+  Roxfort RPG
|-+  99/2000-es tanév
| |-+  Egyéb helyszínek
| | |-+  Anglia egyéb részei
| | | |-+  Szent Lénárd erdeje
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Szent Lénárd erdeje  (Megtekintve 97 alkalommal)

Mrs. Norris
Maffiavezér
***


,, a T E J hatalom ,,

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2019. 05. 09. - 08:57:06 »
0

Elliot O'Mara pennájából



Az erdő Nyugat-Sussexben található. A hatalmas kiterjedésű erdő egy részét mára már a környéken zajló mugli munkálatok egészen elpusztították, de még mindig akad egy sűrűn, fákkal borított rész. Egy 1614-es feljegyzés szerint az erdőben hatalmas kígyóféle vagy sárkány él, nyomára azonban még sem varázsló, sem varázstalan nem bukkant ezidáig. Mindenesetre, nem árt, ha az ember időnként a háta mögé pillant, mielőtt megperzselődne a süvege vagy éppen a csodás hajkoronája!
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2019. 05. 09. - 09:31:56 »
+2

Find me in the Forest


Nat
2000. május

.outfit.

Az erdőben mindig hidegebb van, mint odakint. Ide nem tör be olyan könnyen még a déli nap sem, ám ezúttal még hatalmas felhők is borultak a fák fölé. Úgy pillantottam fel a levelek sokasága között a kövér sötétségre, ami felettünk húzódott. Míg én ott ácsorogtam, még mindig az eget kémlelve, hallottam, ahogy Nat valahol a hátam mögött szöszmötöl. Talán éppen a sátrat próbálta összeállítani, ami egy ideig az otthonunkként fog funkcionálni.
Meglehet, hülye ötlet volt tegnap vacsora közben azt mondani „jöjjünk el, bújjunk el, oldjuk meg.” De ezeket a szavakat használva kérleltem, hogy tegyük meg, legyünk csak mi ketten és hozzuk vissza, azt ami egykor közöttünk volt. Hiányzott a szenvedély, még az agresszív birtoklás is, amit egymás iránt annyiszor bevetettünk. Megint akartam, ugyanúgy érezni és vágyni rá… elűzni a sötétséget, ami közénk emelkedett. Habár fogalmam sem volt mi az.
Egy pillanattal később, sóhajtva fordultam fel és a már-már tökéletesen festő sátor irányába. Nem egy jól berendezett példányt választottam. Leginkább arra hasonlított, amit a muglik is használnak, leszámítva egy kis kályhát, ami be tudta fűteni az egészet. Erre szükségünk is volt, mert bár vízhatlan a sátor, így hiába is ered el az eső, de hideg ellen védekezni kell. Viszont a kis kályhán fel lehetett melegíteni bármilyen ételt, akár meg lehetett benne pirítani egy jó adag kenyeret is… vagy főzni egy jó teát. Ez kellett most nekünk. A meghittség és a kis hely, ahol csak ketten vagyunk.
Annyira szerettem volna kimondani a szemeibe nézve, hogy „szeretni akarlak, Nat.” De egészen más szavak jöttek az ajkaimra: – Állítólag van itt egy sárkány.
Cseszd el, O’Mara… ez az. Végül is nem azért jöttél, hogy helyre hozd! Vihogva gúnyolt a hang, mintha csak támogatná ezt a kapcsolatot. De tudtam, hogy nem így van. A kezdetektől fogva közénk állt, azt suttogta, hogy hagyjam el, ártsak neki és öljem meg. Talán ezért szórakozott rajtam ennyire jól most is.
Elmegy fát gyűjteni… – mondtam halkabban és hátat fordítva megindultam az erdő sűrűn fákkal borított része felé. Reméltem, hogy Nat követ és nem kell egyedül mennem. Nem akartam elválni tőle, hiszen éppen azért jöttünk, hogy minden percet együtt tölthessünk… még a száraz fa gyűjtését is. Az időjárást elnézve jobb is volt még időben megfelelő mennyiséget gyűjteni, hogy aztán bentről, meleg teával a kezünkben figyelhessük az esőt és hallgathassuk a hűvös cseppek kopogását a sátor anyagán.
Halkan énekelgetve vettem be magam a fák közé és hajoltam le újra és újra, hogy felkapjam a megfelelőnek talált faágakat. Már legalább négy-öt volt a kezemben, aprócska kupacot alkotva, mikor jött az a reccsenő, fémes hang, majd megéreztem a fájdalmat. Hatalmas, erős vastürkék fúródtak nadrágon keresztül a bőrömbe.
Ahh… franc… – Nyögtem halkan, minden erőmet bevetve, hogy ne kezdjek ordítani a fájdalomtól. Azonnal a hátsómra huppantam és még a fekete anyagon keresztül is tökéletesen láttam, amint nedvesedni kezd a vértől.
Naplózva


