Szirének éneke

A  S Z I R É N



2000. május

Anelia
2000. május

.outfit.

A Vakegér pultját támasztottam már jó néhány órája. Nem is tudom miért, talán szerettem volna megpillantani Cartwrightot, azt várva, hogy majd valami munkát tuszkol rám megint. Az is lehet, hogy csak simán ettől éreztem magam a régi Elliotnak, aki veszettül hiányzott. Azt a valakit adtam Natnak, nem ezt az átformálódott, hisztérikus teremtményt, akivé váltam. Szerettem volna megragadni Elliot O’Mara grabancát és annál fogva visszarángatni, rákiáltva, hogy gyere már vissza, mert nagyon kellesz nekem. Hiányzott a lazasága, a tény, hogy bármilyen mocsokban gondolkodás nélkül belevetette magát.
– Azok a sötét szemek… én mondom egy vagyont megérne! – Hallottam meg egy ocsmány vihogást a hátam mögött. A homlokomat a pulton pihenő karomra fektettem. Egy nagyot sóhajtva intettem a Ariane felé, hogy töltse újra a poharamat. Szükségem volt arra a kellemes, langyos melegségre, amivel a lángnyelv megnyugtatja minden idegszálamat. Ez az O’Mara, igyál csak, az kell neked… attól csak egy lusta, otthonülő idióta leszel, aki dönti le sorban az italt… – úgy gúnyolódott velem a hang, mint régen. A szalag is lüktetni kezdett a csuklómon… legszívesebben fejbe vertem volna magam.
– Ki ez a sötét szemű csaj, akiről mindenki beszél? – kérdeztem a pult mögött ácsorgó lányt, aki éppen a tiszta poharakat törölgette. Még mindig tetszett a vékony alakja, a formás mellei, a hosszú sötét tincsek. Szinten hiányzott az az időszak, amikor még bűntudat nélkül bámulhattam meg vagy amikor csak azért, hogy Kaa-t cukkoljam, odaléphettem hozzá és megcsókolhattam.
– A Szirén madame-ja… – megrántotta a vállát. – Még sosem láttam. Valami Lia… és mindenki a tökét fogdossa, aki onnan jön. Szánalmas férgek. – Morogta a lány pult mögül.
Elvigyorodtam és felpattantam a bárszékből. Éppen csak azért hajoltam vissza a pulthoz, hogy lehúzzam a kellemes italt. Egy kacsintással jutalmaztam Ariane finom vonalú arcát, majd végig néztem rajtam. Csak ezután koppant a pohár megint a pulton.
– Azt hiszem, nem ártana nekem is megnézni ezt a nőszemélyt. Elliot O’Mara mégsem maradhat ki a legjobb bulikból. – mondtam és benyúltam a nadrágom zsebébe, hogy egy-két galleont a pultra csúsztassak. Egy részem persze bánta, hogy ennyivel véget is ért az itt tartózkodásom és még Cartwright sem került elő. Pedig legalább zavarba ejtően végig néztem volna rajta, végig nyalva az ajkaimon, csakhogy egy picit kellemetlenül érezze magát. Vajon milyen Cartwright, mikor kényelmetlen neki egy helyzet? Sosem láttam olyannak, de ellettem volna a látványával az biztos.
Nagy vigyorogva sétáltam végig a Vakegéren. „Véletlenül” még az éppen belépő Kaa-ba is beleütköztem, aki valami olyasmit odabökött, hogy: – Jól fésült, hülye gyerek… – aztán talán megpróbált felém ütni, de hamvába halt próbálkozás volt. Én ugyanis a következő lépésemmel már kint voltam már az Abszol út és a Zsebpiszok köz kereszteződésénél, hogy aztán a következő mozdulattal beforduljak a varázslónegyed sötétebb részei felé.
Hallottam már erről a Szirénről, bár bevallom, józan állapotban nem voltam ott. Arra, amire nem emlékszem, arról pedig nyilván nem tudok nyilatkozni… de gondolom a sötét szemű nőre azért csak emlékeznék.
Nagyjából tíz perces séta volt az egész. Úgy kellett átvágnom magam a szűk sikátorokban várakozó tömegen vagy éppen néhány gyanús csiganyálkereskedőn, akik minden áron el akartak nekem adni egy tégellyel. Ezen kívül persze egy-egy örömlány is belém mart, a fülembe súgva: „Mr. Forest, én szívesen elcsábítom…” Tehát felismertek. De nem érdekelt. Már csak a kíváncsiság fütött, alig várva, hogy belépjek a mocskos utcáról a sokat ígérő bordélyházba.
A Szirén ajtaja nyikorogva tárult fel előttem, én pedig kihúzva magamat, léptem be a küszöbön. Ezúttal minden – körülbelül – száznyolcvan centimet kihasználva próbáltam meg férfias képet erőltetni magamra.  Azonban, alig két lépést tettem meg az előcsarnokba, máris ismerős illatot éreztem meg. Lelki szemeim elé siklott a szófiai látogatásom egyik kellemesebbik emlékképe. A barna tincsek cirógatása a bőrömön, a szenvedélyes csókok… tizenöt éves utazásom egyetlen szenvedélyes képe.
Szinte önkéntelenül siklott ki az ajkaimon a név, ami ezekhez az emlékekhez olyan élénken párosul: – Anelia…

♪Elliot♪

Ruha

Szemem sarkából kísérem figyelemmel, ahogy Karl Kitty felsőjének fűzőjét húzza, de szemmel láthatóan nem elég feszesre.
- Erősebben. A tálalás mindennél fontosabb.... Lássák a vendégek, hogy miért fizetnek ennyit - fordulok az inas felé, akit az utóbbi időben jobb híján befogtam öltöztetőnőnek, de láthatóan cseppet sem bánja. Szeretem ezt az időszakot, amikor még viszonylag csendes A Szirén. Már lement a délutáni hajtás, amikor a rendes munkaidőben dolgozó varázslók kiengedték a gőzt.
Kora este van, ilyenkor készülünk fel a késő estétől hajnalig tartó turnusra. Futó pillantást vetek magamra a tükörben, majd a fésülködőasztalhoz lépek és a kedvenc parfümömmel befújom magam. Talán ez az egyetlen, amit megőriztem a régi személyazonosságomból.  A halványan jázminre emlékeztető, ám annál frissebb illat lágy cseppek formájában foglalja el megérdemelt helyét a nyakamon, ami szomjas talajként issza magába a cseppeket. Bár látom, hogy már így is alig látszik a rúzsom, rágyújtok egy újabb szálra. Majd később megigazítom a színét, még van időm. Nyugalom tölt el, ahogy teleszívom a tüdőmet az erős dohányban rejlő, feloldozást jelentő nikotinnal. Mostanában a cigaretta az időmérő eszközöm.... Gyakorlatilag az életemet is cigarettáról cigarettára élem. Érzem, ahogy a testem minden idegszálával kap az újabb adagon és éhes farkasként falja fel, aztán kéjesen kifújom a füstöt, ami egy pillanatra önálló entitásként lebeg a szobában, majd hamvába hull és eggyé válik annak aurájával. Azon gondolkozom, mit is érzek most.... Boldogságot? Kizárt. Meghittséget? Koránt sem. Elégedettséget? Azt sem. Még nem tiszta számomra, de valami olyasmit, mint amikor az ember kilép az utcára és beleszippant az ősz első csípős fuvallatába.  Ez az... megvan... a jövő halovány ígéretét érzem végre, azt, amelyről hónapokig azt hittem, már sosem jön el. De a kemény munka, ahogy apám mindig mondta, most is kezd kifizetődni. A Szirén ugyan alig több, mint nullszalldósan, de eltartja magát. A lányokat mindig rendesen ki tudom fizetni, és ennyi épp elég. Dohányra, alkoholra, parfümre, ruhára nem kell költenem, azt elbartellezem az üzlettársakkal, így az imidzsem fedezése gyakorlatilag „ingyen van.” Tania és a saját betevő falatom pedig még kijön a maradék bevételből, pláne, ha szerencsés napom van, és nyerek varázspókeren is. Újabb slukkal elégítem ki nikotinéhségemet, s közben nem csak a kesernyés aromát ízlelgetem, hanem ezt az új, friss érzést is.
- Madame Tiebon - szűrődik be a térbe a csapos kislány hangja, mire veszek egy mély lélegzetet, és kiszakítom magam röpke révedésemből.
- Oui, ma chérie? - lépek ki az öltözőből, közelítve a tágas hallban lévő ébenfából készített pulthoz, amely nem nagy, de arra éppenséggel elég, hogy a betévedő vendégek várakozás közben rákönyökölhessenek és megihassanak egy italt. Látom, ahogy a lány kérdőn rámutat a sarokban lévő borospalack tartóra.
- Le chateau Latour est fini.
- D’accord. Töltsd újra a készletet - felelem mosolyogva. Kedvelem Chloét, tökéletesen megfelel erre a pozícióra. Gyönyörű, kifogástalanul beszél franciául, lévén, hogy anyja francia, és megvan benne a kellő alázat. Chloé már meg is indul a pince lejárata felé, amikor hűvös fuvallat éri a nyakam. Kissé szokatlan ugyan, hogy ebben a napszakban téved be vendég, de nem egyedi eset. Az ajtó felé fordulok, és már üdvözlésre nyílnak ajkaim, amikor....ösztönösen megremeg a kezemben a szipka, melynek következményeként hamu esik a kőre. Nem sok, épp csak féllujjnyi, de lehullott. Bizonyítékaként annak az érzésviharnak, ami egy pillanat alatt eluralkodik a testemen. A besurranó fuvallat és a kísérőjéül szegődött, orromba settenkedő ismerős illat nem csak az agyamat látja el friss oxigénnel, hanem minden egyes porcikámat.
- Anelia - ismer fel egy másodperc alatt.
- Elliot - szakad ki belőlem az őszinte megdöbbenés, mire Chloé kíváncsian felém fordítja a fejét. Biztos, hogy még sosem hallott engem ilyen hangszínen beszélni.
- Attends-toi! - intézem a szavaimat a szőke lányhoz. - A bor várhat. Előbb vezesd a vendégünket a Chambre Scarlatine-be. Egy perc és én is megyek.
Igen, ennyi jár. Kell egy perc, hogy összeszedjem magam, mielőtt elmerülök a múlt egy darabkájában, amely egykoron olyan fontos volt nekem. És amely csakis kettőnkre tartozik, ezért jobb lesz, ha nem itt, mindenki előtt a bárban, hanem a hallgatózás-biztos tárgyalóban ejtjük meg. Megvárom, amíg Chloé kedves mosollyal az arcán megmutatja az irányt Elliotnak és bevezeti a skarlátra festett falak közé. Egy utolsót szippantok még a dohányból, aztán elnyomom a dekket, majd lassú léptekkel követem őt és becsukom az ajtót mögöttünk.

