+  Roxfort RPG
|-+  2000/2001-es tanév
| |-+  London
| | |-+  Mágus tér
| | | |-+  Dolce Vita Café
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] 2 Le Nyomtatás
Szerző Téma: Dolce Vita Café  (Megtekintve 981 alkalommal)

Mrs. Norris
Maffiavezér
***


,, a T E J hatalom ,,

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2019. 05. 11. - 17:30:06 »
0




Egy mediterrán hangulatú kávézó apró, fedett terasszal. Odabent télen kellemes meleg, nyáron üdítő hűvös csapja meg az érkezőket. A süteményes pultnál a legkülönbözőbb cukrászkülönlegességekből lehet válogatni, mint például hupikék álom, a varázslók gyöngye, vagy a kihagyhatatlan málna bálna. De természetesen szívesen várják azokat a vendégeket is, akik csupán egy reggeli kávét szeretnének elfogyasztani a reggeli meleg croissantjuk mellé.
Naplózva

Ruby Rider
Boszorkány
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2020. 02. 05. - 21:16:34 »
+1

Egy esős nap Londonban


Esmé

Why walk when you can dance?


Azt hiszem ez lehetett az első alkalom, hogy a Mágus téren jártam és egészen hihetetlen érzés volt végignézni ezen a kis eldugott területen. Régen jártam varázslók között, őszintén eléggé úgy is éreztem magamat, mint egy fekete bárány. A mágia nekem tudatosan nem volt a mindennapjaim része és nem is éreztem kifejezetten hiányát az egésznek. Tudom, hogy furcsán hangzik, de most mégis itt voltam megint és meg kellett szoknom, hogy a varázslat ismét körbe vesz. A háborúnak már nyoma sem volt, de én még mindig láttam a lelki szemeim előtt, ahogy megölték a bátyámat. Erről azóta sem beszéltem senkivel, nem is igazán lett volna értelme, mások is sokat vesztettek a háború alatt és én is. Nem volt értelme a múlton rágódni, de valahogy mégis mindig kísértett az egész.
Hosszú nap volt ez a mai, kora reggel táncórával kezdtem, utána pedig próbáltam valamilyen lakhelyet keresni magamnak. Ugyan London mugli részén volt egy kis lakás, amit már két éve béreltem, de apa szavai jártak a fejemben még mindig – azt szerette volna, ha tényleg visszatérek ide, a többi varázsló közé. Biztosan haza is költözhettem volna, de azt nem szerettem volna. Ha csak belegondoltam, hogy Rupert és Reeve üres szobája is ott van a házban kirázott a hideg. Egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy megint abban a házban éljek és rettentően rosszul éreztem magamat, mert közben anyát teljesen magára hagytam. Az, hogy apa most úgy gondolta, hogy talán Reeve előkerülhet még persze mindent megváltoztatott. Nagyon örültem volna, hogyha igaza van, de Reeve hosszú évekkel ezelőtt tűnt el, mégis mennyi esélye van annak, hogy éppen most meg tudjuk találni? Ráadásul aurorok segítsége nélkül? Nem tudom, hogy mit tudhatott meg pontosan apa, de úgy éreztem, hogy nem mondott el mindent aznap, amikor megkért, hogy kezdjek el inkább egy varázsló színházban dolgozni.
Azonban nem volt időm sokat gondolkodni ezen most, rengeteg elintézni valóm lett még volna, de úgy éreztem, hogy már nincsen energiám semmire sem. Ekkor pillantottam meg azt a kedves kis kávézót szemben, aminek a Dolce Vita Café nevet adták. Reménykedve benne, hogy van szabad hely gyorsan közelebb mentem és amikor lenyomtam a kilincset, hogy belépjek a kávézóba eleredt az eső. Egy átlagos londoni nap - egyik pillanatról a másikra máris zuhogni kezdett, így úgy éreztem, hogy éppen jókor tértem be a kávézóba, ami most ezúttal menedékként is szolgált. Odabent döbbentem csak rá, hogy mennyire elfáradtam és mennyire nagy szükségem volt a koffeinre, hogy életben maradjak a nap végéig.
Miközben sorban álltam átgondoltam, hogy mit kellene ma még tennem. Még egyetlen varázsló színházat sem kerestem fel, nem is tudom, hogy hol alkalmaznának – elvégre nem fejeztem be az egyetemet. Csak egy félévem lenne vissza, de őszintén nem érzem úgy, hogy képes lennék oda visszamenni. A mugli világban elismert táncos voltam a magam módján, de itt… itt olyan, mintha nem lenne semmim. Mindenesetre most még lelkesen álltam az egészhez, apa kedvéért meg kellett próbálnom kezdeni valamit magammal itt a varázslók között. Elhatároztam, hogy nem félhetek, nem fordíthatok hátat annak, ami vagyok – lehet, hogy nem a legjobb boszorkány vagyok a világon, de ide tartozom, ide születtem. Úgyhogy itt volt igenis az ideje, hogy komolyabban kezdjek el kutakodni munka és lakás után. Talán később apát is meglátogatom a Szent Mungóban, biztosan örülne, ha elmesélném neki, hogy eddig hogyan alakulnak a dolgok.
Mikor sorra kerültem kértem egy kávét és egy málna bálnát, aminek már csak a neve miatt sem tudtam ellenállni, de reggel óta egy falatot sem ettem és ez is sokat segített abban, hogy a sütemény mellett döntsek. Az eső miatt időközben azonban megtelt emberekkel a kávézó, de úgy tűnt, hogy az ablakok mellett még van pár szabad hely. Az emberek tömegében egyensúlyozva frissen vásárolt kávémmal és süteményemmel igyekeztem lecsapni az utolsó szabad helyre. Már egészen közel jártam, mikor egy arra siető pincér véletlenül meglökött, a kávém pedig szomorúan zuhant le az asztalra, ami mellett el szerettem volna menni.
– Te jó ég, annyira sajnálom! – mentegetőztem, miközben az asztalon álló szalvéták után nyúltam és gyorsan próbáltam feltörölni a kiömlött kávét. Sajnos azt hiszem éppen sikerült valaki munkáját tönkre tennem és borzasztóan éreztem magamat miatta. A boszorkány, aki az asztalnál ült talán művész lehetett és most miattam tönkrement a munkája.– Ne haragudjon, kifizetem a füzetét! – tettem hozzá gyorsan, bár tudtam, hogy ez nem segíthet a helyzeten és talán nem is kellett volna ezt mondanom, ez olyan muglis dolog volt. Igazából nem is értem, hogy miért nem használtam rögtön a pálcámat, hogy rendbe tegyem azt amit elrontottam, de talán akkor csak rontottam volna a helyzeten. Nos igen, az első napom a varázslók között eddig prímán halad.
Naplózva


Esmé Fawcett
Moderátor
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2020. 02. 26. - 23:22:12 »
0


Ruby


2001. február
~ set ~


          Az utazás előtti utolsó napok. Már szabadságot kértem az elkövetkezendő két hétre. Holnapután utazunk Amerikába, már csak szerelmem van vissza, hogy minden szálat lezárjon. Legalább ideiglenesen, aztán ott lesz a nagy utazás. Sóhajtok egyet, most már aztán muszáj lesz nyugton maradnom. Még jó, hogy az a kis kaland Roxmortsban nem tette tönkre az összes tervünket. Nem is mertem elmondani szerelmemnek, hogy végül is a nyugodt bálozás mekkora katasztrófába süllyedt. Az is igaz, hogy újságíró lévén biztos tud már róla. Talán nem kéne titkolóznom előtte, de tudom, hogy aggódik, azon pedig már nem érdemes, ami elmúlt.
          Egyelőre most befejezem az egyik rajzom egy kakaó mellett, aztán majd lesz, ahogy lesz. Úgy szeretném megcsinálni, hogy önálló képként is fel lehessen használni, egy illusztrációhoz például, de ha kell, akkor nagyban is el tudjam készíteni. Nagyon részletes, új technika, eddig még nem csináltam így képet. Érdekes, és élvezem, szerintem sokkal többször fogok így alkotni. Nem azt mondom, hogy rátaláltam a stílusomra, de valószínűleg kedvelni fogják a galériában.
          Apropó galéria. Nem tudom, mivel azzal is. Elliot még nem jelentkezett azóta, hogy elmondta a hírt, és az új tulaj sem. Talán mégsem sikerült eladni, vagy csak az új tulaj nem gondolta annyira fontosnak a kapcsolatfelvételt, hogy megkeressen. Előbb-utóbb úgyis muszáj lesz neki, mert részben az én munkásságom van benne, és vannak olyan visszatérő megrendelők, akik engem keresnek. Ez jó érzés, még akkor is, ha némelyikükkel elég kalandosan indult a kapcsolatunk.
          Igazából nem tudom mióta ülök a kávézóban, csak a rajzolással és festéssel foglalkozom. Egészen addig, amíg egy ismerősöm a kiadóból le nem szólít. Láthatja rajtam, hogy zavar, mert rövidre fogja, de azt azért sikerül megtudnom, hogy a képre nagyon kell vigyáznom, mert szeretné egy új kiadványban látni. Nem tudom pontosan milyen kiadványról van szó, de örülök neki, hogy tetszik a kép. Legalább tudom, hogy jó úton járok, ha ezt az ösvényt követem. Amire viszont nem számítok, hogy hamarosan egy hatalmas kávépaca tönkreteszi a képemet. Először nem tudom eldönteni, hogy melyik érzelem az, amelyik eluralkodik rajtam.
          Ingatom a fejem, ezzel próbálok időt nyerni, de aztán kénytelen vagyok kinyitni a számat. Főleg azután, hogy felajánlja, kifizeti a rajzomat. Ekkor könnybe lábad a szemem, de nem kezdek el sírni. Még muszáj tartanom magam.
          - Nem történt semmi, és nem hiszem, hogy ezt ki tudná fizetni. Több napi munkám van benne, és a szerkesztőm most szólt, hogy szüksége van rá egy kiadványban.
          Sóhajtok egyet. Akkora kár nem keletkezett végül is, hamar pótolni tudom, de nem vagyok biztos benne, hogy az is ilyen tökéletes lesz.
          - Foglaljon helyet, kérem.
          Előveszem a pálcám, és eltüntetem a kávé maradékát. Valamennyire a lapból is sikerül kinyernem a nedvességet, de a színek akkor is elmosódtak. Azon már nem tudok segíteni, tényleg előről kell kezdenem.