Nathaniel Forest
Játékmester
***


Az író

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2019. 05. 09. - 18:19:45 »
+1


Find me in the Forest

Hát… Itt vagyunk… Mondom magamnak, miközben pálcámmal elővarázsolom tértágított táskámból a sátrunkat. Oldjuk meg… Sóhajtok komolyan és inkább némaságba burkolózok. Nem mintha az megoldaná a problémáinkat, de… Nincs de… Egyszerűen csak félek. És ez egészen konkrétan rám is van írva, nincs mit tenni. Jöjjünk el, bújunk el, oldjuk meg. Valójában nagyon is tetszett az ötlet. Kikapcsolni az agyunk. Csak a friss levegőben egymás jelenlétét érezni. És valahol ebben a közös magányban egy kicsit egymásra is utalódni. Valahol legbelül azt hiszem én is pontosan erre vágytam. Túl sok volt már minden mostanában. Egymásra nem jutott időnk. Miközben sosem tudtam igazán levetkőzni sem a félelmeim, sem a fájdalmaim, de még az sem, hogy egy kiadó feje vagyok. És ez szépen lassan mérgezett minket, a méreg pedig előbb utóbb öl is… Jó, hogy ezt legalább egyikünk tényleg meglátta. Ezért is csinálok most inkább mindent úgy, ahogy eredetileg nem tenném. Nincs itt semmi luxus, csak az egyszerűség. Csak mi. És ez most nagyon is tetszik.
- Tényleg? – Kérdezek vissza érdeklődve. Némiképp elnyomva a félelmet, amit az ilyen kijelentések után akaratlanul is érezhet az ember. – Reméljük nem kirándulókat fogyaszt reggelire. – Vonom még meg a vállam is, miközben a kis kályhát is bevarázsolom a helyére. Egészen lakájos lett. – Ha befűtünk, nagyon kis kellemes lesz. – Állapítom meg, végignézve művemen, miközben kicsit Elliot felé sandítok. Ő már indul is neki fát keresni, ami annyira rá vall. Csak megy. Kérdés, kérdezés, engedély nélkül. Persze épp ebbe szerettem bele annak idején. Ebbe is. Sóhajtok és, miután bedobáltam pár szertehagyott dolgot a sátor bejáratán, már indulok is utána.
Kicsit lemaradok ugyan, de még annyira, hogy lássam alakját, ahogy egymás után hajol le a fadarabokért. Követem példáját. Épp az elsőért nyúlnék, mikor a baljóslatú fémes hang, megüti fülemet. Semmihez sem volt hasonlítható. Félelmetesen vágott bele az erdő csendjébe. – Mi volt ez? – Egyenesedek fel rémülten, és Elliot felé nézek kérdőn, hátha ő tudja a választ kérdésemre. És még sincs szükségem a válaszra… Hisz érzem, zsigereimben érzem, hogy baj történt. Lábaim ösztönösen indulnak is, és mikor Elliot fájdalmasan lehuppan a földre csak azért fohászkodom, hogy még életben legyen, mikor odaérek. – Elliot! – Szaladok felé, hogy aztán szinte mellé vetődjek. - Mi történt? Mi az? - Nézek előbb a szemébe, hogy keressem a legapróbb nyomát is a bajnak vagy az életek. De aztán, mikor kezem a földre ejtem, már érzem is a fém érintését ujjaimon, majd a vér nedvességét kezemen. – Franc. – Mondom ki hangosan, bár agyamat egy pillanat alatt kitisztítja az aggodalom. Nem gondolkozom semmin. Puszta kezemmel már rá is szorítok a csapda sötét fémjére, hogy szétfeszítsem azt.
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2019. 05. 10. - 09:42:47 »
+1

Find me in the Forest


Nat
2000. május

.outfit.

