+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Felnőtt varázslók
| | | |-+  Elliot O'Mara (Moderátor: Elliot O'Mara)
| | | | |-+  Lehetne ennél tökéletesebb?
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 [2] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Lehetne ennél tökéletesebb?  (Megtekintve 763 alkalommal)

Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma / Káosz uraság

Elérhető Elérhető
« Válasz #15 Dátum: 2019. 05. 07. - 17:12:10 »
0

Lehetne ennél tökéletesebb?



Mr. Willbutch
2000. április

.outfit.

Éreztem, ahogy megérinti a vállamat, miközben zaklatottan bámultam elé, megszabadulva a maradék könnytől, amire bemocskolta az arcomat. Szerettem anyámat és tudom, hogy hálásnak kellett volna lennem, amiért egy ilyen csodát adott nekem… de bele sem gondolt, milyen érzés ez az egész. Nem akarok sokáig élni, nem akarok későn öregedni. A korombeliek társaságára vágytam és olyan életre, mint az övék. Mégis, mintha Nat mellett zakatolt volna az élet, én meg csak léteztem a nagy semmiben, mintha a percek lelassultak volna egyszerűen. Nem akartam ezt. Nem akartam. Sőt, párszor azt kívántam, bár gyorsan meghalnék, csakhogy vége legyen annak a rengeteg mindennek körülöttem. Volt idő, amikor minden csak fájdalom és bosszúság volt.
– Bizonyára sok volt ez most Önnek egyszerre... Higgye el, megértem a reakcióját – mondta, miután eltűnt a vállamról a tenyere. Furcsa, hűvös érzés maradt ott, még ruhán keresztül is.
Tudtam nagyon is jól, hogy nem érthette meg a reakciómat. Nem látott ezek mögé és talán a hirtelen jött gondolatai is éppen csak a felszínt kapargathatták. Igen, régen hallottam az anyám hangját, igen, megrázott, hogy ezt tette értem… de valahogy ennek az összessége mégsem melegséget hozott. Azt hinné az ember, hogy egy anya hangja csak szeretetet jelenthet. Az én esetemben azonban szégyenérzetet váltott ki. Túlságosan sok dolgon mentem át, túl sok rosszat tettem az anyám ellen, amit ez a jóképű gyógyító még csak nem is sejthetett. Fogalma sem volt, hogy emögött az ártatlannak ható arc mögött, mennyi kegyetlenség és gonoszság húzódik meg.
Ezt a fajta vérmágiát csak egy módon lehet visszavonni...jobban mondva csakis egyvalaki tudná megtenni.... az pedig az édesanyja. Ő azonban, mint mondta, sajnos már nincs az élők sorában, így a vérmágia, amivel Önt illette, visszafordíthatatlan. – Magyarázta. –  De... gondoljon bele, hogy nem is olyan rossz adottság ez...Magának vannak gyerekei?
A szavaira azonnal elfogott a keserűség. Nem azért, mert gyerekeket említett, habár ebben a gondolatban is van némi megrázós, de nagyon is igazságos. Hiszen világéletemben úgy gondoltam, lesz majd családom és az jelenti a megálljt, ami eltántorít a kalandok keresésétől. Férjem van, akinek vannak nevelt gyerekei… de én sosem fogok sajátot kapni. Talán ez a sors büntetése, amiért annyi szörnyűséget tettem a barátaim és a szeretteim ellen, vagy éppen csak Phillipnek kellett győzedelmeskednie. Így velem együtt egyszerűen kihal az, ami bemocskolta a Rowle család nevét.
Ha nincsenek is, majd idővel bizonyára lesznek... Nem örülne neki, ha minél tovább részt vehetne az életükben? Ha látná, talán nem csak az unokáit, hanem a dédunokáit is felnőni?
Sóhajtottam egyet, ahogy a medimágusra pillantottam. Ő nem értette ezt, egyszerű felfogás volt mindez, hiszen ki ne örült volna hosszú életnek? Bárki, aki fél a haláltól vagy aki megelégedett a sorsával. Csakhogy az nem én voltam. Örök nyughatatlan módjára jártam a világot, veszélyt keresve… talán halált is.
Amit az édesanyja, puszta szeretetből magáért tett, szerintem valóságos áldás...Ez az egyik legősibb, legtisztább mágikus védelem, amit szülő a gyerekének adhat.
Maga ezt nem érti. Sosem lesznek unokáim, akiket láthatok felnőni, nem hogy dédunokák… semmim sem lesz, csak nézhetem, ahogy körülöttem mindenki meghal, akit szeretek… – Sóhajtottam még egyet, hogy elnyomjam az indulataimat, amik egyelőre könnyek formájában akartak kiszabadulni a testemből. Tehetetlennek, egyenesen átkozottnak éreztem saját magamat. – Át kell ezt gondolnom még. Kérem, mondja, akkor mit lehet tenni velem… hogy megfelelőbb legyek?
Lehajtottam egy pillanatra a fejem. Minden erőmet bevetve koncentráltam arra is, hogy összekaparjam a maradék büszkeségemet. A válasznak ugyanakkor nem örültem. Ha annyira jó vagyok, hogy csak megelőző kezeléseket kellene megejteni, akkor mégis miért akarna Nat nálam fiatalabbal lenni? Merel nem egyszer a szememre vetett, hogy gyerekes vagyok… persze ő meg koravén vagy éppenséggel túlzottan kritikus… egyszóval semmi sem indokolja, hogy túl öreg legyek a szemében.
Aztán a mondandója végén átnyújtotta az üstöt. Én azonban nem értem hozzá, nem vettem át.
–  Íme...Forgassa csak, ahogy szeretné, vagy kérdezzen róla bármit.
Nagyon kedves magától, de azt hiszem most nem vagyok olyan állapotban, hogy tudnék egy ilyen lenyűgöző varázstárgyra koncentrálni… esetleg egy másik alkalommal megnézhetném jobban? – kérdeztem. A választ még megvártam, meg azt is, hogy felírja magának az újabb időpontot, aztán egyszerűen elindultam kifelé.
Köszönöm, Mr. Willbutch.
Naplózva