          - Ne aggódjon, a saját káromon tanulok. Legközelebb nem jövök ide akkor, amikor ennyire zsúfolt ez a hely. Szeretek itt dolgozni, mert a legtöbbször nyugodt, és mindig van egy kis zug, ahol el lehet rejtőzni.

Naplózva


Ruby Rider
Boszorkány
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2020. 03. 06. - 20:40:56 »
+1

Egy esős nap Londonban


Esmé

Why walk when you can dance?

Szörnyen éreztem magamat, mikor beléptem ebbe az aranyos kis kávézóba még nem sejtettem, hogy valakinek tönkre fogom tenni valószínűleg az egész napját. Sajnos az a baj, hogy a színpadon kívül mindenhol ügyetlen vagyok és ez elég sokszor meglátszik, mert elesek, elejtek valamit vagy csak egyszerűen valamilyen katasztrófát okozok akaratomon kívül. Én tényleg nem szándékosan teszem ezeket, de valahogy mégis mindig ez történik.
A lány, aki az asztal mellett ült egyértelműen szomorú volt, tönkretettem a munkáját és varázslattal sem tudta teljesen helyre hozni. Természetesen ha én próbáltam volna meg, akkor valószínűleg még lángra is kapott volna a papír. Ettől függetlenül hellyel kínált, így leültem, mert valahogy természetesen szerettem volna kárpótolni. Bár azt nem akarta, hogy kifizessem a füzetet, amit tönkretettem, de végül is nem küldött el a fenébe, úgyhogy talán meg tudom majd neki magyarázni, hogy miért vagyok ennyire szerencsétlen.
– Ne aggódjon, a saját káromon tanulok. Legközelebb nem jövök ide akkor, amikor ennyire zsúfolt ez a hely. Szeretek itt dolgozni, mert a legtöbbször nyugodt, és mindig van egy kis zug, ahol el lehet rejtőzni.
Olyan szomorú volt, amikor ezt mondta és először nem is tudtam, hogy mit reagáljak. Odakint zuhogott az eső, idebent pedig a mi asztalunknál mindenképpen gyászos volt a hangulat. Azt hittem, hogy ez is csak egy átlagos nap lesz és talán nem okozok ma szerencsétlenséget senkinek sem, de úgy tűnik, hogy egyszerűen képtelen vagyok akár egyetlen napot is értelmesen végigcsinálni. Talán éppen ezért nem találom a helyemet a varázslók között, hiszen még a varázslatokban sem vagyok elég jó. Az egyetlen dolog amihez értek az a balett, de az láthatóan a varázslók világában senkit sem érdekel.
– Sajnálom, eléggé kétbalkezes vagyok és a végén mindig katasztrófát okozok, de tényleg nem volt szándékos. Ha valahogy tudnálak kárpótolni… – mondtam, de igazából úgy éreztem, hogy a munkáját már úgysem tudom megmenteni. Nyilván nagyon sokat dolgozott azon a rajzon és akkor megjelent Ruby „katasztrófa” Rider, hogy mindent tönkre tegyen. Nem hiába mondják néha, hogy olyan vagyok mint egy tornádó… – Esetleg kéred ezt a málna bálnát? – kérdeztem végül is rámosolyogtam, majd elé toltam a tányéromat. Reménykedtem benne, hogy elfogadja és nem fog gonosznak tartani vagy azt hinni, hogy direkt csináltam ezt az egészet. Nem akartam tényleg, de egyszerűen ilyen vagyok és úgy tűnik, hogy ezt a szerencsétlenkedést soha nem fogom tudni kinőni.
Igazából lehet, hogy most már el kellene gondolkodnom, hogy keressek valakit, aki kicsit tanítgat. Apának nyilván nem lenne rá ideje, hiszen a Szent Mungóban így is nagyon sok a dolga és Rupert már nincs itt, hogy segítsen, de ez nem mehet így tovább sajnos. Össze kell szednem magamat, hogyha most már itt akarok élni a varázslók között rendesen. Bár őszintén nem voltam benne biztos, hogy ez jó ötlet.
Naplózva


Esmé Fawcett
Moderátor
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2020. 03. 29. - 18:56:20 »
0


Ruby


2001. február
~ set ~


          Egy hatalmas sóhaj szakad fel belőlem, ahogy ránézek a majdnem elkészült festményem maradványaira. A sírás kerülget, de azt azért nem akarom szabadjára engedni itt mindenki szeme láttára. Akkora katasztrófa nem történt végül is. Valamennyire sikerül is helyreállítanom, szerencsére gyorsan kapcsolok, így nagy kár nem keletkezik benne. Talán helyre tudom hozni.
          Inkább hellyel kínálom. Egyrészt azért, mert a zsúfolt helyiségben nem is nagyon tudna hova leülni, másrészt azért, hogy másnak ne okozzon újabb kárt. Elteszem a képet a mellettem lévő helyre. Alaposan elcsomagolva, hogy hazafelé ne essen baja a hoppanálás közben. Még mindig nem szeretem így szállítani a képeimet, de a kényszer nagy úr.
          - Nem, semmi baj – nézek a nálam alig idősebb lányra. – Mondtam már, az én hibám. Meggondolatlan voltam.
          Azon túl, hogy ezt tényleg így gondolom, azért munkálkodik bennem valamiféle harag. Egy csomóan elmentek már az asztalom mellett anélkül, hogy katasztrófa legyen. Másrészről viszont mindenkinek lehet balszerencsés napja. Úgy tűnik neki és nekem is ma van és véletlenül egymásra is találtunk. Felhúzott szemöldökkel nézek az elém tolt süteményre.
          - Nem, köszönöm nem kérem – tolom vissza.
          Vigyáznom kell magamra, és most nem a súlyomra értem. Mármint de igen, arra is, hiszen hamarosan eljön a beültetés ideje, és akkor úgyis felszedek majd pár kilót, meg kívánós leszek bőven. Csak szerelmem győzze majd a kívánságaimat.
          - Inkább egy epres zöld teát kérek, mézzel.
          Úgy adom le neki a rendelésem, mintha egy pincérnő lenne. Sajnos kimondom a szavakat, mire rádöbbenek, hogy mennyire bunkó vagyok. Nem akarom meghívatni magam, főleg nem ilyen módon.
          - Ne haragudj, nem úgy gondoltam, hogy te hívj meg vagy hozz nekem. – Nagyon ciki, ahogy nekiállok magyarázkodni. – Esmé vagyok – mosolygok végül a lányra.
          Ha mást nem, legalább a nevemet tudja. Abból már el tudunk indulni valamerre, egy kellemesebb beszélgetés felé. Intek a pincérnek, hogy ha tud, akkor ideje lesz elvándorolnia az asztalunkhoz.
          - Kérsz valamit a kiömlött italod helyett? – fordulok felé, mikor megérkezik a pincér.
          Amíg gondolkodik, addig én leadom a saját rendelésem a teára. Tekintetem utána az idegen felé fordítom. Olyan ismerős nekem, de azon túl, hogy talán együtt jártunk a Roxfortba nem tudom megmondani, hogy honnan. Aztán rádöbbenek.

          - Te is a Manifesztálódott Művészetek Mágikus Magasikolájába jársz? Valahonnan nagyon ismerős vagy, csak nem tudom megmondani, hogy honnan.

Naplózva


Ruby Rider
Boszorkány
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2020. 03. 31. - 17:44:00 »
+1

Egy esős nap Londonban


Esmé

Why walk when you can dance?

