+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Felnőtt varázslók
| | | |-+  Elliot O'Mara (Moderátor: Elliot O'Mara)
| | | | |-+  Lehetne ennél tökéletesebb?
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] 2 Le Nyomtatás
Szerző Téma: Lehetne ennél tökéletesebb?  (Megtekintve 796 alkalommal)

Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma / Káosz uraság

Elérhető Elérhető
« Dátum: 2019. 04. 18. - 06:59:00 »
0


MUNGÓ



2000. április
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma / Káosz uraság

Elérhető Elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2019. 04. 18. - 06:59:48 »
0

Lehetne ennél tökéletesebb?



Mr. Willbutch
2000. április

.outfit.

Valószínűleg én vagyok az egyetlen, aki kezében egy hatalmas fánkkal ücsörög a Mungóban, arra várva, hogy behívják. Sőt az is bizonyos, hogy én voltam az egyetlen, akinek nem volt valami eltávolításra váró hatalmas ragya az arcán. A mellettem ülő boszorkány görbe orrán hatalmas, szőrös bibircsók éktelenkedett, elvonva a figyelmet minden más előnytelenségéről. Sóhajtottam egyet, majd undorodva próbáltam a kezemben tartott fél csokoládésfánkra koncentrálni. Gondolatban inkább ezerszer megszámoltam a rajta lévő mályvacukrokat, minden harapás után.
Biztosan tök hülyének tűntem ott ülve és már vagy százan eldöntötték, hogy eladják majd az információt a Prófétának, hogy megjelentem egy plaszti-medimágusnál. Hát adják, őszintén szólva már egy cseppet sem érdekelt, olyannyira elegem volt az egész helyzetből. S még mindig jobb, hogy ezzel foglalkoznak, mintha abba mélyedtek volna bele, hogy hova tűnt a karórájuk. Az egyiket még befelé jövet kapcsoltam az egyik nyanya vékony kis csuklójáról, a másikat pedig egyenesen a zsebéből vettem ki egy pocakos varázslónak. Már megérte idejönni… – sóhajtottam, majd megint haraptam a fánkomból.
Maga nem az az Elliot… – kezdte végül a bibircsókos, csak azért is. Persze, minek is akarnám élvezni a fánkot, magára kell vonni a figyelmét… illetve arra a szőrös valamire, ami az arcára mászott. – A Szombati Boszorkányban írtak magáról egy cikket.
Sóhajtottam egyet, majd felé fordultam. Magamra erőltettem egy grimasz szerül vigyort, alig bírva elnyomni a kitörni készülő indulatokat.
Nem én vagyok – válaszoltam meglepő lazasággal. Persze közben éreztem, hogy ott tombol bennem egy halom érzelem, ami között az „elegem van” és „megölök mindenkit” is egyre erőteljesebben akart kitörni. A szalag persze lüktetett, ami sosem jó jel, a szívem is kicsit hevesebben verte a ritmust. Csakhogy ez már nem az az idő volt, amikor bárkit gond nélkül leverhettem vagy megátkozhattam. Nem, mert a nagy és tökéletes, na meg meglepően tehetséges Nathaniel Forest párja vagyok. Igen, elcsesztem, nem gondolkodtam előre, mikor elhatároztam, hogy ujjam köré csavarom… túlságosan lefoglaltak akkor a vágyaim, mint általában most is.
Azt találgatták, hogyan ápolja a bőrét. Tényleg elképesztően sima… – Még közelebb is hajolt. Merlin szaros seggére… Felmordultam, nem akartam, hogy a képembe tolja a bibircsókot, így azonnal arrébb húzódtam székestül. Persze az indulataimat már nehéz lett volna visszafogni. Így egyszerűen hagytam, hogy kitörjenek.
Most komolyan ennyire nehéz kussolni? – kérdeztem olyan negédes hangon, mintha csak a kedvenc kávémról cseverésznék vele. – Olvass a Szombati Boszorkányt, ha társaságra vágyik, baszki… – Böktem oda mellette lévő újságkupacra.
Mélyen, hörögve vettem levegőt s ha nem nyílt volna ki végre a vizsgáló ajtaja, akkor biztosan meg is etetem vele a hülye Szombati Boszorkányt. Nem is igazán figyeltem meg, ki tipeg ki az ajtón, bizonyára egy ápoló vagy asszisztens lehetett, aki a kedves Mr. Willbutch mellett dolgozik.
Mr. Forest. – Mondta az álnevemet, így azonnal felpattantam és nagyot harapva a fánkomból, elindultam befelé. – Uram, odabent nem lehet enni…
Nekem lehet. – Mondtam és vidáman, átlépve a küszöböt, beljebb sétáltam. Átvettem a balkezembe a péksütemény maradékát, hogy gond nélkül kezet tudjak fogni a medimágussal, akihez bejelentkeztem. Azt hittem, majd valami vénfószer lesz, aki le akar tapizni… de hát kellemes meglepetés fogadott. Majdnem olyan magas volt, mint Nathaniel, meglepően sportos és jóképű.
Szép napot! Elliot Forest. – Nyújtottam fel a kezemet. Eldöntöttem, hogyha elfogadja, hát akkor jó sokáig fogom szorongatni, kiélvezve minden pillanatot. – Én jelentkeztem be arra a bizonyos általános felmérésre. Szeretném, ha még fiatalosabbá tenne, mármint persze, ha lehetséges… – Magyaráztam. Talán meg fogja érteni, hiszen ki ne hallotta volna a pletykát? Nat egy tök fiatal sráccal smárolt egy kávézóban a szemem láttára. Igen, az egész világ ezen csámcsog. De abba bele sem gondoltak, hogy talán csak az menti meg a kapcsolatunkat, ha megpróbálok én is üdébb lenni.
Naplózva


Cherub Willbutch
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2019. 04. 19. - 09:00:43 »
0

Lehetne ennél tökéletesebb?



Elliot Forest

Szeretett mindenkinél előbb beérni az osztályára. Valahogy az üres, tág terek és az ablakokon bekúszó, falakon megtörő fény jótékony hatással voltak az idegeire. Ugyancsak szokása volt, hogy még mielőtt az asszisztense, Aurora beért  volna, a vizsgálóból nyíló kis konyhában lefőzzön magának egy jó erős frissítő főzetet. Szokott inni kávét is persze, de a mai reggelen arra az italra vágyott, amit ő maga kísérletezett ki.
A megfelelő vitaminbevitel mellett citromfüvet is csempészett bele, hogy nyugalma a lehető leghosszabban kitartson. Igaz, erre talán nem is volt szükség, hiszen türelme szinte sosem fogyott el. Mindig tudta, kitől mire számíthat, és mi a dolga. Így könnyű volt nyugodtnak lenni. Azon a pénteki napon tehát ébresztő főzetét kortyolgatta, és az előtte álló este várható fejleményein tűnődött.
Régóta várt arra a percre, amikor majd kettesben lehet azzal a földöntúlian szép nővel, akinek közelségébe mindig beleremegett. Megbeszélték, hogy mindketten készen állnak... és ettől a fontos döntéstől Cherub nem is lehetett volna izgatottabb. Ahogy fogadta a pácienseket, időről időre lelki szemei előtt megjelent Olive összekötözött kezének szívbemarkolóan gyönyörűséges látványa... lassan fognak haladni, ezt mindenképp leszögezték egymásnak. De ez így volt jó, hiszen a rítus minden cseppjét ki akarták élvezni.
Épp ebédszünet előtt nem sokkal járhatott az idő, amikor Aurora előtt egy felettébb jól öltözött, vékony férfi lépett be a vizsgálóba.
– Mr. Forest. Uram, odabent nem lehet enni…- mondta felháborodottan az asszisztens, akit láthatóan felhúzott, hogy a páciens egy méretes csokifánkkal a kezében battyogott be az ajtón, "Nekem lehet" címszóval, de Cherubot ez egyáltalán nem billentette ki a szerepéből.
– Szép napot! Elliot Forest - köszönt új betege, mire a sötétkék, térdig érő medimágusi köpenyt és színben hozzáillő nadrágot viselő gyógyító a rá oly jellemző határozottsággal lépett közelebb hozzá, állva annak férfias, kissé hosszantartó kézfogását. Nem zavarta a dolog, hiszen hivatása gyakorlatilag másról sem szólt, mint a fizikalitásról. - Üdvözlöm Mr. Forest! Cherub Willbutch medimágus vagyok, a plaszti-medimágiai osztály vezetőhelyettese - mutatkozott be ő is megnyerő, magabiztos orgánumán. Őszinte érdeklődéssel figyelte a delikvenset, aki még mindig a kezében szorongatta a fánkját, mintha csak valami kabala lenne.
- Én jelentkeztem be arra a bizonyos általános felmérésre. Szeretném, ha még fiatalosabbá tenne, mármint persze, ha lehetséges… - fejtette ki látogatásának célját Elliot, miután Cherub magához vette a szót.
-  Rendben van, mindjárt rátérünk erre is...de előbb...Aurorának, az asszisztensemnek igaza van, itt nem lehet enni, így ételt sem szabad behozni szigorú, higiéniai okokból. Megkérem, hogy tegye el a fánkot a táskájába, vagy dobja ki a szemetesbe - nézett páciensére ellentmondást nem tűrően, majd tekintetét az egyik sarokban lévő kukára irányította. Megvárta, amíg páciense elrendezi magát, majd az asztalával szemben lévő egyszerű, fehér székre mutatott.
- Kérem foglaljon helyet!
Ahogy mindig, most is a páciens előéletének, kórtörténetének és életmódjának precíz felmérésével kezdte a vizsgálatot, ami eltarthatott pár percig, így ő is leült az asztala mögötti székre. Pennája és pergamenje tökéletes rendben sorakozott az asztalán, hogy is lehetett volna másként. Elliotra emelte zöldeskék íriszeit, melyek ha valaki tüzetesebben megnézte, észrevehette, hogy nem pont ugyanazon színtónushoz tartoztak. Bal írisze türkizkék volt, míg a jobb már áthajlott türkizzöldbe.
- Nos tehát... azt mondta, hogy fiatalosabb külsőt szeretne - nézett lassan, áthatóan végig Elliot sima arcbőrén. - Megkérdezhetem, hány éves? - szemrevételezte továbbra is a férfi szinte makulátlan bőrét.
- Prevenciós céllal érkezett hozzám, vagy van konkrét elképzelése, amit szeretne magán fiatalítani? - tette fel az oly magától értetődő kérdést. Szinte biztosra vette, hogy az utóbbi eset áll fenn, elvégre miért is kereste volna fel a férfi, ha nem zavarná valami a saját arcán, avagy testén? De nem egyszer történt meg vele, hogy a páciensek kezdetben egy bizonyos ürüggyel keresték fel, majd végül teljesen más beavatkozást vázoló kórlappal a kezükben távoztak a vizsgálójából, ezért teljes figyelmét Elliotnak szentelve hallgatta válaszát. Saját bőrén tapasztalta meg, mennyire fontos, hogy a medimágus és betege között tökéletesen őszinte viszony alakuljon ki. Ehhez pedig az első lépés az volt, hogy a beteg érezze, bármit is mond, gyógyítója nem fog ítélkezni, maximálisan megbízhat benne, és talán a legfontosabb: csakis oly mértékben avatkozik bele a természetbe, amely a páciens saját, jól felfogott érdekeit szolgálja.

Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma / Káosz uraság

Elérhető Elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2019. 04. 19. - 18:22:51 »
0

Lehetne ennél tökéletesebb?



Mr. Willbutch
2000. április

.outfit.

Egy dolgot azonnal konstatáltam: ezekért a zöld szemekért és széles vállakért már megérte beülnöm a bibircsókos banya mellé a váróba. Nem mindennap mondhatja el magáról az ember, hogy csak úgy besasszézva a Mungóba ilyen medimágusokkal találja szembe magát. Az eddigi élményeim finoman szólva sem voltak pozitívak az ispotály falai között. Kétszer megtapiztak, aztán megmérgeztek véletlenül. Talán, ha nem lenne ilyen nagy a probléma a magánéletemben, erre sem vetemedtem volna.
A kis hang elismételte párszor bennem, hogy: hihetetlen, hogy Forest miatt ezt teszed magaddal, O’Mara. Világ életemben undorodtam a természetellenes dolgoktól. Ezért nem volt a bőrömön egy darab tetoválás sem. Megvoltam győződve róla, hogy aminek kellett az kellő nyomott hagyott a testemen… és így az arcomon is. Nem volt rajta egy csepp ránc sem, csak néha bukkant elő egy-egy sötét karika. Oké, talán már kezdenek megjelenni a szarkalábak is a szemem sarkába, de közel sem olyan erőteljesen, mint mondjuk Nathanielnek, aki egy évvel fiatalabb nálam – legalábbis papíron. Így hát pillanatok alatt elmondtam neki, miért jöttem és emlékeztettem a bejelentkezésem okára is. „Általános felmérés.” Fogalmam sem volt, hogy ez mit takarhat, de reméltem megmondja, mi a baj velem… mert én képtelen lettem volna kiszűrni.
Rendben van, mindjárt rátérünk erre is...de előbb...Aurorának, az asszisztensemnek igaza van, itt nem lehet enni, így ételt sem szabad behozni szigorú, higiéniai okokból. Megkérem, hogy tegye el a fánkot a táskájába, vagy dobja ki a szemetesbe.
A szemetesbe? Maga tényleg ilyen barbár? – Kacsintottam rá, majd egy cseppet sem finom mozdulattal a számba nyomtam az egész fánkot. Lássa csak, hogy minden belefér. Persze biztos voltam benne, hogy így leginkább egy jól lakott ötévesnek néztem ki, de nem számított. Mire helyet foglaltam már le is nyeltem.
Szexi gyógyító kedvéért még a lábaimat is keresztbe vetettem és kicsit hátra dőltem a székben, hogy mindent tökéletesen láthasson. Végül is, ha az ő szemében meglátom a csillogást, amivel általában végig mérnek azok, akikre hatással vagyok, akkor mégsem biztos, hogy a külsőmmel van a gond. Talán Natot csak a tény zavarja, hogy már harminckettő vagyok.
Nos tehát... azt mondta, hogy fiatalosabb külsőt szeretne. – Ismételte meg, amit mondtam, közben alaposan megnézte az arcomat. Én meg őt figyeltem, várva, hogy na kiszúrt-e már valami undorító hibát. – Megkérdezhetem, hány éves?
Az egyik tenyerem a térdemre tettem, majd nagyot pislogva néztem a fickóra. Valamiért Natra ez az ártatlan arckifejezés mindig elképesztő hatással volt. Nem értettem miért, de reménykedvem, hogy itt is elég lesz ahhoz, hogy legalább fiatalabbnak tituláljon fejben.
Mennyinek tippelne? – kérdeztem. Épp csak egy pillanatig vártam a válaszára, aztán ha eltalálta, ha nem rávágtam: – Máricusban töltöttem a harminckettőt.
Furcsa volt egy ilyen magas emberrel beszélni. Megszoktam, hogy Nat vagy Cartwright közelébe senki sem ér. Sőt a legtöbben még nálam is sokkal alacsonyabbak… például az én drágalátos unokatestvérem, Kean Rowle.
– Prevenciós céllal érkezett hozzám, vagy van konkrét elképzelése, amit szeretne magán fiatalítani?
Perverziós cél… remek… jól indul a beszélgetés. Egy kicsit elmosolyodtam, majd megköszörülve a torkom megpróbáltam komolyságot erőltetni az arcomra. Mégis csak úgy lehet tökéletesen megtalálni a hibát a képemen.
Az igazat megvallva ez egy kicsit bonyolult ügy. Ezért hát nem döntöttem el semmit előre. Szükségem van egy olyan szakértőre, mint maga. – Felpattantam a székből és egy kicsit járkálni kezdtem. Képtelen lettem volna úgy kimondani a szavakat, hogy közben a szemébe nézek. Nálam jobban senki sem szégyellhette magát, amiért Nathaniel Forest kedvéért ilyenre vetemedik. – Abban reménykedtem, hogy meg tudja mondani, mégis mi a baj az arcommal… hogy mennyire nézek ki öregnek. És ha megtalálta a gondot, akkor ajánl valami kezelést.
Ahogy kimondtam ezeket végre ránéztem. – Mert maga igazán jópas… szakembernek tűnik. – Szándékos kis nyelvbotlás, amit újabb kacsintás és egy aprócska sóhaj követett. Aztán újra ártatlanságot erőszakoltam az arcomra.

Naplózva


Cherub Willbutch
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2019. 04. 20. - 09:12:39 »
+1

Lehetne ennél tökéletesebb?



Elliot Forest

Elliotnak nem akaródzott megválni az erőt adó fánktól, helyette....– A szemetesbe? Maga tényleg ilyen barbár? – méltatlankodott a páciens látványosan.
Cherub higgadtan nézte végig, ahogy páciense a szájába tömi azt a méretes csokis izét, mindössze felvont bal szemöldöke árulkodott arról, hogy megvan a véleménye a dologról. Hagyta, hogy a keresztbetett lábú férfi rendesen megrágja és lenyelje a cukorbombát, aztán szenvtelen arccal szólt neki:
- Maradt egy kis csokifolt a szája alatt...-  érintette közben a saját szája sarkához mutatóujját. - Itt.
- Nyugodtan vegyen a zsepkendőből - nézett az asztalán lévő kosárkára, ami tele volt egyszerű, fehér papírzsepivel. Bizony sokszor szükség volt rá... ahogy a páciensek megnyíltak a testükkel kapcsolatban, úgy szakadtak fel a lelki sebeik is.
Egy kis félmosoly siklott át az arcán, ahogy páciense naiv arckifejezéssel próbált meg fiatalítani arcán, holott erre láthatóan semmi szüksége nem volt.
– Mennyinek tippelne? – tartott egy kis hatásszünetet, majd folytatta: – Máricusban töltöttem a harminckettőt.
- Gratulálok, harminckét évesen akár tíz évet is letagadhatna, és ezt most nem hízelgésből mondom. Innen is látom, hogy a bőre kötőszövete megőrizte huszas éveinek formáját... - szemlélte lassan tovább Elliot arcát, amíg az a következő kérdésre felelt.
– Az igazat megvallva ez egy kicsit bonyolult ügy. Ezért hát nem döntöttem el semmit előre. Szükségem van egy olyan szakértőre, mint maga – pattant fel teljesen váratlanul a székből, amiről a gyógyító arra következtetett, páciense számára valójában kellemetlen bevallani, hogy miért is jött el hozzá.
– Abban reménykedtem, hogy meg tudja mondani, mégis mi a baj az arcommal… hogy mennyire nézek ki öregnek. És ha megtalálta a gondot, akkor ajánl valami kezelést - mondta csak úgy maga elé Elliot, még véletlenül sem Cherubra nézve. Aztán végül mégis sikerült neki.
– Mert maga igazán jópas… szakembernek tűnik - sóhajtott és kacsintott szemtelenül Cherubra a kedves páciens, amire a medimágus arcán egy őszinte félmosoly kapott helyet. Nem kerülte el a figyelmét az a szándékos nyelvbotlás. Ami azt illeti, rendszeresen kezdtek ki vele a női és a férfi páciensei is, így volt alkalma kidolgozni a helyzetre a megfelelő stratégiákat.
- Nos, köszönöm! Örülök, hogy jó szakembernek talál... Tudja, csak akkor tudok Önnek tökéletesen segíteni, ha maradéktalan a bizalom közöttünk - nézett melegen Elliotra egy kis csillogással a szemében. Már amikor először végignézett az arcán, akkor átfutott a gondolatai között, milyen gyönyörű is lenne páciense nőként. Azok a különleges alakú, mégis mandulavágású szemek, a dús, szépen ívelt ajkak, és a sápadt, sima bőrt keretező sötét, fényes haj... a férfi kecses, feminin alakjáról nem is beszélve. De ezt természetesen nem mondhatta ki hangosan, nem azért volt itt, hogy identitászavart alakítson ki páciensében, hanem az ellenkezője miatt.... hogy gyógyító varázslata révén a lehető legelégedettebb legyen magával.
- Természetesen a beszélgetésünk után alaposan megvizsgálom és felállítok egy diagnózist is...Aztán megkapja a kezelésekre vonatkozó javaslataimat, de előbb még azért lenne pár fontos kérdésem - fogta kezébe egyszerű, fabevonatú pennáját. Az egész vizsgáló végtelenül egyszerű volt, csupán egy nagy - gyógyíreket és üstöket rejtő - szekrény, két asztal, négy szék, egy bájitalospult és egy vizsgálószék kapott helyet benne. A falakon sem voltak képek, Cherub mindig a „kevesebb több”híve volt. Fehér falak, fehér székek és világos, fabútorok jellemezték irodáját, de ez a fajta minimalizmus nem csak a munkahelyét, hanem egész életét is átitatta. Aurora a saját kis asztalánál rendezgette a páciensek papírjait, amíg a medimágus a páciensével foglalkozott. Cherub tudta, hogy van dolga elég, így ezúttal inkább maga jegyzetelt, különben is szeretett a saját feljegyzései alapján dolgozni. Valahogy mindig hiányérzete volt, ha az asszisztenséét kellett használnia, ezért igyekezett magához ragadni a pennát, ha megtehette.
- Hol született, hol nőtt fel? Bár kevesen gondolnák, az adott helyszín éghajlata és egyéb sajátosságai sok mindent meghatároznak a külsőnk szempontjából - magyarázta a kérdésfeltevés okát a medimágus. Erre most ugyanis valóban nem csak a beteg kórlapjának kitöltése végett volt szüksége, hanem a kezelés szempontjából is kulcsfontosságú lehetett. Megvárta, amíg páciense kifejti a választ, aztán feltette a következő kérdést is.
- Kapcsolatban van a szüleivel, nagyszüleivel? Fontos lenne tudnom, ők hogyan, miként öregedtek meg... gondolok itt kopaszodásra, őszülésre, a bőr megereszkedésére, a ráncok lokációjára, illetve intenzitására, mélységére... Az évek során feltűnően változott a testtartásuk, a csontozatuk állapota például? Minden információ fontos lehet, ezért ne hagyjon ki semmit. Illetve ha vannak testvérei, az ő fizikai változásaikat is fejtse ki, kérem! - dőlt kissé hátra a székében, készen állva rá, hogy igya a páciens szavait.
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma / Káosz uraság

Elérhető Elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2019. 04. 22. - 15:43:12 »
0

Lehetne ennél tökéletesebb?



