+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Felnőtt varázslók
| | | |-+  Elliot O'Mara (Moderátor: Elliot O'Mara)
| | | | |-+  Kincskeresés felsőfokon
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Kincskeresés felsőfokon  (Megtekintve 194 alkalommal)

Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2019. 05. 10. - 09:46:32 »
+1

KÍNAI MOCSÁRVIDÉK



2000. május
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2019. 05. 10. - 10:38:52 »
+1




Lilium
2000. május

.outfit.

Van még egy ekkora barom, mint te, O’Mara? Hirtelen csendült fel a hang a fülemben, úgy hogy össze is rezzentem tőle. Tekintetek közben a mocsaras, nedves, saras területet kémlelte… ajkaimra eszelős mosoly telepedett. Imádtam a bűzt, a veszélyt, amit ez a hely magában hordozott s belegondolva, mikor Nathaniel Kínába hozott, közel sem volt ilyen élmény. Unalmas volt, már-már túl békés az egész, ő pedig azt várta, hogy én élvezzem… ezért hát élveznem kellett. Nem volt benne egy csepp izgalom sem, egy leheletnyi menekülés sem. Csak én, ő és Ada abban a modern, rideg házban, illatok és benyomások nélkül.
Már napok óta lapozgattam egy könyvet. Régi, elveszett kincseket soroltak fel benne és egy igazán érdekes, éneklő vázát éppen erre a mocsárra jelölt meg. Így hát, szószerint mindennek a közepén felpattantam és eltűntem, hogy idejöjjek. Nem volt nehéz illegális zsupszkulcsot találni. Az olyan ember, aki jártas az alvilági életben könnyedén megtalálja a módját annak, hogy tíz percen belül külföldön találja magát. S nekem megint sikerült. Még ki sem léptem a galériából, még üvöltötték utánam, hogy nem mehetek ki egy megbeszélés közepén, hiszen én döntök mindenről, már is tudtam, kihez kell menni. Görbe orrú Joe éppenséggel tökéletesen értett az ilyesmihez. Elég volt odamenni hozzá a Vakegérben és meginni egy jó lángnyelvet, míg előkészítette a terepet. Én mondom, gyorsabban dolgozott, mint a Minisztérium valaha is!
Hát így kerültem a mocsárvidékre, bámulva a hatalmas saras nedvességet. Összpontosítás, O’Mara… Vezényelt a hang keményen, hátha akkor előbb megtalálom a mágia elveszett fonalát ezen a vidéken. Csakhogy túl sok volt itt a hatás, ami olyan könnyedén cirógatott végig az emberen és terelte el a figyelmét. Ráadásul az éneklő vázáknak nem is volt olyan nagy mágikus erejük, mint mondjuk egy átkozott tárgynak. Ezek egyszerű dolgok voltak, amiket azért találtak ki, hogy a kényszerházasságok idején könnyebben lángra lobbanjanak egymás iránt az emberek. Egy-két közösségben… khm… aranyvérűek… még ma is megállnák a helyüket. Azonban ilyesmit a 19. század óta nem igen gyártottak, pláne nem Ázsián kívül.
Ráadásul az itt elveszett darab igazán különleges volt. Egy öreg előkelőség küldte volna egy fiatal, nincstelen lánynak, akibe első látásra beleszeretett. Meg akarta lepni és csak a magáénak tudni azt a teremtést. Ez pedig hát mindenképpen izgalmasabb módja volt, mint mondjuk egy szerelmi bájital vagy másfajta mágia. Kellett hát nekem az a váza, már csak azért is, hogy megnézzem magamnak a működését, valami ártatlan lelket elcsábítva vele. Utána meg jó pénzért el lehet adni a feketepiacon. A sok sznob bolond bármikor szívesen kilátogat oda, hogy értékes dolgokat szerezzen magának, jóval eredeti ár alatt. De azért, ha az ember ügyesen forgatja a szavakat, egész jó kis összeget ki tud préselni belőlük. Nem mintha nekem még szükségem lenne galleonokra… legalábbis Nat szerint nem kell nekem saját pénz, mert ami az övé az enyém is. Fogalma sincs, milyen megalázó érzés ez.
Közelebb léptem a még stabil találnak mondható csúszós felület szélén és csak bámultam bele a tószerűvé vált, mocskos részre, amin mindenféle növény és egyéb maradvány úszott. A ködös tájban nem is láttam el túl messzire, minden tejfehér fényben úszott. Beleborzongtam ebbe a szörnyű szépsége.
Merlin szaros seggére… ez rohadtul bejön… – mondtam félhangosan. Nem is igazán én formáltam meg a szavakat, csupán az én ajkaim mozogtak. A hang volt, az a bizonyos kegyetlen sötét dolog, ami mindig is ott volt bennem. S ezúttal táncra perdítette a szalagot is csuklóm körül.
Lehunytam hát a szemem és koncentráltam. Figyeltem a kietlen táj minden rezdülését, kutatva mágia utolsó, halvány cseppjeit, hátha rábukkanok az éneklő váza nyomára. Akarom, akarom… akarom… – mantráztam magamban a szavakat. Aztán megéreztem valami kellemes, cirógató melegséget… és BUMMM!
Éreztem, amint nekem csapódik valami, megcsúszik a lábam és előre esek a sáros talajba. Az arcom, a ruhám, az ujjaim mind-mind maszatosak lettek. És ezúttal nem a régi érzés jött, hogy mennyire szeretem ezt a szabadságot. Hanem az az én tört fel belőlem, amit Nat táplált belém.
A hippogriff rúgja meg! Ez egy igazi Gucci! – üvöltöttem bele a csendbe.
Naplózva