Most már konkrétan kellemetlenül éreztem magamat, féltem, hogy ez a lány simán elsírja magát. Én tényleg nem akartam neki gondot okozni, de úgy éreztem, hogy rettenetesen haragszik és tényleg bármit megtettem volna, hogy rendbe hozzam a képet, amit elrontottam. Ha ismerne akkor tudná, hogy általában ilyen vagyok – elrontok dolgokat, de mindig megpróbálom helyre hozni. Mindegy, igazából egy kicsit úgy éreztem, hogy bármit fogok mondani az nem segít a helyzeten.
Nekem jól indult a napom viszonylag, de lehet, hogy neki nem és eleve olyan lelki állapotban volt, hogy könnyen megbántódott. Azért még gondolkodtam azon, hogy hogyan tehetném neki jóvá a történteket, de nem akartam volna ráerőltetni semmit sem. Lehet, hogy azzal csak még jobban megbántottam volna.
A sütit nem kérte, ami egy picit rossz érzés volt, persze tudom, hogy nem lehetett volna jóvátenni vele semmit sem, de akkor is. Ez egy gesztus volt, én próbáltam tényleg a helyzet ellenére kedves lenni, de úgy éreztem, hogy minden próbálkozásom kudarcba fullad és ezért is éreztem magamat rettenetesen kellemetlenül.
– Inkább egy epres zöld teát kérek, mézzel. – mondta és ez egy kicsit megnyugtatott. Talán a zöld teától majd megnyugszik és nem fog úgy emlékezni rám, mint a bunkóra, aki tönkretette a munkáját. – Ne haragudj, nem úgy gondoltam, hogy te hívj meg vagy hozz nekem. Esmé vagyok. – miközben bemutatkozott még egy mosolyt is megeresztett felém, ami miatt egy cseppet jobb lett a hangulat. Eddig úgy éreztem magamat mintha egy temetésen ülnék, bár lehet, hogy még ott is jobb lett volna a hangulat.– Kérsz valamit a kiömlött italod helyett? – kérdezte, amikor megérkezett a pincér, hogy felvegye a rendelésünket.
 – Csak egy kávét szeretnék. – válaszoltam gyorsan és a pincér már tovább is állt. – Egyébként szívesen meghívlak, ne aggódj, ez a minimum azok után, hogy mi történt. Én Ruby vagyok. – mutatkoztam be és mosolyogtam is, hogy jó benyomást keltsek. Persze, azt hiszem most már mindegy volt, általában vagy így mutatkozok be, hogy valamit elrontok vagy csak látnak táncolni és az általában elvarázsolja az embereket. Igen, amíg színpadon vagyok addig érdekes módon minden rendben van, amint lekerül a lábamról a balettcipő minden megváltozik.
– Te is a Manifesztálódott Művészetek Mágikus Magasikolájába jársz? Valahonnan nagyon ismerős vagy, csak nem tudom megmondani, hogy honnan. – ismét egy kellemetlen téma, de gondoltam most már mindegy, jobb lesz elmondani a valóságot gyorsan, hiszen úgyis rájönne.
– Nem, csak jártam. Nem fejeztem be, még lenne vissza egy fél évem. – válaszoltam halkan és lesütöttem a szemet egy pillanatra, de aztán visszanéztem rá és mosolyogtam. Na igen, az mindig ment, hogy mosolyogjak és ne lássanak szomorúnak. – A háború után biztosan visszamehettem volna, de nem akartam, inkább mugli színházakban kezdtem el fellépni. Már több mint tíz éve balettozok, most próbálok keresni egy színházat itt, hátha van valami kisebb szerep, amit rám bíznának.
Nem akartam panaszkodni, az nem az én stílusom, de kicsit tényleg úgy éreztem, hogy nehéz dolgom van. Mugli színházakban szereztem eddig csak tapasztalatot, talán hagynom is kellene ezt az egészet a fenébe és inkább keresnem kellene valami olyan állást, amiből meg is lehet élni. De most ezer más problémám is volt, a munka tényleg csak amiatt kellett, hogy elfoglaljam magamat. Egyébként meg folyton azon járt az agyam, hogy hol találhatnánk meg apámmal az öcsémet.
Naplózva


Esmé Fawcett
Moderátor
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2020. 04. 01. - 20:55:46 »
+1


Ruby


2001. február
~ set ~


          Látom, hogy nagyon megbántottam a lányt azzal, hogy nem fogadom el a süteményét. Pedig semmi különleges nincs benne tényleg, nem kívánom. Szerintem az sokkal sértőbb lenne, ha elfogadnám és utána visszaküldeném, vagy itt hagynám és kidobnák. Szóval maradjunk csak annyiban, hogy másként pótolni tudja a felajánlást, ha ragaszkodik hozzá. Hamarosan ezt el is árulom neki, majd az asztalhoz intem a pincért is. Nem szeretnék ital nélkül maradni, mert a végén a nagy forgalomra való tekintettel kiraknak innen.
          A lány után leadom én is a rendelésem, majd pár pillanatig még nézem, ahogy távolodik az asztalunktól, és visszafordulok a beszélgető partnerem felé.
          - Nem kell kétszer mondanod, ha ezzel ki tudlak engesztelni, mert nem fogadtam el a sütid, akkor legyen – mosolyodom el. – Tele vagyok az édességgel, nem tudnék még egy falatot lenyelni, remélem nem bántottalak meg nagyon azzal, hogy nem fogadtam el.
          Most már csak arra kell rájönnöm, hogy honnan olyan ismerős nekem. Mert tudom, hogy láttam már korábban. Valószínűleg a főiskolán. Mostanában már nem járok be annyit, mert az első évemben sok tantárgyat felvettem előre, így jövőre például már alig vagy nem is lesz tárgyam, amire járhatnék. De vissza Rubyhoz. Szerintem onnan olyan ismerős, és azért rémlik csak, mert régen találkoztunk. Biztos, hogy nem egy szakra járunk, de legalább az iskola stimmel.
          - Óh, akkor nem onnan. Én eleve a háború után kezdtem el az iskolát.
          Akkor nem marad más, mint a Roxfort, hacsak… figyelmesen hallgatom a szavait a színházakról és a balettról. Mondjuk az itt elég árulkodó, hogy nem ott láthattam korábban. A balett egyébként sem az a műfaj, amiben én részt vennék nézőként.
          - Akkor nem tudom, honnan vagy ismerős, hacsak nem a Roxfortból.
          Részemről le is zárom ezt a részt, mert tudom, hogy nem fogok rájönni, és ha valóban az iskola volt az, akkor már az is csoda, hogy egyáltalán emlékszem rá valamennyire. Elég sokan voltak, akik már elváltak tőlem, vagy nem tettek olyan mély benyomást valami miatt, hogy érdemes legyen emlékezni rá.
          - Azt mondtad, hogy itt. Ezt, hogy értetted? Eddig külföldön voltál, amíg tartott a háború?
          Csak kíváncsiskodok. Nem különösebben hiszem, hogy olyan információval szolgálna, ami jelentős nekem, de amúgy meg ki tudja. Talán ad egy jó ötletet. Most már jó lenne visszamenni Olaszországba is, már évek óta nem voltam arrafelé. Egész pontosan azóta, hogy nem beszélek az unokahúgommal.
          - Szerintem próbálkozz mágus színházaknál is. Biztos örömmel vennék, ha csatlakoznál hozzájuk.
          Mondjuk lehet az se ártana, ha befejezné a főiskolát, biztos engednék neki, de nem tudom, ez már nem az én dolgom, tényleg.

Naplózva


Ruby Rider
Boszorkány
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2020. 04. 02. - 17:44:27 »
+1

Egy esős nap Londonban


Esmé

Why walk when you can dance?

