+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Felnőtt varázslók
| | | |-+  Elliot O'Mara (Moderátor: Elliot O'Mara)
| | | | |-+  Csillaglesés
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 [2] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Csillaglesés  (Megtekintve 1050 alkalommal)

Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma / Káosz uraság

Elérhető Elérhető
« Válasz #15 Dátum: 2019. 04. 19. - 17:58:25 »
0

CSILLAGLESÉS


Mira
2000. április

.outfit.

Hát persze, O’Mara! Vedd elő már megint azt az elcseszett hullámvasútat és üld meg rendesen, magaddal rántva szegény lányt is! A hang úgy gúnyolódott velem, mint bármikor máskor, hacsak egy leheletnyit is megingott az érzelmi stabilitás. Nem tudtam persze valójában eldönteni, hogy csak a csillagok bámulás, az alkohol vagy egyszerűen az újbóli rádöbbenés, hogy mégis ki az apám, okozta az egészet. Mindig legyűrtem magamban azokat az átkozott, keserű könnyeket. Kár volt ezen sírni, tudtam én, hogy milyen vagyok belül. Tisztába voltam minden hibámmal. A makacsságommal, a kegyetlenségemmel, mégis leginkább azzal a bizonyos sötétséggel. Csak egy árny volt bennem, aki időnként átvette a hatalmat az elmém és a testem felett. Az volt az igazi Elliot, nem az a gyereklelkű bolond, aki kifeküdt csillagokat bámult az áprilisi hűvös éjszakába egy roxfortos diákkal.
Mirának persze erről fogalma sem volt. Nem volt ott, mikor majdnem megöltem saját magam emiatt a makacsság miatt. Nem élte át mellettem úgy, mint Esmé vagy Nat, amikor esztelenül rohantam bele egy csapdába vagy egy pengébe, bele sem gondolva, mi lesz a vége. Sőt akkor sem volt ott, mikor egyszerűen csak megöltem Reagant. Nem láthatta, ahogy majdnem kiült az arcomra az a kegyetlen vigyor… és csak egy hajszál választott el, hogy a haldokló arcába súgjam: Én nyertem… Állandóan ez hajtott, hogy legyőzzem, hogy megalázzam azt, aki el akart tiporni, aki gyengének nevezett. A következő pedig Rowle volt. Az apám. Tudtam, hogy el fog jönni a napja annak is. Most talán elült a szél, már nem tombol a vihar, de tudtam, hogy előbb-utóbb megint megcsap. Ennek csak egyféle képpen lehet vége: valamelyikünk meg kell, hogy haljon.
Hát lehet, de azt nem jól látod, hogy miért. – Valahol ezen a ponton már biztos voltam, hogy nem kellett volna rázúdítanom mindent. Neki is megvan a maga múltja, a maga terhe, amivel meg kell küzdenie előbb-utóbb, hogy lezárhassa. Csakhogy neki még volt esélye, nem cseszte el olyan ostoba módon, mint én.
Elmosolyodtam, ahogy az ökle finoman, kissé játékosan megérintett. Milyen ostobán is festhettem elködösült tekintettel, vigyorogva. Nem érdekelt. Mira igazából olyan könnyedén vidított fel egy aprócska mozdulattal.
Segítettél kiszabadulni. Ezért hálás vagyok. Szerintem nem vagy silány alak, legalábbis én nem gondolom ezt. És nem fogok tőled RBF eredményeket kérni, mielőtt veled lógnék. Engem aztán nem érdekel, hogy az iskola mennyit érőnek mért. Vannak más mércék is, kezdd el azokat használni!
Nos, ebben talán igaza van, O’Mara… Tudtam, hogy így van. Ahogy az is, hogy éppen abból adódik az erőm, amit mások a gyengeségemnek tartottak. RBF nélkül az ember nagyjából semminek számított. Talán ezért is hitte azt Lis, az apám vagy éppen a mi megboldogult Reaganünk, hogy majd olyan könnyen legyőz. Egyiküknek sem sikerült és én csak még inkább meg akartam mutatni, hogy nem fog menni. Mert győzni kell, mindenáron. A hang a fülembe lehelte megint hideg szavait.
Megint elmosolyodtam, ahogy a vállamnak dőlt, majd belém karolt. Valahol ez már nagyon hiányzott az életemből… szinte mindennapot Nattal töltöttem bezárva Tengerszemben. Nem volt más társaságom, néhány tíz év alattin kívül, akiket olykor a hátam közepére se kívántam. Mira viszont laza volt és jófej. Még mindig egy kicsit Merelre emlékeztetett, leszámítva, hogy ő még nem haragudott rám.
Van egy fantasztikus képességed, amit te döntesz el, hogy mire használod. És nagyon ügyes vagy bizonyos dolgokban, ezt is úgy hasznosítod, ahogy jónak látod. De nem hagyhatsz ki a nyomozásból, én is a részese leszek, mert az én dolgom.
Találkozott a tekintetünk. Eddigre már végképp nem tudtam letörölni a vigyort a képemről.
Mégis hogy hagyhatnálak ki ilyen kalandból? – kérdeztem. – Tudod, szerintem ketten még szórakoztatóbb nyomozni, mint egyedül. Ráadásul hamarosan itt a nyári szüneted is. Az alatt rengeteg mindent fel lehetne göngyölíteni. De erre majd úgyis visszatérünk, ha már eljött az ideje. Egyelőre azon dolgozom, kitől lehetne valami kiinduló információt szerezni. Ha apám beválik, könnyebb lesz, ha nem akkor marad az egyik alvilági fószer…
Igen, Cartwright. Nem tudom, miért is bízom benne annyira. Történt persze ez-az közöttünk, ami miatt elnyerte a bizalmam, de azt utáltam, hogy még mindig le akar nyomni. Sokaknak talán a főnöke, de az enyém akkor sem lesz, ha megfeszül. De majd csinálok neki egy-két munkát és akkor bármit kiszedek belőle, persze, ha ez nem elég akkor más módszerekhez kell folyamodnom.
– Szóval, hogy csaptak ki a Roxfortból? Remélem nem úgy, hogy kiszöktél éjszaka...
Elvigyorodtam és megráztam a fejem. A vállamra hajtotta a fejét, a vörös tincsek mindenhol cirógattak, főleg a nyakamon éreztem. Egy cseppet sem zavart.
– Biztos túl jó voltál nekik. Na és hol voltál tizenöt éve?
Sóhajtottam egyet, de a vigyor nem tűnt el azután sem a képemről. Már túl jó kedvem volt ahhoz, hogy elkomorodjak a Roxfort miatt… legalábbis addig így hittem, míg el nem kezdtem beszélni. A saját szavaimtól pedig olyan könnyen rám talált a bánat, hogy a vigyor helyett megint csak könnyek jelentek meg a szememben. Talán azért, mert még mindig fájt, hogy csalódást okoztam az anyámnak.
Azért csaptak ki, mert egy hülyegyerek azt hazudta, hogy Crucio-t használtam ellene. Csak azért, mert nem kaptam meg egy posztot a kviddics csapatban… de azt hiszem az egész hazugság mögött sokkal több volt. Megaláztam, ez tény, de valahogy az egész eljárás nem ment rendesen. – Magyaráztam rekedten. – Nem vizsgálták meg a pálcámat és az apám elérte, hogy azt ne is vegyék el tőlem.
Sóhajtottam aztán megint, ezúttal már nagyokat pislogva. Szabadulni akartam a könnyektől, mielőtt még végig folynak az arcomon. Annyiszor mondtam már ki ezeket a szavakat, mégis nehéz volt beszélni róla sokadjára is. Az ajkaim sem szívesen formálták meg őket.  
Szégyelltem magam, még mielőtt a szüleim megérkezhettek volna, megszöktem. Hazamentem, hogy összeszedjek kaját, meg mindenféle dolgokat és megszöktem. Egy ideig Roxmortsban bujkáltam, aztán külföldre mentem és tizenöt évig nem jártam Angliában. 1998 őszén tértem haza.
Az ujjaim megérintették a vörös tincseket. Úgy sodorgattam a hajszálakat, mint gyerekként, mikor anyám fölém hajolt, hogy puszit leheljen a homlokomra. Imádtam a sötét, hosszú hajkoronát. Valahogy mindig megnyugtatott. Furcsa, hogy már ennyire nem emlékeztem rá… minden csak halvány képnek tűnt, mintha az ami tizenhat évvel ezelőtt törtét, nem lenne több mesénél vagy álomnál.