Anelia
2000. május

.outfit.

Alig hittem a szememnek, mikor megpillantottam őt a hosszú fekete ruhában, a sötét csillogó szemeit vagy éppen a szőkésbarna, egykor oly’ kedves tincseket. Hiába dohányzott, nem annak az illata töltötte meg az orromat, hanem az ő saját, jellegzetes, finom aromája, amit jó néhány alkalommal volt lehetőségem magamba fogadni. Furcsa, hogy most éreztem először a közösen töltött idő hiányát… meglehet azért, mert annak idején sosem gondolkodtam igazán, ha tovább álltam egyik helyről a másikra. Féltem kötődni és ha valójában kötődtem is, hát megpróbáltam elnyomni a következő kaland izgalmával.
Csakhogy már nem voltak kalandok. Sőt, nem volt semmi sem, így minden kapcsolat felértékelődött… és elszomorított, ha valaki gyűlöl. Régen valamiféle éltetőerő volt ez utóbbi, hogy csak azért is borsot törjek az illető orra alá. Nem mondom, mert nem lehet tagadni, időnként előtört az az Elliot és nagyon is szórakoztató volt a társasága. Máskor viszont olyan könnyen borult rám a sötétség.
– Elliot – mondta. Furcsa volt hallani, ahogy a finom, akcentusos hang megformálja megint a nevemet, annyi kimaradt év után. Sőt, azt is furcsálltam, hogy felismer ebben a kifinomult, már-már szép külsőben, amit Nathaniel és a vagyona kölcsönzött nekem. Nem gond… mert hát ki ne szeretne jól kinézni? Éppen csak különös volt arra a felismerhetetlen alakra pillantani a tükörben, akinek már alig borította a testét egy-egy sérülés. Talán csak a régi hegeim emlékeztetettek magamra.
– Attends-toi! – Közölte a lánnyal, aki ott volt. – A bor várhat. Előbb vezesd a vendégünket a Chambre Scarlatine-be. Egy perc és én is megyek.
Csak bólintottam, mintha én is jelezném, értem mi a dolgom. Aztán a mosolygó lány után indultam. Éppen csak egy pillanatra tudtam körbe nézni a francia stílusú helyen, beszippantani az ott terjengő, egyértelműen Aneliára emlékeztető illatok sokaságát. A következő pillanatban ugyanis, beléptem az emlegetett Chambre Scarlatine nevet viselő helyre. Eltéveszthetetlen volt skarlátvörös színeinek köszönhetően.
– Illik hozzád… – Jegyeztem meg, ahogy becsukta mögöttünk az ajtót. – Majdnem olyan kifinomult ez a hely, mint te.
Mondj még hülyeségeket, O’Mara, hátha kidob! A hang persze úgy gúnyolódott, ahogyan csak tudott. Részben igaza lehetett, egyrészt egy olyan nőnek, mint Anelia közel sem biztos, hogy tényleg bók, ha azt mondom, illik hozzá egy bordélyház. Végül is nem tudhattam, mi hozta ide… de az is tény volt, hogy elég sok lángnyelvet ledöntöttem a Vakegérben nagy unalmamban, így kicsit többet is dumáltam a kelleténél. Ez már csak így ment a nagy Elliot O’Maránál. Ha valaki ennyire ismert már, akkor az nyilván Anelia… sőt meglehet, nem is veszi annyira a szívére a dolgot.
– Nem gondoltam volna, hogy egyszer majd Londonban látlak viszont. Az igazat megvallva eléggé megleptél. – Aztán elvigyorodtam. – Bár így már érthető miért a Szirén madame-ja a legfőbb téma az egész Zsebpiszokközben. A sötét szemeiről, a formás kis alakjáról beszél mindenki… gondoltam meg kéne néznem a saját szememmel.
Kicsit kihúztam magamat, hogy elég férfiasnak tűnjek a közelében. Az elmúlt időszakban, leginkább Nat mellett, sosem voltam igazán az és ez rossz érzés volt. Úgy kapott fel, mint egy zsákot, akárhányszor csak olyan kedve volt.