Lilium Leddicius
Boszorkány
*****


Dilibigyó

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2019. 05. 30. - 20:41:07 »
+1

✿✿✿
2000. május

Elliot



Az ujjammal birizgélem a csücsörítő ajkaim, és meglehetősen hangosan adom ki a biümmbiümm hangot ez által. Sehol egy lélek. Szokatlanul kihalt minden. Unottan megtámaszkodom a pultmnál. Már nagyon várom, hogy jöjjön a váltás. Direkt kihagytam az éjszakai forgalmat, legutóbb is balhét csináltam, amikor nem akartam megátkozni senkit, de végül csak sikerült. És persze élveztem. Még mindig szeretek fájdalmat okozni másoknak. Nagy szerencsém volt, hogy nem muglit találtam el vele. Meg egyébként is a sikátorban esett meg a dolog. Olyan nagyon felvágtam volna, ott helyben. De mégsem tettem. Mégsem vagyok az apám. Csak halottakat boncolok.
Ahogy az órára nézek még javában az esti tömeg előtt jár az idő, de szerencsére a váltásom tíz perc múlva megérkezik. Muszáj itt dekkolnom, mert manapság senki sem akarja a boncolási képességeimet igénybe venni. Lehet az alvilág jobban kedvezne e téren agylok magamban. Mondjuk bepróbálkozhatnék az emberpreparálással. Vagy valami ilyen hullajó melóval. Eh. Két kezem közzé fogom az arcom és nyúzgálni kezdem. A Red Lionban kószál egy idegen fószer, és már most is részeg. Méskor szívesebben elcseverésznék vele, de most kivételesen lapos a hangulatom. Lekuporodom inkább a pultom sarkába, és úgy várom a váltást, mintha az életem múlna rajta. Alig várom, hogy elhopponáljak innen és bebugyoláljam magam a takaróm alá, miközben Pampucot piszkálom.
Tíz perc múlva végre ideér a váltásom, én pedig, mintha csak forró vasan ülnék, felpattanok, és máris elualkodik rajtam a határtalan jókedv.
- Ó, szia! - rikkantom a fiú felé, miközben rácsapok a fenekére és kilépek a klubból. Odakint elhúzódom egy üres szegletbe, és rákoncentrálok a hopponálásra. Elég nagy erőfeszítés minidg, ugyanis a fejemben hallatszódó hangzavar egyfolytában tombol, így néha előfordul, hogy félre hopponálok. Bár ez esetekben mindig jól szórakozom.
Ahogy befejezem a hopponálást a fejem zakatol én pedig sikítani tudnék. Még mindig csukva van a szemem, és a hangok elnyomásával küszködöm. Aztán valami nagyon furcsa dolog tűnik fel nekem: Baromira fázom. A pulcsim ellenére is. Kinyitom a szemem és elröhögöm magam, ahogy meglátom hova kerültem. A Potala-palota magasodik előttem telljes pompájában. Na ezt jól benéztem, ennyire még sose kerültem el Angliától, nevetgélek magamban. Előfordult már, hogy egy tehlnistálóban kötöttem ki, ahol a gazdasszony éppen fejte a tehenét, vagy mondjuk Oxforba kötöttem ki, félmeztelenül. De azért ennyire nem voltam még béna, hogy Tibetbe kössek ki. Miután kicsit összeszedem magam, igyekszem minden erőmmel hazahopponálni, miközben az is eszembe jut, hogy lehet e egyáltallán normális keretek között ilyen messzire elkeveredni.
A következő landolásom nem a legfényesebb. Ugyanis tökéletesen nekimegyek valaminek.
- Ki a szütymörő tette elém ezt a fát? - dönnyögöm félkábán és megtapogatom az alattam elterülő "fát". - Jé milyen országban vagyok, már megint sose tapiztam még segges fát - mondom miközben az alattam elterült alak hátsó felét markolom meg, kapaszkodóként, hogy feltápászkodhassak. Közben persze leesik, hogy nem fának mentem neki, hanem egy emberbe.
- A hippogriff rúgja meg! Ez egy igazi Gucci! - hallom a felháborodott férfi hangját. Én pedig mosolyogva, megpróbálom felsegíteni.
- Na és? A ruha az ruha marad, lehet Buci is, vagy a dalai lámáé, előbb utóbb úgyis tönkremegy - vonom meg a vállam vidáman, aztán körbepillantok. Mocsaras vidékre kerültem, és semmilyen beazonosítható épületet, vagy bármi egyebet nem látok, így halvány szellentésem sincs, hol vagyok. Az, hogy kétszer is így el lett fuserálva a hopponálásom, már egészen biztos, hogy a Szeszély van a dologban. Na mindegy annyi kaland úgysem árt. Talán keresek valami sírdombot, hátha vannak aszó testek valahol...
- Lilium Leddicius vagyok, Mr., örvenedk, az üttközésnek - mutatkozom be közben széles vigyorral.
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2019. 05. 31. - 11:20:35 »
0




Lilium
2000. május

.outfit.

