem egy kis vadászat után, a figura túl gyanúsnak nézett ki ahhoz, hogy semmi rosszban ne sántikáljon. Egyszerűbb lett volna egyszerűen csak értesíteni egy tanárt... Dehát abban mi az élvezet és az izgalom?

Naplózva


Sophie Vanheim
Hugrabug
*


Már megint egy Mardekáros?!

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2019. 10. 05. - 20:08:01 »
+1

csakeggönc
Evil Theme

Életemet és véremet a varázslényekért!!!
Aveee
(2000. 09. 28.)


Ave azonnal magával is húz a többiek felé, én pedig igyekszem nem orra esni a saját lábamban, és nagy nehezen fel is veszem vele a rohamos lépteinek ritmusát. Nem vagyok az a lelkes fajta, maximum ha elragad a hév, de rámtör most egy kisebb fajta bágyadtság, és kevésbé lelkesen húzódok Ave után. Kicsit nyomott hangulatba kerülök,ahogy megcsap az őszi szél, de szerencsére barátosném vidámsága ragadós.
- Lassan Hagrid felé is el kéne látogatni... Szerinted hogy van mostanában Puszedli?
- Óóóó, ez jó ötlet, már hiányzik a nyusziölelés - csillan fel azonnal a szemem. - Biztosan nagyón jól megvan, Agyarral és Hagriddal. Az a kutya amúgy is olyan mint egy óriási nyuszi, szóval nem hiszem, hogy valaha is bántaná.
Amúgy is legutóbb nagyban utána néztem a nyulaknak, biztos, ami biztos, és mindenfelé azt írták, hogy rendkívül társas lények, akik csak akkor képesek a kényelmes nyugodt alvásra, ha van mellettük valaki aki őrszemkedik. Mondjuk nyilván logikus, hiszen zsákmányállatokról van szó... Bár igazán belemerültem a témába, nem vagyok most sem egy nagy nyúlszakértő... Na meg emiatt lett meglehetősen siralmas a multkori átváltoztatástanos dogám. De abból béna vagyok eleve. Na meg inkább Puszedlin járt az agyam. De tanultam valamit, szóval nem az időt loptam. Csak ugyebár nem azt amit kéne. Na mindegy. Na jó, ezt is túlmagyaráztam magamnak. Nagyszerű vagy Sophie.
- Téged mellesleg nem készít ki a baglyod? Mondjuk nekem sem azzal van a bajom, ő elvadászgat meg elegerészget magának, tök jól elvan... Csak a macskámmal nam bírok. Mindig befekszik a ruháimra, és nem bírom leszedni őt a cuccaimról. Jobban kötődik a cuccaimhoz mint én... Arra gondoltam jó lenne még egy jószág, aki kötődik is hozzám - sóhajtok. a bengáli cicákban van valami túlságosan előkelői kisajátítós vonal,így nem is nagyon pendülünk egy húron. - Vagy de menő lenne valami varázsizéke - teszem hozzá elgondolkodva, miközben bóklászunk a főutcán.
Amúgy is eég sokmindenen töröm az agyam, mert valami málé kitalálta, hogy rámozdultam arra a Nolanra. Nem tehetek róla, hogy csak mardekáros közeli ismerőseim vannak, biztos ők a keresztjeim, vagy mim. De én megvagyok szerelem nélkül. Amúgy is legyeskedik körülötte valami griffendéles lány, én meg alapból konfliktus kerülő lévén nem is másznék pluszba arra a srácra. Na mindegy. Jó fej tényleg, de jelenleg nem égek tőle ezer fokon.
A nagy magamban motyogásból aztán ugyebár kizökkent valami tasla pasas, akit ezek szerint csak én veszek észre. Na mindegy, gondolom semmi komoly izé nincs vele, elvégre ez egy "biztonságos" környék, eltekintve a nyári kalandtól. Azt hiszem nem bízok soha többé a szerencsehozó mágikus kaparós sorsjegyekben... Meg ilyesmikben.Nem mintha eddig bíztam volna bennük. Elgonolkodva megvakargatom a halványuló heget. Kissé rémisztő, hogy valakik felhasználják a véremet valahol. Mondjuk legalább azt megmondhatnák hanyas a vércsoportom...
- Ez elég gusztustalan? - mutatook a boltban egy nagyon udni trutyiszerű, EHETŐ! izére, ami ráadásul úgy néz ki, mintha még magátó plüttyögne... - Mostanában nagyon bejöttek ezek a nyálka akármik a boltokba.. Mikor Nirának segítettem a vonaton, a büfékocsi is tele volt ilyesmikkel... - magyarázom, de azért még azt is felkapom, és megveszem.
Kiérve azonban egy csapásra is elpárolog a kedvem, amint meglátom a fura pasit, de most már valami nyávogó ketreccel a kezében. Míg Ave természetesen tettre készen lendül a pali után, én kissé ügyetlenkedve, hátrébb követem, mert menet közbe gyömöszölöm a cuccokat a táskámba. Na meg magamat tapogatom megint végig, és reményekedk, hogy hoztam magammal pálcát. Hét igen, mostanság is úton útfélen elfelejtem magammal vinni szegényt az órákra, de valahogy nem áll rá az agyam. Ha meg el is rakom, elfelejtem, hogy elraktam-e. Hát minden esetre majd kiderül. És én is tartom az irányt a Szellemszállás felé, ahol még sosem voltam, de nem sok kedvem volt ott lenni. Az meg eszembe se jut, csak már a Szellemszállás orra előtt, hogy léteznek tanárok is. Na mindegy. Ha már itt vagyunk, akkor itt vagyunk.
- Neked van valami terved? - kérdezem suttogva, majd bebújok a kerítés kapuján, Avet követve.