Mr. Willbutch
2000. április

.outfit.

Ennél jobb hírt aztán nem is kaphattál volna O’Mara. Fiatalos a kötővalamid. A hang gúnyolódott persze, én azonban egyelőre azt próbáltam megérteni, mi is az, amit Szexi gyógyító közölni próbált velem. Közben végre odáig is eljutottam, hogy a zsebkendőt az arcomhoz emeljem és letöröljem az ajkaim szegletében maradt csokoládé foltot. Azonnal beugrott az az emlék, mikor őrülten töröltem bele a csokis számat Monrego pólójába… furcsa, róla sem hallottam jó ideje. Gondolom a húga minden erejét bevetette nála is, hogy a barátságunk közé álljon. Ez volt Blaire Montrego. Kellett neki egy ellenség kép, akin kiélheti az éppen felturbózott hormonjait… és ez most én voltam. Rá nézve ez meglepően ironikus. Engem meg nem érdekel. Még egy pár hülye aranyvérű, aki meg akar ölni, éppenséggel belefért a repertoárba. Az élet szeret velem gúnyolódni.
Bedobtam a szemetesbe a piszkos papírzsebkendőt, de egyelőre nem ültem vissza a helyemre. Csak megtámaszkodtam a szék támlájába. Nem úgy, hogy a teljes testsúlyomat kelljen tartania. Éppen csak annyira, hogy kecses tudjak maradni. Ez nem az a hely volt, ahol a vadállat énemet kellett volna elővenni. Főleg, mert láttam, ahogy Willbutch zöld szemeiben csillan valami. Ezek szerint ő is észrevette azt, amit annyian már. Elégedett félmosoly szaladt végig az arcomon, majd visszatért a zavart komolyság.
Nos, köszönöm! Örülök, hogy jó szakembernek talál... Tudja, csak akkor tudok Önnek tökéletesen segíteni, ha maradéktalan a bizalom közöttünk.
Bólintottam.
Azt hiszem, ő volt az egyetlen, akinek elkerülhetetlen volt, hogy őszintén meséljek a kilétemről. Nem nagyon volt más választásom, ha a segítségét akartam kérni. Még szerencse, hogy medimágusokat mindenféle szabályok kötelezik az elhangzottak titokban tartásáról. A tekintetem egy pillanatra az asszisztensére vándorolt. Azért jobban örültem volna, ha esetleg ő távozik.
Természetesen a beszélgetésünk után alaposan megvizsgálom és felállítok egy diagnózist is...Aztán megkapja a kezelésekre vonatkozó javaslataimat, de előbb még azért lenne pár fontos kérdésem. – Közben kézbe vette a pennáját.
Sejthettem, hogy készültem az ilyen jellegű kérdésekre… de valójában még annál is jobban. A belsőzsebemben ugyanis ott lapult a kép, amit anyámról olyan régóta őrizgettem. Az egyik legutolsó volt, abból az időből, amikor még normális gyerek voltam. Belegondolva már az is volt vagy tizenhat éves.
Hol született, hol nőtt fel? Bár kevesen gondolnák, az adott helyszín éghajlata és egyéb sajátosságai sok mindent meghatároznak a külsőnk szempontjából.
Csupa felkavaró gondolat volt mind ez. Kénytelen voltam, hát visszarogyni a székbe, mert csak ott tudtam megőrizni a magabiztosságom, mielőtt elönt valami furcsa feszültség, ami minden alkalommal, ha a gyerekkoromról volt szó. Nathanielnek is nehezemre esett róla beszélni, nem hogy egy vadidegennek. Meg kellett erőltetnem magamat, hogy meg tudjam formázni a szavakat.
Bathban születtem – válaszoltam, de már csak az ölemben pihenő kezemet tudtam bámulni. – Pár évig ott nevelkedtem, aztán átköltöztünk egy észak-írországi kisfaluba. Aztán tizenévesen… elmentem Egyiptomba… – Megrántottam a vállamat és felemeltem a tekintetem. Nem akartam ennél részletesebben beszélni a dologra. Pont elég sokk volt, mikor kishíján megöltek. Tele van hegekkel a testem s azokhoz ragaszkodtam. Mindegyik egy újabb pofon volt, akárhányszor odanéztem.
Kapcsolatban van a szüleivel, nagyszüleivel? Fontos lenne tudnom, ők hogyan, miként öregedtek meg... gondolok itt kopaszodásra, őszülésre, a bőr megereszkedésére, a ráncok lokációjára, illetve intenzitására, mélységére... Az évek során feltűnően változott a testtartásuk, a csontozatuk állapota például? Minden információ fontos lehet, ezért ne hagyjon ki semmit. Illetve ha vannak testvérei, az ő fizikai változásaikat is fejtse ki, kérem!
Basszus, O’Mara… nem kéne belemenni ennél jobban. Nyeltem egyet, ahogy a hang már egyenesen fojtogatott a zsörtölődésével. Éreztem, hogy a szalag is egyre vadabbul lüktet. Talán azért is nyúltam be a zsebembe és húztam elő a [képet, hogy levezessem a feszültséget egy hirtelen mozdulattal.
Ez anyám harmincöt évesen. Nem öregedett ő sem túl gyorsan. – Újabb sóhajtás. – Sajnos, hosszú évekig nem találkoztam vele, így fogalmam sincs miként öregedett meg… aztán sajnos meghalt. A nagyszüleimet pedig nem ismerem… ahogy apámat sem. – Hazugság volt persze. Ismertem Phillip Rowle-t. Jobban is, mint kellett volna, ám ez mégis kevés volt ahhoz, hogy egy medimágus képébe nyomjam, hogy egy aranyvérű család egyik neves tagjának fattyú fia vagyok és ezzel lényegében tönkre is tehetném a Rowle-okat. Jobb volt ezt a kérdést így lezárni.
Az öcsémnek más az apja. Igazi írnek tűnik, alig hasonlít anyánkra. – Magyaráztam. Közben ujjaimmal megigazítottam a homlokomra simuló tincseket. – Tudom, hogy ez nem sok, de sajnos tényleg nem ismertem túl jól rokonaimat. A legjobb viszonyom a nevelőapámmal van a mai napig. Tud ezekkel az információkkal bármit kezdeni?

Naplózva


Cherub Willbutch
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2019. 04. 23. - 09:47:46 »
+1

Lehetne ennél tökéletesebb?



Elliot Forest

A medimágus továbbra is szenvtelenül nézte végig, ahogy a fehér papírzsepi magába szívta Elliot dús ajkai alól a csokifoltokat. Valódi csodának tartotta a genetikát, ami képes mindössze egyetlen egy, kulcsfontosságú pillanatban újat alkotni. Újat, és közben régit is, hiszen minden előző felmenője valahol ott volt az ember ereiben. Huszonhárom kromoszóma mindkét oldalról, ami aztán egy új emberi testben olvad össze... Ekkor még a természet törvénye igazságosan oldotta fel azt a hatalmi harcot, ami valószínűleg utána minden párkapcsolatban  megjelent előbb vagy utóbb. Ideális esetben nem csak a fogantatáskor, hanem később is arányosan oszlott volna meg, hogy ki mit tesz bele és mit vesz ki a kapcsolatból, de legtöbbször az egyensúly eltolódott, és  itt kezdődtek a problémák. Ádáz, dominanciáért vívott küzdelem vált abból, ami - remélhetőleg - kezdetben önzetlen, tiszta együttműködésnek indult. Cherub figyelmét nem kerülte el, mennyire kizökkentette magabiztosságából páciensét a születési- és lakóhelyére vonatkozó egyszerű kérdés.
– Bathban születtem – nézett az idő közben újra helyet foglaló Elliot beszéd közben az ölébe. – Pár évig ott nevelkedtem, aztán átköltöztünk egy észak-írországi kisfaluba. Aztán tizenévesen… elmentem Egyiptomba… – rántotta meg a vállát mondandója végén a páciens, amit szeme sarkából nagyon is jól látott a jegyzetelő gyógyító.
- Igazán lenyűgöző, hogy ilyen klímaváltozásoknak volt kitéve a bőre tinédzserként, és mégis ennyire makulátlan maradt - mondta őszinte elismeréssel a hangjában. Tényleg figyelemreméltónak tartotta a dolgot, sőt, a maga nemében már-már páratlannak is.
A felmenőire vonatkozó kérdésnél csak tovább fokozódott Elliot idegessége, akinek ezúttal egy fénykép sietett a segítségére, amit Cherub óvó mozdulattal vett át páciensétől. Mindennél tisztább volt a medimágus számára, hogyha az éghajlat-eltérés nem is viselte meg Elliot bőrét, a költözés maga a lelkét már igencsak érzékenyen érinthette.
– Ez anyám harmincöt évesen. Nem öregedett ő sem túl gyorsan. Sajnos, hosszú évekig nem találkoztam vele, így fogalmam sincs miként öregedett meg… aztán sajnos meghalt. A nagyszüleimet pedig nem ismerem… ahogy apámat sem – fejtette ki a páciens, közben a gyógyító tüzetesen szemügyre vette a képet. A nő lélegzetelállítóan gyönyörű volt, és Cherubnak akaratlanul is rajongva csillant meg a szeme, ahogy ránézett. Sajnálta, hogy ez a ragyogó szempár, ez a finom nyak és érzéki száj már rég az enyészeté, de a halál mindig megkapta a jussát, előbb vagy utóbb. Míg páciense beszélt, Cherub időnként Elliotra pillantott, mintegy össze-összehasonlítva a fényképen látható arcvonásokat a páciensével. Lelki szemei előtt épp egy ilyen arc tűnt fel, mikor elképzelte új páciensét egy sikeres nemtranszfigurációs eljárás után. Letette a fényképet maga mellé az asztalra és lázas jegyzetelésbe kezdett, hogy behozza az előbb elhangzottakat. A memóriája kiváló állapotban volt, könnyedén felidézte hát páciense szavait.
- Az öcsémnek más az apja. Igazi írnek tűnik, alig hasonlít anyánkra - folytatta a betege, kisöpörve a homlokában vendégeskedő, hívatlan tincseket. – Tudom, hogy ez nem sok, de sajnos tényleg nem ismertem túl jól rokonaimat. A legjobb viszonyom a nevelőapámmal van a mai napig. Tud ezekkel az információkkal bármit kezdeni?
Amíg a medimágus hallgatta páciense mondandóját, tovább sercegett a penna, aztán mikor befejezte a dokumentációt, egy pillanatnyi szünetet tartott, hogy összegezze magában a mondandóját.
- Ez mind nagyon hasznos információ, köszönöm, hogy megosztotta velem - nézett bizalmat ébresztően Elliot szemébe.
- Az édesanyja révén rendkívüli géneket örökölt, amikért a későbbiekben biztosan nagyon hálás lesz... Az hogy harmincöt évesen egyetlen ránc kezdeményeződés sem volt fellelhető az arcán, olyan örökség, melyet csak igen kevesek élvezhetnek... - osztotta meg kedvező véleményét páciensével. Még ha a másik igyekezett is magabiztosnak mutatni magát, Cherub átlátott a szitán, és ha csak lehetett, igyekezett megragadni minden lehetőséget, hogy némi megerősítést, önbizalmat pumpáljon a pácienseibe. A munkája éppen annyira szólt a lélekről, mint a testről. A kettő összefonódott, és együtt kellett gyógyítania őket, ha valódi változást szeretett volna ajándékozni a betegeinek. Nem véletlenül vette fel a medimágusi pszichológiai tárgyakat is önszorgalomból a mesterképzése során. Amit csak tudott, megtett azért, hogy minden szempontból kifogástalan szakember váljon belőle.
- Mesélne kérem az életmódjáról is? Gondolok itt arra, hogyan, miként szokott átlagosan étkezni.... mennyi folyadékot iszik egy nap? Zöldséget, gyümölcsöt visz be a szervezetébe napi szinten? - minden kérdése után szünetet tartott, időt hagyva a páciensnek, hogy felelhessen.
- Kávézik? Alkoholt vagy más tudatmódosító szert milyen rendszerességel fogyaszt? - természetesen tisztában volt vele, hogy némely kérdése kellemetlen lehet a pácienseknek, de ettől még fel kellett tennie őket.
- Illetve mi a helyzet a sporttal? Azt látom, hogy kiváló formában van, nincs Önön súlyfelesleg, valószínűleg alapvetően gyors anyagcserével áldotta meg a sors.... de ha emellett még sportol is, azzal már most sokat tesz a bőre állapotának megőrzéséért.
Nyugodtan, teljes figyelmével hallgatta végig a páciens válaszait, amiket a pergamenjén is rögzített.
- Az is érdekelne, hogy ápolja-e bármivel a bőrét? Elég sápadtnak tűnik a bőrtónusa, ezért feltételezem, hogy érzékeny lehet a napra? Használ napvédő krémet vagy olajat nyáron? - érdeklődött tovább.
Majd ha páciense ezekre is megfelelt, visszanyújtotta felé édesanyja fényképét, és a vizsgálóasztal felé mutatott.
- Megtenné, hogy felfekszik oda? Ott a legideálisabbak a fényviszonyok, így ott szeretném megvizsgálni - kérte páciensét határozott hangon.
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma / Káosz uraság