♪Elliot♪

Ruha

Ahogy bólint szavaimra, majd Chloé után indul, hirtelen megannyi emlékkép szűrődik át lelkem rejtett bugyraiból a gondolataim közé. Mind mozdulatok. Melyek jellegzetesen csakis Elliot sajátjai. Kulcscsontja hullámzása, melyen megtörik a hajnali, csalfán besurranó fény, jelezve, hogy hamarosan indulnom kell. Aztán a mandulavágású szem apró remegése, ami alatt keskeny árnyék húzódik meg fájón, mikor búcsúzom. A vékony, hosszú ujjakat csokorba gyűjtő kézközépcsontok elektromos ütésre emlékeztető rándulása, ahogy végigsímít a karomon.
Apró, kedves emlékek, amelyek oly gyorsan törnek felszínre, amire egyáltalán nem vagyok felkészülve.
Hogy is lehetne bárki is felkészülve arra, hogy a lénye egy darabkája, melyet elveszettnek hitt, a lehető legváratlanabb pillanatban visszakúszik hozzá. Talán már olyan későn, hogyha vissza is talált ugyan, a régi otthonnak már csak hűlt helyét leli. Halk kattanással zárul az ajtó, mintegy pontot téve az előző gondolatsor végére. Nekem most ez az otthonom. És bár látszólag mindennél vendégszeretőbb helynek tűnik, ez csak a felszín. A sok szép kelme, finom illat és kecses női testrész mind csak látszat... egy olyan illúzió, amiért fizetnek. Kíváncsi vagyok, Elliot is ezért jött-e ide. Az illúzióért.
Amikor ismertem, nem járt bordélyházakba, és talán egy ilyen helyen tudtam volna elképzelni őt utoljára. Annyira zsigeri  volt és tiszta. Nem ismertem azóta sem még egy olyan nyers valóságot, ami belőle áradt. Nem véletlenül szívtam magamba annak idején ezt az éteri matériát úgy, mint aki szomjan halni készül. De aztán, mint minden, ez is véget ért. Hogy aztán felbukkanjon újra. Teljesen más csomagolásban. Véginézek rajta, lassan, áthatóan. Próbálom megszokni a látványt. Nem mondanám, hogy nem illik hozzá... de ez már nem az én Elliotom. Hogyan is lenne az? Nincs ott a vállán napközben kezem nyoma, mely reggel gondosan végigsimított rajta. Sem az ajkán az egész éjszaka és én. Az egyetlen, ami talán mégis ugyanaz, az illata... Bár halványan ebbe is valami idegenség keveredik. Nem zavar... azt azért nem mondanám. De jobban esne, ha csak őt érezhetném. Mint régen.
– Illik hozzád… – találom szembe magam az éjszín szemekkel, amiket talán mindennél jobban ismerek. – Majdnem olyan kifinomult ez a hely, mint te.
A hangja.... csaknem a régi.... Csaknem. De... Mégsem teljesen. Nem is tudom, egy kicsit porosnak tűnik, vagy haloványnak. Régen olyan élet csengett benne.... és ez az élet mintha kicsit megkopott volna mára.
- Drága vagy - mosolygok rá őszintén, mert jól esik a dicsérete. Az ő véleménye nagyon is számít. És ha szerinte kellően kifinomult A Szirén, azt valódi bóknak veszem, jó mélyen elraktározva magamban, hogy ínségesebb időkben erőt meríthessek belőle.
– Nem gondoltam volna, hogy egyszer majd Londonban látlak viszont. Az igazat megvallva eléggé megleptél – húzódtak szélesre finoman ívelt ajkai. Na igen. Az ajkai... azok sem változtak. Bárhány csókot is váltottak azóta másokkal, ugyanaz az élénk szenvedély színezte őket, mely csakis Elliot sajátja volt egykoron. - Én is nagyon örülök neked - mosolygok rá továbbra is megszakítás nélkül.
– Bár így már érthető miért a Szirén madame-ja a legfőbb téma az egész Zsebpiszokközben. A sötét szemeiről, a formás kis alakjáról beszél mindenki… gondoltam meg kéne néznem a saját szememmel.
Elkacagom magam. De nem azon, amit mond. Hanem, ahogy kihúzza magát előttem. Talán még egy kicsit intek is a fejemmel, ha meg nem is csóválom azért. Ez a mozdulat annyira idegen tőle számomra. Régen sosem húzta így ki magát előttem... Felesleges lett volna.
- Kérlek... Érezd otthon magad nálam - válaszolok olyan hangsúllyal, hogy kételye sem lehet afelől, viccnek szánom. - Helyezd magad kényelembe - mutatok a szoba közepén elhelyezkedő marsalaszín, bársony kanapéra. Azért hogy lássa, mennyire komolyan gondolom a házigazda szerepét, odalépek az íróasztalomhoz, amin még ott hever a tegnap megkezdett fehérboros üveg.
- Koccintasz velem egyet? A régi idők emlékére.... - fátyolosodik el a tekintetem egyszerre, ahogy ránézek. Ebben a pillanatban talán nem is őt látom magam előtt. Hanem azt a sovány, megtépett férfit, aki hosszú évekkel ezelőtt egy viharos éjjelen betévedt nagybátyám szófiai késdobálójába.

Anelia
2000. május

.outfit.

Furcsa érzés volt megint látni őt, azokkal a sötét szemekkel, a kecses, ringó csípővel… mintha egy pillanatra visszareppentem volna az időben arra a bizonyos napra, mikor először engedett magához közel. Addig csak bámultam, mint a jógyerekek, várva a jelre. Emlékszem, milyen megigézve bámultam hosszú órákon át. Másból talán egy véla vált ki ilyeneket, nekem azonban a húsvér nők tetszettek, azokra volt szükségem, hogy két lábbal a földön tartsanak és irányítsanak, ha szükséges.
Jól emlékeztem még a puha karok ölelésére, a bőrének ízére… és, mintha éppen erre az emlékre is, megérkezett volna az édes íz ajkaim közé, elnyomva az állandó keserűséget, amiben a napjaimat tengettem mostanában. Talán ezért is akartam férfias lenni, a kettőnk közös emléke előtt tisztelegve… mert hiába nem voltam már az a szakadék kölyök, akit látott… hiába szedtem fel néhány kilót, valahogy semmi sem volt a régi, vagy éppen csak az újonnan jött helyzetem miatt éreztem egészen másnak magam. Régen mégis kinek kellett volna bizonygatnom a férfiasságom? Senkinek.
– Kérlek... Érezd otthon magad nálam. – Elvigyorodtam a hangsúly hallatán. Ismertem ezt, még ha a fejébe nem is láthattam bele, sejtettem minek szánta a mondatot. –  Helyezd magad kényelembe.
A vékony kecses kéz a kanapé felé mutatott. Én pedig lassan, mintha nehezemre esne a járás sétáltam oda, hogy aztán lehuppanjak rá. A combomon ott égett a heg, mintha csak túl sokat gyalogoltam volna. Igen, rendszerint túlhajtom magam. Ezért megint odafektettem a tenyeremet, hogy annak kellemes langyosságával enyhítsem a fájdalmamat. Nem dönthet le egy aprócska heg a lábadról, Elliot… – suttogta a kegyetlen hang. Éreztem, hogy egy pillanatra gondterhelt kifejezés költözik az arcomra, de ugyanazon határozottsággal, mint bármikor máskor, erőltettem le az arcomról. Nem vigyorogtam, ahhoz ilyenkor nem volt erőm, de igyekeztem a lehető legtermészetesebb lenni. Nem figyeltem az olyan hangokra, amik egyenesen azt a súgták felém, mennyi mindenre nem leszek képes az egykori sérülés miatt. A medimágusok, az apám, az öcsém hangján csengtek mind-mind.
–  Koccintasz velem egyet? A régi idők emlékére....
Na erre már csak visszaköltözött az a gyermeki vigyor a képemre. Tudtam nagyon jól, hogy ilyenkor megcsillan minden kegyetlenség és gonoszság a szememben, csak már sokkal élesebben, mint amikor utoljára láttam Aneliát.
– Legyen, egy ital mindig jól jön… segít otthon érezni magam – mondtam. Ezúttal belőlem szakadt fel egy nevetés, ahogy figyeltem a világ egyik legszebb tüneményének minden mozdulatát. Jól emlékeztem mennyire magával ragadott és ennek az emléke, na meg az újabb hatások, felidéztek bennem annyi mindent. Többek között azt is, hogy miután úgy éreztem, eljött az idő, szörnyen nehéz volt tovább állni. Nem sok helyen marasztalt a társaság, abban a tizenöt keserves évben. Anelia azonban kellemes színfoltja volt az utazgatásaimnak. Abban az időben nem csak a tárgyak és a győzelem állandó hajszolása okozott boldogságot.
– Viszont nem csak a régi idők emlékére szeretnék inni. Bár tény, hogy azok igencsak kellemesek. – Jelentettem ki, miközben éreztem, milyen jó is lenne megérinteni az ujjait, mikor majd felém tartja az italt. Így hát elhatároztam, akárhogy is, de finoman végig simítok majd rajtuk… csak úgy, a „régi idők emlékére.” Persze nem akartam megsérteni őt. Nyilván észrevette, hogy megváltoztam… ám egy kis cirógatás akár véletlennek is tűnhetett.
– Igyunk arra, hogy milyen remek új emlékeket gyárthatunk még… ha már itt vagy Londonban – mondtam és megint csodálattal végig néztem rajta, remélve, hogy közelebb húzódik hozzám. Legalább hadd gyönyörködjek benne egy kicsit. – Hogyan kerültél éppen ide?

