+  Roxfort RPG
|-+  Időn kívüli játékok
| |-+  Kalandok kartonozója / Archívum (Moderátorok: A Dementor, Csámpás)
| | |-+  Vénusz Kertje
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] 2 3 ... 5 Le Nyomtatás
Szerző Téma: Vénusz Kertje  (Megtekintve 4375 alkalommal)

Csámpás
[Topiktulaj]
***


KARIKALÁB

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2019. 02. 11. - 09:15:16 »
+7

VÉNUSZ KERTJE

 


Madame Puddifoot mindig pasztellben pompázó, szerelmi bájitaltól illatozó kávézója előtt állt a kis emelvény, rajta egy festőien szép szoborral. A jelenet egy márványból faragott csodaszép lányt és kedvesét ábrázolta, amint egymáshoz simultak. Előttük várakozott egy rózsaszín süveges és taláros, alacsonyabb figura, aki szép lassan párba állította az érkezőket. Közben néha-néha elmorogta orra alatt a hetekkel korábban kiragasztott, sőt még a Reggeli Prófétában is megjelenő hirdetési szöveget: – Hölgyeim és uraim, itt a kihagyhatatlan lehetőség! Elérkezett hát a nap, hogy végre bejussanak Vénusz csodás rózsakertjébe!
Mindeközben a várakozók karjait összekötötte egy-egy rózsaszín szalaggal – ami a látszat ellenére meglehetősen erősnek tűnt.
– Pontosan két perc múlva, a szobor megérintésével juthatnak be a kertbe. Figyelem! Fontos, hogy ne szakadjanak el egymástól, a szalagot ne próbálják meg kioldani a saját érdekükben! A kertben mindenki arra induljon, amerre a lába viszi, ne próbáljon ellenállni az ott működő mágiának! – Monoton hangon folytatta a tudnivalók ismertetését.

Rózsatövisek

Miss Harpell nem is gondolta volna, hogy éppen Mr. Jurandir karjához kötik az övét. Még akkor sem mert hinni a szemének, amikor tenyerük  – akárcsak mindenki másé – a szoborhoz ért és egy rántással megindult az őrült menet a Kert felé. A földet érés koránt sem sikerült elegánsan, a griffendéles lány elvesztve egyensúlyát egyenesen a fűben kötött ki. Igen, bizony, hogy a fűben! A Kertben, mintha megállt volna az idő, valamikor tavasszal. Nem borította hó, nem volt különösebben hűvös sem, hiába gyülekeztek odafent a szürke felhők, ráadásul mindent pompás rózsabokrok, szökőkutak és szépséges szobrok díszítettek.
Mr. Jurandir ugyanazon lendülettel esett el, amivel Mirabella érkezett a füves talajba. Közben, mintha egy kis reccsenést hallott volna, tekintete azonnal a kettejüket összekötő szalagra tévedt. Egy aprócska szakadás jelent meg rajta. Reméljük nem veszítik el még véletlenül sem egymást!

Szerelmesek labirintusa

Mr. Wenlock hosszasan bámulta a rózsákkal tarkított, szépséges kertet, miután – oldalán Miss Everfennel – földet ért. Szinte rá sem pillantott a lányra, csak egy különös sugallattól vezérelve megindult balra. Egy kis köves ösvényen sétált végig, aminek a végén sövényszerűséget pillantott meg, egy kis bejárattal. Bele sem gondolt mit csinál, egyszerűen csak belépett rajta. Vajon Miss Everfen is érezte azt a különös, meleg cirógatást, ami a fiú szívét heves ritmusra késztette? Ha nem is, hát a lábai szinte maguktól vitték őt is előre, az első lehetőségnél jobbra fordulva. Egy újabb hosszú szakaszhoz jutottak, melynek a végén balra fordultak. Itt sem találtak semmit, de az a különös erő, mintha még mindig tovább húzta volna őket előre.

