+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Eltávozottak kincsei
| | | |-+  Cooper Hayes (Moderátor: Cooper Hayes)
| | | | |-+  Az a bizonyos vacsora
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Az a bizonyos vacsora  (Megtekintve 862 alkalommal)

Cooper Hayes
[Topiktulaj]
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2019. 03. 05. - 13:37:47 »
+1

DAKOTA



You are not alone
I've been here the whole time singing you a song
I will carry you

– Higgye el, Olga, fel fogom tudni szolgálni a kacsát magam is! – Bizonygattam kövérkés házvezetőnőmnek még az ajtóban állva is, arra várva, hogy végre távozzon. Mosolyogva néztem végig vöröses haján, amit egyetlen, szoros kontyban kötött össze a feje tetején. Nagyon szerettem volna, hogy végre távozzon és egyedül maradhassak még néhány percre, mielőtt a teás lány megérkezik. Őszintén szólva a mai napon még annyi időm sem volt, hogy legalább egy pillanatra ideges legyek vagy csak egy kicsit a torkomba dobogjon a szívem.
Csak magamra kapkodtam egy szürke, szépen vasalt inget, egy két gombsoros mellényt, na meg azt a fekete nadrágot, amit éppen tegnap varrt fel Olga, hogy végre tökéletes legyen a méret. Nem akartam jobban kiöltözni, Dakota kényelmesebb típusnak tűnt- hozzám képest persze nem volt nehéz dolga, hiszen gyerekkorom óta nem jártam másban, mint tökéletesen vasalt ruhadarabokban.
– Mr. Cooper, biztosíthatom róla, hogy ha szükséges, itt tudok maradni… nem olyan fontos nekem egy újabb szabad este! – magyarázta tört angolsággal és még egy pálcaintéssel gyorsan az ingemen is elsimított egy ráncot.
– Olga, kedvesem… –Erőltetett, nevető hang szakadt ki belőlem, ahogy karon ragadtam és szépen az ajtóhoz vezettem. Még le is nyomtam a kilincset, hogy könnyebben neki indulhasson egy kellemes estének. – Bízzon bennem! A kacsa nem fog elmenekülni, mert ügyetlenül teszem a tányérra.
Újabb mosoly, majd mutattam neki, hogy ideje lesz távozni.
Végül olyan nehezen tudtam lerázni, hogy már csak öt percem maradt Dakota fogadására felkészülni. Feltettem egy régi lemezt, a terítést egy pálca intéssel intéztem – aminek hála, semmi más került tökéletesen a helyére. A rendetlen asztal után egyesével behúztam a függönyöket… ha valami nem szép itt, hát akkor az a kilátás. Bár a lányt ismerve az antik bútorokért sem fog rajongani, nemhogy a túlzottan sötét színekért. Persze ki tudja, alakulhat ez még úgy, hogy majd ő vegye kézbe a ház rendben tartását. – Ne szaladj ennyire előre, drágám… – Hallottam meg Sophie hangját, ahogy a tükörben a kusza tincseket igazgattam.
– Csak ma estére ne gyere elő, kedvesem… kérlek… – motyogtam magam elé, mintha nem is az ingem gallérját figyeltem volna, hanem Sophie barna szemeit keresném.
Nem volt időm persze erre sem tovább. Valaki ugyanis – remélhetőleg az a „valaki” – nyomtam meg az öreg csengőt, ami zenélve töltötte meg a ház csendjét. Ekkor lett úrrá rajtam igazán az izgalom. Remegő gyomorral indultam meg a hosszú, kissé szűk folyosón a lépcső mellett, hogy elérjem a bejárati ajtót. Ez volt az első éjszaka, hogy sem a testőreim, sem a házvezetőnőm nem volt itt. Lényegében ki voltam szolgáltatva bármelyik ellenségemnek, mégsem ez jutott eszembe azonnal.  Dakotát vártam, rá gondoltam…
Ujjaim az ajtó gombra siklottak, hogy egyetlen mozdulattal elfordítsam az.
– Szia… – Valamiért nagyon halkra sikerült a köszöntés, ahogy megláttam szép, magas alakját. – Gyere csak be! – Még jobban kitártam az ajtót. – Lesegíthetem a kabátod? – Már nyúltam is felé, miután gondosan bezártam magunkat.
Naplózva


Dakota Bourgh
Boszorkány
*****


Indiános lány

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2019. 03. 08. - 21:46:44 »
+1


COOPER


Bizonytalanul igazgattam zöld ruhámat még így a kabát alatt is, miközben a tőlem megszokott roppantul kecses, nagy léptekkel haladtam a megadott cím felé. Vajon elég jó leszek így? Tűnődtem, mert épp elhaladva egy bolt kirakata mellett, persze nem bírtam ki, hogy ne álljak meg és igazítsam meg újra magamon a Valentino által tervezett darabot. Nem mintha számítana. Vagy nem tudom… Általában sose figyeltem arra, hogy tökéletesen nézzek ki. Mindig azt vettem fel, amiben jól éreztem magam, persze nagyjából megfelelve az alkalmak által elvárt normának. És tulajdonképpen mindig elégedett voltam magammal. Meg úgy mindenki más is velem, nyilvánvalóan kivétel ez alól az anyám. De az ő kritikusságának megszokásához elég volt néhány év. Ma már elrepülnek mellettem az általa kimondott szavak. Háborog is rendesen miatta. Nem mintha ez zavarna. Ahhoz keveset vagyunk még mindig egy fedél alatt…

De ma… Ma úgy készülődtem, mint talán még sose. A báli ruháimba is úgy ugrottam eddig mindig bele, mintha pont nem érdekelne mi van rajtam. Hát most nem épp így történt. Nyakunkon a bolt megnyitása, én pedig egy komplett napot eltöltöttem vele, hogy megtaláljam a tökéletes ruhadarabot. És valahogy mégse vagyok olyan elégedett, mint amilyen általában lenni szoktam. Csak rágörcsöltem a dologra tudom én. De akkor is… Cooper mindig olyan elegáns. A viselete kifogástalan, az ízlése pedig tökéletesen egyedi. Ez tetszik. Csak valahogy nem tudom, hogy az én csapzott hajam, túlszínes ruhatáram és bohémen érdekes darabjaim hogyan illeszkednek az övé mellé. Életemben nem éreztem még magam ilyen kis tökéletlennek, pedig jó párszor rájöttem már az életben, hogy szerencsére nem az eszeveszett szépségemmel hódítok, de hódítok.

Oldalra húzom számat, mintegy grimaszként, miközben a kirakatban megigazítom konttyá parancsolt tincseimet. Újabb igazítás a ruhán, bár igaziból ennél jobban már nem fog állni. Aztán feltolom táskám pántját rendesen a vállamra, hogy ez a csapzott külső legalább az első randevúm idejére eltűnjön, aztán ismét elindulok.
Nem nagyon érzékelem a környezetet. Ismét valami távoli helyen sikerült csak hoppanálnom. És bizony csak segítséget kellett megint kérnem hozzá, hogy eligazodjak a környéken. Amerikában még az új városokban sem érzem magam sosem ennyire idegennek, mint itt. És pedig nem tudom mi lesz… Már fontolgatjuk Agnessel, hogy lakást nézünk Londonban, vagy valami kisebb házat a közelében… De még nagy kérdés, hogy az álmom mellett, ami a bolthoz köt, mennyire leszek majd képes otthonomnak tekinteni ezt a helyet. Talán mindig inkább átutazó leszek… Mondjuk ez most nagyon sok dolgon múlik. És az ember sokszor könnyedén képes kompromisszumra. Könnyebben, mint először hinné.