Azt hiszem egy picit jobb lett a hangulat, miután megkaptuk az italokat. Bár bevallom őszintén még mindig kellemetlenül éreztem magamat, de leginkább azért, mert nem tudok úgy közlekedni, mint egy normális ember. Valahogy mindig bajba kerülök a szerencsétlenkedésem miatt, de alapvetően általában sikerül elsimítanom a dolgokat. Talán most is sikerült, bár tényleg nem szeretném beleélni magamat, hogy minden megoldódott.
Esmé ismerősnek talált, de nyilván sosem találkoztunk a főiskolán. Azt sem tudom, hogy bárki is emlékszik-e az ottani pályafutásomra. Nem tudom, hogy egyáltalán minek kezdtem el, sosem vonzott a főiskola. De mindegy is, mivel nem is fejeztem be soha.
– Azt mondtad, hogy itt. Ezt, hogy értetted? Eddig külföldön voltál, amíg tartott a háború? –. kérdezte, miközben belekortyoltam a kávémba.
 – Nem, a háború alatt vidéken bújtatott el az apám, mivel az anyám mugli. – válaszoltam, nem voltam benne biztos, hogy akarok neki beszélni Rupert-ről. Illetve bármi másról is, aminek köze van a háborúhoz. Szerintem ez mindenkinek érzékeny téma volt a mai napig, ami teljesen érthető. Úgyhogy úgy döntöttem, hogy inkább nem beszélek a halott bátyámról és az eltűnt öcsémet sem fogom szóba hozni. Mindenkinek megvan a maga drámai története a háborút illetően és a sebek még most sem biztos, hogy begyógyultak.– Az ittet úgy értettem, hogy a varázslók és boszorkányok között. Mikor vége lett a háborúnak úgy döntöttem, hogy inkább London mugli részén próbálok szerencsét. Nem igazán foglalkoztatott a varázslás, csak színpadon szerettem volna állni és ott könnyebb volt. – megvontam a vállamat.
Lehet, hogy akkor nem döntöttem jól, de most már mindegy volt. Nagyon sok tapasztalatot szereztem, jól éreztem magamat és a varázslás tényleg nem hiányzott. Végül is miért hiányzott volna épp nekem? Annyira ügyetlen vagyok, hogy az a varázslataimra is rányomja a bélyeget. Nem tehetek róla, tényleg egyedül a tánc az, amit szívvel-lélekkel tudok csinálni és amiben tényleg jó is vagyok. Esmé lehet, hogy ezt nem érti, de igazából nem ő az egyetlen, aki nem érti, úgyhogy nincs ezzel semmi baj. Aki tehetséges varázslatok terén, az teljesen máshogy áll az élethez, mint az aki valami másban tehetséges. Hát én valami másban vagyok tehetséges, de azt lehet, hogy itt nem tartják annyira lenyűgözőnek. Egyelőre nem nagyon találtam a helyemet, de ami késik nem múlik, igaz? Tényleg próbálok mindig pozitív lenni, a legjobban reménykedni és ez visz előre.
– Szerintem próbálkozz mágus színházaknál is. Biztos örömmel vennék, ha csatlakoznál hozzájuk. – őszintén jól esett, hogy ezt mondja, de tényleg.
– Hát eddig nem nagyon volt szerencsém. – nevettem a saját kínomon, de igazából belül egy nagyon picit úgy éreztem, hogy nem vagyok ide elég jó. A muglik között kiemelkedően jó táncosnak számítottam, elvégre több mint tíz évet öltem ebbe az egészbe. A balett nekem olyan volt, mint másnak a reggeli felkelés – szokványos, a mindennapjaim része. – Milyen szakon tanulsz? – kérdeztem végül, hogy témát váltsunk. Nem igazán szeretek magamról beszélni, úgyhogy inkább őt faggattam, ha már így összehozott minket a sors.
Naplózva


Esmé Fawcett
Moderátor
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2020. 04. 18. - 20:50:32 »
+1


Ruby


2001. február
~ set ~


          Óh, egy újabb szomorú történet. Ha tehetném, akkor megváltoztatnám a múltat, hogy ne kelljen mindenkinek ennyi szörnyűségen átmennie. Még Ginevrának is kell mesélnem arról, hogy mi történt apával. A megismerkedésünkkor nem akartam, még nagyon friss volt az emlék, azóta pedig valahogy elmaradt. De örülök, hogy a családom többi tagja rendben van.
          Biztos vagyok benne, hogy kicsit eltátom a számat. Nekem soha nem fordult volna meg a fejemben, hogy ne varázsoljak. Annyival egyszerűbb egy csomó minden. Például a takarítás. Ha nagyon akarnám a főzés is sokkal egyszerűbb lenne, de azt jobb szeretem magam elkészíteni és mivel varázstalanok lakta környéken lakom, néha jobb is, ha látnak például bevásárolni. Ha már úgyis megkérdezték egyszer, hogy mivel foglalkozunk a párommal, ha nem nagyon járunk el otthonról. Szerencsére a válaszom megnyugtatta őket, és a közös sütögetés óta nem kérdezgetnek.
          Pedig annyira igyekeztem, hogy a legkevesebb kapcsolódási pont legyen velük, de a telek határok fixek voltak és a kíváncsiság sokszor legyőzhetetlen. Ez utóbbiról én is tudnék mesélni eleget.
          - Megértem, hogyan érzetél. Legalábbis egy részével. Ha nem festhetnék, akkor nem tudnék mit kezdeni magammal. Mióta felfedeztem magamban, azóta nem tudom elképzelni mi mást csinálhatnék, ha azt nem.
          Persze, voltak próbálkozásaim például a színészet vagy a tánc irányába, komolyabb irányoknál meg a medimágusok vagy a nyelvészek felé, de egyik szerepben sem éreztem jól magam. Utólag pedig belátom, hogy a lehető legjobban alakult az életem eddig. Már, ami a szakmámat illeti.
          - Szerintem nagyon fontos, hogy az ember megélhesse az álmait. Én mindig is festő akartam lenni, és efelől a célom felől nem is tántorított el semmi. Küzdj azért, hogy elfogadjanak egy mágus színháznál és össze is fog jönni.
          Csak egy kósza gondolatként ötlik fel bennem, de talán mégis az lenne a legjobb, ha mégis visszajönne a főiskolára. Tudom régen volt már, és a tanárok is lecserélődtek, néhányan, de talán van olyan, aki tudna neki segíteni bejutni egy társulathoz.
          - Óh… én… - A kérdése visszarángat a gondolataimból. Kicsit meg is szeppenek, nem tudom azonnal rávágni, hogy hol tanulok lassan három éve. – Általános magifestő szakon vagyok, de áthallgatok a fényképészetire és a freskóra is. Az alapokat szeretném tudni mindenből.
          Végül is ez igaz, de az is igaz, hogy sok tárgyat vettem fel első évemben és most ki kell töltenem az időm valamivel. Meg a kreditjeimet is. Végül csak erőt veszek magamon és rákérdezek az ötletemre. Illetve hát, elmondom neki.
          - Mit szólnál hozzá, ha visszajönnél mégis az iskolába? Talán az egyik tanár tudna neked ajánlani valamit. Egy társulatot. Veszíteni nem vesztesz vele, és még vissza se kell iratkoznod hozzá.
          Persze, igazából ez a hátsó szándékom vele. Ha esetleg látja, hogy milyen jó az ottani hangulat és közösség, akkor talán kedvet kap hozzá mégis.

          - Ha nem akarsz egyedül menni, akkor küldj egy baglyot és elkísérlek.

Naplózva


Ruby Rider
Boszorkány
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2020. 04. 19. - 17:41:41 »
+1

Egy esős nap Londonban


Esmé

Why walk when you can dance?

Az eső fokozatosan kezdett elállni, odakint pedig lassan megint mozgolódni kezdtek az emberek. Ez tényleg egy aranyos cukrászda volt és habár kellemetlen helyzetbe hoztam magamat megint úgy éreztem, hogy végül is nem alakult annyira rosszul minden. Azon kívül, hogy tönkretettem Esmé képét, de talán tud majd csinálni valami jobbat. Tudom, néha túl pozitív vagyok, de mi más vinne előrébb az életben, ha nem a jobb lehetőségeket látnám a tragédiákban is? Talán azért vagyok ilyen, mert már sokat veszítettem, nem tudom, még nem találkoztam olyan emberrel, aki hasonlókon ment keresztül. Mármint persze az élet ilyen, mindenki folyamatosan elveszít valamit, de ugyanakkor új lehetőségeket is kap.
– Mit szólnál hozzá, ha visszajönnél mégis az iskolába? Talán az egyik tanár tudna neked ajánlani valamit. Egy társulatot. Veszíteni nem vesztesz vele, és még vissza se kell iratkoznod hozzá. – mondta Esmé és ezen elgondolkodtam. Lehet, hogy meg kellene próbálnom? Adnom kellene egy esélyt ennek az egésznek megint? De miért érzem úgy, hogy nem találnám ott a helyemet? Nem ezért tértem ide vissza, nem ez volt a célom. De mi is a célom? Megtalálni az öcsémet… mi van, ha sosem fogom megtalálni?
– Próbáljam meg? –kérdeztem csendesen, miközben a habot néztem a kávém tetején. Őszintén furcsa lenne megint főiskolára járni, vagy talán mégsem? Már alig emlékszem valamire belőle, igazság szerint amíg volt rendes állásom abban a mugliszínházban szépen lassan mindent elfelejtettem, ami itt történt velem. Alig vannak emlékeim a gyerekkoromról, tényleg szinte csak a veszteségekre emlékszem. De egy társulat… igen, az jól hangzik, akkor végre tartoznék valahova. Most kicsit úgy érzem, hogy minden annyira össze-vissza van, jó lenne, ha tudnék támaszkodni valakire, aki nem az anyám vagy az apám. Egy társulatban pedig biztosan találnék barátokat.
– Ha nem akarsz egyedül menni, akkor küldj egy baglyot és elkísérlek. – kedves volt tőle, hogy felajánlotta, biztosan látta rajtam, hogy hezitálok. De még nem döntöttem, nehéz, mert nem tudom, hogy mi lenne a jó döntés és nem akarok éppen most elrontani mindent.
– Köszönöm, ha úgy döntök, akkor megkereslek mindenképpen. – válaszoltam és rámosolyogtam, de most már úgy éreztem, hogy itt lesz az ideje elindulnom. Rengeteg dolgot kellene ma még elintéznem és jó lenne ezen az össze-vissza dolgon is változtatni. A táskámból előkapartam pár pénzérmét és odatettem az asztalra. – Köszönöm a beszélgetést is, de most már indulnom kell. A képet tényleg sajnálom, ha valahogy jóvá tudom később tenni, akkor keress te is nyugodtan. – elköszöntem tőle és reménykedtem benne, hogy nem rossz emlék maradok neki az életében. Nem tudom, de megijesztette a gondolat, ha mások rossz dolgokat gondoltak rólam. Lehet, hogy ezen a hozzáálláson sem ártana változtatnom.
Mikor kiléptem a kávézó ajtaján már teljesen elállt az eső, hála az égnek, így lassan sétálva indultam tovább a dolgomra. Sok mindent kell még átgondolnom ma azt hiszem.

