+  Roxfort RPG
|-+  Időn kívüli játékok
| |-+  Kalandok kartonozója / Archívum (Moderátorok: A Dementor, Csámpás)
| | |-+  Vénusz Kertje
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 ... 3 4 [5] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Vénusz Kertje  (Megtekintve 4211 alkalommal)

Liam G. Avery
Jegelt karakter
***


☤ Medimágus ☤

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #60 Dátum: 2019. 03. 19. - 19:34:28 »
+2

zene: I Let Myself Go  


vörös, mint a vér

'Jól tudtam, hogy ha megcsókolom akkor örökre hozzá kötöm magam.
Így hát megálltam. Megálltam és..és vártam. Vártam még egy hosszú pillanatig.
Aztán nem ellenkeztem tovább.'





Talán valóban nem csak neki hiányozna az egyetem, hanem nekem is. Azért valahol akaratlan is megszerettem. Valahol tele van kihívással, újdonsággal és persze számtalan lehetőséggel. Ugyanakkor egyben bosszantó és unalmas is tud lenni. Talán Emily még erre nem jött rá, vagy őt közel sem zavarja még, de majd idővel rájön...
Lehet neki van igaza. Lehet a kertbe kellene maradnunk... csakhogy egy ilyen egyre inkább elfajuló kertbe nem igazán érdemes.
A bokrok maguktól kelnek életre, magukról akadályoznak miket és Emily hősiesen küzd de azért én is rásegítek a pálcámmal. Nos igen, muszáj mert nincs ínyemre a maradás ténye.
– Asszem, ha ezt túléljük, kérni fogom a panaszkönyvet.
Felnevetek és ebbe öröm mellé a meglepettség is társul. Hát én sem épp ilyen romantikus randira számítottam. Valamiért inkább kincskeresésnek éltem volna ezt meg, de még ennek ellenére sem volt rossz. Sőt. Kifejezetten érdekesen alakult köszönhetően Dean hiperérzékenységének a szerelmi bájitalokra és láthatatlan pillangóinak.
A végén már félig futva vágok utat magunknak. El akarok tűnni innen, mert jobbnak látom kiérni. Ott már tisztább fejjel, nyugodtabb körülmények közt kevesebb ember gyűrűjében jobban meg tudjuk vitatni mindazt, ami bent történt.
Csakhogy az út a szoborhoz nem igazán sima. Mire észbe kapok az egyik rosszképű fickó erőteljesen meglök, pedig csak a vállam ért hozzá. A nem várt lendülettől épp csak talpon tudok maradni és a szobornak esek féloldalasan. Az jó erősen bele is áll az oldalamba.
- Uhhh....
Nem élhetetlenül fájdalmas sérülés, de mégis csak erős jobbos volt. Mire reagálhatnék és elhordhatnám a fickót mindennek, ami nem szent már tenyerét a szoborra fekteti s eltűnik Roxmorts utcái.
- Szemétláda..
Morgom magam elé de már nem is törődöm vele. Jobban izgat, hogy a lány mit élt át ebből. Remélem nem esett ő is a szobornak a nagyját én fogtam fel, sajog is miatta az oldalam. Tekintetem megtalálja az övét, ujjaim szelíden szorítanak rá az övére.
- Liam... Komolyan mondtam. Mindent.
Elmosolyodom a szavaira a szokásos féloldalas vigyorommal.
- Az jó, mert én is.
Bólintok, miközben a tenyerem a szoborra teszem. Ezután Emily felé hajolok és úgy súgom el halkan a vallomást. Azt a igazi vallomást, amit sosem mondtam még neki.
- Szeretlek.
Alighogy kimondom, a köldökömnél érzem a csiklandó érzést. Felkap és megránt, ahogy a zsupszkulcs működésbe lendül. Két pillanat múlva azonban már újra varázslók arcát látom magam előtt. Az egyik boszorkány lelkesen kínálgat valami féle édes italt. Kell egy perc mire azonosítom a csokit. Boldog mosollyal arcomon veszek el két csészét és az egyiket Emily kezébe nyomom.
- Tessék. Jót fog tenni.
Kacsintok rá és az első korty után megnyugodott sóhajjal szakad fel belőlem mindaz a feszültség, amit a kert utolsó tíz perce okozott.
Hogy omolhatott ilyen gyorsan össze egy jól megkreált bűbáj? Fel nem foghatom...
Naplózva


Willow Fawcett
Tanár
*****


SVK prof

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #61 Dátum: 2019. 03. 19. - 20:37:35 »
+2



