+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Felnőtt varázslók
| | | |-+  Christopher Cartwright (Moderátor: Christopher Cartwright)
| | | | |-+  .. minden út Rómába vezet ..
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 [2] 3 4 ... 7 Le Nyomtatás
Szerző Téma: .. minden út Rómába vezet ..  (Megtekintve 18044 alkalommal)

Anna Volkova
Vérfarkas
***


Magányos farkas

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #15 Dátum: 2019. 05. 22. - 21:25:24 »
+1

 
Minden út ide vezet

2000. április



-  Ugyan kedvesem, egy ilyen okos nő sosem okozhat csalódást. – James mély, bársonyos hangja végigsimít rajtam – de teszi ezt pont olyan tolakodón, mint amilyen szemtelen vágyat a tekintete is sugall felém. Töretlen állom tekintetét, s arckifejezésem nyugodt derűvel üzeni: ne tégy próbára, mert meglátod! Ezekből a szavaiból már sok mindenre következtethetek. Hízelgésnek álcázza, de ez félig figyelmeztetés – nos, pont olyan embernek is tűnik nekem, aki nem hagyja, hogy bárki csalódást okozzon neki. Pont olyan alak, akit nem vesz be egyszerűen a gyomrom és jobb, ha ezt ő sosem tudja meg. Úgyhogy szelíd mosollyal a bókba csomagolt intelmet.
- Talán kissé enyhe az orosz maffiát épp egymásba futásnak nevezni, de... ahogy tetszik. És igen, az akcentusa elárulta. Maga is onnan származik. Jól sejtem?
Jó, hogy annyit beszél, így van időm megemészteni a kirakós újabb darabját. Nem is kérdés számomra, honnan tud az oroszokról, de az, hogy honnan tudja az én kapcsolatomat velük, pláne nem. Belenyugvó sóhajjal dőlök hátra, s az eddigi szerep álarca lehull, mert most már aztán felesleges volna törnöm magam.
- Mindketten ott voltunk, és futottunk is, nem igaz? – pillantok áthatón Cartwright felé, majd vissza Waltonra.: - Mintha nem is sejtené, de egyenesen tudná – mondom enyhén félrebillentett fejjel, elbűvölő mosolyt villantva, s úgy teszek, mintha észre se venném a fickó kedélyében beálló finom változást. Orosz vagyok, ahogy mondta. Bírom a hűvöset.
- Ez egy nagyon hosszú történet és... szerintem nincs elég időnk rá. De majd elmesélem egy másik alkalommal. Ígérem.
Ez az utolsó szó ott visszhangzik közöttünk. Bár nem változik az arckifejezésem, mikor Cartwrightra nézek, a szememben valami olyan parázs gyúl, amit csak neki tartogatok. Elkapom és fogva tartom a tekintetét egy pillanatig, s próbálok egészen a mélyébe fúrni, megbizonyosodni, hogy a szájából furcsán hangzó szó vajon igaz-e. Walton dünnyög valamit, de ezúttal csak félig figyelek rá, mert azzal vagyok elfoglalva, hogy szavak nélkül tudassam Christopherrel; betartatom vele az ígéretét.
Aztán csak hallgatom, amit diskurálnak, és belekortyolok a közben megérkező italomba. Milyen jó is ilyen messziről szemlélni az eseményeket? Igen, azt mondtam, hogy kimaradok ebből az egészből, s ez adott egyfajta távolságot az üggyel kapcsolatban. Távolabbról pedig könnyebben látszik az egész, könnyebb megfigyelni úgy, hogy nem körbevesz valami… Azt pedig, hogy attól még játékban maradok, megtartom magamnak.
- Addig lesz más a szórakoztatásodra. És itt... nem épp Miss Volkovára célzok.
Tökéletes, fehér fogsor virít felém, én pedig bátran hajolok közelebb, s nem maradok adósa e vidám gesztus viszonzásával, s a megfelelő válasszal.
- Azért rendkívül hálás vagyok, és jól teszi, kedves Mr. Walton – felelem bizalmas duruzsolással. Csak akkor érti ki a szavak mögött rejtező finom figyelmeztetést, ha nagyon-nagyon figyelmes. Aztán Cartwright is kap ebből a pillantásból, egy néma kérdést, hogy vajon mire céloz nagylelkű vendéglátónk. A legelső találkozásunkkor megtanultam, hogy Cartwright világában semmi, de semmi nem történik önzetlenül. Mindennek oka van. Minden üzlet.
Naplózva


Christopher Cartwright
[Topiktulaj]
*****


tolvajvezér

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #16 Dátum: 2019. 05. 23. - 16:19:18 »
+1

green light



...minél nagyobb a kockázat, annál nagyobb a hatalom....


..a trágár szavak esélyesek...

Tudom, hogy nem tudom letagadni azt, hogy valami van köztünk. De igazából mentségemre legyen mondva, én magam sem értem igazán ezt a fajta feszülten kellemes vibrálást.
Waltont ez bosszantja. Meglehet az, hogy tagadjuk, meglehet az, hogy szimplán létezik. Bármi is a valóság, nem tudok ellene mit tenni. Ahogy Anna rám tekint csak a tekintete üzen, de jól tudok olvasni ebből. Arcomon halovány mosoly bújik meg, sokat sejtető és még többet ígérő.
Igen, James most ebben a percben azt érzi, hogy kívülálló, hogy a sármja és a befolyása szart se ér, és való igaz ez rohadt bosszantó lenne. Én is habzó szájjal fészkelődnék, ellenben ő a csendes nyugalommal kivár. Meglesz ennek a böjtje, tudom. De nem remélek semmit, egyszerűen... kiélvezem ezt a szinte lopottnak számító pillanatot is.
Hogy miért? Mert ezek mutatják meg igazán hogy van valami közöttünk és nem csak elképzelem. Nem önámítás az egész, hanem... valami valós.
- Mindketten ott voltunk, és futottunk is, nem igaz?
Bólintok egyet némán. Igen, valóban ott voltunk és valóban futottunk. Nem volt hiba tájékoztatni a társamat erről, hisz fontos szövetséges és hovatovább, értékes szövetséges, de ő nem élhette át azt, amit én meg ő. Így minket az emlékek összekapcsolnak, míg ő csak a tényeket tudja.
- Mintha nem is sejtené, de egyenesen tudná
Nem tanácsos Waltonnal kekeckedni. Ezt persze nem osztottam meg Annával. Igazam miatt egy nyájas mosolyt villant a nő felé, és keze érte nyúl. Szelíden teszi csak az arcára és simít végig a puha bőrén. A harag a mozdulatra felgyúlik bennem, ami csak a szemem villanásában mutatkozik meg.
- Ugyan kedves, én mindent tudok.
A mondat végét szinte sziszegi közelebb hajolva, nem félelmet keltően mert nem épp az a cél, de ezzel olyan jelentőséget adva, amire nem lehet rácáfolni. Aztán már ott sincs a keze, mintha sose érintette volna.
Nem tudom megállni hogy ne biztosítsam Volkovát a részletek időbeni megtudásáról. Talán hiba ez is, hiba nyíltan kirakatba tenni a dolgokat, de ő még nem ismer annyira engem hogy fél szavas utalásokkal megértsük egymást. Ennyire még nem mély a kapcsolat... sajnos.
S minth Walton csak ezt sejtené meg, vagy szimplán amúgy is ez lenne a szándéka... rögtön közbeavatkozik a heti programunk megszervezésében.
- Mégis mi lenne akkor?
- Ne aggódj, időben megtudod. Miss Volkova, lenne kedves pár percre magunkra hagyni minket? Van valami, ami... elég kényes ügy. Ugye megérti?
Walton előzékenyen feláll, és végigsimít az amúgy tökéletesen hátrafésült haján. Amint Anna beleegyezően cselekszik egy kedves mosollyal biccent felé, hogy végül visszanézzen rám immár teljesen átrendezett arcvonásokkal. Mégpedig feszült arcvonásokkal.
Elnézem Anna távolodó alakját. Valahol jó is hogy távolabb került tőlem, mert nyugodtabb leszek hogy nincs Walton célkeresztjében, de ugyanakkor nem is örülök túlzottan. Hiába tudom, Rómába vagyunk tartok tőle, hogy az orosz bagázs megneszel bármit. Ha nincs a közelemben hogy is védhetném meg?
- Christopher, ugye tudod, hogy az orosz fenyegetés elég súlyos? Ez nagyon kényes ügy, és már-már... szinte politikai. Ha úgy vesszük egyezményt szegtek. Az alvilági körökben is vannak egyeszségek. Ez a nő...
- Anna.
Javítom ki élesen.
- Igen, nos elfelejtetted részletezni hogy is került a legutóbb a központba. Gondolom nem véletlen a kis Hiltonos akciód után, hogy veled jött.
- Nem. Valóban nem véletlen.
Kimért vagyok, ami idegesíti a másikat, látom a fénylő kék szemekben. Hozzászokott hogy gyorsan kapja meg az információkat és pontosan.
- Nem kérdezősködtem a védett telefonvonalon de tudom mi történt egy napja. Örülnék ha lényegre törően kifejtenéd és nem pedig...
- Anna ott volt és velem kellett jönnie. Semmi több.
- Semmi több? Elfelejted Cartwright, hogy a státuszod addig biztos, amíg nem haragítasz magadra. Megértem hogy védeni akarod őt. Szép nő, igazán csinos, én is megdugnám ha nem épp téged akarna. Igazi kis kurva lehet az ágyba azokkal a szemekkel és ajkakkal... De ettől még...
- Az oroszokat elrendezem. Mint mondtam előbb haza kell jutnom hogy a Patkányfészekben előkészítsem a dolgokat. Ez a szeszcsempész csürhe megtanulja egy életre hogy London bizony az enyém.
- Remek. Ezt örömmel hallom. Minden segítséget megkapsz, ami kell. Ha nem, akkor annak megvannak a következményei. Ha pedig a nő nem kér belőled, nos én szívesen vendégül látom, tudod jól.
- Hogyne...
Félig az italba fulladva közlöm cinikusan a megjegyzést miközben Walton hátba vereget és feláll. Anna mire visszatér felveszi újra a sajnálkozó arckifejezését.
- Öröm volt találkozni kiasszony. Fájó de búcsúznom kell, a gépem... - itt látványosan a drága órájára pillant. -... egy óra múlva indul. Pierre, intézze az autót a reptérre. A reggelit én állom. Jó étvágyat!
Gyors kézfogás, Annának pedig egy újabb mohó kézcsók dukál, ahol jó ismert technikával a névjegyét is odacsúsztatja, azzal James Walton távozik is az étteremből. Ismét ketten maraduk Olaszország felett, de most már csak pár méterrel.
Naplózva


Anna Volkova
Vérfarkas
***


Magányos farkas

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #17 Dátum: 2019. 05. 24. - 09:23:37 »
+1