Köszönöm szépen a játékot!
Naplózva


Sean Westerfeld
Vérfarkas
***


the lonley beast

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2020. 06. 26. - 20:07:27 »
+1

☾ B U T I ' M C R E E P☽
F a i t h C a r a v e o
2-0-0-1-j-ú-n-i-u-s-1-0



Káávééé.
Kell a kibaszott koffein.
És kurvára kajás vagyok.
Itt állok. Nem hiszem el, hogy itt állok, london egyik utcáján. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer ide még visszajövök. Pedig megfogadtam januárban, hogy a pálca beszerzése után már többet be nem teszem ide a lábam. Túl sok ember. Jó, persze elvegyüléshez jó, de én már szinte minden arcban az aurorokat keresem. Szinte betegesen, és minden izmom ugrásra készen megfeszül, a tekintetemmel egyfolytában felmérem a terepet, hogy merre, és hogyan tudnék meglógni előlük a leghatékonyabban. Egy részem még élvezi is. betegesen élvezi, mert mindene a hajsza. És bár gyűlöl menekülni ott van benne a tudat, hogy egyszer a vadból újra vadász lesz és visszatámadhat. És meg is történt pár hónapja. Kimerült voltam, és nem tudtam annyira visszafogni, és még a kibaszott telihold is közeledett. Aztán egyszer csak sarokba szorultam, és a bennem lévő szörny pedig kirobbant belőlem. Tessék, megöltem egy aurort. És nem, nem fogom rá, hogy ő tette nem én. Mert én fogtam a pálcát én szórtam rá az átkot, és én nem tartottam vissza őt. És szinte szétolvadt bennem az elégedett moraj, hogy igen. Győztem. És ezt annyira gyűlöltem. Mert kibaszott nehéz volt összeilleszteni a képet. Kibaszott nehéz volt összekapargatni a józanságot, mikor az egész olyan természetesen megtörtént. Csak néhány pálcaintés, és vége. És még az is szórakozott a kezemben, a szezsélyes varázslataival. Mintha élvezte volna ő is. Baszd meg Sean.
Elcseszett vagy. Kurvára elcseszett.
A hasam éhesen megkordul, de meg sem lep. Állandóan éhes vagyok. És persze nem emlékszem hogy volt-e valaha is olyan, hogy jól laktam. De úgy tényleg jól laktam. Mert ameddig vissza tudok emlékezni folyton éheztem. A kajára, a húsra, és ugyan így éhezik a bennem lévő farkas is. De nem ehetek sokat. Nincs annyi lopott pénzem, mindig csak valami hülye péksüteményre, zsemlére vagy kiflire futja. Szinte nem is emlékszem a főtt kaja ízére. A hasam kínozva korog, én pedig körbepillantok, hogy lassan mérlegeljem a lehetőségeimet. Nincs sok. Miért ilyen kibaszott kicsit ezek a rohadt boltok? Vagy mik ezek. Mittom én. Minek jó az embereknek, hogy ott nyomorognak, egymás hegyén-hátán, a nyakukba liheg valami idegen, és brrr. Undorító. Megdörzsölöm az orromat a kezemmel. Ez már nem is tudom mióta van bennem ez a reflex, de néha ha megcsap valami csak nem kéne telibe okádni az előttem álló szerencsétlent, nem?
Elindulok a kávézó felé, és közben a szemem az embereken van. ÉS megint azt a szórakozást űzöm, ami az egyetlen kikapcsolódásom. Rápillantok az arcokra, megérzem a szagukat.
Vajon megöltem valakidet? Á, nem, nem. Na és neked? Hopsz, bocsesz. Tudod, semmi személyes, de tudod te is, ilyenek az éjszakák...
Addig-addig figyelem és nézem az embereket, elnyomva a kibaszott, gyötrő lelkiismeret súlyát, hogy én tettem, én voltam, én nyomorítottam meg az életüket, hogy már szinte teljesen hidegen hagy. Egy részem elhal ezzel az egésszel, és ennek a farkas örül a legjobban. Mindegy, csak bejövök, veszek valami felvizezett kávét meg egy nyamvadt kis édes valamit, hogy meglegyen a napi kalóriám, és mehetek tovább kóvályogni.
Fogalmam sincs mi ez a hely, de miért is csodálkozom? Semmit nem tudok, és azon csodálkozom, hogy a legtöbb varázslatra mégis emlékeztem. Nem áll össze ez a kép, hogy hogy a picsába vannak tök egyértelmű dolgok - leginkább csak szellemi tudás -, amiket vágok, és a többi. Ami egykor voltam, az nincs sehol.
Mindegy. Nem érdekel. Annyira nem érdekel. Belépek a kis picsányi kávézóba. Hogy... Hogy a francba... ki volt ez, aki kitalálta? Jó, az emberek tényszerűen hülyék. És már fel se tűnik, hogy magamat már nem is tartom annyira embernek. Vérfarkas vagyok. Egy gyilkos szörnyeteg. Odafurakodom magam a pulthoz, és rohadtul feszült vagyok. Túl sok az ember, túl sok a betámadható felület rajtam. Szemöldök ráncolva bámulok le a mellettem álló kamaszlányra, olyan nem versz át te hülye auror pillantással, aki megilletődve arrébb is húzódik. A pult előtt valami csaj áll, kibaszott mogorva fejjel, de megértem. Én is ölni tudnék, ha ide be lennék zárva. Bár én mikor nem tudnék ölni? Sima ügy. Kicsit sem beteges, hogy saját magammal ironizálok.
Aztán a pulthoz lépve elvigyorodom.
- Üdv - pillantok a lányra, miközben egy pillantással végigmérem. Ki kell élveznem a pillanatot, hogy most kivételesen nem egy ocsmány auror bámul bele a pofámba, hanem egy gyönyörű nő... Olyan pillantással, mintha meg akarná késelni az összes habos-babos süteményt, ami előtte van. Egy marketing zseni volt az, aki felvette. De annyira szórakoztató feje van, hogy nem tudok nem vigyorogni.
- Mindenkire így nézel? Nagyon erotikus - forgatom meg a szemem, aztán továbbra is őt figyelem. Az agyamra ment a harmadmagammal való beszélgetés, mert ez is pont anynira volt ironikus, mint amenniyre gondoltam. Hatásos pillantása van, ami tetszik. De csak ennyit engedek meg magamnak. Vastagon van meghúzva a határvonal előttem. És szinte azonnal... azonnal érzem a számban Kathrina vérének ízét.
És nem.
Az ő vérét soha nem leszek képes elfelejteni. Mert nem mosódik össze a többiekével.
Örökre bennem marad.
Naplózva


Faith Caraveo
Mandragóra Gyógyítóképző Ispotály
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2020. 06. 26. - 21:52:09 »
+1

2001.  j ú n i u s  10.


He sang a song when he did it
He was cold and he was so unforgiving
Now she dances to the song on the minute
Yeah, all the time, all the time