Szenvedélyes ritmusok
Ms. Shirley White


Pár perc alatt bizonyossá vált számomra, hogy Shirleyt el kell juttatnom az orvoshoz. Nem számít hova, de mennie kellett. Teljesen sápadt, mint aki a halálán van. Le se tudná tagadni, hogy minden rendben van. Pont ezért gyorsan felkapom a párnáról, amit odavarázsoltam, és indulok is a bejárat felé. Minél előbb oda kell érni, különben lekéshetem a kijutást, és amilyen állapotban van a világ ki tudja mi történne velünk, ha benn ragadnánk. Látszólag az egész összeomlik, mintha egy földrengést kéne kiállnia.
Az egyensúlyom is nehezen találom, de azért igyekszem lavírozni, még akkor is, ha időnként meg kell állnom, mert nem akarom kockáztatni, hogy megint elessek. Abban a pillanatban a bokámra tekeredne néhány inda megint, és lehet ezúttal nem sikerülne időben kiszabadulnom.
- Shirley, kérem, lábra tud állni?
Sikeresen elérjük a szobrot, majd a derekánál erősen tartva, megfogom a kezét. Neki is meg kell érintenie ahhoz, hogy biztos kijusson innen. Rámosolygok, erőt próbálok adni neki a folytatáshoz, hisz nem lesz könnyű a hoppanálás ilyen állapotban. Még szorosabban magamhoz ölelem, nem akarom, hogy elvesszen az utazás közben.
Aminek ezúttal rám nézve is komoly hatása volt. Elfáradtam, elszakadtak a ruháim, talán karcolást is szereztem a bokám körül, de jelenleg nem ez foglalkoztatott. Amint földet ér a lábam Roxmortsban, elég látványosan sóhajtok fel. El bögre forrócsokit el is veszek a tálcáról, és Shirley kezébe nyomom.
- Ezt igya meg addig, amíg felérünk a Roxfort gyengélkedőjére. Szeretném, ha Madam Pomfrey megvizsgálná.
Természetesen, ha nem akar, akkor hazakísérem vagy pedig a Mungóba. Nem akarom, hogy valamilyen baja essen egészen addig, amíg biztonságba nem kerül, aztán egyedül indulok vissza az iskolába. Lehet nekem sem ártana megnézetnem magam a javasasszonnyal. Az viszont biztos, és erre már az irodámban jövök rá, mikor a zakóm zsebébe nyúlok és előveszem a nevemmel ellátott medált, hogy ez az emlék örök marad nekem, és az is, hogy bár most nem sikerült mindent megbeszélnünk, erre a kis kitérésre mindenképpen egy kávé mellett vissza kell térnünk egyszer. És ha lehet, akkor minél hamarabb.


Köszönöm a kalandot,
és a csodálatos társaságát, Ms. White.
Naplózva


Cooper Hayes
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #62 Dátum: 2019. 03. 20. - 12:58:24 »
+1

 
GIACOMO

t ö r é k e n y  s z í v




Together in all these memories
I see your smile.
All the memories I hold dear.
Darling, you know I will love you
'Til the end of time.

Legalább százszor feltettem magamnak a kérdést, hogy miért is nem maradtam inkább otthon? Az én születésnapjaim már pár éve nem számítottak ünnepnapnak. Egyszerű, szürke napok voltak, amikor mások szívforma lufikkal, bájitalos süteményekkel lepték meg egymást. Én pedig csak ültem a kopott, poros kerevetem, Sophie kedvenc dalait hallgatva annyi bort és whiskyt elfogyasztva, hogy azt alapossan kiüssön végül s még azt is elfelejtsem ki vagyok. Nem akartam emlékezni a történtekre, nem akartam hallani újra és újra a sikolyukat, a saját zokogásom és könyörgésem szavait csendülni a fülemben.
Egy valamire persze jó volt a kert. Még, ha mágia révén is, de megmutatta, hogy a szívem még képes érzéseket táplálni. Képes vagyok vonzalmat érezni valaki iránt. Ilyen különös melegséget már régen tapasztaltam, holott egy férfi társaságában voltam. Nincs nekem bajom az ilyesmivel, hiszen még alakulhat bárhogyan a jövő… de azt aligha hiszem, hogy éppen egy ilyen fiatal, jóra való fiúval kéne kezdenem. Nem kéne még egy életet tönkre tennem. Elég volt, hogy Sophie-t és a fiamat magammal rántottam a fertőbe és végül ők szenvedték el azt, amit én érdemeltem volna. Mondjon bárki bármit, jöhet még egy varázsló vagy boszorkány, aki háborút szíthat… jobb volt az óvatosság.
Éreztem, ahogy az esés után kissé meglazul a minket szorongató szalag. Tekintetem azonnal a sérült anyagra tévedt.
– Inkább ne várjuk meg, míg kiderül – mondtam. Éreztem, ahogy a morajlás és a földrengés egyre erősebben veszi át a hatalmat a kerten. A belsőszerveim szinte egyszerre rezdültek azok ritmusával és bár nagyon fájtak a horzsolások, a zúzódások, ettől olyan erős hányingerem támadt, hogy egy pillanatra meg is feledkeztem róluk.
Nem tudtam persze olyan gyorsan rohanni, mint Giacomo. Sokkal hosszabb lábai voltak, mint nekem, na meg edzettségben is bőven beelőzött engem. A már amúgy is rémes állapotban lévő szalag maradék tartása is engedett. Elváltunk egymástól, így ő már jóval előttem a szobornál volt. Ha nem ragadja meg a csuklómat, bizonyára lemaradok a szoborról, ugyanis még mindig három lépésre voltam. Ahogy a tenyerem találkozott a kővel, már éreztem is a rántást… nem volt idő megköszönni. Csak hagytam, hogy magával ragadjon a szédelgés, majd egy pillanattal később már az édes illatok ölelésében megérkezzünk Roxmortsba.
Egyelőre még Giacomo közelében maradtam. Erőtlenül emeltem le egy rózsaszín forrócsokit a tálcáról, amit felém nyújtottak. Bele sem gondoltam, milyen nevetségesen festhetek talpig feketében, egy ilyen pohárkával az ujjaim között.
– Sajnálom, hogy elrontottam a Valentin-napodat. Biztosan jobban örültél volna egy csinos lánynak… – Mentegetőztem. – Tudtam én, hogy ma ki sem kellett volna mozdulnom otthonról. Főleg nem egyedül.
Kicsit zavartan nevettem fel. Hát igen, ha testőrökkel vagyok, biztosan nem keverem ilyen szánalmas helyzetbe magam. A kert egyértelműen hatással volt ránk és ez lehet, hogy a fiúnak kicsit kellemetlen volt, így meg persze majd nem akar velem dolgozni. Megértettem volna a dolgot.
– Nos, nem tartalak fel tovább, azt hiszem. Remélem a napod további része kellemesen fog telni. – Biccentettem s csak akkor indultam el, ha nem akart hozzám szólni többet.