Kósza gondolataim között végre megérkezek a gondos betűkkel leírt címre. A papírra pillantok, amit már jócskán összegyűrtem, annyiszor néztem meg. Nem azért, mert nem emlékeztem a címre. Egyszerűen csak tetszett az az igyekezet, amivel ezek a kissé kesze-kusza betűk, igyekeznek szépen szósorba állni.
Elmosolyodtam ismét. Önkéntelenül. És miközben lépkedtem a bejárati ajtó felé, egyszerre valahogy elmúlt minden kétségem a ruhát és önmagamat illetően. A várakozás kellemes izgalma költözött a helyére, no meg a tudat, hogy ha csapzottan is tetszettem neki, akkor most, mikor látszik igyekezetem, bizonyára még jobban fogok.
Nem gondolkodom, nem hezitálok. Csak megnyomom a csengőt, egyszerűen és boldogan, majd rövid várakozás után, egy elégedett, magabiztos mosollyal lépek be a férfi házába.
- Szia. – Köszönök én is, talán tőlem nem is megszokott lágysággal, majd, miután kissé beljebb invitál, finom puszit adok arcára. – Köszönöm. – Mondom egyszerre a meghívásra és a kabátra is utalva, amiről kissé oldalra fordulva jelzem, hogy igen, lesegítheti. – Hát nem mondom, hogy most nem kellett útbaigazítást kérnem… - Kezdem közben csacsogva, mait már bizonyosan megszokhatott. – Szerintem sosem keringtem még ennyit Londonban, mint ez alatt a pár nap alatt. De gondolom, majd ha több időt töltök itt, akkor megszokom és megismerem. Addig pedig… Kénytelen leszek beszerezni egy mágustérképet…
Naplózva


Cooper Hayes
[Topiktulaj]
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2019. 03. 10. - 09:45:20 »
+1

DAKOTA



You are not alone
I've been here the whole time singing you a song
I will carry you

Nem tudom, mikor dobogott utoljára a torkomban a szívem. Talán, amikor megkértem Sophie kezét és hosszú óráknak ható másodpercekig vártam a válaszát. Már régóta együtt voltunk, én mégis rettegtem, hogy esetleg nemet mond. Mégis csak ott volt Cartwright, hogy elvegye tőlem. Miért is ne tehette volna meg? Azóta féltékeny volt, hogy rájött, Sophie engem másképp kedvel, mint őt. Talán meg is lepte, hogy nem mindenkinek a szépen kidolgozott test, a szőke haj és a kékszemek jönnek be. Ráadásul az állandóan ellenséges, gonoszkodó viselkedése sem volt éppen megfelelő párosítás ehhez.
– Igazán örülök, hogy eljöttél… – mondtam.
Ujjaim óvatosan simítottak végig a kabát anyagán a lány vállánál. Úgy húztam le, finoman, hogy még csak véletlenül se tegyek kárt benne. Szép lassan előbújt a rövidke zöld ruha csillogó kidolgozottsága. Sokkal csinosabb volt, mint én. Biztosan arra számított, hogy ezúttal is kiteszek magamért, ám ezúttal valóban csak egy feltűrt ujjú, szürke ing, egy közepesen elegáns fekete mellény és egy rendetlenül megkötött nyakkendő volt a nyakamba. A fekete, tökéletesen vasalt nadrághoz is éppen csak felkaptam a fényes cipőt, de a kilógó zokni sejtette, hogy ezúttal nem vettem annyira komolyan a dolgot, mert az szürke-fekete kockás volt, nem egyszínű. Megpróbáltam átvenni Dakota lazaságát, hátha akkor könnyebben tudunk majd beszélgetni.
– London egy útvesztő. Valószínűleg az itt születettek is ugyanúgy eltévednek, mint mi.
El is mosolyodtam beszéd közbe. Még mindig lenyűgözött mennyi szót tud kipréselni magából egyetlen levegővétellel. Igazán bájos volt ezzel a kislányos benyomással. A leglenyűgözőbb talán mégis csak az volt benne, hogy egy cseppet sem emlékeztetett Sophie-ra, így a társaságában alig-alig bukkant elő gondolataim rengetegéből egykori életem. Olyan volt a jelenléte, mint egy megnyugvás az elmének.
A kabátot felakasztottam egy vállfára, majd úgy a fogas egyik kopott akasztójára. Már a hosszú folyosón is láthatta, hogy milyen poros a lakás. Hiába volt takarítva, ettől a hatástól egyszerűen nem lehetett megszabadítani. A fekete lépcsők korlátja is ütött-kopott volt. A kis asztal, amin Olga szépen rendezett, liliomokból álló csokra kapott helyett egy vázában, meg egy-két ijesztőnek ható szobor, pontosan ugyanolyan piszkosnak hatott az idő nyomán. A falra felakasztott antik tükör sem kelthetett éppen tökéletes benyomást egy ilyen színes egyéniség szemébe… de azt hiszem már a kezdetek óta feltűnhetett neki, hogy teljesen más személyiségek vagyunk.
– Tudom, hogy nem annyira a te ízlésed… – magyaráztam, ahogy vezettem a nappali felé. Igazából nem volt túl nagy a hely, így az étkező asztal is ott kapott helyet az ablak alatt. Ezúttal a borzalmas kilátás sem zavarhatta meg persze az étkezést, mert minden függönyt szorosan behúztam az érkezés előtt.
– Olga nagyon aggódott és el sem akart menni. Gondolom attól félt, hogy elijesztelek az ügyetlenkedésemmel… általában ő vágja fel nekem az ételt és teszi ki a tányérra. Fogalma sincs, hogy képes vagyok ilyesmire… őszintén szólva nekem sem. – Nevettem el magam.
A nappaliba érve megláthatta a szürke, öreg kerevetet. A díszes kis asztalt, amin már ott várt minket egy kellemes palack bor  étvágygerjesztőnek. A terített asztal kicsit távolabb, az északi ablak alatt kapott helyet. Középen ott égett egy régi gyertyatartóban a fehér gyertya.
– Foglalj helyet! – Mutattam a kerevetre és már meg is ragadtam a palack nyakát, hogy az egyik talpas pohárba italt töltsek. – Csak egy kis mézbor. Nagyon édes, kellemes íze van. – Nyújtottam felé, amint felcsendült a lemezjátszóból egy újabb dallam.
Naplózva


Dakota Bourgh
Boszorkány
*****


Indiános lány

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2019. 03. 18. - 19:21:09 »
+1


COOPER


Mosolyogva néztem a férfira. És miután mondandómat megint csak egy l3vegővétellel sikerült kipréselnem magamból, most csak álltam és mintha nem akartak volna eszembe jutni a szavak. Néztem rá. És az idefele jövet érzékelhető milliónyi gondolatom és kételyem, most szertefoszolva hevert a kopottas padlón. Nem volt más ebben a különös hallgatásban csak ő. És ez furcsa volt. Nekem legalábbis, aki nem szokott hozzá sem ahhoz, hogy lányos zavarában össze-vissza csacsogjon. Sem ahhoz, hogy ránézve partnerére, egyszerűen ajkaiba akadjon a szó. És most mégis itt volt. Mintha hangszálaimnak gátat szabott volna a jól vasalt zakó hiánya. Egy feltűrt ingujj, egy hanyagul megkötött nyakkendő… különleges volt, mert tudtam ezt csak én láthatom, és csak most láthatom. Ennek miattam kellett így lennie. Ahogy az én túl jólfésült tincseim is csakis neki szólnak. Egymás kontrasztjaivá váltunk, hogy kimutassuk, mire is vágyunk. 
Így hát önkéntelenül indult meg kezem. S mintha még lélegzet4m is elállt volna. Bár csak keze felé nyúltam, hogy finoman végigsimítsak alkarján, s kissé beletúrjak ingjének feltűrt ujjába. Hogy aztán, mintegy riadt kislány, kapjam el ujjaim, s kezdjem el zavartan inkább szoknyám igazgatni. Szégyellem magam, így elfordulok kissé. Nem akartam én túl gyors, vagy követelőző lenni… csak átengedni magam egy érzésnek, ami kizár minden kérdést, és szabadon hagyja az utat a szívem felé.