Elérhető Elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2019. 04. 24. - 15:21:59 »
0

Lehetne ennél tökéletesebb?



Mr. Willbutch
2000. április

.outfit.

Megremegett a kezem, ahogy átnyújtottam anyám képét. Régen a falón lógott a lakásomban, de miután onnan eljöttem, egyszerűen a kabátom zsebében tartottam. Egy nehezebb volt anyám kedves csillogó szemeit látni… tudom, mekkora szégyent hoztam rá, aminek az lett a végeredménye, hogy évekre kiszakítottam magam a családból.
Nem gondoltam volna, hogy ennyire nehéz lesz majd medimágushoz menni megint. Mindig nagyon megviselt, ha a Mungóba hoztak – általában erőszakkal. Nem szerettem az itteni eljárásokat, rendszerint magamat gyógyítottam, hiszen minden képességem megvolt hozzá. Olyan volt ez, mint egy ösztön, ami az évek során csak még inkább a részemmé vált. Valójában csak rajongtam a gyógynövényekért és a bájitalokért… meglehet mindez Dean hatása volt csupán. Gyerekként hosszú percekig elnézegettem ahogy a ház mellett burjánzó gyógynövénykertjét gondozta. Nagyot sóhajtva álmodoztam arról, hogy egyszer odahív és megkéri, segítsek neki. Büszkévé akartam tenni, ezért hát a Roxfortba érkezve máris rávetettem magam a tanulásra. A évfolyamunkon az egyik legjobb voltam és egy idő után még csak meg sem kellett erőltetnem magam ehhez. Anyám csupán azt furcsálta, hogy a többi tárgyból közepesen teljesítek… tudom, hogy azért sírt, mert azt akarta, hogy vigyem többre, mint ő.
–  Ez mind nagyon hasznos információ, köszönöm, hogy megosztotta velem. – Willbutch hangja kirángatott a gondolatok és a bűnbánat sűrű vízű tengeréből. Sóhajtás szakadt fel belőlem, ahogy a képről a tekintetem visszavándorolt a medimágus zöld szemeire. Igen csak különleges árnyalatuk volt és ahogy visszacsillant bennük fény, egy mágikus tárgyra emlékeztettek. Képes lettem volna órákig elnézegetni… mert néha tetszik más is, nem csak Nat. Tudtam nagyon jól, hogy ő sem olyan ártatlan. Megnéz magának mindenkit, aki egy kicsit „gyönyörű” az ő ízlése szerint. Talán így került képbe az a kölyök is, aki miatt átléptem ennek a vizsgálónak a küszöbét.
– Az édesanyja révén rendkívüli géneket örökölt, amikért a későbbiekben biztosan nagyon hálás lesz... Az hogy harmincöt évesen egyetlen ránc kezdeményeződés sem volt fellelhető az arcán, olyan örökség, melyet csak igen kevesek élvezhetnek...
Csendesen bólintottam. Mégis minek köszönhetem volna meg, még ha némi bók is megbújt a szavai mögött? Az leginkább anyámnak szólt, annak a csillogó szemű, gyönyörű boszorkánynak a képen. Hasonlítottam rá, de közben mégsem. Tudtam, hogy sem a hajam, sem a szemszínem nem az az árnyalat, ami ott csillant a képen. Ha pedig mégis, hát a bennem lakozó végtelen szörnyűség más fényt kölcsönzött sötét szembogaraimnak. Rowle voltam, szinte ízig-vérig, hiába a keleti vonások.
Mesélne kérem az életmódjáról is? Gondolok itt arra, hogyan, miként szokott átlagosan étkezni.... mennyi folyadékot iszik egy nap? Zöldséget, gyümölcsöt visz be a szervezetébe napi szinten? – Na igen, ismét témánál voltunk. Ha valamit mindennél jobban utáltam, akkor az az étel téma. Valószínűleg Nathanielnek köszönhető, hogy végleg elment a kedvem az étkezés minden formájától. Gyűlöltem, hogy azt is erőlteti. – Illetve mi a helyzet a sporttal? Azt látom, hogy kiváló formában van, nincs Önön súlyfelesleg, valószínűleg alapvetően gyors anyagcserével áldotta meg a sors.... de ha emellett még sportol is, azzal már most sokat tesz a bőre állapotának megőrzéséért.
Megrántottam a vállamat.
Sosem voltam sportember. – kezdtem bele, kicsit kihúztam magam. – Viszont, az érdeklődési köröm lehetővé teszi, hogy sokat kiránduljak. Nem egyszer kegyetlenül nehéz körülmények között. Ilyenkor kerülöm a hoppanálást… viszonylag későn tettem le a vizsgát és még eléggé megvisel az utazásnak ez a formája.
Megint teljesen hátra dőltem a székbe, mintha ezzel is csak húzni akarnám az időt. Semmi kedvem nem volt kitérni az étkezés témára. Persze mióta megeszem azt a sok vackot, amit Nat belém diktált, egészen élettel teli színem lett az átlaghoz képest. Talán a bőröm is feszesebb volt és egészségesebb.
Sok vizet iszok, teát, kávét… whiskyt… – Még egy sóhajtás tört elő, ma már sokadjára. Érezhette, mennyire kellemetlen ez a téma. – Nem rajongok az ételekért… ha  tehetném egésznap édességet ennék vagy éppen semmit. De sajnos van, aki gondoskodni akar rólam. Gondolom ő egészséges dolgokat próbál belém diktálni…
Megrántottam a vállam, mintha nem lenne fontos.
Az is érdekelne, hogy ápolja-e bármivel a bőrét? Elég sápadtnak tűnik a bőrtónusa, ezért feltételezem, hogy érzékeny lehet a napra? Használ napvédő krémet vagy olajat nyáron?
Az elmúlt egy évben kezdtem el krémeket használni. Ismeri a Kövér Betty-féle Csiganyál kencét? Egy vagyonba kerül, de remek hatása van. – magyaráztam olyan lelkesedéssel, mint egy elcseszett tinilány. Máris éreztem, hogy vörössé válik a fülem hegye. Égesd csak magad, O’Mara… mit számít?! Gúnyolódott velem a hang. Nem számított, eltettem a képet.
Aztán odasétáltam a vizsgálóasztalhoz és lefeküdtem rá. Direkt úgy rendeztem el magamon még a ruhákat is, hogy a lehető legtökéletesebben nézzek ki, mikor Szexi gyógyító fölém hajol. Ha már egyszer nem érhetek hozzá máshoz, mert Mr. Forest dührohamot kap, legalább hadd nézzem meg jobban magamnak. Ennyit már csak megérdemeltem.
Ugye meg fog érinteni? – kérdeztem nem titkolt lelkesedéssel. Most, hogy elmúltak a kellemetlen témák és anyám képe is olyan helyre került, ahol nem láthattam, visszatért a korábbi hangulatom, ami nagyrészt Willbutch látványának volt köszönhető.
Én amondó vagyok a saját munkám terén is, hogy addig amíg csak látok valami, nem ismerhetem meg az igazi valóját. – Ebben nem sok hazugság volt igazából. Sok átkot ugyan megéreztem a varázstárgyakon már azelőtt, hogy megérintettem volna. Én azonban mindig jobban szerettem a saját bőrömön kísérletezni. Úgy tudhatja csak meg igazán az ember, mivel is áll szemben. Mindenestere megragadtam Szexi gyógyító csuklóját, hogy a tenyerét az arcomra fektessem.
Tudja, én imádom csodálni azt, ami gyönyörű. Abban, nincsen semmi rossz. – Folytattam, mintha még mindig a munkámról beszélnék.
Naplózva


Cherub Willbutch
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2019. 04. 25. - 11:46:13 »
+1

Lehetne ennél tökéletesebb?