Naplózva


Mirabella Harpell
Jegelt karakter
***


boszorkány

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #16 Dátum: 2019. 04. 24. - 08:38:50 »
0


CSILLAGLESÉS

2000. április




- A gyerekek gonoszak tudnak lenni. Meg a felnőttek is - tettem hozzá motyogva. Igen, mindenki tud gonosz lenni, és ennek kikristályosodott, tömény mivoltát megtapasztaltam a saját bőrömön is. Éreztem, hogy túl mélyre és túl messzire mentem. Nem mintha nem fordult volna ez elő vagy ezerszer, mert a rutin ellenére is sokszor pörögtem túl dolgokat. Talán a bor tette (biztosan nem a cukorbomba sütemény), de lassan kezdett alábbhagyni  a lendület, én pedig egy kis ideig csak csendben bámultam a fejünk felett elterülő fekete, csillagos bársonyra.
- A Roxfort a legmesszebbi hely, ahol a szülőfalumtól jártam - jegyeztem meg mintegy mellesleg. - Lehet, hogy nem is megyek soha messzebb. Ha... Ha ezen a dolgon túl leszek, talán. Vagy az is lehet, hogy emiatt - rántottam meg a vállam, de óvatosan, hogy ne lökjem meg Elliotot, aki a hajammal babrált.
Ahogy a fénylő pontokat figyeltem, amint alig láthatóan hunyorogtak rám, azon gondolkodtam, vajon van-e ott valaki, valamelyik távoli égitesten, és néz-e éppen felénk. Furcsa, hogy a világegyetemben milyen felfoghatatlan távolságok vannak, én pedig még a szigetországon kívül sem jártam soha. Vajon segítene, ha elmennék innen? Ha hagynám az egész eddigi életemet a csudába, és mindent hátrahagyva új életet kezdenék mondjuk ennek a bolygónak a másik felén? Aztán arra gondoltam, hogy akár Ausztráliában, akár a Déli sarkon, akár az afrikai sivatagban kötnék ki, a helyiek biztos, hogy két napon belül dobozba csuknának, és visszapostáznának Angliába.
Megkaparintottam a borosüveget, és megkurtítottam a tartalmát. Már amennyi még maradt benne, mert igazából kezdett megcsappanni az ital, amit Elliot magával hozott. Úgyhogy ezután inkább a sütin rágódtam. Mezzi orra elé is nyomtam egyet, aki most ahelyett, hogy a füvet fogyasztotta volna, lelkesen repült rá az édességre.
- Szerinted mikor döntöttél jól? Amikor elmentél, vagy amikor visszajöttél? - kérdeztem és Elliot felé fordultam. - És nem mondhatod, hogy egyiknél sem! - tettem hozzá színpadias bosszússággal, de félig röhögve. A válla felett elnézve ekkor lettem figyelmes az első, apró fénycsíkra. Nem volt több, mint egy bizonytalan villanás, akár képzelődhettem is volna. Összehúzott szemekkel, meredten bámultam az ég azon szegletére. A következő hullócsillag már erőteljesebben látszott, keresztezte az előző útját, hosszabb csóvát húzott és kicsit tovább volt látható.
- Odass! - legyintettem mellkason társaságomat, és vigyorogva a megfelelő irányba mutattam. Persze, hogy idegőrlően sok ideig semmi sem történt, én magam is kételkedni kezdtem abban, hogy jól láttam-e, amit láttam. Ez a jelenség különben is nyáron jellemzőbb... De ekkor két újabb csillag indult útjára az égen, egyik a másik után, kis késéssel.
- Kettő is volt, kívánhatnánk mind a ketten valamit! - javasoltam, majd elgondolkodtam. - De az túl unalmas, mindenki azt csinálja ilyenkor. Mit szólsz ehhez? Én kívánok valamit Neked, te meg nekem kívánj valamit! - vigyorogtam rá, majd észbe kapva sietve hozzá tettem: - De nehogy eláruld, hogy mit kívánsz, mert akkor nem teljesül! - mondtam, és kacsintottam. Elliotra néztem, félrebillentett fejjel, és azon gondolkodtam, mit kívánjak neki, aminek örülne. Jól meg akartam gondolni, hátha teljesül...

Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma / Káosz uraság

Elérhető Elérhető
« Válasz #17 Dátum: 2019. 04. 26. - 15:17:15 »
0

CSILLAGLESÉS


Mira
2000. április

.outfit.

Fura volt belegondolni, hogy valakinek a Roxfort a legtávolabbi hely, ahol járt. Én ugyanis elmondhattam magamról, hogy megjártam a Nílus mindkét partját, a sivatagot és persze a hűvös éghajlatú Oroszországot is. Na meg Nathaniel miatt már volt szerencsém Kínához és Japánhoz is, Amerikáról nem is beszélve. Sokat láttam, éreztem és tapasztaltam…  veszély, izgalom és szabadság. Ezt jelentett számomra az utazás, kivéve az elmúlt években. Új élethelyzetet teremtett az a szerelem, ami tőrbe csalt tavaly márciusban. Egy ideig csak sodródtam, élveztem minden apró hullámát az újonnan megismert érzéseknek. Elvakította a szemem a rengeteg szenvedély, ami olyan könnyen hálózott be, míg nem végül észbe nem kaptam, hogy az addigi szabadságomnak vége. Mégsem léptem ki soha igazán a kapcsolatból. Egyszerűen csak követtem Natot, oda ahova vitt. Nem ellenkeztem egy pillanatra sem vagy ha mégis, nem elég hevesen.
–  Szerinted mikor döntöttél jól? Amikor elmentél, vagy amikor visszajöttél? – A kérdésre a kiürült üvegre pillantottam a szemem sarkából. Még mindig az ujjaim között sodorgattam Mira vörös tincseit… olyan puha volt. Nem akartam elengedni, hagyva hogy furcsán mély, gyerekkori érzések járjanak át. – És nem mondhatod, hogy egyiknél sem!
Megrántottam a vállam.
Szerintem ezt nem lehet így bekategorizálni. Mindegyiknek megvolt a maga szépsége és a maga jó oldala. – Halkan beszéltem, pedig már nem voltam olyan elmélázó, kábult állapotban, mint korábban. Talán azért, mert bár közel volt a Roxfort, nem láttam azokat az ódon tornyokat, amik akkora fájdalmat okoztak, mikor kicsaptak az iskolából. A keserűségnek még csak emléke sem kísértett, ahogy Mirabella felé fordultam megint, hogy csendesen súgjam oda még egy gondolatom, mintha csak titkokat osztanék meg vele. – Tudod, azt hiszem elég nagy hiba volt elszökni. De tizenöt éves voltam és rohadtul szégyelltem magam… viszont anélkül a döntés nélkül nem lehetnék az, aki most vagyok. Sok hibám van, de nem cserélnék senkivel.
Igen, Nat miatt… ő az egyetlen, aki igazán széppé teszi ezt az életet. Annak ellenére, hogy önző, sokszor zsarnok és nem hagyja magát legyőzni. Rohadt sok áldozatot hoztam érte, sőt egyenesen magamat ajánlottam fel neki, hogy tegyen velem, amit akar. Neki szívesen tettem meg ezt a gesztust is.
– Odass! – Legyintette meg a mellkasom Mira, majd valamerre az ég felé mutatott. Azonnal odafordultam és éppen csak láttam még eltűnni egy gyenge kis fénycsóvát a sötét égbolton. Elmosolyodtam. Mégis csak megérte kihozni a levegőre a lánykát. A hang megint gúnyolódott egy sort, hiába nem vágta a fejemhez, milyen önző és felelőtlen vagyok éppen. Ez tökéletesen csengett ott minden szó mögött.
– De az túl unalmas, mindenki azt csinálja ilyenkor. Mit szólsz ehhez? Én kívánok valamit Neked, te meg nekem kívánj valamit! – Folytatta a lány. Belé sokkal több lelkesedés szorult, mint belém. A hangján tökéletesen hallatszott, hogy még nem keserített meg annyira az élet a történtek ellenére. Neki talán még elég a bosszú, hogy a halottai békében nyugodhassan. Kár, hogy ez rólam nem volt elmondható. Én már túl mélyen voltam abba a sötét mocsárba, amiben egyre lejjebb és lejjebb süllyedtem. Tudtam nagyon jól, hiába küzdök a Rowle család ellen, hiába győzök, semmi sem lesz jobb.
– De nehogy eláruld, hogy mit kívánsz, mert akkor nem teljesül!
Lakat a számon! – Csíptem össze szórakozottan az ajkaimat, majd mindkét kezemet az ölembe ejtve, lehunytam a szemem. Egy másodperc volt az egész, én mégis olyan erővel koncentráltam, mintha hosszú gondolkodóba készültem volna esni. Régen, alig egy éve még így varázsoltam… minden erőmet be kellett vetnem, hogy sikerüljön. Ma már nem volt szükség ilyesmire. Begyakoroltam, hozzá szoktam. A harcmodorom drasztikus változásokon ment át a hoppanálásnak köszönhetően is.
Szeretet… – Futott át az agyamon, amolyan kívánságképpen. Egy olyan kóbormacska, mint én mindennél jobban tudta, hogy erre van szüksége az embernek leginkább… főleg, ha olyan magányos, mint én és Mira. Talán a születésünkkor valami szerencsétlen csillagkép csillant meg a sötét égbolton vagy éppen, ahogy ő mondta nem volt más, csak végtelen sötétség. Mégis tudtam, hogy ezt mindenki megérdemli. Jöjjön az bármiképpen, bármilyen formában.
Meg is van… – Vigyorogva fújtam ki a levegőt. – Azt kell mondja, életem legjobb kívánsága volt. Leszámítva, mikor Franciaországban egy kerti tóba ejtettem a kedvenc érmémet és azt kívántam, bár száradna ki… erre tényleg kiszáradt. Én pedig visszaszereztem a kincsemet.
Megrántottam a vállam.
Ha egyszer külföldre mehetnél… mondjuk idén nyáron, hova mennél a legszívesebben? – kérdeztem érdeklődő hangon. Szöget ütött valami a fejemben, de még nem akartam kiadni magam.
Naplózva