 
Minden út ide vezet

2000. április



Nem félnék? Az túlzás. Ostobaság volna, végzetes hiányosság, nem. A félelem, ami felett uralkodsz, az az óvatosság, és ez az, ami életet ment. Ez vezet a helyes úton, ez irányítja a jó lépéseket. Ez tart vissza a botor vakmerőségtől. Féltem Waltontól, még azelőtt, hogy találkoztam vele, és most, hogy közel hajol hozzám, hogy mézes-mázosan, vicsorogva az arcomba sziszegi, hogy ő mindent tud, bebizonyosodik, hogy jól tettem. Nem borzongok meg körme finom érintésétől az érzékeny arcbőrömön. Nem rezzenek a szavaitól, de nem is az a célja velük. Nem akar megijeszteni – én pedig kedvére teszek.
- Nem is vártam kevesebbet – mosolygom édesen, egészen közelről. Ó nem, nem esek abba a hibába, hogy alábecsüljem őt, vagy akár Cartwrightot. Kicsit olyan érzés velük egy asztalnál ülni, mint két láda puskapor, vagy a helyzet érzékenységét tekintve inkább két üveg nitroglicerin mellett helyet foglalni. Nem árt óvatosnak lenni.
Szórakozottan kortyolok az italomba, amely fűszeres, kesernyés ízével és enyhe alkoholos aromájával észre térít. Egykedvűn tanulmányozom a lábam alatti tenyérnyi, padlóba épített míves, fémszínű szellőzőfedőt, melyből több is van a helyiségben, és amelyeken át a csupa-üveg falak közé friss levegő érkezik feltűnés nélkül.
- … Ugye megérti?
- Hogyne James, úgyis időszerű lenne felfrissíteni magamat. – Szerényen, kedves engedelmességgel állok fel az asztaltól. Hezitálás nélkül. Vendéglátónk is így tesz, igazi úriember. Megigazítom egy elszabadult tincsemet, mely az iménti mozdulattól hagyta el a helyét. Csak egy tört pillanat, míg Cartwright felé villan tekintetem eközben. Vajon mennyi készségesség feltűnő már? Ez talán a határt súrolja. Játszom tovább a kirakat-nő szerepét, és amikor a nagyfiúk beszélgetni szeretnének, szófogadón távozok, hogy megigazítsam a sminkem… A magyar menydörgő térde kalácsát.
Még ha nem is feltétlenül rám tartoznak a továbbiak, már csak azért is kíváncsi vagyok, mert ki akarnak hagyni belőle. Egyébként abban se vagyok biztos, hogy engem nem érint a mondani való. Csoda, hogy az elmúlt történések fényében nincs bennem túl sok megelőlegezhető bizalom?
Kecsesen ballagok le a lépcsőn, és nagy önuralomról téve tanúbizonyságot, nem fordulok hátra, hogy figyelnek-e. Talán ostoba képzelgés, hogy a tarkóm egy felém tévedő tekintettől libabőrös. Amikor tudom, hogy az utolsó fokokra érve eltűnök a szemük elől, elegánsan megszaporázom a lépteimet. A mosdók is erre vannak, a konyha is, hogy a fenti helyiségben semmi ne akadályozza a fantasztikus kilátást. Még itt is jókora ablakok vannak a körfolyosón. Én, mint aki a várost csodálja, feltűnés nélkül lépdelek el a női mosdó előtt, s megyek tovább a tükörképemmel karöltve, míg el nem érek ugyanahhoz a látképhez, amit fentebbről, az étkező helyiségből is megcsodálhattam.
Sebesen kattintom ki a jókora ablak zárját, aztán koppig tárom a szárnyat, és kikönyöklök a vékony párkányra. Úgy teszek, mint akit lenyűgöznek a látnivalók, valójában felfelé azért pillantok, hogy megkeressem azt a bizonyos szellőzőt, aminek a helyét csak sejtem. Amíg meg nem pillantom, és be nem bizonyosodik, hogy igazam volt. Körbelesek, majd óvatosan, egyik kezemmel takarva előveszem kabátom belső zsebéből a pálcám. Rámutatok a nyílásra, és nonverbálisan útjára küldök egy „Sonorus!”-t.
- … Igazi kis kurva lehet az ágyba azokkal a szemekkel és ajkakkal... De ettől még...
- Micsoda gusztustalan alak – fortyanok fel némán tátogva szitokszavaim a mocskosszájú szellőzőnyílásból előtörő szavak hallatán, aztán gyorsan összezárom az említett ajkakat, és hegyezem a fülem.
- Az oroszokat elrendezem. Mint mondtam előbb haza kell jutnom hogy a Patkányfészekben előkészítsem a dolgokat. Ez a szeszcsempész csürhe megtanulja egy életre hogy London bizony az enyém.
- Remek. Ezt örömmel hallom. Minden segítséget megkapsz, ami kell. Ha nem, akkor annak megvannak a következményei. Ha pedig a nő nem kér belőled, nos én szívesen vendégül látom, tudod jól.

Kedvem lett volna abban a minutumban kereket oldani. Tekintetem hirtelen tényleg a város vonzotta magára. Róma, a csodás, sokszáz éves város zeg-zugos sikátoraival, tekintélyt parancsoló műemlék-romokkal és megannyi lehetőséggel a kámforrá válásra. Csakhogy elhangzik még egy utolsó szó, Cartwright csibészes, cinikus hangján, ami hirtelen messzire kergeti tőlem minden tervemet.
- Hogyne...
Nagyot sóhajtok. Csak találgathatok, mi minden jelentés rejtőzik e gúnyos szó mögött, mégis maradásra késztet. Mivel már nem hallok semmi fontosat, bosszúsan, kabátom rejtekéből megszüntetem a varázst, aztán becsukom az ablakot. Elhaladok néhány bámész turista mellett, s a lépcsőn felmászva visszatérek a két férfi társaságához. Nem sok kedvem van hozzá, de ezt a kedvetlenséget nehéz megőriznem, mikor Walton gyászos képpel közli a jó hírt, hogy el kell mennie.
- Oh, milyen kár. És nagyon hálás vagyok mindenért, ön igazán nagylelkű, James – végre szabadjára engedhetem a mosolyt, ami szám sarkában bujkált idáig. Eladható hálásnak is, igazából. Rezzenetlenül tűröm, amint Walton tenyérbe mászó módon újból megízleli a kézfejem, miközben a kezembe nyomja a névjegyét. Már most tudom, hogy ez nem kerül a házitelefonomhoz, Cartwrighté mellé…
- Kellemes utazást – kívánom negédesen, aztán az arcomra fagyott kifejezéssel figyelem, amint távozik.
– Csodálom, hogy az a repülő nem várja meg. Elképesztő, hogy nem a sajátjával megy. Milyen szerény, igazán... – Nem bírom ki, csak kibukik belőlem a megjegyzés, miközben kecsesen újból helyet foglalok, ezúttal Cartwrighttal szemben.
Keresztbe fonom a kezeimet, s hátradőlve, veséig hatoló pillantással méregetem őt. Furcsa, ahogy hirtelen kettesben maradunk – a körülöttünk olaszul hadaró más vendégek ellenére persze. Mégis, mostantól csak mi vagyunk, egymás között, különösebb cél és terv nélkül. Ha a bujkálást és túlélést nem számítjuk ezek valamelyikének, persze.
- Szóval, kedves Christopher, tervezed elárulni, mi történik körülöttem, vagy maradjak a kis kiruccanásunk végéig olyan szép és bolond, amilyen szeretnéd, hogy legyek? – szegezem neki finom  kedvességbe és ál-engedelmességbe csomagolva a gúnyos kérdést. Szenvtelenül mosolyogva nézek vele farkasszemet, s elmerülök egy pillanatra a jeges íriszekben. Orosz vagyok, bírom a hideget. Nagyon is. Úgyhogy végtelen nyugalommal kezembe véve az étlapot, egyből a desszertekhez perdítem a lapokat, és figyelmesen áttanulmányozom, milyen fagylaltkülönlegességekből lehet választani. Ami mostanra a hátam mögött van, megérdemlek némi édes hűsítést.

 
Naplózva


Christopher Cartwright
[Topiktulaj]
*****


tolvajvezér

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #18 Dátum: 2019. 05. 24. - 17:01:27 »
+1

green light



...minél nagyobb a kockázat, annál nagyobb a hatalom....


..a trágár szavak esélyesek...

