Édes Mérgek Kocsma

A két szintes kocsma a Zsebpiszok köz kedvelt helye, ahová általában gyanús alakok ülnek be cseverészni egy-két ital mellett. Veszélyes üzletek helyszíne ez. Illegális portékák cserélnek gazdát, furcsa megállapodások köttetnek itt. Vigyázz, nehogy véletlenül ide tévedj!

Elliot O'Mara

Egy hónap sok idő. Nem olyan sok, mint évek hosszú folyása, de sok idő ez is egyedül, alkalmi társasággal. Magányos a z ember, pedig nem erre született. Egy vikingnek fontos a társaság, és igényli a szeretetet. Legalábbis egy olyan viking, mint én, aki nem is viking igazán, az igényli. Igénylem, hogy mellettem legyen valaki, amikor felkelek, amikor reggelizek, hazaérek a munkából. Kell a családi asztal igazi családdal, de már rég lemondtam róla. Minek az, ha nincs körülötte család? Anélkül ugyanolyan asztal, mint az összes másik, és így van ez velem is. Pár nélkül nem érzem magam teljesnek, márpedig nem lehet a párom bárki.
Reggel óta az Édes Mérgek Kocsmában ülök, mert úgy tűnik, hogy Elliot az egész napját a Zsebpiszok közben tölti el. Ez az egyik legjobb hely, hogy figyeljem őt, és innen tudom, hogy nem fognak kitenni. A tulajt ismerem, és rendeltem is egy korsó sört, szóval kifizettem az asztalbérleti díjat, méghozzá az ajtóhoz közel, az ablak mellett. Remélem, hogy megfigyelésem alanya nem szeretne hirtelen irányt váltani, és elhagyni a sötét varázslók becses negyedét. Ugyanakkor valamiért azt sem szeretném, hogy észrevegyem, márpedig az ablakban ülve ez nem olyan lehetetlen. Talán mégis észrevehetne, és akkor beszélgethetek vele egy kicsit, megkérdezhetem, hogy van. Nem tudom, éppen hogy állnak Foresttel. Nem akarom, hogy csak fájdítsa a szívemet azzal, hogy még mindig együtt vannak, de azt sem akarom hallani, hogy már nincsenek együtt, és emiatt szomorú. Nem akarok neki rosszat...
Sóhajtok egyet, ahogy kilép a kocsmával szemközti üzletből, aztán belekortyolok a tőgymeleg sörömbe, és a félig üres korsót lecsapom az asztalra, hogy mindenki csúnyán nézzen rám. Furcsa, hogy senki nem teszi ezt, és az is, hogy még nem környékeztek meg üzleti ajánlatokkal, esetleg túrák iránti érdeklődéssel. Nem túl szokványos nap, az biztos, de azzal magyarázom mindezt, hogy biztosan látják rajtam, menyire lefoglalom magam az italommal és az ablakon kibámulással. Talán, de... Összeakad a tekintetünk, a mozdulataim és az egész testem pedig kénytelen-kelletlen megfagynak. Észrevett vajon? Vagy csak a kirakatot nézte, ami előttem díszeleg? Esetleg elővigyázatosságból nézett körül? Fogalmam sincs, de valamiért vágyom arra, hogy észrevegyen, és megölelhessem. Vágyom az illatára és arra, hogy hosszan bámulhassam az arcát, hogy aztán érezhessem a meleg leheletét és puha ajkait... Odin szerelmére, szedd össze magad Gustaf!

a viking és a tolvaj 


Gustaf
2001. március 5.

