+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Felnőtt varázslók
| | | |-+  Elliot O'Mara (Moderátor: Elliot O'Mara)
| | | | |-+  Szirének éneke
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 [2] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Szirének éneke  (Megtekintve 544 alkalommal)

Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma / Káosz uraság

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #15 Dátum: 2019. 06. 10. - 13:21:43 »
+1




Anelia
2000. május

.outfit.

Még sosem utasította el senki a segítségem pusztán Nat miatt. Az igazat megvallva úgy amúgy sem utasítottak még el soha, ha eléggé kihasználhatónak látták a helyzetet. Talán azért is, mert az ismerőseim nagyrésze tudta, hogy nem ajánlanám fel, ha nem gondolom komolyan vagy éppen nem találok benne nekem való szórakozást. Szívesen segítettem volna Aneliának, de nem csak az egykori kapcsolatunk édes emlékére vagy a szép csillogásért a szemében… egyszerűen szükségem lett volna valami komolyabbra. Mégis csak izgalmasabb, mint Blaire Montrego után futni és megszerezni egy kulcsot, amit magától sosem adna nekem. Jól tudtam, hogy gyűlöl, mert megtettem valami a bátyjáért, amire előttem senki sem volt képes.
Így hát hiába terelődött Cartwrightra a szó, én nem engedtem el magamban az ügyet. Végül is éppen eleget mondott már ahhoz, hogy utána menjek a dolgoknak és megnézem magamtól miként támogathatom meg legalább olyan mértékben a dolgot, hogy Anelia legyőzhesse azt a fickót… a férjét. Ez a gondolat egy kicsit még mindig szíven ütött. Olyan élénken éltek bennem a kettőnk emlékei, olyan hevesen akartam annak idején őt. Az a szenvedély megközelítette azt, amit Nattal érzünk egymás iránt. Nem csoda, hogy még a lelkem is beleremegett, mikor közölte, férjhez ment. Ne kalandozz el, O’Mara, nem vagy te valami hősszerelmes! – szólt rám a hang olyan stílusban, hogy azonnal észhez térített. Szívem szerint máris neki estem volna a szófiai útnak, hogy a segítségére legyek.
Abban biztos vagyok – mondta, mikor közöltem a szimpla tényeket. Szívesen dolgoztam volna Aneliának, de az igazat megvallva már elköteleztem magam Cartwrightnak és hát… én is tudom, mi az a betyárbecsület. Nem fordíthattam hátat a megállapodásunknak, még ha alapvetően nem is tetszik a főnökösködése. Ráadásul a legtöbb tervét túlzottan átgondoltnak, sterilnek gondoltam, ami egyszerűen nem állta meg a helyét egy olyan világban, ahol bárki, bármikor változhatott valami apróság, ami aztán mindenre kihat. A rögtönzés, az volt az én igazi erőm, de Cartwright ezt nem akart igazán kihasználni.
Ajkaim finoman simultak a puha bőrre. Hallottam, hogy egy halk kis nyögés hagyja el közben Anelia törékenynek ható, ám nagyon is erős testét. Kihúztam magam ismét, úgy néztem még egyszer a szépséges, sötét szempárba. A szívem hevesen kalapált, az ujjaim még érinteni akarták, de aztán elengedtem az imádott kezeket. Figyeltem, ahogy az ajkaihoz emeli és ott csókolja, ahol korábban én tettem. Kirázott a hideg a gyönyörűségtől.
Kérlek hagyj most magamra – suttogta, immáron lehunyt szemekkel, mintha nem akarna látni. Nem akartam őt megbántani, nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni. Talán csak engem is elragadtak a régi emlékek, a közöttünk feszülő lüktetés, a nőiességének minden apró rezdülése. Régen volt szerencsém ilyesmit érezni. Nat mellett nem nagyon kerültem közel nőkhöz, nem is gondoltam bele, hogy esetleg vonzódnék hozzájuk. Egyszerűen elnyomtam magamban az életemnek azt a részét… de Anelia, ő képes volt úgy előcsalni, mint senki más. Pontosan úgy ismerte a gyenge pontjaimat, mint én az övéit.
Sajnálom… – suttogtam én is, mikor rám nézett. Olyan volt, mintha megsebeztem volna azzal a kézcsókkal, pedig nem akartam. Csupán a hódolatomat, a rajongásomat akartam kifejezni ilyen gyengédséggel. Ez azonban csak még jobban elkötelezett iránta: segíteni fogok neki, még ha egyelőre nem is lesz több egyszerű kémkedésnél.
Elmegyek, de még keresni foglak, drága Anelia. – Keltem fel a kanapéról, odahajoltam hozzá és még egyszer finoman csókot nyomtam az arcára, hogy közben mélyet szippanthassak az illatából. Hacsak nem tartott vissza, hát készen álltam távozni.
Naplózva