♪Elliot♪

Ruha

Igen... ez az a vigyor, amit annyira imádok, és amit már el is felejtettem, amíg most hirtelen újra szembe nem találom magam vele. Merlinre. Beleborzongok. Régen megőrültem érte, valahányszor csak megláttam. És... talán még most is. Ezt a nyers életet szerettem benne annyira, ami a szalamandra tekintetéhez hasonlítva lobogott benne, átsugározva és felmelegítve vele mindenkit, akire csak ráemelte. – Legyen, egy ital mindig jól jön… segít otthon érezni magam – mondja az az élcelődős hangszín, amiért szintúgy rajongtam. Rajongok. Jajj. Nem bírom. Már most nem... Mi lesz később? Sóhajtok egyet, ahogy kitöltöm a bort a finom metszésű poharakba. És akkor hirtelen felcsendül a nevetés... a nevetés, amit régen olyan sokat hallottam. Fülembe vág a fájó felismerés, amit okoz. Azóta nem nevettem úgy, mint vele. Hol van már az a könnyfakasztó, mellkasból feltörő, visszafojthatatlanul áramló nevetés, ami minden rosszat sebesfolyású zuhatagként sodort el az utamból... vagyis az egy ideig közös utunkból. Mintha nem lenne rossz ezen a világon.... és mintha nem lenne holnap, amitől tartani kéne. Hazudok? Mert Daniellel is nevettem így. Igen. Nem is keveset. De... az események folytán minden megállíthatatlan, önfeledt, hullámzó taktus, amit ő csalt elő belőlem, s amelyekbe belefájdultak a rekeszizmaim is, mára keserű ízt hagynak a számban. Nem gondolok rá szívesen vissza. Még a legboldogabb percekre sem. Hisz hazugság volt minden.
- Mi olyan szórakoztató? Hadd nevessek én is... - szólok hátra a vállam felett. Látszólag csak azért fordulok felé, hogy incselkedjek vele. A valóságban meg... jól esik ismét megbizonyosodni arról, hogy még ott van. Egészen pontosan ott ül a bársony bútordarabon, ami annyira szerencsés, amiért akaratlanul is megcirógathatja azokat a sokat vándorolt, talán sokat is szenvedett végtagokat.
– Viszont nem csak a régi idők emlékére szeretnék inni. Bár tény, hogy azok igencsak kellemesek – folytatja továbbra is azon a pimaszsággal átszínezett akusztikán, amitől végem van egy perc alatt. Odalépek hozzá, és felényújtom az egyik poharat.  Ahogy átveszi, ujjai finoman végigsimítanak az enyéimen, amire akaratlanul is egész testemben kiráz a hideg. Cseppet sem voltam felkészülve arra, hogy látom még az életben... arra meg végképp nem, hogy épp itt Londonban.... De ha valami csoda folytán mégis fel is tudtam volna készülni minderre, ez a remegés már egészen biztosan elkerülhetetlen reakció maradt volna. Ennek ellenére a maga természetességében fejezem be a mozdulatsort, nem kapom el a kezem. Mivel hosszúujjú a ruhám, a karom és egyéb testrészeim némán hallgatnak a libabőrről, amit az érintése okozott. Csak az apró, vékony pír válik árulómmá, ami hirtelen jelenik meg járomcsontom fölött, halványan emlékeztetve engem és talán Elliotot is arra a lányra, aki egykor voltam.
– Igyunk arra, hogy milyen remek új emlékeket gyárthatunk még… ha már itt vagy Londonban – siklik felém cirógató hangja, miközben helyet foglalok mellette. Mindössze nagyjából húsz centi távolságra tőle. Hiába, ez a kanapé nem olyan nagy....szerencsére.
– Hogyan kerültél éppen ide? - szalad ki a száján a kérdés, amelyet én is szívesen feltennék neki.
- Erre én is kíváncsi lennék veled kapcsolatban - mosolygok rá, majd belekortyolok a borba, hogy egy kis időt nyerjek. Mit is mondjak, mit is osszak meg vele....Lelki szemeim elé erőszakosan tolakodik be Daniel jégkék, gyűlölettől szikrázó tekintete, amit egy gyors fejcsóválással igyekszek kirázni onnan. Azt akarom, hogy tűnjön el, hagyjon békét nekem, bár tudom, hogy ezek a próbálkozások csak kétségbeesett fohászok maradnak, melyek talán soha nem hallgattatnak meg.
- Menekülnöm kellett, miután alulmaradtunk a Kirszejovics klánnal szemben - foglalom össze a lehető legrövidebben a lényeget.
- Ez a bordély ideális búvóhely a számomra...egyelőre - pillantok rá mezítelen tekintettel, melyet ha figyelmesen szemlél, megláthatja benne a kínzó fájdalom mellett a gyilkos bosszúszomjat is. Mélyet sóhajtok, ahogy feltárom előtte titkomat. Azon kevesek közé tartozik, akikben maradéktalanul megbízom. Nem látom hát értelmét semmiféle mellébeszélésnek. Sem pedig hazugságnak.
- Na és téged... mi szél hozott ebbe a ködös városba? - kortyolok ismét az aranyló nedűbe, amely remélhetően nem csak ízlelésemre, de idegrendszeremre is simogatón hat majd.

Anelia
2000. május

.outfit.

– Mi olyan szórakoztató? Hadd nevessek én is...
Imádtam, ahogy felém fordul és összefonódik a tekintetünk. Ujjaimat kicsit belefúrtam a kanapé bársonyos anyagába tudván, hogy most aztán nem tudnék egy szót sem kinyögni. Talán a közös emlékek, talán a legnőiesebb mozdulat, amit valaha láttam, borzongást váltott ki belőlem… jóleső borzongást. Nem is tudom volt-e bárki más, aki ilyen hatással volt rám. Esmé is gyönyörű nő volt persze, de neki mégis egészen más volt a kisugárzása. Őt másképp akartam és kaptam meg.
Kellett egy pillanat, míg újra beszélni tudtam. Addigra már inkább az itallal foglalkoztam és már éppen a kezembe vettem, mikor ismét rám talált Anelia finom, nőies aromája. Hát ez volt az, amiért mindennél jobban rajongtam, ami képes volt annak idején egy-egy küldetéstől is eltántorítani. Csak erre a gondolatra esett le, milyen régen is voltam nővel. Azt hittem, már nem is hiányzik… hogy megváltoztam, hogy nem tudnak érdekelni a finom karok, a formás, kerekded vonalak, a szépen ringó csípők. Aneliára nézve azonban tudtam, hogy ez nem igaz. Talán, ha az a szakítás tényleg megtörtént volna, megint nőket környékeznék meg.
– Erre én is kíváncsi lennék veled kapcsolatban. – Figyeltem, ahogy a mondandója végén kortyol egyet a borból. Én is ajkaimhoz emeltem a poharat, hogy a hideg üveg hozzájuk simuljon és finom, alkoholt juttasson a testembe. Az megint felmelegített, mint korábban a Vakegérben minden pohár lángnyelv. Csakhogy ez finomabb volt.
Láttam rajta, hogy tépelődik. A szép kis arcára gondterheltség ült ki, hiába próbálta volna takargatni, a szeme csillogása is megváltozott. Sejtettem, hogy nem önkéntesen, kedvtelésből telepedett át Londonba, még ha ezt a varázslótársadalom férfi egyedei nagy örömmel is vették.
– Menekülnöm kellett, miután alulmaradtunk a Kirszejovics klánnal szemben.
Közelebb húzódtam hozzá, hogy megérintsem a kezét. Nem akartam tolakodni, sem ráakaszkodni… egyszerűen csak egy gesztus volt, mintha azt akarnám neki mondani: nyugodj meg. Nem lehetett nem észrevenni a fájdalmat a szemében, mikor megint rám emelte a csodálatos, sötét szempárt. Tudtam mire vágyakozik: bosszúra. Én ugyan nem ismertem ki magam Szófia klánjai között, sem pedig az ottani alvilágban. Átutazó voltam, de tudtam, milyen fontos volt neki az a késdobáló és a szerep, amit betöltött.
– Ez a bordély ideális búvóhely a számomra...egyelőre.
Lassan bólintottam.
– Na és téged... mi szél hozott ebbe a ködös városba?
Áhítattal figyeltem, ahogy a borospoharat megint ajkaihoz emelte. Még mindig kecses és gyönyörű volt, hiába keveredett bele némi szomorúság. Egyrészem fel akart ajánlkozni neki, egy másik pedig annyira ott tartotta volna Londonban, csakhogy bármikor eljöhessek megcsodálni.
– A család… azt hiszem. – Megrántottam a vállamat. – Ez az ország az otthonom és anyám halála után vissza kellett térnem. Egyszerűen tudtam, hogy szükség van rám. Persze hiányzik az az élet… az, amiben téged is megismertelek. De néha az embernek nincs választása, hiába akar a lelke szabad lenni.
Inkább én is ittam. Jó nagy, hatalmas kortyokat, hátha az alkohol melegsége megint elűz minden bajt.
– Most már sok minden itt tart… – Tettem hozzá rekedten. Natra gondoltam, az új barátaimra, akik nem mind tolvajok vagy éppen alvilági arcok. Aztán persze ott volt az apotéka, ahol én magam már alig bukkantam fel vagy éppen a galéria, amit Esmé boldoggá tétele miatt nyitottam… engem sosem érdekelt az ilyen fajta művészet. Na meg ott volt az apám is, akit kedvemre bosszanthattam bármikor. – Sok minden változott az elmúlt másfél évben. De azért nem puhultam el, vállalok még munkákat… meg néha csak a magam szórakoztatására is zsebre vágok ezt-azt.
Elmosolyodtam, majd egy pillanattal később megint elkomorodtam. Úgy pillantottam Aneliára ismét. Ha valaki átlátott rajtam, az ő volt. Tudhatta, hogy egyszerre vagyok boldog és szenvedek. A kettősség az elmúlt hónapokban egyre inkább eluralkodott rajtam. Hol én voltam Nathaniel Forest bunkó párja a rendezvényeken, hol tolvaj, aki rohangált valami után. És hogy melyiket élveztem jobban? Meglehet, egyiket sem.
– Jól tetted, hogy Londonba jöttél. – Mondtam. Nem terelni akartam a témát. Tényleg ez a gondolatsor dolgozott bennem. – Hogyan segíthetek neked? Bármit kérhetsz.