- Szóval te sem Londonban születtél… - Állapítom meg csendesen, mintegy mellékesnek szánva, ahogy kicsit beljebb lépek vendéglátóm otthonába. Valóban nem ehhez vagyok szokva. A világos tereket szeretem, még akkor is, ha nem túl nagyok. Ez a pompa, vagy hát az, amit innen valaha pompának lehetett nevezni sosem volt hozzám való. A világos fa bútorokat szerettem és az egyszerű, de otthonos dolgokat. És bár ez nem volt az, mégsem e miatt akadt meg szemem az egyes bútorokon. Hanem egy valamiféle lelakottság. Egyrészt talán azért, mert nincs elég pénz a cserére, vagy a ragaszkodás túl nagy, amit egy múltbéli asszony keze nyoma hagyott hátra. Esetlegesen épp eme asszony hiánya okozta a nem megújulást…
- Azért, mert nem az én ízlésem, még nem feltétlenül jelenti azt, hogy nem is látom meg benne a maga szépségét. - Mindenesetre kezemet kicsit végigvezettem a kereveten, miközben elfogadtam a helyet, amivel kínált. Épp olyan öregnek és magányosnak tűnt, mint minden más bútor. S a szívem dobbant is egy hangosat, nagyot, ahogy a ház, talán igazán magányos gazdájára gondoltam. Mint egy lezárult idő, olyan volt a ház, s most először Cooperről is ugyanez jutott eszembe. Bár éppen itt és most, ezzel a kissé hanyag öltözettel úgy tűnt, mintha képes volna a megújulásra. Nem a teljes átváltozásra, azt nem akarnám, éppen így tetszik, hanem egy kellemes, szükségszerű továbblépésre. Ami felé remélem, ha nem is én leszek, akinek a végső értékeit meg kell tapasztalnia, de remélhetőleg legalább elindíthatom.

- Üzenem Olgának, hogy az ügyetlenkedés tetszik. És nagyon-nagyon nem tud elijeszteni. Bár lehet ezt bizonyítandó, inkább majd megmodnom neki én. – Mosolygom, miközben kényelmesen elhelyezkedek a kereveten, amin ebben a ruhában nem is nézek ki olyan idegennek, mintha valami egyszerű hétköznapiban lennék. – Én is csak a teákkal vagyok olyan ügyes. Köszönöm. – Magyarázom, és érzem, miközben a mézbort megkapom, hogy ajjajj, megint szóözön felé visz el a pironkodás. – Szóval. Eddig az évig nem volt szükségem igazán arra, hogy magamra főzzek. És az igazat megvallva most sincs. A Roxfortban mindig elláttak. Los Angelesben személyzetünk van. Odafönt a hegyekben pedig hajadonként csak bizonyos fázisoknál kell besegíteni az asszonyoknak. Az ebédek sokszor közösek a nagyházban. Ott gyűlik össze mindenki, szóval együtt eszünk. – Vonok vállat, mert igaz, ami igaz, egyelőre én sem vagyok egy szokványos asszonyalapanyag. Szusszanok egyet mondandóm után, próbálom magamba fojtania  szót, reménykedve benne, hogy most is majd lakatot tesz rá az álmélkodás, amit ez a férfi vált ki belőlem. És így is lesz. Mosolyogva nézek ismét rá, italom fölött. – Tényleg finom. – Állapítom meg, majd a zenelejátszó felé mutatok. – Érdekes dallamok. De tetszik. Nagyon is. Ahogy ez a hanyagul sehogysem megkötött nyakkendő is… - Érek hozzá, ismét önkéntelenségemben nem gátat szabva mozdulataimnak. Sebaj. Vágyok rá, hogy megérintsem őt. És ebben azt hiszem, nincs semmi rossz…
Naplózva


Cooper Hayes
[Topiktulaj]
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2019. 03. 20. - 13:31:58 »
+1

DAKOTA



You are not alone
I've been here the whole time singing you a song
I will carry you

– Nem, nem Londonban születtem.
A mondat végén még legyintettem is. A kapkodó mozdulatból láthatta a lány, hogy azérté kicsit zavarban vagyok. Utoljára akkor vacsoráztam együtt kettesben valakivel, amikor Sophie-val még nem éltünk együtt. Aztán jöttek a szüleim és végül Benjamin. Csak a hálószobánkban tudtunk igazán kettesben lenni. Az volt a mi kis szentélyünk, ahol a hatalmas jövőbeli terveket kovácsoltuk s ahol igazán élvezhettünk egymás társaságát.
Tekintetem végig vándorolt a házon közben. Minden poros és öreg volt, cseppet sem illett Dakotához. Ő olyan új, vidám és színes volt ezek mellett. Valahol mégis örültem, hogy látja ezt. Én ilyen voltam. Régi, poros. Nem illettem a mai világba s ezen nem sokat segített az sem, hogy minden áron haza vágytam a szüleim birtokára, a kastély öreg falai közé. Egy ideig idegenkedtem a dologtól, hogy olyan közel lakjak a családi kriptához… ma már belátom: szükségem van arra az érzésre, amit az az otthon tud nekem adni.
– Broxbourne-ben áll a kastélyunk. Mára már leginkább London külvárosaként ismert, valójában azonban egy különálló kisfalu. – magyaráztam. Végül észbe kapva még hozzá tettem: – A családom arisztokrata… a muglik között persze.
Jól esett magamról beszélni. Kétlem, hogy bárki is érdeklődött volna utánam az elmúlt két évben. Nem emlékszem, hogy rá kérdeztek volna hol lakom, hogy vagyok… meglehet ezért is indult meg olyan könnyen a nyelvem Dakota társaságában. Másrészt hálás is voltam neki, amiért segített a teával és nem rázott azonnal le a meghíváskor. Tudom jól, hogy nem vagyok szép ember, néztem már tükörbe. Az ízlésem sem éppen hétköznapi. A keményített gallér és a nyakkendő sem valószínű, hogy a mai divathoz tartozik. Mégis annyira reménykedtem, hogy egyszer valaki így fogad el.
Figyeltem a lányt a szobában, miközben a hátam mögül andalító dallamok szóltak. Számomra ez volt a nyugalom, a kellemes hangulat… és reméltem, hogy legalább általam ő is megérti majd ezt. Hiszen mi kellett még a pihenéshez? Lágy dallamok, frissen sült kacsa aromája és sok bor. Már majdnem el is mosolyodtam, mikor hideg leheletet éreztem meg a fülemen. – Mondd csak, drágám, tényleg érdekel ez a kislány? – Sophie hangja volt. Ezúttal nem volt kedves, sőt sokkal inkább féltékeny. Tudtam, hogy csak a saját bűntudatom csendült a hangjában… ő nem lenne ilyen, ő örült volna, ha tovább tudok lépni és megint boldog leszek.
Nyeltem egyet és, amint helyet foglalt Dakota már nyújtottam is át neki egy éppen csak kitöltött pohár mézbort. A saját poharam is megtöltöttem, majd egy nagy kortyot követően huppantam csak le a lány mellé a szürkés kerevetre. Még éreztem a keserű ízt a számban, Sophie leheletét a nyakamon és valami különös suttogást: – Nem teheted ezt velem, édesem… – Ezt pedig újra és újra megismételte.
Minden erőmet be kellett vetnem, hogy a lányra koncentráljak és még el is mosolyodjak. Valójában aranyos volt, ahogy mesélt a szokásairól, hogy nem sokat főz magára. Volt benne valami elképesztő lazaság, ami nekem sosem adatott meg. Nem tudtam megszólalni, mert hirtelen a bort és a dallamokat kezdte dicsérni. Éreztem, hogy olyan zavarban van, mint én… de ahogy a nyakkendőmre siklott a keze, én az ő puha ujjaira fektettem az enyémet. Kicsit talán meg is szorítottam őket, ahogy ránéztem.
– Évek óta nem ért így hozzám senki… – Futott ki az ajkaimon. Azonban nem jöttem zavarba. Olyan volt ez, mint egy varázsszó, amire hirtelen megszűnt a Sophie hangja és már a levegőjét sem éreztem a nyakamon s a fülemen.
Közelebb húzódtam hozzá és egészen az ajkaihoz hajoltam. Nem tudom, mi ütött belém, soha életemben nem voltam ennyire heves, de most muszáj volt. Mégsem csókoltam, meg csak beszívtam az illatát. Nem akartam udvariatlan lenni és letámadni. Ez is éppen elég volt, hogy még szenvedélyesebbnek érezzem a pillanatot.
– Ha tetszik a zene táncolhatunk… van kedved? – Suttogtam az ajkainak a szavakat, észre sem véve, hogy közben egy csepp bor hullott a nadrágomra.
Naplózva