A sztori folytatódik a Szellemszállásterületén, a helyszín szabad!
Naplózva


Hana Tachibana
Tanár
*****


löttykeverő; A Hollóhát házvezetője

Elérhető Elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2019. 10. 06. - 14:52:05 »
+1

Yoroshiku onegaishimasu!
dressu

Elliot-san
2000. 10. 01.
ongaku




Sose hittem volna, hogy a dolgozat javítás még lehet ilyen fárasztő. De talán kicsit másképp állnak a diékok a bájitaltanhoz, mint a mugli gyerekek a biológiához. Bár nem túl népszerű egyik tárgy se. Nagyon sóhajtok, és leteszem a tollam, majd kinyújtóztatom a tagjaim. Megsimogatom a padlón kinyúlt, lustán henyélő cicámat, aki egy fél dorombolást hallatva a hátára fordulva szunnyog tovább. Kicsit álosító ez az őszi este. Leemelem a friss, gőzölgő csészét az asztalról és belekortyolok. Felmelegít és elrepít egy melegebb helyre. Az ősz kellemesen álmosító hangulata úgy tűnik a diákokra is igen csak erőteljesen hat, mivel sajnálatos módon nem sikerültek jól a dolgozatok. Lehet tanárként elbuktam? Eszembe jut, hogy vajon Shoutának hogy sikerült volna.  Kissé abszurd lenne, hogy én vagyok az anyja és a tanár is. Vagyis csak lennék. Már nemvagyok. És nem is leszek. Biztos, hogy sokkal szigorúbb lennék vele. Talán emiatt eltávolodott volna tőlem. De az is lehet, hogy ugyan úgy bántam volna vele is. Lehunyom a szemem és teázás közben elképzelem milyen is lenne ő most. 11 évesen. Aztán persze megint rácsöppen egy forró teacsepp a combomra, és visszatérek a jelenbe. Halk sóhaj, és máris lassan kezdődik egy újabb hét, és én még mindig minden nap arra gondolok, hogy bárcsak őt is ott látném a többiek között.
Ahogy mélázva üldögélek a te alassan kihűl, a macska oldalra fordul, és 5-öt. A teára nézve eszembe jut, hogy rég nem ittam sakura ízesítésüt, mire hirtelen felrémlik, hogy most a héten mindenféle különleges bódés dolgok vannak Roxmortsban. Fel is pattanok, majd a pálcámmal intve végzek néhány gyors háztartás bűbájt, majd kilépek az ajtómon és telejsen japános hangulatba emelkedve elindulok Roxmortsba.