Elliot Forest

Látta a páciensén, hogy cseppet sem élvezi a beszélgetés ezen fonalának göngyölítését, de muszáj volt tartania magát a protokollhoz. A maga részéről rendkívül odafigyelt arra, hogy mit eszik, mit iszik, és mit sportol. Szerette, ha a legjobb formájában van, nem csak hiúsági okokból, hanem egyszerűen így érezte jól magát. És nem mellesleg az erőnlétére szüksége volt a munkájához is. Egyes esetekben meg kellett emelnie a pácienseket, amikor feltette őket a vizsgálóasztalra, vagy leszedte őket például, ha mozgásképtelenek voltak, és ilyenkor hogy nézett volna ki az, ha összeroskad a súlyuk alatt. Nem, ilyen bakit nem engedhetett meg magának.
Éppen ezért keményen edzett heti két alkalommal, szigorúan. Ha összejött, akkor szerdánként a medimágusi hobbi-kviddics csapat edzésén izzadt, ha valamilyen okból elmaradt az edzés, vagy nem tudott ott lenni, akkor mindkétszer a házához közeli erdőben futott, és kidőlt fatörzsekkel edzette izmait. Még a medimágusi köpeny alatt is kivehető volt szépen kidolgozott izomzata, amire ha őszinte akart lenni, büszke is volt. Keményen megdolgozott azért, hogy így nézzen ki... attól még, hogy Ziggensnek hála férfi testben élhetett, a jelenlegi formájához ő maga is rengeteget hozzátett fegyelmezett, következetes szokásaival.
Miközben páciense megosztotta vele életmódjának részleteit, folyamatosan jegyzetelt. A koncentráció közben kissé össze is ráncolta a szemöldökét, nem akart lemaradni semmi fontosról. – Sok vizet iszok, teát, kávét… whiskyt… Cherub a whisky említésén kicsit meglepődött, és ez a csodálkozás talán ki is ült az arcára, de nem szólt semmit. Felettébb szerencsés embernek tartotta Elliotot, aki maximum húsz-huszonkét évesnek nézett ki úgy, hogy nem sportolt különösebben semmit és kávét, valamint alkoholt is ivott rendszeresen. Bőre ennek ellenére sem tűnt egyáltalán dehidratáltnak...Páciense ismét sóhajtott, láthatóan nem csak, hogy nem élvezte, de zavarta is a beszélgetés.
– Nem rajongok az ételekért… ha  tehetném egésznap édességet ennék vagy éppen semmit. De sajnos van, aki gondoskodni akar rólam. Gondolom ő egészséges dolgokat próbál belém diktálni… - mondta Elliot különös beletörődéssel a hangjában, amiből Cherub arra következtetett, hogy páciense számára igen csak terhes annak a bizonyos illetőnek a gondoskodása. Vállrántása már-már kicsit mesterkéltnek tűnt, amit a medimágus nem igazán értett, de nem kommentálta a dolgot.
– Az elmúlt egy évben kezdtem el krémeket használni. Ismeri a Kövér Betty-féle Csiganyál kencét? Egy vagyonba kerül, de remek hatása van – kérdezte immáron közvetlenebb, lelkesebb hangon a páciens, amire Cherub bólintott.
- Igen, ismerem, és magam is teszteltem. Tényleg hatásos - küldött egy mosolyt a páciense felé, aki a vizsgálatra vonatkozó kérésére hamar önállósította magát, és felfeküdt a vizsgálóasztalra. Cherub követte őt, és leült az asztal melletti székre, majd egy mozdulattal Elliot arca felé irányította az asztalhoz speciálisan applikált nagyítóberendezést.
Ekkor páciense olyasmit mondott, ami kissé kizökkentette a medimágust a megszokott rutinjából.
– Ugye meg fog érinteni?
- Természetesen - vonta föl egyik szemöldökét. - Mivel megvizsgálom - zárta volna rövidre a kérdést.
– Én amondó vagyok a saját munkám terén is, hogy addig amíg csak látok valamit, nem ismerhetem meg az igazi valóját - folytatta a páciens a mondandóját, ami eggyel már jobban emlékeztetett egy normális páciens-gyógyítói beszélgetésre. - Ebben egyetértünk - sóhajtott Cherub, majd korábbi - kissé gyanakvó - fenntartása eltűnt, és szándékában állt, hogy tüzetesebben szemügyre vegye Elliot bőrredőinek állapotát, először is a homlokán. Már nyúlt volna az arca felé, de betege megelőzte őt és váratlanul odahúzta tenyerét az arcára.
– Tudja, én imádom csodálni azt, ami gyönyörű. Abban, nincsen semmi rossz - élvezkedett a helyzeten a páciens, mire Cherubban egy pillanatra felment a pumpa. Akkor menjen a meredező pálcák klubjába inkább... - akadt ki magában.
Napi tizenórában azon volt, hogy a páciensek igényeit kielégítse, és elkötelezettségét egy pillanatra sem veszítette el... ugyanakkor előfordult, hogy néha kijött a sodrából. Ez történt most is. Nem, nem tagadhatta le, hogy a betege sármos, vonzó férfi, aki valószínűleg rengeteg nő és férfi figyelmét kelti fel, sőt, sokan talán most szívesen lennének az ő helyében. De... és itt a lényeg. De ő pontosan tudta, kihez, mikor és milyen körülmények között kíván hozzáérni. És ez a mostani érintés egyáltalán nem a fejében lejátszódó protokoll szerint történt. A harag egy pillanatra megvillant a szemében, de aztán ugyanolyan gyorsan távozott is. Ez csak egy kis szalmaláng volt... hacsak valaki nem akarta tovább korbácsolni, akkor hamar ki is hunyt.
- Mr. Forest - nézett komolyan páciense szemeibe Cherub. - Kérem, hagyja, hogy nyugodtan végezzem a munkámat! - szedte le szabad kezével egy kicsit erősre sikeredett mozdulattal a csuklójáról betege kezét, de a tenyerét azért az arcán hagyta. Elvégre minek szedje le, ha hamarosan teheti is vissza. - A szakmai életéről majd később beszélgetünk!! - folytatta ellentmondást nem tűrő hangon.
Hosszan kifújta a levegőt, hogy ezzel párhuzamosan távozzon belőle az idegesség, majd már ismét higgadtan, visszahajolt a nagyító felé és két kezével széthúzta Elliot homlokának bőrszövetét. Hogy aztán megdöbbenve hőköljön hátra. Közelről nézve ugyanis páciense bőre olyan rugalmasságról tanúskodott, ami ebben az életkorban lehetetlennek tűnt...
- Nincs semmilyen átmenet a zsírpárnák között... - morogta halkan maga elé. - Ennyi idősen ez... csaknem lehetetlen... - felejtkezett meg egy pillanatra még a pácienséről is.
- Hacsak... nem piszkáltak bele sötét varázslattal a vérvonalba...
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma / Káosz uraság

Elérhető Elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2019. 04. 26. - 19:19:51 »
0

Lehetne ennél tökéletesebb?



Mr. Willbutch
2000. április

.outfit.

Már majdnem kezdtem komfortosan érezni magam a Mungóban és ez nagy szó volt. Eddig a legtöbb medimágus azt érte el, hogy két perccel a nagy találkozás után, de még a vizsgálat megkezdése előtt le akartam átkozni a képüket vagy legalábbis a képükbe önteni azt a bájitalmennyiséget, amit gondosan előkészítettek a lenyugtatásomra. Persze az esetek nagyrészében nem is magamtól jöttem az ispotályba, hanem valaki megragadott és berángatott – a legtöbb esetben Nataniel Bepánikolokegykisvértől Forest volt az.
Nem láttam én még ilyen medimágust. Magas is volt – ami a gyengém – és persze elég jóképű ahhoz, hogy felvegyem az elcsábítandók listájára. Nem akartam én ráerőltetni magamat, meghát az sem lett volna szerencsés, ha Gustaf módjára megőrül a látványomtól annyira, hogy majd Nat totál kiakadjon. Egyszerűen csak szórakoztam. Ha valaki szeretett játékot űzni, hát az határozottan én voltam. Ez a játék meg már kezdett annyira szórakoztató lenni, hogy vétek lett volna abbahagyni. Láttam a változást az arcán és hát bevallom, egy cseppet meglepett, hogy ideges lett. Elcseszett egy munkamániás lehet ez, O’Mara… – suttogta szinte vihogva a kis hang, amihez máris társult a szalag ritmikus lüktetése a csuklómon. A játék az játék.
Mr. Forest. – Azért a szigorú hangért, amin megszólalt, máris hevesebb ritmusra kezdett el járni a szívem. – Kérem, hagyja, hogy nyugodtan végezzem a munkámat!
Ahogy megragadta a csuklómat, felnyögtem, mintha fájna… valójában azonban ott csengett benne egy csepp kéjesség. Nem adom fel egy könnyen ezt sem, ahogy már annyi minden mást az életem során. Elliot O'Marát, nem lehet megtörni. Addig menetel előre, míg meg nem kapja, amit akar.
Bocsánat, azt hittem az a munkája, hogy hozzám érjen. – Válaszoltam gúnyos kis félmosollyal az arcomon, majd leeresztettem a tenyerem a combom mellé.
Teljes nyugalommal vártam meg, míg a nagyítót közelebb húzta. Aközben is őt figyeltem, mozdulatlanul. Valójában tudtam, hogy tetszik neki a látványom, legyen akármilyen is a szexuális identitása. Ha valaki, hát én tökéletesen tudom, hogy a vonzalom és a szépség felismerése nem köthető nemhez. Nem hinném, hogy lehetne a tolvajságot foglalkozásnak titulálni, mégis ez volt az amiben olyan mértékben kiélhettem a szépérzékemet, mint másban soha. Egy valamit tökéletesen tudtam. Hiába volt valami aranyból, ha a kidolgozása ronda volt… simán otthagytam vagy gyorsan túl adtam az ilyen tárgyakon. Volt, hogy egy értelektelen kis fémdarabot, szépen kidolgozott mintával hosszú percekig képes voltam bámulni csak az ujjaim között forgatva.
Nincs semmilyen átmenet a zsírpárnák között...
Hogy milyen párna? – gondolkodtam el és a dokira néztem a nagyítón keresztül. Hát elég furán nézett ki, de ezúttal nem röhögtem el magam, csak a szavaira koncentráltam.
Ennyi idősen ez... csaknem lehetetlen... – Érkezett a folytatás… na meg a ráadás: – Hacsak... nem piszkáltak bele sötét varázslattal a vérvonalba...
Mi a jó büdös franc az a zsírpárna? – Fakadt ki belőlem az első kérdés és persze azonnal fel akartam ülni, aminek köszönhetően telibe fejeltem a nagyítót. Így fájó, lüktető homlokkal hullottam vissza a vizsgálóasztalra.
Persze nem igazán a párnácskáim érdekeltek… az a sötét mágia dolog jobban zavart. Nem akartam még véletlenül sem elárulni magamat vagy azt a hülye apámat. Igazából fogalmam sincs, hogy azon az ágon mik történt és hogyan, de tisztességes varázslóknak semmiképpen nem mondanám őket. Anyám ágán viszont mindenki mugli volt az egyik unokatestévérén kívül, aki történetesen Ada apja.
Higgye el, a családomnak semmi közé a fekete mágiához és nekem sem.
Ez az, hazudj csak O’Mara, az jól áll neked… Úgy súgta a fülembe a hang, mintha bűntudatot akarna bennem kelteni. Én azonban majdnem biztos voltam benne, hogy nem fog semmi sem történni, ha nem szerez tudomást a Rowle családi ágról.
Biztos vagyok benne, hogy csak jók a genetikai adottságaim. És örülnék, ha maga is ennél maradna, Mr. Sze… Willbutch. – Közöltem és még mindig a beütött homlokomat masszírozgattam. – Még mit lát a párnáimon kívül?
Naplózva


Cherub Willbutch
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2019. 04. 27. - 14:37:34 »
+1

Lehetne ennél tökéletesebb?