Mirabella Harpell
Jegelt karakter
***


boszorkány

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #18 Dátum: 2019. 04. 29. - 08:48:30 »
0


CSILLAGLESÉS

2000. április




- Sok hibám van, de nem cserélnék senkivel - mondta, én pedig derűsen rávigorogtam.
- Na látod, nem vagy te idióta - vágtam rá, és barátságosan meglapogattam a kezét, amivel a hajtincsemet tartotta fogva.
A csillagok jártak-keltek az égen, én pedig azon gondolkodtam, amiről az előbb beszéltünk. Nincs csillag, ami meghatározná a sorsunkat, de van-e több sors, amelyből választhatunk? Akár a kezdet kezdetén, akár később, kezdett olyan érzésem lenni, mintha nem lenne más út. Ha már elindultunk rajta, azt kell végigjárni, ami van. Talán nincs olyan, hogy mi lett volna, ha. Ha visszamennénk egy olyan időnyerővel, megváltoztatni a múltat, akkor is abba a múltba mennénk vissza, melyet már megéltünk. Az volna a fejünkben, ami történt végül.
Pedig jó lenne, ha vissza tudnánk csinálni. Mondjuk azt a végzetes napot... Ha időben kiérkeznének az aurorok, vagy nem is történt volna meg a támadás, a tűz... Hogy járnék akkor az iskolába? Milyenek lennének a mindennapjaim? A testvéreim biztos marha féltékenyek lennének azért, mert olyan volnék, amilyen. Hazamennék vajon Karácsonyra? Még abban is elbizonytalanodtam, hogy apám, a tősgyökeres földműves, két lábbal a földön ember meg tudná-e emészteni, aki én lettem. Boszorkány...
Ki tudja, nyugodtabb volna-e az életem, ha a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy? Talán mindennapi problémáim lennének. Talán kiránduló-partneremnek is.
– Meg is van…  - jelentette ki Elliot. Csibészes mosolyát én is viszonoztam, és most azon járt az eszem, vajon számára mi lenne a leghasznosabb kívánság. Néztem az alkoholtól csillogó, egész mély feketének tűnő tekintetet, az arcot, amelyen mintha nem fogott volna az a sűrű, eseménydús idő, melyet megélt. Nem, Elliot talán nem véletlenül állt meg éppen ott, tizenévesen az öregedésben, amikor csapot-papot itt hagyott. Nem volt kibékülve a tizenöt éves önmagával, sem azzal, ami azóta történt, ez egyértelmű volt számomra. A mozdulat, ahogy néha a csuklójához kapott, vagy ahogy felzaklatta magát apróságokon, önmarcangoláson...
Az jutott eszembe, hogy ami neki talán enyhülést hozna, az a béke. Úgyhogy ezt kívántam neki a csillagtól, amely épp akkor süvített el felettünk, átszelve az éjszaka sötétjét, és azt a csillagtalan, sötét foltot, melyről már korábban szót ejtettünk.
– Azt kell mondja, életem legjobb kívánsága volt. Leszámítva, mikor Franciaországban egy kerti tóba ejtettem a kedvenc érmémet és azt kívántam, bár száradna ki… erre tényleg kiszáradt. Én pedig visszaszereztem a kincsemet.
Jót kuncogtam a történeten.
- Ez remek. És kiszárítottál egy kutat - jegyeztem meg, majd hozzá tettem: - A sors útjai kifürkészhetetlenek.
– Ha egyszer külföldre mehetnél… mondjuk idén nyáron, hova mennél a legszívesebben?
Jó kérdés volt, elgondolkodtam rajta. Talán most először. Végül elnevettem magam.
- Talán világgá. És sose jönnék vissza - jelentettem ki, de aztán megráztam a fejem. - Talán mégis. Ha nem lenne dolgom...  - Itt tartottam egy kis szünetet, és jelentőségteljesen pillantottam a mellettem ülőre. - ... Akkor biztos olyan helyre mennék, ami szép. Hegyvidék, zöld erdő, patakok meg vízesések. Tudod, olyan hely, ahol esetleg egyszarvúak is élnek. Jó lenne megfigyelni őket, úgy tényleg vadon. Mert akik itt élnek, azok elég emberhez szokottak, Arabella tanárnő óráján láttuk is őket. De azért, ha tudnék, messzebb mennék, mint a Tiltott Rengeteg - pontosítottam körbebámulva  a tájon, ami egyébként majdnem fedte is a leírást. Persze, úgy éreztem, ha már van szabad időm, és úgy sem köt Evyne néni nyavajgása (Cartwright meg valószínűleg elfoglaltabb az ügyeivel, mint hogy rajtam aggódjon), ráadásul Elliot lehetőséget is teremt számomra, inkább azon dolgozom, hogy kiderítsem, amit ki akarok. De ha ez az egész nem volna... Ha 'normális" életet élnék... Igen, akkor az egyszarvúakhoz mennék. Talán felnőtt koromban kutató lennék, aki minden titkukat megpróbálja kifürkészni. Bár ez egy másik élet lenne, és nincs már rá esély, hogy bekövetkezzék, jó volt róla gondolkodni.
- Elliot, szerinted, ha te akkor máshogy döntesz, és nem szösz el, most milyen életet élnél? - kérdeztem érdeklődve.

Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma / Káosz uraság

Elérhető Elérhető
« Válasz #19 Dátum: 2019. 04. 30. - 17:36:00 »
0

CSILLAGLESÉS


Mira
2000. április

.outfit.

Hogy miért fordult meg a fejemben az egész? Nem tudom… talán tényleg csak ennyire jó érzés lett volna valami szórakoztató programot szervezni Mirabellának a nyári szünetre. Vagy éppen egy alibi után kutattam, hogy egy kicsit visszanyerjem a régi szabadságomat. Az ilyen tavaszi éjszakákon mindig eszembe jutott, milyen szörnyen jó volt csak kimenni az erdőbe és beszívni azt az átnedvesedett avar illatot, na meg a tábortűz füstös aromáját. Imádtam minden percét azoknak a napoknak, élveztem a menekülést, sőt betegesen kerestem a lehetőséget, hogy elzavarjanak valahova. De valahogy mégis békésebb volt az életem, mint mostanában. Nem volt semmi, ami felkavarta volna az érzelmeimet… nem kellett senkinek sem megfelelnem vagy tetszenem. Mostanában pedig minden reggel úgy állok a tükör elé, hogy azt kívánom, bárcsak szeretné az aznapi látványomat Nathaniel.
Talán világgá. És sose jönnék vissza – mondta. Mintha csak az én gondolataimat fogalmazta meg… mondjuk neki még nem biztos, hogy volt ilyen erős kapocs ehhez az országhoz. Nekem sem volt az ő korában, csupán az anyám. Előle pedig pont azért menekültem el, hogy ne hozzak szégyent a fejére, hogy ne lássam a könnyeit. – Talán mégis. Ha nem lenne dolgom...
Mira felé fordultam, hogy tökéletesen egymás szemébe tudjunk tartani. Aprócska szünetet tartott a mondadójában.
... Akkor biztos olyan helyre mennék, ami szép. Hegyvidék, zöld erdő, patakok meg vízesések. Tudod, olyan hely, ahol esetleg egyszarvúak is élnek. Jó lenne megfigyelni őket, úgy tényleg vadon. Mert akik itt élnek, azok elég emberhez szokottak, Arabella tanárnő óráján láttuk is őket. De azért, ha tudnék, messzebb mennék, mint a Tiltott Rengeteg.
Azonnal az a bizonyos romániai erdő jutott eszembe, ahova Reagan holttestét temettem el. Nem tudtam, miért ez ugrott be, de kezdtem úgy érezni, hogy még mindig kísért a szelleme… talán ezért is kezdett el már csak a puszta gondolattól is égni az a kegyetlen felirat, az a heg, amit a testemen hagyott. Nem kaptam oda, de elengedtem Mira vörös hajszálait, hagyva visszaomolni a többi közé.
Nem válaszoltam. Talán azért is szólalt meg újra, mert láttam rajtam megint azt az elcseszett keserűséget… ez volt az új életem mellékterméke. Hiába volt minden szép és kényelmes körülöttem, hiába kaptam mindennap melegételt, ez ott volt és várt, mikor csaphat le újra borzalmas érzéseket keltve bennem.
Elliot, szerinted, ha te akkor máshogy döntesz, és nem szösz el, most milyen életet élnél?
Jó kérdés volt. A választ lényegében tudtam is… csak nem akartam nagyon kimondani. Egy részem ugyanis mindig vágyott arra az életre, míg egy másik részem tudta, milyen is volna valójában. Hiszen lett volna rá lehetőségem most is. Ott volt a patika, ott volt az a galéria, amit Esmé miatt nyitottam. Ezek mind annak a lehetőségnek valamiféle kivetülései volt… és én cseppet sem élveztem. Úgy éreztem azok is csak olyan határokat szabnak, amiket át akarok ugrani, mert ha nem akkor megfosztanak attól, ami igazán vagyok.
Gondolom dögunalmas. – Megrántottam a vállam. – Akadémiára mentem volna, hogy medimágusnak tanuljak. A nevelőapám az volt és én is az akartam lenni, mert ő olyan példaképféle volt nekem. Ha más nem, hát most biztosan én vinném a családi patikát napi nyolc órában… így viszont csak beültettek a hátsó kis helyiségbe, hogy ne legyek bunkó a vevőkkel és keverjem csendben a bájitalokat. – Vigyorodtam el. – Így sokkal izgalmasabb. Bírom, mikor mérgesek lesznek rám, mert nem akarom megérteni mire célozgatnak… pedig ha már rávette valaki magát, hogy potencianővelőt vásároljon, ki is bökhetné.
Megrántottam megint a vállamat.
Nincs kedved nyáron eljönni valahova… külföldre? – kérdeztem. – Gondoskodnék rólad persze, mert mégsem járja, hogy ne épségben hozzalak haza. De már rám férne egy kis kiruccanás, valami erdős-hegyes vidékre.