Vörös, mint a vér

Miss Dean és Mr. Avery egymáshoz kötött csuklóval érkeztek meg a kertbe. A rózsaszín szalag pedig olyan erősen tartott, hogy esélyük sem lett volna hátra hagyva a másikat, önálló felfedező útra indulni. Miss Deant, mintha nem érte volna el az a romantikus tévelygés, ami korábban Mr. Wenlockot eltalálta s Liam sem tűnt éppen megszállottan szerelmesnek. Hosszú percekig tanácstalanul ácsorogtak, hogy merre is kéne elindulniuk, míg nem az ifjú hölgy szeme egy bokornyi, csodás, lila rózsára vándorolt. Hát persze, hogy nem tudta megállni, hogy közelebb lépjen. Óvatosan hajolt le és nagyot szippantott a virágok finom aromájából. Hirtelen az ő szíve is hevesebben kezdett verni, amint tekintete újra rátalált Avery kék szemeire.

Szenvedélyes ritmusok

Miss White még akkor sem tért magához igazán, mikor a kertbe érkeztek. Sosem gondolta volna talán, hogy egyszer egy rózsaszín szalag fogja Fawcett professzorhoz láncolni a csuklóját, ráadásul azt még csak le sem vehette. A tanár úr, mintha nem lett volna annyira meglepve a történtektől, éppen hogy csak földet értek a lenyűgöző kertben, lábai máris megindultak előre, kikerülve egy csodás szobrot. Egészen úgy tűnt, mintha távolabbra, egészen a helyet körbe ölelő kőfalak felé igyekezett volna. Valamikor ekkor hallhatta meg Shirley is a lágy nótát a fülében, amitől mintha egészen más szemmel nézett volna Mr. Fawcettre. Csak nem hevesebb ritmusra váltott a szíve? Ha mégis, hát könnyedén hihette azt, hogy ez csupán a kert hatása.

Édes, mint a méz

Mr. Forest talán nem is tudta mire vállalkozott, míg Mr. O’Mara morogva meg nem jegyezte, „milyen sok kedve is van ott lenni.” Mindezt egy gúnyos mosollyal is megkoronázta, mikor földet értek, immáron összekötözött kezekkel. Ha volt, akit nem járt át a romantikus érzés, akkor az a mi szeretett tolvajunk volt. Nem csoda hát, hogy Nathaniel egyszerűen félre húzta egy fa mögé. Dallamos, szinte nyugtató csobogás töltötte meg hirtelen a kert csendjét. A fa vastag törzse és hatalmas lombkoronája ugyanis egy csodás, íves peremű szökőkutat rejtett el az érkezők elő. Középen egy szépséges nimfa szobra állt, akinek kancsójából kristály tiszta víz bugyogott. A kút oldalára vésve pedig ez a felirat állt: Igyál meg!

Törékeny szív

Mr. Hayes talán nem is gondolta, hogy a magas, széles vállú, sportos alkatú Mr. Santeriához kötik majd a csuklóját. Talán kiszúrta már korábban a tömegbe a férfit, de arra semmiképpen sem számított, hogy a rózsaszínbe bugyolált bohóc majd éppen hozzá rángatja oda. A kertbe érkezve is még furán érezhette magát, egészen addig, míg hátra nem nézve, ki nem szúrta azt a különös, ifjút ábrázoló szobrot. Csodás, görög vonások, szép faragás jellemezte, ami nem csak Cooper, de Giacomo érdeklődését is felkeltett. A színészpalánta szinte azonnal meg is indult felé, magával rángatva a meglehetősen alacsony férfit. Bizony ám, Mr. Santeria megérezte ugyanazt a különös, lágy cirógatást, amit már korábban annyian.
– Készen álltok, galambocskáim, hogy én, a nagy Erósz feltegyem kérdéseimet? – A hang egyenesen a szobor felől érkezett és pontosan akkor csendült fel, amikor megálltak előtte. – A helyes válasz kincset ér. De vigyázat! Egyetlen tévedés elszakít titeket egymástól!