Hirtelen minden zakatoló gondolat elhalványult. Nem volt már más, csak a körülöttem elhulló, száraz faágak, az avar átható, nedves bűze és az iszonyatos fájdalom. Össze kellett szorítani a fogaimat, hogy ne kiáltsak fel. Csak a testem remegett némán a kínoktól, szemeim könnyesek lettek. Nem azért, mert sírtam, csupán a túl éles fájdalom váltotta ki azokat. Ujjaim erősen martak bele a földbe, úgy hogy a sötét, még kicsit nedves anyag könnyedén hatolhatott a körmeim alá. A francba a muglikkal… a francba a szerencsétlenségedbe O’Mara… A hang úgy mordult a fülembe, mint egy veszett kutya, szalag őrült lüktetésben kezdett a csuklómon.
Elliot! – Ekkor hangzott fel Nat kiáltása a távolban. Nem tudtam felé nézni, már csak a futása hangja maradt. Aztán, mikor erős alakja mellém vetődött és találkozott a tekintetünk, mintha megnyugodtam volna. Az a fájdalom már nem is nagyon számított.
Szedd le… – mondtam olyan könnyedén, mintha nem is egy medvecsapda fémes tüskéi álltak volna bele a bőrömbe, martak volna nadrágon keresztül a húsomba.
Láttam, ahogy rámarkol. Az izmaim is megfeszülhettek az erőlködéstől. Aztán éreztem, hogy mozdulnak a tüskék, szép lassan, remegősen húzódtak ki a húsból, a bőrből. A muglik használtan ilyen csapdákat. Ha ugyanis egy csepp mágia is érintett lett volna a dologban, biztosan, tudtam, hogy megéreztem volna a jelenlétét. De nem volt itt semmi. Még talán az a sárkány sem, aminek a 17. században akkora hírét keltették… habár szívesen láttam volna közelről. Még talán meg is mérkőztem volna vele, ha az utolsó tettem is lehetne az ebben a világban. Őrült voltam s ez már nem is volt kérdéses.
Gyorsan, a kezeim segítségével húztam ki a lábam, mikor eléggé eltávolodtak tőlem a tüskék. Tudtam, hogy Nat akármennyire erős is, nem tudja sokáig kitartani, főleg nem varázslat nélkül. Az ilyen csapdákat valami erős mechanikával készítik a muglik, nem véletlenül tud ilyen erősen összecsapódni az ember – vagy vadállat – lábán.
Bassza meg… – Nyöszörögtem kissé rekedten, de már össze is kapartam a széthullott ágakat, majd véletlenül sem rátámaszkodva a lábamra, egy fa törzsébe kapaszkodva felhúztam magam. – Menjünk vissza a sátorhoz. Kellene már egy kis melegség. – Tettem hozzá és nagyjából egylábon ugrálva, alig haladva elindultam visszafelé.
Hangosan kapkodva a levegőt, próbáltam elnyomni a lábamban lüktető fájdalom bódító erejét. Nem volt nálam semmilyen bájital, de egy jó kötszerrel meg azzal a kevés fertőtlenítővel, ami mindig Nat táskájában van, kibírtam volna ezt a kis időt itt. Meglehet, ha feltúrtam volna a cuccomat, azonnal a kezembe kerül ez-az. Rendszerint nálam is vannak bájitalok elrejtve, mint minden jó méregkeverőnél általában.
Naplózva


Nathaniel Forest
Játékmester
***


Az író

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2019. 05. 11. - 14:25:37 »
+1


