+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Felnőtt varázslók
| | | |-+  Christopher Cartwright (Moderátor: Christopher Cartwright)
| | | | |-+  .. minden út Rómába vezet ..
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 2 3 [4] 5 6 7 Le Nyomtatás
Szerző Téma: .. minden út Rómába vezet ..  (Megtekintve 1559 alkalommal)

Anna Volkova
Vérfarkas
***


Magányos farkas

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #45 Dátum: 2019. 06. 04. - 11:55:01 »
+1

 
Minden út ide vezet

2000. április



- Nem. Alfred rak össze, megjegyzem elég ügyesen mert bár vigyázok magamra előfordulnak ilyesféle balesetek...
Nem az a helyzet ugyan, mikor szélesen mosolyognék, de azért egy enyhe gesztust mégis megengedek magamnak. Tekintve a sérültünk természetét, magamban eldaráltam egy hosszú elismerést az említett férfi részére.
- Nem, valóban inkább egy kurva hippogriff vagy mi?
- Csak egy mondás… - finoman csóválom a fejem, s a szavak gépiesen hagyják el a számat. Lélekben félig már nekikészültem a munkának, s csak az tart vissza, hogy a fájdalomcsillapító beüssön, és hogy leérjen a vérpótló is. Belenyugodva bólintok Christopher ragaszkodására a lánc iránt, és figyelem, ahogy morgolódva felhajtja az imént kezébe nyomott bájitalt. Időként egészen úgy mozdul, mintha mi sem történt volna. Hihetetlen erős – villan át agyamon a nem is igazán megállapítás, inkább a lenyűgözöttségem szavakba öltve.
Az utolsó kérdésre adott válasza kicsal belőlem egy vigyorgós fintort, s a fejemet is félrebillentem egy cseppet hozzá. Jó, hogy elterelhető a figyelme. Jó, hogy humoránál van.
- Csináld.
Abból, hogy nem mondok semmit, kitalálhatja, hogy jó nekem úgy, ahogy most elhelyezkedünk. Már csak azért is, mert így könnyebben észreveszem, ha lesápad, vagy elveszti az eszméletét. Praktikusabb, bár a gyomrom összeugrik a gondolatra, hogy az arc, mely olyan csibészesen vigyorgott még az imént, hogy eltorzul majd a következő pillanatban… De  ezeket az érzéseket félre kell most tennem. Kihúzom magam, és összeszedem minden elszántságom.
- Az ép kezeddel belekapaszkodhatsz a vállamba. Nyújtott könyökkel, kérlek – kérem szelíden, nyugodt hangon és közelebb húzódom hozzá. Én egyik kezemmel az ép vállának tenyerelek, másik kezem kesztyűs ujjait a szilánk kiálló csonkjára fonom, de olyan óvatosan, hogy egy hajszálnyit se mozdítsak rajta. Megvárom, hogy megérezzem vállamon erős keze nyomását, aztán tovább magyarázok.
- Ha majd kinn lesz, semmi mással ne törődj, csak azzal, hogy vegyél mély lélegzeteket. Háromig fogok számolni – mondom, és mélyen a szemébe nézek, még egyszer, mielőtt a kezemben tartott átkozott kőre siklana pillantásom. Kicsit jobban ráfogok a rövid kis kiálló részre.
- Nagy levegő – dünnyögöm, és megvárom, míg az izmos mellkas a tenyerem alatt felemelkedik. Úgy csinálok, mint aki tényleg számolni akar. Aztán mégsem nyitom ki a szám. Egyetlen határozott, kíméletlen mozdulat az egész, és a befúródott idegentest napvilágra kerül. Lendületből meg se állítom, keresztülhajítom a szobán.
Az a borzasztó a fájdalomban, hogy az ember egyedül van vele. Az mindannyiunk sajátja, s bár azt mondjuk, tanúsítunk együttérzést, ez így nem pontos kifejezés. Nem osztozhatunk benne igazán, nem érezzük igazán, amit a másik. A fájdalom a sajátunk, az élet elemi része, velejárója. A halottnak már nem fáj semmi. Ha még fáj, akkor még él. A fájdalom így egy kicsit maga az élet.
Abban a pillanatban, ahogy a simára csiszolt márványdarab elhagyja a testét, a kezem, mely eddig eltartotta őt magától, most épp, hogy oda vonja, hogy támaszt nyújthassak. Ez azért is jó, mert így érzem a lélegzetvétele nem látja a könnyeket, melyek annyira szakmaiatlanok, de képtelen vagyok őket visszatartani. Legalábbis azt az egyet, ami megszökött szemem szokatlanul csillogó tükréről.
- Tudom, tudom – dünnyögöm Cristophernek az üres szavakat, bár talán nem is hallja. Azért, miközben sebesen tovább ténykedek kezemmel, figyelmeztetem a legfontosabbra: - Lélegezz. Mélyeket.
A fájdalom miatt sokan elfelejtenek levegőt venni. Ennél pedig nincs fontosabb. Az életadó friss oxigén enyhíti a kínt. Többek között. Figyelem, ahogy emelkedik és süllyed a mellkasa, ahogy meg-megrezzen, valamint minden egyéb életfunkciókról árulkodó jeleket, s közben teszek mindent, ahogy elterveztem. Még földet se ér a kard darabja a szoba túlfelén, mikor már a kezemben van a pálcám. A fiolák, melyek eddig elrendezve feküdtek mellettünk, most a levegőbe emelkednek. A szobában pislákoló éjjeli lámpa fényét színesen vetik szét a különböző, kavargó bájitalos üvegek. Sorban ereszkednek alá, és kerül tartalmuk a sebre. Eközben én a megfelelő varázsszavakat suttogom halkan, tapintatosan, s szigorú mintákat rajzolok a sérülés fölött a levegőbe. Tartottam tőle, hogy Christopher közelsége, érintése, hangjai majd elterelik a figyelmemet kissé, de végül épp fordítva történt. Talán soha még nem sikerült ennyire tökéletesen egy varázslatom sem.
Persze, a heg meg fog maradni. Nyílt seb lesz, még néhány napig, a kezelés ellenére is. Tíz százalék – ennyim van. Ez múlik rajtam. A többit a természet oldja meg, de látva Cartwright testi és lelki erejét, talpraesett, erős túlélési ösztönét, ezen már nem aggódom.
Az utolsó mozzanat, hogy kötés kerüljön az érintett területre. Egész hamar eljutottunk idáig, hiszen ezt a sérültnek mind ülve kellett végigszenvednie. A legtöbben a kollégáim közül ezt is varázslattal oldanák meg, de én nem. Ez olyan spirituális dolog. Akkor sem lenne fürgébb, ha a bűbáj által tekerednének a vakító, fehér pólyák a megtisztított, félig összehegedt, fertőtlenített sebre. De én helyezem rá a kötszert, a saját kezemmel, óvatosan, pontosan, megérezve és figyelembe véve az izmok minden apró rezzenését, a test összes finom jelzését. Így lesz tökéletes.
A beavatkozáshoz teremtett orvosi helyszín egy pálcaintésre elpakolja magát a táskámba, én pedig óvatosan segítek Christophernek a mozgásban, annak függvényében, hogy is szeretne helyezkedni.
- Most pedig semmi más dolgod nincs, kizárólag pihenni. Segítsek a földre feküdni, vagy most itt is megteszi? – kérdezem viszonylagos nyugalommal a hangomban. Azt hiszem, jó munkát végeztem, mégis… Most kezdenek remegni a kezeim. Most ugrik a szívem a torkomba fojtogatón dübörögni. Talán ez az a pillanat, és igazából a legalkalmasabb pillanat, hogy lecsapódjon az a sok minden, ami történt. Mert igazán nincs szüksége a másiknak arra, hogy efféle ostobaságokkal terheljem, megpróbálom azzal leplezni, hogy miután ő elhelyezkedett ott, ahol pihenni akart, a kezembe varázsolom az orvosi csipeszt, illetve egy erősebb fénypásztát, és elfoglalom magam azzal, hogy eltávolítsam az alattomos üvegszilánkokat, amik a karomba és a lábamba fúródtak.


Naplózva


Christopher Cartwright
[Topiktulaj]
*****


tolvajvezér

Elérhető Elérhető
« Válasz #46 Dátum: 2019. 06. 04. - 20:10:18 »
+1

da vincis demons



...az információ pontosan annyit ér,
amennyit a forrása....



..a trágár szavak esélyesek...

-   Csak egy mondás...
Valóban csak ennyi lenne? Nincs mögötte semmi plusz tartalom? Semmi mélyről jövő velős megjegyzés? Mert igazából nekem úgy tűnik. Csak elhúzom a szám, de nem reagálok többet a dologra. Nincs is értelme, mert Anna már inkább koncentrál a sebre mint a szavaimra.
Megnyerő a parofizmusa, a higgadtság, amivel szemrevételez és a könnyed elegancia, ami mindig is jellemző rá.
A vigyorgós fintor, amit a visszakontrázásommal csikarok ki belőle elégedett vigyort csal ki belőlem. Vagy kellően prűd ahhoz, hogy ne mondjon erre semmit, vagy inkább jobbnak látja kommentár nélkül hagyni a dolgot. Magam sem tudom miért, de a reakciója elégedettséggel tölt el. Az már persze kevésbé, amikor a kicsi ezüst késre rákulcsolódnak finom kis ujjai.
- Az ép kezeddel belekapaszkodhatsz a vállamba. Nyújtott könyökkel, kérlek
Nagy valószínűséggel nem tenném meg, mert nem szeretem a parancsolgató nőket. Még akkor sem ha neki kibaszottul jól áll. Ámde az az utolsó szócska mégis csak arra sarkall, hogy beadjam a derekam. A kezem lassan megemelkedik és az előttem álló nőhöz. Talán szándékosan csinálom hogy lomha lassúsággal érintem először a felkarját majd siklik tovább a válláig ahogy kérte. Vagy csak a kezdődő bevett gyógyszerek hatása lehet a lassúságom... Igazából mindegy, nem ezen a két pillanaton fog múlni a dolog azt hiszem.
Megérzem magamon Volkova hűs tenyerét, ahogy az ép vállamra ráfog szelíden.
- Ha majd kinn lesz, semmi mással ne törődj, csak azzal, hogy vegyél mély lélegzeteket. Háromig fogok számolni
Mordulok egyet jelezvén hogy igen, értem. És hogy igen csinálja. Hogy igen, essünk már túl rajta a francba...  Tekintete az enyémbe fúródik, és állom a pillantását. Sok minden van benne, szomorúság, határozottság, aggodalom, kétség, félsz, talán egy csöpp tördőés is... Nagyon megragad mindez, és szinte kedvem lenne közelebb húzni őt magamhoz, megcsókolni, elmondani, hogy én bízom benne. Bízom, mert más alkalmatlan rá. És hogy örülök hogy ő kínoz meg nem pedig valami szar olasz medimágus. De inkább csak némán élvezem a közénk ékelt távolság ellenére is a jelenlétét. Az illata lágyan leng körbe és az egyre szaporábban verő szívem enyhén még csitítja is.
- Nagy levegő
Engedelmeskedem. A tüdőmbe friss oxigén áramlik, sok, jó sok, mert lelkileg igyekszem felkészülni a fájdalomra. Arra, amire nem igazán lehet igazán...
Szinte lassított filmfelvétel, ahogy Anna szépséges ajkait nyitja, majd... nem mond semmit.
Hol marad a kurva egy? Meg a kettő?
Sehol... ő egyből ráfog erővel a kiálló szilánkdarabra és rántja ki színtiszta erőből. Nem tudom mi fáj jobban. A fájdalom maga, a meglepettség, vagy az hogy átbaszott engem nem is kicsit. Nyögésbe fulladó kiáltásszerű artikulátlan hang szakad fel belőlem, jelezvén nem igazán ez volt a megállapodásunk alapja...
- Tudom, tudom
Mintha egy fél pillanatra könnyet látnék megcsillanni az arcán, ámbár lehet ez a nagy koncentrációtól egy izzadságcsepp is akár, aztán már semmit nem látok, mert a keze, az, ami eddig eltartott magától most támaszt nyújtva magához von. Én pedig képtelen vagyok ellenállni neki. Nem is akarok. Belekapaszkodok a fél karjába, mint egy kisgyermek az anyjába és zihlálva próbálok csakis rá gondolni, őt érezni vele törődni, nem pedig a vállamban szédítő sebességet diktáló kínnal.
Tudom hogy Sophie undorodva haragszik, hogy ennek böjtje lesz, de amit muszáj azt muszáj...
Valahol a lelkiismeretfurdallás és a félelem határán hunyom be a szemem és igyekszem elcsitítani az elmém hogy addig is Anna tegye a dolgát. Ez nehéz, mert elfog a szédülés, pláne mikor a színes kis palackok életre kelve táncolni kezdenek felé a pálcája intésére. Aztán csak a szőnyeget vizslatom a földön egész addig míg úgy érzem már nem bírom tovább. Akkor a könyöke felé, a felkarjának döntöm a homlokom és csak a szaggatott lélegzetvételeimre összpontosítok, meg arra, hogy ne ájuljak el. Nem szabad, még sok dolog van...  többek között Walton például...
- Lélegezz. Mélyeket.
Anna halk, búgó hangjára a testem ösztönösen engedelmeskedik, és a tudatom is kellően ki van ütve ahhoz hogy ne kezdjen el lázongani a nem megfelelő hangnem vagy a parancsoló stílus miatt. Bár valójában inkább érzem a szavaiban a könyörgést mint az utasítást... Fura. Nem gondoltam volna hogy aggódik értem, inkább tűnt távolságtartónak és... makacsnak. Borzasztó makacsnak.
Néma, súlyos percek múlva elkészülök. Hagyom hogy bíbelődjön a kötéssel és mikor ő is fejezettnek ítéli a dolgot akkor reszketeg sóhajjal örülök a végének. A fájdalom mostanra tompult, az éles szúrás elmúlt de részben a tompaság a belém diktált bájitalnak is köszönhető. Jól tudom, holnap a szenvedés kétszeres erővel fog köszönteni, rég nem látott ismerősként.
- Most pedig semmi más dolgod nincs, kizárólag pihenni. Segítsek a földre feküdni, vagy most itt is megteszi?
- Nem... itt nem... Semmiképp.
Inkább a föld ha már választani kell, de egyszerűbb ha csak lecsúszok az ágy szélén és a hátam megtámasztja a bútor. Kezem ösztönöseb húzza vissza Sophie medálját előre, a mellkasomra és marad rajta a kezem ráfonódva miközben szapora szívverésem lassan csitulni kezd. Felsandítok a nőre, aki látványosan nem néz rám. Zavarban lenne? A kötés fehérje világít a vállamon, profi munkának hat valóban. Elnézem, ahogy szelíden megremegő kezébe invitálja a csipeszt és a saját karját kezdi megműteni... szinte majdhogynem mellettem.
- Ne! Hagyd...! Segítek... ha szabad..
Szelíden magam mellé vonom a csuklójánál fogva és ha hagyja elengedem a medált és elveszem épp kezemmel a kis eszközt. Fáradt pillantással állok neki kiszedni óvatosan az aprócska üvegdarabkákat, amik a bőrében csillognak, mint megannyi ékkő.
- Megmentettél. Nem tartozol semmivel most már. Kvittek vagyunk.
Ahogy kimondom az utolsó szót kiemelem a bőréből az egyik darabkát és felpillantok az arcába.
- Köszönöm...
Ez sem az a szó amit túl sokszor használnék életemben. De ő kiérdemelte itt, ez pedig kétségtelen. Halovány mosolyom pedig igyekszik megerősíteni benne, még ha talán nem is hiszi el igazán.
Naplózva