Fáradtan figyelem, ahogy Walton feláll és távozik. Én nem mozdulok. Sem Anna jelenlétére, sem James távozására. Túlzottan ólmosnak érzem az összes végtagom és hamis udvariaskodás csupán az egész.
– Csodálom, hogy az a repülő nem várja meg. Elképesztő, hogy nem a sajátjával megy. Milyen szerény, igazán...
Anna cinikus megjegyzése egy gunyoros mosolyt csal az arcomra. Nem nézek rá, csak mikor újból megfogom a poharamat. Hűvös hidegje segít ébernek maradnom, még.
- Igazából megvárja, csak Milánóba a szeretője nem túl türelmes. Amúgy magángéppel megy, de a légitársaság is az övé, amivel idefele jöttünk.
Vállat vonok mintha amúgy mindegy lenne. Nem véletlen elég volt egy név és máris első osztályú jegyet kaptunk. Nem kellett sem jegyért sorba állni sem becsekkolni, de még az ellenőrző kapukon átvergődni. A gazdagságnak is sok előnye van, akárki akármit mond.
Mindeközben a nő szembe velem újra helyet foglal. Nem tudom hol járt abban a röpke tíz percben, de gondolom nem pisilt vagy a haját igazgatta. Nem lepne meg ha hallott volna minden egyes szót, ami elhangzott köztünk, bár... érdemi információ nagyon nem volt köztük hacsak az a nyílt tény nem, amit én egyből leszűrtem gazdag barátomról. Hogy Anna esetében is, akárcsak a golfban, lyukra menne.
- Szóval, kedves Christopher, tervezed elárulni, mi történik körülöttem, vagy maradjak a kis kiruccanásunk végéig olyan szép és bolond, amilyen szeretnéd, hogy legyek?
Fáradtan sóhajtva túrok bele a hajamba és simítom hátra. Túl sok nekem ez már egy napra, pláne így hogy ott van a vádaskodó, szemrehányó hangneme. Mintha nem lenne épp elég bajom. Nekem lenne jogom lecseszni őt. Nekem kellene helyre raknom, hogy jobb lett volna csendben ülnie vagy szimplán meg se szólalnia. De persze erre ő képtelen. Miért is lenne képes nem középpontban tündökölni?
-Szép és bolond? Az első igaz is de az utolsó sajnos nem. Habár, Walton esetében még ez is játszik. Mondd, tényleg külön szólnom kellett volna hogy ne legyél annyira ostoba hogy kelleted magad neki? Valóban nem érted? Ő nem az a fajta, aki ne kapna meg akárkit. Ha kell az elnök feleségét is megdugja.
Mérgesen pillantok a poharamba. A felénél járok, de máris túlontúl keserű ez a sör. Talán másikat kellene rendelnem? Nem, annak sem lenne jobb íze. Ez a negatív vonulat Anna miatt van. Meg amiatt, hogy rólam feltételezi bolondnak tartom. És persze a fáradtság számlájára is írható.
- Amúgy meg nem nagyon tudok többet mint te. Majd gondolom később derül fény milyen kis szórakozás vár rám. Amiben, előre leszögezem, te nem fogsz részt venni. Tudod most unatkozni fogsz öt napig vagy akár tízig is. Nem tudom, menj el vásárolni vagy mit bánom én!
A kezemmel széleset intek, mintha csak engedélyt adnék neki hogy fusson, szaladjon, amerre csak akar. Leszarom merre jár, nem érdekel már kinek kelleti magát.
Haragszom rá? De még mennyire. És ezen nem segít a nagy, ártatlanul kikerekedő, csodálkozó tekintet. Igen, eddig kedves voltam, segítőkész, talán előzékeny. De most fáradt, gondterhelt és ami a legrosszabb... álmos. Pedig nem kellene aludnom. Nagyon nem.
- Gondolom kaptál tőle névjegykártyát. A hátulján a New York-i penthouse lakása címe van, amiben a szeretőit keféli, alatta az itteni szállásunkké. Nem vagyok éhes. Torkig vagyok. Elmentem aludni. Majd gyere ha akarsz.
Felállok és ellépek az asztaltól. Mikor Anna székének vonalába érek lesandítok rá. Bunkó voltam, tudom. És megsértődhet ráadásul joggal, tudom. Így azért muszáj enyhítenem a helyzeten, érzem.
- Ne haragudj. - Kezem a vállára siklik, szelíden szorítom meg nyomatékosításként. - Róma biztonságos, egyelőre. Ha bármi van, tudod hol találsz, ott leszek. Vagy telefonálj.
Azzal leteszek az asztalra egy mobilt a zakóm belső zsebéből kivéve, ami poloskamentes, benne a saját számommal. Kivárok egy fél pillanatot, aztán elindulok. Nem foglalkozom azzal követ-e a tekintete. Nem érdekel merre indul el. Bármerre megy is elég a nevemet vagy Waltonét bemondania, az ajtók megnyílnak előtte, ezt tudni fogja. Nem ostoba ő, nagyon nem. Csak játékos. Ellenben nekem mára több volt ez a játszma.
Muszáj aludnom egy kicsit még ha Sophie most se hagyja. Legalább pár órát míg Anna nincs odahaza. Akkor legalább.. legalább nem hallja ha kiabálok. Mert sose tudni hogy mikor beszippant a sötét épp mivel találom szembe magam és hogyan.
Naplózva


Anna Volkova
Vérfarkas
***


Magányos farkas

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #19 Dátum: 2019. 05. 26. - 07:49:24 »
+1

 
Minden út ide vezet

2000. április



- Igazából megvárja, csak Milánóba a szeretője nem túl türelmes. Amúgy magángéppel megy, de a légitársaság is az övé, amivel idefele jöttünk.
Most rajtam van a sor, hogy bosszús arcvonásaim meglágyuljanak, ajkaim mosolyra húzódjanak.
- Hogy én erre nem gondoltam... – sóhajtok fel színpadiasan. - Bármennyire igyekeztem, Waltont nem egyszerű nem alábecsülni – csóváltam meg a fejem kicsivel visszafogottabban. Aztán elmerengtem még a hallottakon, mert több igazság volt ebben az egyszerű kijelentésben, mint amennyit az ember első hallásra megértett. Benne volt a nagy pénz, nagy hatalom legnagyobb és kikerülhetetlen buktatója – az ember. Hiába tiéd a légitársaság is, hiába uralkodsz a dolgozók felett – egy hisztis és kívánatos nő miatt mégis megszaporázod a lépteid. Nos, már aki.
- … Mondd, tényleg külön szólnom kellett volna hogy ne legyél annyira ostoba hogy kelleted magad neki? Valóban nem érted? Ő nem az a fajta, aki ne kapna meg akárkit. Ha kell az elnök feleségét is megdugja.
- Kelletem magam? Ugyan, kérlek – pillantok felé, s belekortyolok megfogyatkozott italomba. Elgondolkodok még egy tört másodpercig, nézem, amint úgy néz a sörére, hogy kész csoda hogy az nem fagy meg azonnal a pohár fenekéig. Békítő hangon folytatom. – Épp az előbb foglaltad szavakba, hogy Walton teljes uralmát egyetlen úton lehet kikerülni, és az az, ha az ember a tökénél fogva vezeti. Vagy tartja távol – biggyesztettem le az ajkamat. – Egy pillanatig se volt cél, hogy kellessem magam neki. És én nem vagyok akárki – tettem hozzá sokkal csendesebben, de határozottan. Bizony, Waltont érnék meglepetések, ha megpróbálna az ágyamba mászni. Kezdve azzal a néhány farkasbundával, amik között alszom, és az még a szerencsésebb esték közé tartozik, ha emberi valómban teszem azt. Nagy sóhajjal iszok egy újabb kortyot.
- … Nem tudom, menj el vásárolni vagy mit bánom én!
A pohár aranyvörös tartalma felett kapom el pillantásommal a mozdulatát, ahogy szélesen, színpadiasan int. Amiket az imént mondott… Hiába tagadta korábban, megint elborít a szomorúság, mert igenis azt akarja, hogy unatkozó, vásárolgató szobacica legyek. Eljátszom a gondolattal, hogy szót fogadok. Mióta nem volt alkalmam ilyennek lenni? Gondtalannak, dologtalannak, más szárnyai alatt pihenőnek? Szerintem soha az életben. De most az egyszer, Cartwright kedvéért kipróbálom, milyen szépnek és bolondnak lenni.
Azért nem ujjongok, de egykedvűen bólintok a javaslatra, hogy menjek, amerre akarok, s keressem meg, ha majd ahhoz lesz kedvem. Az italom mellé könyöklök, ahogy elhalad mellettem. Először lesütöm a szemem, de aztán felnézek rá, mikor hozzám ér. Összefonódik tekintetünk. Nem a szavai nyugtatnak meg. Nem a kis mugli eszköz, amit az orrom elé tol. Az erős, de óvatos érintése, mély hangja és kék íriszének izzása, mely olyan kemény, akár a jég. Ezek elkísérnek, bár ő fizikailag nincs is ott, tudom, hogy Róma tényleg biztonságos, hogy elrejt, hogy a szárnyai alatt tart. Róma…
Kipillantok az óriási üvegablakon át a végtelen, hívogató utcákra, a kőházak erdejére és a míves tetőkre, közbeékelődő, lenyűgöző romokra. A látkép tükrén figyelem Cartwright távozó alakját. Ujjaim közé fogom a kis telefont, majd a kabátom zsebébe süllyesztem.

*

Sosem voltam a túlzások embere. Nem jövök ki minden boltból száz ruhával. Egyszerű, de nagyszerű elv vezérelt, mikor egy-egy boltba betévedve kiválasztottam azokat, amikre valóban szükségem volt. De azok legyenek jók.
Néhány papírtáskával a kezemben, egy új napszemüveggel a hajamban, s egy csinos nyári ruhában lépkedtem a macskaköveken a megfelelő cím felé. Direkt nem pontosan a címig jöttem taxival, hanem pár sarokkal arrébb, egy kevésbé híres látványosság előtt tetettem ki magam. A vörös topán ütemesen, derűsnek mondható hangon kopogott a köveken, s én még a számban éreztem az igazi olasz fagyi édes hűvösségét, a bőrömön pedig a mediterrán nap lemenő, langyos aranysugarait. Mégis összeszorult a gyomrom, és meg kellett torpannom egy pillanatra, mikor megláttam a palotát.
Pontosabban először csak a magas kőkerítés és a kovácsoltvas kapu került a szemem elé. A rácsokon át tárult elém a kilátás, amely egészen letaglózott. De a szívem nem a hatalmas kastélytól, a gazdagságot árasztó, fantasztikus kerttől vagy a giccses szökőkúttól dobbant akkorát. Inkább az a gondolat vágott pofon, hogy vajon vendéglátóm is olyan gondtalan napot tudhat-e maga mögött, mint én. Kicsit eddig is ott motoszkált a tudatom hátuljában, vajon tényleg aludni lépett-e le. Vajon nem-e számított arra, hogy mégis utána jövök…
Egy vállrándítással kerestem meg a kapun a megfelelő gombot, s mikor megmondtam ki vagyok és kihez jöttem, a jókora vasszerkezet könnyedén kitárult. Finom mosollyal jutott eszembe, hogy bár boszorkány vagyok, és rengeteg varázsigét ismerek, ez az egy név könnyebben félreállította előlem a nehéz kovácsoltvas akadályt, mint akármelyik bűvös szó, amit ismerek.
Egy komornyik készségesen elárulta azt is, hogy hol találom a név tulajdonosát, s én arrafelé vettem az irányt, ujjaim között forgatva a férfi napszemüveget, melyet meglátva a boltban valahogy ő jutott az eszembe. Gyanútlanul tettem a kilincsre a kezem, mikor is megtorpantam, és füleltem. Az aggasztó hangok hallatán kihagytam a kopogást, és kissé aggódva, nagy lendülettel nyitottam be.
- Christopher?
Naplózva


Christopher Cartwright
[Topiktulaj]
*****


tolvajvezér

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #20 Dátum: 2019. 05. 26. - 09:08:27 »
+1

davy jones



...minden ami szép és becses semmivé foszlik
és eltűnik, örökre....



..a trágár szavak esélyesek...

