+  Roxfort RPG
|-+  Időn kívüli játékok
| |-+  Kalandok kartonozója / Archívum (Moderátorok: A Dementor, Csámpás)
| | |-+  Vénusz Kertje
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 2 [3] 4 5 Le Nyomtatás
Szerző Téma: Vénusz Kertje  (Megtekintve 4212 alkalommal)

Willow Fawcett
Tanár
*****


SVK prof

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #30 Dátum: 2019. 02. 27. - 23:40:09 »
+4



Szenvedélyes ritmusok
Ms. Shirley White


Olyan furcsán érzem magam. Az eszem tudja, hogy amit teszek az nem helyes. A szívem mégsem tudja ugyanezt, és mégis olyan meghatározó most, mint korábban talán még soha. Biztos, hogy a kertnek is van köze hozzá, de mi van akkor, ha valójában ezt kerestem mindig is? Hiszen, aki ismer az tudja, hogy gyerekként nagyon kevés szeretetet kaptam, és az első igazi nő az életemben, aki jelenleg is anyám helyett anyám, az a bátyám felesége. De valóban ekkora lenne a baj?
Akárhogy is, most a jelenre szabad csak koncentrálnom, és a jelen azt mondja, hogy valami nem stimmel. Pontosan tudom, hogy kiért és miért dobog úgy a szívem, ahogy most a mellettem lévő egykori tanítványomért dobog. Árulás van, és én nem tudom elviselni azt, ha megszakadna a szíve. Szóval, ha ő is azt érzi, amit én, akkor kénytelen leszek végigjátszani ezt a játékot, amíg ki nem kerülünk ebből a labirintusból.
És ha már így alakul, akkor nem fogok ellenállni az érzéseknek. Tudom, ezzel talán saját magamnak ártok majd, de remélem, hogy Shirley ugyanúgy gondolja, mint én, és akkor nem lesz gond. Az viszont nagyon árulkodó, ahogy megállítja a táncunkat.
- Rendben, ha így gondolja.
Megfogom a kezét, és vezetni kezdem tovább a fal felé. Oda, ahol valami csodát remélek vagy legalább a labirintus kijáratát, de valószínűleg nem lesz igazam. Mégis a dallam nem hagy nyugodni.
- Sajnálom, Ms White, de ezt a táncot muszáj lesz végig táncolnunk.
Bár búgó a hangom, mintha el akarnám csábítani, valójában semmi irracionális nem történik. Mármint az eléggé irracionális, hogy táncolnom kell, és még ha akarom se tudom abbahagyni, de amúgy nem hiszem, hogy ezzel bármi probléma lenne.
A végén csak elérünk a célunkhoz. Lelassítom a lépteimet, a forgást, és szép lassan úgy helyezkedek el, hogy a lányt a mögötte lévő falhoz szorítsam. Persze csak annyira, hogyha akar menni, akkor elmehessen. Már amennyire összekötött kezeink engedik.
- Ne kéresse magát, kérem.
Közelebb hajolok, az orcájához kicsit hozzáérintem én is a sajátomat. Nagyon finom illata van. Más, mint amit eddig megszoktam. De ez cseppet sem baj, hiszen minden nőnek egyedi illata van, amivel be tudja csalni a csapdájába a férfiakat.
- Engedje el magát – kezemmel az arcához érek, a hüvelykujjammal végig simítok kicsit a arca élén.
Lassan hajolok közelebb, nem akarom elijeszteni, de azért határozott mozdulattal jelzem, hogy mi fog történni most. Először az orrommal cirógatom meg az övét, majd először csak egy puszit lehelek az ajkaira. Nem akarok azonnal ajtóstól rontani azokba a telt és vágytól duzzadó ajkakba. Mégis a kényszer nagy úr. És bár foghatnám a kert mágiájára azt, ami történik, ki tudja mi vár ránk, ha kilépünk innen. Talán most megváltozik itt valami, és arról nem csak a kert tehet majd.
- Ms. White… - Homlokom az ő homlokának támasztom. – Mi lesz, ha kilépünk ebből a kertből?
Kérdésem csak olyan szinten vonatkozik kettőnkre, hogy ha emlékezni fogunk az itt történtekre, akkor vajon megmarad örökre titoknak kettőnk között vagy esetleg el is felejtjük majd? Nem tudom, de van egy olyan érzésem, hogy rövid időn belül kiderül.
Naplózva


Mirabella Harpell
Griffendél
*


boszorkány

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #31 Dátum: 2019. 02. 28. - 10:10:01 »
+2

Rózsatövisek



to Mr. Jurandir
outfit
2000. február 14.

A földrengés megszűnésével igyekeztem gyorsan elhagyni az élő fedélzetet, és talpra keveredni végre ebből az egész, rettentő kínos helyzetből. Valahogy csak sikerült.
- Ne haragudj, remélem nem tettem benned kárt - mondtam gyorsan, de annyira borzasztóan nem akartam a szemébe nézni, hogy inkább a ruhám leporolásával foglalatoskodtam.
Mióta törődök én ilyesmivel? Az elegancia nem igazán kenyerem, hacsak a sportos, vagány elegancia nem. De nem, szerintem ilyen nem is létezik. Én egyszerűen nem vagyok ez a csinoskodó, lányos típus. Persze, azért az igénytelenségtől messze állok, de a természetes és egyszerű nekem teljesen megteszi. Most azért sebtében csak eltávolítottam magamról a földdarabokat, meg a levélkéket. Már ott tartottam, hogy a kezemet nyújtom Javiernek. Kénytelen voltam a szemébe nézni... Egy pillanatig csak álltunk így, aztán láttam, hogy az arcán valami egész másféle érzelem uralkodik el, mint ami várható lett volna ebben a helyzetben.
- Mi a...
A földből rózsaindák tekeredtek elő, láttam, hogy rátekerednek a fiúra, ahogy húsába belehasítanak a tüskék. Kikerekedett a szemem, látva a sárga virágokat, amint kipattannak a semmiből előbúvó növényi részek bimbóiból.
- Kellett volna figyelni, mit mondanak a szalagról - fakadtam ki, de aztán megembereltem magam. Nem vagyok ugyan nagy harcos típus, de nem véletlenül lóg a nyakamban piros-arany sál. Magam sem tudom, honnan jött a késztetés, mert idáig nem volt jellemző ez az automatizmus, de most gondolkodás nélkül pálcát rántottam.
- Finite incantatem! - kiáltottam elszántan, s a megfelelő pálcamozdulatok kíséretében ráirányoztam a rózsákra a varázslatot.
- Ó remélem, ez működik - suttogtam, s a biztonság kedvéért közben Javierhez fordultam, reménykedve, hogy a nálam nyilván ügyesebb varázslónak van annyi lélekjelenléte, hogy válaszoljon a szenvedés ellenére is. - Tudsz más varázslatot, ami működhet?
Naplózva