Köszönöm a játékot!
Naplózva


Giacomo B. Santeria
Jegelt karakter
***


{színészpalánta}

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #63 Dátum: 2019. 03. 21. - 10:01:14 »
+2

Törékeny szív
to Mr. Hayes



A csuklónkat összekötő szalag egyre baljóslóbban festett... akarom mondani feslett, és ez láthatóan Coopert is aggasztotta.
- Inkább ne várjuk meg, míg kiderül – mondta bajtársam. A földrengéstől szinte azt sem tudtam, hogy merre van arccal előre, a folyamatos rángástól megfájdult a fejem is.  Ennek ellenére igyekeztem tartani a tempót és magam után húzni Hayest, amennyire csak tudtam. Becsületére legyen mondva, egész szépen tartotta a tempót. - Na, mindjárt ott vagyunk! - biztattam, mikor már tényleg csak pár lépésnyire voltunk a szobortól. Ekkor adta meg magát végleg a szalag, de semmiképpen nem hagyhattam itt a mecénást, úgyhogy mikor rátenyereltem a kőre, azzal párjuzamosan megfogtam társam csuklóját is.

Gyorsan átrántott minket a kiindulási pontunkra a szobor, olyannyira, hogy fel sem tudtam készülni az érkezésre. Azt szokták mondani, hogy a macskák a taplukra esnek, hát én nem voltam ilyen ügyes. Sikerült ráesnem a seggemre, amivel nem is lett volna baj, ha nem éppen egy kis tócsába esek bele... Csak remélni mertem, hogy amikor felálltam, nem vették észre a körülöttem ácsorgók a gyanús, barna foltot a nadrágomon. Egy pálcaintéssel gyorsan eltüntettem a kellemetlen foltot, majd Cooperhez fordultam. Ő is eléggé megviseltnek nézett ki. Hiába, ez a Valentin nap valószínűleg egy elátkozott dolog lehet a számára is. Nekem legalábbis mindenképpen az volt, mostanra bebizonyosodott. Volt egyszer egy lány, akivel rövid ideig jártunk, aztán amikor szakítottam vele, annyira kiakadt, amit nem tudtam mire vélni, hiszen két hét randizás után csak nem érdemeltem volna meg egy akkora ordas nagy pofont... Aztán amikor a bájos exem felvilágosított, hogy Valentin nap van, akkor kicsit azért elszégyelltem magam. Elfelejtkeztem a dátumokról, és ezzel megszegtem a szakítás aranyszabályát, miszerint sose szakíts a lány szülinapján, az évfordulótokon, karácsonykor, vagy Valentin napon.