Még a házban is kísért az utolsó felindult mondatfoszlány, amit Anna fejéhez vágtam. Hiába igyekeztem csitítani mindezt némi egyszerű és nemes gesztussal, bennem ég hogy talán hiba volt nyersen ráförmedni. De hát min is csodálkozunk? Talán hagynom kellett volna, hogy Walton a magáénak tudhassa be. Talán hagynom kellett volna hogy ha akarja magával ragadja, s bár még ennek a lehetősége most is fenn áll, bármikor fenn áll, azért mégis bennem motoszkál a biztonság hamis illúziója. James sem akar rossz viszonyt, ahogy nekem szükségem van rá úgy neki is szüksége van rám.
Nem is árt némi külön töltött idő Volkovától. Nevetséges, de egész tegnapig égtem a vágytól hogy viszont láthassam, de mára az elmúlt események után úgy érzem felszabadultabb vagyok. Fáradt ugyan, de felszabadult.
Mikor a kocsi a számomra jól ismert ház elé gördül be már tudom, Walton mindent előkészített. A komornyik ajtót nyit nekem én egy biccentéssel viszonzom. Nem kell olaszul vagy akár angolul karattyolnom, ezek tudják a dolgukat, kérdés nélkül.
A hallban már vár is egy előkészített levél, James szálkás betűivel. Felnyitom a JW pecséttel ellátott kis tekercset és szemeim bágyadtan falják a benne található dőlt sorokat. Amint végzek a tartalmával a tenyerembe csapok vele aztán egy perc néma töprengés után szó nélkül elindulok fel az íves márványlépcsők egyikén.
Jól tudom hogy ezt James amolyan nyári laknak használja. Nincs sok szoba benne, mindösszesen öt így nagyobb társaság befogadására nem alkalmas. Ellenben kényelmes egy forró nyári napon a belvárostól nem is oly messze arra, hogy az ember ellébecolja az idejét, már ha megteheti.
Walton ezt a rezidenciát csak kb öt évente egyszer látogatja fel, hisz akad másik négy ettől sokkal tágasabb bár kijjebb eső háza Rómában.
A szokásos jobb szélső szoba felé veszem az irányt. Ott a legkisebb az ágy és a legnagyobb a szoba szélessége, ideálisan kiadva a számomra szükséges tereket. Nem teketóriázok sokat ahogy belépek. A nap ugyan erőteljesen besüt de elég csak összerántanom a függönyt ahhoz hogy a félhomály bolruljon rám és a bútorzatra.
Még mindig megismétlődik a fejemben a Waltonnal való eszmecsere egyes részlete, Anna szemének villanása, a mosolya amivel nem engem hanem a barátomat tüntette ki. Őszintének tűnt... nagyon őszintének.
Mérgesen dobom a levelet az éjjeli asztalra és nézem a szépen megvetett ágyat. Tudom, hogy ma se alszom benne, ahogy sosem teszem.
Inkább a fürdőbe megyek, és a csap alá tartom a  fejem. A víz segít kimosni a dühös gondolatokat a borotva meg megoldja, hogy egy tíz évvel fiatalabbnak hassak, ha más a karikás szemeim nem tudom orvosolni.
Nem tudom mennyi ideig húzom az időt de végül csak sóhajtok egyet. Aludnom kell ahhoz hogy este ismét higgadt és tiszta fejjel tudjak gondolkodni. Hogy elintézzem minél gyorsabban Waltonnak a tőrt és hogy aztán nekiállhassak az orosz fenyegetés kiiktatására szánt terv részletes kidolgozásának na meg persze Anna megfejtésének.
Ahogy az ágy mellé fekszem a plafont bámulom egy darabig. Gondolataim elidőznek az oroszokon, a Falkán, a vérfarkasokon és hogy mennyire kurva keveset tudok is róluk és hogy ennek is utána kellene olvasnom, aztán... szépen lassan álom kúszik a szememre, amiben természetesen nem vagyok egyedül.

A meleg szinte égeti a bőröm. Tavasz van, de inkább már nyárnak hat. Érzem Sophie bársonyosan puha haját, ahogy a vállamon át a nyakamat és az arcomat csiklandozza. Ott a jól ismert illata és a nemrég felcsendülő nevetése. Békés így itt, a birtokon. Mindig is a kedvencem volt a Magányos Tölgy, amit állítólag az egyik igazgató ültetett. Fogalmam sincs melyik, mert el is feljtettem szinte azonnal mikor Sophie mesélt róla. Jobban érdekelt már akkor is az Álomszilánk története.
- Látod ezt itt? Időnyerő. Arra való hogy visszajuss térben és időben és ha kell, megváltoztathass dolgokat.
Lesandítok rá, a nagy barna szemekre, amik nem engem, hanem az ócska vaskos könyvtári könyvet szemlélik. Kecses kis mutatóujjával követi a sort, hogy épp merre jár az olvasásban.
- Sok mindenre használhatnánk ha lenne egy ilyenünk...
Eltűnődöm, hogy mégis mennyi mindenre. A meleg lassan tűnik el idő közben, ahogy Sophie puha, csiklandozó haja is. Mire oldalra pillantok és nem az időnyerőn töprengek, már sötétség vesz körbe. Komor de nem tömör sötétség. A hideg, a félelem és a közelgő halál szaga lassan kerít úrrá.
Kétségbeesve pillantok körbe, őt keresve. Mire meglátom az alakját, csak hátulról a sziluettjét már tudom mi következik. Figyelmeztetni akarom! Kiabálni hogy ne menjen el, forduljon hozzám. Hogy ne Hayes-t válassza, mert ő képtelen megvédeni. Az időnyerő ott a kezemben, de nem tudom mennyit kell tekerni rajta hogy is működik.
Mire az aranyló tárgyról újra a lányra pillantok, addigra egy pálca zöld fénye vakítja el a szemem.
- Christopher?
A hang nem Sophie-é, de olyan mintha tőle származna. Mintha ő kérne segítséget tőlem, de én csak megkövülten bámulok. Aztán futni próbálok, elérni őt, de egyszer csak Hayes arca állja el az utam.
- Nem tehettem érte semmit. Nem tudtam megmenteni. Inkább én haltam volna meg.
Kezem ökölbe szorul, legszívesebben megverném vagy csak puszta kézzel megölném, de mire elkaphatnám az időnyerő eltörik ő pedig szertefoszlik.
- Nem! Ne! Sophie!
Tudom hogy elkéstem, tudom hogy esélyem sincs, de utána próbálok nyúlni. Csakhogy mint mindig, most sem érem el.
Éles és határozott meleg, aranylósárga fény tör utat eloszlatva a sötétséget. Gyors pislogásokkal ébredek és próbálom a homályon túl befókuszálni, hogy merre is vagyok. Szívem vadul lüktet, kezem ökölbe szorulva még mindig a nem létező időnyerőt markolják és lassan egy ismerős arc bontakozik ki a plafon és a szoba berendezése mellett. Az pedig nem másé, mint Annáé az aggódó kék szemeivel amik egyenesen engem mustrálnak.
Naplózva


Anna Volkova
Vérfarkas
***


Magányos farkas

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #21 Dátum: 2019. 05. 27. - 07:10:18 »
+1

 
Minden út ide vezet

2000. április



Nehéz nem elsőre ítélni a látványból. Nehéz nem megijedni, ha egy szobába benyitva a hideg padlón fekve találsz valakit. A szeme csukva, de a lába rángatódzik, a homloka izzadságtól gyöngyöz, s úgy veszi a levegőt, mint aki az imént sprintelt egyet. Első körben arra gondolnék, hogy rosszat álmodott, és leesett az ágyról, ugyanakkor ehhez végig kellett volna vergődnie a fél szobán, s amellé az ágy is érintetlenül, bevetetlenül áll a falnál.
Nem sokat látok ahhoz, hogy meg tudjam ítélni, mi is történik, de az ájulástól az átokig sok minden megfordul a fejemben. A papírzacskók a földre zuhannak, de a csörgésen túl is jól hallom a szavakat:
- Nem! Ne! Sophie!
Az én szívem is hevesebben dobog, látva a szenvedést, a kapálódzást, s a fülembe tépő kiabálás végre cselekvésre sarkall. Hogy jobban fel tudjam deríteni, mi is történik itt, egy mozdulattal kapom elő a pálcám és mutatok vele a függönyre, amelynek nehéz hullámai engedelmesen siklanak szét, utat engedve a délután vakító sugarainak.
Cartwrighthoz lépek, s leereszkedek mellé – hajszálon múlik, hogy ezt a mozdulatot ne nevezhessem összezuhanásnak, térdem hangos koppanással ütődik a padlónak, de fel se fogom. Nem gondoltam volna, hogy valaha is így látom, ilyen törődöttnek, ilyen sebezhetőnek. Még az is átsuhan gondolataim között, hogy ő se gondolta volna, és még biztosabb, hogy nagyon nem is szerette volna.
- Mi van veled? – tátogom, és magamra erőszakolom az orvost, aki apám példájából vált a részemmé. Bár nem véletlenül döntöttem én magam az állatok és varázslények gyógyítása mellett, pontosan valami hasonló miatt, amit most is érzek a padlón, Cartwright félig öntudatlan teste felett. Egy gyors varázslattal feltérképezem, van-e rajta valamilyen egyszerűbben feltérképezhető átok, közben kezemmel óvatosan végigsimítok a homlokán. Nincs láz, ez jó, és a csapkodásból arra következtetek, hogy van légzés és keringés is. Ami még jobb, hogy reagál a fényre, keze ökölbe szorul, hunyorog, szép, hosszú pillái remegnek, hintázik rajtuk az aranyló napfény, s közülük hamarosan kitetszik a jeges, kék írisz.
Nagy sóhajjal könnyebbülök meg, amikor a zavaros tekintet fókuszálni kezd, s a kék tükör mélyén megcsillan valami felismerés-szerűség. És érzem, hogy mindjárt dühös is lesz, amiért rajtakaptam valamin, egy gyenge pillanaton. Én viszont még aggódom.
- Jól vagy? – bukik ki belőlem a legostobább, ugyanakkor önkéntelenül őszinte kérdés. - Kérlek, engedd meg, hadd segítsek… Mi történt? – faggatózom nagyon óvatosan, és távolabb húzódok, hagyva neki egy kis teret tovább feküdni kényelmesen, vagy ha igényli, segítek neki feljebb emelkedni is.
- Csak hallottam a zajt, hirtelen azt hittem... - kezdtem mentegetőzni, mert már szinte hallottam, ahogy nekem ugrik, amiért rátörtem. Látom, hogy amint magához tér, már kevésbé tűnik betegnek vagy megátkozottnak, de a sötét karikák a szeme körül, a gondterhelt ráncok, s a hideg verítékcseppek a homlokán azt is mutatták, hogy valami nagyon nincsen rendben.
- Szóval sajnálom, de ez még mindig jobb annál, mintha dulakodtál volna valakivel, aki nem a barátunk, én pedig tapintatosan elmegyek az ajtód előtt, mint ha mit se hallottam volna - magyaráztam növekvő magabiztossággal és egy finom, de határozott mosollyal. A kezére tettem a kezemet, és óvatosan megszorítottam, hogy biztosítsam, ennek az előbb említett esetnek semmi valószínűsége nem volt és nem is lesz.



 
Naplózva


Christopher Cartwright
[Topiktulaj]
*****


tolvajvezér

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #22 Dátum: 2019. 05. 27. - 17:02:14 »
+1

davy jones



...minden ami szép és becses semmivé foszlik
és eltűnik, örökre....



..a trágár szavak esélyesek...