Oliver Wenlock
Eltávozott karakter
*****


Hóborc haverja

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #32 Dátum: 2019. 03. 02. - 11:02:03 »
+1

   
szerelmesek labirintusa

to
merel





Baromira tudom hogy nem kellene szóba hoznom Leót. Hiba, óriási hiba. És gyanúm be is igazolódik. Alig hogy kimondom a nevet Merel prüszkösen bosszús lesz. Nem csodálom, gondolom csalódott. Meg is értem én is az lennék a helyében, pláne ha felültetnek és ettől hangos az iskola. Márhogy tőlem pont...
-És hát..? Azért hívtál egy gyakorlatilag randira, hogy róla beszéljünk?
- Persze hogy nem!
A tiltakozás rögvest kicsúszik a számon. Nem tudom ez mennyire jó vagy épphogy mennyire is rossz. Nem ismerem Merelt eléggé ahhoz, hogy olvasni tudjak ráadásul jól az arcából.
- Én csak...  mindegy. Örülök hogy itt vagy.
Mosolyra húzódik a szám és kicsit le is sütöm a szemem. Nem akarom kellemetlen helyzetbe hozni, a magyarázkodás pedig nem az erősségem. Talán ebből érzi, nem akartam kifejezetten megbántani, vagy ha totál nyomoréknak tart hát nem bánom.
A mozdulatára figyelek fel, ahogy elveszi a felé nyújtott virágot és elegáns mozdulattal, amit kénytelen vagyok összefűzött kezeinknek köszönhetően lekövetni a dekoltázsába tűzi. Meglepett arccal követem nyomon az eseményt, mindössze egy hangosat nyelek, mert a torkom kiszáradni készül mint a Góbi sivatag...
A rózsáról a lány arcára vándorol a kéklő szemem, hogy az ő barna szemébe nézve totálisan kizárjak mindent. Leszarom a kertet, leszarom Leót meg a versengést, és még az se érdekelne ha Pye jelenne meg csúfolva, átkozva... mert Merel totálisan elbűvöl.
Nem tudom mi adja a bátorságot. A kert? A hangulat? A valentin-nap ténye? Vagy a lehetőség, hogy talán most, talán Merel sem annyira ellenálló? Mert a rózsát elfogadta...
Hát sose voltam az a nagybátor griffendéles, ez egyértelmű. Így önmagam is meglepem, mikor lassan a lány felé hajolok. Nem veszem észre a rózsa magánakcióját, ami nyaklánccá változik időközben, mivel teljesen leköt Merel jelenléte, az illata és az hogy ha szabad, ha engedi, akkor puha csókot adjak neki. Közben a kezem ösztönösen mozdul, az amelyik össze van kötve vele, és a szalag enyhe szorításának határait kihasználva befordítom hogy ujjaim az övéhez érhessenek és összefűződhessenek..
Naplózva


Merel Everfen
Hugrabug
*


V. Hugrabug - A Vérborz Prefektus

Elérhető Elérhető
« Válasz #33 Dátum: 2019. 03. 02. - 23:09:10 »
+1

Hát persze, hogy nem. Miért is gondoltam volna, hogy igen? Nem azért, mert mondjuk Leóval többet foglalkozna, mint velem, itt és most. Talán csak a szófordulat szintjén, de talán konkrétan tényleg, többet volt ez rinya arról, mint randi úgy bárhogy.
-Akkor? Még mindig róla beszélünk.
És Wenlockot nem tudom, de én tényleg nem azért jöttem, hogy Leóról rinyáljak. Inkább kizárni akarom akkor már, ha bármit, ha már úgysem vele vagyok itt. Tessék, és mégis rajta rinyálok mostmár én is, igazán köszi, Wenlock.
-Igen, azt gondoltam.
Csak hidegen és tárgyilagosan. Wenlock igazából hidegen hagy, a személye mindenképp, nem említésreméltóbb randipartner, mint bármilyen nondeszkript, proverbiális fiú, vagy épp a saját kezem lenne. A pozitív hiánya önmagában nem negatív, csak semmi. Wenlock egy játékszer.
Gonosz vigyorral nyugtázom, hogy ezt a nyelést valószínűleg minden másik pár is hallotta, akik a kert bármilyen, de értelemszerűen tőlünk elég távoleső pontjain vannak. Ez gulpant akkorát. Pontosan a terv szerint. Kegyetlen vagyok.
De na, legalább mostmár arra figyel, akit elhívott ide, és aki nagy kegyesen megtisztelte a figyelmével meg idejével. Najó, talán még a közömbösen enyhe kíváncsiságával is.
Egye fene, egy egész pontot kap még az önuralmára, hogy nem a rózsát követi annyira, mint a tekintetemet a sajátjával. Na, hölgyeim és uraim? Tegyék meg tétjeiket! Mennyire bátor a gyerek, mennyire lámpalázas?
Egy galleon, hogy megfutamodik.
Öt font, hogy valahogy összekaparja magát hozzá.
Igazából csak annyi múlik rajta, melyik irányba kell pénzt váltanom, ha a Gringottsnál járok legközelebb.
Teljesen passzívan hagyom belehajolni a személyes terembe, nem hátrálok, nem hajolok közelebb, az egyetlen dolog, amire reagálok igazából eközben, az az a valami, ami a nyakamra kúszik, mint ha a rózsa húzta volna fel a szárát lentről két csápba felfele, a szabadabbik kezemet aláékelem tenyérrel kifele, hogy még mielőtt körülérne a nyakamon, rámarkoljak. Nem fog semmi encselt virág megfojtogatni a beleegyezésem nélkül, bár végül nem kell feszítenem, nem kezd rámszorulni.
Wenlocknak közben engedem, hogy csókoljon. Elsőnek nem utolsó, de kaptam már jobbat. Nagysokára arra is rájön, hogy az összekötött kezünk össze van kötve, és éppenséggel meg is tudja fogni, ezt is hagyom, de vissza nem fogok rá, a csókkal is engedem, de ennyiért még nem viszonzom, ez még ugyanaz a különbség, mint csak elhívni és el is jönni. Egy bátor lépés még mindig csak egy lépés. De kap pár pillanatot eldönteni, mennyire merész, én meg csak várom az eredményt.
Illetve, tudok jobbat, ha ő nem.
Hacsak ő nem lep valamivel, amire nem számítok, én harapok az ajkába, annyira csak, hogy érezze, hogy bizony, jól érezte, ez az volt, aztán visszalépek, mint ha semmi nem is történt volna, még le is tagadom, ha kérdezi.
Játszani végülis miért ne játszhatnék vele?
Naplózva


Emily M. Dean
Adminisztrátor
***


■ leendő medimágus ■ ex-mardekáros

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #34 Dátum: 2019. 03. 03. - 20:12:14 »
+1


♫ You've got stars in your eyes
So let's paint the sky



Talán ez az egész játék egy csapda. Talán a kert varázslata szépen lassan megbontja az elmémet és lassan felzabálja az agysejtjeimet. Talán kezdek megőrülni. Mégis, ebben a pillanatban úgy érzem, hogy ez jó így. Boldognak érzem magam, és ez lehet, hogy csak a hely mágiájának köszönhető, de szívesen tölteném így életem hátralevő részét.

Liam mindig is egy hatalmas rejtély volt a számomra: néha elhittem, hogy na most, most megértettem őt, értem, hogy mit miért tesz, de aztán mindig jött a fordulat, ami romba döntötte ezt a gondolatot. Szerencsére ebben a kertben nincs erőm és elég képességem sem arra, hogy gondolkodni tudjak, hogy túlagyaljam a történéseket, egyszerűen csak hagyom magam sodródni az árral. Engedem, hogy olvasson bennem, állom a pillantását, hátha nem nekem kell majd akkor kimondani bizonyos dolgokat. Nem mintha kínos megjegyzésekből hiány lenne, mert azt azért én is észrevettem, hogy rám jóval nagyobb hatással van a kert varázsa.

Ajkai keserű mosolyra húzódnak, ami hirtelen, de épp, csak egy pillanatra oszlatja fel a rózsaszín felhőt, én pedig mégsem törődöm vele, egyszerűen megcsókolom. Ahogy az arcomhoz ér, bizseregni kezd a bőröm, belül pedig valami felhőtlen boldogság jár át. Mégis, a varázslat nem hagy sokáig elmerülni az érzésben, kapkodóvá és kiismerhetetlenné tesz, így váratlanul lépek hátrébb, már amennyire az összekötött kezeink engedik. Mélyen nézünk egymás szemébe, én érzem, ahogy lassan elvörösödöm, de ezt valószínűleg már nem látja, hiszen ezúttal ő von magához.

