+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Felnőtt varázslók
| | | |-+  Elliot O'Mara (Moderátor: Elliot O'Mara)
| | | | |-+  Szirének éneke
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Szirének éneke  (Megtekintve 66 alkalommal)

Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2019. 05. 13. - 20:31:20 »
+1


A  S Z I R É N



2000. május
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2019. 05. 13. - 20:32:45 »
+1




Anelia
2000. május

.outfit.

A Vakegér pultját támasztottam már jó néhány órája. Nem is tudom miért, talán szerettem volna megpillantani Cartwrightot, azt várva, hogy majd valami munkát tuszkol rám megint. Az is lehet, hogy csak simán ettől éreztem magam a régi Elliotnak, aki veszettül hiányzott. Azt a valakit adtam Natnak, nem ezt az átformálódott, hisztérikus teremtményt, akivé váltam. Szerettem volna megragadni Elliot O’Mara grabancát és annál fogva visszarángatni, rákiáltva, hogy gyere már vissza, mert nagyon kellesz nekem. Hiányzott a lazasága, a tény, hogy bármilyen mocsokban gondolkodás nélkül belevetette magát.
Azok a sötét szemek… én mondom egy vagyont megérne! – Hallottam meg egy ocsmány vihogást a hátam mögött. A homlokomat a pulton pihenő karomra fektettem. Egy nagyot sóhajtva intettem a Ariane felé, hogy töltse újra a poharamat. Szükségem volt arra a kellemes, langyos melegségre, amivel a lángnyelv megnyugtatja minden idegszálamat. Ez az O’Mara, igyál csak, az kell neked… attól csak egy lusta, otthonülő idióta leszel, aki dönti le sorban az italt… – úgy gúnyolódott velem a hang, mint régen. A szalag is lüktetni kezdett a csuklómon… legszívesebben fejbe vertem volna magam.
Ki ez a sötét szemű csaj, akiről mindenki beszél? – kérdeztem a pult mögött ácsorgó lányt, aki éppen a tiszta poharakat törölgette. Még mindig tetszett a vékony alakja, a formás mellei, a hosszú sötét tincsek. Szinten hiányzott az az időszak, amikor még bűntudat nélkül bámulhattam meg vagy amikor csak azért, hogy Kaa-t cukkoljam, odaléphettem hozzá és megcsókolhattam.
A Szirén madame-ja… – megrántotta a vállát. – Még sosem láttam. Valami Lia… és mindenki a tökét fogdossa, aki onnan jön. Szánalmas férgek. – Morogta a lány pult mögül.
Elvigyorodtam és felpattantam a bárszékből. Éppen csak azért hajoltam vissza a pulthoz, hogy lehúzzam a kellemes italt. Egy kacsintással jutalmaztam Ariane finom vonalú arcát, majd végig néztem rajtam. Csak ezután koppant a pohár megint a pulton.