♪Elliot♪

Ruha

Ahogy megérinti a kezem,  érzem, hogy megint kiráz a hideg.... de most már nem csak futólag szalad végig rajtam a lúdbőr, hanem hosszasan rám költözik, s érzem, hogy az egyetlen részem, mely szabadon marad a sötét ruha takarásából, vagyis a dekoltázsom egy vékony, hosszú szelete, csúnyán elárul. Érdekes, hogy célba ér az érintés, mert elvonja a figyelmemet egy röpke pillanatra a fájdalomról és a bosszúról. Helyette régmúlt érintés emlékképe tündököl már a szememben. Ennél jobb Déjá Vu-t nem is okozhatott volna, minthogy ugyanúgy ér hozzám, mint legelőször.... Emlékszem, csütörtök este volt, és alig pislákolt bennem az élet, annyira megviselt a rajtaütés, amit épphogy csak túléltünk a klánnal... A szokásos helyemen ültem a csehóban és vártam, hogy kihozzák a vodkám, hátha majd az önt belém némi lelket újra. Őszintén szólva sosem szerettem a vodka ízét, csakis a borét kedveltem, de akkor tudtam, hogy sokkal erősebbre van szükségem.... Hiába kortyoltam aztán bele a víztiszta fájdalomcsillapítóba, nem hatott. Fanyalogva toltam arrébb az ében fa lapján, és már lassan beletörődtem abba, hogy hosszú órákig nem fogok magamra találni, amikor.... valami idegen melegséget éreztem a kezemen. Az ő keze volt az, ami most ugyanúgy ér hozzám, mint régen. Zavart, cikázó érzések lesznek rajtam úrrá megint, mint azon a csütörtökön is. Nem tudom, minek szánja mindezt, de ha az a célja, hogy vigaszt nyújtson számomra, akkor sikerrel jár. Lágyan elmosolyodom, ahogy a történetét hallgatom. Nem veszem el a kezem, hagyom, hogy megpihenjen rajtam és közben átmelegítsük egymást a tenyérnyi bőrfelületen át. Nem tudom, ő is érzi-e azt a bizsergést, amit én, vagy hogy neki is eszébe jut-e, amikor először ért hozzám, de még véletlenül sem kérdezem meg. Ezekről a dolgokról vétek beszélni. Csak érezni szabad őket.
– A család… azt hiszem. Ez az ország az otthonom és anyám halála után vissza kellett térnem. Egyszerűen tudtam, hogy szükség van rám. Persze hiányzik az az élet… az, amiben téged is megismertelek. De néha az embernek nincs választása, hiába akar a lelke szabad lenni.
A szavakat egy korty borral pecsételi meg. - Sajnálom Édesanyádat - felelem részvéttel teli hangon, finoman megcirógatva a tenyerét ujjaim hegyével. Majd egyszer megkérdezem, hogyan történt, de most hagyom, hadd beszéljen.
– Most már sok minden itt tart… – folytatja kissé rekedten, mintha zavarban lenne. – Sok minden változott az elmúlt másfél évben. De azért nem puhultam el, vállalok még munkákat… meg néha csak a magam szórakoztatására is zsebre vágok ezt-azt - mondja először mosolyogva, de ez a mosoly valahogy nem teljesen őszinte. A szemében rejlő komor csillogás beárnyékolja.
Hallgatom őt, és nem értem, miért érzem úgy, mintha magyarázkodna. Hiszen erre semmi, de semmi szükség. Tudhatná, hogy én úgy fogadom el teljes egészében, ahogy van...bármit is csináljon, vagy sem.
- Annyira örülök, hogy otthonra találtál - mosolygok rá, mert tényleg őszintén örvendek a boldogságának.... legalábbis annak a részének, ami ebből valós. Annak viszont nem, ami szenvedést okoz számára... de elfogadom, mert tudom, hogy úgysem tehetek az ellen semmit... sőt, valószínűleg még ő sem. Amikor a mi időnk tartott, akkor is gyakran kaptam rajta ezen a révedező tekinteten... s egy idő után tudtam, hogy nem lesz már sokáig maradása, mennie kell. Nyughatatlan volt, akit bilincsként égetett az állandóság, még akkor is, ha a lelke mélyén nagyon is vágyott rá. Reméltem, hogy ezt egyszer majd 'kinövi' és meg tud pihenni, feloldódik más ölelésének menedékében, de úgy látszik, nem így lett. Vándor természete nem eresztette. Pontosan tudtam, milyen ezzel együtt élni, mert én is ilyen voltam. Ezért értettem meg őt annyira, és ezért volt viszonylag könnyű elengednem, amikor eljött a perc. S talán ezért tudtam titkon valahol a lelkem legmélyén halványan örülni annak is, amikor Daniel elárult engem... Bár kétségtelenül beletörtem a csalódásba, új erőt merítettem belőle, s még egy új - már szinte eltemetett - élet lehetőségét is visszanyertem, amitől örökre búcsút kellett volna vennem, ha igaz lett volna, ami közöttünk volt.
– Jól tetted, hogy Londonba jöttél. Hogyan segíthetek neked? Bármit kérhetsz - hagyják el ajkait a támogatásáról bizonyosságot adó szavak, amikre hálás mosollyal felelek.
- Merci... Talán most már én is kezdem így gondolni - csillan meg ezúttal a mezítelen kíváncsiság a szememben. - Tényleg? Bármit? - kortyolok ismét a borba, lassan kiélvezve zamatának minden árnyalatát.
- Nos, nem akarok visszaélni nagyon az ajánlatoddal... - teszem le a kanapé előtti dohányzó asztalkára a poharat, majd helyette magamhoz veszem a rajta pihenő szipkám, amibe már be van készítve egy szál hosszú cigaretta, ahogy azt Chloétól kértem. Megtartom szabad kezem mutató- és középsőujja között a szipkát, miközben játékosan rámosolygok Elliotra.
- Úgyhogy kezdetnek azt hiszem megelégednék annyival, ha megkínálnál egy kis tűzzel...
Időhúzás? Kétségtelen. Ugyanis hiába tudom kristálytisztán, mire vágyom, azt még én magam sem találtam ki, hogyan fogjak neki, és miképp segíthetne ő nekem mindebben. De ha már ilyen készséges hozzám, azért ellátom egy kis feladattal addig is.

Anelia
2000. május

.outfit.