Find me in the Forest

Gondolataim azon nyomban egy egyenes vonalra fűződnek fel, ahogy meglátom Elliot lábát a csapdába szorulva. Már nem is érdekel, miért vagyunk itt, ahogy az sem, milyen is lehet most a viszonyunk. A cél mindent felülír. Még talán tulajdon erőmbe vetett bizalmamat is. Egy pillanatig sem gondolkozom, miközben erős és biztos kézzel megragadom a fémet és már feszítem is szét. Lassan mozdul csak. Makacs mód ragaszkodik zsákmányához, pont úgy, mint a legéhesebb vagy vérszomjasabb vad. Látszik, hogy aki tervezte, nem életben akart prédájára rátalálni. Gyűlöltem érte azt, aki kitette ide. Ahogy most így évszázadok távlatából azt is, aki felfedezte. Most úgy érzem örülhetünk neki, ha Elliot lába megússza ezt egy amolyan viszonylagos épségben.
Nem néztem Elliotra. Koncentrálni akartam arra, amit csinálok. Féltem, mit is látnék azokban a sötét szemekben. Nem akartam, hogy nekem is fájjon, amíg ki nem szabadítottam a lábát. Erősnek kellett lennem. Most mindennél erősebbnek. Úgyhogy tagjaimra összpontosítottam. És a fém minden rezdülésére. Alig vártam, hogy elég távolságra mozduljon a hústól… Aztán végre… Szinte majdnem felsóhajtottam, mikor Elliot kezével bokájára szorított, hogy kihúzza a csapda szorításából. Még egy ideig tartom a csapdát, miközben egyre messzebb és messzebb húzódom Elliottól. Aztán egy gyors mozdulattal elengedem, hátrább is ugorva, nehogy véletlenül most én válljak az áldozatává. – Elliot. – Szólítom kissé elhaló hangon, mert szemem sarkából látom, ahogy feláll. – Ne csináld! Kérlek. – Igyekszem felé, még utoljára mérgesen a csapdára pillantva, amit persze meg fogok semmisíteni ez nem is kérdés. De előbb Elliot kerüljön biztonságba. – Visszaviszlek. Ne erőltesd most ezt. – Jelentem ki és már nyúlok is érte, óvatosan, hogy felemelhessem, miközben önkéntelenül puszilom meg homlokát. Tudom mennyire utálja. Mindig gyűlöl érte, amikor nem veszem komolyan a férfiasságát. De itt állok, ővele a karomban, miközben sérült lába szinte csak lóg a semmibe. És én midnen aggodalmam közepette kénytelen vagyok rájönni, hogy még mindig ugyanúgy szeretem… Sosem tűrtem ellenvetést. Most is a biztonsága és az épsége a legelső. Ehhez pedig hozzá tartozik az is, hogy nem sétálgat megsérült lábbal az avarban. – Nincs nálam túl sok dolog. Csak alap felszerelés. És némi vérelfogyásgátló… - Sóhajtom, mert már bánom, hogy hagytam magam lebeszélni a komplett bájitalos felszerelésem elcsomagolásáról. Pedig most igenis hasznos lenne. Hunyom le a szemem egy negyed pillanatra lemondóan, miközben pár lépés alatt a sátorhoz is érek. A kezemen átnedvesedett a vértől a pulóver, ahogy igyekeztem egyenesen tartani a tagot, miközben Elliotot a karomban hoztam. – Rosszul fest… - Állapítom meg, bár komolyan, majdnem levágta egy csapda, hogyan is festhetne. Csak leteszem Elliotot a sátor bejáratához, hogy aztán egészen behúzzam. – Mindjárt leveszem a nadrágod. De előbb befűtök. Addig idd meg ezt. – Varázsolom elő remegő kezemmel táskámból a vérelfogyásgátlót és a kezébe nyomom. Egy pillanatra megállok és csak finoman hozzáérek fehér ujjaihoz. Aztán kiszaladok a fadarabokért, hogy minél előbb meleget varázsoljak kicsiny sátrunkba. Csak aztán vagyok képes megállni egy pillanatra, mikor remegő tagjaim kissé lenyugszanak a sokkból és végre nyugodtan tudok Elliot szemébe nézni. – Minden rendben lesz. De le kell fertőtleníteni. És az nem lesz fájdalommentes…
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2019. 05. 11. - 19:59:58 »
+1

Find me in the Forest


Nat
2000. május

.outfit.