Érzem a halál szagát az orromban. Még mindig érzem, pedig már kifelé igyekszem a teremből, leveszem a kesztyűmet, és az annak kihelyezett kosárba dobom. Ez egy átlagos nap, egy átlagos, halálszagú nap. Kibújok a taláromból és a szekrényem fogasára akasztom, aztán visszaveszem a pulóveremet, felmarkolom táskámat és pálcámat, és kilendülök az öltözőből. Ahogy mondtam, átlagos nap. Suli, aztán bevonszolhatom a seggem abba az édességszagú pokolba, ahol mindenki baromira vigyorog és boldog, mert Merlinre, édesség.
Nincs bajom az édességgel. Meg a boldogsággal sem. De együtt bámulni őket, órákon keresztül... furcsán gyomorforgató. Persze olykor akad egy-egy jobb nap, amikor mondjuk valamelyik kölyök túl sokat zabál, aztán meg elkezd összevissza rohangálni, és néhány perc múlva meg is van a baj. A hányáspucolás a fénypontja a napjaimnak a kávézóban.
Isabel nem igazán érti, miért dolgozok. Ő már nagyon sokszor felajánlotta, hogy ad kölcsön pénzt, de én nem fogadom el. A háború után nem sokkal különköltöztem tőle, és akkor még valamelyest rátámaszkodtam, de aztán lassacskán átköltöztettem az oszlopaimat másfelé. Nem is tudom. Nem mondanám azt, hogy kerülöm őt - még ha igaz is. Inkább csak... Önálló lettem. Nincs már szükségem egy anya kettőre, elég volt az a néhány hosszú év. Most pedig köszönöm szépen, de tökéletesen elvagyok én a londoni kis lakásomban, egyedül.
Tömény cukor és kávészag. Terjeng a levegőben. Na meg a boldogság. De azt hiszem, annak is cukorillata van. Hátravonulok, hogy átöltözzek, és addig mossam a kezem, amíg már nem is emlékszem arra, hogy néhány pillanattal, csupán csak egy hoppanálással ezelőtt még vér volt mindenfelé, én pedig megérinthettem a fickó bordáit. A gondolatra is megborzongok. Emberfeletti érzés felvágni a testét, bekukkantani a bőr alá... olyan mélyre látni, ahogy senki és semmi. Mondják, hogy a szem a lélek tükre, meg hasonló baromságok, de láttál már te testközelből egy feltárt mellkast? Na, az a tükör, a nagybetűs Tükör.
Felrángatom magamra ezt a nevetséges, egyenruhának nevezett izét, aztán a biztonság kedvéért egy kis parfümöt is fújok a nyakamra, mert sosem lehet tudni, milyen szagok maradnak az emberen a boncterem után, aztán kibillegek a helyemre a pult mögé. Ma nincs nagy forgalom. Úgy értem, nem tömörülnek húszan előttem kávéért és diabéteszért visítva, így igenis, nyugalmas ez a nap. A szekrénysornak vetem a hátamat, és a sütemény felhozatalt vizslatom egy darabig. Habos, gyümölcsös, túlcukrozott és természetellenes kreálmányok sora. Aztán ott az almáspite, amitől kiváltképp undorodom. Hogy képes valaki elviselni, ahogy az apró kockára vágott darabok ropognak és folynak a foga alatt...? Á, mindegy is. Tulajdonképpen én nem vagyok válogatós. Úgy értem, amit szeretek, azt bármikor megeszem... Például csirkemell, zöldségek, meg néhány gyümölcs. A saláták - amennyiben nincs bennük alma - hihetetlen találmányok. Húsból, gyümölcsből, zöldségből. És amennyiben nincs rajtuk majonéz... ki eszik majonézt?
Hallom az ajtó csilingelését, hogy valaki bevonult, de egyelőre nem nézek arra, a plafon mintázatát bámulom, mintha olyan baromi érdekes lenne. Különös ez a hely különben, hiába van kint takony idő, idebent tényleg mintha valamiféle mediterrán hangulat uralkodna... csak van ablak. Ez egy kissé rontja az összhatást és az élményt.
Reménykedem benne, hogy nem kérni jött, hogy csak vár valakire, eltévedt, városnéz, mit tudom én, de annyira nincs kedvem beszélgetni és jópofizni. Egyelőre túlságosan is a boncasztal élményének hatása alatt vagyok. Visszapillantok a süteményes pultra, és kinézek magamnak egy gömb alakú, élénk rózsaszín színű izét. Elképzelem, ahogy azt vágom mesteri precízséggel félbe, majd kis darabkákra, a benne lévő málnaszósz meg vérként folyik mindenfelé...
- Üdv. - Nem próbálom leplezni a csalódottságomat, amiért fel kell pillantanom a művemből, sőt, még sóhajtok is egyet mellé. Egy fickó áll velem szemben és méreget, szóval visszabámulok rá. Furcsa arc, kócos haj, szürkés szemek. Meg valami szokatlan, émelyítő szag, ami a pulton át is megcsap. De csak felhúzom a szemöldökömet egy kissé, és ellököm magam a szekrénysortól, hogy közelebb lépjek a pulthoz, ha már kötelező, és egy illedelmes pincérnő így tesz.
- Helló. - Várom, hogy kibökje, mit kér, elé lökhessem, aztán visszasimulhassak a kényelmes bútorzatba, mint aki tökéletesen végezte dolgát, de ez nem mond semmit. Csak áll és bámul, a szemöldököm meg magasabbra szökik. Mi olyan baromi érdekes? Vagy netán ő is az a fajta, aki a pulton át szereti felszedni a nőket?
- Mindenkire így nézel? Nagyon erotikus.
Ó, igen. Úgy látszik, pontosan az a fajta.
Szórakozottan fújtatok egy aprót, aztán a pultra támaszkodom, és várakozóan visszabámulok rá.
- Ha kigyönyörködted magad, rendelni is fogsz, vagy esetleg sátrat versz? - érdeklődöm, nem is próbálva leplezve, mennyire utálom a jelenlétét. Nincs persze magával a személyével semmi különösebb bajom, csak szimplán annyi, hogy létezik, és húzza az időm. Ez még most orvosolható. Aztán úgy döntök, ha már ő ilyen nyugodtan megbámult, akkor én is ugyanígy teszek. Először nézem meg magamnak a pulóvere vállára simuló anyagát, aztán szép lassan, ráérősen feljebb, hogy a kirajzolódó vonásaiban valami különösen ismerős formát fedezek fel. Hmmmm...
- Találkoztunk már? - kérdezem egyből, azon törve a fejem, hol futhattam belé ezelőtt. Mert valahol biztosan, akkor nem lenne ismerős. Talán itt? Ugyan már, arra emlékeznék. Általában megjegyzem a vendégek arcát, pláne, ha idegesítőek. Hmm, hmm, hmmmm...
Naplózva


Sean Westerfeld
Vérfarkas
***


the lonley beast

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #12 Dátum: 2020. 06. 26. - 22:51:45 »
+1