Anna Volkova
Vérfarkas
***


Magányos farkas

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #47 Dátum: 2019. 06. 05. - 06:49:30 »
+1

 
Minden út ide vezet

2000. április



Minden fejben dől el. Sajnos nem irányul erre igazán releváns kutatás, hacsak a placebó kisérleteket nem számítom ide, de ez kicsit más. Talán kevéssé szakmai is az állítás, de látva Christopher állapotát, a tüzet a szemében, a dacos megfeszülést, mikor megkérem valamire, egész bizonyossá válok abban, hogy igaz. Fittyet hány altatókra, kimerültségre, fájdalomra, mindenre, és azon morog, hogy igenis a földre kívánkozik. Óvatosan tartom, támogatom, mígnem a megfelelő szögben elhelyezkedik. Szerintem észre se venné, ha a sérülése megmozdulna, annyira fontos neki ez, hogy elmeneküljön az ágy süppeteg, puha nyugalmából és az, hogy a kis, nyakbavaló ékszer a megfelelő helyre kerüljön. Mielőtt saját dolgomra is szentelnék némi figyelmet, futólag újra a medálra téved tekintetem. Nincs benne különös, nem érzem a mágiáját, ha van is. Nyilván a sérülés, meg a kimerültség miatt van, de Christopher egészen úgy mozdul, úgy helyezkedik nyugalomba, mintha több kilós súllyal bírna, és neki azt kellene megtartania. Elmerengek a látványon, s átfut agyamon, hogy talán be kellene takarnom. De mivel majdnem nyár van, és kellemes, langyos idő, nem teszem.
A szilánkok szépen csillognak-villognak az apró, mágikus fénygömb derengésében. A varázslat nem erősebb, mint egy gyertya pislogó lángja, csak arra elég, hogy lássak mellette, és arra, hogy kicsit meghittebb fénybe vonja arcunkat. Én mégis maradok most az üvegdaraboknál. Egyiket a másik után helyezem a kis üvegtálkába, amit magam mellé készítettem az imént. Az összegyűlt törmelékkupac ezüstösen dereng, s a mélyvörös cseppek törik csak meg sziporkázását imitt-amott. A munka megnyugtat, a koncentrálás elvonja a figyelmem, igazából alig érzem a fájdalmat. Ez utóbbiban talán a még a véremben jelenlévő adrenalin-löket is közre játszik.
- Ne! Hagyd...! Segítek... ha szabad..
- Ne! – Összerázkódom, és kicsit messzebb húzódok, annyira, hogy éppen ne tudjon már elérni. Eszembe se jutott, hogy kartávolságon kívül üljek, mert esetleg hozzá akar nyúlni ahhoz, amit csinálok. A szilánkokhoz, amik akár megvághatják őt. És rajtuk van a fertőzött vérem…
Összefacsarodik a szívem, mert most először ütközök ennyire keményen a saját és mások biztonságát garantáló kegyetlen mentális falba. Talán ezért is van az indokolatlannak tűnő hevesség, így szinte azonnal visszakozom megbánón.
- Kérlek, ne... Ne haragudj. Ezt jobb szeretem én magam – mondom, és igazából nem is hazudok, mert így van. Épp csak nem árulom el az okot.
- Megmentettél. Nem tartozol semmivel most már. Kvittek vagyunk.
Fáradt sóhajjal mosolyodom el, és odapillantok rá. A remegő fények között is olyan sziklaszilárd, rezzenetlen ő maga is, és a szeme tükrén játszó csillogás is.
- Ezt nem számíthatod bele, mert nem az volt a szándékom, hogy törlesszek – jelentem ki huncutul, színpadias hajthatatlansággal. - Már úgyis megszoktam, hogy tartozok… Neked – egészítettem ki végül a mondandóm egy rövid szünet után, mely alatt én is átgondoltam, hogy is fogalmazzak. Mert igen. Bár nem sokat találkoztunk, azért a névjegye mindig ott van a telefonom mellett, és ami azt illeti, feleslegesen, mert annyit tárcsáztam a számot, amit végül nem hívtam ugyan fel, hogy már fejből tudom. Az, amin mi keresztülmentünk, bőven elég, hogy hozzá kössön valamilyen rendkívül érdekes módon, akár annak ellenére, hogy utána nem láttam őt. Hogy egy kicsit tartozzak hozzá… És nem csak azért, mert példának okáért vérfarkassá tett, vagy mert kényszerűségből, kötelességből elláttam.
- Köszönöm...
- Szívesen tettem – biztosítom róla. Meghat ez az egyszerű szó, ugyanakkor van benne valami, ami szomorúságot és fájdalmat éreztet velem. Újabb szilánk hull halk, üveges csörömpöléssel a tartó tálkába. Egy apró kis fekete folt emlékeztet rá csupán a csillogást megtörve, miért is vagyok én mégis olyan magányos.
- Bocs, hogy nem nézek rád, jól esik inkább erre koncentrálni – kezdek magyarázkodni, mikor megérzem magamon borzongató tekintetét. – Tudod, nincs rajtad felső, és máskülönben nehéz levennem a szemem… a medálodról – mosolyodom el, és szavaimmal ellentétben a szemem sarkából mégis rápillantok. – Van kedved mesélni? Ez eltart még egy darabig – teszem hozzá, és most a lábamon folytatom az aprólékos munkát. Másnak idegölő lenne, nekem inkább megnyugtató a feladat egyszerű monotonitása. Amellett pedig jó a hangját hallgatni, a hangszínéből, a szavaiból azt is figyelni tudom, hogyan változik az állapota. Igen, csak emiatt kértem, hogy meséljen...

Naplózva


Christopher Cartwright
[Topiktulaj]
*****


tolvajvezér

Elérhető Elérhető
« Válasz #48 Dátum: 2019. 06. 05. - 17:49:04 »
+1

da vincis demons



...az információ pontosan annyit ér,
amennyit a forrása....



..a trágár szavak esélyesek...

Nem tudom mi bosszant jobban: hogy nem hagyja magát, hogy elhúzza a kezét vagy hogy még kartávolságon kívülre is vonul. Talán látszik rajtam a feltörő indulat vagy a sértettség, mert bár tény hogy én egyenesen szar vagyok orvoslásból, sose volt célom a Mandragórát elvégezni, de azért igenis szarul esik hogy ennyit se bír rám bízni. Meglehet a suta bal kezem lenne az oka? Talán. De azért sejtem, valami más is megbújik a fellángoló ellenállás mögött csak azt valami oknál fogva nem köti az orromra.
- Kérlek, ne... Ne haragudj. Ezt jobb szeretem én magam.
Azért mégis csak megenyhülök ahogy szelíden magyarázkodni kezd, mert legalább ezzel jelzi, nem egészen ellenem irányul a döntése. Vagy legalábbis nagyon remélem.
- Jó hát nem mindenki lehet olyan kurva profi, mint egyesek...
Dörmögöm bosszúsan az orrom alatt, amit lehet meg se hall igazán. Mindegy. Ha nem hát nem. Így nincs más dolgom mint magam elé bámulni és nem a tompa vállamra figyelni hanem inkább a szoba túlfelét fixírozni.
Fel kellene hívnom James-t, megtárgyalni hogy akkor mi is volt ez a kis malőr... és mi ez az elcseszett infó ezzel az elcseszett tőrrel... De nincs kedvem. És fokozza ezt Anna is azzal, hogy kizökkent a gondolataimból.
- Ezt nem számíthatod bele, mert nem az volt a szándékom, hogy törlesszek.
- Nekem sem állt szándékomba megmenteni... kétszer de mégis megtettem. Ahogy te is most..
Fejemmel az ajtónál dekkoló fehéres vörös kődarabra bökök jelezve mire is gondolok.
- Már úgyis megszoktam, hogy tartozok… Neked
Az utolsó szóra, a nyomatékra a hangjában elmosolyodok. Ez elég hízelgő, mert hát úgy tűnik nekem tartozni mégse annyira rossz dolog, sőt... mintha az lenne az ember érzése, egyenesen akarna is. De ha ez így van... akkor ott lebeg a kérdés. Miért is nem hívott fel?
Minden esély, minden opció a kezében volt mégsem élt vele. Mégis a vakszerencse kellett, hogy újra összesodorjon minket az élet, már ha van ilyen. Meg persze a Falka...
Halkan hallgatom, ahogy egyik kis szilánkdarabka a másik után pottyan az előtte lévő fémtálba. Nem örülök hogy nem látom mit szenvedett el miattam, de a fáradtság is közrejátszik hogy nem erőltetem a dolgot. Ezt se. Meg azt se mi a faszt koslatott utánam.
Nem hagyta meg Walton hogy egyedül vágjak neki az akciónak, ez tény. De evidensen Anna civil és bár utóbb kiderült egész jól bírja valóban a gyűrődést, akkor sem szakmabeli. Ergo kockázatos bevonni vagy az, hogy tudjon bármit is. Pont ezért tervezem elhallgatni azt a csekély kis információt az amerikai elől, hogy Volkova ott volt történetesen azon a terepen.
- Bocs, hogy nem nézek rád, jól esik inkább erre koncentrálni
- Aha...
Hümmögve bólogatok, hogy persze megértem és már épp azon filózok hogy hát jó, ha ennyivel volt ennyi akkor felhívom, túl esek rajta és kész... csakhogy még mielőtt a telefonhoz nyúlhatnék meggátol benne és nem fizikálisan.
– Tudod, nincs rajtad felső, és máskülönben nehéz levennem a szemem… a medálodról
Felé pillantok rögvest, ahogy a megjegyzés legördül ajkairól. Mikor pedig ő rám sandít elnevetem magam halkan és csak a fejem csóválom. Hihetetlen ez a nő, de tényleg. Egyszerre tud egy jégcsap lenni, kőkemény és hideg, máskor meg olyan kétértelműen félreérthető megjegyzést tesz, hogy az felér egy kihívással. Mint ez is, most.
- Csak a medálról? Hmmm, hát igazán sajnálom, nem adtál pólót a szekrényből...
Kezdem a viccelődést, bár alapvetően sem tanácsos mert a seb úgyis felszakad vagy átvérezhet, szóval csak még egy textilt dobhatunk ki a francba. Akkor meg mindek? Viszont meg elgondolkodtató hogy ha ennyire zavarba hozom akkor mégis miért marad a társaságomba és nem menekül homlokvesztve mondjuk a túlsó szobába.
Nem, nem gondolom hogy szűz lenne vagy épp prűd, nem fiatal már ő se annyira hogy egész a hófehér menyasszonyiruhás nászéjszakáig kéretné magát... vagy épp besavanyodott kisasszony legyen... azt csak az aranyvérű fruskák engedik meg maguknak.
– Van kedved mesélni? Ez eltart még egy darabig
- Miről? A felsőtestemről vagy a medálról?
Vigyorodom el pofátlanul elégedetten, mert igen, élvezem hogy húzhatom. Mondjuk valószínű az utóbbi érdekli, de az nagyon. Nem hibáztatom, valószínű én is ugyanígy szeretnék információt kisajtolni a másikból a helyében. Csakhogy magam sem tudom fel vagyok-e rá készülve hogy meséljek neki magamról, a múltamról és persze... Sophieról.
Naplózva