– Annyira örülök, hogy otthonra találtál.
Egy kicsit beleremegtem a mondandójába. Nem azért, mert nem esett volna jól… csak fogalmam sem volt, mennyire örömteli valójában ez a dolog. Sosem tudtam felhőtlenül örülni a letelepedésnek, de még a Nattal való kapcsolatomnak sem. Mindig volt valami, ami megmérgezte azt, ha más nem az unalom, amit nem űzött el az sem, hogy rá vártam otthon ücsörögve. Volt, hogy éjszakáig dolgozott, én pedig csak ültem a kanapén és bámultam a kandallót… s mikor hazaért mit adtam neki? Vitát és morcosságot, mintha őt akarnám bűntetné azért, ami valójában az én hibám volt. Felkerekedhettem volna, hogy meghódítsak egy másik várost, másik országot, míg ő dolgozik. Csakhogy sosem vitt rá a lélek, mert talán egy részem attól rettegett, hogy akkor többé nem térek vissza hozzá. A kalandvágyó részem persze élvezte volna, egészen addig, míg el nem jön az éjszaka és nem Nat horkolásának ringató ritmusára aludtam volna el.
Undorodtam magamtól, amiért ilyen vegyes érzéseim voltak a kapcsolatunk miatt. Őszintén kellett volna örülnöm neki, ahelyett, hogy őt bántottam a saját belső feszültségem miatt. De nem tudtam leküzdeni a különös kettősséget… mintha ez valahogy mindig részem volt. Ellentmondásos, kavargó személyiség voltam, aki hol érzékeny volt, hol megközelíthetetlenül erős… és nem tudtam csak egyik lenni… nem volt egyszerűen aranyközépút, hiába kívántam normális életet tizenöt éven keresztül.
Talán ezért is fordultam inkább Anelia problémái felé. Sokkal jobb volt az ő barna szemeibe pillantani, ahelyett, hogy a saját undorommal harcoljak.
– Tényleg? Bármit? – kérdezte. Ajkai finoman, nőiesen kortyoltak a borba. Talán még őszintén sikerült is elmosolyodnom, ahogy eszembe jutottak a régi, közösen töltött esték, ahogy pontosan ugyanígy iszogattunk egymás társaságában.
– Bármit. – Ismételtem meg lassú bólintás keretében és én is magamhoz vettem egy aprócska kortyot. Reméltem, hogy ez elmossa a hányingeremet.
–  Nos, nem akarok visszaélni nagyon az ajánlatoddal...
Figyeltem, amint újabb kecses mozdulattal teszi le a poharat, majd nyúl a dohányzó asztalon pihenő szipkához. A játékos mosolyától egy aprócska sóhaj szakadt ki ajkaim közül, a régi idők emlékére. Nem bántam, hogy ilyen hatással van rám. S ha Nat állandóan figyelő magánnyomozója is most itt bujkál valahol, vagy legalábbis megtalálta a módját, hogy kihallgasson minket, úgy hát nem fog megcsalásnak tűnni ennyi még. Valamiért, nem szerettem volna megint arra hazamenni, hogy ott ül a kandalló előtt fotelben és követeli a magyarázatot. Így is szinte mindent tud rólam. Talán még azt is, hogy hányszor megyek ki egy nap a mosdóba…
– Úgyhogy kezdetnek azt hiszem megelégednék annyival, ha megkínálnál egy kis tűzzel...
Elnevettem magam, majd előráncigálva a lucfenyő pálcát kabátom belsőzsebéből, aprócska tűzcsóvát varázsoltam. Olyan gyengéd érzékiséggel gyújtottam meg a cigarettát, hogy még én is beleremegtem. Nem is értettem magam, miért imádtam ennyire a közös emlékeinket. Talán azért, mert akkoriban igazán felszabadult voltam. Nem zaklattak állandóan a múlt árnyai, sőt apám kegyetlenségének gondolata sem.
– Nem tudsz visszaélni. Segítettél nekem s most olyan helyzetben vagyok, hogy én is tudok neked segíteni. – Magyaráztam és közelebb húzódtam hozzá, szinte észrevétlenül. – Már nem az az Elliot vagyok, akit ismertél. Varázslónak is jobb lettem… – tettem hozzá, hogy nyomatékosítsam benne a tényeket.
Aztán megittam a bor maradékát és odatettem a poharat az övé mellé. Valahol a szívem mélyén nem csak segíteni akartam neki… azt kívántam, adjon feladatot. Adjon valamit, amit tehetek, ahelyett, hogy Natot várva ücsörgök odahaza. Tudom… tudom, hogy tenni kellett volna a kapcsolatunkért, de az nem Elliot O’Mara volt… sem a dacos Elliot Forest.
– Csak egy szavadba kerül… komolyan. Szóval ne félj kihasználni! – Vigyorodtam el megint.

♪Elliot♪

Ruha

– Bármit – ígérik az őszintén csillogó szemek még a bársonyos, mégis férfias hangszín által formált szavaknál is jobban. Talán megint hibát követek el.... hogy rábízom magam és a titkaim egy férfira.... a lelkem legmélyebb részeit. Kiszolgáltatom az esetlenségemet, a sebezhetőségemet és ezzel együtt saját magamat is.... De valahogy innnen már nem tudok visszafordulni. Mindez azért lehet, mert immáron fél éve nem váltottam senkivel egy őszinte szót önmagamról, és most, hogy itt van a lehetőség, ha akarnék se tudnék ellenállni annak a kísértésnek, hogy feltárjam a sebemet.... Igen, lehet, hogy csípni fogja a levegő, ha lerántom róla a takarásként szolgáló puha leplet, de akármennyire is fájni fog, ez szükséges a gyógyulásomhoz. Érzem. És ki más gyógyíthatná be a sebet, ha nem Elliot? Ehhez mindig is mesterien értett.... Legalábbis emlékeim szerint. Ahogy elneveti magát, ismét átjárja a bőröm a libabőr. Kevés dolog tud annyira örömöt okozni, mint ez az akusztika... Néhány pillanattal később már közeledik is felém a megrendelt lángocska, egy pálcaintésnek köszönhetően,  és én arra gondolok, milyen jó is lenne, ha engem is ilyen egyszerűen újra lángra lobbantana valaki....
Egy régi dallam sejlik fel bennem, ami tökéletesen leírja, ahogyan érzem most magam. Persze, lefoglalnak A Szirén ügyei és a csempész üzleteim is teljes embert kívánnak, de.... nem szokásom hazudni magamnak. Így nem tagadhatom le, hogy hiányzik az az érintés. Hiányzik az a tekintet. Amit csak egyvalaki adhat meg... Az a szenvedély, amiben az életem egy-egy szakaszában már megmártóztam...de egy ideje távolról sóvárogtam csak utána.
– Nem tudsz visszaélni. Segítettél nekem s most olyan helyzetben vagyok, hogy én is tudok neked segíteni – folytatja, immáron egy leheletnyivel közelebbről. Hiába, tolvajként mindig mesterien tudott úgy helyzetet változtatni, hogy csak a végeredmény tűnjön fel az áldozatának. Vajon most én is áldozat vagyok? Nem tudom.... de ha egészen őszinte szeretnék lenni, akkor azt hiszem, bármi is rá a valódi válasz, én szeretnék az lenni.
– Már nem az az Elliot vagyok, akit ismertél. Varázslónak is jobb lettem… – meséli egy árnyalatnyival büszkébb hangon, amire felkacagok.
- Valóban? - kérdezek vissza ismét. Szeretem ezt a magabiztos énjét, annak idején is boldoggá tett, ahogy láthattam, mint támad fel hamvaiból a pártfogásom alatt. A két pohár immáron együtt pihen meg az asztalon, pont úgy, ahogy mi élvezzük egymás társaságát. Látszólag semmi rendkívüli nem történik, csak két jó ismerős beszélget. De számomra ez jóval többet jelent ennél. Ahogy beleszippantok a dohányba, önkéntelenül is az első együttlétünk utáni, reggeli cigarettafüst szürömködik át képzeletem vetítővásznán.... Miközben kifújom a füstöt, kívülről nézve minden különösebb ok nélkül elpirulok ismét.
– Csak egy szavadba kerül… komolyan. Szóval ne félj kihasználni! – vigyorog rám, és ezzel a felszabadult arckifejezéssel egyre inkább emlékeztet a régi Elliotra. Bár azt mondtam az előbb, hogy meg akarom mutatni, ami fáj... Meg akarom osztani vele, de időközben meggondolom magam. Egy kicsit, csak egy nagyon kicsit, hadd ne kelljen ezzel foglalkoznom.... Hadd élvezzem még ezt a pillanatot. Hadd mosolyogjak, hadd nevessek... Rá.
- Hát legyen... Ha ennyire lelkesen ajánlkozol, akkor bevallom, nagyon jól esne egy kis masszázs... - fordulok meg úgy, hogy immáron háttal legyek neki. Nem hazudok, tényleg sajognak a csuklyás izmaim már jó pár napja. Máskor Chloét szoktam megkérni arra, hogy egy kicsit könnyítsen ezen a feszítésen, de most.... Ki nem hagynám a lehetőséget, hogy Elliot érintésére cseréljem az övét.

Anelia
2000. május

.outfit.