Valami belém csapódott, belém csapódott és úgy fellökött. Hogy képpel a mocsokba este. Az egy dolog volt, hogy az arcomat enyhén bemocskolta a bűzös sár, de a Gucci nadrág elszakadt… döbbenet, hogy ez a normálisabbik Elliotot mennyire nem zavarta. Most viszont egyenesen azt éreztem, hogy a testemen végigfut valamiféle őrült remegés, amivel aligha tudtam mit kezdeni. Legutóbb akkor éreztem így, mikor Nat fogta és egyszerűen letépte rólam a ruhadarabokat. Azelőtt nem volt pénzem ilyen drága ruhákra, így nagyon zavart, ha megsérülnek. Persze a Nathaniel Forest-féle világban minden lecserélhető csak úgy, ha az embernek megvan a kellő pénze… talán még én is.
Na és? A ruha az ruha marad, lehet Buci is, vagy a dalai lámáé, előbb utóbb úgyis tönkremegy – jegyezte meg nagy vidáman a valami, ami rajtam landolt. Nem volt időm megnézni, ugyanis azzal foglalkoztam, hogy valamennyire megtörölgessem magam a zsebemből előrángatott hófehér zsebkendővel. A szabad kezemmel végigsimítottam a máskor olyan fájdalmasan lüktető combomon, most éppen csak jelezte, hogy az a heg bizony még ott van.
Ha volt valami persze, ami a mocsoknál, a szakadásnál és a fájdalomnál jobban bosszantott az az, hogy teljesen elvesztettem a fonalat. Ha pedig valamit meg akarok találni, ahhoz bizony elég nagy koncentráció kell, főleg mióta az az őrült hang is beköltözött a fejembe és percenként kezdett el zaklatni hülyeségekkel… akárcsak most, mikor arra a lányszerűségre pillantottam. Átkozd le a francba. Úgy suttogta, hogy szinte ellenállhatatlan kísértést éreztem, kapjam elő a pálcam és tegyem meg a megfelelő lépést. Talán meg is teszem, ha nem szólal meg és nem zökkent ki abból a hülye mantrázásból, ami a fejemben kezdett egyre zavaróbb lenni.
Lilium Leddicius vagyok, Mr., örvenedk, az üttközésnek. – A széles vigyorára csak egy mordulás szakadt ki belőlem.
Egy pillanatra elfordultam és a mocsár bűzölgő, ködösségébe néztem. Tudtam jól, hogy abból az irányból kezdtem el valami erőset, valami lüktető érezni, de közel sem volt elég arra, hogy a lábaim szokás szerint maguktól induljanak meg előre. Csak azt éreztem, amit eddig is, hogy akarom, akarom, akarom azt a valamit. A kezeim közé akartam fogni azt az éneklő vázát, a magaménak tudni. Mélyen, remegősen szippantottam be a bűzös levegőt, majd fordultam vissza a szőke lány felé… aki Lilium néven mutatkozott be.
Elliot Forest. – Színtelen hangon közöltem a nevemet. Valójában persze csak félig volt az enyém, de az O’Marát akkor sem árulnám el neki, ha ártatlan kiscica szemekkel pillantana rám vagy esetleg elkezedene dorombolni. – A seggem legalább jó volt? Ha már így megmarkolásztad? – Érdeklődtem csak úgy mellesleg és a tekintetem megint a megfelelő irányba fordítottam. Ismét éreztem azt a lüktetést, amit korábban, de még mindig nem elég intenzíven, mintha a testem, a szívem ritmusa nem tudott volna összekapcsolódni vele úgy, mint máskor. Hát kénytelen voltam a vakon belevágni ebbe… mert az érzékeimet letompította, hogy egy lányféleség belém ütközött.
Nekem arra van dolgom, szóval, örvendtem… – közöltem vele és megindultam a mocsáron át vezető kis ösvényen, valószínűleg észak felé. Volt egy olyan érzésem, hogy ennyivel nem fogom lerázni, pedig biztosan kellemesebb lett volna magányosan megtenni ezt a kis kalandot, mint társaságban. De ilyen az én formám, folyton bevonzok valami furcsa alakot.
Naplózva


Lilium Leddicius
Boszorkány
*****


Dilibigyó

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2019. 07. 01. - 18:16:12 »
+1