Azt hiszem, nem ártana nekem is megnézni ezt a nőszemélyt. Elliot O’Mara mégsem maradhat ki a legjobb bulikból. – mondtam és benyúltam a nadrágom zsebébe, hogy egy-két galleont a pultra csúsztassak. Egy részem persze bánta, hogy ennyivel véget is ért az itt tartózkodásom és még Cartwright sem került elő. Pedig legalább zavarba ejtően végig néztem volna rajta, végig nyalva az ajkaimon, csakhogy egy picit kellemetlenül érezze magát. Vajon milyen Cartwright, mikor kényelmetlen neki egy helyzet? Sosem láttam olyannak, de ellettem volna a látványával az biztos.
Nagy vigyorogva sétáltam végig a Vakegéren. „Véletlenül” még az éppen belépő Kaa-ba is beleütköztem, aki valami olyasmit odabökött, hogy: – Jól fésült, hülye gyerek… – aztán talán megpróbált felém ütni, de hamvába halt próbálkozás volt. Én ugyanis a következő lépésemmel már kint voltam már az Abszol út és a Zsebpiszok köz kereszteződésénél, hogy aztán a következő mozdulattal beforduljak a varázslónegyed sötétebb részei felé.
Hallottam már erről a Szirénről, bár bevallom, józan állapotban nem voltam ott. Arra, amire nem emlékszem, arról pedig nyilván nem tudok nyilatkozni… de gondolom a sötét szemű nőre azért csak emlékeznék.
Nagyjából tíz perces séta volt az egész. Úgy kellett átvágnom magam a szűk sikátorokban várakozó tömegen vagy éppen néhány gyanús csiganyálkereskedőn, akik minden áron el akartak nekem adni egy tégellyel. Ezen kívül persze egy-egy örömlány is belém mart, a fülembe súgva: „Mr. Forest, én szívesen elcsábítom…” Tehát felismertek. De nem érdekelt. Már csak a kíváncsiság fütött, alig várva, hogy belépjek a mocskos utcáról a sokat ígérő bordélyházba.
A Szirén ajtaja nyikorogva tárult fel előttem, én pedig kihúzva magamat, léptem be a küszöbön. Ezúttal minden – körülbelül – száznyolcvan centimet kihasználva próbáltam meg férfias képet erőltetni magamra.  Azonban, alig két lépést tettem meg az előcsarnokba, máris ismerős illatot éreztem meg. Lelki szemeim elé siklott a szófiai látogatásom egyik kellemesebbik emlékképe. A barna tincsek cirógatása a bőrömön, a szenvedélyes csókok… tizenöt éves utazásom egyetlen szenvedélyes képe.
Szinte önkéntelenül siklott ki az ajkaimon a név, ami ezekhez az emlékekhez olyan élénken párosul: – Anelia…