Összekötözött kezem ujjai időről-időre végigsimítanak az övéin, másik kezem lágyan, a mellkasán pihen, egyszerűen csak azért, mert jól esik. Azért, mert ezt sosem mertem még megtenni. Amikor együtt megyünk szórakozni, általában jobban megnyílunk egymás előtt, de csak a tettek szintjén, szavak sosem követik vagy éppen előzik meg azokat. Valószínűleg abban a tudatban él, hogy minden egyes alkalom, amikor közelebb kerülünk egymáshoz, alkohol hatására történik meg, és nem emlékszem egy ilyen pillanatra sem, pedig ez hatalmas tévedés. Pontosan emlékszem arra, amikor először csókolt meg nyilvánosan, és szívem szerint mindenkinek elmeséltem volna, hogy mi történt. Emlékszem, hogy mikor éreztem azt először, hogy Merlinre, én lehet, hogy szerelmes vagyok belé. Azóta is csak elhessegetem ezeket a gondolatokat, mert ugyan már, én sosem lehetek elég jó neki. Valószínűleg ez a kapcsolat, ami mostanra már beállt közöttünk, bőven megfelel neki. Én pedig életemben először nem vagyok önző, hogy többet akarjak. Ahogy elszakadom tőle, kissé zavarban érzem magam, agyban pedig száguldoznak a gondolatok, így nem esik nehezemre elterelni a szót.

Én tényleg nem emlékszem erre a bokorra, ami miatt nem tudom, hogy aggódnom kéne-e. Figyelem az arcát, ahogy összevonja a szemöldökét, és azt is, ahogy megszólal, ami azért kellőképp elbizonytalanít. Pedig hát ÉN TÉNYLEG LÁTOM.
Megkönnyebbülten lélegzem fel, ahogy tekintetét követve észreveszem, hogy ő is látja, amit én. Óvatosan tépem le a virágokat, és elégedetten jegyzem meg, hogy tetszik neki az ötletem.

- Jól áll. – teszem hozzá halkan, de hirtelen felszisszen, én pedig gyorsan pillantok a kezeinkre. – Jól vagy? – kérdezem, majd szemöldökömet felhúzva figyelem, ahogy kiemel valamit a bokorból.

Közelebb lépek hozzá, hogy én is láthassam, mi az, majd leesik az állam. Tátott szájjal és kikerekedett szemekkel, gyermekies örömmel nézem a láncot, rajta a nevemmel díszített medállal, és szólni sem bírok. Engedem, hogy a nyakamba tegye, majd ujjaim végigszaladnak rajta.

- Liam, ez... – szólok, de nem is tudok mit mondani – Ez csodálatos. Nem is tudom, hogyan köszönhetném meg neked, teljesen le vagyok nyűgözve. Nagy becsben fogom tartani, ígérem. – mondom, és érzem, ahogy elpirulok a pillantására. Tökéletes. Tökéletesnek lát. Pedig mindig azt hittem, hogy sosem leszek az a szemében.

Ezúttal ő tereli el a szót, és kivételesen nem is bánom. Még mindig az ajándék hatása alatt vagyok, így át sem fut az agyamon, hogy talán nem volt olyan okos dolog a nyakamba venni, hiszen valószínűleg nem Liam rejtette el itt korábban, hanem ez is a kert titka.

- Nem látom a pillangókat, de nézd azt a kis tavacskát, menjünk odaaa! Olyan szép! Még kacsák is vannak rajta, látod? Hát nem bájos? – mondom lelkesen, és lassan elkezdem a nem messze fekvő tó felé húzni. Mindeközben észre sem veszem, hogy búcsúzóul a rózsabokor végigkarcolja a lábamat, és újabb vércseppek hullanak a földre.

- Gyönyörű ez a víz. Pont olyan kék, mint a szemed. Pont olyan csodálatos! Bár inkább a szemeidet nézem, azok sokkal, sokkal szebbek és izgalmasak. – hadarom, és tekintetemet az övébe fúrom. Hosszú ideig csak úszom szeme kékségében, majd megszólalok – Boldog Valentin-napot, Liam. Örülök, hogy veled tölthetem ezt a napot. Remélem, hogy ez nem az utolsó közös élményünk... így. – utalok a csókra, az ölelésre és a szerelmesebb gondolatokra.
Naplózva


Csámpás
[Topiktulaj]
***


KARIKALÁB

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #35 Dátum: 2019. 03. 04. - 09:18:36 »
+1

VÉNUSZ KERTJE

 

Rózsatövisek

Miss Harpell hirtelen jött ötletének, na meg ügyes varázstechnikájának köszönhetően Javier megszabadult az őt éppen megbénítani készülő, szúrós indáktól. A kert azonban, mintha ennek a fejleménynek kevésbé örült volna. Csak nem a föld alól érkezett az a különös, morgó érzés s mintha ismét megremegett volna a talaj is. Miss Harpellnek éppen csak annyi ideje volt, hogy gyorsan, megragadva a fiú csuklóját, összekötözze magukat, a rongyosra szakadt, rózsaszín szalaggal és nagy léptekkel meginduljon visszafelé, ahonnan érkeztek. Vajon így is megtalálják a nekik szánt szívet?

Szerelmesek labirintusa

Milyen szép is a szerelmes csók… pláne, ha viszonzásra talál! Mr. Wenlock azonban nem járt tökéletes sikerrel, hiszen  Miss Everfen tűrte a dolgot, ám szívét mintha mégsem dobogtatták volna meg a fiú keserves próbálkozásai. Ajkaik hamarosan szétváltak, megtört közöttük egy forró sóhaj Wenlock részéről. A labirintus távolabbi pontjaitól recsegő, ropogó hang érkezett. Miss Everfen pillantott el először kissé távolabb, egy újabb hosszú folyosón. A szeme láttára változott meg az, vált rövidebbé és ágazott el újabb helyen. Aztán ők is megérezhették a remegést és a morajlást a talpuk alatt. A lány már lépett is volna ki, hogy meginduljanak a szobor felé, amivel a helyszínre érkeztek, mikor szeme sarkából egy rózsabokron megpillantott egy az övéhez hasonló láncon csüngő szívmedált. Fekete volt, sérült és Mr. Wenlock becses neve állt rajta.

Vörös, mint a vér

Miss Dean vérének nyomán újabb és újabb kis rózsabokrok bukkantak elő a földből. Mr. Avery talán mindezt észre sem vette, már indultak is meg lábai a távoli, csillogó vízű tó felé. Szinte fel sem fogta, hogy időközben, a kabátjára tűzött rózsa átalakult egy vörösen csillogó, lüktető medállá, amin a saját neve állt. A szerelem lágy mámora annyira elvarázsolta őket, hogy jó pár perc kellett, mire felfogták, hogy a lábuk alatt bizony mozog a talaj és az egyre erőteljesebb morajlásnak köszönhetően emberek sokasága indult meg a szobor irányába.

Szenvedélyes ritmusok

Miss White és Fawcett professzor  között egyre különlegesebb ritmus kezdett el lüktetni. A tánc azonban megakadt, átvette helyét a finom puszi és a sok-sok cirógatás. Talán már el sem tudták dönteni, hogy érzéseik valóságosak-e vagy csupán a kert játszik velük ilyen hevesen. Fawcett professzor éppen akkor pillantotta meg saját nevével ellátott, fehéren-ezüstösen ragyogó szívforma medálját, mikor elhúzódva a lánytól, megnézte a falon végig futó indákat, rajta pedig az apró virágokat. Talán még ideje is volt a kezébe venni, mielőtt megérezte a morajlást. Fogalma sem volt, hogy az honnan származik és veszélyes-e rájuk, mégis védelmezve karolta át Shirley vállait. Így vonva magához a lányt, már indult is visszafelé.

Édes, mint a méz

Az aprócska rózsabokorhoz érve Mr. Forest megérezhette a fémes érzést ujjai alatt. Azonnal rámarkolt a láncok sokaságára és kihúzta őket a levelek közül. Éppen Mr. O’Mara arcával szemmagasságba került a kettős láncon függő, összenőtt szíveket formázó medáll. Szép, aranycsillogású darab volt, rajta kettejük neve, éppen egymás alatt. Érezhették, amint szívük vadul kalapálni kezd és ismét elkapja őket a szerelmes légkör… ám akkor, éppen abban a pillanatban, amikor ajkaik ismét egymáson csattantak volna, őket is elérte a kert megrontott ereje. Lábuk alatt megremegett a talaj és mintha recsegés érkezett volna a kút felől is.