Naplózva


Mirabella Harpell
Jegelt karakter
***


boszorkány

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #20 Dátum: 2019. 05. 05. - 07:34:37 »
+1


CSILLAGLESÉS

2000. április




– Gondolom dögunalmas.
- Pf - prüszköltem fel nevetve, mert ezt a választ nem vártam, pedig igazán várhattam volna. Valahogy nagyon beleillett abba a képbe, amit Elliotról magamban alkottam. Elgondolkodtatott az a tökéletes élet, ami felvázolt előttem, és egyszerűen képtelen voltam őt ebben elképzelni. Őt, akit annyira feldobott a mai kis kirándulás, akinek láttam az arcát, amikor a kincs után kutatott.
… pedig ha már rávette valaki magát, hogy potencianővelőt vásároljon, ki is bökhetné.
Fintorogva vigyorogtam rá. Érdekes munka lehet ez egyébként, bár bájitalok terén én sosem jeleskedtem. Főleg nem az olyan fajtákkal kapcsolatban, amit említett… Én még nem tudtam elképzelni, hogy mit csinálnék. Nem is nagyon volt kedvem vagy lehetőségem tervezgetni idáig, hiszen Evyne néni leginkább valamilyen varázstalan pálya felé terelt volna, Cartwright pedig olyan lehetőségekre nyithatott volna ajtót nekem, amikről nem igazán tudtam, akarok-e velük élni.
Épp azon gondolkodtam, hogy világgá menetelem esetén neki talán mégis szólnék. Nem igazán tudtam, mi is van köztünk Karácsony óta, és ha csak a józan eszemre hallgattam volna, akkor távol tartom magam a dolgaitól. Csakhogy velem kedves volt, magához képest türelmes, de legalábbis elviselt és ezért, meg még sok minden másért hálás voltam neki. Talán meg kéne keresnem, hogy beszéljünk…
– Nincs kedved nyáron eljönni valahova… külföldre? – A szemem akkorára guvadt, mint egy kötőhártya gyulladásos házimanóé.
- Gondoskodnék rólad persze, mert mégsem járja, hogy ne épségben hozzalak haza. De már rám férne egy kis kiruccanás, valami erdős-hegyes vidékre.
Kinyitottam a számat, aztán becsuktam. Hitetlen vigyorral néztem rá, aztán végre megtaláltam a hangomat:
- Most azonnal indulhatunk! – A lelkesedés úgy öntött el, mint ahogy az árvíz átszakítja a gátat, először gyéren szivárgott át, aztán egészen áttört. – Akárhová! De jó lenne, Elliot, túl jófej vagy, nem is kéne gondoskodnod rólam, én nem zavarnék sok vizet, egy szelet kenyérrel is túlélek, és egy dobozban is simán elalszok, egy egész kicsi dobozban is, és még pénzt is szereznék, majd takarítok, vagy gyerekekre vigyázok, bármit, ez tök jó! – ugrottam fel, mintha most azonnal indulnék is. A fehér cica elugrott a váratlan indulatoktól, majd lecsapott füllel, ugrabugrálva vágtázott körülöttünk egy kört. Egész felborzolódott a szőre, de játékosan toporogva állt meg újra előttünk.
- Csak egy valami… Őt muszáj vinnünk – böktem félve Mezzi felé. – Nélküle soha, sehova nem megyek. De hidd el, elképesztő hasznos társaság tud lenni, néha kifejezetten jól jöhet – tettem hozzá sejtelmes kacsintással. Elliot felnőtt varázsló, bárhol, bármikor visszaadhatja a cicának eredeti formáját, de ha erre nem is kerül sor, remek kis felderítő, és mivel Nemezisz eredetileg nem macska, egész együttműködő, csapatjátékos személyiség. Nélküle sokkal nehezebb lett volna kiosonnom a Roxfortból, ő azonban előre jelzi a veszélyt – és szükség esetén simán lerúgja Mrs. Norris veséjét, mielőtt az megnyikkanna…
- Kérlek, hadd vigyük őt is! Annyira jó lenne – néztem rá Elliotra hálától csillogó szemekkel, de már kicsit nyugodtabban. Még a pokrócra is visszaültem mellé. A józan eszem félve, nagyon halkan megpróbálta volna megjegyezni, hogy talán nem kellene ilyen vakon belevágnom ebbe egy majdnem idegen felnőtt férfival, és hogy amúgy is lenne más dolgom, de Elliot a barátom volt, én meg menni akartam. Egyre biztosabb voltam benne, hogy ha muszáj, legfeljebb egy valakinek fogom megemlíteni az utazás tényét, de rajta kívül semmi sem kötött. Ő se nagyon. Elfogott a szabadság érzése, ránéztem Elliotra, a szám fülig ért. Egy hirtelen ötlettől vezérelve rávetettem magam, és jó erősen megölelgettem. Nem jellemző rám, és nem is tartott hosszan, úgyhogy egy pillanat múlva el is engedtem, és egy csibészes félmosollyal játékos bosszússággal azért, mert így kihozott a nyugalmamból, újra a vállába koccintottam az öklömet.
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma / Káosz uraság

Elérhető Elérhető
« Válasz #21 Dátum: 2019. 05. 06. - 18:27:23 »
0

CSILLAGLESÉS


Mira
2000. április

.outfit.