Megszabott válaszadási sorrend nincs.
A következő KM-reag február 18-án délelőtt érkezik.
A hozzászólások fejenként 10-10 pontot érnek.

Aki 2 egymást követő kört kihagy,
annak nem mozgatom tovább a karakterét!
A visszatérés ára egy bagoly.
Tejcsi
Naplózva

______________________________________________

Az élet nagy kaland,
Átírható színdarab,
És hidd el, csak rajtad áll,
Hogy jó vagy rossz, mi rád vár.

______________________________________________

Oliver Wenlock
Eltávozott karakter
*****


Hóborc haverja

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2019. 02. 11. - 19:41:03 »
+1

   
szerelmesek labirintusa

to
merel





Valójában eszméletlen nagy bátorság kellett hozzá, hogy odaállítsak Merel elé és kibökjem a nagy kérdést. A nagy kérdést. Na nem azt, hogy a feleségem lesz-e mert azért ahhoz nem bátorság, egyenesen vakmerőség kell. Elsőre megelégedtem mindössze annyival, hogy összeszedtem a szépséges popómon a ráncokat és férfiasan (habár kevésbé éreztem magam igazán annak) megérdeklődtem hogy hajlandóságot mutatna-e esetleg a Vénusz kertjét megtekinteni. És ezt a hajlandóságot lehet-e személyemben megejteni. Ergo velem akarna-e jönni. Erről szólt most minden. Valentin-nap. A Próféta cikkjei tele voltak a Vénusz-kertjének promotált hasábjaival és még aki nem a hősszerelmes típus is érdeklődve kapta fel a fejét rá.
Örültem, hogy nem a kizsigerlő elutasítást kaptam hanem egy beleegyező igent. Noha nem tudtam mivel érdemeltem ki, betudtam annak, hogy beelőztem Leót és mellé talán még a lány szimpatizálását is kiválthattam. Meglehet csak vágyálom,de szép kis képzelés volt ez.
Mondjuk úgy hogy nem kevés félsszel indultam neki a tizennegyedikének. A kastélyból leindulva még kissé szorongtam, de Roxmorts határához érve már megszoktam a tudatot. Valójában rohadt büszke voltam magamra.
- Elvileg Puddifoot-nál van. Aha, igen, valóban. Látod?
Bökök az említett cukormázas habcsókrózsaszín üzlet felé, ahol valóban ott áll egy kisebb tömeg egy oda nem illő kőszobor előtt. Hamar rá lehet jönni, ez képezi a bejáratot. A sorban állás nem tart vészesen sokáig, mégis zavar a tömeg és az emberek. Jobb szeretek Merellel kettesben lenni, amikor nincs sok fül, aki hallgat minket.
- Izgulsz?
Kérdezem félig súgva felé. Végtére is frász tudja mi vár bent minket. Na jó, remélem nem Salamander engedte el a kis állatkertjét, mert az ciki lenne. A pálcám azért nálam van, just in case...
 Meglep, mikor a rózsaszín szalaggal közlekedő boszorkány mellénk lép. Érdeklődve hallgatom a szalag jelentőségét és nyújtom a kezem. Merel ugyanígy tesz már ha játékban akar maradni és be akar lépni a kertbe. Ismerem őt, a kíváncsisága felülír mindent, így mikor a csuklónkat összekötő szalagnak köszönhetően összeér a kezünk és érzem a puha bőrét rámosolygok. A szívem a torkomban dobban mikor a szoboregyüttest alkotó párocska elé kerülünk. A dolog könnyű, nagyon könnyű, csak rá kell tenni a szabad kezem. Fél másodperc műve az egész, olyan, mint mikor zsupszkulccsal utazik az ember. Mire földet érek, már nem Roxmorts főutcáján vagyok.
Lassan esik le a súlyos rózsaillattól telt levegőt beszippantva, hogy ez valóban egy zsupszkulcs volt.
- Ó!
Nyögöm ki, ahogy körbenézek. Mindenfelé virág, ezer meg egy tarka színe virít, egyik szebb mint a másik. Hideg sincs, az időjárás egész kegyes. Olyan, mintha egy istennő szépen ápolt kertjében landoltunk volna. Mint egy jófajta görög mitológia... És ez vonzz magához. Egyszerűen vonzz. Szét se nézek jobban, csak nekiindulok. A lábam szinte magától visz s mivel Merel hozzám van kötve kénytelen követni. Mindössze párszáz métert teszünk meg a köves ösvényen mikor az addig tömör sövényen egy nyílás tátong. Ösztönösen lépek be rajt. Újabb szakasz újabb ismeretlen terep. Elbizonytalanodom.
- Szerinted mi a feladat? Merre kellene most mennünk?
Nem tudom a kérdésem vagy a bizonytalanságom váltja-e ki, de most Merel indul meg. Én pedig megadóan követem a lányt. Vicceltek? Követném én őt, akár a világ legvégéig is.  
Naplózva