- Jól vagy?
A hang tompán távoli, mintha egy üvegbúra választana el Annától. Valahogy látom a száját mozogni, tudom, hogy ő kérdezi, de az álom még intenzíven dolgozik bennem. Hisz annyira valóságos volt... annyira eleven. Annyira...
- Sophie...
A fejem hasogatni kezd, mintha baltával csapkodnák tömör erőből. Nem tudom mi a rosszabb, a kín hogy megint ugyanaz ismétlődik meg és én megint hasznavehetetlen vagyok vagy a fájdalom, ami a fejem marja.
- Kérlek...
- Kérlek... Chrisco..
- Kérlek, engedd meg...
- Kérlek...ne menj...!
- Nem, ne! Hagyj!
A fejemben lévő Sophienak kiáltok, a hangnak, ami bennem viszhangzik és nem akar elengedni. Muszáj visszatérnem a valóságba, a jelenbe, hisz lehet baj van, lehet Volkovának szüksége van rám.
- Kérlek, engedd meg, hadd segítsek…
Szívem vad kalapálása nem csitul, ahogy a szaporán fel és lesüllyedő mellkasom sem. Az egyszerű farmer, amit Walton itteni ruhatárából kukáztam össze és pont jó rám meg a szürke v nyakú mugli póló kényelmes viseletnek tűnt, de sejtettem hogy így fogok járni vele. A ruhát átáztatta az izzadtság, ami nem is csoda hisz vagy kétszer még most is le ver a víz. Egyetlen horgony van a jelenbe, egyetlen egy.
Anna hűvös keze a homlokomon.
- Mi történt?
Lehunyom a szemem és csak arra koncentrálok hogy a keze, az érintése ne tűnjön el és ne rántson vissza Edwardson saját sekélyesen undorító de mégis olyan szép világába. Kell pár perc mire így minden kicsit rendeződni látszik, bár a nyakamban lüktető medál megpróbál erre maximálisan rácáfolni.
- Csak hallottam a zajt, hirtelen azt hittem...
- Ne...
Felülök rögtön, szinte magam sem tudom honnan merítve erőt, mikor a lány elhúzza a kezét. Utána kapok félig vakon és a csuklójánál fogva visszahúzom oda, ahonnan  elvette.
- Kérlek, ne. - hálásan és egyben kissé elveszetten nézek rá. A nagy kékes szemekbe. - Ez.. csak a szokásos.
Sóhajtva adom meg a választ neki. Igazából kurva mérgesnek kellene lennem. Üvöltöznöm kellen, hogy mégis mi a faszt képzel magáról hogy csak így beront. Hogy gondolja, ki a picsának hiszi magát hogy itt bámészkodik. De nem tudom megtenni. Nem a harag nincs meg, mert lassan, apránként tudatosodik bennem, hogy olyan helyzetben talált ahogy eddig még kevés élő ember, de az érintése...
A hűvös megnyugtat. A hűvös kell nekem. Az érintése most mindennél fontosabb. De ahogy semmi, úgy ez sem tart örökké.
Mikor elhúzza újra a kezét nem állok ellent. Viszont nem tudom álcázni a vonásaimat. Olyan az egész mintha még álmodnék és ő pofon vágott volna.
- Szóval sajnálom, de ez még mindig jobb annál, mintha dulakodtál volna valakivel, aki nem a barátunk, én pedig tapintatosan elmegyek az ajtód előtt, mint ha mit se hallottam volna
- Ne szabadkozz...
Valószínű én is ugyanígy tettem volna. Esélyesen ugyanúgy a másik segítségére siettem volna. Pillantásom immár elkerüli őt. Inkább az ajtót nézem, ami félig nyitva hagyva mutatja a folyosó kőkorlátját.
Én csesztem el. Én nem zártam be.
Persze ott a mágia. Mágiával is lezárhattam volna, de annyira tele volt a fejem és annyira nem itt voltam agyban hogy totálisan elfeledkeztem mindennemű opcióról. Ez hiba, más esetben súlyos hiba. Hisz, akár az életem is múlhat egy ilyenen. Pillantásom most a fürdőszobába vezető ajtó melletti másikra téved. Az átvisz a mellettem lévő hálóba. A retesz itt be van húzva.
Mikor Anna keze az enyémhez ér, a térdemet félig átfogó kezemhez akkor nézek csak fel rá. Azúrkék szemeimben a kérdés lebeg, hogy most mégis ez miért kell? Hisz mintha ő nem akart volna megérinteni. Mintha ő lenne zavarban, pedig talán nekem kellene. Nevetséges, de nem érzek semmit csak végtelen ürességet.
- Te jól vagy? Baj van?
Szelíden eldöntöm a fejem miközben őt szemlélem. Szabad kezemmel beletúrok a hajamba. Persze hogy az is nedves. Nem ártana letusolnom mielőtt ma bármerre is elindulok. Kezem beletörlöm a nadrág durva anyagába és csak aztán emelem Anna arcához. Mindössze az állát fogom közre hogy a szemeimbe nézzen, így sarkallva őt őszinte válaszra.
- Történt valami?
Hüvelykujjam szelíden megrándul a kézfején. Nem igazi végigsimítás ez, inkább csak amolyan ösztön, amit elnyomok mert nem helyes. De az se helyes, hogy az érintésétől bizsereg a bőröm vagy kiszárad a szám. Vagy hogy tudom, szinte már érzem hogy Sophie féltékeny lenne ha látna. De már nem láthat. Nem láthat, mert halott. Kurvára halott.
Naplózva


Anna Volkova
Vérfarkas
***


Magányos farkas

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #23 Dátum: 2019. 05. 29. - 09:22:23 »
+1

 
Minden út ide vezet

2000. április



Szerintem a lelkünkben élő kísértetek sokszor rosszabbak, mint az igaziak, amelyek szellemjárta romok közt, vagy ódon kastélyokban kóborolnak. Mert ezeket mi tartjuk életben, s azért nem nyugszanak, mert összegyúrjuk őket azokkal a sötét érzésekkel, melyeknek jelenléte kellemetlen ugyan, de valahol mégsem bírunk tőlük megválni. Bűntudat, harag, kínzó lelkiismeret, félelem… Van, hogy csak egy villogó, mohó szempárként merednek ránk, van, hogy egy farkas acsarog ránk a nevükben, amit rémálmainkban látunk. Néha pedig nem öltenek alakot. Néha nincs arcuk, nincs nevük. De Christopher esetében esetleg mégis van. Úgy sejtem, ezt ismétli, őt szólongatja.
Bár tekintete rám mered, még talán egy másik világot néz, egy álomvilágot, melyből tétovázva szakad csak el. Úgy kap a kezem után, mint a fuldokló, akit kíméletlenül húz vissza a sötét víz. Olyan is, mint aki úszott, s én hagyom, hadd vezessen vissza a homlokához. Gyengéden simítok végig rajta, és a fejem csóválom. Várom, hogy egészen visszataláljon ide.
- Ez.. csak a szokásos.
Elkerekedik a szemem, majd értetlenség árad szét bennem.
- Ez a szokásos? – kérdezem elborzadva. Én vagyok vérfarkas, de jelen pillanatban őt mondanám inkább holdkórosnak. Döbbenten nézem, próbálom kitalálni, mit is sejtsek ezzel kapcsolatban.
- Te jól vagy? Baj van? Történt valami?
Nem is tudom, bólogassak-e vagy tiltakozzak, így egy pillanatig inkább csak hallgatok, megszorítom a kezét, belesimulok az érintésébe, próbálom továbbra is feltartóztatni az ijedtséget, mely most már, hogy rendeződött a helyzet, akaratosan készül utat törni a felszínre. De rendeződött-e valóban?
- Idáig nem. Ahogy megbeszéltük, nekiláttam unatkozni – mondom jelentőségteljes pillantással, és sebtében a hajam fekete hullámai között rejtőző, újonnan vásárolt napszemüveg felé böktem. Közben a sarokülésből, amiben eddig helyet foglaltam, most oldalra ereszkedtem, hogy kicsit kényelmesebben legyek a padlón.
- Aztán meg ez történt – bökök fejemmel finoman felé, arra a jelenetre célozva, amibe itt belefutottam. Kicsit hallgattam, mondjak-e többet, de végül nem bírok lakatot tenni a számra. Kitör belőlem a diagnoszta, s csendes, aggodalmas hangon foglalom össze a megfigyeléseimet és kérdéseimet.
- Álmodban kiabálsz és hadonászol, mint aki poszt-traumatikus sokk szindrómában szenved… Vagy ez valamiféle roham volt, például epilepszia? Az ágy bevetve, mintha a közelébe se mentél volna… Elájultál? Mióta feküdtél itt? – simítok végig a kemény, hideg padlón, s a közeli, rövid szálú, díszes mintájú szőnyeg sarkán. Még egy pillanatig nem nézek rá, tekintetem körbefut a helyiségben, hátha megvilágít még egy-két részletet az alkonyi napfény. Megtorpanok az éjjeliszekrényre lazán odadobott levélkén, de csak egy tört másodpercre, aztán továbbsiklok, és újra Cartwright szemeibe nézek.
- Biztos vagy benne, hogy ennek szokásosnak kell lennie? Mert ha ez rendszeres... Talán segíthetnék - mondom, s szemeim kérlelve csillognak felé. Léteznek erre terápiák. Gyógyszerek. Pályaválasztási tanácsadások... Bevillan a tegnap történtek egy igencsak meghatározó részlete, mikor a tapsviharba sikoltás vegyült, a szénsavas ásványvízben elkeveredett az a pár csepp sűrű, rózsaszínes vér, s az asztalszomszédom az asztalra bukott. Azt nem láttam, ahogy Christopher meghúzza a ravaszt, ő viszont ugyanazt a látványt figyelte, aminek én igazából csak a szemem sarkából lettem tanúja. Talán nem mágikus módon, de biztos vagyok benne, hogy az ilyesfajta gyilkosság is megtépázza az ember lelkét. Vagy jót legalábbis nem tesz neki.
Emellett a gyanúm mellett azért még egy másik is felmerül, bár erről csak annyit tudok, amennyit a repülőn nyíltan elhallgatott előlem, és egy nevet, amely nem hagyja őt nyugodni. És egy kicsit az én kíváncsiságom is felkelti.
 
Naplózva


Christopher Cartwright
[Topiktulaj]
*****


tolvajvezér

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #24 Dátum: 2019. 05. 29. - 18:49:50 »
+1

davy jones



...minden ami szép és becses semmivé foszlik
és eltűnik, örökre....



..a trágár szavak esélyesek...