Törékeny szív

Mr. Hayes átengedve a válaszadást Mr. Santeriának pillantott a szoborra. Tudta, hogy az álom a helyes megfejtés, így amikor ez a szó hagyta el a fiatalember ajkait, hatalmas sóhaj szakadt ki belőle. Szinte észre sem vette, hogy a szobor feléjük nyúló kezén két szívet formázó medál jelent meg. Az egyik fémes csillogású, aranyozott darab volt, rajta Giacomo nevével. Ám a másik üvegből volt, az is elsötétedve. Ezen a Cooper név díszelgett. Már éppen nyúlt volna felé, mikor az azt tartó lánc elszakadt és a törékeny szív megindult a talaj felé. Éppen csak Mr. Santeria gyorsasága tette lehetővé, hogy az ne törjön pillanatok alatt darabokra, a szobor talapzatának csapódva. Ekkor érkezett meg a veszélyes morajlás hozzájuk.



Megszabott válaszadási sorrend nincs.
A következő KM-reag március 11-én délelőtt érkezik.
A hozzászólások fejenként 10-10 pontot érnek.

Aki 2 egymást követő kört kihagy,
annak nem mozgatom tovább a karakterét!
A visszatérés ára egy bagoly.
Tejcsi
Naplózva

______________________________________________

Az élet nagy kaland,
Átírható színdarab,
És hidd el, csak rajtad áll,
Hogy jó vagy rossz, mi rád vár.

______________________________________________

Merel Everfen
Hugrabug
*


V. Hugrabug - A Vérborz Prefektus

Elérhető Elérhető
« Válasz #36 Dátum: 2019. 03. 04. - 15:39:04 »
+2

Náh, semmi, amire nem számítottam. De hátha sikerült bogarat ültetnem a fülébe, hogy nem egy gleccser vagyok, hideg és elmozdíthatatlan, csak az a felső polc, amihez neki még bőven nyújtózkodnia kell, még sámliról is.
Azt soha nem állítottam, hogy Wenlock miattam esélytelen. Saját maga miatt az esélytelen, ahogy jelen formájában van, de nem zárkózok el a lehetőségtől, egyszer talán még érdekessé is válhatna. Bár eddig nem tette.
De ha az a terve, mint tűnik, hogy minden figyelmét csak nekem szenteli - oké, Pye-al megosztozok rajta, azokon a sztorikon jókat lehet rötyögni - és kivétel nélkül elfogad bármit, ha az tőlem ered, én kérem nagyon szivesen kihasználom a saját szórakoztatásomra. Mert az utóbbi fél év irányát folytatva erre számíthat, ha jellemét tekintve egy játékszer szintjén stagnál. Azt meg még meglátjuk, mifajta játékszer.
A Recsegéshang zökkent ki a gondolataimból, és odanézve látom a sövényösvényt átrendeződni és megrövidülni a kijáratot jelentő szoborig. Helyes, ha mehetünk végre, én szívesen kigázolok a diabéteszízű nyálból. És megremeg a föld, amire eszembe jut, hogy egy, talán inkább ne is maradjunk itt megvárni, hogy a hely önmagára akarjon omlani, mint az a hírek szerint nem példátlan, kettő, hogy vajon ez nekem szólt-e, hogy a nyálgiccs kertjébe ilyen deviáns szándékokat hozok.
-Gyere.- Nem is felszólítás, egyszerűen közlöm ezt a tényt Wenlockkal, és biztos örülhet a fejének, hogy most én fogom meg a kezét, de ha már össze vagyunk kötve, nem a szalagnál fogva akarom vonszolni, én ugyanis elindulok.
-Invito medál- gyűjtöm be megfeltételezve a milétét, ahogy észreveszek valami fémes csillanást egy rózsabokron, mert én ugyan nem fogok kitérőt tenni érte, ha Wenlock igényt tart rá véletlen. Gondolom ez neki termett, más nincs a környékünkön, nekem meg van már a nyakamban. Ha meg nem tart rá igényt, eldobhatja, de arra ráérünk akkor is, ha innen kint vagyunk.
A felém repülő láncon csak a pálca hegyével kapok keresztül, le se engedem, készenlétben tartva a kiút alatt, hagyva ezúton a medált csak kedvére leesni a könyökömig, ahol a hajlatban lógva áll meg.
Ez nekem szól, hogy ez ilyen fekete? Megint vagy még mindig ez a benyomásom, hogy a kert akar közölni valamit, de befoghatja. Nem tartozok senki másnak az érzéseimmel, és nem Hollywoodban vagyunk, hogy a félénk nyomigyerek - szerepében Wenlock - egy béna, de sikeresen valahogy összehozott csókjától az elérhetetlennek látszó álmai lánya - na vajon ki? - hirtelen szerelmes legyen belé pont annyira. Érthető, Hollywood miért ezt terjeszti, de attól a valós emberek még nem működnek így, és magamat agymosni más happy end-jéért biztos nem fogom, pláne nem egy sövény kedvéért. Balettozhatnak a narratív normák, én köszönöm, maradok a saját érzéseimnél, megélem őket ahogy én érzem, nem ahogy bárki elvárja.
Hol az a szobor már, kezd elegem lenni ebből a helyből mára.
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma / Káosz uraság

Elérhető Elérhető
« Válasz #37 Dátum: 2019. 03. 06. - 08:53:36 »
+2

ÉDES, MINT A MÉZ


Nat
2000. február 14.

.outfit.

A kert varázsa erősebb volt az akarterőmnél, talán ezért is adtam meg magam könnyebben Natnak, mint kellett volna. Nem érdemelte meg, nem érdemeltem meg és kész! Dacoltam volna szívem szerint, szabad karom mégsem lökte el, ajkaim finoman siklottak az övére, hogy puha csókban vesszünk el. Csak ujjaim alatt éreztem meg a rózsabokor cikcakkos leveleinek cirógatását.
Tekintetem végig siklott Nat arcának minden ismert, aprócska ráncán, a szakállába vegyülő ősz szálakon. Olyan volt, mintha újra felfedezném a már ismert ajkakat, szívem közben vad ritmust járt. Szerelmesebbnek éreztem magam, mint valaha… de már fogalmam sem volt, hogy mindez valóban a kert varázsa vagy éppen csak az rángatta elő belőlem azt a rengeteg, mélyen szunnyadó érzelmet.
Szemeim tovább haladtak a fehér galléron, a virágos – túlzottan is giccses nyakkendőn –, hogy végül kezeink alatt megpillanthassam az aprócska bokrot. Talán azért is szakadt ki belőlem az a kérdés, mert teljesen biztos voltam, hogy előtte nem volt ott. Mégis már virágba borult s mintha újabb és újabb bimbót eresztett volna, jelezve: hogy még növekszik. Nat ujjai a levelek rengetegében matattak, míg nem előhúzott alóluk egy láncot. Itt-ott beakadtak, de hamarosan szemmagasságba kerülve láthattam én is mi az: arany láncokon függő, kettős szívmedál. Még csak hasonlót sem láttam korábban. Éreztem, hogy abban is legalább annyi varázserő dolgozik, mint az egész környezetbe.
Valami különös meghatottság futott végig rajtam. Az összekötött kezeink között lógó láncról Nat szemeibe fúrtam megint tekintetem. Finom simítással ragadtam meg a karját és húztam szabad tenyerét a szívem fölé. Én ugyanazon mozdulattal fektettem rá enyémet az övére. Szinte éreztem, ahogy egész testünk egy ritmusra létezik. Ne most kezdj érzelgősködni, O’Mara… – A kegyetlen hang megint megpróbált gátat szabni a boldogságunknak. Ám ezúttal nem sikerült neki, mert ajkaim szinte ösztönösen próbálták megtalálni Natot.
Ne menjünk el innen, mert akkor megint mérges leszek rád… – Suttogtam ajkainak.
Mielőtt beteljesedhetett volna a csókunk és már majdnem lehunytam a szemeimet, mikor valami mozgást éreztem. Mélyről jött, morajló volt és baljós. Vadul kalapáló szívem egy újabb ritmust vett fel. Riadt arccal bámulhattam Natra, tenyerem lecsúszott a mellkasáról, hogy a pálcámat előkapva próbáljam védeni magunkat a láthatatlan veszéllyel szemben.
Mennünk kell… – Ezt már nem érzéki suttogással, hanem riadt nyögéssel közöltem. Fogalmam sem volt, hogy a kertből lehet-e hoppanálni, mert nem figyeltem az eligazításnál, így jobbnak láttam visszatérni a zsupszkulcshoz, amivel idejöttünk. Talán az vissza is repít majd Roxmortsba.
Natot szorosan a hátam mögé toltam, ezzel lényegében elveszítve egy harcra alkalmas végtagomat. Nem érdekelt, egy kézzel is megvédem, ha kell… mert ő az én legféltettebb kincsem. Mi a szar van veled, O’Mara? Becsapott a rózsaszín köd? – Gúnyolt a hang. Talán mordultam is volna egyet, ha nem hallom meg azt a recsegő hangot a kút felől.
Na húzzunk innen! – Akadtam ki és már léptem is egy nagyot előre, hogy eltűnjünk végre. Nem szívesen váram volna meg, míg ketté nyílik a kút és elönt minket az erős szerelmi bájitalhoz hasonló hatással bíró víz.