Szerencsére a rossz emlékekből kirángatott egy boszorkány, aki puncsrózsaszín forrócsokival kínált minket.
- Egye fene... - morogtam a borostám alatt, majd két nagy kortyban meg is ittam az egészet és visszaraktam a tálcára az üres poharat, de ettől még azért nem igazán éreztem magam lekenyerezve.
– Sajnálom, hogy elrontottam a Valentin-napodat. Biztosan jobban örültél volna egy csinos lánynak… Tudtam én, hogy ma ki sem kellett volna mozdulnom otthonról. Főleg nem egyedül.
- Ugyan már, ne viccelj, öreg harcos! - engedtem meg eggyel közvetlenebb megszólítást magamnak. Elvégre ez után a kaland után már valóban bajtársakká váltunk.
– Nos, nem tartalak fel tovább, azt hiszem. Remélem a napod további része kellemesen fog telni.
- Hát, azt erősen kétlem. De nem miattad. Ez a Valentin nap egy elátkozott dolog... - puffogtam, aztán fejcsóválva nevettem egyet. - De a lehetőségekhez képest veled sokkal jobban telt így is, mintha egy hisztisebb nőszeméllyel éltem volna át ezeket a megpróbáltatásokat - veregettem meg a mecénás vállát. - Akkor azt hiszem, hamarosan találkozunk. Ha máshol nem, a színházban bizonyosan! Addig is, jobb ha mindketten kerüljük a romantikát, és pihend ki magad! - mosolyogtam, majd útnak indultam a szálláshelyem felé. Semmire nem vágytam most jobban ebben a pillanatban, mint egy kis magányra, és egy pohár jófajta lángnyelv whiskeyre.

Köszönöm a játékot!
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma / Káosz uraság

Elérhető Elérhető
« Válasz #64 Dátum: 2019. 03. 22. - 18:19:20 »
+1

ÉDES, MINT A MÉZ


Nat
2000. február 14.

.outfit.

A francba… a francba… a francba… – sziszegtem magamban, miután leengedtem a pálcámat. Még mindig éreztem az arcomon hevesen lüktető fájdalmat, amit egyértelműen a víz okozott, csak hát éppen sokkal erősebben, mint korábban. Olyan volt, mint valami maró sav, ami határozottan éget utat magának az ember bőrén át a húsa felé. Megérintve az arcom azonban mégsem tűnt ennyire drasztikusnak a helyzet. Talán csak bepirosodott a bőr és felületi sérülés volt csupán. Nem tudom.
Én kibírom… – válaszoltam Nathanielnek némileg rekedten. Még nem tértem magamhoz a történtek miatt. Csak az volt a fontos, hogy ő jól legyen, hogy én legyek a pajzs, ami megvédi ennek a világnak a szörnyűségeitől. Ez a kert is az utóbbi kategóriába tartozott. Úgy adták el, mint a legromantikusabb úti célt, mégis mintha magába akart volna omolni, elsüllyesztve minket is.
Éreztem, amint a pálcája finom, hűs levegővel árasztja el az arcomat és a testem égő pontjait. Olyan volt, mintha egy csodás, hideg vizű patakban merítkeztem meg, ami magamhoz térít a legkomorabb reggelen is. Ahogy lehunytam a szemem, szinte ott éreztem magam, egykori kalandjaim színhelyén, egy végtelennek tűnő erdőben. Az volt az én menedékem távol mindentől és mindenkitől.
A fájdalom maradt a varázs végével – még ha valamennyit csökkent is. Nem számított igazából. Semmi sem számított, mert mintha csak tovább romlott volna a helyzet. El kellett jutnunk a szoborig, hogy legalább megpróbáljunk kijutni a kertből… mert nekem ki kellett őt juttatnom onnan. Éreztem, ahogy a szívem egyre hevesebben lüktetett a mellkasomban. Minden porcikám azt kívánta, hogy védjem meg. Gyerünk, O’Mara, kifelé! – vezényelte a mindig dühös kis hang bennem. A testem megremegett, ahogy megéreztem a szalag táncát a csuklóm körül.
Addig hagytam, hogy Nat vonjon magával, de végül gyorsabb tempóra kapcsoltam. Nem lehetett az, hogy ő óvjon meg engem. Ez egyszerűen az én feladatom volt. Hagytam mégis, hogy félre lökjön néhány embert, hogy engem is oda tudjon húzni a szoborhoz. Mindig meglepett az ereje és a határozottsága, habár előttem alig-alig mutatta ki mindezt.
A szokásos rántás érkezett, majd az émelyítő, ocsmány édesség szag, ami állandóan áradt Madame Puddifoot Kávézójából – természetesen tömény bájitalos aroma kíséretében. Gyűlöltem, ahogy ez is rám talált. Még szédelegtem az álladóan remegő talaj és az utazás miatt, ez pedig csak tovább növelte a bágyadtságom. Akkor tértem magamhoz rendesen, mikor felénk nyújtották a tálcát, tele rózsaszín valamivel.
Mi a franc ez? Instant-hányinger? – kérdeztem gúnyosan a boszorkától, majd úgy böktem oda a fejemmel a rózsaszín forrócsokira. – Majd jelzem, hogyha kérek folyékony egyszarvút, most tűnés. – Mordultam rá.
Szerencsére annyira megijedt, vagy legalábbis felháborodott, hogy eltűnt magában mondogalódva. Engem aztán nem érdekelt, fogtam a szalagot és lefejtettem a csuklómról. Közben én magam is morogtam megállás nélkül, finoman jelezve, hogy életem legborzalmasabb programján vagyok éppen túl.
Mostantól nem kérek romantikát. – Jelentettem ki, Nathanielre nézve, közben félre hajítva a szalagot. – Mehetünk végre?


KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!
Naplózva


Nathaniel Forest
Játékmester
***


Az író

Elérhető Elérhető
« Válasz #65 Dátum: 2019. 03. 23. - 08:58:26 »
+1


ÉDES, MINT A MÉZ


Hát ez aztán egy roppantmód jól sikerült romantikus kis séta volt, kettesben a szerelmemmel a gyönyörű rózsák és finom illatú egyéb virágok között…
Ja, nem. És szívem szerint már most korholnám, azt a nulla eszű szervezőbrigádot, aki képes volt ezt az egészet ilyen módon lebonyolítani. Persze sejtem én, hogy a gyilkos kedvű szökőkút nem megrendelésre készült. Csak akkor legalább lett volna idebent valaki, aki kezelni tudja a problémát. Mert igen, akadt pár probléma. És lehet ezt a mágikus szeszélyre fogni, igen gondolom azzal is fogják kimagyarázni a dolgot… De akkor sem fogom megbocsájtani, senki ember fiának vagy lányának, hogy ha a víz marásának nyomai ott maradnak bőrünkön. Én mondjuk már alig-alig éreztem valamit, viszont nem áltattam magam azzal, hogy vagyok elég ügyes Elliot bőréről is eltűntetni minden fájdalmat. Mindenesetre megpróbáltam, és remélem tényleg segítettem is…

Kicsit hátrapillantottam, hátha látok valamit arcán, vállán, vagy hátha leolvasok valamit arckifejezéséből. De semmi. Mindig ugyanolyan elszánt, dacos, ahogy én neveztem. Miért nem vagyok képes jobban vigyázni rá? Futás közben is kissé megcirógatom szalaggal összekötött kezem ujjával. Mindig csak összetöröm. Még én is. Bár talán pont ez a sorsom… Az íráshoz értek, egy másik világhoz. Én csak ábrándozok a boldogságról, de el sosem érhetem teljes mértékig. Azt hiszem… Mert mindig elszúrok valamit. Ezt is elszúrtam már százszor és mégis… meddig kaphatok esélyt? Hát ha magammal szemben nem tudom megvédeni, legalább más, igen még akár egy kert elől is elrejtem.

Pont ugyanúgy nem akarom, hogy ő védjen engem, mint amennyire érzem ennek a fordítottját is. Viszont most, most én vagyok az erősebb. Ahogy húzom magammal a szobor felé, ami menekülésünk kulcsa.
Lépteim közben már egy pillanatra sem babonázott meg az a szépség, amivel a kert magába vonzza a szerelmeseket, s így a szerelmet is. Engem is letaglózott. Ugyanúgy éreztem a legmélyebb bensőmben azt a leküzdhetetlennek szánt érzést, amivel Elliot felé akartam nyúlni, hogy végül magamhoz húzva csak öleljem és öleljem. De nem. Rázom meg kissé a fejem, hogy az ármányos mágiából kissé felébredjek újra. Hisz menekülni kell. Menekülni. És ez a fontos.
Ismét Elliotra nézek, de immáron ott tükröződik szemeimben minden aggodalom, ami felváltotta a vágyat. – Szeretlek. – Suttogom annak ellenére, hogy már nem csak kettesben vagyunk. De nem érdekelnek mások. Ezt is bizonyítja az, hogy némileg otrombább módon lökök arrébb másokat is, hogy egy laza mozdulattal Elliot csuklóját megrántva, végre az ő kezét is a szoboréra tegyem. És már indulunk is. Remélhetőleg a biztonság felé…

Lehunyt szemmel várom, hogy a zsupszkulcs visszarepítsen minket Roxmortsba. Hozzá vagyok szokva ehhez az utazási módhoz, így most sem különösebben hat meg és zökkenőmentesre sikerül a földet érés. Hogy aztán az orromba toluló túlédes illatból azonnal rájöjjek, igen, oda érkeztünk, ahová kellett…
Agyamból azonnal eltűnt minden rózsasín köd. Tudtam még szembe kell néznem Elliot haragjával is, ami azonnal pont olyan kedvességgel nyilatkozott meg, amilyenre számítottam tőle. Nem mintha nekem kedvem lett volna az általa „instant hányinger”-nek titulált löttyhöz. Nem. Ez pont az a nap, amikor nekem is egy pohár lángnyelv esne jobban.
- Húzzunk inni egyet. – Mormogom, némileg átvéve Elliot stílusát és bár a szalag már nem kötötte össze csuklóinkat, mégis összekulcsolt ujjainknál fogva húztam Elliotot A három seprű felé. - Kiengesztellek. – Hátrafordultam egy morgós csókért, majd belöktem a kocsma ajtaját. Az ismerős piabűz azonnal helyre tett mindent. Elliot… Sóhajtottam. Mert ez már majdnem olyan volt, mint egy hazatérés.


KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!
Naplózva


Oliver Wenlock
Eltávozott karakter
*****


Hóborc haverja

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #66 Dátum: 2019. 03. 24. - 08:42:25 »
+1

   
szerelmesek labirintusa

to
merel





Hát érezhetően nincs jó kedvem. Szeretnék megszabadulni ettől a kerttől és a rémesre fordult randi minden mozzanatától. Részben rosszul esik a visszautasítás, dühít az egész és valahol tudom, én vagyok a hibás. Elrontottam, ezt is. Pye joggal röhöghetne ki, joggal cikizhetne, joggal pletykálhatna... csakhogy ez valószínűleg sosem fog kiderülni hisz nincs itt. Gondolom máshol andalog valami csajjal.
Merel cinikus megjegyzésére már nem is reagálok. Nem mondanám hogy kezdek immunins lenni rá, de már fel sem veszem a talán sértésnek szánt közbeszúrásait. Ha ilyen a szerelem, akkor kösz, nem kérek belőle. Az itt-re megtorpanok viszont. Felmérem a távot, aztán bólintok.
Valóban fölösleges lenne messzebb menni, mert nem sok esély van hogy belátható időn belül még jobban összeszűkül a hasadék. A táv nem vészesen nagy, egy könnyebb ugrás és a túlparton is lehetnénk. Figyelem fél szemmel a lányt, hátrébb sétálok vele, hisz kezünk még mindig összekötve és mikor futni kezd tartom a tempót. Talán az elrugaszkodásnál van gond... vagy csak hogy agyban nem vagyok igazán jelen... az ugrás sikerrel záródik, de persze az érkezésem nem túl tökéletes. Érzem, ahogy lábam pont a perem legszélét fogja meg, ahogy megcsúszik és ahogy éppenhogy nem esek el, mert részben a háztársamnak köszönhetően egy rántással és ösztönös előre bukással sikerül a túlpart biztonságos zónájába érnem.
A szívem vadul kalapál, de ennek most semmi köze a lányhoz, annál több a fehér ködbe való esélyes zuhanásnak.
- Kösz!
Közlöm hálásan de nem túl kedvesen. Mikor a nyaklánc felém repül át a nyakamon. Nem értem minek teszi fel, ronda is és törött is. Már majdnem megkérdezem, aztán a tekintete belém fojtja a szót. Most mintha valami megváltozott volna, bár magam sem tudom mégis mi. Zavarba jövök, mert fogalmam sincs mit kellene tennem vagy ő mit vár el. A kezemmel ösztönösen felé nyúlok, de csak egy hajtincsét fogom meg és simítom hátra majd el is engedem. Most tűnik csak fel, hogy a szalag nem köt már Merelhez. Nem lep meg hogy elszakadt, de gondolom ez nem jó. Mintha mondtak volna erről valamit az elején. Hát mindegy, ez van.
- Menjünk.
Indítványozom a dolgot, mert nem akarok sokkal több időt elszenvedni itt, mint amennyit feltétlen muszáj. Lehet hogy valakinek bejött ez, de én visszasírom azt a szar halloween-i bulit a szellemszálláson, komolyan! Nem fogom meg a lány kezét, mert tud ő magától is jönni és látványosan nincs szüksége soha semmilyen körülmények közt segítségre. Megérintem a szobrot a tömegben és mire kettőt pislogok, már újra a Roxfort húzódik meg a háttérben a főutcán pedig egy boszorkány osztogat valami gőzölgőt és forrót.
Nem veszek, a számban lévő keserűség ízét semmi sem nyomhatja el. Talán a legerősebb szerelmi bájitalok egyike sem.
-Kérsz?
A kérdésre a lány felé fordulok. Eddig taktikusan kerültem a tekintetemmel őt, ám most kénytelen vagyok odapillantani. Ő a bögre fölött huncut mosollyal ajkain néz rám. Gyanús ez, nem tudom mi dobta fel. Az ital? A veszély? A kaland? Mert hogy nem a csókom az tuti.
- Öhm... nem tudom. Mi ez?
Pislogok párat miközben a pohárba sandítok. Jó illata van de fura az állaga és ki tudja... a mai napra elég volt a romantika magasfokából, nem szeretnék még cikisebb helyzetbe kerülni, szóval csínján kell bánnom mindennel ami ismeretlen eredetű. Még akkor is ha maga Merel Everfen kínálja azt nekem.
Naplózva


Mirabella Harpell
Griffendél
*


boszorkány

Elérhető Elérhető
« Válasz #67 Dátum: 2019. 03. 24. - 16:07:56 »
+2

Rózsatövisek



to Mr. Jurandir
outfit
2000. február 14.