Nathaniel Forest
Játékmester
***


Natan Archie Welch

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2019. 02. 12. - 10:15:20 »
+2


ÉDES, MINT A MÉZ


Mosolyogva állok a számomra mindig is kimondhatatlan nevűnek tartott kávézó előtt, kezeim közt lágyan ott tartva Elliot ujjait. Tisztában vagyok vele, hogy ő inkább menekülne. Ennyire már azért ismerem a páromat, hogy tudjam, ez messze nem épp az ő területe. Mondjuk igaziból talán az enyém sem. Persze én szeretem a romantikát. Nem arról van szó, hogy nem. De ez volt az a hely, amitől már gyerekkoromban is kirázott a hideg. Furcsa is, hogy most mégis megakadt a szemem a hirdetésen. Sőt, nemcsak, hogy megakadt, de be is kereteztem a reggeli újságomban, majd Elliot orra alá dugtam, hogy én bizony ide el akarok jönni… Nyilvánvalóan sejtettem, hogy ő majd pont nem fog akarni, de az ilyen apróságokon egy ideje már nem akadok fent. Ha így lenne, akkor talán még mindig nem jött volna vissza hozzám. Vagy nem tudom… Megszorítom inkább kissé a kezét, aztán ránézek, mosolyogok még mindig, miközben gyönyörű arcát fürkészem. Most itt van velem és ez a lényeg.

Még az akadémián hallottam Vénusz csodás rózsakertjéről. Akkor, amikor fiatalságomban még szinte reménykedni sem reménykedhettem abban, hogy valaha így fogok szeretni. Persze a kert meglátogatása nem feltétlen kötött párkapcsolathoz, és, ahogy így körbenézek látom, hogy bizony talán a többség magányosan is érkezett. Vajon itt remélik megtalálni az igaz szerelmet? Kérdezem magamban, miközben a felbukkanó figurára emelem tekintetem. Érdekes utazás lesz. Remélem a jó értelemben és nem járunk úgy, mint azzal a rejtélyes Halloweennel. Nem akarok újra a mungóban kikötni valami reklám dolog miatt. Mondjuk ezek legalább nem kézhez kapott levelek voltak…
Csak hallgatom a morcos figurát, ahogy elsorolja a kerttel kapcsolatos tudnivalókat. Jó kis hangulatölő az elejére… Nem mintha a képemről a vigyort le lehetne törölni. Bár még mindig nem a kertnek örülök annyira, vagy az egésznek. Csak magunknak így, egy romantikus Valentin napozásban, szerelmesen ellevésben, összekötözött kezesen. Ez egy határozottan nekem való program.