Anna Volkova
Vérfarkas
***


Magányos farkas

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #49 Dátum: 2019. 06. 05. - 19:39:44 »
+1

 
Minden út ide vezet

2000. április



Kicsit úgy éreztem magam, mint a vitrin, melynek csillogó, fájdalmas darabkáit a csipesz fémszárai közé csippentettem. Túl azon, hogy azt a lesújtást igazából nekem szánták, amit végül az üveg kapott, egyéb megrázkódtatás is ért. Ebben az egész folyamatban, ahogy az apró szilánkokat sorban, egymás után, türelmesen rendezgettem el, az volt a legjobb, hogy saját benső világom ugyanígy került a helyére, és pontról pontra ugyanígy szabadultam meg az ottani, szúró fájdalmaktól is. Egyszerűen ennyi. Meg kell szabadulni a befúródott idegen testektől, és menni tovább – akár sok apróságról van szó, akár egyetlen, óriási forrásáról a kínnak.
Elmosolyodok a meglehetősen burkolatlan, és a szokott mértékig nyers dicséreten. Nem vagyok se álszerény, se szerénytelen. Ez a dolgom, és szeretek igényes és jó lenni abban, amit csinálnom kell.
- Csak a medálról? Hmmm, hát igazán sajnálom, nem adtál pólót a szekrényből...
- Csak azt hiszed, hogy sajnálod. Nem akarsz te most semmit se áthúzni azon a válladon – csóválom a fejem, és az említett, sérült terület felé biccentek a fejemmel. Aztán utoljára nyúlok, s a bokám fölül eltávolítom az utolsó, alattomos kis üvegpengét. Kész. A sebeket lefertőtlenítem, és a pálcával szépen eltüntetem őket. A gyógyító, halványkék fény elmossa a többi, nem látható sérülést is. A lelkem darabjai ugyanúgy helyükre kerülnek. Hogy aztán érkezhessenek az újabb kis tüskék. Az életem már csak ilyen.
- Miről? A felsőtestemről vagy a medálról?
Dolgom végeztével már nincs okom rá, hogy elkerüljem a tekintetét. A csibészes, élvezetteljes vigyorát, a mohó várakozást a szemében, azt az apró kis szikrát… Helytelenítő félmosollyal fordulok felé, aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve lehúzom az ágy végéről a puha takarót, és miközben végtelen óvatossággal, nagyon ügyelve a kötés érintetlenségére ráterítem, egyúttal hasra is fekszem az ágyon, úgy a szélére könyökölve, hogy viszonylag mellette legyen a fejem,. Nem is kell nagyon elfordulnia, hogy szembenézhessünk, és amúgy is féloldalas kissé a válla miatt.
- Ezekről, vagy arról, mi a csuda van abban a papírban, ami pótolja a Walton által óhajtott késpengét, és amiért majdnem a másvilágig mentél – bökök az említett tekercs felé. Persze idehívthatnám magunkhoz, de azt később is megtehetem. Szemmel szeretném tartani Christophert, hiszen az első éjszaka még az ellátás ellenére is kritikus, kiemelt figyelmet igénylő időszak. Tudom, hogy gondjai vannak az alvással, de talán, ha álomba beszéltetem, a nyugtatókkal karöltve az elég lesz hozzá, hogy a szokottól békésebben tudjon pihenni. Még ha a földön is teszi ezt…  - Bármiről, amiről jól esik. 
Naplózva


Christopher Cartwright
[Topiktulaj]
*****


tolvajvezér

Elérhető Elérhető
« Válasz #50 Dátum: 2019. 06. 05. - 20:16:38 »
+1

da vincis demons



...az információ pontosan annyit ér,
amennyit a forrása....



..a trágár szavak esélyesek...


- Csak azt hiszed, hogy sajnálod. Nem akarsz te most semmit se áthúzni azon a válladon
Hát igen, ez igaz. Kemény tényállás. Nem vagyok ostoba még ha elég keveset is tudok a gyógyításról. Ennyi alap dolog még nekem se ismeretlen. Valóban nem célszerű se leszorítani a felületet se pedig gátolni önmagam a mozgásban. Márpedig megeshet hogy nem lesz nyugodt éjszakám. Ez részben majd Sophienak is köszönhető lesz meg a múltamnak és ott van a fájdalomcsillapítók furcsa összhatása ami ki tudja mit hoz ki belőlem.
Várom Anna reakcióját mert felettébb érdekel most mégis mit lép. Visszakozik és kirohan? Az nem lenne igazán ő.
Vagy talán veszi a lapot és beleáll a játékba? Nem, valahol az se lenne rá jellemző. Feltételezem a köztes megoldást, bár rohadtul nem vágom mi lesz. És épp ez a jó benne, ebben az egészben, hogy nem ismerem eléggé és meg tud lepni. Van egy olyan érzésem hogy hatvan év múlva is képes lenne erre.
Felnevetek mikor a takarót rám teríti. Szóval valóban zavarja a látvány. Nem mondom valóban lehetnék még ettől is izmosabb, de attól még szarul se festek. Vagy a medál frusztrálja? Vagy a kötés, ami az ő műve? A seb helyének a tudata?
- Nem mintha fáznék... de ha neked így jobb....!
Nem is rejtem üst alá milyen jól szórakozom, s bár a fájdalom kissé csökkenti a nevetésem erősségét vagy élét azért jót kuncogok a megoldásán.
Sajátos. Nagyon sajátos.
Aztán már csak elég felsandítanom. Ott van egyenesen félig mögöttem és pont ezért kissé úgy helyezkedem hogy az arcába nézhessek. Figyelem, ahogy kényelmesen elhever ott, ahol én sose tudok megmaradni. Most először kicsit irigylem. Most először kicsit vágyom az ágyba, bár tudom... sose lesz számomra igazán kényelmes vagy jó.
- Ezekről, vagy arról, mi a csuda van abban a papírban, ami pótolja a Walton által óhajtott késpengét, és amiért majdnem a másvilágig mentél
Az említtet tárgy felé rebben a tekintetem és vele együtt a fejem is elforgatom. Jó kérdés, azóta hogy megérkeztünk fontosabb volt a kötözés előtte pedig a menekülés, így a tekercsről ezeddig teljesen megfeledkeztem. Miután Anna nem rohan a cetliért én is ráérősen visszapillantok rá.
Vajon valóban ez érdekli? Hogy miért haltam majdnem meg? Vagy csak szimplán nem meri kimondani a dolgokat? A tényeket?
Furcsa de valahol megértem. Ám ahhoz, hogy megoszhassam annak a kis véred papírdarabnak a tartalmát még előbb Waltonnal is beszélnem kell. Muszáj, mert tudom kell hogy is reagál bizonyos dolgokra.
- Bármiről, amiről jól esik.  
- Előbb el kell intéznem valamit... várj egy kicsit.
A nadrágom zsebéből sután előhalászom a telefont és a telefonkönyvből az utolsó hívások közt indítom is a hívást a barátomnak. A nőre pillantok és a szám elé emelem az ujjam némaságra intve őt. A második csörrenésre felkapja én pedig automatikusan kihangosítom.
- Cartwright! Sikerrel jártál?
- Nem. Vagyis... csak félig.
Hangom fáradt és nyers, de őszinte. Lelkiekben sose lehet erre felkészülni, a mély levegő amit beszívtam a telefonbeszélgetés alatt most egy szusszra szalad ki belőlem.
- Ezt hogy érted?
- Úgy, hogy megleptek. Nem volt ott... és... maradt némi lenyomat is a helyszínen. Például vér.
- Te jól vagy? Megsebesültél? Ellátott valaki?
- Igen, igen minden rendben. Ezen túl vagyok.
Itt Annára pillantok de csak nemet intek a fejemmel. Látom a szemeiben az izgatottságot, hogy kedve lenne talán bele is szólni, de az nem lenne tanácsos, kurvára nem lenne.
- Helyes. Ennek örülök. Ne aggódj, elintézem. Politikai mentességed van, szóval nem kell félned. Keresd meg a tőrt ha törik ha szakad. A nő még veled van?
- Igen.
- És tud az akcióról?
Itt hosszú pillanatnyi csendet iktatok be. Hazudjak érte? Vagy legyek őszinte? Kifizetődő lesz ez? A válasz elég egyértelmű.
- Nem, nem tud semmiről. Végig a házban volt.
- Remek, maradjon is így. Koptasd le amint lehet. Ha nem megy máshogy, akkor nyírd ki. Csinos darab, jó segge van, de nem kockáztathatom a tőr biztonságát. Hívj ha van valami eredmény..
És a vonal megszakad. A sóhaj bennem reked, a telefont pedig fogom és lendületből a falhoz vágom. A képernyő biztos bereped, de hát ennyi indulatkezelési zavarom a mai nap után nekem is lehet.
- Szóval... miről is akartál beszélni? Mit meséljek? Az elbaszott gyerekkoromra vagy kíváncsi, a kevésbé izgalmas testemre, mondjuk a hegere a hátamon vagy a testem többi részén lévő sebhelyre, amiket nem épp kellemes módon kaptam? Esetleg arra miért nem tudok éjszaka aludni vagy mit szimbolizál a medál és kitől kaptam? Hogy hogyan is lettem bűnöző és ismertem meg Waltont? Vagy hogy épp mit kell most megkeresnem neki?
Dacosan nézek a szépséges arcába, ami a megrökönyödés, a megdöbbenés, a harag és talán a düh keverékében úszik. Nem érzek másképp én magam sem, bár hogy őszinte legyek, jobbra se számítottam. Most kérdezhet, most bármit hajlandó vagyok neki elmondani, főleg mert... a csalódottsággal vegyes utálat játszik bennem. Walton mindig is seggfej volt, de hogy ennyire az, azt sosem gondoltam volna. Ahogy azt sem hogy Volkovát ennyire előtérbe helyezem majd. Még a munka elé is akár.
Naplózva


Anna Volkova
Vérfarkas
***


Magányos farkas

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #51 Dátum: 2019. 06. 06. - 06:01:56 »
+1