Naplózva


Anelia Tiebon
Boszorkány
*****


A Szirén madameja

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2019. 05. 14. - 10:29:06 »
+1





Szemem sarkából kísérem figyelemmel, ahogy Karl Kitty felsőjének fűzőjét húzza, de szemmel láthatóan nem elég feszesre.
- Erősebben. A tálalás mindennél fontosabb.... Lássák a vendégek, hogy miért fizetnek ennyit - fordulok az inas felé, akit az utóbbi időben jobb híján befogtam öltöztetőnőnek, de láthatóan cseppet sem bánja. Szeretem ezt az időszakot, amikor még viszonylag csendes A Szirén. Már lement a délutáni hajtás, amikor a rendes munkaidőben dolgozó varázslók kiengedték a gőzt.
Kora este van, ilyenkor készülünk fel a késő estétől hajnalig tartó turnusra. Futó pillantást vetek magamra a tükörben, majd a fésülködőasztalhoz lépek és a kedvenc parfümömmel befújom magam. Talán ez az egyetlen, amit megőriztem a régi személyazonosságomból.  A halványan jázminre emlékeztető, ám annál frissebb illat lágy cseppek formájában foglalja el megérdemelt helyét a nyakamon, ami szomjas talajként issza magába a cseppeket. Bár látom, hogy már így is alig látszik a rúzsom, rágyújtok egy újabb szálra. Majd később megigazítom a színét, még van időm. Nyugalom tölt el, ahogy teleszívom a tüdőmet az erős dohányban rejlő, feloldozást jelentő nikotinnal. Mostanában a cigaretta az időmérő eszközöm.... Gyakorlatilag az életemet is cigarettáról cigarettára élem. Érzem, ahogy a testem minden idegszálával kap az újabb adagon és éhes farkasként falja fel, aztán kéjesen kifújom a füstöt, ami egy pillanatra önálló entitásként lebeg a szobában, majd hamvába hull és eggyé válik annak aurájával. Azon gondolkozom, mit is érzek most.... Boldogságot? Kizárt. Meghittséget? Koránt sem. Elégedettséget? Azt sem. Még nem tiszta számomra, de valami olyasmit, mint amikor az ember kilép az utcára és beleszippant az ősz első csípős fuvallatába.  Ez az... megvan... a jövő halovány ígéretét érzem végre, azt, amelyről hónapokig azt hittem, már sosem jön el. De a kemény munka, ahogy apám mindig mondta, most is kezd kifizetődni. A Szirén ugyan alig több, mint nullszalldósan, de eltartja magát. A lányokat mindig rendesen ki tudom fizetni, és ennyi épp elég. Dohányra, alkoholra, parfümre, ruhára nem kell költenem, azt elbartellezem az üzlettársakkal, így az imidzsem fedezése gyakorlatilag „ingyen van.” Tania és a saját betevő falatom pedig még kijön a maradék bevételből, pláne, ha szerencsés napom van, és nyerek varázspókeren is. Újabb slukkal elégítem ki nikotinéhségemet, s közben nem csak a kesernyés aromát ízlelgetem, hanem ezt az új, friss érzést is.