Talpra kellett állnom. Muszáj volt, hogy erős legyek, ne veszítsem el még az eszméletemet sem a fájdalomtól. Mégis hogyan lehettem volna Nat mellett önmagam, ha legyengülök és hagyom magam ide-oda rángani? Nem akartam, hogy ő vigyen a karjaiba zárva. Ezért is próbáltam meg előrébb jutni még ha csak fél lábra nehezedve, erősen sántítva is.
–  Ne csináld! Kérlek. – Hallottam meg a hangját a hátam mögül, de még gyorsabbra vettem a lépteimet. Nem akartam, hogy megmentsen, hogy megmutassa milyen rohadt erős hozzám képest… mert az volt és ez tetszett. Mióta ismertem, ezt kedveltem benne talán a legjobban. Vonzott minden porcikája. Imádtam a termetét, a széles vállait, az izmos karjait. Azt ezt megkoronázó férfias szakállrengeteget, ami mindezek ellenére is ápolt tudott maradni. A barna tincsek közé vegyülő ezüstös szálakat, a halovány, de már-már megjelenő szarkalábakat a kék szemek sarkában. Szerelmes voltam. Minden apró rezdülésébe, arckifejezésébe. A hangja olyan volt, mint a legkellemesebb dallam, amit valaha hallottam.
Megint nem tűrt ellentmondást. Nemes egyszerűséggel megragadott, felkapott és a karjiaba zárva, szúrós csókot nyomott a homlokomra… én pedig megint gyenge lettem, összetört. Csak figyeltem őt, közel nyomva a fejem a nyakához, azt gondolva: Szeretni akarlak, Nat… Közben arról beszélt, miket hozott magával, de nem számított. Nem számított a mondandója tartalma. Egyszerűen csak átadtam magam a fájdalomnak és az érzésnek, hogy mellette sosem tudok rendesen férfi lenni.
A sátorhoz érve felsóhajtottam. Az olyan volt, mint egy menedék, ami még a legnagyobb fájdalom közepette is megnyugtat és biztonságot nyújthat nekem. Megvártam míg Nat behúz, a fekvőhelynek kialakított kis részre. Nem számított, hogy esetleg véres lesz az ágynemű. Azt egy varázsütéssel is el tudjuk tűntetni, ha végre bekötésre kerül az egész.
– Mindjárt leveszem a nadrágod. De előbb befűtök. Addig idd meg ezt.
Ujjaim azonnal átkulcsolták a felém nyújtott üveget, amiben ismerős bájital lötyögött. Volt egy alkalom, amikor több ilyet is kénytelen voltam lehúzni, csak azért, hogy ne folyjon el az összes vérem és megismerhessem Nathanielt igazán. Valóban. A megismerkedésünk első hetében történt s ő már akkor is készenállt megmenteni engem… mintha csak a sors könyvében lett volna megírva: Mr. Forest egyetlen feladata az én életben tartásom. Beleborzongtam a gondolatba. Mióta belenéztem azokba a kék szemekbe, úgy éreztem, ezer éve ismerem. Nem voltak kérdések, csak válaszok, amiket az élet egyszerűen elénk sodort.
Jól esne egy kis meleg… – Suttogtam és ajkaimhoz emeltem az üveget. Bentről figyeltem, ahogyan odakint összeszedi a fadarabokat s amint megérkezett: meghallottam az eső cseppek halk, ritmikus koppanását a sátorponyván. Hamarosan persze megérezhettem a meleget, így még idillinek is hatott az egész helyzet… főleg, miután Nat is közelebb húzódott hozzám.
– Minden rendben lesz. De le kell fertőtleníteni. És az nem lesz fájdalommentes…
Megráztam a fejemet, majd hátra dőltem az ágyban, egészen a párnák közé. Majdnem olyan volt, mintha otthon lettünk volna: – Kibírom. Ne aggódj!