 
Minden út ide vezet

2000. április



- Nem mintha fáznék... de ha neked így jobb....!
- Nem fázol, de ki fogsz hűlni, hála a vérveszteségnek és a fájdalomcsillapítóknak – ingattam a fejemet, és óvatosan, csuklóm érzékeny belső felével megérintettem a homlokát. Azért így, mert e módon sokkal reálisabb képet kapok a testhőmérsékletéről, amit egyébként megkönnyebbülten tapasztaltam közel normálisnak.
- Előbb el kell intéznem valamit... várj egy kicsit.
- Mi a… Na nem, biztos, hogy ráér… - próbálok kissé felháborodva ellenkezni, de hajthatatlan. Hamarosan ott a kezében a telefon, én pedig tehetetlenül megcsóválom a fejem, és szavak nélkül csak annyit tátogok felé merő helytelenítéssel:
- Munkamániás…
Aztán hallgatok. A történet, ami fülem hallatára kibontakozik, egyszerre ismerős és új is, mert a félszavakat az ember úgy értelmezi, ahogy csak szeretné.  Walton mohó, utálatos hangjától borsódzik a hátam, s mikor Christopher rám néz, és a fejét rázza, színpadias mozdulattal, lassan és kecsesen úgy teszek, mintha behúznám ajkaimon a cipzárt. Nincs semmi kedvem ezzel az alakkal szót váltani, hangja így is elém idézi sunyi rókaképét és tenyérbemászó vigyorát, amitől titkon a gyomrom is felfordul.
A szóba kerülésemre érdeklődve pillantok fel, pont abban a hosszabb csendben, amit Christopher tart a válasz előtt. Vajon ez a szünet nem kelt gyanút Waltonban. A következő válaszból ítélve remélhetőleg nem.
- Remek, maradjon is így. Koptasd le amint lehet. Ha nem megy máshogy, akkor nyírd ki. Csinos darab, jó segge van, de nem kockáztathatom a tőr biztonságát. Hívj ha van valami eredmény…
Némán, felvont szemöldökkel hallgatom, amint megszakad a vonal, majd a telefon szép ívben átszelve a szobát erőteljes ütközést szenved a faltól. Az első meglátásom ezzel kapcsolatban az, hogy egész szép dobás volt, és bár az ép kezével nem olyan nagy teljesítmény, legalább jó a koordinációja, és egész mozgékony.
A falnak ütődő elektronikus eszköz csattanása még a fülemben visszhangzik, de nincs annyi ideig csend, hogy megvárjam elülni ezt, vagy a korábbi szavakat, mert Cartwright indulatosan eldarálja a beszédtémáinkat. Mind felemelőnek hangzik.
Megvárom, amíg elhallgat. Még akkor is a szemébe nézek, mikor egy pálcaintéssel magunkhoz hívom a papírtekercset, melyen itt-ott rozsdavörös foltok éktelenkednek, bizonyságául annak, mibe került a megszerzése, és mibe kerülhet még. Nem kell megfognunk ahhoz, hogy feltárja a rajta rejlő szöveget, mert a levegőben varázsütésre rúgja ki magát. Ugyanakkor én nem nézek rá, ahelyett társaságomat figyelem jelentőségteljesen.
- Akár meg is nézhetted volna, mit szereztél, mielőtt felhívod ezt az… alakot – fogalmazok végül a tőlem elvárhatónál jóval kulturáltabban. Nem mintha nem hallottam volna már a rám irányuló gyilkossági utasítások némelyikét... kezdve az Alfa ellenérzésével, amiért a Falkatagok egyike véletlenül beszervezett egy „szukát”. Zavarba éppen nem hoz, viszont a szilánkok vágásait már nem is éreztem a dühtől, amit azonban szépen megtartottam magamnak. Azért reméltem, hogy az említett penge hamarosan új, sokkal megfelelőbb helyre kerül, például Walton hátába.
- Majd szólj neki, hogy a jó segg titka az, hogy nem a nyakamon hordom. P is kipróbálhatná. Oh, és egyik jobb kérdés, mint a másik, segíthetnél dönteni. Van olyan beszédtémád, amelyiknek a kibontása jutása nem jelenti egyből a kivégzésemet is? Csak hogy kerüljük az unalmasabb vizeket – teszem hozzá egy sötét félmosollyal.
- Az egyébként egy újabb szándéktalan jócselekedeted lenne… De utána nagyon vigyázz a Falka némely tagjaival. Nem mindenkivel vagyok olyan rossz viszonyban, mint Igorékkal, és akivel mégis, annak viszont szüksége van… erre. A nyakamon – teszem hozzá egy kis pontosítással, és kecsesen a halántékomhoz érintem mutatóujjam.


 
Naplózva


Christopher Cartwright
[Topiktulaj]
*****


tolvajvezér

Elérhető Elérhető
« Válasz #52 Dátum: 2019. 06. 06. - 12:13:03 »
+1

da vincis demons



...az információ pontosan annyit ér,
amennyit a forrása....



..a trágár szavak esélyesek...

Jobbnak látom nem ellenkezni. Értelmetlen is lenne, de azért mégse hagyom annyiban a dolgot. Szükségem van a kezeimre, egyrészt a telefon miatt másrészt azért is, mert nem szeretem ha bármi féle képpen le vagyon kötve. Így Anna akarata ellenére is előhúzom karjaimat az általa rám dobott takaró alól, a kötés fehérje pedig szépen újra megjelenik. Úgy vagyok vele, hogy ha nem tetszik neki, akkor majd nem néz oda.
Nem törődöm a tiltakozásával, a munkamániás megjegyzésre meg csak somolygok. Nevezhet annak, de ez vissza is működik. Ki adta elő itt a speciális sebkötés legjobb technikai kivitelezését? Hát na.. csak ne szóljon be. Jókedvem viszont kb eddig is tart. Walton és a röpke pár perces beszélgetés ismét kedvem szegi, ami nem is annyira meglepő.
Anna kék szemeit kerülöm pár pillanatig, addig legalábbis mindenképp, míg az indulatok forrnak bennem. Nem rajta akarom levezetni a haragom, erre jó a falhoz vágott telefon részben, meg a cseppet sem kedves szavak.  Nem csodálom ha ő is mérges lesz akár épp pont rám. Vagy akár a tőlem átvett hangulat végett csípős.
- Akár meg is nézhetted volna mit szereztél, mielőtt felhívod ezt az… alakot.
Van valami abban amit mond, de sem a felém lebegtetett papír, sem pedig a lehetőség nem vonzz. Jelen pillanatban kurvára nem akarok ezzel foglalkozni, csakhogy… valószínű kénytelen leszek. Ha el is odázom holnap mindenképp neki kell esnem a megoldásnak. Ma már fáradt vagyok, kimerült és mérges. A sérült kezemmel kapok oda az orrom elé lebegtetett papírnak és falkan felszisszenve torz fintorba rándult arccal vágom zsebre.
- Nem.
Ebben az egy szóban benne van minden. Mint egy hisztis gyerek olyan vagyok. Nincs kedvem megnézni, nincs kedvem gondolkodni, töprengeni, fejtegetni, a kirakós darabkáival gyötörni magam. Nem tudom mire van szükségem, de valami más kell… egész más.
- Majd szólj neki, hogy a jó segg titka az, hogy nem a nyakamon hordom. P is kipróbálhatná. Oh, és egyik jobb kérdés, mint a másik, segíthetnél dönteni. Van olyan beszédtémád, amelyiknek a kibontása jutása nem jelenti egyből a kivégzésemet is? Csak hogy kerüljük az unalmasabb vizeket. Az egyébként egy újabb szándéktalan jócselekedeted lenne… De utána nagyon vigyázz a Falka némely tagjaival. Nem mindenkivel vagyok olyan rossz viszonyban, mint Igorékkal, és akivel mégis, annak viszont szüksége van… erre. A nyakamon
Néma csendben hallgatom végig a perlekedését. Jogos a harag, a felháborodás és eszméletlenül jól is áll neki. Ezt persze nem kötöm az orrára, szimplán csak némán kiélvezem. Mindössze annyit csinálok hogy a hátam mögé gyűröm a takarót. Részben Anna bosszantására, részben mert melegem is van fájdalomcsillapító ide vagy oda.
- Miért, szerinted nekem nincs szükségem a csinos fejedre a még csinosabb nyakadon?
Igazából nem vagyok túlzottan bókolós hangulatomban, inkább paprikásban, de ettől ez még az. Kicsit közelebb hajolok Annához épp úgy, hogy az orrom csak pont hogy nem súrolja az övét. Azúrkék tekintetem az ő kékjeibe fúródik és nem állom meg hogy ne folytassam.
- De ha neked mindegy melyik téma, akkor kérdezek én. Mi a frászért jöttél utánam? Miért jöttél Angliába egyáltalán? Hisz a világ bármely részére mehettél volna…
A szó a bárhol-on van. Igen, mehetett volna amerikába, élvezhette volna Walton vendégszeretetét. Ehhez képest a szigetországba emigrált és azon belül is Camden-be. Camden-be, pont ahol én voltam…
Paranoiás alkat vagyok de nem hiszem hogy pont engem követett volna akkor, ott, az első alkalommal. Ellenben élénken él még a kép róla bennem és a kis találkánkról. Meg persze arról hogy mi is történt akkor és utána.
- Amúgy az első perctől kezdve mondtam, hogy nem vagyok veszélytelen. És te bölcsen nem is hívtál fel…
Igazából ez valahol elismerés de ugyanakkor végtelen nagy harag is bennem. Sértő pont, mert vártam volna, mert nem vagyok hozzászokva hogy ne így legyen. És ő, mint mindig oly sok mindent, ezt is felülírta.
Naplózva


Anna Volkova
Vérfarkas
***


Magányos farkas

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #53 Dátum: 2019. 06. 06. - 14:24:12 »
+1

 
Minden út ide vezet

2000. április



Azt hiszi, zavar, hogy kitakaródzik, és egy részről talán igaza is van, amíg az olyan kevésbé önző szempontokat tartom szem előtt, hogy esetleg megfázik. De ez az állapot sincs ellenemre, az ablakon át beszűrődő csillagfény és a hófehér kötés meglehetősen jól áll neki. Bár csak ne venném észre…
A telefonbeszélgetés után, mikor elrejti előlem a papírt, és közli a világ leglehangolóbb szavát, csak csendben somolygok, és nem válaszolok rá semmit. Az arckifejezésem többet elmond. Egy határozott, makacs De!-t. Bár ha ezt kimondanám, akkor Christopher durcás képét és az én huncut arcvonásaimat nem számítva is éppen olyanok lennék, mint két nem túl elmés óvodás. Még akkor is, ha a szóban forgó ügy meghaladja az ötévesek általános problémáit.
Becsületére legyen mondva, hogy bár ő is feszült, és nyűgös, és alapvetően sem egy türelmes jellem, most szó nélkül bírja végig a kifakadásomat. Némán veszi tudomásul a morbid cinizmusom, és a végén képes valami olyat mondani, ami eloszlatja a haragom jó részét.
- Miért, szerinted nekem nincs szükségem a csinos fejedre a még csinosabb nyakadon?
Nem az engem érintő minősítés hat meg, még csak nem is a rám irányuló „szükség”. Inkább, ami a szavak mögött húzódik. Burkolt utalás arra, hogy jó, hogy jó, hogy a társaságában tartózkodom. Nekem ennyi elég… Mert többre nincs lehetőség. Amint közelebb hajol, félrebillentem a fejem, s szemeimbe némi bús csillogás költözik. Képtelen vagyok messzebb húzódni, sem elszakítani a pillantásom. De közelebb sem kerülök, semmiképp. Ez az üvegfal nem törik olyan könnyen, mint a múzeum vitrinjéé, és nem is elég hozzá egyetlen suhintás egy kőbuzogánnyal. Finoman sóhajtok, hogy elkergessem az orromba szökő illatát.
- Oh, Christopher, miért lennék itt, ha nem érezném úgy, hogy van? – válaszolom halkan egy visszakérdéssel.- Abban biztos vagyok, hogy nekem eléggé szükségem van... - Kínomban felnevetek kissé.
- De ha neked mindegy melyik téma, akkor kérdezek én. Mi a frászért jöttél utánam? Miért jöttél Angliába egyáltalán? Hisz a világ bármely részére mehettél volna…
- Rossz érzésem volt. Tudtam, mire készülsz, mert amíg zuhanyoztál, visszajöttem a napszemüvegért, amit itt felejtettem az ágyon, és akkor elolvastam Walton levelét. Azt is el fogom, amit a zsebedbe tömtél – jegyzem meg kirívón, és az említett terület felé pillantok jelentőségteljesen. – Ez olyan… Ösztönös. Tudod… Női megérzés – mosolyodom el.
- Azt pedig már mondtam, hogy Angliában mit keresek. Otthon már lehetetlen volt, hogy dolgozzak… Új életet akartam kezdeni. Az is megérzés volt, hogy Angliát válasszam. Sok helyen voltam már a világban, de ott még nem. Majd az idő megmondja, milyen döntés volt ez. Valahogy a Falka is pont Angliát szúrta ki magának, bár gondolom, őket a Voldemort bukása után maradt káosz és megüresedett posztok vonzották ide – tettem hozzá fintorogva.
- Amúgy az első perctől kezdve mondtam, hogy nem vagyok veszélytelen. És te bölcsen nem is hívtál fel…
Halkan nevettem fel erre az utolsó mondatra. A hiúság nagy úr… Lassan kitanulom, Christopher melyik bókja sértés, és melyik sértése bók.
- Bölcsen, mert nem akartalak nagyobb bajba keverni, mint amekkorába magadtól belemászol – csóváltam a fejem, és a célzást egyértelműsítve végtelen óvatossággal, hogy igazából nem is érezhette fizikailag, végigcirógattam a hófehér kötés felszínét. Bizonytalankodott még a nyelvem hegyén a következő dolog, amit elárulhatnék, és magam sem tudom, hogyan, de végül győzelemre jutott.
- Egyébként… A névjegyed még mindig ott van a telefonom mellett. Ki tudja? Valamikor talán bajba kevertelek volna, ha előbb nem találkozunk – vallottam be egy szomorú félmosollyal. Mert valóban, egyikünk sem tudja még igazán, hogy milyen új veszélyeket jelent számára a másik, és sajnos, a helyzetemből kifolyólag kellemesebb kalandokat semmiképp.
- Most te jössz. Mesélj a medálról – bökök az ékszer felé, és hallgatólag újra elmerülök a velem szemben villogó fagyoskék íriszekben.