- Madame Tiebon - szűrődik be a térbe a csapos kislány hangja, mire veszek egy mély lélegzetet, és kiszakítom magam röpke révedésemből.
- Oui, ma chérie? - lépek ki az öltözőből, közelítve a tágas hallban lévő ébenfából készített pulthoz, amely nem nagy, de arra éppenséggel elég, hogy a betévedő vendégek várakozás közben rákönyökölhessenek és megihassanak egy italt. Látom, ahogy a lány kérdőn rámutat a sarokban lévő borospalack tartóra.
- Le chateau Latour est fini.
- D’accord. Töltsd újra a készletet - felelem mosolyogva. Kedvelem Chloét, tökéletesen megfelel erre a pozícióra. Gyönyörű, kifogástalanul beszél franciául, lévén, hogy anyja francia, és megvan benne a kellő alázat. Chloé már meg is indul a pince lejárata felé, amikor hűvös fuvallat éri a nyakam. Kissé szokatlan ugyan, hogy ebben a napszakban téved be vendég, de nem egyedi eset. Az ajtó felé fordulok, és már üdvözlésre nyílnak ajkaim, amikor....ösztönösen megremeg a kezemben a szipka, melynek következményeként hamu esik a kőre. Nem sok, épp csak féllujjnyi, de lehullott. Bizonyítékaként annak az érzésviharnak, ami egy pillanat alatt eluralkodik a testemen. A besurranó fuvallat és a kísérőjéül szegődött, orromba settenkedő ismerős illat nem csak az agyamat látja el friss oxigénnel, hanem minden egyes porcikámat.
- Anelia - ismer fel egy másodperc alatt.
- Elliot - szakad ki belőlem az őszinte megdöbbenés, mire Chloé kíváncsian felém fordítja a fejét. Biztos, hogy még sosem hallott engem ilyen hangszínen beszélni.
- Attends-toi! - intézem a szavaimat a szőke lányhoz. - A bor várhat. Előbb vezesd a vendégünket a Chambre Scarlatine-be. Egy perc és én is megyek.
Igen, ennyi jár. Kell egy perc, hogy összeszedjem magam, mielőtt elmerülök a múlt egy darabkájában, amely egykoron olyan fontos volt nekem. És amely csakis kettőnkre tartozik, ezért jobb lesz, ha nem itt, mindenki előtt a bárban, hanem a hallgatózás-biztos tárgyalóban ejtjük meg. Megvárom, amíg Chloé kedves mosollyal az arcán megmutatja az irányt Elliotnak és bevezeti a skarlátra festett falak közé. Egy utolsót szippantok még a dohányból, aztán elnyomom a dekket, majd lassú léptekkel követem őt és becsukom az ajtót mögöttünk.
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2019. 05. 18. - 09:10:22 »
+1




Anelia
2000. május

.outfit.