Naplózva


Nathaniel Forest
Játékmester
***


Az író

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2019. 05. 12. - 09:30:40 »
+1


Find me in the Forest

Tűz. Meleg. Meleg. Tűz. Seb. Remegő kezekkel gyűjtöttem be a széthulló faágakat, hogy végre meleg legyen abban az átkozott sátorban. Hát ezért jöttünk el? Hát megint ezt kell átélnem? Gyűlölöm az aggodalmat, mégis minduntalan a bőrömbe mar, hogy nesze, rólam nehogy megfeledkezz! Hogyan is tudnék? Amikor olyan, mintha mindezt csupán tulajdon természetünkkel bevonzanánk? Ez jut nekünk. Ez a mienk. És ezzel bizony együtt kell élnünk, egy életen keresztül, ha tényleg sikerül az, amit Elliot szeretne, és megmentjük a kapcsolatunkat. Meg a lábát… Szeretem őt. Nem is értem miért akarja az élet elvenni tőlem. Ez fájdalmasabb bárminél. Mindegy. Tűz. Meleg. Meleg. Tűz. És seb.

Bár gondolataim kuszák, mozdulataim mégsem tűnnek kapkodónak. Én legalábbis nem érzem annak őket, miközben visszasétálok a sátorba és végre elkezdek begyújtani. Gyorsan letörlök egy kósza könnycseppet is arcomról, még mielőtt Elliot észrevenné. igyekszem úgy tenni, mintha csak valami zavarna. Nem is annyira a sebnek szól ez most. A sérülésnek. Inkább kettőnknek. Hogy itt vagyunk. És abban kell reménykednem, a férjem tud még engem úgy szeretni, mint a legelején. Bár ebben a kellemes melegben, ami közben be is töltötte a sátrat, s ilyen közel egymáshoz… Egészen olyan, mintha sosem lett volna közöttünk semmiféle nézeteltérés vagy vita. Csak mi vagyunk. Igaz valónkban és érzéseinkkel.

Finoman végigsimítok Elliot tincsein. Óvatosan, éreztetve, hogy vigyázok rá. Majd lassú, vigyázó mozdulatokkal kezdem el kiszedni nadrágjának anyagát a sebből. Előbb csak ujjaimmal húzom el a véres textildarabokat, amiket persze a csapda szétcincált. Aztán pálcámmal apró darabokká varázsolom az egészet, nehogy fájdalmat okozzak a levételével. – Hoztunk úgyis másikat. Ettől elköszönhetünk. – Mondom szomorkás arccal, mert tudom, még nálam is jobban ragaszkodik a ruháihoz. Közben újra végigsimítok fején, majd önkéntelenül odahajolok, hogy megcsókoljam. – Sajnálom.

Csöndesen és lassan mozgok, miközben kezéért nyúlok. – Szorítsd meg. – Suttogom, de aztán a meglepetés erejével számolva, gyorsan ráöntök egy adag fertőtlenítőt a sebre.
Suttognám most is, hogy sajnálom, de minek? Ismerem ezt az érzést is. Tudom mennyire fájdalmas lehet. A sebet viszont ki kell tisztítani, vagy még ennél is rosszabbat kell átélnünk, mindkettőnknek. Én is rászorítok a kezére, miközben újabb adagot öntök végig a lábán. A vörös iszonyat immáron híg, rozsdás színezetben folyik végig előbb Elliot nadrágfoszlányain, majd a sátorban gyönyörűen elrendezett ágyneműn. De nincs sem időm, sem erőm fintorra vagy ijedelemre, már öntöm is az újabb adagot, ami immáron élénkpirosas színt futtat végig az előbbi koszosbarnán. – Mindjárt kész vagyunk. – Mondom megállva egy pillanatra, hogy homlokom Elliotéhoz érintsem, és mindketten szusszanjunk egyet. Merlinre, de elmondanám neked most is, újra és újra, hogy milyen nagyon-nagyon szeretlek… De újabb adagot öntök a vérző, nyílt sebbe, már oda sem nézve, mert tudom, ez már elég lesz, ez az utolsó adag. Aztán végre koncentrálhatok arra, hogy a vérzést elállítsam.
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2019. 05. 18. - 09:37:01 »
+1

 
Find me in the Forest


Nat
2000. május

.outfit.