Dakota Bourgh
Boszorkány
*****


Indiános lány

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2019. 03. 24. - 16:05:57 »
+1


COOPER


Nem volt ebben semmi rossz… És ahogyan elsőre gondoltam volna, semmi szokatlan sem. Sokszor értem már férfiakhoz. Nem érdekelt különösebben, hogy én használom-e ki őket vagy épp fordítva. Egy ideig kellettek a szórakoztatásomra, aztán épp oly könnyedén váltunk meg egymástól, ahogy összefutottunk. Kötetlen volt és laza, minden elvárás nélküli. Kivétel volt ez alól talán Thomas, akivel nem is igazán tudtuk volna megnevezni kapcsolatunk milyenségét. És ez is így volt jó. Nem zavart. Nem érdekelt. És tulajdonképpen már szinte meg sem éreztem…

De ez más volt. Könnyed mozdulatom, ahogy ujjam nyakkendőjéhez ért, bár fesztelenségből indult, mégis mögötte volt kíváncsi természetem minden vágyakozása és kielégítetlensége. Régen volt, hogy valaki ennyire érdekelt volna. Régen volt olyan, valaki felé ne csak unalomból mozduljak. Régen volt olyan, hogy valakinek a bőréből áradó illata is csak maga felé húzzon és húzzon…
És mégis… Határt szabtunk magunknak. Még. Ott volt a gát, amit mégsem akartunk áttörni, legalábbis nem most. Reméltem, hogy megcsókol. Akartam volna. Még szemeim is lehunytam, hogy teljes mértékig átadjam magát lehelete érintésének, majd finom bőrének. De nem. Nem zúzta le a béklyókat. Sőt, mintha még feszesebbé tette volna őket. S ez tetszett. Mert tudtam, ő épp ugyanúgy alig várja, hogy testem karjai közé tegyem, csak épp ki akarta élvezni magának a várakozásnak az izgalmát is.

- Táncoljunk. – Vetettem oda olyan könnyedén, ahogy csak tudtam, s próbáltam elnyomni ajkaimból alattomosan előtörő apró sóhajom. Nem elégedetlenségből fakadt. S ezt talán Cooper is látja rajtam, ahogy a lágy dallamnak engedve kezére teszem a kezem, várva, hogy magával húzzon és egyszerűen csak vezessen. Borom közben magam mellé rakom, nincs is rá igazán szükségem, szükségünk, hogy ilyesfélével alapozzuk meg amúgy is várakozó hangulatunk. Csak vigyél magaddal. Mondanám, de szó ismét csak nem jön ki ajkaimon, ellenben kezem megint önkéntelenül siklik végig karján, hogy ujjaim játékba kezdhessenek feltűrt ingjén. – Tetszik. – Mondom ismét szinte alig hallhatóan, miközben várom, hogy a táncnak megfelelően kezét végre derekamra tegye. És magam sem tudom, minek is szól ez az egyetlen egy szó. Ő neki, vagy a zenének, amire immáron apró lépésekben ringok. Érints meg. Mondhattam volna akár ezt is, várva, hogy végre lépjen, hogy a köztünk lévő távolságot megint eleméssze, de nem gyávaságom áll utat szavaimnak. Hisz ugyanolyan könnyedén léphetnék én is, s mélyülhetnék bele egy csókba kettőnk között, de tudom, azzal most megölnék minden varázst. Szóval csak várok. Mert tudom, hogy ölelésre váró karom, végül úgyis magához húzza majd. S akkor mindketten épp olyan boldogok leszünk, mint amit megérdemlünk.
Naplózva


Cooper Hayes
[Topiktulaj]
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2019. 03. 29. - 21:07:37 »
+1

DAKOTA



You are not alone
I've been here the whole time singing you a song
I will carry you

Mikor is kapott el utoljára ilyen különös melegség? Már szinte alig emlékeztem rá, akkor milyen érzés volt s most is csak azt érzékeltem, hogy hirtelen egy apró kis langyosság táncolt át a mellkasomon. Ehhez pedig elég volt közelebb hajolnom Dakotához, érezni az arcomon a leheletét, beszippantani a kellemes, fiatalos illatát. A szívem is hevesebb ritmusra kapcsolt. Mégis, hiába néztem a barna szemekbe, képtelen lettem volna megcsókolni. Valami furcsa gát megálljt parancsolt. Talán a hang, ami Sophie-tól származott és féltékenyen tombolt, vagy sokkal inkább attól féltem, hogy megint csak üresség marad, ha a boszorkány visszatér Amerikába.
Fogalmam sem volt róla, hogy ilyen félelmek tombolnak bennem. Sophie elvesztése óta nem sok nő volt az életemben. Leginkább Olga, aki megfőzte az ételemet, kimosott és eltakarított utánam. Ő vasalt a legszebben ezen a világon, de az érzéseket aligha helyettesítette, amit egy gondos kis feleség tudott volna. Vágytam arra a gyengédségre, de közben rettegtem, hogy ez is csak időszakos. Sophie-n kívül egyetlen nő sem tartott kívánatosnak – nem mintha rá lettem volna szorulva – és nem keresték a társaságomat sem. Fogalmam sem volt, hogy Dakota mit látott bennem. Állandóan csak a megjegyzéseket kaptam, például Cartwrtighttól is, aki féltékenységében a fejemhez vágta, milyen ronda vagyok.
Finoman érintettem a kezét, úgy húztam fel a poros kerevetről, hogy a kopott mintájú, öreg, de igenis sokat érő perzsaszőnyegre vezessem. Alig volt egy lépés onnan, ahol addig ültünk, így kicsi jobban is hallottuk mindketten az andalító, lassú zenét. Anyám szerette az ilyen klasszikusokat. Kicsit mélabús volt, olyan amit az ember szomorú esős napokon hallgatott a legszívesebben. Nekem a gyerekkori emlékek miatt mégis melegséget hoztak a mindennapjaimba.
– Biztosan tetszik? – Mosolyodtam el, ahogy közelebb húztam magamhoz.
Egy cseppet sem zavart, hogy jó egy fejjel magasabb volt nálam. Ugyanolyan gyönyörű illata volt, mint bármelyik nőnek, csak őt jobban esett magamhoz vonni. Tenyerem finoman simult a derekára. Nem voltam sosem jó táncos, ezért óvatosan, aprón lépve ringatóztam a zenére. Nem érdekelt a ritmus valójában. Csak is az a forróság, amivel egymáshoz simultunk. Volt valami furcsa vibrálás közöttünk, ami úgy vonzott hozzá, mintha csak mágnes volna. S akármennyire is rettegtem, nem akartam többé elhúzódni.
– Örülök, hogy eljöttél ma este. Jó nem egyedül enni a kacsasültet… és… zenét hallgatni… – motyogtam a közöttünk lévő kevéske térbe. Még közelebb húztam magamhoz, miközben a hátára fektettem a tenyerem. Megint mély levegőt véve szippantottam be az illatát. – Hogy teheted velem ezt, drágám? – Zokogott szinte Sophie hangja valahol a hátam mögött, én meg próbáltam minden erőmmel kizárni, így bár kicsit szerencsétlenül, lábujjhegyre állva Dakotához húzódtam. Nem akartam a múltban ragadni, nem akartam elvesztegetni azt, amit legalább most kiélvezhetek, még ha tudtam, hogy utána nagyon is fájni fog.
Ajkaim finoman simítottam az övébe, hogy aztán egyre mélyebb csókká tegyem az apró puszit. Ujjaim közben megint végig cirógattak a hátán, egészen a nyakáig, hogy még szorosabban tudjam magamhoz vonni.
Naplózva