Naplózva


Giacomo B. Santeria
Jegelt karakter
***


{színészpalánta}

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #38 Dátum: 2019. 03. 06. - 16:49:38 »
+3

Törékeny szív
to Mr. Hayes



– Nagyon büszke vagyok rád -
búgta a mecénás, mire legszívesebben átöleltem volna és beletúrtam volna a hajába. Szerencsére az ötlet már nem valósult meg, mert megszakította a varázst egy újabb talány.
Már éppen rávágtam volna, hogy álom a megfejtés, de aztán kapcsoltam, hogy a szobor azt mondta, elválaszt minket, ha rosszul válaszolunk. Ezért úgy voltam vele, legjobb lesz, ha nem felelünk. Mr. Hayes láthatóan a rejtvény hatására mélyen elgondolkodott, és én is elméláztam egy kicsit.

Régebben napi szinten álmodtam Lizről, de ma már alig-alig jutott egyáltalán eszembe. Az emléke egyre csak halványul... Érdekes, hogy azt hallottam, valójában nem is a valódi történésekre emlékszünk, hanem az utolsó alkalmat idézzük fel, amikor emlékezünk arra a bizonyos valakire, vagy valamire. Én osztom ezt az elméletet, ugyanis már egyre kevesebb részlet van meg Liz gyönyörű arcából... csak a mézszőke hajzuhatag, a zavarbaejtően tiszta, szinte éles zöld tekintet, és az élénkpiros ajkak maradtak meg. A füle kecses alakját és a kicsit fitos orrát már csak nagy erőfeszítéssel tudom visszacsalni lelki szemeimmel.

Cooper végül mégis válaszolt a kérdésre, ami miatt csak magamra ránthattam, mert nem szóltam, hogy sztrájkoljunk és maradjunk némák. Furcsa módon a szobor ekkor kinyúlt felénk valami ékszerrel a kezében. - Mi ez? - kérdeztem értetlenkedve, aztán a következő pillanatban már baromi gyorsan elkaptam a talaj felé zuhanó medálokat. Szerencsére a reflexem a helyén maradt kviddicsező koromból, a jelentős mennyiségű lángnyelv whiskey elfogyasztása sem tudott ezen rontani. - Hú, épphogy elkaptam - sóhajtottam fel Cooperre nézve, majd épp átakartam neki nyújtani a dupla szíveket formázó medált, hogy megnézhesse, mikor valami őrületes zaj ütötte meg a fülemet. - Ajjaj, azt hiszem ideje olajra lépni... Vajon ki tudunk innen hopponálni szerinted? -kérdeztem, de mélyen belül a megérzéseim azt súgták, kizárt dolog, hogy ez sima ügy lenne.

Naplózva


Liam G. Avery
Jegelt karakter
***


☤ Medimágus ☤

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #39 Dátum: 2019. 03. 06. - 21:05:12 »
+3

zene: I Let Myself Go 


vörös, mint a vér

'Jól tudtam, hogy ha megcsókolom akkor örökre hozzá kötöm magam.
Így hát megálltam. Megálltam és..és vártam. Vártam még egy hosszú pillanatig.
Aztán nem ellenkeztem tovább.'





– Jól vagy?
- Hát persze. Hát persze hogy jól vagyok.
A válasz első fele automatikusan csúszik ki a számon. A második már sokkal meghittebben, ahogy a lány jégkék szemeibe nézek. Ha vele vagyok semmi nem ugyanolyan. Semmi nem is hat ugyanúgy. Olyan mintha minden élesebb, intenzívebb, valóságosabb lenne. Nem tudom ez csak káprázat-e vagy valóban minden ennyire eleven és élő én pedig csak akkor vagyok képes meglátni ha ő is a közelemben van vagy csak a kert játszadozik velem... De bárhogy is, élvezem.
- Liam, ez... Ez csodálatos. Nem is tudom, hogyan köszönhetném meg neked, teljesen le vagyok nyűgözve. Nagy becsben fogom tartani, ígérem.
Őszintén örömmel mosolyodom el. Az a fajta mosoly ez, amit anyám olyan nagyon szeret. Szerinte nemcsak hogy ilyenkor jóképű vagyok de önfeledt is. És ez általában a szemeim csillogásában mutatkozik meg. Most öröm látni Emily boldogságát, még akkor is ha tudom az érzelmei némileg felfokozottak Vénusz Kertjének hatására.
És ha a kert akkor a furcsaságok sora itt nem áll meg. Inkább elvonom a lányt a különleges rózsabokroktól, mert nem tudom miféle bűverő rejlik bennük s nem akarom se őt se pedig magam valami károsnak kitenni. S ha már pillangók... hát rákérdezek.
- Nem látom a pillangókat, de nézd azt a kis tavacskát, menjünk odaaa! Olyan szép! Még kacsák is vannak rajta, látod? Hát nem bájos?
Ehh, szóval elvesztettük a pillangókat. Talán lelkiismeret furdalásnak kellene lennie bennem s egy szemernyit van is, de összességében azért nem bánom hogy nem loholunk valami képzeletbeli pillangósereg után.
Ahogy a lány irányt mutat elpillantok  s fel is tűnik a csobogó és az idillinek festő rendezetett kertrész kissé odébb. Hogyhogy eddig ezt nem vettem észre?
- Menjünk. - egyezek bele egy bólintással s hagyom hogy Dean vezessen ha akar. -
Valóban... idillikus. Bár egy kicsit... nem túl sok?