Cherub Willbutch
Jegelt karakter
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #16 Dátum: 2019. 05. 08. - 14:50:40 »
+1

Lehetne ennél tökéletesebb?



Elliot Forest



Hiába próbált lelket önteni sóhajtozó páciensébe, az egész jelenet valahogy olyan volt, mintha lyukas merengőbe ömlött volna az értékes emlékeket rejtő könnytenger... kifolyt, és hasztalan szívta magába a talaj. Cherub megtette, ami tőle telt, de ennél többre, ha megszakadt, sem lett volna képes. Sokadszorra kellett a hivatása korlátaival szembesülnie, és ez elszomorította.... Az anyjára gondolt, és arra, milyen földöntúli ereje lehet, hogy képes elviselni mindazt a terhet, amivel jósként nap, mint nap meg kellett küzdenie.  Ami nem más, mint a tisztánlátás átka... Most kezdte csak megérteni, annak idején, miért fogadta el első szóra tőle, hogy férfi akar lenni. Hisz tudta, hogy nincs olyan mód, amivel megváltoztathatná kislánya szándékát, és ennek folytán a jövőjét...Cherub jövőjét Morpheus születése pecsételte meg...Esther pedig látóként azonnal alávetette magát a csillagok kifürkészhetetlen akaratának, és félretéve saját véleményét, saját érzéseit, minden lehetséges módon támogatta gyermekét egy olyan élet felé, ami akkor még lehetetlenségnek tűnt. Cherub előre sajnálta a lányát, aki egyszer majd ugyanezt a terhet lesz kénytelen cipelni a vállán, amit nagyanyja örökségeként, születése óta a vérében hordozott...Willow időnként már most is bele-belelátott a jövő szeszélyes forgatókönyvébe, de ezek még csak foszlányok voltak, talányos árnyak. Cherub remélte, hogy legalább még egy kis ideje marad számára, mielőtt a látás képessége végleg elhomályosítaná önfeledten boldog gyermekkorát.
– Maga ezt nem érti. Sosem lesznek unokáim, akiket láthatok felnőni, nem hogy dédunokák… semmim sem lesz, csak nézhetem, ahogy körülöttem mindenki meghal, akit szeretek… - mondta még mindig könnyeivel küszködve páciense. Tévedett... Cherub nagyon is értette őt. Ő is keresztül ment azon a bűntudaton, amit saját gyötrelmével az édesapjának okozott... és azt is nagyon jól tudta, milyen egy olyan testben élni, ami nem olyan életre hivatott, amire ő vágyik. De érezte, hogy ezúttal elérte rábeszélő képességének korlátait, és a legjobb, amit tehet, most az, ha csöndben marad.
– Át kell ezt gondolnom még. Kérem, mondja, akkor mit lehet tenni velem… hogy megfelelőbb legyek? - kérdezte szomorú, lehajtott fejjel a férfi, amire egy pillanatra összefacsarodott a medimágus szíve.
- Semmit. Maga így tökéletes, ahogy van - mondta halálosan komolyan a gyógyító, de közben tisztán érezte, hogy szavai megint irányt tévesztenek.... és talán csak még jobban elkeserítik páciensét. Immáron nem csak amatőr medimágusi pszichológusként, hanem profi plaszti-medimágusként is kudarcot érzett. Tudta, hogy mondanivalóját innentől nem csomagolhatja olyan köntösbe, hogy szavai bármilyen szinten is mosolyt csaljanak páciense szépmetszérű arcára.
Még az előbb betegéből oly nagy kiváncsiságot kiváltó üst is cserben hagyta, és most megfakultan, tétlenül hevert a tenyerében. Gyorsan le is tette maga mellé a pultra.
– Nagyon kedves magától, de azt hiszem most nem vagyok olyan állapotban, hogy tudnék egy ilyen lenyűgöző varázstárgyra koncentrálni… esetleg egy másik alkalommal megnézhetném jobban? – kérdezte búcsúzóul még Elliot, amire megértő bólintással felelt a gyógyító.
- Természetesen! Két hét múlva, ugyanez az időpontom szabad még... Örömmel látom, ha lesz kedve benézni - mondta egyszerűen, mire Aurora be is írta Mr. Forest nevét a naptár megfelelő rublikájába.
– Köszönöm, Mr. Willbutch.
- Igazán nincs mit - köszönt el férfias kézfogással, másik kezével még egyszer, bátorítólag megveregetve Elliot vállát.
- Viszlát, Mr. Forest - szólt még páciense távolodó alakja után.

Köszönöm a játékot!


Naplózva

Oldalak: 1 [2] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2019. 09. 25. - 13:15:30
Az oldal 0.04 másodperc alatt készült el 32 lekéréssel.