Nem kerüli el a figyelmem az arcvonásainak átalakulása. Mindezt a szavaim idézik elő, a kijelentés, hogy ez... természetes. Persze normális emberek esetében egy ilyen jelenség nem természetes de még csak hétköznapi sem. Más mugli rohanna a kórházba, más varázsló szedné magát és hoppanálna a Mungóba. Csakhogy én nem vagyok akárki és nem akármilyen életutam van. Jobb hát inkább terelni a kérdésekkel, amik látványosan elviszik Annát más irányba. El rólam, el az adott szituációtól, el a látványtól és talán.., Sophie-tól.
- Idáig nem. Ahogy megbeszéltük, nekiláttam unatkozni.
Ahogy felfelé bök a fejével pillantásom leköveti a mozdulatát. Szavain most először nevetem el magam önfeledten. Most tűnik csak fel hogy nem is ugyanabban a ruhában van és persze, ott virít az újonnan beszerzett napszemüveg a hajában. Rögtön elengedem az állát és kikapom a fekete lencsés női szemüveget. Tükröződik benne sápadt önarcképem, akinek bár karikás a szeme de most szórakozottságtól csillog és nedves izzadságcsík virít a pólóján, de kócosan jóképű és nem tűnik annyira vénnek hála a borotva hatásának.
Megforgatom kezemben a kiegészítőt majd unottan az ágyra dobom.
- Vehettél volna Prada-t vagy Guccit. Nem holmi ócska bóvlit.
Igazából ez amolyan leszidás, nem mintha nagyon ellenezném azt ami márkátlan, de most kivételesen megteheti. Mert még csak nem is teljesen az én hanem Walton pénzét szórja. Legalább egy Dolce-t ejtett volna meg ha már itt van Olaszország szívében!
- Igazi divatgyilkos vagy Volkova!
Nevetésem szolíd mosolygásba csap át. Hirtelen nem tudom mit is kezdjek a szabad kezemmel. Ő pedig fészkelődve elfordul, így az amelyik a kezét tartja is enged a szorításon. Ha akarja elhúzhatja már ha kényelmesebb.
- Aztán meg ez történt...
És visszakanyarodunk újfent hozzám. Evidensen a fellángoló boldogság vagy nevezzük inkább jókedvnek tovatűnik egyetlen másodperc alatt. Újra komorrá válok, elgondolkodóvá.
- Álmodban kiabálsz és hadonászol, mint aki poszt-traumatikus sokk szindrómában szenved… Vagy ez valamiféle roham volt, például epilepszia? Az ágy bevetve, mintha a közelébe se mentél volna… Elájultál? Mióta feküdtél itt?
Most rajtam a sor hogy elámuljak. Kikerekedett szemekkel kissé értetlenül bámulok rá. Poszt... mi? Mi a faszon pszichoanalizál itt engem? Hogy is meri? Hisz nem is ismer!
A nyakamban a medál súlyosabbá válik, mintha csak ezzel is tiltakozni akarna a sértésért.
- Nem vagyok ájuldozós fajta. És... - megemelem a csuklóm (legalább akad valami haszna a kezemnek) és a Rolexre pillantok. - Azt hiszem három órát ha aludtam.
Vállat vonok, mintha csak ennyi lett volna minden. Mintha nem lenne semmi gond. Mert valójában nincs is semmi gond. Vagyis, hát ő ezt nem igazán érti még, de nincs.
- Biztos vagy benne, hogy ennek szokásosnak kell lennie? Mert ha ez rendszeres... Talán segíthetnék.
Én naiv azzal hogy válaszolok, relatíve készséggel gondoltam akkor leszáll rólam. De csak nem akar. Nem, inkább néz rám a nagy kék szemeivel, a bársonyosan puha ajkaival, amik ahelyett hogy megcsókolnának itt követelőznek. A düh fortyogni kezd bennem és a düh sok mindenre sarkall rend szerint de semmi jóra nem. Most is ocsmány gondolatok jutnak az eszembe, számtalan büntetés formája, amit megérdemelne, kezdve egy alapos verésen át egy jó kefélésig. De mindennek csak az árnyék ad otthont, ami a tekintetembe költözik. Inkább csak a kezem az orrnyergemre szorítom és lehunyom a szemem.
Elszámolok magamban egy darabig aztán leplezetlenül mérgesen csattanok fel.
- Segítenél? És mégis mi a faszommal? Kitörölnéd a rossz emlékeimet? A múltamat?
Magam sem tudom miért, de felpattanok. Eddig közel akartam lenni hozzá, de most már inkább nem.
- Képzeld képtelen vagyok rendes ágyban aludni. Ezt akartad hallani? Vagy hogy én sem élvezem hogy nem tudok pár óránál többet aludni? Ahogy azt se hogy  Sophie folyton kísért?
Széttárom a karom megadóan. Mit vár, mégis mit tegyek? Változzak meg itt és most rögtön az ő kedvéért? Nevetséges, de még talán meg is tenném ha tudnám. Csakhogy nem megy. Van, ami nem megy. Mert én már csak ilyen kurvára elfuserált vagyok.
Most tűnik csak fel hogy kiabálok vele. Vele, aki semmiről nem tehet. Újra elfog hát a bűntudat, a jól ismert érzelmi barátaim egyike. Kezem csípőre vágom és félig elfordulok tőle, míg a másikkal a hajamba szántok fáradtan. Mintha csak ez megoldást hozna, pedig nem.
- Sajnálom. Ne haragudj. Nem akartam... én csak...
Kár is magyarázkodni. Kár is csépelni a szót. El kellene mennem tusolni aztán az éjszakába elintézni Walton szarját. Én erre vagyok jó, csakis erre. Nem pedig arra hogy bébiszitteljek bárkit is, mikor a saját életem is egy kész katasztrófa.
Naplózva


Anna Volkova
Vérfarkas
***


Magányos farkas

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #25 Dátum: 2019. 05. 30. - 13:53:55 »
+1

 
Minden út ide vezet

2000. április



Felvont szemöldökkel várom, míg áttanulmányozza vadonatúj kiegészítőmet, majd elégedetlen fintorral elhajítja, és kommentálja.
- Ugyan kérlek, neked nem a napszemüveggel van bajod, hanem akit a lencsében végigmértél az előbb – csipkedem finom mosollyal, és kecsesen megbököm a mellkasán, színpadias fintorral csak a mutatóujjam hegyével, melyet aztán gyorsan elhúzok, és látványosan a szőnyeg sarkába törlöm.
- Egyébként nem volt olcsó, mert rendkívül hatékonyan szűri meg a káros napsugarakat. Csak nem felfújt világmárka, hanem egyedi készítés – fújom még aztán, és visszatűröm a fülem mögé a tincseket, amik elkóboroltak azután, hogy a hajráfként felhelyezett szemüveget társaságom eltávolította.
- Igazi divatgyilkos vagy Volkova!
Gúnyos, nevetésszerű prüszköléssel válaszolok, és kicsit jobban kihúzom magam. Láthatja, hogy nem sértődök meg valójában, de azért látványosan végigmérem.
- De én tiszta eszközökkel csinálom – jegyzem meg tettetett büszkeséggel, és keresztbe fonom kezeimet, úgy vigyorgok rá. Pont ő kóstolgat ezzel, aki most tett tönkre verítékkel és gyűréssel egy teljesen szalonképes öltözéket? De persze nem tehet róla. És még ez is jól áll rajta… Nagy sóhajjal terelem vissza magam az eredeti témához. Talán ez hiba volt; vagy nem.
- Segítenél? És mégis mi a faszommal? Kitörölnéd a rossz emlékeimet? A múltamat?
Nem rettent el az újabb dühkitörés, ez azon kevés dolgok közé tartozik vele kapcsolatban, amit már kiismertem. Nem ijeszt el a hangos szavakkal, a nagy mozdulatokkal. Türelmes nyugalommal, kis fájdalommal szemlélem, bár távolabb húzódok, s felkapaszkodok az ágyra, onnan hallgatom.
 Az én pacienseim általában még csak nem is szavakkal ordítanak velem. Ami azt illeti, sokszor megpróbálnak megharapni is. Furcsa dolog ez, hogy az állat - és gyakorta az ember is – félig nem akar meggyógyulni. Ragaszkodik a bajához, mert az egy kicsit a lénye része, a személyiségébe épült már, mint a sárkány esetében is, aki megtanult együtt élni a talpába fúródott karóval, még akkor is, ha minden lépésekor fájdalmat okozott neki. Egy dolog azonban ebben a helyzetben mindenképp más – Cartwright nem a paciensem. Nem is tudom, kim nekem és miért… Csak úgy szomorúsággal tölt el, amiért szenvedni látom.
- Képzeld, képtelen vagyok rendes ágyban aludni. Ezt akartad hallani? Vagy hogy én sem élvezem hogy nem tudok pár óránál többet aludni? Ahogy azt se hogy, Sophie folyton kísért?
Kis szünet áll be, de látom, jobb, ha még nem szólok. Hagyom, hogy elüljön a robbanás után a por, hogy a kék tekintet újra figyeljen, Ahogy kifújja a levegőt, ahogy csatakos tincseibe túr, félrebillentem a fejem. Fél kezemmel az ágyon tenyerelek, s észre se veszem, hogy ujjaim finoman kapaszkodnak az ágynemű drága anyagába.
- Sajnálom. Ne haragudj. Nem akartam... én csak...
- Ne sajnáld – vágok gyorsan közbe. Kezem közben a napszemüveghez téved, s én szórakozottan veszem az ujjaim közé, hogy néhányszor megforgassam.
- Nem akartam hallani semmit, viszont bármit meghallgatok, akár ezt is. Ha attól jobban érzed magad, szívesen – vonom meg a vállam. – Persze, ez csak egy módja annak, ahogy enyhíthetnél rajta. Már ha szeretnél… Vagy ne mondj semmit. Megértem azt is. De, válaszolva emelkedett hangon tett kérdésedre: orvos vagyok – jelentem ki, majd sokkal jelentőségteljesebben, finoman közelebb hajolva, huncut félmosollyal hozzáteszem: - Hozzáférek gyógyszerekhez... Bájitalokhoz… - Persze, csúnya dolog, és borzasztó szakmaiatlan is ezt így felajánlani, de úgy sejtem, ez valami olyasmi, amit talán nem kever le azonnal olyan dühösen, mint az előbbieket. Egyébként tényleg a pszichoterápia az, ami ilyen esetben eredményt szokott hozni. Vagy legalábbis egy kis kibeszélés, némi hangulatoldó társaságában.
- De ahelyett egyszerűen járhatnál egyet a városban velem. Te még nem is ettél semmi rendeset, ahogy én láttam. Egy gyors felfrissülést követően... – mérem végig roppant kifejezően, rövid szünetet tartva. - … elkísérhetnél vacsorázni. Terveztem, hogy megnézek még egy-két látványosságot, és beszerzek ehelyett valami kevésbé feltűnő darabot – lendítem kissé feljebb vörös topánomat. – Mondjuk egy Pradá-t vagy egy Gucci-t. Vagy valami kevésbé ismert, ámde sokkal minőségibb márkát… Mert nem tudhatod, lehet, hogy a divat mégsem lett gyilkosság áldozata – teszem hozzá, sejtelmes kacsintással. Ő nem is sejti, hogy ettől a mondattól nekem egy másik gyilkosság is eszembe ötlik...


Naplózva


Christopher Cartwright
[Topiktulaj]
*****


tolvajvezér

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #26 Dátum: 2019. 05. 30. - 17:15:15 »
+1

davy jones



...minden ami szép és becses semmivé foszlik
és eltűnik, örökre....



..a trágár szavak esélyesek...