Ahogy odaérek a főutcára megint megcsap az a kellemes nosztalgikus érzés, és ilyen hasonló hangulatom volt, a Covent Gardenben lévő japán napokon is, amikor azzal a kawaii Scarlet-sannal töltöttem egy nagyon kellemes délutánt. Bár ürültem a társaságnak most úgy érzem jobb, ha egyedül vagyok, hiszen sok mindenen kell gondolkodnom. Ahogy a bódék között lépkedem, átgondolom a tanári módszereimet, és azt, lehet valami más struktúrával kéne tartani az órákat, hogy a gyerekek többé kevésbé élvezzék a bájitaltan szépségét.
AHogy ezen merengek éppen megtalálom azt, amit keresek, egy teás bódét, ahol egy kedves, bár igen csak szétszórtnak tűnő ázsiai társam áldogál. Egy pillanatra összezavarodom, hogy nem-e a kínai standhoz tévedtem, mert ő inkébb néz ki kínainak, mint japánnak, de aztán látom, hogy a kínais résznél sokkal nagyobb tömeg áll. Itt pedig sakura tát árulnak. Én meg szeretem a szakura teát. Minden esetre most kissé fáradt is vagyok ahoz, hogy gyorsan forogjon az agyam.
Megállok a stand előtt és illedelmesen köszöntöm az eladót.
- Hajimemashite. Yoroshiku onegaishimasu - mondom mosolyogva, majd japánul megjegyzem, hogy nagyon kellemes illata van a teáknak, és kérek én is egy jó nagy adag sakura teát. - Ii tenki desu ne - mondom mellékesen utalva arra, hogy szép napunk van ma. Mondjuk ez igaz volt.  A maga nevében szép napunk van.
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma / Káosz uraság

Elérhető Elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2019. 10. 09. - 09:05:24 »
+1

Hova rohanok már megint?


Hana
2000. október

.outfit.

Akárhányszor Roxmortsba érkezem történik valami. Az egy dolog, hogy a Szárnyas Vadkanban már tizenöt-tizenhat éves fejjel kivívtam, hogy a legtöbben fújjanak rám, így a legtöbb vénróka szinte azonnal nekem esett, mikor volt erre lehetősége. De természetesen Kopasz Pete volt az egyik legingerültebb, ha csak egymásba botlottunk. Egy párbaj során ugyanis csalással győztem le… legalábbis szerinte. Mégis ki szabadta meg, hogy csak varázslással lehet küzdeni a másik ellen? Én ugyanis, mivel lefegyverzett, fogtam egy nehéz, fémkorsót és csuklón dobtam vele, mire elejtette a pálcáját és a töréssel bizony medimágushoz kellett mennie. Azóta is állandóan el akart kapni, pedig már több, mint tíz év telt el.
Ezúttal azonban, hiába vágytam nyugodt sörözésre. Pete nem csak fenyegetni lépett mellém, hanem magával hozott még két-három másik alakot is, akik hozzá hasonlóan le akarták tépni a fejemet.
– Na, mi van, O’Mara? Nem vagy már olyan nagyfiú? – kérdezte gúnyosan a kopasz fickó, ahogy egészen közel lépett. A bűzös leheletét azonnal megérezhettem, bele is borzongtam, de az öklendezést még sikerült visszatartani. Meglehet, hogy csak azért, mert éppen a bordáim közé nyomta a varázspálcáját. – Nincs itt az íród, hogy bebújj mögé, mi? – Röhögött fel, mire a kis barátai is röfögni kezdtek mögötte. Gúnyosan elvigyorodtam a kondáskórusra. Na ebből vágd ki magad, Elliot… de büdös gyorsan! Bíztattam én magam, de az az őrült szalag a csuklómon megint annyira élvezte a vészhelyzetet, hogy lüktetni kezdett. Úgy pumpálta fel bennem az adrenalint egy pillanat alatt, hogy annak aztán képtelenség lett volna ellenállni.
Felemeltem a sörös korsó és nyugodtan kortyoltam belőle egy hűsítő adag, kellemes italt. Úgy tettem, mintha meg sem rázna, hogy egy pálca fúródik egyenesen a testembe. Aztán, mikor Pete éppen elfordult, hogy a kis barátainak kiadja az utasítást, meglendítettem a korsót, annak tartalma egyenesen az arcába zúdult. Megfogtam a csuklóját, kicsavartam, hogy kiessen belőle a pálca. Aztán, fellökve és jól oldalba könyökölve a másik két öregembert, kirohantam a kocsmából. Nem számított hogy éppen mögöttem talált bele az ajtófélfába egy átok. Ezt már megszoktam. A lételemem volt. Viszont szednem kellett a lábam, nehogy utolérjenek.
A Főutcára tévedtem, ami rendszerint csak hétvégén elképesztően forgalmas, vagy legalábbis azokon a hétvégéken, amikor Roxmortsba engedik a kastély diákjait. Ez most éppen hétköznap volt, így nem sok esélyem volt rá, hogy akár véletlenül is szembe találjam magam eggyel. Most más fajta tömeg fogadott… az igazat megvallva elég váratlan. Egy halom kínai… hát félvérként elég szar volt ilyenek közé keveredni. Egyrészt majdnem mindenkinél magasabb voltam a magam 178… nem, Elliot, 180… centijével. Azonnal ki is húztam magam, mintha azt akarnám sugallni, hogy: nem, én bizony jobb vagyok nálatok. Csakhogy erre nem sok időm volt, mert még hallottam Kopasz Pete káromkodását a távolból. Hát az egyik üres stand mögé beugrottam, mintha én is eladnék valamit. Felemeltem egy csészébe kitöltött gőzölgő teafélét. Büdös volt, mint az isten nyila, meg valami virág is volt benne… biztosra vettem, hogy Forest rajongott volna érte.
Hajimemashite. Yoroshiku onegaishimasu – valami nőci szövegelt nekem. Erre úgy néztem rá, mintha földönkívülit látnék. – Ii tenki desu ne.
Két nagy pislogás után is csak az jutott eszembe, hogy ez meg mi a szart akar tőlem. Szóval nem voltam előrébb, de mivel a rögtönzés szokás szerint remekül ment kiböktem valamit halandzsa nyelvem. Majd azt hiszi akcentusom van és csá: – Csingcsang hajimaji… – A végére persze elröhögtem magam. De nem megy ez nekem, azért odaadtam neki az előbb megszaglászott teát.
Én nem beszélni te nyelv – artikuláltam, hátha akkor megérti.
Naplózva