✿✿✿
2000. május

Elliot



Ahogy elnézem az előttem ácsorgó ismeretlen embert, rögtön bámulni kezdem, és belefészkelte magát a fejembe az a gondolat, hogy milyen jó lenne őt holtan látni. A bőre olyan túlviláginak hatott, és annyira felprögtetett az a gondolat, hogy ott gubbasztok a halott teste mellett, és nézem, milyen ütemben veszi fel a hullaszínt. Főleg, mert ő is éppen engem mér végig, bár lövésem sincsen, hogy miért. Lehet ő is éppen azon goldolkodik, hogy fel akar boncolni. Hm, vajon ő szeret boncolni? Végül aztán bemutatkozom, és bár az ismeretlen csak morgásra méltat, én zavartalanul bámulom tovább.
Amikor félrekapja a fejét én is észbe kapok és körbenézelődöm. Hű, minden olyan sejtelmes, mintha valami túlvilági mocsár lenne, tök klafa hely, kíváncsi vagyok vannak e hullák a mocsarak körül, jó lenne kivizgálni őket. A gondolatra elugrabugrálok nem messze az üttközés pontjától, és a mocsár vize felé guggolva egy hosszú bottal turkálni kezdem.
- Elliot Forest - mutatkozik be, és nekem mintha ismerős lenne a név.
- Forest? - kezdek csücsöríteni a számmal. - Óh, csak nem te írtad Noldar világait? Egész jók voltak - vigyorogtam rá. Milyen izgalmas lehetne megölni most egy híres írót, zedül fel a fejemben a hang, ami egy pillanara eltorzítja a mosolyom. Kihúzom a botot a vízből és fejbe csapom vele magam. Hallgass el...
– A seggem legalább jó volt? Ha már így megmarkolásztad? - szűrődik be a fejembe Elliot hangja. Felpattanok a guggollásból és ismét felé fordulok.
- Hát, örültem volna, ha egy halott segget markolászok. Utálom a bőr melegét. Hidegen minden... Minden olyan kellemes - fogom két kezem közzé az arcom és félrebillentem a fejem. - De ne aggódj. Már nem fogok többet ölni, megtanultam, hogy az emberek nehezen viselik el, ha valaki random gyilkolászni kezd. pedig az életet olyan könnyen el lehet törölni - mosolygok rá továbbra is őszinte kedvességgel. - De nem volt rossz, viszont így nem kell a feneked - kacsintok rá.
Ahogy elnézem, minden bizonnyal keres valamit. Erre izgatott lettem, és bár nagy lendülettel megindul célja felé, szökdécselve követem.
- Óó, csak nem halottakat keresel? veled tartok, ha már félrehopponáltam, csak kihozok valami hasznosatt .. izé.. hol is vagyunk pontosan? Mondjuk nem számít, tök izgi az egész. Te is félre hopponáltál? - locsogok tovább, miközben követem, bár elég gyorsan suhan előre.
Amíg várok a válaszára, már h egyáltalán válaszol, menet közben szétnézek a mocsárban, ami különösen nyomott hangulatot áraszt magából. Ez teljesen feldob, imádom az ilyen szerencsétlen hangulatú helyeket, mert biztosan sok szenvedést okozott eddig.
Aztán Elliot előtt, az egyik fa sarkában észreveszek ismét egy árnyalakot. Olyanokat, akiket mindig is láttam.
- Hát megvagy! - rikkantom és megelőzve Elliotot az árny felé szaladok. - Tűnj el. Hagyj békén, mondtam, hogy nem fogsz kísérteni - kezdek el neki gesztikulálva magyarázni, majd a pálcámat elővéve kezdem fenyegetni. Amikor végre megszűnik létezni, vissza akarok indulni a kis ösvényre, amin eddig haladtunk, ám egyszer csak valami sűrű, nyúlós dolog folyik a fejemre, ami végigcsorog az arcomon.
- Hűű, ez meg micsoda? - kérdezem kíváncsian csak úgy magamtól, mert nem tudom, itt hagyott e végül az a fura srác vagy nem. - Ó wow, ez nyál! - folytatom magamban a beszélgetést és hátra fordulok, és tekintetem beleüttközik a legfurcsább kínai legendás állatba, amit valaha láttam. - Na, te biztos tetszettél volna Hagridnak - biccentek elismerően, mire a lény közeledni kezdett felém, én meg nem tudtam eldönteni, hogy barátságosan-e, vagy éppen ellenségesen. Sosem fogom tudni kitalálni a viselkedéseket.
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2019. 07. 02. - 09:46:34 »
+1




Lilium
2000. május

.outfit.