Finoman ölelem körbe Elliotot, ott mindenki szeme láttára. Most nem félek semmitől és senkitől, ez itt a mi napunk. Aztán a szobor felé húzom, elsők közt, hogy megérintve azonnal érezzem is köldökömben a húzást, amely egy egészen más helyre visz.
Magabiztosan érek földet a csodás kert közepén. Az erős rózsaillat felülírja minden ösztönöm, ami általában csak Elliot illatát engedi éreztetni. Itt, most erősen, parfümös tolakodással tölti ki tüdőmet a virágok illata. Nem bánom. A púderszerű rózsaszínség most kifejezetten jól esett. Hisz ezért jöttem, egy lágy, romantikus napra.
Továbbra is ott volt arcomon az ezer fokos mosoly, miközben Elliotra nézve megláttam azt az enyhe kis fintort. Sejtettem. De nem hagyom, hogy ez most tönkretegye a kedvem. Kezeinket a rózsaszín szalag úgyis egyben tartotta, az utat pedig érezni kell. Csakis érezni, és arra nekiindulni. Lehunytam a szemem hát. S éreztem mindent. Elliot bőrének melegségét a tenyeremen, a vállaink rezdüléseit, ahogy finoman egymáshoz értek, a friss, enyhe szellőt, ahogy borzolta hajamat. Mintha éreztem volna egyenként a fa leveleit, miközben táncukat lejtették, hívogatón. S ott, mögötte, az apró zörejek mögött, ott lapult egy halk, csobogó hang. Látni akartam. Érezni a frissességét, amit már csak maga a látvány nyújtani tud. S szorosabban fogva Elliotot, egyszerűen magammal vontam a fa irányába.
Mégsem a szökőkút volt az első, amit megpillantva lekötötte minden figyelmem. Csókot akartam. Egy finomat, forrót, mint a legszerelmesebb öleléseinkben. Elliotot a fához nyomtam, összefűzött kezeinket magam mögé vontam, hogy érezhessem tenyerét a hátamon, miközben szerelmes csókokkal árasztom el ajkait.
- Ne morcizz. – Mosolygom a csók után kicsit még hozzábújva gyönyörű alakjához. – Otthon bőkezű jutalmat kapsz… - Mondom kissé pajkosan, majd felemelem fejem, hogy immáron a szökőkútnak is szenteljek némi figyelmet. Nem gondolkodom, ösztönösen cselekszem, miközben a kút oldalára épphogy csak odapillantok. Már nyúlok is bele a vízbe, hogy aztán számhoz emeljem a kristálytiszta vizet…
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma / Káosz uraság

Elérhető Elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2019. 02. 12. - 14:37:15 »
+2

ÉDES, MINT A MÉZ


Nat
2000. február 14.

.outfit.