Alig hittem a szememnek, mikor megpillantottam őt a hosszú fekete ruhában, a sötét csillogó szemeit vagy éppen a szőkésbarna, egykor oly’ kedves tincseket. Hiába dohányzott, nem annak az illata töltötte meg az orromat, hanem az ő saját, jellegzetes, finom aromája, amit jó néhány alkalommal volt lehetőségem magamba fogadni. Furcsa, hogy most éreztem először a közösen töltött idő hiányát… meglehet azért, mert annak idején sosem gondolkodtam igazán, ha tovább álltam egyik helyről a másikra. Féltem kötődni és ha valójában kötődtem is, hát megpróbáltam elnyomni a következő kaland izgalmával.
Csakhogy már nem voltak kalandok. Sőt, nem volt semmi sem, így minden kapcsolat felértékelődött… és elszomorított, ha valaki gyűlöl. Régen valamiféle éltetőerő volt ez utóbbi, hogy csak azért is borsot törjek az illető orra alá. Nem mondom, mert nem lehet tagadni, időnként előtört az az Elliot és nagyon is szórakoztató volt a társasága. Máskor viszont olyan könnyen borult rám a sötétség.
Elliot – mondta. Furcsa volt hallani, ahogy a finom, akcentusos hang megformálja megint a nevemet, annyi kimaradt év után. Sőt, azt is furcsálltam, hogy felismer ebben a kifinomult, már-már szép külsőben, amit Nathaniel és a vagyona kölcsönzött nekem. Nem gond… mert hát ki ne szeretne jól kinézni? Éppen csak különös volt arra a felismerhetetlen alakra pillantani a tükörben, akinek már alig borította a testét egy-egy sérülés. Talán csak a régi hegeim emlékeztetettek magamra.
– Attends-toi! – Közölte a lánnyal, aki ott volt. – A bor várhat. Előbb vezesd a vendégünket a Chambre Scarlatine-be. Egy perc és én is megyek.
Csak bólintottam, mintha én is jelezném, értem mi a dolgom. Aztán a mosolygó lány után indultam. Éppen csak egy pillanatra tudtam körbe nézni a francia stílusú helyen, beszippantani az ott terjengő, egyértelműen Aneliára emlékeztető illatok sokaságát. A következő pillanatban ugyanis, beléptem az emlegetett Chambre Scarlatine nevet viselő helyre. Eltéveszthetetlen volt skarlátvörös színeinek köszönhetően.
Illik hozzád… – Jegyeztem meg, ahogy becsukta mögöttünk az ajtót. – Majdnem olyan kifinomult ez a hely, mint te.
Mondj még hülyeségeket, O’Mara, hátha kidob! A hang persze úgy gúnyolódott, ahogyan csak tudott. Részben igaza lehetett, egyrészt egy olyan nőnek, mint Anelia közel sem biztos, hogy tényleg bók, ha azt mondom, illik hozzá egy bordélyház. Végül is nem tudhattam, mi hozta ide… de az is tény volt, hogy elég sok lángnyelvet ledöntöttem a Vakegérben nagy unalmamban, így kicsit többet is dumáltam a kelleténél. Ez már csak így ment a nagy Elliot O’Maránál. Ha valaki ennyire ismert már, akkor az nyilván Anelia… sőt meglehet, nem is veszi annyira a szívére a dolgot.
Nem gondoltam volna, hogy egyszer majd Londonban látlak viszont. Az igazat megvallva eléggé megleptél. – Aztán elvigyorodtam. – Bár így már érthető miért a Szirén madame-ja a legfőbb téma az egész Zsebpiszokközben. A sötét szemeiről, a formás kis alakjáról beszél mindenki… gondoltam meg kéne néznem a saját szememmel.
Kicsit kihúztam magamat, hogy elég férfiasnak tűnjek a közelében. Az elmúlt időszakban, leginkább Nat mellett, sosem voltam igazán az és ez rossz érzés volt. Úgy kapott fel, mint egy zsákot, akárhányszor csak olyan kedve volt.
Naplózva