Dakota Bourgh
Boszorkány
*****


Indiános lány

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2019. 03. 31. - 11:18:13 »
+1


COOPER


Magam is meglepődöm rajta, hogy milyen könnyedén simulok bele ennek a szinte ismeretlen férfinak a karjaiba. Másképp, mint máskor. S élvezem a helyzetet. Mintha végre nő lennék, mintha végre megértem volna arra, hogy valaki ekképpen is érjen hozzám. Eddig egy kis csitri voltam. Igen, és úgy is viselkedtem, nem volt ebben semmi kérdés még az én számomra sem. Talán valahol mélyen vágytam is erre a másra. Erre a lélegzetvisszafojtva várt szolid érintésre, melyből érezni az akarást, de amely egy pillanatig sem követel, csak kér. De azt olyan szépen, hogy szinte beleolvadok, mert elképzelni se mertem volna valaha, hogy ezt lehet ilyen finoman is…

És most szinte teljesen átadom magam a férfinak. Szinte kérnie sem kell, úgy simulok tánc közben férfias ölelésébe. S úgy élvezem ki, hogy mintegy ékszert, pontosan annyira megbecsülnek és vigyáznak rám. Hihetetlen… Szinte érzem, ahogy szívem sem hiszi el az egészet, s vad kalimpálása közben néha ki-kifelejt egy-egy ütemet. Vajon Cooper is érzi? Vajon látja rajtam, milyen mohó csillogással a szememben várom, hogy végre megszűntessen közöttünk minden távolságot? Vajon érzi ő is, hogy mikor végre megteszi, nekem a lélegzetem is elakad, s olyan boldogság tölt el, hogy abba belesajdul a mellkasom is. Ujjainak cirógatásába hátamon kissé beleremegtem, s nyomán libabőr jelent meg ott amerre jártak. Én meg csak húzódtam és húzódtam Cooper finom csókjához még közelebb és közelebb, hogy én is csak mélyíthessek rajtuk. Miközben az én ujjaim még mindig feltűrt ingjén babráltak.

Nem is tudom hány pillanatig állhattunk ott, szinte összefonódva, máris előrevetítve az este többi, talán még ennél is kellemesebb részét. De nem akartam udvariatlan vendég lenni… Bár agyam leghátsó bugyrába került a vacsora. A kacsa, amit olyan gondossággal választott ki és tálaltatott. Szinte azonnal felülírta a férfi illata és érintése, amikbe teljes mértékig bele is tudnék feledkezni. De vacsorára jöttem. Sajnos...
Gondolatom nyomán belemosolygok a csókba, hogy aztán finoman elszakítsam egymástól ajkaink, miközben kezem a hátához vezetem, hogy azért finoman végigcirógassam ott is. – Nem is tudom ért-e már valaha is valaki ilyen szolidan hozzám… - Suttogom ezt is még mosolyogva, szinte alig-alig eltávolodva Coopertől. – És igen, nagyon is tetszik, minden. Te, a zene, a lágy kis tánc. – Mondom ki őszintén, miközben hátáról ismét karjára, majd kezére vezessem a kezem, hogy végül ujjainkat összefűzve szolidan az asztal felé húzzam.

- Előbb a vacsora. – Mosolygok pajkosan, és immáron kicsit határozottabban húzom az asztal felé, hogy aztán egy laza mozdulattal újra odahúzódjak hozzá, egyenesen a füléhez, mintha sokan lennénk, és titkom csakis neki szólna. – A desszert mindig csak a vacsora után jöhet. Ezt bizonyára neked is megtanították gyerekkorodban. – Mosolygom továbbra is és fülétől elhúzódva puszit lehelek ajkának szélére, hogy aztán teljesen elengedve karját, várakozón álljak az egyik székhez.

Magam is meglepődöm rajta, milyen hirtelen, s mennyire elengedtem magam. De tudom mit akarok. És az ő. Ugyan nem csak mára, de ki tudja mit tartogat számunkra a jövő. Így, ha legalább most tudok, mosolyt csalok minden mozdulatommal az arcára, kirángatva kissé a fekete komolyságból, amiben úgy fest éli az életét. Mert ha mosolyog, akkor mindennél szexibb… 
Naplózva


Cooper Hayes
[Topiktulaj]
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2019. 04. 03. - 08:40:42 »
+1

DAKOTA



You are not alone
I've been here the whole time singing you a song
I will carry you