Forest? – Kérdezte a fura lány csücsörítve. – Óh, csak nem te írtad Noldar világait? Egész jók voltak.
Erre már tényleg meg kellett forgatnom a szemeimet. Ennyire hülye senki se lehet. Aztán egy másik hang azt súgta, de nagyon is az lehet. Végül is ha más nem, annyi szerencsém  volt, hogy a bolondja nem olvas Prófétát, így nem cuppan rám azonnal. Mások már a nyakamba lihegnének, hogy én vagyok a nagy Nathaniel Forest Elliotja… de ez még azt sem tudja, ki írta azokat a baromi unalmas könyveket, amiket egy hét alatt kellett végig olvasnom egyesek hisztizése miatt.
Ciccegve figyeltem, ahogy fejbe vágja magát. Nem nagyon érdekelt, hogy bolond, én is az vagyok… világ életemben az voltam, de az elmúlt időben ott voltak azok a bizonyos hangok, amikkel egyre többet csevegtem. Azonban, ha a bolondság hülyeséggel párosul, az veszélyes. Veszélyesebb, mint az a sötétség, ami segített megölni Reagant és ami úgy élvezte a vére melegét a karomon.
Az Nat Forest. – Hűvösen válaszoltam és a biztonság kedvéért a hátam mögé rejtettem a kezeimet, hogy ne lássa a gyűrűsujjaimat. Nem lett volna kedvem egy hisztis rajongóhoz. Éppen elég volt, hogy időnként Londonban felismertek.
– Hát, örültem volna, ha egy halott segget markolászok. Utálom a bőr melegét. Hidegen minden... Minden olyan kellemes – magyarázta, olyan stílusban, mintha menne neki a cukiság. Hát nem ment. – De ne aggódj. Már nem fogok többet ölni, megtanultam, hogy az emberek nehezen viselik el, ha valaki random gyilkolászni kezd. pedig az életet olyan könnyen el lehet törölni. De nem volt rossz, viszont így nem kell a feneked – A kacsintásba a végén még bele is borzongtam.
Pedig a gyilkolászás határozottan izgalmasabb, mint ez… – mutattam rá és az édibédi arckifejezésére. – Egy rohadék meleg vére a kezeden… nincs is annál szebb… – Idéztem fel Reagan életének utolsó perceit. Még a szívem is gyorsabban kezdett dobogni tőle. Talán nem kellett volna ilyen nyíltan elárulnom ezt a kellemes kis emléket, de mit számított? Legfeljebb bedugnak az Azkabanba és mindennek vége szakad. Rontana a helyzetemen? Cseppet sem. Lehet, hogy fájdalmat sem éreznék többé a dementoroknak hála.
Nem hallottam a mondandója folytatását, ugyanis elindultam valamerre előre. Túl ködös volt az egész környék. Félő volt, hogy bármelyik lépésnél a mocsár közepén kötök ki és akkor vége mindennek. Ez pedig igazán szánalmas vég. Inkább haltam volna meg egy átoktól, amit a nővérem pálcája bocsát ki.
Már éppen a második lépésem tettem volna meg a bizonytalanságba, mikor egyszer csak a bolond lány elfutott mellettem. Erre hirtelen megálltam és csak bámultam a kifakadását… én ugyanis semmit sem láttam ott, ahova nézett beszéd, illetve kiáltozás közben. O’Mara… hát nem életed legszebb napja ez? A hang gúnyolódni kezdett. Persze a halottak témára nem csak a csuklómon lévő elátkozott szalag kezdett vad lüktetéstbe… nem, ott volt az az átokheg a másik kezemen, pontosan az ereim felett. Úgy izzott a „senki” felirat, mintha éppen csak akkor véste volna a bőrömbe Reagan.
Elmentem a lány mellett, de aztán nem megint meghallottam a hangját? Dehogynem.
Ó wow, ez nyál! Na, te biztos tetszettél volna Hagridnak.
Ingerülten fordultam. Rá akartam kiáltani, hogy húzzon már haza és ne pofázzon annyira… mikor megláttam azt a valamit. Hirtelen fogalmam sem volt, mit nézek és hogyan kéne értelmezni. Megfogtam a lány kezét és hátrébb húztam, magam mögé.
Fogd be a szádat, mielőtt neked sem lesz fejed, baszki! – Mordultam rá és elővettem a pálcámat. – Mi szar ez, amit nézek?! – kérdeztem, ösztönösen hátrálva. Nem érdekelt, hogy Miss Énvagyokafurcsalány éppen nem szereti a test melegét. A pálcámat még mindig a lényre szegeztem, ami lassan, de biztostan közeledett felénk. Nem tudtam eldönteni, hogy veszélyesnek vagy nevetségesnek tűnik-e inkább.
Kinyújtottam a karomat, nehogy véletlenül oda tudjon futni a valamihez, hogy de cuki. Közben megállás nélkül azon jártak a gondolataim, mit tegyek. Nem ismertem a varázslényeket és bár egész jól kikupálódtam a varázslatok terén az elmúlt hónapokban, az most nem tűnt segítségnek ezen a napon.
Szereted a cukrot, te izé? – kérdeztem a cuccot, ami lóbálta a tagjait velünk szemben. A zsebembe nyúltam, hogy ki vegyek egy csomag gumicukrot és felé nyújtsam. – Esküszöm, nagyon finom… ízleni fog… – magyaráztam és közelebb léptem. – Étel.
Naplózva


Lilium Leddicius
Boszorkány
*****


Dilibigyó

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2019. 07. 02. - 11:30:15 »
0