Nem is tudom mi vonzz benne jobban. Az, ahogy szemtelenül van bátorsága visszaszólni ahogy gúnyolódni merészel velem vagy ahogy megbök. Nem éppen finoman, nem is éppen kedvesen. Igazából csak a pillanat műve, annak a heve adja gondolom a mozdulatsort de mégis mintha több rejtőzne benne... vagy csak annak látom?
Lehet csak annak akarom látni. Vagy talán pont emiatt tetszik annyira ő. Van bátorsága szembeszállni velem, mint annak idején Sophie-nak volt. Annára közel sem lehet ráerőszakolni az akaratomat. Van, mikor enged ha tudja hogy saját érdeke is ezt adja, de alapvetően nem fél visszafricskázni. Nem olyan unalmas, mint azok, akikkel eddig találkoztam.
És ami az előny az egyben a hátrány is. Elég csak nekiállnia vizsgálgatnia, mint egy ócska patkányt, máris kirobban belőlem az elfojtott harag. Ez persze részben -jó részben- evidensen neki szól, de van egy másik rész is, ami rejtett és ami... talán a halálnak, talán a benne kísértő démonnak üzen.
Igazából fél perc múlva, ahogy felcsattanok már bánom. Bánom, mert túl sokat adtam ki megint magamból anélkül hogy alaposabban végiggondoltam volna vagy egyáltalán... akartam volna.
- Ne sajnáld! Nem akartam hallani semmit, viszont bármit meghallgatok, akár ezt is. Ha attól jobban érzed magad, szívesen. Persze, ez csak egy módja annak, ahogy enyhíthetnél rajta. Már ha szeretnél… Vagy ne mondj semmit. Megértem azt is. De, válaszolva emelkedett hangon tett kérdésedre: orvos vagyok.
Lehet a rá emelt arcvonásaim késztetik arra hogy időközben módosítson mondandóján, mert evidensen nem szemlélem jól ahogy még többet akarna kiszipolyozni belőlem. Ráadásul a ravaszkás mosoly, ami feltűnik bájos arcán nem igazán a sajátja. Ez pedig megakaszt.
- Hozzáférek gyógyszerekhez... Bájitalokhoz…
Most rajtam a meghökkenés sora. Hozzáfér? Ez való igaz. De ő, pont ő, az erények mintaképe lenne képes rajtam segíteni? Oké persze, kétszer is megmentettem azt a bájos seggét, valójában akár fűlik hozzá a foga akár nem kénytelen lenne megtenni ha kérném... csakhogy egész idáig kurvára nem gondoltam bele ilyenekbe. Ennek egyik oka, hogy baromira semmit nem érnek ezek a szerek. Pedig... sokfajtát próbáltam. Van, ami túl mélyre visz, van, amitől kába leszek és tompítja az agyam, a gondolkodást. Van, ami úgy kiüt hogy már azért veszélyes. Mert mi van ha épp álmomban akar Hayes meggyilkoltatni?
Elnézem, ahogy a kezébe forgatja a napszemüveget. Nem rossz darab talán még illik is hozzá, de... gyűlölettel meredek rá. Igaza van részben, amit a saját tükörképemmel kapcsolatban mondott. De hát mit tehetnék? Sose voltam mintapolgár. Sose voltam a becsület őre. Még talán igazi griffendélesnek sem illettem be. Persze bátorság és vakmerőség szorult belém, és észnek sem voltam éppen híján, de... valószínű az az ócska Süveg is tévedhet.
- De ahelyett egyszerűen járhatnál egyet a városban velem. Te még nem is ettél semmi rendeset, ahogy én láttam. Egy gyors felfrissülést követően… elkísérhetnél vacsorázni. Terveztem, hogy megnézek még egy-két látványosságot, és beszerzek ehelyett valami kevésbé feltűnő darabot.
Azúrkék tekintetem a csinos lábára téved, amit megemel a cipőt mutatva felém. A testem ösztönösen reagál, szívem szerint jól ellátnám a baját amiért itt teszi veszi magát mindezt ráadásul élvezettel. Nem ér azt hinnie büntetlenül játszhat. De csak nézem őt, pókerarccal.
– Mondjuk egy Pradá-t vagy egy Gucci-t. Vagy valami kevésbé ismert, ámde sokkal minőségibb márkát… Mert nem tudhatod, lehet, hogy a divat mégsem lett gyilkosság áldozata.
- Gyere ide...
Sóhajtok lemondóan, miközben hallgatom az ő divatdiktátor szakvéleményét. Nehezen fojtom el a röhögésem. Nem, nem tűnt el bennem a harag, a faggatózása és a kurva analizálási mániája miatt, de azért csökkent azzal hogy megint vágyat gerjesztett bennem. Mondjuk ez sose okozott neki nagy gondot, de persze nem tudja.
Kivárok, egész addig míg felém nem lép. Csak akkor nézek fel rá csupasz lábfejemről, amit eddig mustráltam.
Szelíden kapom el a derekát és vonom magamhoz, úgy mint legelső alkalomkor ott, az esőáztatta buszmegállóban. A nyaklánc a nyakamban újra súlyos lesz, mintha csak tiltakozna Anna jelenléte ellen, de nem foglalkozom vele.
- Ugye tudod, hogy egy lehetetlen nőszemély vagy?
Kissé közelebb hajolok felé, centikre az arcától megállva kérdezem a hangomban nyers szarkazmussal kevert vegyes elismeréssel. Valahol ez egyszerre egy kurvanagy sértés és egy bazinagy bók. Eldöntheti hogy melyiket érzi ki belőle jobban.
- Senki nem tudja amit elmondtam neked vagy amit láttál. Még a saját fiam sem. Szóval...
Nem fejezem be a mondatot, mert talán sejti mit is akarok. Egyrészt hogy ne járjon el a szája, mert ellenkező esetben nem csak az orosz barátain alkalmazom az emléktörő bűbájt.
- Válassz szobát míg összeszedem magam hacsak nem akarsz csatlakozni. Ha zavar hogy éjszaka üvöltök, és erre van sansz, akkor a keleti szárnyban is van pár. Amúgy meg, válassz valamit nekem Walton ruhatárából. Te kis divatgyilkos...
Kuncogok az utolsó szót megnyomva. Csak az orrom érintem az övéhez, de szívem szerint a homlokom dönteném Annáéhoz. Nevetséges de megnyugtat a jelenléte, még akkor is ha érzem Sophie haragját iránta.
S míg a pillanat eltűnik, addig agyam azon kattog, vajon igaz-e amit önmagától ajánlott fel. Szemeim az arcát kutatják. Vajon megtenné értem? Sutba dobná a nevét? A tisztségét? A becsületét? Túl szép ez ahhoz hogy igaz legyen.
- Megtennéd? Valóban megtennéd?
Visszautalok a gyógyszerekre bár valószínű félreérti mire is gondolok épp most, de olyan halkan ejtem ki a szót, olyannyira halkan mintha nem is akarnám magam sem elhinni. Talán mert nem is hiszem. Ebből tudhatja, nem az ing kiválasztására kérdezek rá. Értem önzetlenül soha senki semmit nem csinált. Talán O’Mara legutóbb, mikor megmentette az életem... de az is félig meddig azért szívesség volt. Különben kit zaklatna újabb munkáért, ha elpatkolok?
Naplózva


Anna Volkova
Vérfarkas
***


Magányos farkas

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #27 Dátum: 2019. 05. 31. - 05:31:29 »
+1

 
Minden út ide vezet

2000. április



Vannak az életben egyszerű falak. Téglából, betonból, föléd magasodnak és tudod, hogy eléd került egy. Aztán akadnak bonyolultabbak, kevésbé nyilvánvalók. Láthatatlanok. Az idő egy részében észrevehetetlenek. De ha valaki megpróbálja áttörni őket… Akkor létezésük kérlelhetetlenül nyilvánvalóvá válik.
- Gyere ide... – Nem kerüli el a figyelmem, hogy semmit sem mond a korábbiakra, de hogy elkerekedik a szeme a gyógyszerek említésétől. Talán a megfelelő irányból közelítettem. Talán sikerül viszonoznom valamit a korábbi szívességeiből, vagy egyszerűen csak azok fényében enyhíthetek a szenvedésein. A szemüveget az ágyra dobom, és reménykedve lépek közelebb hozzá, félrefordított fejjel próbálva elkapni a pillantását.
- Csak tégy egy próbát… Hátha jobb volna. Kísérletezhetnél... - kezdeném, gondosan elkerülve a „segítek” és hasonló szavakat. Amikor azonban felém nyúl, mikor közelebb húz, mikor egészen közelről nézünk farkasszemet – csak akkor jövök rá, hogy a fal, amit megkerülni próbálok, talán nem is az övé, hanem az enyém. És nem lehet megkerülni, mert körbevesz.
- Ugye tudod, hogy egy lehetetlen nőszemély vagy?
Két tenyerem a póló alatt rejtőző mellkasának feszül. Nem ellenkezve egészen, de megtartva azt a kis távolságot, amelyet sajnos nem léphetünk át. Jobban mondva én nem léphetem át. A saját és az ő biztonsága érdekében. Hallgatagon nézek fel rá, s bár pillantásom állja az övét, némi szomorú elszántság költözik belé.
- Senki nem tudja amit elmondtam neked vagy amit láttál. Még a saját fiam sem. Szóval...
- Megtisztel a bizalmad, és nem fogom eljátszani – jelentem ki halkan, de nagyon határozottan.
- Válassz szobát míg összeszedem magam hacsak nem akarsz csatlakozni. Ha zavar, hogy éjszaka üvöltök, és erre van sansz, akkor a keleti szárnyban is van pár. Amúgy meg, válassz valamit nekem Walton ruhatárából. Te kis divatgyilkos...
Most aprót sóhajtok, ajkaim sarkában félmosoly bujkál.
- Sok választás elé állítasz, kedves Christopher. Talán nem minden döntésem lesz kedvedre – suttogom szomorúan, mikor egymáshoz érünk, s szinte azonnal hátrébb húzódom. Egyébként sem tudok bandzsítás nélkül nézni rá ilyen közelről, ami viszont rendkívül nőietlen, úgyhogy előbb lesütöm a szemem, s csak már egy előnyösebb szögből nézek újra fel rá. – Ha éjszaka szükséged van baráti támogatásra a nyugodt alvásért, a szomszéd szobában leszek. De ha annál kevesebbre, valami felszínesebbre van igényed… - rebben szomorú pillantásom mindent elmondón az ágy felé. -  Vagy te magad nem akarsz aludni… Azokban nem segíthetek.
- Megtennéd? Valóban megtennéd?
- Könnyedén – bólintok finoman, s halvány mosolyra húzódnak ajkaim. – És szívesen. Mondanám, hogy úgy is tartozom még Neked a korábbiakért, de kérlek ne hidd, hogy ez ilyen egyszerű. Ne gondold, hogy ez csak egy egyszerű üzlet – mosolygok fel rá határozottan és figyelmeztetőn a szemem sarkából, ám közben óvatosan kibontakozom izmos karjai közül, s hátrálok egy keveset. Mintha azért tartanék távolságot, hogy maradjon hely a falamnak, amely mindkettőnket megvéd. Talán így is van.
- De Cartwright… Menj fürdeni – bökök fejemmel egy aprót a megfelelő helyiség ajtaja felé huncutul, enyhe csipkelődéssel a hangomban. – Aztán vágj neki velem a városnak. -  Megvárom, míg elindul, hogy meggyőződjek róla, biztosan áll a lábán, aztán hátat fordítok, és felveszem a földről az új szerzeményeimet rejtő papírzacskókat. Már a kilincsen pihen a kezem, mikor is eszembe jut a napszemüveg. Amint azonban hátrafordulok, s figyelem Christopher hátát eltűnni a fürdőszoba ajtajában, szemem megakad az éjjeli szekrényre hanyagul odavetett kis papíron. Előbb a napszemüvegemhez lépek vissza, s ráérős mozdulatokkal hajamba biggyesztem. De a cetli hívása időről időre magára csalja kíváncsi tekintetem. Míg végül, mikor meghallom a zuhany csobogását, engedek a csábításnak, és óvatosan odaállok az éjjeli szekrény mellé, hogy átfussam a sorokat, melyek a papíron húzódnak...