Elvesztettem a kapcsolatot a külvilággal, ahogy ajkaink egymásra simultak. Kezeim finoman fonódtak a lány derekára, hogy még közelebb húzzam magamhoz. Nem volt már zene, csak a szívem vad zakatolása, ami ott tombolt a mellkasomban, de a fülemben is tökéletesen hallottam vagy éppen a csuklómban is remekül éreztem. Kit érdekelt, hogy mindent belengett a kacsa és a jó bor egyvelegének csábító illata? Közel sem volt olyan vonzó keverék az, mint Dakota aromája. Annyira egyedi volt, annyira meleg és gyengéd, hogy akartam.
Azt kívántam, bár csak sosem húzódott volna el. Amíg ajkaink összesimultak, nem éreztem Sophie tekintetét a hátamba fúródni, nem volt ott a hideg leheletének nyoma a tarkómon s nem rázott ki a hideg, amiért mással próbáltam meg jól érezni magam. Eddig bíztatót a lágy kis hang, akárhányszor a fülemhez hajolt… csak ma este változott meg. Talán nem akarta, hogy a lányt oda hozzam, ahol kettőnk életének emlékei húzódnak. Ugyanezen a kereveten ülve figyeltük, ahogy a fiunk játszik, ugyanennél az asztalnál fogyasztottuk el a vacsorákat hármasban… minden ugyanaz volt, mégis annyira más.
Sóhajtással hagytam magam finoman elhúzni az asztal felé.
– Jobban szereted, ha nem szolidna érnek hozzád? – kérdeztem csak úgy mellesleg, lágy mosollyal az arcommal. – Csak mert nem hiszem, hogy a szenvedélyességemmel vagy a vadságommal foglak lenyűgözni.
Az asztalon egy lefedett ezüst tálban volt a kacsa, a káposzta és a krumpli püré. Olga gondosan készítette őket elő, úgy hogy még véletlenül se hűljenek ki, amíg el nem távolítjuk a fedőt. Ez még egészen jól mutatott ott a két közepes méretű gyertyatartó között. Csak éppen az én terítésem festett úgy, mintha azt egy ötéves hányta volna oda. Az evőeszközöket szerencsére jól pakoltam ki, hiszen a szüleim gondosan megtanítottak az etikettre, de nem álltak azok tökéletesen egyenesen. Az ezüst tányér mellett ferdén várakozott a csillogó, öreg kés, a másik oldalon pedig a villa. A tál közepére pakolt zöld-aranyminsát szalvéta sem mutatott éppen tökéletesen, hiába húztam rá a díszes gyűrűt… viszont, amint közel léptünk a poharak maguktól megteltek a húshoz illő borral. Legalább a varázslatot eltaláltam.
A figyelmem gyorsan elterelődött az asztalról. Dakota mosolya megigézett megint, s ahogy odahúzott magához, hogy ajkai finoman mozogjanak a fülemen, szinte beleborzongtam. Nem a szavakba, csak magába az érintésbe.
– Világéletemben akaratos gyerek voltam. Szóval gyakran felrúgtam a szabályokat. – Rajtam volt a sor, hogy pajkosan mosolyogjak, de végül nem tettem semmit. Csak elhúzódtam tőle és kihúztam a széket. Megvártam, míg leül, aztán átsétáltam a másik oldalra, a saját helyemre.
Egy pálcaintéssel kiengedtem a kacsa gőzölgő, finom aromáját a fedő alól, hagyva, hogy még inkább megteljesen vele a lakás. Reméltem, hogy legalább az étel el tudja vonni a figyelmem, a bennem lüktető vágyakról, ugyanis Dakota szavai, érintése és látványa már bőven elintézte, hogy Sophie eszembe se jusson… Talán pont ennek köszönhettem, hogy nem tudtam bolondot csinálni magamból előtte. Christopher előtt például válaszoltam a fejemben létező Sophie-nak… és láttam hogyan néz rám utána. Nem akartam azt újra.
– Nem zavar, hogy alacsonyabb vagyok nálad, egy fejjel? – kérdeztem kissé zavartan, de közben egy pálca intéssel szedtem neki az ételből. Ha az a tányérján landolt, következtem én. – Még sosem vacsoráztam ilyen magas lánnyal… nem, mintha olyan sok másikhoz lett volna szerencsém.
Naplózva


Dakota Bourgh
Boszorkány
*****


Indiános lány

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2019. 04. 07. - 10:41:55 »
+1


COOPER


Tényleg egészen más érzések kerítettek hatalmukba, mint eddig bármikor. S bár nem tudtam mást adni, mint önmagam, mégis éreztem, hogy ez azért egy kicsit másabb Dakota. Egy kifinomultabb, kellemesebb kiadása önmagamnak, akinek nagyon is ott a helye egy elegáns vacsoraasztal mellett. Érdekes mód ezt számtalan rendezvény, bál vagy támogatói vacsora alkalmával sem sikerült éreznem, vagy magamból előcsalogatnom. Mindig irigyeltem Jadát, aki minden helyzetben tudott finom és nőies lenni. én olyan voltam a közelében, mint akit valami állatok neveltek, vagy legalábbis vademberek. Tény, ami tény, hogy világéletemben jobban szerettem az erdőben mászkálni, koszosnak lenni, mint ülni egy szép ruhában egy gyönyörűen megtervezett szoba belsejében.
És most mégis laza könnyedségemmel együtt érzem magam elegánsnak, szépnek és egy finom nőnek. Kétlem, hogy másért ne érné meg ez az este, de már ez is egy plusz pont Cooper képzeletbeli pontozólistáján. Nem mintha lenne olyanja. Csak jól érzem magam mellette és ennyi a lényeg.

- Nem, nem szeretem jobban. Azt hiszem… – Válaszolok még első kérdésére, miközben végignézek a gyönyörűen megterített asztalon. Tetszik, ez is. Tetszik a maga elegáns egyszerűségével. Tetszik, hogy érzékelhető rajta, ezt bizony nem egy szorgos alkalmazott terítette, hanem maga a házigazda. Ettől még inkább megtisztelve éreztem magam és a szívem is újra akkorát dobban, mintha épp távol akarna szaladni tőlem. Van egy sejtésem merrefele is szaladna. Gyors iramban adná át magát Coopernek, hátrahagyva engem és minden józan ítélőképességemet. Vagy lehet tán már meg is tette? – Azt hiszem mindenki vadnak gondol, erőteljesnek. Olyan lánynak, akivel nemhogy nem kell finomnak lenni, de aki egyenesen a vadságot várja el, mert csak akkor tud férfinak tartani egy férfit, ha az erős. – Magyarázom, bár egy pillanatra elcsodálkozom rajta mennyire őszintén is beszélek. – Egy férfi nem csak fizikailag tud erős lenni. És egy vadabbnak tűnő lány is arra vágyik, hogy nőnek érezhesse magát. Én így gondolom. – Vonok gyorsan vállat, elhadarva az utolsó mondatot, jelezve, hogy a komoly monológ után azért ismételten visszatért az a mosolygós, jó kedélyű Dakota, akit eleve megismert ez alatt a pár találkozó alatt.

- Hmm. Ügyes kis trükk. – Mondom elismerően az önmagát töltő bort látva. Nem mintha sosem találkoztam volna hasonló varázslattal, de ott abban a pillanatban csak hagytam magam lenyűgözni, miközben vártam, hogy helyet foglalhassak. Éreztem, ahogy a hasam meg kordul a kacsa illatát érezve. Az egyik kedvencem volt, nem csoda hát, hogy így reagált. Csak reményeim szerint vendéglátóm nem hallotta meg. Nehogy aztán azt higgye, hogy valójában éhezem és most csak a kaja miatt vagyok itt. Bár gyanúsan erre már rácáfoltam pár ponton. – Szóval akaratos voltál… - Mosolyodom el az asztaltól Cooperre tekintve. – És most is gyakran felrúgod a szabályokat? – Kérdezem ismét pajkos tekintettel arcomon, miközben lábammal kissé érintem az övét. – A szabályok szeretetéről és az akaratosságról én is tudnék mit mesélni… Bár engem főképp csak annak hittek egy időben. Azt hiszem. Bár a szabályokat kérdés nélkül felrúgom még most is. Ez tény.