Éreztem, hogy megváltozik a hangom, amint a fejlődésemről beszélek. Az az átkozott szalag is, mintha jobban szorította volna a csuklómat, majd hirtelen, nem is tudom mitől vezérelve elkezdett vadul lüktetni. Hamarosan a szívem is követte ezt a ritmust és éreztem, amint az a rengeteg sötétség ott pumpál végig az ereimben. Csak abban reménykedtem, hogy Anelia nem pillantja meg az őrült csillogást a szememben, amit ő még talán nem is ismert eddig. Persze sosem voltam egészen normális, de mióta a szalag a karomra került és Phillip Rowle az életem része lett, hatványozottan megnőtt az őrült pillanatok száma. Ráadásul esélyem sem volt harcolni ellene. Hagynom kellett, hogy átvegye felettem a hatalmat a sötét erő, ami mindig is ott volt bennem, csak valahogy kiszabadult. Lehet, hogy nem is Phillip vagy a darab bársony okozta, hanem az első gyilkosság, amit elkövettem. Reagan előtt sosem bántottam senkit, legalábbis nem komolyan. Ha valakivel le kellett számolnom, hát hülyét csináltam belőle. Most pedig vér tapad a kezeimhez…
– Valóban? – kérdezte Anelia édes kacagása közben. Imádtam, amikor ilyen felszabadultság ült ki az arcára. Ahogy kifújta a füstöt, ahogy a szemei csillogtak egészen szíven talált. Jól esett kettőnk emlékeinek kellemes melegében fürdőzni… kicsit kiszabadulni a Nat által teremtett tökéletesnek ható, mégis iszonyatosan tökéletlen világban. Micsoda hazugságban éltünk. A régi, szegény, szabadban alvós, kalandozós mindennapjaim legalább őszinték voltak. Annyira, hogy bele is remegtem, ha arra gondoltam, honnan érkeztem és ki voltam egykor.
Biztosítottam hát Aneliát arról, hogy bármit is kér, rám számíthat. Valahol azt kívántam, bárcsak kihasználna… bárcsak feladatot adna és nem olyanokat, mint Cartwright. Nekem olyan kellett, amit önszántamból, saját magamért csinálom… és azért a mosolyért, ami megint kiült az arcára és olyan gyönyörű volt.
– Hát legyen... Ha ennyire lelkesen ajánlkozol, akkor bevallom, nagyon jól esne egy kis masszázs...
Háttal fordult nekem, én pedig csak egy halk kacagást engedtem meg magamnak. Fogalmam sem volt, mikor voltam utoljára ilyen felszabadult. Gondolkodás nélkül értem a vállaihoz, finoman benyomva az ujjaim a fekete ruha anyaga alá. Érezni akartam a bőre kellemes melegét, ami még több, még szenvedélyesebb emlékeket rángatott elő belőlem. Közelebb hajoltam a füleihez, hogy úgy suttogjak bele, mintha csak a világ legnagyobb titkait készülnék belesuttogni. Valójában csak kiélveztem minden pillanatát annak, amit együtt tudtunk tölteni.
Közben ott recsegett a fülembe a kegyetlen, sötét kis hang: Forest le fogja tépni a kezedet ezért… Forest le fogja tépni a kezedet ezért… Mégis jobban benyomtam ujjaimat az anyag alá.
– Lazulj csak el, drága Anelia… – Suttogtam halkan és olyan közelről, hogy érezhette a leheletemet a nyakán és a fülén. – Már itt vagyok, hogy segítsek neked… ha megengeded. – Tettem hozzá.
Tudtam, hogy ő egy erős nő. Nem akartam még véletlenül sem megsérteni vagy azt érzékeltetni vele, hogy magában nem állna helyet akármilyen helyzetben. Megmertem volna kockáztatni, hogy még nálam is sokkal szívósabb. Hiába volt olyan finom, nőies alkata, sok volt benne. Sokkal több, mint a legtöbb férfiben és ezt csodáltam benne talán a leginkább. A szépség ennek csupán kiegészítő eleme volt.
– Komolyan mondtam, használj ki… – folytattam még mindig halkan. – Azt hiszem, már eléggé rám férne.

♪Elliot♪

Ruha

Lágyan előre simítom a hajam, hogy ne legyen útban Elliotnak, aki közben újabb libabőrt varázsol rám a kacagásával. Egyáltalán nem sejtettem, hogy ennyire magányos voltam... ez csak most válik egyre és egyre egyértelműbbé minden egyes pillanattal, amit a társaságában töltök. Amikor megismerkedtünk, szinte még két 'gyermek' voltunk.... egymással fedeztük fel a világot és talán önmagunkat is. Most meg? Két felnőtt ül egy kanapén és felszabadultan kacag... a semmin. De ez mindennél boldogabbá tesz. Ahogy hozzámér, mostmár nem tudom titkolni tovább a rám gyakorolt hatást.... főleg nem így, hogy becsúsztatja a kezét a ruhám anyaga alá.
Az a meleg kéz, ami mégis valami mágikus anomália folytán hűvös is egyszerre... Ahogy az én bőröm is. Forrón lüktet minden tagom, de a libabőr miatt kiráz a hideg is. Tűz és víz. Tél és nyár. Jég és forró láva... talán így tudnám leírni, mit is érzek. És mit is éreztem, amikor először együtt voltunk... Pedig nem ő volt az életemben az első szerelem... de mélyebb érzés volt minden korábbinál....És ezt ő is pontosan tudta. Nem csoda, hogy ekkora hatással van most rám a jelenléte. És az sem csoda, hogy annak idején bár elengedni el tudtam, beletörtem, megsemmisültem az elvesztésébe. Hónapokig csak önmagam árnyéka voltam, egy kísértet csupán....
Volt olyan, hogy ültem a zuhany alatt, és órákig zokogtam, mert úgy éreztem, képtelen vagyok nélküle élni tovább.... Ahogy újabb és újabb finom mozdulatokkal hozzám ér, szinte égetnek azok a sebek, amik miatta keletkeztek bennem. Hiába ért azóta jóval nagyobb kín Daniel árulása miatt, most mégis átérzem azt a halálos szenvedélyt, amit egykoron iránta, Elliot iránt éreztem.
– Lazulj csak el, drága Anelia… – suttogja bele a fülembe, amire legszívesebben hátrafordulnék és.... De nem. Neki családja van. Elmondta. Ki vagyok én ahhoz, hogy tönkretegyek egy családot? Az egy dolog, hogy megkértem, masszírozzon meg...ez még teljesen ártatlan kérés.... játék csupán. De nem tehetek tönkre egy házasságot, ne adj' Isten egy gyermek életet.... egyet már megöltem.... még egyet nem szabad.
- Már itt vagyok, hogy segítsek neked… ha megengeded – folytatja kedvesen, amire ismét felerősödik a kísértés bennem, hogy elmondjam, mi is történt velem és a segítségét kérjem a bosszúmban.
– Komolyan mondtam, használj ki… – teszi hozzá szinte sóvárogva. – Azt hiszem, már eléggé rám férne.
Sóhajtok egy nagyot, hosszasan kifújva a levegőt. Egy kicsit még belefeledkezek az érintésébe, majd kimondom:
- Volt egy férjem...de elárult... meg akart ölni.... a konkurens klán tagja volt és mindent elvett tőlem... azóta a Todorov família romokban áll, csak halvány utánzata egykori önmagának. Az a célom, hogy visszaadjam a kölcsönt...és még inkább visszaadjam neki az érzést.... amit nekem okozott - ahogy elárulom, ami belül óriási teherként nehezedik rám, mintha a vállaimban lévő fájdalmas nyomás is megszűnne. És egyszerre rájövök, nem tehetem meg ezt vele...most, hogy végre biztonságban van.... most, hogy végre családja van....szomorúan megrázom hát a fejem.
- Drága vagy.... de nem lehet.... nem akarlak belekavarni.... főleg nem így, hogy családod van - suttogom, majd lassú mozdulattal felé fordulok és finoman lefejtem a kezét a vállamról.
- Köszönöm....Most már sokkal jobb - mosolygok a szemébe nézve, félig szomorú, félig hálás tekintettel.
- És mondd.... én mit tehetnék érted? - kérdezem bűntudattal a hangomban, ami tetőtől talpig elönti a testem... mert tudom, így is túl sokat mondtam.
- A csempész és tolvaj összeköttetéseim immáron itt is virágoznak, így csak egy szavadba kerül és szerzek neked munkát, ha akarod...

 

Anelia
2000. május

.outfit.