Nem akarok ünneprontó lenni, eszem ágában sincs még csak kizökkenteni sem akarom a lányt, de mintha ez az egész nem lenne valósághű.
- Gyönyörű ez a víz. Pont olyan kék, mint a szemed. Pont olyan csodálatos! Bár inkább a szemeidet nézem, azok sokkal, sokkal szebbek és izgalmasak.
Felnevetek. Emily határozottan nem önmaga mert ha az lenne nem mondana ilyeneket nyíltan nekem. Magamhoz ölelem miközben engem néz nagy elkerekedett szemekkel. Olyan esetlen kislány így, pedig tudom jól hoz ez messze áll a valóságtól. Meg tudja ő védeni magát, nem is akár hogy. Nincs szüksége lovagra vagy megmentőre, de talán néha jó ha az ember védtelen és őszinte. Vajon így van ő is ezzel most? Vagy csak a kert beszél belőle?
A feje tetejére nyomok egy csókot. Lágyat, puhát, ami csak az én lelkemet is ostromolja, mert az illata megint itt játszik a hajszálak közt, csiklandozva az orromat.
- Dilis vagy... hogy mit ki nem hoz belőled ez a kert!
Cukkolom, de evidensen nem azért hogy megsértődjön, hanem... hát magam sem tudom miért. Talán egyszerűen nehéz elhinnem még nekem is hogy Emily valóban kimondta ezeket a szavakat és nem valakiről hanem rólam beszélt így. Jó tény, valószínűtlenül kékek a szemeim de hát ez még nem ok arra hogy ezen így örömködjön...
– Boldog Valentin-napot, Liam. Örülök, hogy veled tölthetem ezt a napot. Remélem, hogy ez nem az utolsó közös élményünk... így.
Meglep a váratlan vallomása. Eddig magamhoz öleltem s fél kézzel a hátát simogattam. Ujjaim a leomló hajának végével játszottak, de most megmerevedek a mozdulatba majd végül szelíden eltolom magamtól. Látni akarom az arcát. Látnom kell az arcát.
Néma másodpercig csak fürkészem.
-  Boldog Valentin-napot, Kincsem.
Az utolsó szót szinte csak suttogom, ahogy a homlokom az övének támasztom. Orrom az övéhez ér összefont kezeinket pedig magunk közé emelem. A mellkasomhoz fektetem egy szelíd csók után.
- Ha rajtam múlik messze nem az utolsó.
Elvigyorodom amolyan rosszban sántikálósan, de mindez rögtön el is múlik mikor a földből érkező morajlás hallatszik.
- Ez meg mi a fene...?
Körbepislogok s ezáltal elszakadok Emilytől, de egyszerűen ösztönösen muszáj keresnem a hang forrását. Most tűnnek fel az első emberek, akik mind a bejárathoz igyekeznek amit a szobor alkot.
Naplózva


Nathaniel Forest
Játékmester
***


Az író

Elérhető Elérhető
« Válasz #40 Dátum: 2019. 03. 09. - 11:00:48 »
+2


ÉDES, MINT A MÉZ


- Bármit is csinál, én nem bánom… - Sóhajtok Elliot ajkaiba, mikor némiképp talán ellenkezni próbálna. Igen. Nem úgy érkeztünk ide, hogy hátrahagytuk megannyi problémánkat. Én ráncigáltam ide, bár tudtam, hogy semmi kedve nem volna a romantikus légkörhöz. Számítottam rá, hogy ellenkezni fog, hogy nem akar majd itt lenni és arra is, hogy számtalan próbálkozásom dobja majd egy-egy mérges szóval abba a képzeletbeli kukába.
Nem számoltam a kert mágiájával. Hogy itt majd úgy hódolunk be egymásnak, ahogy talán csak ritkán szoktunk. Főképp, mikor már a szenvedélyes perceink után pihegve bújunk egymás karjaiba, s lehelünk szerelmes csókot a másik arcára. Én szeretem az ilyen pillanatainkat, Elliot talán kevésbé, mégis néha boldog vagyok, hogy csak ölelhetem. Hogy nem kell senki másnak lennem, csak valakinek, akit ő mindennél jobban szeret és aki iránt én ugyanezt érzem. Remélem helyrejövünk még. Remélem leszünk ugyanolyan felhőtlenül boldogok egymást ölelve, mint ahogyan régen voltunk. Vagy ahogy bűbájok hatására itt és most vagyunk. Mert életem legnagyobb hibáját követtem el, mikor elküldtem, pedig a világ a tudhatója, már létezni sem volnék képes nélküle…

Élvezem a csókunkat. A finom ajkak szenvedélyes, kapkodó érintéseit az enyéimen. Mintha hosszú ideje éhen maradtak volna, s most pótolnák mindazt mi kimaradt. Hogy bánom-e, amiért mindez bűbáj hatására történik? Cseppet sem. Hisz az én érzékeimen is ott a tompa köd, amitől jó ideje nem látok tisztán már. Bár gyanúsan ez nem itt és most kezdődött, hanem akkor, mikor ez a fekete hajú szépség besétált a kiadómba és követelte, ami szerinte neki kijárt. Hát most megkapja. Húzom még inkább magamhoz, hogy aztán ismét hagyjam kicsit eltávolodni.
Akkor érzem meg a bokor érintését. – Hát ez meg? – Csúszik ki ajkaimon a csodálkozás, mikor ujjam beleakad egy tövisbe, ami kissé feltépi. De éppen ennek hála veszem észre a fémes érintést is a fájdalom mellett. Odanézek hát, s látom a fémes csillogást a zöld levelek és piros szirmok között. Érte nyúlok, majd finoman fogva nagy ujjaim közé, leemelem az őt foglyul ejtő bokor ágai közül, hogy felemelve megmutathassam Elliotnak is. – Odanézz, de szép. – Álmélkodom, hisz a nyaklánc és a rajta függő medál valóban csodaszép volt. A kidolgozottsága alapján olyan volt, mintha egyenesen koboldok készítették volna. Olyan érzékletesen ábrázolta az összenőtt szívet, hogy abba szinte a lelkem is belesajdult. Mert pontosan így éreztem, pontosan ilyennek éreztem magunk, mint amilyennek ez a medál ábrázolt minket. Mintha már nem lett volna külön rendszere szervezetünknek az életre. Én mintha már réges-régen csakis Elliottal együtt működtem volna. Még a napközbeni hiánya is olyan fájdalmas volt, hogy abba néha-néha az egész tetem beleremegett.
Ahogy most is… Bár nem volt magány, nem voltam távol tőle, egyszerűen csak néztem a sötét szemeibe, éreztem szívünk egymáshoz igazodó ritmusát, s megremegett a testem, attól a gyönyörűségtől, hogy ő van nekem.

- Nem baj, ha mérges vagy rám… - Sóhajtom finoman, szerelmesen ajkaink újabb közeledésébe. – Csak szeress és engedd, hogy szeresselek, mert másom nincs is, csak te. – Suttogtam. Bár lehet túl halkan ahhoz, hogy meghallhassa. Mert közben mintha a kert szívéből, felhangzott volna egy furcsa moraj, amely megremegtette a földet.
Nem hagytam, hogy Elliot maga mögé toljon. Nekem ő a mindenem. És ha bármi történik vele azt én épp ugyanúgy nem élem túl, mint talán fordítottját. De persze ettől függetlenül némileg én is hátrahőköltem, mikor a kút mellől furcsa reccsenés érkezett.
- Na, nyomás! – Mondtam ki én is határozottan, amit persze Eliot is megállapított és már léptem is nagyot, elé, hogy aztán kissé magam után húzva elinduljak arra, amerről érkezhettünk. Közben a kis medált, a hozzátartozó lánccal becsúsztattam zakóm zsebébe és gyorsan le is zártam azt, nehogy elvesszen. Mert még ott szeretném majd látni, Elliot gyönyörű nyakán. 
Naplózva


Cooper Hayes
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #41 Dátum: 2019. 03. 10. - 08:28:27 »
+2

GIACOMO

t ö r é k e n y  s z í v




Together in all these memories
I see your smile.
All the memories I hold dear.
Darling, you know I will love you
'Til the end of time.