Hana Tachibana
Tanár
*****


löttykeverő; A Hollóhát házvezetője

Elérhető Elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2019. 10. 12. - 17:24:15 »
+1

Yoroshiku onegaishimasu!
dressu

Elliot-san
2000. 10. 01.
ongaku




A tömeg nem volt most az a kellemesen zajos, sokkal inkább nagyon hangos volt mindenki. Milyen nosztalgikus. Régebben volt ilyen nagy hangzavar  a japán piacokon. Esteledett, és a fények sem voltak túl jók, így nem igazán tudtam megállapítani, hogy a teás bódé előtt álló fiatal férfi most japán-e, vagy nem. Minden esetre kellő magabiztossággal köszöntem rá, abban reménykedve, hogy érti is amit mondok. Na meg talán kicsit kiabálva is. Remélem nem vezsi magára ezt a számomra is nem túl megszokott erőteljesebb hangnemet. Igazán kellemetlen lenne, ha emiatt még meg is sérteném.
– Csingcsang hajimaji… - mondja az úr, mire el is neveti magát. Erre kissé félre billentem a fejem. Hm, ez vajon milyen nyelv? lehet mondott valami vicceset? Fogalmam sincs, talán thaiföldi? Iie, iie, az sokkal erőteljesebb. Esetleg vietnámi? De mégis hogy keveredne pont egy vietnami árus a japán standhoz?
Összeráncolom a homlokomat, és erősen gondolkodok, hogy mit csináljak, mikor újra megszólal a férfi.
– Én nem beszélni te nyelv – szol hozzám meglehetősen érdekes angolsággal. Óh, szóval se az angolt, se a japánt nem beszéli túl jól. Hm, kicsit közelebb hajolok, hogy szétnézzek a teák között, hátha valami nyomra bukkanok a rejtélyes származását illetően. Mivel így kicsit élesebben is látom az arcát, észreveszem rajta a kínai vonásokat, bár kínainak kissé magasnak találom. Minden esetre bocsánatkérően meghajolok.
- El-né-zést - artikulálom én is. - Ni hao - köszöntöm kínaiul, bár eddig terjed a tudásm eme roppant összetett és bonyolult csodás nyelvből. Minden esetre igyekszem egyszerűbben beszélni hozzá.
- Kérhetnék. Sakura. Teát? - mondom tagoltan. Nem tudom, hogy ért-e egyáltalán angolul, de mivel eszembe jut, hogy ez a kérdés talán tisztázná a félreértést, fel is teszem. A szétszórtságod nem ismer határokat, Hana, csóválom magamban a fejem.
- Beszéli angol? - kérdezem majd azért megszaglászom a többi teát is.
Aztán ahogy megkérdezem, szöszmötolást hallok a nem messze az teás árustól, majd egy japánforma alak közelít felénk meglehetősen ingerülten hadonászva, és mintha magyarázna valamit a másik eladónak, bár még túl messze van ahhoz, hogy bármit is értsünk belőle.
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma / Káosz uraság

Elérhető Elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2019. 10. 15. - 09:49:51 »
+1

Hova rohanok már megint?