 
Naplózva


Christopher Cartwright
[Topiktulaj]
*****


tolvajvezér

Elérhető Elérhető
« Válasz #54 Dátum: 2019. 06. 06. - 17:48:17 »
+1

davy jones



...az információ pontosan annyit ér,
amennyit a forrása....



..a trágár szavak esélyesek...

- Oh, Christopher, miért lennék itt, ha nem érezném úgy, hogy van?
Ha nem lennék szarul, ha nem fájna a vállam, ha nem érezném a fejemben a nyüzsgő gondolatok mellett a ködös vágyat egy kiadós álomtalan alvásra akkor talán most rögtön megcsókolnám a nőt és egész este ezt tenném. Végül is ezzel az egy mondatával szinte beismer mindent, amire csak utalt, aminek a gesztusai meg is felelnek de bőszen ellenkezni akart volna a világgal és önmagával na meg azzal hogy bevallja nyíltan.
Csakhogy közel sem vagyok abban az állapotban hogy bármiféle teljesítményt nyújthassak bármilyen téren. Még a leggyatrábbat sem. Már az is kész csoda hogy nem alszom el rögtön, ami talán csak annak köszönhető hogy a medál és Sophie valamiért még visszatart. No meg persze Anna vonásai. A tekintete.
Bennem van a késztetés hogy egy sóhajjal, ami felszakadna belőlem felé nyúljak és megérintsem az arcát, de már ehhez is túlzottan kevésnek érzem az erőt a tagjaimban. Így inkább csak a nyers modorom marad meg a düh még nem teljesen szertefoszlott maradéka.
- Rossz érzésem volt. Tudtam, mire készülsz, mert amíg zuhanyoztál, visszajöttem a napszemüvegért, amit itt felejtettem az ágyon, és akkor elolvastam Walton levelét. Azt is el fogom, amit a zsebedbe tömtél. Ez olyan… Ösztönös. Tudod… Női megérzés.
Aprót biccentek mert már bólintani is túl sok lenne. Talán lehet a fejem is leesne a nyakamról. Eljátszom a gondolattal hogy azt vajon Volkova hogy rakná vissza a helyére? Valószínű sehogy...
- Azt pedig már mondtam, hogy Angliában mit keresek. Otthon már lehetetlen volt, hogy dolgozzak… Új életet akartam kezdeni. Az is megérzés volt, hogy Angliát válasszam. Sok helyen voltam már a világban, de ott még nem. Majd az idő megmondja, milyen döntés volt ez. Valahogy a Falka is pont Angliát szúrta ki magának, bár gondolom, őket a Voldemort bukása után maradt káosz és megüresedett posztok vonzották ide
Azzal tisztában vagyok hogy Oroszország miért is lett hirtelen túlzottan kietlen, jeges és hideg. De arról még sose esett szó hogy miért épp Londonba jött. Voltaképp most sem elégítette ki a kíváncsiságom, de talán ez így is van rendjén valahol. Nem mindig tudunk értelmes magyarázatot adni arra, mit miért teszünk vagy miért azt választjuk, amit.
Például hagyhattam volna szó nélkül a buszmegállóban akkor a Hiltonban is egy lett volna a sok ember közül és valószínű egyedül ücsörögnék egy wishkey társaságában most nem pedig vele szemben mélyen belélegezve az illatát. Nem tudom mi ez igazából. Valami virág? De melyik? És mi az a plusz amitől mégis olyan sajátságosan jellegzetesen egyedi?
- Vagy inkább utánad jöttek mint kiderült...
Persze biztos a gonosz csúnya Sötét Nagyúr után alkalmasnak ítélték meg hogy a briteken rövidítsenek, evidens. De lássuk be akadt elég sok szabadlábon lévő halálfaló és egy alany, akikkel meggyűlik a baja az auroroknak.
Elmosolyodom bágyadtan azon, ahogy felnevet. A hangja betölti a szobát és engem is kicsit jobb kedvre derít, még akkor is ha épp engem nevet ki. Vagy legalábbis jórészt azt, amit mondtam. Valahol jó hogy a sértés nem ért célt, nem szívta mellre és nem hisztizik itt nekem, mert azzal végképp nem tudnék mit kezdeni.
- Bölcsen, mert nem akartalak nagyobb bajba keverni, mint amekkorába magadtól belemászol
Horkantok egyet megvetően, mert ugyan kérem, még hogy én és baj? Meg belemászni? Soha a büdös doxyrágta életbe olyan elő nem fordul... s talán még legyintenék is hozzá ha lenne rá kapacitásom, de a testem vagy legalábbis a végtagjaim, kezdik ilyen téren felmondani a szolgálatot. Még úgy is hogy a szelíd érintése a kötésen egy fél percre megugrasztja a szívverésem addigi normál ritmusát.
- Egyébként… A névjegyed még mindig ott van a telefonom mellett. Ki tudja? Valamikor talán bajba kevertelek volna, ha előbb nem találkozunk
- Valóban?
Meglepődöm a tényen meg azon, hogy ezt közli is. A szemöldököm szelíden feljebb is szalad és kihívóan meredek rá. Már a második alkalom hogy ha nem szedált volna le a főzeteivel akkor nem állnék jót magamért. A magas kvafflabdának megvan a hátránya... de most nem csapom le. Majd talán legközelebb. Helyette csak ujjaim a kézfejére simulnak és őgy, hogy bármikor el tudja húzni végigsimítok rajta majd újra és újra eljátszom ezzel.
Tudom hogy ez valahol egy bók, egy elismerés ami evidensen nem a jól megszerkesztett modern dizájnú kártyának szól, hanem nekem. Ellenben ez még mindig édeskevés ahhoz képest, hogy tárcsázhatta volna a kurva számomat. Na mindegy.
- Most te jössz. Mesélj a medálról
A beálló csendben, amit a kérdés eredményez kissé fagyos lesz a levegő. Aztán nagy sóhajtással ami csak feltörik belőlem hátradőlök. Kezem ösztönösen markol rá a láncra és a medálra, mintha Anna csak a kérdésével vagy a puszta tekintetével le akarná tépni onnan én pedig ezt akarnám meggátolni.
- Hát jó. De előre szólok, az összes történetem szar végkimenetelű és ez sem épp vidám.
Szomorúan húzom el a szám és tekintetembe végtelen bánat költözik mert elég csak belefognom tudom, hogy újra mindent átélek. A jót és a legrosszabbakat is. Pont emiatt nem mesélek soha senkinek róla, és pont emiatt igyekszem a saját agyamból is száműzni, ha már a szívemből na meg az életemből úgy amúgy nem tudom.
- A szar gyerekkoromat a Roxfort boszorkány és varázslóképző mentette. Meglepő módon a négyből az egyik legjobb házba kerültem és noha nem voltam ostoba gyerek lustának annál inkább. Nem meglepően sose voltam éltanuló sőt... néha úgy kellett átrugdosni a vizsgákon. De volt valaki, aki segített. Egy barát. Sophie-nak hívták.
Hangom halk, tompa. Mintha nem is mesélnék inkább csak mormolnám saját magamnak a dolgokat. Nem nézek Annára nem akarom látni a folyamatosan változó arckifejezéseit. Az undort, a csalódottságot a meglepettséget a féltékenységet a haragot a megvetést vagy bármi egyebet... mert a történet mindezek bármelyikét könnyeden kiváltja az emberből. Belőlem legalábbis mindenképp.
- Rettentő eszes lány volt, és háztársként hamar, szinte már pisis kisgyerek korunk óta összebarátkoztunk. Soph nem volt különösebben szép, inkább... bájos. Kedves, segítőkész, oltalmazó, eszes. Talán inkább illett volna ezen tulajdonságok alapján a Hollóhátba és nem pedig a Griffendélbe, de ugyanakkor volt benne valami mérhetetlen tűz, amitől mindenki tudta ide tartozik. Szenvedélyesen szeretett szeretni és látta meg másokban a jót. Ahogy bennem is.
A nosztalgikus mosoly kiül arcomra, mert újra látom a mogyoróbarna tincseit magam előtt akárcsak a mandulavágású szépséges szemeket. A szívem beleremeg a medál pedig szelíden felmelegszik így elengedem.
- Talán nem csoda hogy már az iskolába is nagy svindler voltam. Sophie tartott vissza nem egyszer attól hogy kicsapjanak és egy idő után szinte már csak neki akartam megfelelni. Csakhogy ő talán sosem tekintett úgy rám ahogy én egy idő után őrá. Ráadásul anyám halála az utolsó év előtt eléggé megviselt. Észre sem vettem emiatt vagy csak mert egyszerűen nem akartam, hogy Sophie-ra nem csak én de más is másképp néz. Az egyik másik háznak az aranyvérű elesett szarjankója persze előadta neki a hattyú halálát. Ő meg volt olyan ostoba és naiv hogy elhitte Hayes minden szavát és képes volt őt választani... helyettem.
Keserű priulaként nyelem le a saját szavaim. Most először nézek Annára. Tudni akarom mit gondol, mennyire vet meg vagy szánakozik rajtam, de kigazából a szétnyíló ajkain kívül csak a feszült várakozást látom az arcán mást nem igazán.
- Jogos döntés volt, abszolút racionális. Cooper Hayes gazdag családból származó tehetős gyerek volt, egyke, mindent megörökölt. Sophienak jó élete lett, kastályban lakhatott, igaz egy varjú kinézetű fickó volt a férje, de hát... mit adhattam volna én neki? A Fonó sor nyomorából esélyem sem volt még csak jó fizetésű munkahelyre sem.
Szomorúan rázom meg a fejem.
- Persze megpróbáltam. A medált anyám halálakor adta, azután hogy a roxforti utolsó évünket végeztük. Sejtette, sőt talán akkor már tudta, hogy ha nyíltan Hayes-t választja onnantól vége a barátságunknak és megszakad minden kapcsolat köztünk. A medálba róla van emlék hogy örökké emlékezzek rá bármi történjen is. Azzal nem volt tisztában egyedül hogy én a látszat ellenére sose mondtam le róla. Soha...
Az utolsó szóban annyi düh és elfojtott harag van, amennyit bele tudok sűríteni.
- Feltett szándékom volt kiépíteni önmagam, az életem. Azt hittem ha sikerül olyan feltételeket biztosítanom, ami méltó hozzá, ami túlszárnyalja Hayes-t akkor talán ... sőt biztosan visszatér hozzám. Csakhogy... a háború megakadályozta ezt. Hayes fogalmam sincs mit követett el, de lepaktált a halálfalókkal és magukra haragította őket. Ennek pedig... Sophie itta meg a levét.
A sérült kezem remegve emelem meg majd engedem vissza a térdemre. Nem tudom mi váltja ezt ki, talán a múlt megelevenedő árnyéka vagy a fájdalom esetleg a tompaság vagy mindez így egyszerre.
- Amikor betörtek hozzájuk Hayes-t akarták megbüntetni, azért mert egy szarházi... csakhogy... Sophiet ölték meg.
A fájdalomtól, amit a szavak jelentenek elcsuklik a hangom és inkább nem mondom már tovább. Talán Anna is ki tudja találni a maradékot.
- Hát ezért nem tudok éjszaka aludni.
Mosolyodom el szórakozottan de ugyanakkor szomorúan.
- Mindig őt látom és mindig őt akarom megmenteni.
És ez sose sikerül... gondolom, de már nem teszem hozzá. Fölösleges, mert egyértelmű.
Naplózva