Sophie óta nem dobbant ilyen hatalmasokat a szívem. Fogalmam sem volt róla, hogy képes-e rá egyáltalán, hiszen a halála napján bezártam lelkem minden aprócska kapuját, hogy ne kelljen többé ilyen fájdalmat átélnem. Az igazat megvallva, megpróbáltam magamnak bemagyarázni, hogy egy kötelékek nélküli férfi sebezhetetlen… ugyanakkor mégis csak a szerelem, a család az, ami erőt ad az újabb és újabb küzdelmek megvívására. És nekem most mi ad erőt? Talán csak az ellenségeim legyőzésének reménye.
Tudtam, hogy valójában nincsenek heves érzéseim Giacomo iránt. Persze kedves és tehetséges fiatalember, aki még engem is képes volt magával ragadni a játékára, de nem okozhatta ezt a szenvedélyes ritmust más, mint a kert varázsa. Már nem hittem abban, hogy szerelmes lehetek. Sophie után egyszerűen nem engedhettem meg magamnak. Talán pont ez volt az, ami miatt szívem szerint inkább a kertben maradtam volna. Jól esett érezni, még ha fájdalmasnak is tűnt elsőre szívem ritmusa.
Belemerültem Erósz szobrának csodálásba. Szép, kidolgozott, antiknak ható darab volt. Egyszerre tűnt lágynak; mégis iszonyatosan férfiasnak maga időtlenségében. Azt hiszem, ez a legtöbb görög stílusú férfi szoborról elmondható volt. Sophie-t ugyanis éppen Görögországba vittem a nászutunk alkalmából. Ezer meg ezer sérült vagy éppen jó állapotban maradt szobrot megnéztünk, mert ő végig akarta járni a múzeumokat. Így hát követtem, ahová csak akarta. Volt, hogy megálltunk egy-egy darab előtt, ő pedig hosszan ecsetelte annak szépségét.
Giacomo kérdésére szakadtam ki az elmélkedésből. Hát megfejtettük, hogy az álom a válasz, mert nem történt semmi szokatlan… csak éppen az a két lánc a medálokkal. A megviselt, törékenynek tűnő szív éppen megúszta a zuhanást azzal, hogy a fiatal színész még időben elkapta.
– Ez volna a szív, amiről a rózsaszín fickó beszélt? – Kérdeztem, ahogy kézbe vettem azt a törékeny darabot, amin ott díszelgett a nevem. Nagyon sérülékenynek tűnt, még csak rászorítani sem mertem.
Valami morajló hang érkezett eközben, éreztem, ahogy talpam alatt megremeg a talaj. A fiatalember barna szemeibe pillantottam, próbálva nem figyelni a szerelmes ritmusra, ami a mellkasomban tombolt.
– Nem hiszem, hogy lehet innen hoppanálni. – Mondtam a lehető legkomolyabb hangnemben. – Jobb lenne visszamenni a szoborhoz, ami idehozott minket.
Már indultam is a megfelelő irányban, jó formán magammal rángatva őt – nem mintha ehhez elég fizikai erőm lett volna –, közben még mindig el kellett nyomnom azt az ezernyi kavargó érzést. Pont elég volt, hogy addig átadtam magam nekik.
– Hálás vagyok, hogy megmentetted a szívem. – Szinte szenvedélyesen súgtam a szavakat. Ennek egyszerűen nem tudtam parancsolni. Ráadásul ott volt az a kegyetlenül heves vágy, hogy megvédjem.
Naplózva


Mirabella Harpell
Griffendél
*


boszorkány

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #42 Dátum: 2019. 03. 10. - 15:48:01 »
+3

A megkérdezett nem válaszolt, de ez nem is csoda. Szerencsére az első ellenátok működött, s én nagy szusszanással nyugtáztam, ahogy a rózsatövek megszelídülnek. Sokat nem időztem azonban ezen, mert a másik még mindig a földön volt, lába szárát láthatóan csúnyán elintézték a megvadult növényi részek.

- Uh, nincsen rózsa tövis nélkül, igaz? - együttérző fintorral nyújtottam felé a kezemet, hátha úgy fel bír állni. - Kár, pedig különben egész szépek - tettem hozzá, és lehajoltam egy letört szálhoz, amelyen egy egészen tökéletes virágfej kapott helyet. Óvatosan, a tövis közt fogtam meg a szárat, két ujjammal. Futólag az orrom alá tartottam, csak úgy megszokásból, mert valahogy bármi virág elém kerül, azzal mindig ezt szoktam csinálni. Még egy ilyen kellemetlen helyzetben is.

- Az illata is jó... - állapítottam meg és megnéztem, hátha Javier van olyan kedvében, hogy értékelje az élet ezen apró szépségét. Ha nem vág nagyon szenvedő arcot a lába miatt, talán óvatosan neki is odatartom a sárga szirmokat, hátha meg szeretne bizonyosodni előző kijelentésem valóságértékéről. - Jobban vagy? - kérdezem aggódva. De alighogy a szavak elhagyák a számat, a föld ismét táncolni kezd a talpunk alatt, vészjósló morgást hallatva, mintha egy megvadult oroszlán vagy farkas adna hangot dühének.

- Biztos a szalag - tátogom, és most ellentmondást nem tűrően ragadom meg Javier kezén a szalag maradványait, hogy remegő kezemmel valahogy összebogozzam azt egyfajta egységes boggá. Úgy gondolom, talán ez majd lecsendesíti a kert haragját.

- Keressük meg a kijáratot, jó? - Kérdésnek álcázom a kérést, és finoman húzni kezdem a srácot a megfelelő irányba, vissza arra, amerre a zsupszkulcsot sejtem.
Naplózva


Emily M. Dean
Adminisztrátor
***


■ leendő medimágus ■ ex-mardekáros

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #43 Dátum: 2019. 03. 10. - 20:18:49 »
+2


♫ You've got stars in your eyes
So let's paint the sky



Bár nem először fordul elő, csak most tudatosul bennem, hogy eluralkodik rajtam az aggodalom, ha arra gondolok, baja eshet. Mondhatnám, hogy ez biztosan a kert hatása, de ez nem igaz, hiszen valójában tényleg féltem őt, akár meg vagyok babonázva, akár nem. Elvégre akkor, az ominózus kampuszos találkozásunkkor is éppen emiatt vettük fel a kapcsolatot egymással. Noha nem voltam akkor még a része annak a pezsgő egyetemi életnek, pontosan tudtam, hogy a másnaposság mennyire meg tudja nehezíteni az ember napját...

Most csak egy karcolásról van szó, de mégis feltámad bennem valamilyen óvó ösztön. Összekötözött kezem automatikusan fog rá az övére, és csak akkor nyugszom meg, amikor megszólal; bár első körben meglepődöm a kissé ingerültnek tűnő válaszon, és kicsit felvonom a szemöldökömet, a bővített reakciója minden vonásomat megenyhíti. Lassan fújom ki a levegőt, és közben elmerülök a tekintetében, úgy, ahogy azt ő is teszi.

- Ajánlom is, ilyen könnyen nem szabadulhatsz meg tőlem. – mondom lágyan mosolyogva, és már közelebb is lépek, kíváncsiskodva, hogy mit húzott elő a bokorból.

Őszintén nem gondoltam volna, hogy Liam egy ilyen csodálatos ajándékot ad nekem, a mosolya pedig egyenesen magával varázsol. Túl tökéletes ez a pillanat, és azt hiszem, hogy ez mindig magával vonja a bajt is. Ezzel a gondolattal azonban nem érek rá foglalkozni, talán a kognitív képességeim sem tennék lehetővé ebben a helyzetben, hogy sokáig agyaljak rajta.

Örömmel nyugtázom, hogy ezúttal nem ellenkezik, és hogy a tavat már ő is látja, nem úgy, mint szerencsétlen pillangókat. Játékosan, nagy vigyorral az arcomon vonom magam után, miközben lohasztó véleményét hallgatom rosszalló pillantásokat vetve rá.

- Mi sok, dehogy sok, csak túlságosan is a földön jársz! Merj repülni, Liam, lásd meg a szép dolgokat! – mondom egyszerre dorgáló, egyszerre örömmel teli hangon. Bár elhinném néha én is, hogy mindig, mindenhol, mindenben meg lehet találni a jót.

Elvarázsolt udvarlásomat már csak nevetés követi, de nem tudok haragudni rá. Ahogy magához húz, ismét érzem, hogy ez így van jól, hogy nekem itt a helyem.

- Lehet, hogy dilis vagyok, de azt is pontosan tudom, hogy így is szeretsz. – mondom játékosan, bár a szóhasználaton utólag kicsit elmerengek – Mindenesetre, szerintem tényleg fontoljuk meg, hogy ideköltözzünk. Mikor érezted magad utoljára ilyen jól? – kuncogom el magam, és még szorosabbra fűzöm az ölelést...