Elliot Forest


– Bocsánat, azt hittem az a munkája, hogy hozzám érjen – válaszolta csípőből a páciens, mire Cherub ismét felvonta egyik szemöldökét. Meglehetősen szemtelen volt az új páciense, és ez már eleve bosszantotta a medimágust. Nem is kicsit. Mert nem elég, hogy Elliot az idegein táncolt, látványosan élvezte is a helyzetet, erről árulkodott az a bizonyos már-már kéjes sóhaj is. Ez pedig olyan feszültséget keltett benne, amit általában igen speciális módon vezetett le az otthona négy falai között. Az élete semely területén nem tűrte az ellentmondást vagy a visszapofázást, a vizsgálójában meg főleg nem. - Nem, nem az a munkám. Azt hiszem, sok betegem belehalt volna, ha csupán kézrátétellel próbáltam volna meggyógyítani őket a megfelelő kezelés helyett - sziszegte oda foghegyről. Idegessége azonban hamar átcsapott döbbenetbe, amikor szembesült Elliot - génszerencsejátékon szerzett - adottságainak felettébb gyanús körülményeivel. Olyan mélyen elmerült a gondolataiban, hogy asszisztense aggodalmára tért csak magához.
- Minden rendben Willbutch gyógyító? - érdeklődött kissé élesen Aurora.
– Mi a jó büdös franc az a zsírpárna? – akadt ki mostmár a páciens jogosan, és hogy szabaduljon kellemetlen helyzetéből, igyekezett felülni, ám ez cseppet sem úgy sikerült neki, ahogy akarta. Tekintve, hogy figyelmen kívül hagyta azt az aprócska körülményt, hogy a feje fölött volt az a bizonyos nagyító.
– Higgye el, a családomnak semmi közé a fekete mágiához és nekem sem - szögezte le rögtön Elliot, mire Cherub oldalra hajtotta a nagyítót, nehogy véletlenül még egyszer beüsse a fejét. - Jól van? - kérdezte aggodó hangon betegét, majd szemügyre vette azt a kis részt a homlokán, ahol beverte a fejét. Szerencsére nem tűnt vészesnek, csak egy kis horzsolás volt, de Cherub semmiképp nem hagyta annyiban a dolgot. Elvégre a páciensei nem azért érkeztek hozzá, hogy aztán sérüléssel az arcukon távozzanak.
– Biztos vagyok benne, hogy csak jók a genetikai adottságaim. És örülnék, ha maga is ennél maradna, Mr. Sze… Willbutch – magyarázkodott tovább Elliot, közben látványosan masszírozva fájó homlokát. – Még mit lát a párnáimon kívül?
- Aurora, kérem hozza ide a pálcámat és a Mindent Halló üstöt - utasította először asszisztensét.
- Mr. Forest, egy kis horzsolás van a homlokán, kérem hadd hozzam rendbe! - nézett látszólag kérdőn, de mégis olyan határozottan a páciensre, amely hangsúly nem igen adott teret ellenkező válasznak. Amennyiben a páciensnek nem volt ellenvetése, akkor kisimította a homlokából sötét tincseit, és az Aurorától átvett pálcájának adott nonverbális utasítással egyszerű, gyors mozdulattal rendbe hozta a sérülést. - Így ni, most olyan, mint új korában - mosolyodott el.
- Kérem, ne haragudjon, amiért magára zúdítottam a gondolataimat az előbb... csak őszintén meglepődtem. Tudja, az emberi arcbőr alatti zsírpárnák szépen megtámasztják a bőrt, így biztosítva annak ránc nélküli, fiatalos formáját. Az emberek huszas éveinek végén, harmincas éveinek elején azonban a zsírpárnák térfogata elkezd csökkenni, különösen az arc középvonalában és az állakon, emiatt megindul az öregedési folyamat és elkezdenek kialakulni a ráncok. A zsírpárnák között egyre több és nagyobb átmeneti szakasz alakul ki, ami az idő múlásával csak romlik. Mivel maga harminckét éves elmúlt, ennek a folyamatnak már egy ideje el kellett volna kezdődnie, de nyoma sincs annak, hogy ez megtörtént volna... sőt! Gyakorlatilag a bőre nem adja jelét annak, hogy bármilyen szempontból is öregedésnek indult volna - fejtette ki az egyszerű anatómiai magyarázatot Cherub, aztán egy kis szünetet tartott, időt hagyva a páciensének, hogy az elhangzottakat feldolgozhassa.
- Amit pedig a sötét varázslatról mondtam... azért elnézést kérek. Nagyon előreszaladtam, egyáltalán nem biztos még, hogy a mágia, ami az ön rejtélyes kortalanságának hátterében áll, sötét varázslat eredménye... viszont majdnem biztosra veszem, hogy valamilyen erős vérmágia áll a háttérben.
Intett Aurorának, hogy hozza közelebb azt a bizonyos üstöt, ami látszólag egy teljesen közönséges üstnek tűnt, leszámítva azt, hogy olyan kicsi volt, hogy könnyedén elfért a gyógyító tenyerében is.
- Ennek az üstnek a segítségével meg tudom állapítani, hogy érte-e Önt vérmágia...és ha igen, ki áll a hátterében, és milyen hatása van az Ön életére, avagy szervezetére... - folytatta már tudatosan lassabban. Ez most az a pont volt, amikor különösen szükséges volt, hogy időt hagyjon páciensének a feldolgozásra. Hiszen ha az ösztönei nem csaltak, akkor most talán olyasmit tudhat meg magáról a betege, amit eddig ő maga sem sejtett.
- A vizsgálathoz mindössze három csepp vérre lesz szükségem... a bal kezének mutató, középső és gyűrűsujjából egy-egyre...  - magyarázott az eljárásról izgatott hangon, mely egyértelműsítette, mennyire kitüntetett pillanat volt most ez talán mindkettőjük számára. Az ő számára legalábbis biztosan... Mióta a Mungóban praktizált, még nem találkozott olyan pácienssel, aki ilyen különlegesen immunis lett volna az öregedés folyamatára. Érthető hát, hogy lázba hozta a dolog, és ez a lelkesedés a csillogó zöldeskék szempárban is megmutatkozott.
- Megengedi, hogy vérmintát vegyek Öntől? - nézett biztatóan páciense sötétbarna íriszeibe, beleegyezésre várva.
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma / Káosz uraság

Elérhető Elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2019. 04. 30. - 17:13:41 »
0

Lehetne ennél tökéletesebb?



Mr. Willbutch
2000. április

.outfit.

Hogy jól voltam-e? Hát kibaszottul nem, de ezt nem igazán akartam Willbutch orrára kötni. Jobban érdekelt az, amit mondott, még ha nem is szívesen beszéltem volna a sötétvarázslatok és a családom kapcsolatáról. Mármint nyilván, ha elmagyaráznám neki, hogy az anyám egy egyszerű, szegény kínai család egyetlen gyermeke, akik ráadásul még muglik is, akkor nyilván gyorsan rájött volna, hogy nekik nem sok közük lehet sötét varázslatokhoz. Ezután meg bizonyára áttérnénk az apatémára…
Sóhajtva engedtem vissza a karom a testem mellé. Úgy néztem már fel Willbutch-ra, aki éppen kiszólt az asszisztensének. Bár járatos vagyok a gyógyításban, de a legmodernebb eszközöket nem ismertem, így fogalmam sem volt, mi a fene az a Mindent Halló üst. Az igazat megvallva bármilyen bájitalt összedobtam és azok alkalmazásával tökéletesen tisztában voltam, sőt olyan remekműveket is alkottam, mint a Férfiasító… azonban a modern medimágiával nem igazán voltam tisztában. Talán éppen azért, mert sosem jutottam el az akadémia elvégzéséig – hála Dumbledore igazán tökéletes problémakezelésének.
Mr. Forest, egy kis horzsolás van a homlokán, kérem hadd hozzam rendbe!
Csinálja… – sóhajtottam a szavakat. Ezúttal nem próbáltam meg szexi lenni. Ez Willbutch elég karótnyelt volt, pont annyira, hogy az embernek már-már kedve volt kiverni azt belőle… kérdés, hogy milyen módszerrel. Egyelőre talán visszavonulót fújtam, de az én kínálatomban csak is a flörtölés létezett.
Lehunytam a szememet és vártam, hogy tegyen, amit akar. Talán apró, égő kis érzést is éreztem, nem tudom. Meglehet képzelődtem csupán, de valahogy a medimágusok keze alatt minden sokkal fájdalmasabbnak tűnt, mintha magamat gyógyítottam volna. Ahhoz voltam én szokva.
Így ni, most olyan, mint új korában. – Elmosolyodott a végén, amire már-már szinte vissza is vigyorogtam, ám még mielőtt ezt megtehettem volna érkezett is a folytatás. Kár érte… a mosolya sokkal, de sokkal szebb volt, mint az a komoly arc, amit magára erőltetett.
Őszintén szólva eddig csak Nathanielen teszteltem az aranyos, ártatlan pislogásom hatásait, így fogalmam sem volt, hogy a gyógytónak tetszett-e. Ugyanis megint nagy, barna, csillogó szemekkel bámultam, időnként pislogva egyet-egyet… merthogy fogalmam sem volt miről beszél. Zsírpánákat meg középvonalakat és még hasonló szakszavakat emlegetett. Csak halvány körvonalát értettem a dolognak. Fiatalos vagy, O’Mara, csak ez számít… – suttogta a hang.
Amit pedig a sötét varázslatról mondtam... azért elnézést kérek. Nagyon előreszaladtam, egyáltalán nem biztos még, hogy a mágia, ami az ön rejtélyes kortalanságának hátterében áll, sötét varázslat eredménye... viszont majdnem biztosra veszem, hogy valamilyen erős vérmágia áll a háttérben. – Folytatta némi szünet után.
Remek, valaki elcseszte a vérem… – állapítottam meg magamban, elűzve az ártatlan pislogást. Reméltem, hogy az az üst nem mondja meg, hogy az apám aranyvérű… de ettől az aprócska félelemtől függetlenül valójában érdekelt, mi az eredmény. Meghát talán még meg is érdemelné Phillip, hogy lebuktassam. Akkor aztán nagyot pisloghatna az egész pereputtyával együtt, akik folyton a nyakamra járnak, hogy megöljenek. Imádtam volna alaposan a Rowle család alá rúgni, még akkor is, hogyha ennek az az ára, hogy konkrét inváziót indítanak ellenem.
Ennek az üstnek a segítségével meg tudom állapítani, hogy érte-e Önt vérmágia...és ha igen, ki áll a hátterében, és milyen hatása van az Ön életére, avagy szervezetére...
Oldalra fordítottam a fejemet, hogy megnézhessem a már Willbutch tenyerében pihenő üstöt. Nem volt túl méretes és nem is tűnt olyan különlegesnek… mégis éreztem rajta az erős mágiát. Akartam magamnak egy ilyet. A komolyabb varázstárgyak közelében állandóan őrült szívverés tört rám, a levegőt hangosabban kapkodtam, mintha csak rohannék… olyan volt, mint valami drog, mert imádtam ezt az érzést. Ezt hajszoltam állandóan. Ám máskor, igazi, régi és értékes varázstárgyak közelében sokkal intenzívebben éreztem.
Sosem láttam még ilyet. – válaszoltam. – Hogyan működik? – érdeklődtem és szívem szerint meg is érintettem volna. Minden erőmet be kellett vetni, hogy ne essek neki a kis üstnek. Úgy végig simítottam volna rajta az ujjaimmal és magamhoz is akartam húzni, hogy hosszasan csodálhassam.
A vizsgálathoz mindössze három csepp vérre lesz szükségem... a bal kezének mutató, középső és gyűrűsujjából egy-egyre... – Magyarázta. Furcsa lelkesedést hallottam a hangjában és ahogy a szemébe néztem, már láttam is azt a csillogást. Hirtelen Willbutch nem csak egy karótnyelt hülyének látszott… tetszett, hogy némi izgalmat vált ki belőle a tény a vérem kapcsán. Szerettem volna felkelteni az érdeklődését. Már-már imponáló volt, hogy ilyen módon sikerült.
Elvigyorodtam és végig nyaltam az ajkaimon.
– Megengedi, hogy vérmintát vegyek Öntől?
A tekintete tökéletesen az enyémbe fúródott.
Meg… de csak akkor, ha utána megnézhetem azt az üstöt. – Böktem a kezében tartott tárgy felé. – Imádom a varázstárgyakat, ez bizonyára valami újdonság, mert még sosem hallottam róla. – Tettem hozzá magyarázatként, majd felé nyújtottam a balkezemet, ugyanis éppen azon az oldalamon ült.
Megpróbáltam nem a vérvétel cseppet sem fájdalommentes menetével foglalkozni. Nem azért, mert zavart a látványa. Már hozzá szoktam, hiszen sokkal nagyobb mennyiségben láttam már a sajátomat, amint elhagyja a testemet. Ezért volt annyi heg a testemen. A csuklóm is jobban láthatóvá vált, ahogy felé nyújtottam a kezemet. Ott díszelgett az az átokheg, amit Reagan hagyott a bőrömön, mielőtt meggyilkoltam. „Senki…” amilyen naiv volt azt hitte, hogy ilyen szavakkal megalázhat. Talán sikerült is neki, mert állandó keserűséget éreztem, ha csak a sebhelyre pillantottam… csak az nyugtatott, hogy egyenesen a szívébe szúrtam azt a kést.
Arról nem akarok beszélni. – Közöltem a hegesedő, vöröslő feliratba pillantva a csuklómon. Csak azért hívtam rá fel a figyelmet, mert már tisztában voltam vele, hogy Willbutch elég éles szemű az ilyesmi kiszúrására. Inkább gyorsan témát is váltottam. Mert ha egy valamit gyűlöltem, akkor az a gyengeség. Az a heg pedig kínzásként került a bőrömre. – Kíváncsi vagyok, mit fog mondani az üstje…
Naplózva