Hogy mi értelme van ennek a színjátéknak? Fogalmam sincs. Nat valamiért szórakoztatónak tartotta talán, hogy elrángathat egy olyan helyre, ahol még annyi kedvem sincs lenni, mint vele. Igen, ezt akartam elhitetni attól a naptól kezdve magammal, hogy hazarángatott az akaratom ellenére. Hiába toporzékoltam, üvöltöttem, hogy nem akarom és vége, ő megragadott és visszavitt Tengerszembe. Aztán elfogyott az erőm, nem volt hová ellenállni tovább. Talán ezért ácsorogtam vele ott a roxmorts-i romantikusok paradicsomában még akkor is, amikor éppenséggel dühösnek jobban éreztem magam, semmint szerelmesnek.
Pont annyi kedvem van itt lenni, mint egy nyilvános fejezésen… – jegyeztem meg cseppet sem kedves hangon, ahogy a tömegben ácsorogtunk. Nathaniel természetesen úgy szorongatta a kezemet, mintha a világ legboldogabb szerelmes párja lennénk… holott ő is sejthette, még nem zártuk le ezt a témát.
Nem érdekeltek a tudnivalók, amiket elmondtak. Sőt, minden porcikám ellenkezett az egész Valentin-napozás ellen. Szívem szerint megszöktem volna, hogy még csak látnom sem kelljen, ahogy mások vidáman andalognak abban a hülye kertben – aminek létezéséről csak a reklámszövegből tudtam. Ismert rózsakert… cöh… – ciccegtem magamban.
Először összekötött minket az a rózsaszín süveges mitugrász, aztán meg a világ legnyálasabb kertjébe kötöttünk ki, ahol termlszetesen mindent átjárt a mámoros rózsaillat. Már csak egy langyos kis szellő, meg ugráló, hófehér nyuszimuszik hiányoztak, hogy teljes legyen a kép. Gúnyos képpel bámultam végig a területen. Még az a szobor is jobban érdekelt, amivel ideérkeztünk.
Ez biztos a valóság? Kezd egyre jobban hasonlítani az egyik borzalmas rémálomra. – Jegyeztem meg morogva, szinte alig érthetően.
Nyugi, O’Mara… jobb a békeség, akkor talán előbb szabadulsz! A hang úgy nyugtatgatott, mintha az legalább segítene. Valójában a gúnyos kis csengése csak tovább rontotta a hangulatom. Talán Nat ezért is ragadott meg és vont félre, hogy neki préseljen az egyik fának, távol a kíváncsi szemektől. Történtek rossz, sőt egyenesen szörnyű dolgok közöttünk az elmúlt hetekben és olyan dolgokat vágtunk egymás fejéhez, amit még csak puszta tiszteletből sem kellett volna. Elszabadultak az indulatok, holott remek hónapokat tudhattunk magunk mögött… akármennyire is haragudtam, nem szerettem volna szomorúnak látni.
Ne morcizz. – Húzódott el a csóktól, ami bizonyára a nyugtatás része volt. Én egyelőre nem tudtam átadni magam a romantikus, békés érzéseknek. – Otthon bőkezű jutalmat kapsz…
Hűűű, de jó lesz! – Gúnyolódtam megint, még meg is forgattam a szemeimet.
Hagytam, hogy közelebb húzzon a szökőkúthoz. Én is láttam az oldalára vésett feliratot és a szépen kidolgozott, lágy vonású női szobrot, ami éppen egy kancsóból öntötte kifelé a vizet. Az rendkívül tisztán csillogott és szép dallamosan csobogott. Ha az ember sokáig hallgatta, talán megnyughatta. Csakhogy a szemem sarkából láttam, hogy Nat már nyúl is bele, hogy a szájához emeljen egy adagot belőle. A kezem nagyot lendült, elütve a tenyerét az arca közeléből.
Hülye vagy, ember?! – emeletem fel a hangom. A szívem olyan hevesen kalapált, hogy azt hittem kiszakad a mellkasomból. – Bele sem gondolsz, hogy mérgező is lehet?
Naplózva


Cooper Hayes
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2019. 02. 12. - 15:29:39 »
+2

GIACOMO

t ö r é k e n y  s z í v




Together in all these memories
I see your smile.
All the memories I hold dear.
Darling, you know I will love you
'Til the end of time.