✿✿✿
2000. május

Elliot



Amint elmerülve tunkolom a vizet, ciccegést hallok. Hm talán tévedtem volna? Aztán már meg is érkezik a válasz.
- Az Nat Forest. – Nat? Hmm. Az nem valami magas hapsi? Hmm. A nevek, a nevek, amik eredetileg az embereket hivatottak megkülönböztetni egymástól. Nekem teljesen semmit jelentőek voltak. Amik igazáb megkülönböztetik egymástól, az minden, ami a testükbe van vésve. Nem pedig fura nevek, amik néha tökre ugyan olyannak hangoznak. Mikor felé fordítom a fejem, látom, elkapom ahogy hátra rejti a kezeit. A bennem lévő furcsa én egy pillanatra elveszi tőlem az irányítást, és egyre csak azt búgja, hogy pálcát rajteget. A balsejtelmes kifejezés minden bizonnyal kiül az arcomra, és már nyúlnék is én is a pálcámért, de másik kezemmel meghúzom inkább a hajam, hátha újra ura leszek a helyzetnek. Az üresség ismét a háttérbe húzódik, én meg újra a testem és az elmém ura vagyok. Ideiglenesen... Az, hogy én, vagy a hang uralkodik bennem, sosem állandó.
– Pedig a gyilkolászás határozottan izgalmasabb, mint ez… – mutogat az arcom felé, és megnyugszom, hogy tényleg nem a pálcáját rejtegette előlem. Mivel nem értem, miért vagy mire mutogat, hátrafordulok, mivel azt hiszem van ott valami, vagy valaki. Hát nem volt. Így végül csak megértem, hogy minden bizonnyal rám céloz, mire szélesen elvigyorodom. - Egy rohadék meleg vére a kezeden… nincs is annál szebb…
- Ó! - sóhajtok fel barátságosan. Egy sorstárs! Ennek ölülök. Ő legalább egy picit megért. Nem mintha öribariként tapadnék rá ez után. Nehéz volt megtanulni azt is a társadalomtól, hogy attól, hogy sok embert kedvelek, ők még nem biztos, hogy fognak. SZóval inkább visszafogtam magam. - Hát igen, az nagyon jó érzés - bólogatok. - Én is ezt éreztem nagyjából, amikor otthon felvágtam az apám halott testét -erre kicsit elpirulok, mert a boncolás gondaolatára is izgalomba jövök. Imádom az emberi testet.
Imádom a ködöt. Izgalmas dolog, várni azt ki, vagy mi bukkan elő belőle. Vagy milyen végzetes, elzáratlan utat rejt. Eszembe jut az az orosz vonat, ami eltűnt az alagút ködében, utána pedig kísértetjáratként folytatja az útját a szovjet síneket.
- Mondd, ha lehetne, te megkeresnéd Gogol koponyáját? - kérdezem kíváncsian, mert olyan kincskereső hangulat vesz erőt rajtam. Nem mintha értenék hozzá, csak hirtelen eszembe jut, hogy az a vonat egy fantasztikus író koponyájával ró végtelen köröket.
Amikor összenyálaz a kifejezetten veszedelmes kínai varázslény, hirtelen rántást érzek a kezemnél, majd valaki hátra húz.
- Óh, szia Elliot Forest - köszönök neki barátságosan. - te is kíváncsi vagy erre a jószágra?
– Fogd be a szádat, mielőtt neked sem lesz fejed, baszki! Mi szar ez, amit nézek?!
- Minden bizonnyal egy egzotikum - suttogom izgatottan, de azért én is előveszem a pálcámat, mivel Elliot is azt teszi, minden bizonnyal jobb inkább a tisztes távolságot tartani tőle. A lény kíváncsian méregette az édességet, amit elé dobott Elliot.
- Van egy olyan érzésem, hogy inkább emberi lélekre éhes - dünnyögöm az orrom alatt. Ahogy megérzékeltem a bajt, kicsit felélesedett a halálfalói ösztön bennem. Azon agyaltam én is, hogy mit kéne tenni, de valamiért mégsem akartam elpusztítani őt. Miközben nagyban agyalok mi tévő is legyek, a lény felmordul, és előre veti magát. Kevés reakció idő van arra, hogy bármi átokkal kísérletezzek, úgyhogy gyorsan egy védőpazs bűbájt vetek ki Elliot elé, amiben hátha megüttközi a lény, majd most én lépkedek hátra, magam előtt húzva a srácot. Bár szerettem volna őt is felvágni, mégsem akartam, hogy ilyen támadástól halljon meg. Ki tudja, milyen károk keletkezhetnének a testén, amik elrontanák a boncolás élményét. Bár az a sejtésem nem kifejezetten hasznos az a bűbáj, de talán egynek megteszi, ha másra nem is, támadási előny származhat belőle.
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2019. 07. 03. - 12:00:46 »
+1




Lilium
2000. május

.outfit.

Mi a franc az a Gogol? Nagyokat pislogtam volna, de az előttünk álló valami miatt még erre sem volt lehetőségem. Egyik kezemben a pálcámat szorongattam a másikkal a lány próbáltam magam mögött tartani. Aztán végül megfogtam a cukorkás csomagot, úgy tartottam a szörnyeteg felé. Nem remegtem, rettegésnek nyoma sem volt rajtam, éppen csak a hangomon érződött némi feszültség.
Az a valami semmihez sem hasonlított, amit eddig láttam. Az viszont igencsak ijesztő volt, hogy egy akkor bunkót tartott a kezében, mint amekkora én vagyok. A másikban valami pajzsféle dolog volt… és ettől csak még groteszkebben festett. Baszki, O’Mara, baszki… – ismételgettem magamban a szitkozódást. Minden koncentrációmat be kellett vetnem, hogy ne tegyek hirtelen mozdulatot.
Minden bizonnyal egy egzotikum – suttogta izgatottan a nemkívánt társaságom. Nem mintha nem értettem volna, miért kelti fel az érdeklődését a valami. Az igazgat megvallva én is jobban megfigyeltem volna magamnak, ha nem éppen rám fenné a kését. Nem voltam gyáva, csak pimaszul életre való. Ugyanis még nem volt közel sem itt az ideje annak, hogy megint életveszélybe sodorjam magam. Ha ezt Nat megtudja, megint bezár és nem akar majd elengedni. Így mindent be kellett vetnem, hogy én is meg az a furcsaság a hátam mögött túlélje.
Azért, nehogy elélvezz tőle… majd ha elájult vagy bekajálta a cukrot, megfigyeljük! – morogtam rá. – Ne mozdulj, érted?!
Közelebb léptem egy egész kicsit, hogy a valami elé szórjak egy szem cukort. Közelebb lépett és bizalmatlanul bámulta az apró, sárga, gyömbéres gumicsigát. Nyeltem egyet, remélve, hogy megeszi és finom lesz, de csak a bunkóval piszkálta meg egy kicsit.
Van egy olyan érzésem, hogy inkább emberi lélekre éhes.
Na nem mondod, a nézéséből én is rájöttem! Hördültem egyet, közben a csuklómon lévő szalag vadul lüktetni kezdett. Az előbb egészen megenyhült, mikor egy pillanatra nyugton maradtam, most azonban, megállíthatatlanul zakatolt, mint a Roxfort Expressz.
A lény felmordult, majd úgy vetette magát felén, mint valami felbőszült bika. Lilium pajzsbűbája közvetlenül előttem lassította le. Egy pillanatra megtántorodott, minthacsak szédelegne, aztán egész egyszerűen a lány hátra húzott. Éppen időben, ugyanis a következő pillanatban éppen a lábaim előtt csattant az a rohadt nagy bunkó.
Nem, nem, nem! – Kiáltottam a lényre és rá emeltem megint a pálcámat. – Kétlem, hogy bármilyen varázslattal le tudnánk teríteni… – Magyaráztam, a legerősebb bűbájokat végig pörgetve a fejemben. Aztán hátra kellett löknöm a lányt, én pedig egyszerűen a seggemre estem, hogy a bunkó a lábam között landoljon, még éppen nem eltalálva. Lihegve bámultam a teremtményre, ahogy megint a magasba emelte a fegyverét, majd Liliumra mászva, oldalra gurultam. Máris éreztem a sérült lábamban a fájdalmat, ami nagyon is készült még erősebbé fokozódni.
Nem sérültél meg? – kérdeztem, de már pattantam is fel. – Valahogy mögé kéne kerülnöm. Le akarom ütni, hogy elájuljon… valamivel… – Magyaráztam, miközben megint, kicsit erőtlenebbül elugrottam az ütés elől.
Naplózva