- Az enyémhez nem kulcs kell, hanem konzervnyitó - röhögtem fel szavai hallatán. Nem tudom, miért éreztem úgy, hogy egyszerre kedvel is, meg nem is, de annyiban hagytam a dolgot. Mindenre ráérek, csak nem arra, hogy romantikázzak. Azért mégse bántam, hogy idekeveredtem, ebbe a gyönyörű kertbe; már persze csak addig, amíg az meg nem próbált kárt tenni bennünk. Szegény partneremben igazából sikerült is. Talán nem szerzett maradandó sérüléseket. A gyönyörű vigyorából ítélve...
Általában elég határozottan tudom, mit akarok. Megszoktam, hogy a magam ura vagyok, és a magam lábán állok. A családi helyzetem az utóbbi időben átalakult ugyan, de az igazság az, hogy ettől függetlenül eme jó szokásomat nem hagytam el. Ez idáig a pillanatig. A furán kedves srác, aki idáig igen rezignáltan csinálta végig velem ezt a horromantikus túrát, hirtelen igencsak határozottá vált. Egész közel rántott, annyira, hogy kénytelen voltam nekisimulni ismét - az iménti földön fetrengős pillanatok tapasztalatai alapján már tudtam, hogy a ruha alatt milyen formák rejtőznek, így bár ellenemre is volt a dolog, közben azért mégsem tiltakoztam. Bizsergett a tarkóm forró leheletétől, a hirtelen irányváltástól pedig apró, meglepett, de halk szusszanást hallattam. Megtámasztottam kezeimet a mellkasán - bár ez igazából jó alibi volt arra, hogy ismét kitapogassam a szövet alatt megbúvó izmokat.
- Nem is tűnsz olyan rémisztőnek - mondta, közben megcirógatta bársonyos ujjaival az arcom, amitől ismét végigborzongtam. Nagy szemekkel bámultam rá, kissé meglepetten, mintha most látnám először - ami azt  illeti, a romantikus séta (pontosabban szólva tortúra) során valóban nem nyílt elég alkalmunk megismerkedni úgy igazán. Belebámultam szép szemeibe, és majdnem el is vesztem bennük. Miért néz így rám? Rám soha, senki nem szokott így nézni...
És akkor megvilágosodtam. Hiszen a hely mágiája még működik. Biztosan ez bűvöl el minket... De azért valahol, az elképedés mellett be kellett valljam magamnak, hogy elgyöngítette a térdeimet ez az egész.
- Csak a hely miatt, amúgy igazán rémes vagyok. Azért nem látod, mert jó a marketingem, és mert beleillek ebbe a világba - kacsintottam rá félszegen, s bár nem szakítottam el tőle a tekintetem, egyik kezemmel (amelyikben a láncszerű valami volt), lazán magunk mellé intettem, ahol rózsabokrok tűntek el a megnyíló földben, fák fordultak ki gyökerestül, és úgy egyébként is, a vilg körülöttünk lassan szanaszét hullott. És mi mit műveltünk közben? Szemeztünk.
- Ajjaj - dünyögte, én pedig ijedten tértem magamhoz.
- El kell érnünk azt a szobrot - állapítottam meg még mindig kissé kábán, de azért egyre éledezve ebből a furcsa révületből, ami az előbb a hatalmába kerített.
Követtem Javiert - most már nem is volt más választásom, és amilyen biztos volt a lépte ezen az ingatag, göröngyös talajon, jobban is jártam vele.
- Bocsánat, elnézést - hadartam, mikor véletlenül nekiütköztünk másoknak a bizonytalan viszonyok miatt. Egyszerre érintettük tenyerünket a szoborhoz, de szinte már az előtt érezni véltem az ismerős, felfelé rántó erőt. Eltűnt a rommá pusztult kert, a keletkezett szakadékok, de Javiert még mindig láttam - gondolom, mellettem ért földet a kávézó előtt.
- Hála Merlinnek - sóhajtottam, aztán elhátráltam a szobortól, hogy nehogy az érkezők útjában maradjak. Nehezen vettem észre, hogy még mindig a partnerem hozzám kötözött kezét szorongatom.
- És hála neked - mosolyogtam rá csillogó szemekkel, és kifésültem az arcomba hullott tincseket. Bizony, a kert rajtam is nyomát hagyta. - Kösz, hogy végigcsináltad velem. Egy igazi élmény volt - nevettem, majd végre megnéztem a kezemben tartott ezüstös, szív alakú ékszert. - És még egy szép emlékünk is marad. Remélem, a lábadon nem - tettem hozzá kedves, együttérző fintorral.
- Ha mégis, fájdalomdíjként szívesen meghívlak egy vigasztaló, baráti vajsörre - tettem hozzá, közben azonban elengedtem a kezét, s egy mozdulattal kioldottam a toldozott-foldozott szalag maradványait. A selymes anyag végigsiklott a csuklómon, aztán aláhanyatlott.
- Persze, csak ha nem rettensz vissza szerény, rémisztő személyemtől - mondtam huncut kacsintással. Nem is hangzott olyan rosszul az említett vajsör, bár ami engem illet, az eszemben eme nagy izgalmak oldására még egy lángnyelv-whiskey is megfordult...