☾ B U T I ' M C R E E P☽
F a i t h C a r a v e o
2-0-0-1-j-ú-n-i-u-s-1-0



Minden hangra megrezdülök. Utálok, egyenesen gyűlölök az ablaknak vagy ajtónak háttal állni. Szinte minden izmommal minden érzékemmel azt várom, mikor kell megugranom, és tekintetem gyorsan végigsuhan a mediterrán kis kávézó berendezésén, keresve valami lehetőséget, hogy ha baj van ki tudjak törni. Nem veszem számba az emberi életeket, mert minek. Eggyel több vagy kevesebb élet van a számlámom nem számít. És tudom, hogy ez elkeserítő, hiszen csak civilek. De én már nem kérek bocsánatot. A holtak nem adják meg ezt a kegyet, hogy megbocsássanak. Persze majd pont. Óó, persze, ja hogy véletlenül tépted fel a torkomat? Ilyen ez a fiatalság. Ez csak természetes. Igen, természetes. Természetes, ahogy belemártózom a halálba. Természetes, hogy ölök. És megint nem tudom azt a darabot belegyömöszölni a józanságom hézagába, hogy amúgy nem szabadna. És tudom is, hogy ez rossz. Kibaszott, kibaszott ellentmondás.
Szóval ebben a nyomorult kávézóban szándékozom eltölteni azt a pár percet. Giccses, boldogságtól csöpög, agyonnyom ez a hülye hangulat. És közben nem csak ezt figyelem. A távolban felharsan egy szirénázó mentőautó. Basszameg, hogy minden ilyen hangos. Az orromat facsarja a mindenféle édesség szaga. Megkordul a hasam, mintha egy harmadik világbeli érhező árva lennék galandféreggel a hasamban. De mit tudom én hogy mi vagyok. Lehet árva vagyok. lehet van családom. De nem tudom. A hely hiánya lángol, és lüktet. Mint mindig. Bosszúsan sóhajtok,ahogy a pult felé lépdelek. A kezem szinte teljesen önkéntelenül csúszik a nadrágomba tűzött pálcára. Nem kifejezetten eszeveszett kapkodós mozdulat ez, hanem csak óvatos.  Mert idebent is bárki lehet. Még a pultos csaj is. Vagy ez a taknyos kölyök mellettem, aki a kezében szorongatja a habos, csokimázban ázott izét. Húst akarok enni, de az túl drága. És mégis hol a faszba sütöm meg? Tudok egyáltalán kaját csinálni? Tököm se tudja.
Odaállok a pult elé, és elidőzöm a lány alakján. Mély sóhaj kíséretében belélegzem a levegőt, és kiszűröm a tömény cukros szarokat a tudatomból, és a lány illatát figyelem.
Neked megöltem valakid?
De nem. Nem volt ismerős. Sehogy sem.
Viszont az illata egészen különleges. De minden nőnek az. Talán egy kicsit saját maguk lenyomata is. Túl a frissítő parfümjén pedig megérzem rajta a halál és a tetemek szagát. Kíváncsian felvonom a szemöldököm. Nem tagadom, hogy érdekel. De csak felszínileg. Mélyen semmibe sem megyek bele. Nem bízom senkiben, és csak ártatlanul játszadozok. Páran még be is szállnak ezekbe az ártalmatlan bókolásokba, de aztán kihátrálok. Nincs szükségem emberi kapcsolatokra. A saját szabályaimból nem tudnék engedni. Azt mondják a farkas is társas lény, szüksége van falkára. De én nem érzem a hiányukat. Egyedül Kathrina emléke fojtogat, az ő hiánya, és azóta még jobban mar, hogy tudom ismerhettem.
Én pedig megöltem.
A pultos csaj meg szinte zokon veszi, hogy megzavarom a képzeletbeli műtét közben. Valahogy én is így nézek rájuk, amikor vadászom. A farkas bennem elképzeli, ahogy beléjük mélyeszti a karmát, a fogát. És élvezi a ráföccsenő vért. Amitől én mindig rosszul vagyok. De nem is a vértől. Nem a hullának a látványától. Hanem annak az ízétől. És a tudattól, hogy megint bekattantam. És ez sosem lesz jobb.
- Ha kigyönyörködted magad, rendelni is fogsz, vagy esetleg sátrat versz? - Pff, uncsi. na mindegy, ha már itt vaygok, csak kigyönyörködöm magam. Ennyi járhat még nekem is, nem? Egy kis fél lélegzetvételnyi szünet. Látom rajta, hogy türelmetlen, én pedig már csak ezért is szeretném jobban húzni az agyát. Sajnos nagyon szeretek játszani. Főleg az emberekkel. El sem tudják hinni magukról, hogy mennyire szórakoztatóak tudnak lenni.
- Hmm, akkor még egy ideig itt fogok ácsorogni. A sátor pedig fasza ötlet. - be kéne ruháznom rá. Lehetnék hajléktalan hippi, és a hullákat is be tudnám húzni egy fedett helyre szétmarcangolni, ha esik az eső. Milyen praktikus. Elvigyorodom ráérősen a pultra támaszkodom. Persze egy kis remény miatt is nézem az arcát. Velem egy idős lehet? Fogalmam sincsen. De mégis mi van ha ismerhetem? Nem tudom. Ahogy a vonásait nézem nem ismerős, ahogy Kathrina sem volt ismerős a fehér szobában. Fürkészem a szembeötlő mediterrán vonásokat, a barna elszánt tekintetét, a dús barnás fürtjeit, az arca finom, határozott és harcias vonalát. Nem, nem ismerem. Se az illatot, azt a mediterrán ciprusi illatot.
Lassan fel kéne adnom, nem?
- Kávét. Jó feketét - becsúsztatom a fekete pulcsim zsebébe a kezem és az ujjaimmal átszámolom azt a kevéske kis pénzt, ami nálam van. Egyszer a lopott ruhákban is lehetne pénz. Felpislogok az árlistára, aztán elnyomok egy sóhajt. Miért ilyen kibaszott drága minden? Fasza. De ha lemondok valamiről, akkor az a kaja lesz. Ébernek kell lennem, szóval kelletlenül, és korgó hassal a kávé mellett voksolok. Ez van. Kicsapom az aprót a pultra, és várom a kávémat, miközben a tekintetem megint összetalálkozik a lány szempárjával.
- Találkoztunk már? - Na ez az a kérdés, amitől kikészülök. Felmordul bennem elégedetlenül egy farkas, és szinte egyszerre kérdezem vele együtt, hogy honnan a faszomból tudjam? De aztán szemtelenül elvigyorodom, és megvonom a vállam.
- Nem rémlik... De ki tudja... lehet nem volt rajtad akkor ruha? Hmmm. - Nem mintha olyan kurva sok testi kapcsolatom lenne. Aztán mégis csak elgondolkodom komolyan is a kérdésen, és félrebiccentem a fejem. Próbálok kutatni, de nem megy, csak a hasogató fejfájás tör bele a koponyámba. Bármi jó. Bármi, egy kis foszlány, de nincs semmim, csak a kislány halott teteme, a kamilla illat, és a felszálló füst narancsszíne.
Itt az ideje, feladnod, Sean.
Feladni azt, hogy egykor te is voltál valaki.
Naplózva


Faith Caraveo
Mandragóra Gyógyítóképző Ispotály
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #13 Dátum: 2020. 06. 27. - 00:22:32 »
+1

2001.  j ú n i u s  10.


He sang a song when he did it
He was cold and he was so unforgiving
Now she dances to the song on the minute
Yeah, all the time, all the time


Különös dolgok az emlékek. Sokan azt mondják, csak ennyink van; emlékeink. De szerintem ez hülyeség. Hiszen azok az idő múlásával, szép lassan ködbe borulnak. Elhalványodnak, lekopnak a széleik. Megszakad a kép.
Vannak emlékeim, persze, olyanok, amik belém égtek, és amiket sosem fogok tudni elfelejteni. Látom magam kislányként, tíz éves lehetek, és anyám oldalán vonulok be egy étterembe. Az ő egyik nyakláncát és szájfényét viselem, és valami roppant gyönyörűnek érzem magam. Ami persze nevetséges, mégsem akarom megváltoztatni a kép illatát. Melenget, hogy mennyire egyszerű és boldog voltam. Hogy elég volt ennyi volt az örömömhöz.
Szóval szorongatom a kezét, és próbálok olyan elegánsan és gyönyörűen vonulni, mint ő. Ami persze lehetetlenség. Hiszen anya magassarkút visel, szűk ruhát, és ő egy nő. Én pedig egy aránytalan kislány mellette. De legalább gondtalan és boldog. Ez is valami.
Nem is tudom, mitől jutott ez most eszembe. Általában nem szoktam ilyen dolgokon agyalni, mert az én elméletem a jelen. Élj a jelennek, élvezd ki vagy szenvedd meg, vagy igazából csinálj, amit akarsz, mert a múlt igazából már rohantul nem számít. Mert elmúlt. Olyan, mint egy elolvasott lap. Igazából már jelentéktelen.
Oké, tudom, nem minden dolog jelentéktelen, ami már elmúlt. Például a világháborúk. azok nélkül most nem így néznénk ki. Vagy a mágusháborúk, hogy közelebbi legyek. Az sem elhanyagolható, ha mondjuk... Túl sok cukrot eszel. Egész nap csak falod. Cukros kávé, aztán pár szelet sütemény, este levezetésnek egy kis fagylalt. Ez így megy évekig, aztán egyszer csak, hoppá! Cukorbetegség. És onnantól már hiába nem eszel többé édeset. Vagy nem eszel annyi édeset. Esetleg egyszer-kétszer még bűnbeesel... lényegtelen. Mert talán egyik reggel arra kelsz fel, hogy kegyetlenül fáj a lábad, aztán másik napra elkezd vörösödni, nem tudsz ráállni, egy hét múlva pedig közlik veled, hogy uram, sajnos önnek le kell vágni a lábát. Majd néhány hónap, évek, esetleg évtizedek múlva ott fekszel azon a hideg asztalon. Én pedig szépen kiszedegetem a szerveidet, hogy aztán áttanulmányozhassuk - vajon azon a napon miért kellett levágni ennek az embernek a lábát? És akkor talán egy kicsikét számít, de igazából már mindegy lesz. Rohadtul mindegy.
Aztán a gondolataim közé beszambázik ez a csávó, és még csak nem is bánja, hogy megzavart.
Sosem állítottam, hogy tökéletes vagyok erre a munkára... Talán nem. De amit kérnek, azt igazából megcsinálom, méghozzá maradéktalanul. Szóval taps nekem! De aki bunkó, az bunkó. És most nem a szavairól beszélek, azok leperegnek - itt áll, és húzza az időmet. Én meg türelmetlenül bámulok rá, hogy bökjön már ki valamit, bármit, amit elé nyomhatok, csak haladjunk, mert közben felbukkan mögötte valami kislány is... aki az előbb még mintha a pultnál nézelődött volna.
Mondom. Bunkó.
- Hmm, akkor még egy ideig itt fogok ácsorogni. A sátor pedig fasza ötlet. - Megforgatom a szememet. Persze, és még ötleteket is adok neki, remekül csinálom! Pontosan így kell nem elüldözni azt a váráslót, akit szeretnél, ha lelépne... bár legyünk őszinték, létezik olyan vásárló, aki azt kívánom, bár ne tűnne el minél gyorsabban? Még nem született meg, azt hiszem.
- Az utcán egészen nyugodtan belevághatsz, ott egészen biztosan nem fog senkit zavarni. Most viszont feltartod a sort. - Felhúzom a szemöldökömet, ahogy ő is megtámaszkodik a pulton, ám nem bánom. Így felerősödik az illata, ami aztán az orromba siklik. És egy pillanatra elgondolkodom, amíg ő felpillant az árlistára, és talán végre méltóztat eldönteni, mit szeretne.
Hmmm... Erdő. Fenyő, és egy kicsit a karácsonyra emlékeztet, de mégsem. Mert van benne valami vad, valami nyers. Föld? Azt hiszem, jó irányba haladok, de ez akkor is élesebb annál.
- Kávét. Jó feketét.
- Gratulálok! - Ellököm magam a pulttól, és megfordulok, hogy elkészítsem a kávét. Közben még mindig az illatán gondolkozok. Van benne valami különösen ismerős, de magam sem tudom, honnan. Talán csak képzelgek és kombinálok, ez sem kizárt. Aprót legyintek a pálcámmal, hogy az összetevők tökéletesen elkeveredjenek a csészében, aztán átlebegtetem azt a pultra, a srác elé. Azonban már nem csak az illata, a feje is ismerős... Ez pedig egyre inkább zavar, mert mégsem jut eszembe. És gyűlölöm, mikor valami nem jut eszembe.
- Nem rémlik... De ki tudja... lehet nem volt rajtad akkor ruha? Hmmm. - Hahaha. Édes. Tényleg. Igaz, átfut a fejemen... de nem, dehogyis. Ennél jobb a memóriám. Az én memóriám kiváló! Akkor most mi a fene van?
- Ízléstelennek nevezni azt, aki kiadja a kávédat, veszélyes dolog - mormogom vissza, miközben felmarkolom az érméket a pultról, hogy átszámoljam, de aztán hirtelen oldalra hajtja a fejét, engem meg mintha pofán vágna az a töprengő arc. A fenébe is! Komolyan, memória?! Ennél azért kicsit nagyobbra becsültelek! De mint mondtam, az emlékek elhalványodnak. A jelentéktelenek mindenképp, de ezek szerint azok is, amik kicsit még számítanak. És hirtelen szélesen elvigyorodom.
- Hah! Tudom! Te vagy az! - A legkevésbé sem zavar, hogy most valószínűleg bolondnak néz. Még az aprót átszámolni is elfelejtem, úgy fellelkesedek. - Te hánytad le az üstömet Bájitaltanon harmadikban!
Naplózva