Anna Volkova
Vérfarkas
***


Magányos farkas

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #55 Dátum: 2019. 06. 08. - 06:49:46 »
+1

 
Minden út ide vezet

2000. április



- Vagy inkább utánad jöttek mint kiderült...
- Nem. – Túl gyors ez a szó. Nem kiált, nem dühös, nem makacs. Puszta kijelentés csupán, de túl hamar. Tudom, hogy amit Cartwright mondott, az egészében nem igaz. Kicsi homokszem vagyok csak én, egy véletlen baleset. Alexej dühös-kétségbeesett hangja visszacseng a fülembe: „ Igor, te vadbarom! Alfa nem enged szukákat…”
Nagyot sóhajtok. Nem hinném, hogy ennyit számítok nekik, hogy csak miattam áthágjanak néhány alvilági íratlan törvényt. Biztos, hogy az ügye összetettebb, így átgondoltabban és határozottabban is elismétlem.
- Nem miattam jöttek Londonba. Egész biztos. Nyilván van benne szerepem, de nem érek annyit.
Talán nem kellene így kiadnom magam. A tekintetében megcsillan az a mohóság, ami fájdalmasan emlékeztet arra, mit nem szabad. Az ő elméjének kellene ködösnek lennie a bájitaloktól, és mégis az én szám jár el… Nem húzódom el az érintés elől, de nem is engedek bele igazán. Csak úgy egyszerűen hagyom, míg vége nem lesz.
- Hát jó. De előre szólok, az összes történetem szar végkimenetelű és ez sem épp vidám.
- Nem mindig a derűs történetekre van szükség – pillantok rá együttérzőn. Látom az arcán az árnyékot, amit a történet felidézése okoz. Talán nem kellene faggatnom. Talán jobb volna bennhagyni azt a tüskét, csakhogy mint az imént is, ha akár egy kis részétől is megszabadul ezáltal, akkor már megérte. És hajtott a kíváncsiság is. A csillagfényben meg-megcsillanó medál Christopher ujjai között különösmód vonzotta tekintetem. Nem volt benne semmi különleges azon túl, hogy szép darab, és mégis… Az éjjel visszatetsző derengésétől és a halk, szomorú szavaktól mintha megelevenedett volna.
Amíg Christopher mesél, csendben figyelem a fények játékát, s az alkarjaimra támaszkodva a képzeletembe merülök. Elém lebben egy ösztövér, Griffendéles, fiatalabb verziója. És a lányé is. Olyan élesen látom őket az éjszaka fekete vászonja előtt, mintha itt állnának a szobában.
- … Ő meg volt olyan ostoba és naiv hogy elhitte Hayes minden szavát és képes volt őt választani... helyettem.
Most először találkozik a tekintetünk. Finoman az ép vállára simítom tenyerem, és óvatosan megszorítom. Súlyos szavak ezek, még ha elsőre nem tűnnek különösen sem véresnek, sem erőszakosnak. Van nagyobb fájdalom a fizikainál, van erősebb kín annál, mintha átszűrják az ember vállát. És ez nem gyógyul, ez ellen nincs fájdalomcsillapító, ez végigkíséri az embert minden ébren – és néhány álomban – töltött percében. Arra gondolok, nem is olyan meglepő, hogy az egész estét, az összes fájdalmat így viselte. Amikor egy ilyen döntés kínjával néz valaki szembe, nem csoda, hogy megerősödik. Mondanék valamit, valami elismerőt és együttérzőt, de érzem, még nincs vége a történetnek, ezért inkább nem teszem, hanem ahelyett hallgatok kitartón.
A vagyoni helyzetek boncolgatása viszont feljebbcsalja a homlokomon a szemöldökömet. Nem illett a magamban Sophie-ról alkotott szép és bájos képbe ez a kitétel. Ez számító, önző, borzasztó felszínes és anyagias döntés lett volna. Amennyire Cartwright megértő volt ez ügyben, én annyira skeptikus. Csak ennyi lenne? Annyi év támogatás után elfordult volna a barátjától csak azért, mert rossz körülmények közül érkezett?
- … A Fonó sor nyomorából esélyem sem volt még csak jó fizetésű munkahelyre sem.
Megcsóváltam a fejem, szomorúan, tiltakozón. Bár Christopher nyilvánvalóan be tudta integrálni a történet elején szereplő hölgy személyiségébe ezt az egész fordulatot, nekem valami visszás volt. Valami gyanús. Valami kevésbé szép… De hagytam, hogy a szavak folyama hadd haladjon töretlenül.
- … Soha…
A szó keményen cseng ki az eddigi csendes, szomorú mondottak közül. Itt a kitartás, amit annyit tapasztaltam, itt az a makacs, körömszakadtig tartó akarat, ami képes akár a halálban is azt csináltatni a gazdájával, ami a jól eltervezett feladat. És hogy más halálában, vagy Christ magát fenyegető veszélyben, az majdnem egy és ugyanaz ebben az esetben.
- … Ennek pedig... Sophie itta meg a levét. – Nem akartam rávágni, hogy nem csak ennek, de sok döntésének; ha igaz, amit a történet mesélője feltételezett a Sophie választásai mögött húzódó gondolatokról. És hogy pont azt a keze rezdül, ami a sérült… Ott van még az a tüske, és ez sajnos nem olyan, amitől én megszabadíthatnám. Szomorú sóhaj szakad fel belőlem, s jobb híján magamban jobbakért fohászkodom a számára. Már csak megerősítik következő szavai azt a balsejtelmet, ami kipótolta számomra idáig a történet végét.
- Hát ezért nem tudok éjszaka aludni. Mindig őt látom és mindig őt akarom megmenteni.
Hagyom, hogy a szavak kavargása elüljön a szobában, s jótékonyan ráboruljon a csend éjfekete leple. Ezt most csak a medál éles, tűszűrásszerű csillogása töri meg, és annak visszatükröződése Christopher kék szeme színén.
- És megpróbálod újra meg újra… – kezdem halkan, óvatosan, úgy kavarva fel a csendet, ahogy az ember finoman belemerít valamit a vízbe anélkül, hogy szétfröcskölnének a cseppek. - Mindig bebizonyítod, hogy erősebb vagy annál is, mint amennyire én annak tartalak.
Kell nekem is egy-egy levegővételnyi szünet, míg leülepednek a hallottak, és rendezem a gondolataimat.
- Amin keresztül mentetek... Keresztül mentél, az nagyon nehéz lehet… És elmesélni is. Megtisztel, hogy hallhattam – nézek rá nyílt és őszinte tekintettel.
- Tudod, azt mondtad, hogy ez a történeted is rossz véget ér… De tudod mit gondolok? – torpanok meg egy kicsit, bár a kérdés költői, és lehet, hogy nemcsak kedve sincs kitalálni, de nem is érdekli. Azért én folytatom. – Igaz, hogy ez egy nagyon szomorú, sötét kimenetelű eset leírása… De nem csak a Tiedé – mondom ki a megállapítást óvatos bizonyossággal. – És ami Sophie útját lezárta, az attól még a te sajátodat nem.  Szar, igen – teszem hozzá sietve és simulékonyan.– De a te életed vonalát tekintve ezt még nem nevezhetjük végkimenetelnek. A te történeted még tart…
Újabb, gondolatrendező szünetet tartok.
- Járja felén, a szülőfalumban egy ostoba mondás, de az igazságát azt hiszem, épp az egyszerűsége miatt nem lehet vitatni. Ez a mondás úgy szól, hogy „Ott vagy, ahova mentél” bököm ki egy elnézésért esdeklő, fájdalmas félmosollyal. Még az orosz, vidékies akcentus is kilóg egy csöppet belőle, annyira hazai ez a nyilvánvaló közhely. Ugyanakkor minden klísé, minden túl egyértelmű megállapítás végső soron épp az igazságértékétől az, ami. - Sophie ahogy fogalmaztál, valóban megitta a levét bizonyos dolgoknak, közvetlenül nyilván a férje bűnei miatt, de első sorban, mindenekfelett és eredendően annak, hogy néhányszor, talán tudtán kívül, rossz döntést hozott. Az, hogy kit választott, és az, hogy mi alapján… Ez mind az ő döntése volt. Az ő lépései az úton. Nem a Tiéd… Mind ott vagyunk, ahová mentünk – suttogok, majd már szinte csak sóhajtom a kijelentést, és könyöklés közben tehetetlenül, apró mozdulattal széttárom a kezeimet.
- Sajnálom, hogy feltéptem a régi sebet, és hálás vagyok, hogy megosztottad velem ezt a történetet... - pillantok felé, s tekintetem szórakozottan téved egy pillanatra a  kötés sötétben is határozottan derengő, fehér foltja felé.
- De kérlek, csak még egy dolgot magyarázz meg nekem – mondom halkan, szinte könyörögve, bár az elhangzott szavakból az utolsó igazából hazugság, s úgy volna igaz a mondat, ha nem tenném hozzá. Aztán kibököm: - Azt mondtad, Sophie kedves, okos, jószívű, segítőkész teremtés volt. Igazi bájos jellem. Ám úgy gondolod, hogy azért választotta azt a másik alakot, mert annak jobb volt a családi háttere… De ha ez igaz - és mivel te egy rendkívül éleslátó ember vagy, gondolom az is – nem lehet, hogy ez a döntése a korábban leírt jelleméhez nem illik? Hogy valami elkerülte a figyelmed?
Én magam is a kérdésen gondolkodom. Az a néhány szó cseng a fülemben, amit az imént mondott szomorú mosolyával kísérve: Mindig őt akarom megmenteni… És azon gondolkodom, hogy Sophie vajon tudta-e ezt. Hogy vajon a sok éves barátság miért létezett, miért csak az egyik oldalon nőtt szerelemmé, fals egyensúllyal borítva meg ezt a kezdetben idilli kapcsolatot. Miért adta a lány akkor a medált, ha mást választott, és miért tűnik úgy, hogy Sophie nem hagyja, hogy Cartwright tovább lépjen… Hogy oda menjen, ahol lennie kell...
Míg a választ hallgatom, átsuhan az agyamon, hogy én hol is vagyok most. Menekülök a Falka elől, egy gyilkosság elől, a szörnyeteg elől, akivé lettem. És nem tagadhatom, hogy - vitathatatlanul - pontosan ott vagyok, ahová mentem. Christopher mellett.
 
Naplózva


Christopher Cartwright
[Topiktulaj]
*****


tolvajvezér

Elérhető Elérhető
« Válasz #56 Dátum: 2019. 06. 08. - 09:58:54 »
+1

davy jones



...az információ pontosan annyit ér,
amennyit a forrása....



..a trágár szavak esélyesek...