Nat ujjait megéreztem a sötét tincsek között. Lehunytam egy pillanatra a szemem, hogy megnyugtassam hevesen lüktető szívemet. Az ugyanis még mindig vadtáncot járt a lábamban uralkodó fájdalomtól. Nem számított, milyen óvatosan próbálta a nadrágom anyagától megszabadítani a sebet, ugyanúgy éreztem. Fel sem szisszentem persze, mert volt annyi önuralmam, hogy némán tűrjem a fájdalmat. Volt már ennél rosszabb is, O’Mara… – bíztatott a hang.
Hoztunk úgyis másikat. Ettől elköszönhetünk. – Nem tudtam válaszolni s amikor megcsókolt, akkor sem reagáltam semmit. Hagytam, hogy finoman összeérjenek az ajkaink, de képtelen voltam viszonozni, hiszen mindennél jobban lekötötte minden erőmet, hogy ne szisszenjek, ne nyögjek. – Sajnálom.
Nyeltem egyet, aztán megfogtam a kezét, ahogy kérte. Erősen szorítottam, újra és újra minden egyes fertőtlenítő adagnál. Csak maradj néma… csak maradj néma… A hang kántált a fejemben, sőt olyan őrült táncot járt, hogy a szalag is olyan vad lüktetésbe kezdett, mint a szívem, ami mintha egyenesen kiszakadni készült volna a mellkasomból. Igaza volt, éreztem már nagyobb fájdalmat és tudtam, ez közel sem halálos sérülés.
A nedvesség újra és újra végig folyt a lábszáramon, elérve a zoknimat és a bakancsomat. Furcsa maró érzés volt, ami minden adagra erősebbé vált, majd ismét lecsillapodott. Általában magamnak láttam el az ilyen sérüléseket… főleg, mikor odakint aludtam az erdőbe. A muglik mindenféle csapdákat állítottak fel, nem csak a vadállatok elfogására, de a gyanús alakok féken tartására. Talán csak még ilyen medvecsapdához nem volt szerencsém. Ez közel olyan fájdalmas volt, mint mikor az a tüske átszúrt a combomat.
Mindjárt kész vagyunk. – Mondta Nat, mikor ismét megállt. A homlokát az enyémnek támasztotta, én pedig olyan mélyet szippantottam az illatából, mint régen. Nagyon hiányzott az a régi Nathaniel, akihez hozzá tudtam bújni, a következő pillanatban, pedig úgy estünk egymásnak, hogy nem érdekelt az sem, ha fáj neki vagy nekem. Ez volt az őszinte szenvedély, ami közöttünk uralkodott. Megéreztem a következő adag marását is. Nem engedtem neki. Összeszorítva a fogaimat, fájdalmasan koncentráltam a némaságra. Talán csak egy szusszanás tört fel belőlem, mikor ismét megszűnt a marás.
Nyugi, ezt simán túlélem… – Sóhajtottam, ahogy fejem ismét megpihent a párnán, Nat így könnyedén foglalkozhatott megint sebbel. – Közel sem olyan vészes, mint az, ami a kapcsolatunk elején volt. – Tettem hozzá. Tudtam, hogy az az alkalom mély nyomokat hagyott benne. Onnantól kezdve el sem engedett magam mellől. Egész egyszerűen úgy gondolta, hogy meg kell védenie és ez számára csak Tengerszemben volt lehetséges. Valójában örültem volna, ha egy kicsit feláldoz magából, mint annak idején Esmé és ő költözik hozzám, nem pedig fordítva. Végül is elfértünk volna ott, legfeljebb egy szoba bővítést igényelt volna a lakás.
Ezután biztosan innom kell valamit… – Közöltem lehunyt szemekkel, tűrve, hogy tegye, amit kell. Nem elég, hogy egyszer már majdnem elvesztettem a lábamat, most megint közel kerültem hozzá.


Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország


Az oldal 0.11 másodperc alatt készült el 36 lekéréssel.