Sean Westerfeld
Vérfarkas
***


the lonley beast

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #14 Dátum: 2020. 06. 27. - 01:03:04 »
+1

☾ B U T I ' M C R E E P☽
F a i t h C a r a v e o
2-0-0-1-j-ú-n-i-u-s-1-0



Szeretem tesztelgetni az embereket. Akkor kiderül, hol húzódnak a határaik. Kiismerem őket, szépen finoman, nem siatva. Talán játszmázva. De mondom, szeretek játszani. Ez valahogy olyan magától értetődő dolog. De mégsem tudom honnan. Olyan magától értetődik, mint ahogy tudom az átkokat, felismerem a gyógynövényeket - bár lehet utóbbinál működnek a farkasösztönök is, mert ő bizony nem akar megdögleni azzal, hogy egy hülye gyomot összekeverek egy mérgezővel -. Szóval szeretek játszani. Ahogyan a farkas is. Szeret az emberélettel játszani. Húzni őket, ualkodni felettük, megmutatni szerencsétleneknek, hogy bizony ő az alfa, ő a domináns. És ő dönti el, hogy meghalnak. És nincs is eszében az, hogy futni hagyja őket. Csak egyetlen egyszer torpant meg. Mert kölyköt nem öl. Képtelen rá. Ahogy én is képtelen vagyok rá. Fura dolog az ösztön. Nincsen más, csak a tudat alatti kódok, amik mozgatnak. A szagok, a hangok, a fények, az érzékek irányítanak, a vérszomj pedig királyként uralkodik mind felett. De néha félre csúszik a korona, és a trón mellett ott van egy tabu, melyet még az sem lép át. Az egyetlen tabu, ami miatt megtorpan.
És ez is olyan mélyről tör fel, olyan mélyről, hogy szinte itt van a nyelvem hegyén, hogy miért. Miért nem volt képes ott akkor elvenni egy gyereket. Hiszen magatehetetlen, gyenge törékeny lények. De bevillan a kép, annak a kislánynak a halott, kifacsarodott teste. És mégsem tudom beilleszteni sehova, csak lebeg és lebeg, és nem tudom ki ő. Hogy honnan ismerem. Pedig tudom, hogy fontosnak kellene lennie, és nem... Nem, az csak egy kép és nincs mögötte semmi, ami feltöltené. Ez pedig kibaszottul szánalmas és bántó. Mert semmit nem vált ki belőlem, csak nézem. Nem tudom hova tenni. Mert így csak egy tetem. Egy a sok közül, kit érdekel. Már a kérdések is úgy bugyognak bennem, hogy ki sem gondolom a szavakat. Mert azok is látatlanul elvesznek a sűrű szürke masszában.
Kurva életbe. Ez így egy kibaszott semmi.
Felrobbanok, és a bennem lévőő farkas is idegesen köröz, szinte vibrál. Összeszorítom a számat, és inkább keresek valami könnyű szórakozást, így a lány agyát húzom. Csinálnom kell valamit, hogy lekössem magam és őt is. Önző vagyok, és leszarom, hogy neki amúgy dolga lenne. Nem érdekel. csak az, hogy lenyugodjak. De ha kirobban belőlem a farkas annak se kéne, hogy érdekeljen. Mert mi rossz történne? Csak megölném a lányt is, a kislányt is mellettem, és még több halál tapadna a testemhez. De most a tombolás nem olyan szórakoztató, mint a csaj cukkolása.
Figyelem, ahogy ellép a pulttól, és a kávát csinálja. Rohadtul remélem, hogy nem vizezi fel. Most jut eszembe, hogy elfelejtettem elvitelre kérni. De akkor megiszom itt egy kicsit odébb állva, hogy a sor is haladhasson, de kellően közel, hogy tovább idegesítsem.
Közben ízlelgetem azt az üdítő ciprus, és talán grépfrút illatot. Ez nem a parfümé, annak a szaga jelentéktelen, és mű. Mellette pedig megcsap a halál jól ismert szaga is. És valami más is. Valami egészen halovány, de a bőre mégis őrzi, mintha csak egy régi emlék lenne. Egy kis fahéj? De ez nem egészen az ő illata. És mégis ugyan úgy hozzá tartozik ahogy a többi. A szülő lenyomata, hm? Eddig bele se gondoltam, hogy én is lehetek valakinek a gyereke. De hiszen, amikor a családom után erőltettem meg az emlékeimet, a szülők gondolatának is meg kellett volna jelennie. De nem,  valahogy ez a szó eszembe sem jutott. Remek, most agyalhatok ezen is.
Kezembe fogom még röptében a kávét is direkt lassan kezdem el kortyolgatni, miközben élvezem, hogy a koffein szétterjed az ereimben.
- Ízléstelennek nevezni azt, aki kiadja a kávédat, veszélyes dolog - mondja. Én pedig már csak azért is visszapofátlankodok egy válasszal. Meddig bírod? És utána, ha elfogy a türelmed, mit csinálsz? Annyira szórakoztat, és annyira kíváncsi vagyok.
- Egy szóval sem mondtam, hogy ízléstelen vagy, szépségem - felelem, és még megengedek magamnak egy kacsintást is.
Közben furán fürkészően bámul rám, én pedig egyszerre rohadt gyanakvóan kezdek felé pislogni. Nem, nem öltem meg senkijét. De talán felismert? Kibaszott szarok a közözési plakátok, mert teljesen máshogy nézek ki rajtuk. Legalábbis szerintem. De akkor is, mi van, ha felismer? Feszülten pillantok az ajtó felé, ami messze van, de az ablak elég közel, hogy kiugorjak rajta.
- Hah! Tudom! Te vagy az! - összerezzenek, mert basszameg, kurva hangos. És mert az ösztöneim befeszülnek, a farkas ideges, nagyon ideges, a kezem pedig, a szabad kezem a pálcám felé kúszik.
Ki?
Ki vagyok én?
- Te hánytad le az üstömet Bájitaltanon harmadikban!
Mi a fasz?
Elkerekedett szemekkel bámulok rá, és még a farkasom is csak meghökkenve néz. Persze órák. Emlékszem az órákra, a tananyagra, hogy ülök a padban és írok. De nincsenek ott mások, csak valami halk mormogás, ami diktálja az anyagot. És ennyi. De ő... Ez a nő. Hihetetlenkedve bámulok rá, és még mindig félrebillentett fejjel keresem. Keresem azt, amit ő tud, az emlék annak a részét, ami az enyém. Nagyon-nagyon sajog a fejem tőle, és azt sem tudom mennyi idő telik el. De nem. Nem rémlik se ő, se a hányás, én pedig idegesen elengedem a pálcám, és beletúrok a hajamba.
- Ó, baszd meg... - A felszólalás nem egy olyan ja tényleg, jé helló, szia. Hanem baszd meg, ha megerőszakolnál se jutnál eszembe féle. Visszapillantok az arcra, és próbálom az illata alapján beazonosítani. - Te amúgy... Mit is mondtál, ki vagy? - teszem fel a kérdést. De nem adom fel a keresést, nem. Mert ez a lány. Valaki aki tudja ki voltam.
És én vissza akarok találni őhozzá az emlékekben.
Mert akkor magamat is megtalálom.
Naplózva

Oldalak: [1] 2 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2020. 05. 16. - 02:51:19
Az oldal 0.129 másodperc alatt készült el 43 lekéréssel.