outfit

A Zsebpiszok köz… olyan volt, mint valami régen hátam mögött hagyott otthon, ami az elmúlt hónapokban úgy ölelt a keblére, ahogyan jó ideje semmi más sem. Pontosan olyan volt, mint régen. Egész egyszerűen helyén voltak a dolgok benne, ha méreg kellett megkaptam, ha munka kellett megkaptam, ha az iváshoz kellett társaság általában elég volt besétálnom a Vakegérbe és máris válogathattam azok közül, akik már olyan régóta ismertek és olyan sokat adtak. Egytől egyig bűnöző, vagy kellően mocskos alak, mégis jobb családnak bizonyultak, mint a sajátom.
Mióta Nattal nem a régi minden, magányos vagyok. Avery a Roxfortban van, az öcsém valahol szokás szerint a munkájába temetkezik, Dean pedig odahaza van Észak-Írországban. Szóval magamra voltam utalva a Suttogóban vagy azon kívül, ebben a hatalmas városban. Így hát, amikor éppen nem küldetésen voltam, vagy nem részegen fetrengtem az önsajnálatomban valahol, akkor idejártam haza. Ezúttal azonban nem csak lézengtem az utcán mindenfelé, hanem komoly dolgom is akadt. Egész pontosan egy üveg altatófőzetet kerestem, hogy végre nyugodtan teljenek az éjszakáim ne csak vergődjek abban az új ágyban. Nem tudtam megszokni a méreteit sem azt, hogy egyedül fekszem benne. Valahogy szokatlan volt ez így majd’ két év távlatában. De azért, már bontogattam a szárnyaimat ebben az új helyzetben, csak magamhoz képest meglehetősen lassan. Te is öregszel, O’Mara. A hang úgy szögezte le a tényt, mintha ez totál természetes volna, habár még mindig nem éreztem magamban a kor súlyát… hiába lettem alig két napja harminchárom éves. Elfogadhatatlan volt, ha csak tükörbe néztem, ha csak visszagondoltam az elmúlt évekre. Nem történt semmi lényeges a házasságomon kívül, amit ugyanúgy sikerült ingoványos talajra vezetnem, ahogy az várható volt tőlem.
Kiléptem hát, kezemben egy papírzacskó bájitallal, a gyanús patika ajtaján. Ki tudja, lehet éppen mérget vásároltam magamnak és már többé nem is ébredek fel! Ezen a helyen nem lenne meglepő, ha nem azt árulnák, ami a címkére van írva. De engem mégsem borzasztott el különösebben a dolog. Elvégre, ahogy Dean mindig mondta: valamiben meg kell halni s nekem ez pontosan elég volt arra, hogy elfogadjam, akármi is lesz. Az ő életszemlélete állt talán legközelebb az enyémhez, leszámítva, hogy minden hevesség hiányzott belőle. Megálltam egy pillanatra az egyik helyi kocsmával szemközt és a kabátom belső zsebébe tuszkoltam az aprócska fiolákat. Majd mikor végre végeztem, megigazgattam a bézs kabátot magamon és a kockás ing gallérját. Egy dologra megtanított ez a két év: egy kis cicoma senkinek sem árt. Már ugyan nem a legdrágább divatházak cuccait aggattam magamra, de legalább nem az az egy szál pizsamám volt, amivel leléptem otthonról. Szóval a magam tolvaj létéhez képest egészen türhetően festettem.
Aztán felpillantottam. A kocsma ablakai felé pillantottam. Kék szemek. Majd mentem tovább. Talán két lépést tettem az ütött-kopott macskaköveken, elhaladva néhány kétes alak mellett… aztán belém hasítottak azok a kék szeme. Visszafordultam, hogy megint odapillantsak az üvegre, ahonnan kiszúrtam őket. S megértettem, mit is láttam pontosan, mi volt az az ismerős kis villámcsapás, amit annyiszor éreztem már… csak éppen nem mostanában.
– Te kis… – morogtam magam elé, ahogy sietősen a kocsma ajtaja felé vettem az irányt, majd úgy törtem be rajta, mintha minimum felforgatni készülnék itt mindent. Körbe néztem a retkes kóceráj retkes vendégein, majd a tekintetem megállapodott a kék szempáron egészen közel az ablakhoz. Lassabra véve a lépteimet indultam meg felé. A cipőm talpa halkan koppant újra és újra a mocskos kőpadlón. S zavaromban, csakhogy ne megállás nélkül őt bámuljam, beletúrtam a hajamba.
– Ott ücsörögsz, mint aki megkukult vagy végre meghívsz egy italra? – kérdeztem és még rá is kacsintottam, mielőtt vigyor ült ki a képemre.