Lilium Leddicius
Boszorkány
*****


Dilibigyó

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2019. 07. 06. - 00:52:18 »
+1

✿✿✿
2000. május

Elliot




Eléggé kellemetlen ügybe kevertem magunkat, pislogok a nagy lényre, bár igzaán fellelkesedem a kíváncsiásgtól, hogy mi is ez igazából. Miközben kíváncsian tanulmányozom, Elliot hangja zökkent ki a bámészkodásból, amelybe estem.
– Azért, nehogy elélvezz tőle… majd ha elájult vagy bekajálta a cukrot, megfigyeljük! - hallom a morgolódását.
- Azt hittem azt mondod, hogy majd utána élvezkedhetek tőle - válaszolom kuncogva.
- Ne mozdulj érted? - hallom az utasítását, én meg elszomorodom, és inkább mögötte maradok.
A srác háta mögül pislogok ki a lény felé, mely igen csak méretes démonszerűség. Nem festett túl kecsegtetően az a bazinagy bunkósbot a kezében. Valahogy le kéne kicsinyteni, pislogom Elliotra, de ő rám se hederít, mire leesik nekem, hogy az előbb ki sem nyitottam a számat. Ez elég gyakori hiba nélam, ugyanis nagyon hozzá vagyok szokva a saját fejemmel való kommunikációhoz.
Szerettem volna koncentrálni, valamit segíteni neki, hogy ne csak bámuljak, mint troll az újkapura, de a fejem sípolni kezde, én pedig mind a két öklömet a halántékomra szorítom. Nem hiszem, hogy ez az alkalom jó lenne a bekattanásnak. Már túl sokszor voltam túl ilyeneken. Először csak sípol a fejem, és hasogat. Aztán pedig egyre többen kiabálnak a fejemben. Milliónyi, ezernyi hang. És bár el lettek tűntetve a hegek a testemről a nyomuk még bennem él. A hangjukkal együtt. Aztán meg is hallom, azt az egy erős, démoni hangot. Lökd a szörny elé! A kezem ezzel egy időbe elóre mozdul, én pedig szinte az utolsó pillanatban veszek erőt magamon. De még így kissé durván megérintem a hátát...
- Nincs sok időm - dönnyögöm az orrom alá kissé feszültebb hangon az átlagosnál. Közben megüti a fülem Elliot hörrenése is. Talán lehet őt is mély sebek kínozzák, vagy a bőrén, vagy a bőre alatt. - Ne haragudj - suttogom, miközben elveszem a tenyerem a hátától. Ezzel lehet nem leszek túl jó fényben feltűntetve, de remélem csak annak fogja fel, hogy ráncigálni próbáltam, nem megtaszítani.
Amikor a lény elindul felénk, majd beleüttközik a bűbájomra, kis sóhaj száll fel belőlem. Régen harcoltam már bármi ellen is, így talán nem biztos, hogy ez lett volna a helyes döntés, de legalább egy kis időt kaptunk.
- Kétlem, hogy bármilyen varázslattal le tudnánk teríteni… – magyarázta nekem.
- Megpróbálhatnánk ártással is.. vúúúúú - csúszik ki közben a számon a felkiáltás, amikor Elliot hátralök, én meg dobok egy hátast. Szerencsémre nem törtem össze, viszont a fejem jól bevágódott a talajba, mire teljesen lezsibbadt. Ha ez egy mese lenne még kis arany cikeszeket is animáltak volna a fejem köré. Körbe körbe körbe... A szédelgésemből kicsit visszaráz Elliot, amint rám mászik, majd lehemperedik rólam. Igyeszem összeszedni magam, miközben próbálok kiagyalni valami tervet. Végső elkeseredésemben felemelem a pálcám, és próbálom megcélozni a nagy bemehótot, miközben Elliot egyre nehezebben tér ki a támadások elől. Átkozd el őt is! Kiabálják a fejemben, és a pálcát szorongató kezem a srácra szegeződik. A bal karommal próbálom helyes irány felé nyomni a jobbat, majd amikor végre a szörny felé néz a pálca habozás nélkül elkiáltom magam.
- Obstructo! - reménykedek benne, hogy ez segít, és hat is a szörnyre. Ez az egyetlen épkézláb ötletem, és hátha az ártás kitart valameddig, már ha egyáltalán betalált. El akarnám még mondani, hogy ott egy kidőlt, vaskos farönk a közelben, és azzal fejbe lehetne nyomni egy lebegtető bűbáj segítségével, de a fejfájástól teljesen cselekvés és beszédképtelen leszek. Inkább erősen bámulom a rönköt, hátha Elliotnak leesik. De ha van jobb ötlete azzal is teljesen elégedett lennék. Én pedig a biztonság kedvéért kissé messzebb lököm magamtól a pálcám, hogy véletlenül se támadhassak rá, ha esetleg elveszíteném az uralmam az elmém felett.
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2019. 07. 11. - 10:08:00 »
+1