Várakozón nézem aztán, ahogy az étel tányéromon landol. Bár érzem közben Cooper zavarát, ahogy feltesz, talán egy számára nagyon is kényes kérdést. – Mesésen néz ki. – Dicsérem előbb az ételt, hátha az old egy kicsit hangulatán. De aztán megint pajkosan rámosolygok. – Akkor most a kérdésre, kérdéssel felelek. Olyan lánynak gondolsz, mint aki eljönne úgy is, játszana egy férfi érzéseivel és gondolataival, hogy közben zavarja annak magassága? Gyanítom sejted a választ. Csak nem mered elhinni, mert nem ehhez szoktál az életben. De hidd csak el. Mert itt vagyok. És Olga is meglepődhet majd, mert ha egyszer találkozom vele, agyon fogom dicsérni neki a tálalási és vendéglátási képességeid. – Elmosolyodom fesztelenül és megvárom, hogy az ő tányérján is étel landoljon. Aztán talán mohóbban, mint illene, falatozni kezdek. – Esküszöm, nem éhezem. – Nevetek fel két falat között. – De ez baromi finom.
Naplózva


Cooper Hayes
[Topiktulaj]
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2019. 04. 17. - 15:58:00 »
+1

DAKOTA



You are not alone
I've been here the whole time singing you a song
I will carry you

Tetszett a lány válasza, ahogy az is, hogy a testünk összesimult tánc közben. Annyira nem illettünk össze ránézésre, mégis voltam valami furcsa lüktetés közöttünk, amire nem lehetett azt mondani, hogy semmiség. Valami nagyon is működött közöttünk, még ha ő majd’ száznyolcvan centis is volt, én meg nagyon alulról ütögettem a százhetvenet. Volt ebben is valami, ami annyira mi voltunk. Mi. Már nem csak Sophie-ra tudtam így gondolni és ez még annál is furcsább volt, mint a korábbi gondolatsor.
Elmosolyodtam, ahogy vad lánynak titulálta magát. Közelebb léptem hozzá, ahogy a megterített asztalt figyelte. Ujjaim a derekára fonódtak, úgy húztam közelebb magamhoz egy pillanatra. Nem tudom, miért talán csak egy olyan kis intim pillanatnak szántam ezt is, mint a táncot. – Cooper, nem teheted ezt velem. Szeretlek. – Közben Sophie egyenesen dühöngött valahol mögöttem. Éreztem a nyakamon a hideg, síron túli leheletét. Megpróbáltam nem foglalkozni vele.
– Sosem voltam egy szenvedélyes fickó. De ennek ellenére azt hiszem egy nőt, tudok nőként kezelni. – Mondtam szelíd mosollyal az arcomon és valóban még jobban magamhoz húztam. Lassan engedtem el, majd kihúztam a széket, miután megcsodálhatta az önmagát felszolgáló bort. Nem, mintha ez olyan nagy dolog volna, Olga mindennap ugyanezen trükkel töltötte fel a poharamat vacsora közben… aztán megállás nélkül bámult az ajtóból, mert „Cooper úrnak rendesen kell ennie. Olga nem bírná elviselni, ha legyengülne!” S ezt még sápítozó hangon is adta elő. Talán egy egészen kicsit fogytam az elmúlt két évben, de ettől még nem terveztem magam a sírba tenni Sophie és a fiam mellé. Nem, előbb vissza kellett küzdenem magam a helyemre és bosszút állni, abban reménykedve, hogy esetleg megnyugszik a lelkem. De tudtam, hogy sosem fog.
Az asztal alatt megéreztem a lány lábának finom cirógatását. Nem ellenkeztem, sőt még közelebb toltam hozzá a sajátomat, jelezve, hogy folytassa csak. Szabályok megszegése… igen, azonnal átfutott az agyamon, hogy én most mit is szegnék meg. Például nem folytatnám ebben az ütemben a randit, nem ennék, nem innék, csak csókolnám. De ezt nem volt szabad. Azt mondtam, hogy úgy gondolom, tudom, hogyan kell egy nőt nőként kezelni… és hát ebben a letámadás bizonyára nem volt benne. Dakota érezhette rajtam, hogy már régen hiányzott ez az életemből. Szóval talán megbocsátotta, hogy egy kéjsóvár vénember pillantásával mértem végig.
– Vannak szabályok, amiket én is megszegnék most. – Rántottam vállat, aztán a kacsa felszolgálásával foglalkoztam inkább.
Miközben beszélt mindkettőnknek felszolgáltam a kacsát. Na jó, talán ezért az illatért megérte egy egészen kicsit tolni azokat a csókokat és öleléseket… a testem mégis elfelejtette magát éhesnek érezni, így elsőre csak egy apró falatot emeltem az ajkaimhoz. Még így is igazi ízorgia volt.
– Igazából csak érdekelt a véleményed. – Megrántottam a vállamat, majd önkéntelenül is elvigyorodtam azon, ahogy mohón nyelte a kacsát. – Örülök, hogy ízlik.
Én is kicsit jobb ízűen kezdtem el enni. Elég volt rápillantanom, ahogy elégedetten ette az Olga által olyan gondosan elkészített vacsorát, máris megjött az étvágyam, a tomboló hormonokat pedig sikeresen le is gyűrtem egy időre.
– Meddig maradsz Londonban? Amíg be nem indul az üzlet rendesen vagy a partnered felügyeli ezt a részét? – kérdeztem, cseppet sem titkolva a szándékaimat a kérdéssel. Nem akartam, hogy elmenjen. Talán önzőség lett volna azt mondani, hogy maradjon ebben az országban… eddig úgy éreztem, hogy túl szürke ez az ő színes egyéniségéhez. Mégis úgy szerettem volna, ha marad és még többször vacsorázhassunk így együtt… akár kiöltözés és nagy terítés nélkül… akár az ágyban, miközben bámuljuk az ablakon lefolyó esőcseppeket, hallgatva a ritmusos kopogást.
Nem akartam túlságosan beleélni magamat, hiszen ő odahaza érzi magát teljesnek ezt pedig megértem. London az én városom sem volt igazán. Világ életemben a hatalmas tereket szerettem, a kastélyt, ahol felnőttem. Ez a lakás mocskos ki egérlyuk volt ahhoz képest. Mégsem terveztem megtartani az épületet. Nem volt már lehetőségem tovább adni az örökségem és lehet, hogy ez a későbbiekben sem fog változni.
Naplózva


Dakota Bourgh
Boszorkány
*****


Indiános lány

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2019. 04. 26. - 11:26:58 »
+1


COOPER


Éreztem, hogy arcomra önkéntelen ború vetül. Próbáltam gyorsan parancsolni arcizmaimnak. De csak reménykedhettem benne, hogy Cooper nem látta kétségeim kivetülését. Mert sajnos azok voltak. Nem kettőnket érintve. Tetszett, akartam őt, ebben nem volt semmi kérdés. De a szavaiból nagyon is kiéreztem, ő ugyanígy vélekedik. S nem épp rövid távra tervezne. Én sem ezt akartam. És pláne nem szerettem volna egy számomra kedves ember érzelmeivel játszani. Bár most látszólag azt tettem. Azt hiszem. Vagy már magam sem tudom.
Egy pillanatra megállt a kezem, s így vele együtt az evőeszközeim is. Csak néztem Cooper szemeibe, mintha azokból képes lettem volna kiolvasni a választ, vagy a jövőmet. Nem Angliába való voltam. Ezt ő is tisztán láthatta, sőt érezhette és tudhatta rólam bárki, aki akár csak két mondatot is váltott velem. Az akcentusom, a beszédem lezsersége, a mozdulataim… Világéletemben amerikai voltam, vagy ha az sem, akkor egy utazó. Nem röghöz kötött és legfőképp talán, semennyire sem megalkuvó. Legalábbis én pontosan ugyanígy vélekedtem önmagamról. Pedig volt az életemben olyan ember, akiért talán megtettem volna mindent. Még azt is, hogy jó kislány módjára egyhelyben maradok. Bár azt hiszem, aki igazán szeret, az sosem kérne tőlem ilyet. De Cooper még nem ismer. Még csak reménykedik. Még sejtelme sincsen róla, milyen nehéz is velem az élet… De én is reménykedem, miközben ugyanúgy nem ismerem őt. Csak vonzz. Vonzz magához, mint Nap a többi bolygót. Ez pedig kell, hogy jelentsen valamit. Vagy még az is lehet, hogy mindent…