Anelia Tiebon
Boszorkány
*****


A Szirén madameja

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2019. 05. 19. - 11:07:28 »
+1









Ahogy bólint szavaimra, majd Chloé után indul, hirtelen megannyi emlékkép szűrődik át lelkem rejtett bugyraiból a gondolataim közé. Mind mozdulatok. Melyek jellegzetesen csakis Elliot sajátjai. Kulcscsontja hullámzása, melyen megtörik a hajnali, csalfán besurranó fény, jelezve, hogy hamarosan indulnom kell. Aztán a mandulavágású szem apró remegése, ami alatt keskeny árnyék húzódik meg fájón, mikor búcsúzom. A vékony, hosszú ujjakat csokorba gyűjtő kézközépcsontok elektromos ütésre emlékeztető rándulása, ahogy végigsímít a karomon.
Apró, kedves emlékek, amelyek oly gyorsan törnek felszínre, amire egyáltalán nem vagyok felkészülve.
Hogy is lehetne bárki is felkészülve arra, hogy a lénye egy darabkája, melyet elveszettnek hitt, a lehető legváratlanabb pillanatban visszakúszik hozzá. Talán már olyan későn, hogyha vissza is talált ugyan, a régi otthonnak már csak hűlt helyét leli. Halk kattanással zárul az ajtó, mintegy pontot téve az előző gondolatsor végére. Nekem most ez az otthonom. És bár látszólag mindennél vendégszeretőbb helynek tűnik, ez csak a felszín. A sok szép kelme, finom illat és kecses női testrész mind csak látszat... egy olyan illúzió, amiért fizetnek. Kíváncsi vagyok, Elliot is ezért jött-e ide. Az illúzióért.
Amikor ismertem, nem járt bordélyházakba, és talán egy ilyen helyen tudtam volna elképzelni őt utoljára. Annyira zsigeri  volt és tiszta. Nem ismertem azóta sem még egy olyan nyers valóságot, ami belőle áradt. Nem véletlenül szívtam magamba annak idején ezt az éteri matériát úgy, mint aki szomjan halni készül. De aztán, mint minden, ez is véget ért. Hogy aztán felbukkanjon újra. Teljesen más csomagolásban. Véginézek rajta, lassan, áthatóan. Próbálom megszokni a látványt. Nem mondanám, hogy nem illik hozzá... de ez már nem az én Elliotom. Hogyan is lenne az? Nincs ott a vállán napközben kezem nyoma, mely reggel gondosan végigsimított rajta. Sem az ajkán az egész éjszaka és én. Az egyetlen, ami talán mégis ugyanaz, az illata... Bár halványan ebbe is valami idegenség keveredik. Nem zavar... azt azért nem mondanám. De jobban esne, ha csak őt érezhetném. Mint régen.
– Illik hozzád… – találom szembe magam az éjszín szemekkel, amiket talán mindennél jobban ismerek. – Majdnem olyan kifinomult ez a hely, mint te.
A hangja.... csaknem a régi.... Csaknem. De... Mégsem teljesen. Nem is tudom, egy kicsit porosnak tűnik, vagy haloványnak. Régen olyan élet csengett benne.... és ez az élet mintha kicsit megkopott volna mára.
- Drága vagy - mosolygok rá őszintén, mert jól esik a dicsérete. Az ő véleménye nagyon is számít. És ha szerinte kellően kifinomult A Szirén, azt valódi bóknak veszem, jó mélyen elraktározva magamban, hogy ínségesebb időkben erőt meríthessek belőle.
– Nem gondoltam volna, hogy egyszer majd Londonban látlak viszont. Az igazat megvallva eléggé megleptél – húzódtak szélesre finoman ívelt ajkai. Na igen. Az ajkai... azok sem változtak. Bárhány csókot is váltottak azóta másokkal, ugyanaz az élénk szenvedély színezte őket, mely csakis Elliot sajátja volt egykoron. - Én is nagyon örülök neked - mosolygok rá továbbra is megszakítás nélkül.
– Bár így már érthető miért a Szirén madame-ja a legfőbb téma az egész Zsebpiszokközben. A sötét szemeiről, a formás kis alakjáról beszél mindenki… gondoltam meg kéne néznem a saját szememmel.
Elkacagom magam. De nem azon, amit mond. Hanem, ahogy kihúzza magát előttem. Talán még egy kicsit intek is a fejemmel, ha meg nem is csóválom azért. Ez a mozdulat annyira idegen tőle számomra. Régen sosem húzta így ki magát előttem... Felesleges lett volna.
- Kérlek... Érezd otthon magad nálam - válaszolok olyan hangsúllyal, hogy kételye sem lehet afelől, viccnek szánom. - Helyezd magad kényelembe - mutatok a szoba közepén elhelyezkedő marsalaszín, bársony kanapéra. Azért hogy lássa, mennyire komolyan gondolom a házigazda szerepét, odalépek az íróasztalomhoz, amin még ott hever a tegnap megkezdett fehérboros üveg.
- Koccintasz velem egyet? A régi idők emlékére.... - fátyolosodik el a tekintetem egyszerre, ahogy ránézek. Ebben a pillanatban talán nem is őt látom magam előtt. Hanem azt a sovány, megtépett férfit, aki hosszú évekkel ezelőtt egy viharos éjjelen betévedt nagybátyám szófiai késdobálójába.
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2019. 05. 19. - 17:54:43 »
+1