Naplózva


Christopher Cartwright
[Topiktulaj]
*****


tolvajvezér

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #28 Dátum: 2019. 05. 31. - 16:30:10 »
+1

davy jones



...minden ami szép és becses semmivé foszlik
és eltűnik, örökre....



..a trágár szavak esélyesek...

Kísérletezhetnél...
A szó ott visszhangzik, a szoba csendjében, Olaszország alkonyában és persze... bennem. Haragszom érte, mert sosem akartam egy kísérleti patkány lenni. Haragszom a nőre is, amiért azt hiszi ennek lehetne eredménye. És egyben szeretném is hogy bárcsak lenne...
Nem, nem akarom elfelejteni Sophie-t. Ő a múltam, és valami több is. A mozgatórugóm talán. Ha kiszedném, ha eldobnám már én magam sem lennék ugyanolyan vagy ugyanaz. Na de az álmatlan éjszakákért sokat nem adnék.
Inkább csak kimondom azt, amire gondolok. Mert valóban színigaz... lehetetlen alak. Ha valamit eldönt, ha valamit a fejébe vesz, azt túlviszi rajtam, már érzem. Nem mintha nehéz dolga lenne azokkal a szép kék szemekkel, amiknek mélysége könnyen szívna magába.
- Megtisztel a bizalmad, és nem fogom eljátszani
Ha más mondaná nem hinném el. Senkiben nem bízok igazán, senkiben nem tudtam igazán sose hinni. De Anna szavai talán mert lágyak, talán mert csendesek, talán mert nagyon is őszinték elhitetik velem, hogy nem adja ki a titkaim. Pedig... ki tudja mikor nem lesz oka rá?
Szelíden bólintok, az elfogadás jeleként.
Aztán nem tudom megállni hogy ne érjek hozzá. Persze átvihetném ezt az egész helyzetet többe, akár egy csókba is és természetesen minden késztetés is megvan hozzá bennem, de mégsem váltom ki ezt a tagságit.
- Sok választás elé állítasz, kedves Christopher. Talán nem minden döntésem lesz kedvedre.
Ahogy halkan sóhajtva elhúzódik tudom hogy már kiismert annyira, bonyolult az észjárásom és szeszélyes a jellemem. Okos lány, nagyon okos.
– Ha éjszaka szükséged van baráti támogatásra a nyugodt alvásért, a szomszéd szobában leszek. De ha annál kevesebbre, valami felszínesebbre van igényed…  Vagy te magad nem akarsz aludni… Azokban nem segíthetek.
Nem csak a szava vagy az ágyra vetett pillantása az ami gátat szab közénk, hanem a mellkasomon pihenő két tenyere is. Nem kell sok ész ahhoz hogy tudjam vannak határok, amiket megszab. Amiket nem akar átlépni és amiket én jó eséllyel talán megtennék. Nem hibáztatom, mert van igazság a félelme mögött. Inkább csak egy savanyú félmosollyal fordítom az ágyról felé a tekintetem. Szomorúan nézek rá, mert ezek szerint ő hajlandó elviselni engem a túloldalon és nem viszolyog tőlem.
Soha egyetlen nővel nem aludtam együtt. Pont emiatt. És persze közte és köztem most is fizikálisan lesz egy fal, egy ajtó, de mégis... az első lesz. Ez pedig fura.
- Ne aggódj, a szex sose segített ebben. Úgyhogy nincs mitől tartanod.
Vállat vonok, mert valóban mindegy. Az ilyen jellegű dolgok kipróbálásán és kísérletezésén már rég túl vagyok. Ha megoldást nyújtana akkor most is egy luxuskurvával henyélnék, nem egyedül szenvednék... tök evidens.
A pillanatnyi kínos csöndben azonban csak nem állom meg hogy ne kérdezzek. A választ pedig pattanásig feszült idegekkel várom.
- Könnyedén! És szívesen. Mondanám, hogy úgy is tartozom még Neked a korábbiakért, de kérlek ne hidd, hogy ez ilyen egyszerű. Ne gondold, hogy ez csak egy egyszerű üzlet.
Szívem szerint csak fognám és átölelném, hálásan, mint egy kisgyerek. A fejem a vállára hajtanám és némán rónám le a lelkemben zavaros megkönnyebbülést a totális megrökönyödéssel és millió kérdéssel együtt. De csak zavar pillantással hagyom, hogy kibontakozzon kezeim közül. Elszalasztom a lehetőséget, mert... ő nem akarja. És nem is illendő. És mert... Nem értem, tényleg nem. Ha nem az akkor mégis mi?
- De Cartwright… Menj fürdeni. Aztán vágj neki velem a városnak.
A követelőzőhangnem és a csipkelődő huncut tekintet feledteti hogy ott az a kis megoldatlan kérdés sok egyéb más mellett. Megcsóválom csak a fejem lemondóan és hátrébb lépek.
- Ahogy akarod.
Közlöm szemrebbenés nélkül, majd kezem keresztbe lesiklik a póló szegélyére hogy könnyeden rántsam aztán felfelé annál fogva és szabaduljak meg tőle.
- Óhaja parancs, kisasszony!
Színpadiasan meghajlok miközben őt figyelem. A nők nagy többsége zavarba jön egy férfit látva pláne félmeztelenül, de nem tudom Anna ebbe a kategóriába tartozik-e. Nem zavar ha látja azt a pár heget előröl, amit a munka során szereztem vagy a hátamon lévő szíjnyomokat. Másnak esélye sem lenne erre, de ő... ebben is különleges.
Aztán fogom és felé dobom az átizzadt szürke anyagot.
- Tessék, jó lesz referenciaanyagnak a mérethez. Mint tudjuk, úgyse vagy nagy szakértő...
Szándékosan fitymálom le bunkó módon és indulok el a fürdőbe nem figyelve hogy merre indul mit csinál és azt is hogyan.
Nem sietem el a tusolást. Az olasz éttermek hajnalig nyitva vannak, a látványosságok éjszaka kivilágítva is ugyanolyan jól mint verőfényes napsütés esetében és azoknak se kél lábuk ha már többezer éve ugyanott vannak. Így hát rohadt sokáig folyatom magamra a hideg vizet, mert az segít lehűteni a testem mellett az agyam is. Aztán talán fél óra vagy lehet még több idő elteltével a derekamra csavart törölközővel indulok ki hogy felöltözzek és elinduljunk az éjszakába.
Naplózva


Anna Volkova
Vérfarkas
***


Magányos farkas

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #29 Dátum: 2019. 06. 01. - 07:14:35 »
+1

 
Minden út ide vezet

2000. április



Az este következő része olyan nekem, mintha egy film részleteit bámulnám. Peregnek a képek, próbálok nem csodálkozni Christopher felső testére, két ujjal, fintorogva félreteszem a foltos pólót, és drága férfiruhák közt kutatok, kiválasztva útitársam számára a tökéletest. Majd a macskaköves olasz utcák, fehér mészkőszobrok, romok és boltívek váltogatták egymást. Paradicsomos tésztaételek, kesernyés-szúrós apperol és semmitmondó csevegés, csak amennyit Christopher elviselt. Majd újra az utcák, az emberek, a több ezer éves hely mindent körbelengő aurája. És mindezek közben szellemképesen mindig a szemem előtt lebegett a levél néhány sora, míg lábunk (mivel határozottan tiltakoztam a taxizás ellen) az Angyalvár elé nem vitt minket.
Akkor a lapok nem fordultak tovább, és mint egy mugli fotón, szinte megállt az idő. Már csak néhány kései turista ballagott a sétálóutcákon, s viszonylagos csend volt. A levél tartalma itt, a narancsos közvilágítás fényében fürdő múzeum-romnál összeért a valósággal. Persze nem gondoltam, hogy kimenti magát, és egyedül hagy, hogy végrehajtsa a feladatot, amit szállásadónk rá bízott. De tudtam, hogy valamikor vissza fog térni. Ha nem is akar, akkor is muszáj. Nincs választása, hiszen az egész showműsor ezért volt Waltonnal, ezért vagyunk viszonylagos kényelemben, de főleg olyan biztonságban, mely nemcsak megvéd, de egyben meg is köt minket. Azt hittem, csak én vagyok így, de most elbizonytalanodtam ebben.
De nem most. Igazából csak azért torpantam meg, hogy az erőd kapurácsának kovácsoltvas rúdjai közt belessek a kerek alaprajzú, vöröses fehér építményre.
- Castel Sant’Angelo… Úgy hangzik, mintha az angyaloknak erődre volna szükségük – jegyzem meg, majd elfordulok, hogy farkasszemet nézhessek a két, fölénk magasodó angyalszobor egyikével. Szigorúan nézett, s úgy éreztem, jobb, ha nem is pislogok, mert talán lefülel, s kitalálja, mi jár a fejemben.
– Kár, hogy be van zárva. Van még kedved sétálni? Kezd későn lenni. Menjünk arra – böktem a hátunk mögé, a híd felé, melyen egymással szemben további szobrok sorakoztak. Ha jól gondolom, valahol arrafelé van a szállásunk. Újból felnéztem a legközelebbi szobor kő-arcára, aztán Christopher művészi, de kemény arcvonásaira pillantottam. Vajon melyikük az erősebb? Finoman rámosolyogtam, s bíztam benne, hogy legalább a korgó gyomor, a szomjúság és a repülés miatti zsibbadt láb nem kínozza már. Az a feladat pedig, amelyről sem én, sem a várat őrző angyalok nem tudhattak volna, talán őt sem sürgette még.
Naplózva

Oldalak: 1 [2] 3 4 ... 7 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2020. 12. 02. - 17:56:59
Az oldal 0.217 másodperc alatt készült el 46 lekéréssel.