Még egy utolsó pillantást vetettem a csillagokra Mira válasza közben. Furcsán kellemes érzés járt át már csak a gondolattól is, hogy esetleg örömet okozhatok neki. Nem tudom miért. Talán, mert az ő korában nekem minden olyan kilátástalan és szörnyű volt, és mert megértettem, milyen is a helyzete valójában. Sok mindenben hasonlítottunk, főleg érzésekben és gondolatokban. Meglehet egy másik gyerekkel nem tudtam volna mit kezdeni.
Akárhová! De jó lenne, Elliot, túl jófej vagy, nem is kéne gondoskodnod rólam, én nem zavarnék sok vizet, egy szelet kenyérrel is túlélek, és egy dobozban is simán elalszok, egy egész kicsi dobozban is, és még pénzt is szereznék, majd takarítok, vagy gyerekekre vigyázok, bármit, ez tök jó! – Mondta és felpattant a pokrócról lelkesedésében.
Elvigyorodtam. Egy kicsit megint magamra emlékeztetett, arra a tizenöt éves kölyökre, aki olyan szívesen vetette bele magát bármilyen kalandban, akár egy ismeretlennel is. Mirának az volt a szerencséje, hogy bár öltem már embert, nem voltam elvetemült gyilkos és nem akartam neki semmilyen módon ártani. Igazából bele sem gondoltam, hogy akár félreérthető lenne egy ilyen ajánlat. Annyira természetesen jött belőlem minden.
Nyugi, nem most azonnal indulunk! – Mondtam nevetve és finoman jelezve mutattam, hogy üljön le szépen a fenekére. – Én hívtalak el, nem kérdéses, hogy gondoskodom rólad. Nem kell cserébe semmit sem csinálnod. Csak hozd magadat és lelkesedésed. Kitalálok egy nagyon jó úticélt…
A hangom elhalkult a mondat végére. Máris azon agyaltam, hova is lehetne menni. Hegyek, erdők… annyi ilyen hely volt és mindegyik önmagában gyönyörű volt. Persze akkor már nem ártott volna valami olyat találni, ahol az ember lecsaphat egy-egy kincsre is és éppenséggel jó messze lehet az emberektől. Talán vissza kéne menni tényleg oda, ahol Reagant elástam… ott sok minden lehetett a földbe rejtve. Igaz, nem tudtam, Mira hogyan állt a szellemekhez meg a furcsa teremtményekhez, amik azt az erdőt lakták… de annyi baj legyen.
Csak egy valami… Őt muszáj vinnünk – bökött a macska felé. – Nélküle soha, sehova nem megyek. De hidd el, elképesztő hasznos társaság tud lenni, néha kifejezetten jól jöhet.
Megint csak egy aprócska mosoly ült ki az arcomra.
Kérlek, hadd vigyük őt is! Annyira jó lenne.
Lassan bólintottam, majd átöleltem egy pillanatra, míg megszorongatott. Kicsit meglapogattam a hátát, majd hagytam elhúzódni és a tekintetét kerestem megint a sötétben. Látni akartam, ahogy visszatükröződik a szemeiben a csillagos égbolt képe.
Még jó, hogy visszük magunkkal. Az is lehet, hogy Zeusz is velünk tart… majd megkérdezem tőle, ha hazaértem. – Nevettem el magamat, ahogy eszembe jutott a hatalmas, fekete kandúr, akit olyan szeretettel vettem annak idején magamhoz. Furcsa, hogy azt hittem, majd én fogok gondoskodni róla, de tökéletesen az ellentéte történt a dolgoknak. 
Hamarosan ideje lesz vissza indulnunk a Roxfortba. – Váltottam komolyabb hangnemre, majd egy gondterhelt sóhajtás után felkeltem a pokrócról, hogy Mira felé nyújtsam a kezemet. Reméltem, hogy a megjátszott úriemberségem egy kis mosolyt csal még utoljára az arcára. – Az utazással kapcsolatban majd jelentkezem. Ha egy ronda fekete bagoly köröz a fejed felett, ne lepődj meg. Az csak egy madár, amit elloptam Nattól, hogy levelezhessek veled. – tettem hozzá aztán.
Naplózva


Mirabella Harpell
Jegelt karakter
***


boszorkány

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #22 Dátum: 2019. 05. 14. - 07:05:41 »
+1


CSILLAGLESÉS

2000. április




Amíg nincsenek kilátásaid, addig a csillagok messzi, elérhetetlen szépségnek tűnnek a számodra. Persze gyönyörködsz bennük, de van valami fájdalmas is a szép érzések mellett. Mintha üvegfal mögül szemlélnéd azokat a dolgokat, melyek bár szívedhez közel állnának, sose érheted el őket. És amikor adódnak a lehetőségek, mikor leomlanak azok az üvegfalak, s mikor valaki kinyitja előtted a világ ajtaját, akkor hirtelen tényleg közel kerülnek hozzád. Nem fizikai értelemben persze, de most már inkább érzed, hogy alattuk élsz, hogy ugyanannak az univerzumnak vagy a része, mint azok, s nem választ el tőlük más, csak némi hűvös, fekete, szabad űr. Mindjárt mást jelentenek a csillagok.
– Nyugi, nem most azonnal indulunk! – Elliot minden szempontból óvatosan visszafogta a kitörni készülő lovakat, s én nagy sóhajtással nyugodtam meg kissé. Furcsa volt immár másodszor hallani, hogy valaki önként és csak úgy gondoskodik rólam. És még Mezzi is jöhet!
Már nem nagyon tudtam szavakkal hogy megköszönni, úgyhogy ahelyett csak vigyorogtam rá hálásan és próbálva visszatartani újból kitörni szándékozó jókedvem.
- De jó lenne… Vagyis hogy lesz – pontosítottam vidáman, és összefogtam magam előtt a kezeimet, nehogy csapkodni kezdjek velük.  Az eszem máris messze járt, az Elliot által mondott tájakon, azokon a helyeken, ahová mindig is el szerettem volna menni, sőt még a csillagok vidékén is.
– Hamarosan ideje lesz vissza indulnunk a Roxfortba. – A csendes szavak egy pillanat alatt elkergették a sok szép ábrándot, s én kissé bamba képpel bámultam Elliotra. A Roxfort létezéséről egészen meg is felejtkeztem, de a figyelmeztetés eszembe juttatta. Szomorúan néztem a kezet, ami felém nyúlt, hogy felsegítsen. A kezet, amin ott volt a sebhely, a szalag... Én mégis bizalommal telve mosolyogtam Elliotra, és finoman belekapaszkodtam.
- Köszönöm… Mindent – tettem hozzá, jelezvén, hogy nem csak erre a gavalléros gesztusra irányul a hálám.
– Az utazással kapcsolatban majd jelentkezem. Ha egy ronda fekete bagoly köröz a fejed felett, ne lepődj meg. Az csak egy madár, amit elloptam Nattól, hogy levelezhessek veled.
Felnevettem, és megcsóváltam a fejem.
- Nem fogok meglepődni, amíg az a kőröző, ronda fekete madár nem egy keselyű, addig szerintem nincs gond. És ha egy híresség madara, külön megtisztelve fogom érezni magam. Olvasom ám a Prófétát, néha – kacsintottam Elliotra jelentőségteljes csipkelődéssel.
- Várni fogom a levelet. Nagyon. És ha megtudnál valamit, tudod kikről, azt is nagyon várom – mondtam, és úgy égett a talpam alatt a föld, mint aki mindjárt kifutna a világból is. Még egyszer utoljára felpillantottam a magasba, és elgyönyörködtem a fénypontokban, melyek felettünk hunyorogtak. A kastélyba visszavezető út már nem tűnt többnek, mint egy szempillantás, s Mezzi segítségével, az általam ismert kis kerülőutakon gond nélkül visszaosontunk a hálókörletünkbe. De még sokáig nem aludtam, hanem a hálószoba ablakán át a csillagokat figyeltem. Innen is szebbnek tűntek, mint ez előtt a kirándulás előtt.
 