Tudom, hogy nem kellett volna így érinteni… de képtelen voltam ellenállni. Még bennem is ott égtek a közös emlékek. Volt idő, amikor Anelián kívül semmi sem jelentett biztos pontot, minden egy nagy kusza valami volt. Az életem másból sem állt, mint küzdelemből és túlélésből. Anelia ebből valamiféle menedék volt, akihez visszatérhettem, akit ölelhettem és a akinek a melegsége azt adta, amit adott. Hálás voltam ezért és igazán vissza kívántam adni azt a sok mindent, amivel kisegített.
–  Volt egy férjem...de elárult... meg akart ölni.... a konkurens klán tagja volt és mindent elvett tőlem... azóta a Todorov família romokban áll, csak halvány utánzata egykori önmagának. Az a célom, hogy visszaadjam a kölcsönt...és még inkább visszaadjam neki az érzést.... amit nekem okozott – kezdett bele mégis csak a történetébe. Nem szóltam közbe, nem tettem hirtelen mozdulatot, csak vártam, hogy mondja, amit mondania kell. Csupán tenyereim pihentek ott a meleg bőrén, inkább biztatásként, semmint ténylegesen masszírozva már.
A „volt egy férjem” résznél végig futott a hátamon valami különös hideg érzés. Lehet nekem még féltékenynek lenni vele kapcsolatban? Lehet-e nekem ilyet érezni? Nem tudom, de határozottan az volt s ha nem éppen lelket próbáltam volna önteni belé, talán mordulok is egyet.
– Drága vagy.... de nem lehet.... nem akarlak belekavarni.... főleg nem így, hogy családod van. – Közben lefejtette a válláról a kezeimet. A tekintetünk megint találkozott. Tudtam, mire gondol… hiszen ki ne tudna Natról? Ettől zeng az egész Zsebpiszok köz, hogy O’Mara a „firkásszal” kefél. Bár ennél már jóval több volt a dolog, csodálkoztam, hogy még nem adta el senki a történetemet a Prófétának. Meglehet még létezik betyárbecsület.
– Jaj, hagyd már! Ezen az elven sosem dolgoznék! – Legyintettem és kicsit még közelebb húzódtam hozzá. – Engem nem kell félteni. Ellenben neked nagyon is szükséged van egy kis segítségre. Kérlek, mondd majd meg mit tehetek érted. Ne gondold azt, hogy a család bármit is változtatott rajtam. Talán kicsit csinosabb és jobb illatú vagyok, mint régen, de most is ugyanúgy bemocskolnám a kezeimet érted.
Sóhajtottam egyet. Volt egy olyan érzésem, hogy nem akar ebbe belevonni… pedig én úgy vágytam volna egy igazi feladatra, igazi harcra. Már unalmas volt állandóan otthon ülni Nat mellett vagy éppen idióta vénasszonyokat kirabolni pénzért. Nem volt nagy kunszt, napi két-három feladatot is képes voltam teljesíteni, akár sérült lábbal is. De Anelia nem akart belőlem.
– Köszönöm....Most már sokkal jobb. – A mosolya nem tűnt vidámnak. – És mondd.... én mit tehetnék érted?
Keserű, sőt fintorszerű mosoly ült ki az arcomra. Nagyjából sejthette, hogy nem lett teljesen kielégítve a kalandvágyam, hiszen ismert már eléggé. Tudta nagyon jól, hogy valami minél veszélyesebb, én annál jobban élvezem és hajtom a végtelenségig.
– A csempész és tolvaj összeköttetéseim immáron itt is virágoznak, így csak egy szavadba kerül és szerzek neked munkát, ha akarod...
Erre már elröhögtem magam.
– Cartwrightnak dolgozom. Gondolom nem értékelné, ha esetleg megcsalnám. – Mondtam finomam megérintettem a kezét még egyszer. – Én vagyok a legjobb embere, de ezt magának sem vallaná be semmi pénzért.
Felemeltem a puha kezet, finoman az ajkaimhoz emeltem, hogy lágy csókot hintsek rájuk. Tudatni akartam vele, mennyire fontos nekem. Hálás voltam mindenért, amit értem tett és viszonozni akartam neki most, hogy már képes is voltam rá.
– Az, hogy segítettem volna, teljesen személyes döntés.

♪Elliot♪

Ruha

Ahogy a tekintetemmel is próbálom átadni neki, hogy nem, nem akarom, nem lehet, hogy ártsak neki, nem használhatom fel a saját céljaimra úgy, hogy közben veszélybe sodorjam, egy pillanatra elfog a halvány reménység, hogy sikerül rá hatnom.... Sikerül belészuggerálnom mindezt. De aztán a szavai rögtön visszaröpítenek a valóságba.
– Jaj, hagyd már! Ezen az elven sosem dolgoznék! – mondja, és szinte észrevétlenül még közelebb kerül hozzám. Talán csak beképzelem, de olyan szinten kiélesednek az érzékeim rá, hogy a lélegzetvétele mellett hallani vélem a szívdobbanását is. Nem, ez biztosan tévedés, ilyen nem létezik.
- Engem nem kell félteni. Ellenben neked nagyon is szükséged van egy kis segítségre. Kérlek, mondd majd meg mit tehetek érted. Ne gondold azt, hogy a család bármit is változtatott rajtam. Talán kicsit csinosabb és jobb illatú vagyok, mint régen, de most is ugyanúgy bemocskolnám a kezeimet érted - szótlanul hallgatom, pedig legszívesebben megmondanám neki, hogy mindegy mi van rajta, és mindegy, milyen kölnit használ...Nekem így is-úgy is ellenállhatatlan lesz. De nem mondom. Nem akarok olajat önteni a tűzre. Ami igazából bennem tombol, nem is benne.
Igen, pontosan tudom, hogy őt nem kell félteni. Ki tudhatná jobban nálam? Nálam, aki nem egyszer találtam rá úgy a közös ágyunkban, hogy ezer sebből vérzett, mert valami balul sült el... És hányszor sült el valami balul. Ez a szakma ezzel járt, én is megszámlálhatatlan heget gyűjtöttem már be életem során. Az más kérdés, hogy a legtöbbtől sikeresen megszabadultam. Mikor idejöttem Londonba, és volt rá érkezésem, első dolgom volt a Danieltől szerzett égési hegeket eltávolíttatni a Mungóban. Hogy véletlenül se kísértsenek emiatt is az emlékek. Ahogy közlöm vele, hogy nem vonhatom bele a feladatba, mert családos ember, érzem, hogy mélyen megsebeztem az elutasításommal. Most már nem csak azért mardos bűntudat, mert elmondtam, mi történt velem, hanem azért is, mert nem hagyom, hogy segítsen. A sóhaja jeges tőrként mar a szívembe, a torkomban is érzem a kellemetlen, perzselő érzést. Olyan, mintha arcul csaptam volna. Pedig hozzá sem értem.... Így igaz, hozzá sem értem. Hála az égnek.
– Cartwrightnak dolgozom. Gondolom nem értékelné, ha esetleg megcsalnám – magyarázza, mire lemondóan sóhajtok én is. Bíztam benne, hogy talán más feladatokkal elvonhatom a figyelmét erről az egyről.... a számomra legfontosabbról. De természetesen kudarcot vallok. És ki más miatt, mint Cartwright? Apró, sziszegő hang kúszik ki az ajkaim közül a név említésére. Nem, nem azért, mert személyes gondom lenne vele. Meglehetősen szórakoztat a sznobságában rejlő ellentmondás. Hanem azért, mert most akaratlanul is betett nekem a létezésével.
– Én vagyok a legjobb embere, de ezt magának sem vallaná be semmi pénzért.
- Abban biztos vagyok - jelenik meg a cinkos félmosoly az arcomon. Egyrészről tudom, hogy Elliot vérprofi tolvaj. Tapasztaltam. Másrészt ez az ironikus mosoly Cartwright pökhendi stílusának is szól. Amit igen nehéz felülmúlni. Ami korábban átfutott a gondolataim között, hogy hozzá sem értem.... Merlinnek hála... az most új értelmet nyer. Végtelenül lelassul az idő, ahogy közelít a keze az enyém felé, majd felemelve lágy csókot lehel rá.
A szavait szinte nem is hallom, vagy ha hallom is, nem fogom fel őket. Halk nyögés siklik ki belőlem, valahonnan olyan mélyről, hogy az már ijesztő... és veszélyes... elemészt a tűz, amit innnentől nem tudom, hogyan csitíthatnék. Megvárom, amíg magától elengedi a kezem, majd visszahúzom azt az arcomhoz.... és az ajkamhoz érintem kézfejem azon részét, amihez az előbb a sajátjával ért hozzá. Lehunyom a szemem és már-már a szédülés kerülget. Nem vagyok ura önmagamnak. Menekülnöm kell... Igen. Most. Még mielőtt nagyobb baj okozója lennék.
- Kérlek hagyj most magamra - suttogom gyengéden, még mindig csukott szemmel, megragadva józanságom utolsó szikráját, hogy abból merítsek erőt. Aztán felpillantok rá. A sorsom most az ő kezében van, nem kétséges. Ezt olyan tisztán érezheti, ahogyan én.