Nem lep meg hogy lealacsonyítja magát vagy személye jelentőségét. Talán igaza is van. Nem láttam bele a Falka valódi terveibe, csak egy nagyon kicsi felszínbe sikerült belepakarnom, amiben még nem szerepelt ő. Hogy mekkora a része az kérdéses számomra, de valami azt súgja, nagyobb mint ahogy azt ő gondolja. Vagy lehet tudja de jobb elhitetnie magával az ellenkezőjét. Valahol megértem őt, gyakran esik az ember ebbe a hibába. Meghagyom hát ebben a hitében, mert értelmetlen vitába bocsátkozni valami olyanról, amiben végképp kevés az információs tárházam.
Inkább mesét kér, én pedig készséggel beadom a derekam. Ugyan nem vidám kis esti mese, de mégis csak egy keserédes történet, ami... látványosan leköti. Más esetben talán igazán módfelett örülnék az osztatlan és teljes körű figyelmének de azért jelen pillanatban akad bennem némi visszás érzés is. Ez talán a medálnak is köszönhető, ami akaratosan próbál ki-kicsusszanni az ujjaim közül, mintha csak... nem akarná hogy fogjam, hogy hozzá érjek, hogy róla beszéljek.
Anna szavai lassan, lustán, ábrándos hanggal úsznak a tudatomba.
- És megpróbálod újra meg újra…
Apró bólintással helyeslek. Szinte érzem Sophie kezét a sértetlen vállamon, a haját, ami csiklandozva ér bőrömhoz és játszik az orrommal is, de hiába fordulok oda, nincs ott semmi csak a levegő. Csak a képzeletem, az emlékeim csalnak meg mint mindig, újra.
- Mindig bebizonyítod, hogy erősebb vagy annál is, mint amennyire én annak tartalak.
Savanyú mosollyal fordulok Anna felé. Semennyire nem vagyok erős, nem ilyen téren. Inkább csak szenvedek meg próbálok valahogy túlélni. Minden kurva éjszakát, minden kurva nappalt. Ebbe semmi erős nincs szimplán csak az életösztön egyedül ami munkál bennem, nem több. Nevetségesnek tűnik a szememben hogy ő ezt erőnek vagy célnak látja... mert nem az. Baromira nem az.
- Amin keresztül mentetek... Keresztül mentél, az nagyon nehéz lehet… És elmesélni is. Megtisztel, hogy hallhattam
Valamit csak motyogok az orrom alatt, mert őszintén szólva zavarba jövök attól, amit mond. Nem megtisztelni akartam, nem is értem mi a frásznak mondtam egyáltalán el. Hisz még Alfred is csak sejti mindezt, tudni nem tudja mert nem meséltem neki róla.
- Tudod, azt mondtad, hogy ez a történeted is rossz véget ér… De tudod mit gondolok? Igaz, hogy ez egy nagyon szomorú, sötét kimenetelű eset leírása… De nem csak a Tiedé És ami Sophie útját lezárta, az attól még a te sajátodat nem.  Szar, igen...De a te életed vonalát tekintve ezt még nem nevezhetjük végkimenetelnek. A te történeted még tart…
Most először nézek végre a szemeibe. Áthatóan kutatom hogy valóban ennyire ostoba vagy ennyire naiv vagy csak ennyire hinni akar és bízni bennem?
- Tart... de minek? Nincs semmi értelme, mert mindent... kibaszottul mindent miatta tettem. Miatta lettem az aki, váltam olyanná, amilyen vagyok...
Szar ez, mikor elveszted a célod. Onnantól csak csapongva lézengsz mint én magam is jó pár éve már. Addig megvolt mindennek az oka, a célja, a feladata, a haszna... mára azonban minden semmis és üres. Én magam is.
- Járja felén, a szülőfalumban egy ostoba mondás, de az igazságát azt hiszem, épp az egyszerűsége miatt nem lehet vitatni. Ez a mondás úgy szól, hogy „Ott vagy, ahova mentél”
Elengedem a medált és tenyerem a föld kemény parkettájára teszem. Kicsit mozdulok csak hogy elgémberedett lábamba több vér jusson le. A főzet ereje érzem, lassan kezd túlnőni rajtam és nem segítenek Volkova élesen bölcs meglátásai sem.
Ott vagy ahova mentél...
A szavai bennem vernek visszhangot. A szomorúság belemar újra a szívembe. Én nem mentem sehova, én megrekedtem ott, várva rá. Ő ment el és ő halt meg. Az a baj a halállal, hogy kurvára végleges.
- Sophie ahogy fogalmaztál, valóban megitta a levét bizonyos dolgoknak, közvetlenül nyilván a férje bűnei miatt, de első sorban, mindenekfelett és eredendően annak, hogy néhányszor, talán tudtán kívül, rossz döntést hozott. Az, hogy kit választott, és az, hogy mi alapján… Ez mind az ő döntése volt. Az ő lépései az úton. Nem a Tiéd… Mind ott vagyunk, ahová mentünk
- De.. nem.. kellett... volna... meghalnia...
Halkan beszélek, minden egyes szót megnyomva. A düh, a harag szárba szökik a lelkemben, ami most Annára irányul de evidensen Hayes érdemelte ki.
- Ha Hayes valóban férfi lett volna akár egy hajszálnyit is, nem pedig egy puhapöcs...
Sóhajtva hajtom hátra a fejem hogy az ágy megtámassza. Anna hideg kezéért nyúlok, ami továbbra is a kötésemen pihen és felhúzom a homlokomra. A hűs tenyere a forró homlokomra igazi nyugalmat hoz.
- Én meghaltam volna a helyében. A gyerekemért és érte...
Tekintetem bágyadtan pillant Annára. Vajon mit gondol? Undorodik már attól hogy egy férjes, gyerekes anyát szerettem fél életemen át? Vagy csak megvet azért mert képtelen voltam tovább lépni?
- Sajnálom, hogy feltéptem a régi sebet, és hálás vagyok, hogy megosztottad velem ezt a történetet...
Csak szán téged...
Sophie gunyoros hangja és elégedett nevetése csendül a lelkemben, a fejemben. Hát így lenne? Valóban így? Újabb tőrdöfésként élem ezt meg, de ez talán még kegyetlenebb mint az, amit a vállamba kaptam. Talán annak kellett volna a szívembe fúródia az angyalforma démon által és nem lenne semmi ami miatt fájdalmaim lennének...
- Senki nem tudja... még a nevelt fiam sem.
Elveszem Anna kezét a homlokomról és hagyom hogy az ágy puha takarójára hulljon vagy oda, ahova neki kényelmes. Valahol Sophie hangja és szavai belém égnek. Nem akarom hogy sajnáljon, hogy szánjon mert az annyira lealacsonyító, annyira.. undorító. De mit is hittem? Mit vártam? Hogy majd talán megért? Nem értheti ezt senki sem... hogy is érthetné...!
- De kérlek, csak még egy dolgot magyarázz meg nekem. Azt mondtad, Sophie kedves, okos, jószívű, segítőkész teremtés volt. Igazi bájos jellem. Ám úgy gondolod, hogy azért választotta azt a másik alakot, mert annak jobb volt a családi háttere… De ha ez igaz...nem lehet, hogy ez a döntése a korábban leírt jelleméhez nem illik? Hogy valami elkerülte a figyelmed?
Bágyadtan figyelem az arcvonásait. Nem értem mit nem ért, mi az ami még benne maradt kételyként. Számomra minden olyan világos, olyan tiszta, olyan egyértelmű...
- Az emberek változnak Anna. Sophie ilyen volt, de neki is megvolt a maga keresztje. A szülei jó férjet akartak neki, biztos megélhetést jó környezetet. A nyomás sok mindenre rákényszerít. Ugyanakkor ott volt a Sötét Nagyúr rémuralma is. A rettegés mellett a hamis illúziót a biztonság adta ilyen vagy olyan formában. Akár a vagyon és a pénz képében. Szinte biztos vagyok hogy Cooper ezzel fogta meg, ezzel nyerte el. megígérte, hogy megvédi, elrejti mert meg tudja védeni... de nem tette. De ezt...a pénzt, a hatalmat, ha várt volna... én is megadhattam volna neki. Ahogy most már meg is tudnám... csakhát...
Vállat vonok és arcom újabb fintorba torzul. Megint elfelejtettem hogy épp tanácsos a kötésbe burkolt oldalam mozgatni. Ahogy lepillantok rá látom is hogy már szelíden át is vérzett. Na ezért nincs értelme nekem ma ágyban aludnom többek között... csak összemocskolnék mindent ahogy egész életemben tettem mindig is.
Naplózva


Anna Volkova
Vérfarkas
***


Magányos farkas

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #57 Dátum: 2019. 06. 09. - 06:51:09 »
+1

 
Minden út ide vezet

2000. április



- Tart... de minek? Nincs semmi értelme, mert mindent... kibaszottul mindent miatta tettem. Miatta lettem az aki, váltam olyanná, amilyen vagyok...
Nagyot sóhajtok, de nem akarom tovább bosszantani, mert az adrenalintól nem hatnak a bájitalok. Magamban tiltakozom csupán, s összekaparom az emlékmorzsákat egy, még az egyetemen tanult pszichológiai jelenségről. Az életben maradottak bűntudata… Összeszorul a gyomrom az üres, végtelen űrtől, mely most a másik tekintetében fogad. Elképesztő, hogy ezt a rombolást, ezt az óriási lepusztított helyet Cartwright szívében egyetlen valaki hagyta. Csendben adóztam Sophie emlékének a lenyűgözöttségemmel. Bizonyára kivételes hölgy volt. És ennek is megvolt a maga ára.
- De.. nem.. kellett... volna... meghalnia...
- Nem, valóban nem kellett volna – suttogtam, és együtt érzőn, óvatosan meglapogattam Christopher épp vállát. Ez a halál katasztrófák sorát indította el. A lány talán nem is tudta, hogy az ő halála még hány másik kiindulópontja lesz majd, hogy mi következik belőle és kivé válik általa az, aki gyerekkora óta hiába szerette őt.
- Ha Hayes valóban férfi lett volna akár egy hajszálnyit is, nem pedig egy puhapöcs... Én meghaltam volna a helyében. A gyerekemért és érte...
Elkerekedik a szemem, s az ágyon támaszkodó kezem ujjai összeszorítják az alattam elterülő fehér paplan hullámait. Beléjük kapaszkodom, hogy ne sodorjon el a szavak súlya, melyek egy borzasztó tragédiává állnak össze. Való igaz, értesültem már néhány, a való életben lezajlott drámából, s a part mentén is álltam nem egyszer. De még mindig megrázott. Ez valahol talán jó jel, még működik a lelkiismeret és az együttérzés bennem. Még megvan a bizalom, mely ilyenkor csalódik és fáj, de legalább tudtomra adja létezését. Cartwrightra nézve emlékeztetem magam arra, hogy ez jó, és rendkívül fontos, és azt kívánom, bár ő is visszakaphatná valahogy. De csak a reménytelenség sötét árnyékát látom felette, amint megkerülhetetlenül ráborul. Szinte érzem hidegét a tenyeremmel.
- Senki nem tudja... még a nevelt fiam sem.
- Ez így is marad, ha engem nem számolunk – pontosítok, utalva arra, hogy Tőlem senki sem fogja hallani ezt a történetet.
- Az emberek változnak Anna. Sophie ilyen volt, de neki is megvolt a maga keresztje. A szülei jó férjet akartak neki, biztos megélhetést jó környezetet. A nyomás sok mindenre rákényszerít. Ugyanakkor ott volt a Sötét Nagyúr rémuralma is. A rettegés mellett a hamis illúziót a biztonság adta ilyen vagy olyan formában. Akár a vagyon és a pénz képében. Szinte biztos vagyok hogy Cooper ezzel fogta meg, ezzel nyerte el. megígérte, hogy megvédi, elrejti mert meg tudja védeni... de nem tette. De ezt...a pénzt, a hatalmat, ha várt volna... én is megadhattam volna neki. Ahogy most már meg is tudnám... csakhát...
Csendben bólogattam, míg az utolsó szó visszhangja kavargott körülöttünk, kerülgetve azt, ami kimondatlanul is érthető volt.
- Egy ilyen titok nagyon nehéz lehet, főleg, ha nincs kivel beszélned róla – finoman ingattam hozzá a fejem. - Annyi éven át egyedül lenni benne… Tudom, hogy nem igazán érthetem meg sosem, de ha bármikor úgy érzed, beszélned kell erről, már van kivel. Legalább meghallgatom. Vagy megiszom veled egy tequilát – ajánlottam, aztán szomorúan pillantottam a sebre.
- Pihenned kell – sóhajtottam, és felemelkedtem, majd előhalásztam egy extra guriga gézcsíkot, hogy elfedjem az átvérzett részt. Nem mintha ez számított volna, a seb ettől még steril környezetben gyógyulhat az éjjel, de inkább Cartwright nyugalmáért. Odaguggoltam mellé, és tiltakozást nem tűrőn helyeztem fel egy plusz réteget. Nagyon koncentráltam, hogy ne bámuljam újra meg újra a medált közben. Hiába ismertem meg a történetét, csak annál inkább vonzotta a tekintetem. Ügyes mozdulatokkal kerültem el, nehogy hozzáérjek.
- Ez reggelig kitart. Azt hiszem, jobb, ha hagylak pihenni. Ez álomtalan álmot biztosít neked – nyújtok felé egy újabb kis fiolát. – Kivételesen nincs vacak íze sem. De rád bízom, felhasználod-e. Pihend ki magad – tettem hozzá, és az ajtó felé indultam. A küszöbön jutott eszembe az utolsó dolog, amit még szerettem volna mondani:
- Itt leszek a szomszéd szobában, ha szükséged lenne rám…


Naplózva


Christopher Cartwright
[Topiktulaj]
*****


tolvajvezér

Elérhető Elérhető
« Válasz #58 Dátum: 2019. 06. 09. - 17:27:50 »
+1

davy jones



...az információ pontosan annyit ér,
amennyit a forrása....