Köszönöm szépen a játékot! Mosolyog
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma / Káosz uraság

Elérhető Elérhető
« Válasz #23 Dátum: 2019. 05. 18. - 10:06:34 »
0

CSILLAGLESÉS


Mira
2000. április

.outfit.

Mirának talán fogalma sem volt, milyen sokat jelentett az az este. Nem is tudom, mikor voltam ilyen szabad utoljára. Talán a Merellel töltött hasonló alkalom után nem is nagyon volt ilyesmi. Nem beszélgettem így még Nattal sem. Ha neki arról beszéltem, milyen szomorúsággal tölt el az életem, nem felvidítani próbált, hanem vigasztalni. Azt pedig gyűlöltem, mert gyengébbnek éreztem magam tőle és ha valamit szívből gyűlöltem, hát akkor az az volt.
Furcsán jó érzés volt olyannak beszélni az érzéseimről, aki olyan hasonlóan gondolkodik, mint Mira. Különös kis kapocs volt ez közöttünk… s talán szánalmas egy tizenéves, roxfortos diáklányt tekinteni lelkitársnak, de mégis így volt. Minden szavát és gondolatát értettem, ahogy talán ő is az enyémet. A szemem sarkából rápillantottam, még egyszer és elmosolyodtam.
Nem fogok meglepődni, amíg az a kőröző, ronda fekete madár nem egy keselyű, addig szerintem nincs gond. És ha egy híresség madara, külön megtisztelve fogom érezni magam. Olvasom ám a Prófétát, néha.
Nyeltem egyet.
Sose vedd komolyan azokat a cikkeket. – Egyszerűen válaszoltam. – Azt hiszem, a hazugságokat és a féligazságokat könnyebb eladni, minta valóságot… pedig néha az mennyivel izgalmasabb. – Nevettem el magam. – De majd meglátod, ha megismered egyszer Natot.
Felpillantottam még egyszer az égboltra. A hatalmas sötétségben felcsillanó apró égitestek látványa még mindig lenyűgözött. A hűvös szél az arcomban, pedig a régi szabadságomat idézte, amit annyira szerettem.
Már nagyon várom a mi kis utazásunkat… – Fordultam aztán a mellettem suhanó vörös tincsek felé. Szívem szerint átkaroltam volna a vállát, hogy örömömben magamhoz húzzam. Ha csak sejtette volna, milyen jól esik megint tervezgetni és készülődni valahova. Mindennél jobban vártam, hogy belevessem magam a könyvekbe vagy éppen Cartwrighttól kérjek megbízást.
Várni fogom a levelet. Nagyon. És ha megtudnál valamit, tudod kikről, azt is nagyon várom.
Csak bólintottam, hogy a közös kis sétánk utolsó szakaszát meghitt csendben tehessük meg. Közben fel-felpillantottam a fölöttünk ragyogó, milliónyi apró fényre. Még sosem láttam ilyen gyönyörűnek őket. Hosszú idő óta ismét melegséget éreztem, na meg olyan izgalmat, amire már legalább egy éve nem volt lehetőségem.
Jót ne halljak rólad… – Vigyorodtam el búcsúzóul aztán. A szívem hevesen verve jelezte, mennyire nem akar még elszakadni ettől a pillanattól, ettől az estétől és a mély beszélgetésektől, ami közöttünk történt. Ám nem volt más választások, hiszen mindenkinek vissza kellett térnie a saját helyére: neki a Roxfortba, nekem meg Tengerszembe.
Még egy utolsó pillantást vetettem Mira távolódó alakjára, ahogy a nyomában a macskával, eltűnik az éjszaka sötétjében. Mosollyal az arcomon indultam, hogy még egy utolsó rövid sétát tegyek a hatalmas csendben, mielőtt hazatérnék végleg…

Köszönöm a játékot!
Naplózva

Oldalak: 1 [2] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2019. 07. 12. - 08:18:37
Az oldal 0.088 másodperc alatt készült el 40 lekéréssel.