Anelia Tiebon
Boszorkány
*****


A Szirén madameja

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #16 Dátum: 2019. 06. 11. - 22:41:16 »
+1









Ahogy kimondom, tudom, hogy elmegy.... Nem tehet mást. És én épp ezért küldöm el őt magamtól. Haza. Menjen haza. Hagyjon magamra. Igen. Az lesz a legjobb mindkettőnknek, ha ezt most és mindörökre befejezzük. Tudom, hogy képtelen lennék csak a barátja lenni.... azok után, ami közöttünk volt. Ezt nem kérheti tőlem. Nem segíthet hát nekem barátként. Mindez benne van a pillantásomban, amikor ránézek. És ő pontosan kiolvassa belőle a megoldást. Távozik hát. De előtte még bocsánatot kér.
– Sajnálom… – suttogja felém őszinte megbánással, amire némán bólintok. Nem, nem azzal sért meg, hogy játszik velem. Én tudom, hogy ez nem játék. Hanem azzal, hogy alábecsüli az érzéseimet, amiket régen fakasztott a szívemből, és amelyek most ismét kezdenek egyre átforrósítani,  legbelül. Alig várom, hogy magamra hagyjon. Sok mindent kell átgondolnom és megemésztenem.
– Elmegyek, de még keresni foglak, drága Anelia – hajol hozzám, hogy váratlan búcsúcsókkal illesse arcom, mire a kezem önkéntelenül is végigsimít az arcán. Mintegy reflexszerűen. Remegő ujjaimnak immáron nem tudok megálljt parancsolni, minden szónál hangosabban árulnak el engem. Csak amikor már távolabb kerül tőlem, akkor szaladnak ki a szavak a számon:
- Ne tedd.... - búcsúzom tőle suttogva, ismét lesütve pilláimat. Tudom, hogy ezzel most újabb, éles sebet ejtek rajta, de nincs más választásom. Ez most az ő biztonságának, és az enyémnek is a legfőbb kulcsa. A távolság.
- Vigyázz magadra... - mondom olyan halkan immár, hogy talán meg sem hallja, hiszen addigra már ajtónyikorgás vegyül a szavaimba. Amikor évekkel ezelőtt egy reggelen maga helyett csak a hátrahagyott levelét találtam, nem hittem, hogy fog még olyan fájdalmat okozni nekem valaha is, mint akkor. De mégis. Képtelen vagyok megállni, hogy ezúttal végignézzem a saját szememmel, ahogy magamra hagy.
Amire akkor, azon az elátkozott reggelen nem volt lehetőségem, mert saját naiv, mély, boldog álmom elkábított.
Ahogy kilép az ajtón és becsukja maga után, olyan hangosan veszek levegőt, mint a fuldokló, mikor az utolsó pillanatban végre eléri a vízfelszínt, s áttörve azt, éltető oxigénhez jut. Sajnálom, de képtelen vagyok őt újra látni. Nem csak, hogy meggondolatlanság, de életveszélyes is lenne számomra. Ez a találkozás tökéletesen megmutatta mindezt. Nem engedhetem meg magamnak ebben a törékeny időszakban, hogy bármi vagy bárki is meggyengítsen, kibillentsen az egyensúlyomból.
A kezem ösztönösen nyúlik a szipka után, hogy újabb szál cigarettával tömjem meg, majd gyorsan rágyújtok. Remegő ujjaim továbbra sem nyugszanak, tudom, hogy pokolian nehéz lesz ez a mai éjszaka. Számtalan kínzó emlékképet kell távoltartanom az ágyamtól és egyelőre nem tudom, hogy is csináljam. Talán az egyik indiai főzet, amit a lányok használnak, nekem is segíthet.... de egyelőre a súlyos, delejes füsttömeg jótékonyan hat idegrendszeremre..... vagy csak a tudat, hogy minden lépéssel távolabb kerül tőlem Elliot.
Akinek nem engedhetem meg semmi esetre sem, hogy újra ilyen állapotba hozzon. Mikor lassan, minden akaraterőmet összeszedve a harmadik cigaretta után végre képes vagyok visszatérni a napi feladataimhoz tartozó gondolatokhoz, nekiállok megszámolni a tegnapi bevételt. A galleonok csörgése kissé elvonja a figyelmemet róla.... és arról, amibe most már bizonyosan lehetetlenség őt belevonnom.

Köszönöm a játékot!


Naplózva

Oldalak: 1 [2] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2019. 06. 15. - 12:12:37
Az oldal 0.063 másodperc alatt készült el 32 lekéréssel.