Lilium
2000. május

.outfit.

Éreztem a bolondja kezét a hátamon, de nem sok időm volt azzal foglalkozni. Ha taszigálni is kezdett volna, akkor sem számít. Gyorsan mozdultam, hirtelen löktem és borultam. Ugráltam, szaladtam, érezve, hogy a lábaim bizony nagyon remegnek már… főleg a sérült. Az az átkozott heg úgy lüktetett, mintha csak tegnap sérültem volna meg és nem gyógyult volna be félig-meddig. Mindig ez volt ha túl erőltettem magam. Időnként elég volt, ha gyorsabban mentem vagy ha leguggoltam… máskor pedig futni is hagyott és csak akkor kezdett rá, mikor már jó sok métert tettem meg.
Még a tested is ellened van, O’Mara… – hüledezett a fejemben az a bizonyos hang. Közben a lányra néztem, aki a pálcáját már a szörnyre emelte. Biztos voltam benne, hogy akármit is csinál, inkább felbőszíti azt valamit. Láthatóan vastag bőre volt, több pálcának az ereje kellett volna, hogy áthatoljon rajta… és valljuk be a törékeny kis testével nem tűnt éppen tehetséges boszorkánynak a szöszi.
Az ártás neked nem varázslat? – kérdeztem, tovább hátrálva a bunkó elől. Éppen csak volt időm felpattanni az előző támadás után. Így a nadrágomat próbáltam leporolni, ám ez hamarosan totál felesleges próbálkozásnak tűnt.
Obstructo!
Remek… ez még nálad is eszelősebb, O’Mara! A hang ismét úgy hüledezett, mintha diliház közepére keveredtem volna. Egy morgással figyeltem, hogy ledönti-e a lábáról a valamit, de nem. Éppen csak neki csapódott a mellkas-fejének és megtántorodott. Aztán felüvöltött, mintha borzalmas fájdalmai lennének. Elég hülyén nézett ki, ahogy ott a mocsár közepén a bunkóját és a pajzsát lóbálta.
Hát ez tök jó ötlet volt… – Jegyeztem meg a dilinyósnak, aki egy ideje gyanúsan hallgatott. Rápillantottam, hátha megint valami őrültségen töri a fejét. Valahova nagyon koncentrált, de nem tudtam megfigyelni jobban, ugyanis az izé nagyon megindult felénk és úgy kellett hátrébb rángatnom megint az útjából. – Ha el akarod veszíteni a csinos kis buksidat, akkor azt ne a társaságomba tedd meg, te nő! – Magyaráztam idegesen, éppen csak kitérve egy hatalmas ütés elől. Így közelebbről megvizsgálva legalább háromszor akkora volt hosszában a dolog, mint én.
Sosem használtam még fekete mágiát mások előtt, pedig addigra már jó pár hónapja tanultam. Ez is persze Cartwright kapcsolatainak volt köszönhető, na meg annak, hogy jóval tehetségesebb varázsló voltam, mint azt Dumbledore szerette volna. Hiába dobott ki a Roxfortból, olyan erő birtokába jutottam alig két év alatt, amiről csak álmodozhattam volna, ha ott ücsörgök unatkozva az iskolapadban.
Osruptum!– Kiáltottam bele a lény üvöltésébe és megcéloztam a bunkót tartó karját. Abban talán nem sikerült egyetlen csontot sem eltörnöm, de a fájdalomtól felkiáltott. A következő pillanatban a bunkót eldobta, majd, mint az őrült úgy lőtt ki felém, hogy a pajzzsal leüssön.
Fél kézzel felkaptam a lányt, magamhoz szorítottam és vele együtt hátráltam, a pálcámat még mindig a szörny felé tartva. Ekkor láttam meg, mit is nézhetett korábban a csaj… egy kidőlt fatörzs volt a távolban. Biztosan azzal akart segíteni a hoppanálós tervemhez.
Kapaszkodj, karold át a nyakam! – Parancsoltam rá és ha ezt megtette, akkor egyenesen a szörnyeteg mögé hoppanáltam.
Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország


Az oldal 0.075 másodperc alatt készült el 40 lekéréssel.