..a trágár szavak esélyesek...

Sem az egyetértése, sem semmi amit mond nem segít. A Sophie hátrahagyta űr olya véglegesnek tetszik, mint maga a halála. Nem jó beszélni róla, evidensen nem. Így csak újra megalapozom, szinte 100%-ig hogy rémálmaimban, melyek garantáltak minden egyes este, viszontlássam őt. Csakhogy Anna kék pillantása, néma követelőzése, sóvárgó tekintete Sophie medáljára szintén valami olyasmi, aminek képtelen vagyok nemet mondani bármennyire is... akarnék.
- Ez így is marad, ha engem nem számolunk.
Nem igazán hatna meg az sem ha azt állítaná világgá kürtöli. Úgyse hinne neki senki, de mégis... valahol az hogy megbízhatok benne mélyen, titkon nagyon is sokat jelent. Mindez csak egy halovány aprócska mosolyszerű ajakrándulásba nyilvánul meg, semmi de semmi többe...
- Egy ilyen titok nagyon nehéz lehet, főleg, ha nincs kivel beszélned róla
Ez nem titok...

Mondanám, de igazából nincs értelme ellenkezni. Titok vagy sem, inkább csak a múltam, a szörnyűséges múltam, amit oly sokan én is igyekszem magam mögött hagyni de az lépten-nyomon alkalmasint beelőz.
- Annyi éven át egyedül lenni benne… Tudom, hogy nem igazán érthetem meg sosem, de ha bármikor úgy érzed, beszélned kell erről, már van kivel. Legalább meghallgatom. Vagy megiszom veled egy tequilát.
Most pillantok újra rá kiszakadva saját szövevényesen tompa gondolataimból.
- Ahhoz rend szerint nem elég egy...
Nevetek fel halkan majd végül a felszólítására megadóan mozdulok. Kissé sután, így hogy a fél vállal kötve van hagyom neki hogy újra hozzá férjen. Figyelem, ahogy lemászik az ágyról, ahogy friss kötszert hoz és ahogy a legutóbb most is varázslat nélkül leguggolva hozzám teszi a dolgát.
Olyan komoly így, olyan profi, olyan gyönyörű. Beiszom a látványt és lehunyom a szemeim. Valahol tudom hogy utolsó pillanatok ezek ma estére legalábbis biztosan és örökké az emlékeimbe akarom vésni. Az arccsontja kiemelkedő szép ívét, a bőre hófehérjét a félhomályban, a haja adta íveket, a lassú de precíz mozdulatait és úgy egészében őt magát.
- Ez reggelig kitart. Azt hiszem, jobb, ha hagylak pihenni. Ez álomtalan álmot biztosít neked.
Ha nem érezném az ólmos fáradtságot lehet nem szalasztanám el ezt a pillanatot sem, mikor végez van ott egy hajszálnyi rés, ami csakis arra vár hogy szelíden hozzá érjek. Talán normál esetben csak az arcán simítanék végig vagy csak egy hálás de szinte semminek ható puszit nyomnék az arcára mérhetetlen lassúsággal ami tovább formálódhatna valami többé ha akarná, de megelégszem annyival hogy csak mélyen a szemébe nézek és... elveszem a bájitalos fiolát.
– Kivételesen nincs vacak íze sem. De rád bízom, felhasználod-e. Pihend ki magad
- Mindegyiknek az van...
Közlöm mogorván, mert ez a velős igazság. Ahogy elhúzódik lefekszem és magamra dobom hanyag eleganciával a takarót. Eljátszom a gondolattal hogy bevegyem-e a gyógyszert, valójában nagyon is csábító a lehetőség a végtelen fekete űrre, de végül úgy döntök, nem.
Jöjjön aminek jönnie kell... leszarom.
- Itt leszek a szomszéd szobában, ha szükséged lenne rám…
- Én azt...
Pillantok fel és meglepetten látom hogy ő már az ajtóban áll. Valahogy úgy fejezném be a mondatot, hogy azt hittem, itt marad, felügyelet alatt tart, de végül is logikus ha nem akar hallani vagy ilyesmi. Apró bólintással engedem útjára.
Eldörmögök egy jó éjtet és némán hallgatom, ahogy bezáródik az ajtó. Tudom hogy az én oldalamon nyitva van a retesz, mert lusta disznó vagyok felállni vagy pálcát venni. De a másik oldal vajon zárva van?
Megnézhetném... de nincs erőm már erre igazán. Így csak azon humorizálok hogy Anna vagy nagyon megbízik bennem és a bájitalaiban vagy nagyon tart tőlem továbbra is ha épp zárt ajtóra lelnék... S lassan ezek mellett átcsúszok a ködös álomvilágba, ahol természetesen nem vár rám más csakis Sophie és a megmentése de mellé még megjelenik pár angyaltestű de démonarcú árny és sikátorokban megbúvó rohanó kutyaalaklok és Anna, aki szintén az életéért rohan és akit szintén megpróbálok megmenteni...
Naplózva


Christopher Cartwright
[Topiktulaj]
*****


tolvajvezér

Elérhető Elérhető
« Válasz #59 Dátum: 2019. 06. 10. - 20:25:43 »
+1

Hoist the colours



...az igaz tolvaj ismérve:
a kincs utáni megszállott vágy....



..a trágár szavak esélyesek...

Nem meglepő talán, hogy a szokottnál többet és mélyebben aludtam. Az sem hogy nem én keltem hamarabb hanem már Anna tekintetétől övezve pislogtam a késő délutáni napfénybe. Igazából a rémálmok bár elkísértek az éjszaka jó darabján az idő múltával tovaszálltak, vagy csak az altató hatott oly erővel hogy már képtelen volt a tudatalattim bármi lényeges információt megosztani velem. Akárhogy is hálás voltam érte. Ugyan még nem tűnt el a kábaság utána se, a fájdalom pedig a vállamba háromszoros erővel tombolt, de mégis csak jóval céltudatosabban vettem elő a kis tekercset, ami eddig egész tegnap óta a nadrágom zsebébe bujkált.
Igazából miközben rendbe szedtem magam eljátszottam a gondolattal, hogy esetleg eltitkolom Volkova elől az információkat. Nem azért mert egyszerűen nem bíztam benne, hanem mert... nem akartam belerángatni valami olyanba, ami kockázatos. Hisz elég neki a Falka és az azzal járó macera. Én nem húzhattam ki magam Walton karmai közül, de neki nem volt köze hozzá, és örültem volna ha ez így marad... csakhogy... Elég volt a tükörképemet vizslatni fél percig ahhoz hogy kiolvassam saját tekintetemből a tényállást... úgyse maradna nyugton. Akkor meg legalább hasznát is vehetném, nem?
Egy fehér inget veszek fel, a megszokás rabjaként ez a legpraktikusabb és a kötés is egész jól kibírta a dolgot. Talán van sansz rá már hogy nem szakad fel a seb még ha átokheg akkor se.
- Szóval tudni akartad mit is keresek. Itt az ideje hogy eláruljam.
Fanyar mosollyal szedem össze a földön heverő mobiltelefont, amit tegnap éjjel vágtam falhoz. Nem csalódtam a kijelző valóban ripityára tört, de alapvetően funkciójában megfelelően működik... még. Könnyeden megtalálom a képgalériában a tőr egykori másolatát, amit egyenesen a Waltonnál lévő Da Vinci jegyzetfüzetből lett kifotózva.
- Ez a Pugnale del dolore, vagyis a fájdalom tőre. Igazából sok ereklye van itt Olaszországban, aminek a származása és eredetisége bizonytalan. Mondhatni igazi kincsesbánya akár a piti tolvajoknak vagy akár azoknak is, akik nagyobb halakra buknak. Mint... Walton. Róla tudni kell hogy kifejezetten megszállotja Leonardo da Vincinek. Nem is hibáztatom... kora egyik lángelméje volt.
Vállat vonok és elfojtom a grimaszt, amit a fájdalom szülne bennem.
- Nos nem túl rég úgy egy jó fél éve James rátette sikerrel a kezét az egyik legrégebbi da Vinci jegyzetfüzetre. Ebben rengeteg kutatási anyag és találmány szerepel, a legtöbb prototípusrajz, talán meg sem érte a valódi kivitelezést, de persze akad köztük igazán érdekes fogás... mint ez is itt.
A lány kezébe nyomom a telefont és a képernyőre bökök.
- Leonardo azon felül hogy zseni volt kiváló mágus is és persze több akkori szekta, ahogy a muglik nevezik tagja. A feltalálásai jobbára veszélyesek voltak az emberek számára így gondos alapossággal elrejtette őket. A tőrnek, hosszú kutatómunkát követően ott kellett volna lennie, ahol tegnap voltunk... csakhogy mint tudod... ez kudarcba fulladt. Nem csoda hogy Walton csalódott volt...
Elkuncogom magam, mert bár én húztam majdnem a rövidebbett azért magam elé tudom képzelni James mérges arcát.
- Látni akartad a tekercset. Hát tessék...
Azzal nemes egyszerűséggel ujjaim közé fogom és feltartom épp Anna orra elé. Megvárom míg kéklő pillantása izgalommal vegyítve rám csillan és a megszokott csibészes mosollyal arcomon közlöm a tényeket.
- Ugye tudod, hogy ha ezt elolvasod nincs visszaút? Nem tudlak se Waltontól megvédeni se semmitől, és ezzel te is belépsz az ereklyefosztók kegyetlen világába?
Mélyen a szemébe nézek, mert tudnia kell, ezt bár elhumorizálom a  magam sajátos módján, azért komoly. Itt nem holmi szabályokat hágunk át... itt ha kell sírt rablunk, kegyhelyet fosztunk ki, és vért is áldozunk. Mindent, a cél és a siker érdekében. Vajon Anna valódi kincsvadász? Rend szerint az ember hamar rákap az ízére és egyhamar nem is tud leszokni róla. Én legalábbis könnyen megszállott lettem.
Lassú mozdulatokkal gurítom szét a papírt, amit a vérem szennye foltoz hol itt hol ott. Hagyom, hogy ő olvassa el először a cirádás ezer évesnek tűnő betűket én pedig nem a sorokat fürkészem, hanem őt. Az arcát. Mert az arca mindent elárul...

Börtönéből szabadult sas lélek,
A dombok végtelenjén járja,
Az idő állandó, örök mérték
Messze szebben tér a mába.
mikor a csillagfényes égbolt
felhasad és megtörik hűsvíz tükrén a folyónak,
ott leled kincsed mit kutatsz kitartólag.
Angyalvárosból már elköltöztek rég az angyalok,
Fohászuk ég a várban,
A többiek pedig a távolban nem hallják
már a dallamot a dűnék visszhangjában.
Naplózva

Oldalak: 1 2 3 [4] 5 6 7 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2019. 06. 12. - 12:12:48
Az oldal 0.095 másodperc alatt készült el 46 lekéréssel.