Cherub Willbutch
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #12 Dátum: 2019. 05. 02. - 17:04:22 »
+1

Lehetne ennél tökéletesebb?



Elliot Forest



Cherub érzékelte Ellioton, hogy meglehetősen mélyen érintette a sötét varázslat említése... Hogy ennek mélyebb okai voltak annál, amit bármely varázsló érzett volna a páciens helyében, arról természetesen nem tudhatott, de egy kicsit kellemetlenül érezte magát amiatt, hogy ennyire megfeledkezett magáról. Ez a hiba megint csak arra emlékeztette, mennyire fontos koncentrálnia és önuralmat gyakorolnia minden egyes pillanatban. Akár az otthonában űzött kockázatos 'játékot' Olive-val, akár a pácienseit kezelte a Mungóban, egy valami közös volt az összes élethelyzetben. Hogy bármely meggondolatlan lépés, sőt, egy kósza, elejtett szó is visszafordíthatatlan következményekkel járhat. Jelen esetben ez az egy szó, a varázslat előtt álló sötét jelző volt. Szerencsére Elliot látszólag viszonylag hamar túltette magát az elsietett diagnózis okozta sokkon, és érdeklődve méregette az üstöt.
– Sosem láttam még ilyet – nézte szinte megbűvölten a rézszín tárgyat. – Hogyan működik? – kérdezte letagadhatatlan kiváncsisággal a hangjában a páciens, mire Cherub szíves-örömest kifejtette a Mindent Halló üst működési elvét.
- Nos, ez az üst három csepp vérnek köszönhetően képes pontosan kimutatni, hogy érte-e vérmágia az illető vér birtokosát avagy sem. Amennyiben igen, úgy a vércseppek segítségével szó szerint visszaidézi a varázslat megszületésének minden egyes részletét... de kizárólag hang formájában. Azonban az esetek nagy többségében ennyi bizonyíték pontosan elegendő ahhoz, hogy rekonstruálni tudjuk az adott mágia célját és megvalósulásának körülményeit - magyarázta Cherub továbbra is felettébb lelkesen. Ezután nem volt más hátra, mint a kedves páciens engedélye a vérmintához, amit meg is kapott. - Meg… de csak akkor, ha utána megnézhetem azt az üstöt – mutatott az üstre Elliot.
– Imádom a varázstárgyakat, ez bizonyára valami újdonság, mert még sosem hallottam róla - folytatta Mr. Forest, majd beleegyezően Cherub felé nyújtotta a kezét. - Áll az alku! Utána tüzetesen megnézheti - mosolyodott el. - A Mindent Halló üst egyébként nem újkeletű alkímiai eszköz, ám mivel rendkívül ritka, meglehetősen kevesen ismerik a titkát. Az üst ugyanis medimágusról medimágusra, vagy kutatóról kutatóra száll tovább - utalt arra diszkréten Cherub, hogy csak a halála után használhatja más az értékes kelléket. Willbutch figyelmét nem kerülte el a beszélgetés közben a páciens csuklóján Senki feliratot formázó átokheg. Fel is szaladt egyik szemöldöke a súlyos átokról tanúskodó heg látványára, de mielőtt még rákérdezhetett volna annak keletkezésére, Elliot jelezte is, hogy részéről a kérdés tabu.
– Arról nem akarok beszélni – szögezte le.– Kíváncsi vagyok, mit fog mondani az üstje…- váltott témát azonnal, amit Cherub tiszteletben tartott. Természetesen felajánlhatta volna, hogy eltünteti a heget, de a páciens nem ezért érkezett hozzá. Ő pedig nem akart semmi olyat ráerőszakolni, amit nem akart.
- Rendben...Akkor lássuk is. Mielőtt nekifogott volna a mintavételnek, rövid időre átadta Aurorának az üstöt, hogy mindkét keze felszabaduljon. Jobb kezével alulról határozott mozdulattal megtámasztotta páciense kéztövét úgy, hogy saját kézfején túllógjanak azok az oly kiemelt szerepet kapott ujjak, majd higgadt hangon utasította bal kezében tartott pálcáját.  - Sanguis spinam - mormolta a varázsigét, mely révén Elliot három ujján egy-egy apró vágás hasadt, épp csak akkorák, mintha rózsatövisbe nyúlt volna. Bár ujjaiból rögtön kiserkent a mélybordó árnyalatú vér, érdekes módon egyáltalán nem érzett fájdalmat. Helyette olyan érzete lehetett, mintha szellő hűsítette volna a bőrét azon a három kis ponton. A gyógyító visszavette az üstöt asszisztensétől, hogy Elliot ujjai alá tartsa azt, és a vércseppek puhán essenek az üst aljára, amely úgy szívta be azokat, mint száraz talaj a friss tavaszi záport. Az üst ekkor erősen sisteregni kezdett, és olyan vöröslőn felizzott, hogy kívülről úgy tűnhetett, már-már megégeti Cherub tenyerét. Bár valóban nagyon meleg lett az üst feneke, a hőmérséklete még éppen elviselhető volt ahhoz, hogy a medimágus a kezében tudja tartani azon pár másodperc erejéig, amíg a bűbáj felfedte magát.
- Hereditatem praesidium - hallatszott az üstből egy végtelenül elszánt, női hang. Majd két apró vágás hangja vált kivehetővé, és bőr-bőrrel való találkozásának zöreje. - Most már örökre biztonságban leszel... kisfiam - folytatta a hang, melyből nagyon finoman ki lehetett hallani egy kis akcentust. A háttérben még hallani lehetett az erősen süvítő szelet, amely mintha ádázan viaskodott volna egy tengerpart fölött magasodó sziklaorommal. De talán ezt már csak Cherub képzelte bele az elhangzottakba... Azt azonban tisztán kihallotta, hogy a heves légáramlat bele-beletépett a nő hosszú, kiengedett hajába. A jelenetet természetesen egyikük sem láthatta, csupán fültanúi lehettek Jia varázslatának. Még hallani lehetett, ahogy a nő karjaiban tartott csecsemő felsírt, majd hirtelen elnémult minden. Az üst pár pillanat múlva visszanyerte eredeti színét és hőmérsékletét, és ezzel párhuzamosan a páciens ujjbegyei is tökéletesen behegesedtek.
Cherub csak ekkor tette le maga mellé a pultra az üstöt, és erős meggyőződéssel a hangjában szólt Elliothoz.
- Azt hiszem, nem kérdéses, hogy akinek a hangját hallottuk, az édesanyja volt - tartott egy kis szünetet, hogy ha akar, páciense hozzászólhasson a gondolathoz.
- A bűbáj pedig, amellyel Önt illette, az egyik leghatásosabb ige a vérmágia területén. Akire szórják, élete végéig védelmet élvez, nem csak a külső támadásokkal és átkokkal szemben, hanem saját szervezete gyengeségeitől is óvja őt a varázsereje... - folytatta lassabban.
- Bár idővel az idő múlása Önön is meglátszik majd, a varázsige révén akár húsz évvel is túlélheti korosztályát, és a legerősebb betegségek ellen is képes lesz felvenni a szervezete a harcot - mosolygott Elliotra örömtől csillogó tekintettel Cherub. Imádta, ha jó híreket közölhetett a pácienseivel, és ez most a lehető legjobb hírek közé tartozott, amiket eddig praxisa során betegeinek mondott.
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma / Káosz uraság

Elérhető Elérhető
« Válasz #13 Dátum: 2019. 05. 05. - 10:22:34 »
0

Lehetne ennél tökéletesebb?



Mr. Willbutch
2000. április

.outfit.