Köszönöm szépen a csodás játékot! Mosolyog
Naplózva


Shirley White
Jegelt karakter
***


× A térképszakértő ×

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #68 Dátum: 2019. 03. 24. - 22:04:33 »
+2



Szenvedélyes ritmusok
Willow Fawcett professzor

[viselet]

Már csak annyira emlékszem, hogy a professzor úr a lábam alá fogva kap fel az ölébe és úgy visz tovább. Utána teljes sötétség.
Ez is azért van, mert beteg vagyok és nem vagyok képes gyors halállal távozni innen.
Itt lebegek a semmi közepén, a kinti zajt csak tompa morajlásként vagyok képes felfogni. Nem érzek semmit. Sem vágyódást, sem fájdalmat. Jó így.. Nem kell figyelnem semmire és senkire. Nem akarok innen elmenni.
Mégis. Valami olyan erővel húz vissza, hogy ha akarnék se tudnék neki ellenállni. Egyre hangosabban tör be a tudatomba egy hang, ami engem szólongat. Egyre hangosabb és érthetőbb. „Ms. White, ébredjen!” - kiáltja a hang. Ismerős, de nem tudom, hogy kihez tartozik. Nem tudok rájönni. De most valahogy nem is tudok rákoncentrálni. Olyan nyugtató ez a „lebegés..”
De egyre inkább nyugtalanít egy érzés, hogy nekem fel kéne ébrednem. Hogy most éppen valami rossz történik és én nem teszek semmit. Fel akarok kelni!
Elkezdek kapálózni a semmiben, ordítok és próbálom kinyitni a szemem, de nem megy. Lassan belefáradok a próbálkozásba. Nem tudok felébredni. Vagy mégis? Mintha megjelenne az a bizonyos „fehér fény.”
Hirtelen kipattannak a szemeim, de csukódnak is vissza a hirtelen jött fénytől. Érzem, hogy Fawcett  professzor az ölében tart és úgy rohan, hogy összemosódik körülöttünk a környezet.
- Shirley, kérem, lábra tud állni? - kérdezi a férfi, mikor odaérünk a szoborhoz.
Én egy hang nélkül leereszkedem a talajra, majd hagyom, hogy a derekamnál fogva magához szorít, majd a többi ember válla felett átnyúlva megérinti a szobrot.
Mindketten fáradtak vagyunk, nekem itt van a betegségem, neki itt van a kert utóhatása. Látom, hogy nem úszta meg épp bőrrel. Elfog a bűntudat, mikor rám mosolyog még jobban.
Mikor Roxmortsba érünk rögtön a kezembe kerül egy bögre forrócsoki. Kétségbeesett tekintettel pillantok fel egykori tanáromra.
- Ezt igya meg addig, amíg felérünk a Roxfort gyengélkedőjére. Szeretném, ha Madam Pomfrey megvizsgálná – magyarázza.
Némán bólintok, majd belekortyolok a csokiba. Egyetlen hang nélkül lépkedek mellette, az iskola felé. Nem akarok ellenkezni, hogy aztán még több bajt okozzak, csupán a létezésemmel. Hideg fém érinti a csuklómat, aminek hatására odakapom a pillantásom. Az ezüstlánc az a szív alakú medállal, amint megakad a tekintetem. Bár szomorú hangulatom ellenére azért elmosolyodom és melegség jár át. Ezt még át kell beszélnünk és érzem, át is fogjuk.

Köszönöm a játékot és a remek társaságot! ^^
Naplózva



Csámpás
[Topiktulaj]
***


KARIKALÁB

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #69 Dátum: 2019. 03. 25. - 10:36:23 »
+2



Játék lezárva!  Men?
Köszönöm a részvételt!
Naplózva

______________________________________________

Az élet nagy kaland,
Átírható színdarab,
És hidd el, csak rajtad áll,
Hogy jó vagy rossz, mi rád vár.

______________________________________________
Oldalak: 1 ... 3 4 [5] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2019. 11. 15. - 18:59:03
Az oldal 0.176 másodperc alatt készült el 39 lekéréssel.