...hogy egy pillanattal később ismét hátrébb lépjek. Eltol magától, először pedig nem tudom, miért teszi mindezt. A másodpercek, amíg csak némán bámul, óráknak tűnnek, a gyomrom pedig görcsbe rándul. Vajon rosszat mondtam?

Kincsem.

Hirtelen dobban meg a szívem, ahogy meghallom, hogy szólít, és érzem, ahogy fejem búbjáig elvörösödöm. Ez a mi pillanatunk, a mi titkunk, és ezt csak az azt követő csók teheti tökéletesebbé.

- Akkor kezdhetsz rettegni, Avery, mert nincs az a varázslat, ami többé el tud tőled választani. – nevetem el magam, de szinte azonnal arcomra is fagy a mosoly, ahogy ráeszmélek, hogy a lábaink alatt időközben elkezdett remegni a föld, és egy morajlásra leszünk figyelmesek. Liam arcán is az ijedtség tükröződik, körbe pillantva pedig ráeszmélek, hogy a párosok a szobor felé indultak.

- Azt hiszem, valakinek nem tetszik a sok nyáladzás... Talán ideje lenne lelépnünk, nem gondolod? – kérdezem aggódva, ujjaim szinte észrevétlenül tapintják ki a pálcámat. Egyelőre nem húzom elő, de úgy érzem, jobb, ha készenlétben tartom. – Kövessük a többieket! – javaslom, és az előzőhöz hasonlóan ismét elkezdem magammal húzni.

- Szerinted mi lehet ez? Ez a varázslat része, vagy tényleg veszélyben vagyunk? – teszem fel a költői kérdést, miközben gyors léptekkel közeledünk a szobor felé. Ahogy rápillantok Liamre, valami furcsaságot vélek felfedezni a kabátján, mire megtorpanok.

- Liam, a rózsa, a rózsád... Nézd! – kiáltom, és közelebb lépek hozzá, hogy megnézhessem a medált. – A te neved áll rajta. Hogy történt...? – suttogom, de egy újabb remegés emlékeztet arra, hogy ideje tovább állnunk. – Bocs, ez most nem lényeg, menjünk!– rázom meg a fejemet, és követem, amerre vezet.
Naplózva


Shirley White
Jegelt karakter
***


× A térképszakértő ×

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #44 Dátum: 2019. 03. 10. - 21:16:39 »
+3



Szenvedélyes ritmusok
Willow Fawcett professzor

[viselet]

Úgy tűnik, hogy ezt a táncot végig kell járnunk, ugyanis nem halkul a zene, ahogy egyre közelebb érünk a falhoz, sőt talán egyre hangosabb lesz. És ezt szerencsére nem csak én látom így.
Volt tanárom csábító hangja kelti fel a figyelmemet, ahogy szembe fordít magával és ismét a derekamra helyezi a kezét. Végig a szemébe nézve hagyom, hogy vezessen, el a kert széléig, ahol gyengéden nekidönt a falnak. Én pedig, mintha megszédülnék, siklik kezem a téglákra, s érzem, virágok kúsznak a kezeim között.
Még mindig Fawcett professzor íriszeit kémlelem, a rózsaszín köd, pedig mintha újra leszállna, hogy ezzel elvakítson. Nagyon nehezen tudok világosan gondolkodni, és ez mintha a fölém hajoló férfival is így lenne.
Lassan közeledik felém, arcomhoz érinti az övét, s mintha mély lélegzetet venne. Én csak hagyom, hiszen mit tehetnék? Túlságosan tetszik az, ahogy próbál nem megijeszteni és óvatosan bánni velem. Majd kicsit elhajol, kezével végigsimít az arcélemen. Orrával cirógatja az enyémet, bennem pedig egy lusta pislantással tudatosul, hogy mi fog következni. De nem különösebben érdekel. Egyre közelebb hajol hozzám, de csak egy kisebb puszival ajándékoz meg. Majd egy csókot is lehel ajkaimra. A szívem hirtelen még hevesebben kezd el dobogni, mint eddig, s tudom, hogy az agyam itt már vajmi keveset ér, nem tudok ellenállni volt tanáromnak.
Mégis elválunk egymástól. Legalábbis részben.
- Ms. White… Mi lesz, ha kilépünk ebből a kertből? - dönti a homlokát az enyémnek.
A kérdését nem teljesen tudom értelmezni, de jelen pillanatban nem is tudok teljesen rákoncentrálni. Megérzek valami fémeset a kezemnél, a növények között. Elemelve karomat a faltól nézem meg, hogy mit tartok az ujjaim között. Egy ezüstös láncot veszek észre, rajta egy kék szív alakú medállal. Nem különösebben tetszik, nem kedvenceim a szív alakú dolgok, mégis megdobogtatja a szívem. Meglátok benne egy gravírozott részt, s jobban megnézve a nevemet pillantom meg.
Visszanézek a férfira, egyenesen a szemébe, s határozott tekintettel  szólalok meg.
- Bármi is legyen.. Én szeretném megőrizni az emléket, még ha nem is folytatódik. Én örülni fogok, hogy megtörtént.
Kezem felkúszik az arcára, s pironkodva bár, de odahajolok hozzá. Végigsimítok a borostáján, a vonásait elemzem.
Már fogalmam sincs, hogy a kert váltja ezt ki belőlem, vagy a valós érzéseimet mutatom egykori tanárom irányába. Az agyamat szinte ellepte a köd és csak magunkra tudok koncentrálni. Még a rózsákat sem veszem figyelembe. A lánc ott lóg az ujjaim között, eszemben sincs elengedni, már majdnem úgy gondolok rá, mint egy szent ereklyére.
Végül rászánva magam hajolok még közelebb és adok az előttem állónak egy kisebb csókot. Ezek a pillanatok olyan lágyak, mégis annyira szenvedéllyel teliek. Nem tudom, hogy ez a kettő, hogyan fér össze, mégis ez jellemezte a jelenetet, ahogy a falnál állunk, összesimulva. Olyan idilli, hogy szinte lehetetlennek tűnik az egész. S mi mégis itt állunk. Egymásba karolva, élvezve a csendet megtörő lehalkult dallamot, és egy-egy puszival boldogítva a másikat.
Majd morajlás fut végig a kerten, s én ijedten nézek fel. Fehér külsőm, még sápadtabb lesz, ahogy körülnézek, keresvén, hogy merről jöhet.
Egy védelmező kar ölel át és kezd el visszafelé rohanni velem. Én készségesen veszem fel a tempót, a láncot még csak véletlenül sem ejtve el.
A félelem végigjárja a testem, körbekerítve a szívem is, ami hirtelen elkezd fájni. Ne! Csak most ne! - fut át az agyamon a pánik. Tovább haladok, figyelmen kívül hagyva a szúrást. Haladok az életemért, amit így is lassan elvesztek. De talán inkább egy másik dolog miatt megyek tovább. Willow Fawcett. Aki jelenleg megzavarta az érzelmeim. Nem vagyok képes neki fájdalmat okozni, akármi történik itt igazából. Nem tudnám elviselni a szomorúságát. Már ha tényleg szeret.
A kezem a szívemre csúszik, habár semennyire sem enyhíti a fájdalmat, amit az átok okoz. Nem így akarok meghalni. Egy nyálas, rózsákkal teli kertben, amikor a nárcisz a kedvenc virágom! Ha már így is, úgy is el kell vesztenem az életemet, akkor hagy döntsek én felőle. Hagy döntsem el én, hogyan szeretnék elmenni innen!
Súlyos félelemmel kevert pánikkal és – a szószoros értelmében vett – szívfájdalommal rohanok Fawcett professzor mellett. Anélkül, hogy tudnám merre megyünk.
Naplózva


Oldalak: 1 2 [3] 4 5 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2019. 10. 10. - 07:16:19
Az oldal 0.114 másodperc alatt készült el 43 lekéréssel.