Zavartan térek vissza vacsorámhoz, de próbálok kimászni az apró szomorú kátyúból. Elvégre igaziból azt sem gondoltam volna, hogy még ebben az évben teázót nyitok. És íme, itt van. Kész van. Ennél nagyobb meglepetést magamnak sem okozhattam volna. Legalábbis eddig… És végül is a kérdése sem arra irányul, hogy konkrétan mik az elképzeléseim. Csak azt akarja tudni, hogy most még, meddig maradok. Gondolom, hogy legalább egy kicsit még megmaradhasson az álom, amibe belecsöppentünk.
- Egy darabig még biztosan nem hagyom magára Agnest. – Kezdem aztán a választ, immáron kicsit derűsebb arccal, Cooperre pillantva. – Már néztünk közösen lakást, Londonban, vagy kis házat London közelében. Az lenne a jobb nekünk. – Mesélek a terveinkről, mert igaziból vannak. És nem is kevés. – Mindenképp szükségünk lesz egy üvegházra ugyanis, ami elég nagy ahhoz, hogy ott alkossunk. Egyelőre Agnes édesapjáét használjuk, de neki is szüksége lenne rá, most meg elfoglaljuk az egészet. – Mosolyodom el, mert igaziból a terveink alapján akár hosszú távban is gondolkozhatunk. Hisz egy darabig tényleg itt kell maradnom. – Persze néha haza kell majd mennem. Most, hogy nem kötnek a roxforti szünetek, be kell ugranom apám üzleti ügyeibe is néha. Főképp megmutatni magam, hogy élek, létezem, vagyok. Mindegy bonyolult… Apámnak jól menő mugli vállalkozása van. Híresség. – Hadarom azért el a végét, nem mintha ez a része kifejezetten fontos lenne. Bár, ha meg akar ismerni, akkor éppenséggel ez is egy pontja az életemnek. De persze megint zavarba jövök, úgyhogy leszegem a fejem és inkább falatozok párat a kacsából nagy pirultságomban.

- Amúgy ha beindul az üzlet, akkor utazni terveztem. – Kezdem aztán ismét felbátorodva, immáron megint Cooper gyönyörű szemeibe nézve. – Kellenek a különleges alapanyagok. – Mosolygom, de közben érzem, hogy a tekintetem átvált incselkedőbe, ahogy lábam megint a lábához érintem. – De az utazások útitárssal sokkal jobbak. – Mondom sokat sejtetően, immáron majdhogynem vigyorogva. – Na, de térjünk át rád. Van egy házvezetőd, Olga. És egy házad. És őreid. Akarom tudni, mivel foglalkozol?
Naplózva


Cooper Hayes
[Topiktulaj]
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #12 Dátum: 2019. 04. 27. - 17:39:54 »
+1

DAKOTA



You are not alone
I've been here the whole time singing you a song
I will carry you

Óvatosan piszkáltam meg az ételt. Közben újra éreztem Sophie leheletét a nyakamon. A hangját talán csak a szívem heves ritmusa nyomta el, így hát hiába szólongatott vagy próbált könyörögni, hogy ne nézzek rá Dakotára… mert ő szeret engem. Tudtam jól, hogy nem Sophie az, aki beszél hozzám. Ő már rég az enyészeté volt s a hangja nem volt több, mint a szörnyű lelkiismeretem. Igazából jól éreztem magam a lány társaságában, annyira jól, hogy tudtam, nem is érdemlem meg. Az a csók olyan forró volt. Már azt is elfelejtettem az elmúlt két hétben, hogy létezhet ilyesmi… erre éppen egy ilyen fiatal lánnyal tapadtak össze az ajkaim, s minden porcikám őt akarta. Nem érdemeltem meg tényleg ezt.
Talán egy sóhajtás is kiszakadt belőlem, amikor felfogtam a mondandóját. Nem akart még egy darabig elmenni és bár nem mondta, hogy miattam, mégis megnyugodtam. Örültem, hogy Londonban tervezi a dolgait… örültem, még ha azt is állította, hogy nem idevaló. Én általában nem értettem az ilyen beszédet. Mindig úgy éreztem, hogy meg tudom teremteni a magam helyét a világ bármely pontján. Nem kellett hozzá más, mint egy kis pénz és a lehető legcsendesebb környék. Annak idején, a kastélyban megszoktam a csendet, így a ma már nekem is csak mugli városrészként emlegetett részekre alig jártam el. Persze ez az utca is annak a része volt, mégis valamivel csendesebb volt a maga lepusztult szépségében. Nem szerettem a zajt, a teherautókat, a Sohoból kiömlő, hangoskodó, ittas tömeget. Mégis, ebben a poros lakásban, a feleségem emlékével együtt éreztem magam igazán teljesnek.
Az ajkaimhoz emeltem egy darabka kacshúst a villámon.
– Értem, szóval kéne egy üvegház… hmmm… – Lassan bólintottam. A csillogó szemeket csodáltam, amikkel mesélte ezt a történetet. Talán volt idő, amikor még én is pontosan ugyanígy néztem volna a beszélgető partneremre, mikor a terveimről beszéltünk. „Igen, már alig várjuk, hogy Benjaminnak legyen egy kistestvére. Sophie mindennap erről csacsog.” Még hallottam is a saját, lelkes hangomon megformálódni ezeket a szavakat. Már rég nem voltak terveim. Csak erőszakosan akartam vissza magamnak azt a hatalmat, ami már jó ideje nem lehetett az enyém.
– Jó kis tervek. – Tettem hozzá. Aztán az amerikai életéről beszélt. Nem tudtam megérteni, miért akar ezért hazaérni. Jól emlékszem, mikor apámmal lefényképeztek egy mugli színház előtt. Az öreg megrázta a vállamat és rám parancsolt, hogy mosolyogjak. Csak később értettem meg, hogy azért volt ez a felhajtás, mert apám hatalmas felajánlást tett az intézménynek és ahogy nőttem, egyre több volt az ilyen esemény, egészen a Roxfortos éveimig. De még akkor is gyűlölettel tekintettem az egykori kötelezettségre. Igaz az én apám nem volt híresség, sokkal inkább csak egy családnév volt, aminek egykor jelentősége volt a mugli politikában és kultúrában. Szerencsére mára eléggé megkopott ahhoz, hogy rólam lekopjanak a sajtó emberei.
Elmosolyodtam, ahogy a lábamhoz ért a lába. Nem húztam el, sőt még közelebb nyomtam hozzá. Alig vártam, hogy elfogyjon a vacsora és megint közelebb kerüljek hozzá… és megérinthessem a haját, a bőrét, az ajkait. Sophie valahol ott tombolt bennem jó mélyen, de ezúttal nem engedtem utat a kegyetlen kis hangjának.
– És azt gondolnád, hogy én jó útitárs lennék? – kérdeztem és rá kacsintottam. Nem mertem volna neki bevallani, hogy túl sok a kötelezettségem ahhoz, hogy csak úgy kimehessek az országból… ráadásul egy halom tartozásom van a Gringotts felé, amit még csak most fogok visszaszolgáltatni. Nem olyan rég, mióta a Keresetlen Komédiás vezetősége elfogadta a felajánlásom, na meg a kritikus véleményemet, végre apám pénzéhez jutottam. Vagy legalábbis megindult a folyamat. Ráadásul a kastélyt is megörököltem.
– Nem is tudom… – Gondterhelten sóhajtottam fel. Nem voltam rá felkészülve, hogy elmondjam a múltamat és a jelenemet. Vajon egy ilyen lánynak mennyire tetszene egy bűnöző? Gondolom semennyire. – Mennyire gondolsz rosszra?
Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2020. 04. 24. - 06:15:35
Az oldal 0.241 másodperc alatt készült el 43 lekéréssel.