Sóhajtottam egyet, ahogy a gyógyító felé nyújtottam az ujjaimat. Tudtam, hogy nem fogok fájdalmat érezni, de a szívem mélyén nagyon is rettegtem attól, ami ki fog derülni. Mit fogok mondani, ha valami Rowle-féle átok hatását mutatja ki a véremből? Kezdjek el magyarázkodni, hogy nem is egy aranyvérű gyökér az apám, akinek én tettem tönkre lényegében a vérvonalát? Persze ezt szinte senki sem tudta odakint, így a család megőrizhette a presztízsét, sőt az én drága jó édesapám azon munkálkodott hosszú hónapok óta, hogy valamilyen módon aranyvérűnek adjon el engem is, elrejtve az anyám kilétét. Mindezekről Willbutch-nak nem kellett tudnia, csak úgy, mint a senki feliratról sem, ami a csuklómat csúfította el… azt még az ő praktikái sem fedték el. Hiszen azért kaptam Reagantől, hogy örökre megbélyegezzen. Nem az a fájdalom számított, amit abban a pillanatban éreztem, habár rendkívül legyengített. Egyszerűen érezte a vesztét és tönkre akart tenni.
Hűvös kis szellőt éreztem, ahogy az ujjaimon sebet ejtett. Tudtam, hogy ennek nem kéne fájdalmasnak lennie, mégis sok gyógyító, élvezettel végezte el kegyetlenebbül az ilyesmit. Nem eggyel találkoztam, akik örömmel kísérleteztek rajtam a hozzá nem értésükkel és persze Nat bennük is jobban bízott, mint bennem. Hányszor mondtam el neki, hogy meg tudom gyógyítani magam? Legalább ezerszer, mégis inkább rángatott ide, a Mungóba.
Tekintem az üstre vándorolt, ahogy a vércseppek a helyükre kerültek. Láttam, amint vörössen izzani kezdett. Neked is kell egy ilyen, O’Mara… – súgta a hang a fülembe, én meg úgy bólintottam rá, mintha valóban csak csevegnék valakivel. Ez azonban még mindig az a kegyetlen belső hang volt, ami nagyon is a részem volt.
Csendesen vártam, mi fog történni. Aztán, mintha valami szeles helyről törne be a hang a vizsgálóba, úgy csendült fel egy női hang s töltötte meg a teret. Ismerős volt, de kellett egy pillanat, míg felfogtam ki beszél egyenesen az üstből. Már olyan régen hallottam a hangját, hogy szinte el is felejtettem… s éreztem, ahogy megszakad a szívem. Tenyerem azonnal a mellkasomra siklott. Megpróbáltam küzdeni a könnyek ellen, de teljesen felesleges volt, az első csepp megindult és még ezer követte.
Egy pillanat volt az egész… mégis, mintha kést döftek volna a szívembe és megforgatták volna jó párszor. Hiszen megint az bizonyosodott be, hogy mennyit áldozott értem, hogy mennyire szeretett, én meg minden lélegzetvételemmel az ő munkája ellen dolgoztam. Kicsaptak a Roxfortból, megszöktem és most is hetente keverem magam halálos veszélybe… sosem tudtam igazán jó gyereke lenni.
Azt hiszem, nem kérdéses, hogy akinek a hangját hallottuk, az édesanyja volt. 
Megtöröltem a szemeimet. Óvatosan, nem dörzsölve, csak a kabátom ujjával itattam le a könnyeimet.
Valóban ő volt. – Sóhajtottam és megpróbáltam rendezni a vonásaimat, mielőtt megint Willbutchra néztem. Nem akartam kétségbeesettnek tűnni, nem akartam, hogy gyengének lássanak. Elliot O’Mara mindig erős… ökölbe is szorítottam a kezemet nagy erőlködésemben. Így, amint megint találkozott a tekintetünk, komolynak láthatott. Éppen csak a szemeimben csillogott a könnyek nyoma.
–  A bűbáj pedig, amellyel Önt illette, az egyik leghatásosabb ige a vérmágia területén. Akire szórják, élete végéig védelmet élvez, nem csak a külső támadásokkal és átkokkal szemben, hanem saját szervezete gyengeségeitől is óvja őt a varázsereje...
Hát legalább egyikünk örült a fejleményeknek. Ő ugyanis mosolygott beszéd közben és a szemében az a csillogás… durva volt. Eddig nem tűnt ilyen lelkesnek a jelenlétemben, habár az tetszett, ahogy kiakadt. Vicces volt a maga karót nyelt módján.
Bár idővel az idő múlása Önön is meglátszik majd, a varázsige révén akár húsz évvel is túlélheti korosztályát, és a legerősebb betegségek ellen is képes lesz felvenni a szervezete a harcot.
Húsz év… ha belegondoltam, hogy akár ennyivel is túl élhetem Natot, hát azt kívántam, bár ne tett volna anyám semmit. Nem akartam eltemetni senkit, egy rokonomat, barátomat vagy szerettemet. Azt kívántam sokszor, bár eltűnnék a föld színéről, hogy ne okozzak nekik gondot. Erre éppen anyám akaszt a nyakamba egy ilyen bűbájt, ami inkább tűnt átoknak, mint jó dolognak.
Merlinre, ez majdnem olyan remek érzés, mint amikor egy melltűt keresztül szúrtak a tenyeremen… – Állapítottam meg gondterhelt sóhajtással. – Kaphatnék egy pohár vizet?
Még fel kellett dolgoznom a hallottakat. Hirtelen már az üst sem érdekelt különösebben, bár nagyon szerettem volna megszerezni Willbutch-ét. Fogalmam sincs, mikor éreztem magam utoljára ennyire borzalmasan saját magam miatt… mert tény, ami tény a gondot nem igazán anyám varázslata okozta, hanem én. Lehetetlen természetem volt, elviselhetetlen, ráadásul állandóan a bajt kerestem és még csak tenni sem akartam ellene. Így aztán mindenki mást is veszélyeztettem magam körül.
Nem lehetne valahogy eltűntetni ezt a véremből?
Naplózva


Cherub Willbutch
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #14 Dátum: 2019. 05. 06. - 09:24:33 »
+1

Lehetne ennél tökéletesebb?



Elliot Forest



Ahogy Jia megszólalt, úgy látszott, Elliotból rég eltemetett érzések törtek elő. Cherub a szeme sarkából látta, hogy a szívére tette a kezét, mintha annak puszta létezése is fájdalmat okozna számára jelen pillanatban. A medimágust nem érték váratlanul a könnyek... Teljesen érthető volt, hogy páciensét megrázták a hallottak.... s anyja szavain túl talán az asszony oly rég hallott hangja érintette csak mélyebben. A gyöngyházszín csillogó, sós, vízcseppek végiggördültek Elliot sápadt arcbőrén, hogy végül a kabátja ujján adják meg magukat.
Természetesen Cherub nem tudta, mi játszódik le páciense lelkében, de így is őszintén együtt érzett vele. Elveszteni egy szülőt igazán nagy csapás lehetett... Szerencsére neki még nem kellett átesnie ezen, és nagyon remélte, hogy még hosszú évekig elkerüli egy effajta tragédia. Páciense továbbra is a könnyeivel küszködött, de azért röviden reagált Cherub szavaira.
– Valóban ő volt – sóhajtott mélyet a beteg, majd úgy tűnt, kezdi összeszedni magát. Cherub diszkréten felé tolta a papírzsepis kosarat, majd a szemébe nézve folytatta a diagnózis felállítását. Lelkesedése élesen kivehető volt, ahogyan a páciensét oltalmazó vérmágia hatásfokáról beszélt. Látta Ellioton, hogy még sok neki ez az egész, ezért sem kérdezett tőle egyelőre semmit. Megvárta, hogy a másik a saját tempójában dolgozhassa fel a hallottakat, és ha akar, ő maga tegyen fel kérdéseket. Gyakorlatilag mindenre számított aztán, csak a betege száját elhagyó szavakra nem.
– Merlinre, ez majdnem olyan remek érzés, mint amikor egy melltűt keresztül szúrtak a tenyeremen… – sóhajtott egyet szinte fájdalmasan a páciens. – Kaphatnék egy pohár vizet? - hangzott el a kérdés, mire Aurora haladéktalanul vizet töltött, majd a kezébe adta a poharat
- Egészségére.
Cherub továbbra is szótlanul figyelte páciensét, aki aztán olyat mondott, ami egy pillanatra megint kizökkentette a szerepéből.
– Nem lehetne valahogy eltűntetni ezt a véremből?
A medimágus hátrahőkölt és kicsit megrázta a fejét, mintha csak valami szörnyű álmot akarna kirázni abból. Aztán vett egy mély lélegzetet és visszadőlt előre. Együttérzően megérintette páciense vállát, majd finomnak szánt, inkább gesztusértékű intenzitással megszorította, ahogy azt az öccsével vagy egy barátjával tenné, mikor lelket akar belé önteni. Aztán levette a kezét Elliot válláról és csendesen megszólalt.
- Bizonyára sok volt ez most Önnek egyszerre... Higgye el, megértem a reakcióját - tartott egy kis szünetet, aztán két kezének ujjait összekulcsolva folytatta.
- Ezt a fajta vérmágiát csak egy módon lehet visszavonni...jobban mondva csakis egyvalaki tudná megtenni.... az pedig az édesanyja. Ő azonban, mint mondta, sajnos már nincs az élők sorában, így a vérmágia, amivel Önt illette, visszafordíthatatlan - empátiától csengő hangját részvéttel csillogó tekintete is alátámasztotta.
- De... gondoljon bele, hogy nem is olyan rossz adottság ez...Magának vannak gyerekei? - tette fel inkább a költői kérdést, hiszen egy lélegzetvétenyi szünet után tovább beszélt.
- Ha nincsenek is, majd idővel bizonyára lesznek... Nem örülne neki, ha minél tovább részt vehetne az életükben? Ha látná, talán nem csak az unokáit, hanem a dédunokáit is felnőni? - tárta szét a kezét, immáron újra mosolyogva.
- Amit az édesanyja, puszta szeretetből magáért tett, szerintem valóságos áldás...Ez az egyik legősibb, legtisztább mágikus védelem, amit szülő a gyerekének adhat - tette még hozzá szinte feleslegesen, de valahogy az az érzése volt, hogy mégis szükséges ilyen mélységekig belemásznia a témába, hogy valóban hatni tudjon a páciensére. Ő a maga részéről mindent megtett volna érte, hogy lássa Willowt nem csak ötven-hatvan, de akár nyolcvan éves koráig élni. Annak idején annyira ledöbbentette őt Alexiával nem csak a kislány születése, hanem maga a fogantatása is, hogy nem gondoskodtak ilyen megelőző varázslatról időben. Mire eszükbe jutott volna, addigra pedig késő volt... Ezt a beavatkozást, amit Jia megtett Elliottal, ugyanis csakis a gyermek életének első 21 napja alatt volt lehetséges meglépni. Remélte, hogy szavai elgondolkoztatták páciensét... azonban, ha nem így történt, ennél többet már nem tudott volna mondani meggyőzésként. Egy törpegolymókig értett ugyan a medimágusi pszichológiához, de nem mélyedt el olyan szinten a szakirányban, hogy ennél jobban boncolgatni merje betege lelkivilágát magától.
- Őszintén szólva, ilyen mágikus háttértámogatással úgy vélem, hogy némi megelőző krém használatán kívül, mint például a Kövér Betty-féle Csiganyál kence, amit maga is említett, gyakorlatilag tíz-tizenöt évig felesleges további lépéseket tennie a fiatalsága megőrzéséért.... hisz, mint mondottam, a korosztályához képest csak tizenöt- húsz évvel később fog igazán megindulni az öregedés az Ön esetében - mosolygott rendíthetetlenül.
- Viszont mielőtt még elengedném, megígértem Önnek, hogy tüzetesen megnézheti az üstömet - fogta a kezébe a rézszín varázstárgyat, majd átnyújtotta a betegének.
- Íme...Forgassa csak, ahogy szeretné, vagy kérdezzen róla bármit - nézett barátságosan Elliotra. Bízott benne, hogy a Mindent Halló üst majd elvonja páciense figyelmét a korábbi sokkról, és talán segít jó kedvre deríteni.


Naplózva

Oldalak: [1] 2 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2019. 11. 22. - 12:46:03
Az oldal 0.097 másodperc alatt készült el 45 lekéréssel.