Anelia
2000. május

.outfit.

Furcsa érzés volt megint látni őt, azokkal a sötét szemekkel, a kecses, ringó csípővel… mintha egy pillanatra visszareppentem volna az időben arra a bizonyos napra, mikor először engedett magához közel. Addig csak bámultam, mint a jógyerekek, várva a jelre. Emlékszem, milyen megigézve bámultam hosszú órákon át. Másból talán egy véla vált ki ilyeneket, nekem azonban a húsvér nők tetszettek, azokra volt szükségem, hogy két lábbal a földön tartsanak és irányítsanak, ha szükséges.
Jól emlékeztem még a puha karok ölelésére, a bőrének ízére… és, mintha éppen erre az emlékre is, megérkezett volna az édes íz ajkaim közé, elnyomva az állandó keserűséget, amiben a napjaimat tengettem mostanában. Talán ezért is akartam férfias lenni, a kettőnk közös emléke előtt tisztelegve… mert hiába nem voltam már az a szakadék kölyök, akit látott… hiába szedtem fel néhány kilót, valahogy semmi sem volt a régi, vagy éppen csak az újonnan jött helyzetem miatt éreztem egészen másnak magam. Régen mégis kinek kellett volna bizonygatnom a férfiasságom? Senkinek.
Kérlek... Érezd otthon magad nálam. – Elvigyorodtam a hangsúly hallatán. Ismertem ezt, még ha a fejébe nem is láthattam bele, sejtettem minek szánta a mondatot. –  Helyezd magad kényelembe.
A vékony kecses kéz a kanapé felé mutatott. Én pedig lassan, mintha nehezemre esne a járás sétáltam oda, hogy aztán lehuppanjak rá. A combomon ott égett a heg, mintha csak túl sokat gyalogoltam volna. Igen, rendszerint túlhajtom magam. Ezért megint odafektettem a tenyeremet, hogy annak kellemes langyosságával enyhítsem a fájdalmamat. Nem dönthet le egy aprócska heg a lábadról, Elliot… – suttogta a kegyetlen hang. Éreztem, hogy egy pillanatra gondterhelt kifejezés költözik az arcomra, de ugyanazon határozottsággal, mint bármikor máskor, erőltettem le az arcomról. Nem vigyorogtam, ahhoz ilyenkor nem volt erőm, de igyekeztem a lehető legtermészetesebb lenni. Nem figyeltem az olyan hangokra, amik egyenesen azt a súgták felém, mennyi mindenre nem leszek képes az egykori sérülés miatt. A medimágusok, az apám, az öcsém hangján csengtek mind-mind.
–  Koccintasz velem egyet? A régi idők emlékére....
Na erre már csak visszaköltözött az a gyermeki vigyor a képemre. Tudtam nagyon jól, hogy ilyenkor megcsillan minden kegyetlenség és gonoszság a szememben, csak már sokkal élesebben, mint amikor utoljára láttam Aneliát.
Legyen, egy ital mindig jól jön… segít otthon érezni magam – mondtam. Ezúttal belőlem szakadt fel egy nevetés, ahogy figyeltem a világ egyik legszebb tüneményének minden mozdulatát. Jól emlékeztem mennyire magával ragadott és ennek az emléke, na meg az újabb hatások, felidéztek bennem annyi mindent. Többek között azt is, hogy miután úgy éreztem, eljött az idő, szörnyen nehéz volt tovább állni. Nem sok helyen marasztalt a társaság, abban a tizenöt keserves évben. Anelia azonban kellemes színfoltja volt az utazgatásaimnak. Abban az időben nem csak a tárgyak és a győzelem állandó hajszolása okozott boldogságot.
Viszont nem csak a régi idők emlékére szeretnék inni. Bár tény, hogy azok igencsak kellemesek. – Jelentettem ki, miközben éreztem, milyen jó is lenne megérinteni az ujjait, mikor majd felém tartja az italt. Így hát elhatároztam, akárhogy is, de finoman végig simítok majd rajtuk… csak úgy, a „régi idők emlékére.” Persze nem akartam megsérteni őt. Nyilván észrevette, hogy megváltoztam… ám egy kis cirógatás akár véletlennek is tűnhetett.
Igyunk arra, hogy milyen remek új emlékeket gyárthatunk még… ha már itt vagy Londonban – mondtam és megint csodálattal végig néztem rajta, remélve, hogy közelebb húzódik hozzám. Legalább hadd gyönyörködjek benne egy kicsit. – Hogyan kerültél éppen ide?
Naplózva