Hana
2000. október

.outfit.

Nem gondoltam volna, hogy egyszer majd kínainak kell kiadnom magam… vagy japánnak… franc se tudja… szóval, hogy majd egyszer ázsiainak kell kiadnom magam, hogy rejtekhelyet találjak magamnak. Mostanában megint egyre több idióta üldöz. Talán azért, mert elterjedt a híre, hogy Nattal szakítottunk, én meg szép lassan visszaszivárogtam a régi életembe. Megint eljártam ide-oda, megint megszereztem ezt-azt és élveztem. A korábban annyira gyakori, bizsergő, adrenalindús érzés megint rám talált és meglepően elszórakoztatott. Azt hittem, majd ha felborul a szexuális életem, megint minden borzalmas lesz. De nem… így hát nem is volt olyan meglepő, hogy még egy kicsit élveztem is ezt a futkározást. Nem számított, hogy a lábamba belenyilallt a fájdalom.
Aztán jött az a csaj. Az a Konnicsicsa vagy ki a fene. Hát nem tűnt éppen normálisnak, ahogy kézzel-lábbal kezdett el kapálózni. Úgy tűnt, nem érti az angolt és ez nem lepett meg. Már ránézésre is áradt belőle valami furcsán ázsiai, ami bennem sosem volt meg. Hiába ezek a keleties vonások, engem angolnak neveltek, enyhe ír beütéssel. Nem volt semmiféle kapcsolatom azzal a világgal s azzal a nyelvvel. Még anyám sem szólalt meg rajta a jelenlétemben.
El-né-zést – közölte őrülten artikulálva. Biztos voltam benne, hogy ezzel a bazárral együtt érkezett, valahonnan jó messze innen és egy árva szót sem beszélt a nyelvünkön. Már ez az elnézést is nagy szó lehetett tőle. Komolyan kezdtem megsajnálni, amiért ma nem fogunk szót érteni. – Ni hao…
Oldalra billentettem a fejem és vadul pislogtam. Fogalmam sem volt, mi az a nyi hó… Meglehet ez is az elnézést volt, csak éppen a saját nyelvén. Ha bármilyen nyelvet is beszéltem egy kicsit az angolon kívül, akkor az a francia volt. Párizsban és a vidéki részeken ugyanis hosszabb ideig időztem, mint bárhol máshol a nagyvilágban. De nem tudtam túl sokat kipréselni magamból. A jónapos, jóestét és egyéb általános szövegek persze mentek, na meg a kávémat is meg tudtam rendelni magamnak.
Kérhetnék. Sakura. Teát? – Még mindig tagoltan beszélt, de ezt legalább viszonylag jól rakta össze. Felé nyújtottam a kezemben lévő valamit, ami nem tűnt teának éppenséggel, csak valami hasonlónak. Fogalmam sem volt, hogy erre gondol-e.
Beszéli angol?
Erre már kénytelen voltam felhúzni az orromat. Mégis miféle kérdés volt ez? Már ránézésre is egyértelmű volt, hogy csak félvér vagyok. Ha csak átnézett a többi standhoz, láthatta, hogy hozzájuk képest is egy fejjel nagyobb vagyok, pedig én sem ütöttem meg az átlagos magassági határt. A sötét hajam sem feltétlen anyám érdeme volt, ugyanis Phillip is fekete hajú volt fiatalon… talán csak a szemem volt annyira sötétbarna, mint az övé.
Nesze. – Közöltem és az ujjai közé nyomtam a kis poharat, úgy hogy kis is löttyent belőle egy kisebb adag. – Miért ne beszélném a nyelvet? Angol vagyok, az istenért. Csak az anyám volt kínai. – Sóhajtottam bosszúsan.
Közben valami dühös beszédet hallottam, nem néztem oda. Egyrészt, mert amúgy sem értettem volna a sok ázsiai között, inkább csak átugrottam az asztal felett, úgy hogy közvetlenül a nő mellett kössek ki. A sérült combom nem különösebben értékelte a dolgot. Azonnal belenyilallt a fájdalom megint, én pedig nyekkentem egyet. Azért magamhoz vettem én is egy olyan pohárka teát.
Akar nekem segíteni? – kérdeztem, aztán elnéztem a tömeg feje felett, abba az irányba, ahonnan jöttem. Kopasz Pete jellegzetes képét kutattam, ám egyelőre nem szúrtam ki.

Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország


Az oldal 0.104 másodperc alatt készült el 36 lekéréssel.