Anelia Tiebon
Boszorkány
*****


A Szirén madameja

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: Tegnap - 15:17:39 »
+1









Igen... ez az a vigyor, amit annyira imádok, és amit már el is felejtettem, amíg most hirtelen újra szembe nem találom magam vele. Merlinre. Beleborzongok. Régen megőrültem érte, valahányszor csak megláttam. És... talán még most is. Ezt a nyers életet szerettem benne annyira, ami a szalamandra tekintetéhez hasonlítva lobogott benne, átsugározva és felmelegítve vele mindenkit, akire csak ráemelte. – Legyen, egy ital mindig jól jön… segít otthon érezni magam – mondja az az élcelődős hangszín, amiért szintúgy rajongtam. Rajongok. Jajj. Nem bírom. Már most nem... Mi lesz később? Sóhajtok egyet, ahogy kitöltöm a bort a finom metszésű poharakba. És akkor hirtelen felcsendül a nevetés... a nevetés, amit régen olyan sokat hallottam. Fülembe vág a fájó felismerés, amit okoz. Azóta nem nevettem úgy, mint vele. Hol van már az a könnyfakasztó, mellkasból feltörő, visszafojthatatlanul áramló nevetés, ami minden rosszat sebesfolyású zuhatagként sodort el az utamból... vagyis az egy ideig közös utunkból. Mintha nem lenne rossz ezen a világon.... és mintha nem lenne holnap, amitől tartani kéne. Hazudok? Mert Daniellel is nevettem így. Igen. Nem is keveset. De... az események folytán minden megállíthatatlan, önfeledt, hullámzó taktus, amit ő csalt elő belőlem, s amelyekbe belefájdultak a rekeszizmaim is, mára keserű ízt hagynak a számban. Nem gondolok rá szívesen vissza. Még a legboldogabb percekre sem. Hisz hazugság volt minden.
- Mi olyan szórakoztató? Hadd nevessek én is... - szólok hátra a vállam felett. Látszólag csak azért fordulok felé, hogy incselkedjek vele. A valóságban meg... jól esik ismét megbizonyosodni arról, hogy még ott van. Egészen pontosan ott ül a bársony bútordarabon, ami annyira szerencsés, amiért akaratlanul is megcirógathatja azokat a sokat vándorolt, talán sokat is szenvedett végtagokat.
– Viszont nem csak a régi idők emlékére szeretnék inni. Bár tény, hogy azok igencsak kellemesek – folytatja továbbra is azon a pimaszsággal átszínezett akusztikán, amitől végem van egy perc alatt. Odalépek hozzá, és felényújtom az egyik poharat.  Ahogy átveszi, ujjai finoman végigsimítanak az enyéimen, amire akaratlanul is egész testemben kiráz a hideg. Cseppet sem voltam felkészülve arra, hogy látom még az életben... arra meg végképp nem, hogy épp itt Londonban.... De ha valami csoda folytán mégis fel is tudtam volna készülni minderre, ez a remegés már egészen biztosan elkerülhetetlen reakció maradt volna. Ennek ellenére a maga természetességében fejezem be a mozdulatsort, nem kapom el a kezem. Mivel hosszúujjú a ruhám, a karom és egyéb testrészeim némán hallgatnak a libabőrről, amit az érintése okozott. Csak az apró, vékony pír válik árulómmá, ami hirtelen jelenik meg járomcsontom fölött, halványan emlékeztetve engem és talán Elliotot is arra a lányra, aki egykor voltam.
– Igyunk arra, hogy milyen remek új emlékeket gyárthatunk még… ha már itt vagy Londonban – siklik felém cirógató hangja, miközben helyet foglalok mellette. Mindössze nagyjából húsz centi távolságra tőle. Hiába, ez a kanapé nem olyan nagy....szerencsére.
– Hogyan kerültél éppen ide? - szalad ki a száján a kérdés, amelyet én is szívesen feltennék neki.
- Erre én is kíváncsi lennék veled kapcsolatban - mosolygok rá, majd belekortyolok a borba, hogy egy kis időt nyerjek. Mit is mondjak, mit is osszak meg vele....Lelki szemeim elé erőszakosan tolakodik be Daniel jégkék, gyűlölettől szikrázó tekintete, amit egy gyors fejcsóválással igyekszek kirázni onnan. Azt akarom, hogy tűnjön el, hagyjon békét nekem, bár tudom, hogy ezek a próbálkozások csak kétségbeesett fohászok maradnak, melyek talán soha nem hallgattatnak meg.
- Menekülnöm kellett, miután alulmaradtunk a Kirszejovics klánnal szemben - foglalom össze a lehető legrövidebben a lényeget.
- Ez a bordély ideális búvóhely a számomra...egyelőre - pillantok rá mezítelen tekintettel, melyet ha figyelmesen szemlél, megláthatja benne a kínzó fájdalom mellett a gyilkos bosszúszomjat is. Mélyet sóhajtok, ahogy feltárom előtte titkomat. Azon kevesek közé tartozik, akikben maradéktalanul megbízom. Nem látom hát értelmét semmiféle mellébeszélésnek. Sem pedig hazugságnak.
- Na és téged... mi szél hozott ebbe a ködös városba? - kortyolok ismét az aranyló nedűbe, amely remélhetően nem csak ízlelésemre, de idegrendszeremre is simogatón hat majd.
Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország


Az oldal 0.056 másodperc alatt készült el 38 lekéréssel.