Sophie halála óta mindennap felteszem magamnak a kérdést, hogy ugye ez csak egy álom? Két év telt el s én még mindig nem tudtam elfogadni, hogy reggelente nem az ő illatával ébredek. Hiába emlékeztem még mindig mosolya minden apró részletére, barna tincseinek puha érintésére. Az élet furcsa fintora volt, hogy azon a napon, amikor mások a szerelemet ünnepelték, akkor mi a születésnapi tortám felett ültünk össze esténként. Jól emlékszem, hogy Sophie mindig nagy mosollyal az arcán, csillogó szemekkel sétált be az ebédlőbe a hatalmasabbnál hatalmasabb tortákkal és ahogy mögém ért, finoman suttogta a fülembe: „Boldog születésnapot, drágám!”
Világ életemben tudtam, hogy nem érdemlek ilyen szépséget és ilyen boldogságot… de abba bele sem gondoltam, hogy majd ilyen mocskosul szakítják ki a karjaim közül őt és Benjamint. Még mindig keserűség fogott el, hacsak eszembe jutott az a nap. Vannak olyan sebek az ember szívében, amik sosem gyógyulnak meg, az enyém annak a gyilkosságnak a napján keletkezett. Időről időre előhozta a félelmet, amit azon a napon éreztem és a szorítást, amivel a két hatalmas termetű halálfaló lefogott. Hiába üvöltöttem, hogy engem öljenek meg, mert én vagyok a sárvérű és nem a feleségem, nem vették el az életemet.
Azóta semmi sem volt a régi. Sophie nélkül a születésnapok, csak úgy, mint minden más ünnep magányos, szürke napokként teltek. A harmincadikat sem ünnepeltem meg igazán, így nem meglepő, hogy a harmincegyedik sem érdekelt. Azért látogattam el Roxmortsba, hogy legalább halljam a fiatalok nyüzsgését, na meg egy egészen kicsit szerettem volna lerázni az állandóan rám vigyázó gorillákat is. Szükségem volt rájuk, de ezen a napon szívesebben voltam egyedül.
Ekkor keveredtem bele valami forgatagba Madame Puddifoot Kávézója előtt, először nem értettem, mi ez a forgatag, aztán a következő pillanatban egy rózsaszín süveget és talárt viselő varázsló kezdett a karomnál fogva rángatni.
– Ez valami félreértés, én nem… – kezdtem, de a tömegben uralkodó hangzavar elnyomtam a rekedt, csendes hangomat. Végül pedig már ott találtam magam, éppen egy másik ember mellett, akihez jó szorosan odakötözte a különös öltözékű férfi a csuklómat. – Már bocsánat, de… de ez teljességgel felháborító! – közöltem, de az valószínűleg meg sem hallotta.
Csupán ekkor néztem rá arra a valakire, akihez éppen egy pillanattal korábban láncoltak. Egy pillanatra még a szám is tátva maradt, mikor felfogtam, hogy az a valaki nem is olyan idegen, sőt már többször láttam a Keresetlen Komédiás színpadján, ráadásul nem is annyira régen egy bizonyos szövegkönyvet is eljuttattam hozzá, hogy segítsen a világformáló tervem kidolgozásában.
– Giacomo? – kérdeztem meglepve. – Mármint szép napot… tudja, mi folyik itt? – Közben jelentőség teljesen a csuklóinkat egymáshoz bilincselő, túlzottan is rózsaszín szalagra pillantottam.
Hamarosan – az ellenállásom ellenére is – a tömeg lökdösött minket vagy éppen a kedves színész ismerősöm húzott közelebb a szoborhoz. Sok választásom már nem volt, mint megérinteni a hideg követ, ami a következő pillanatban egy rántással indult meg a célunk felé. Elegánsan értem ugyan földet, de a kert túl szép, túlrendezett volt az én ízlésemnek. Mégsem fintorogtam, sőt ahogy szemléltem a régi idők melegsége látszott átjárni a szívemet. Csak a szájízem maradt keserű, ahogy a szemem sarkából megpillantottam újra Mr. Santeria alakját. Nem csak az élet mocskos tréfája miatt, hogy éppen ezen a napon születtem, de még azért is, mert éppen egy fiatalember Valentin-napját rontom el. Be sem kellett volna keverednem abba a tömegbe, hogy aztán az a bohóc hozzá rángasson oda.
– Igazán saj… – Kezdtem volna, de a következő pillanatbán egy rántást éreztem az csuklómnál és a lábaim lendületből indultak meg Giacomo nyomában valamerre. Egészen pontosan egy hátraarccal indultunk meg a kert egy olyan része felé, amit láthatóan mások nem szúrtak ki. Hamarosan, egyre élesebben rajzolódott ki egy ifjú, görögös stílusú szobra. A göndör fürtök, a finoman formált izmok, mintha csak egy tankönyv lapjairól mászott volna ki.
Megálltunk előtte végre. Egy hangos sóhajt hagyta el az ajkaimat. Nehéz volt tartani a tempót idáig, de az elmémet lefoglalta a szobor szépségének tanulmányozása. Legalább annyira rajongtam a művészetért, mint a szüleim.
– Készen álltok, galambocskáim, hogy én, a nagy Erósz feltegyem kérdéseimet? – A hang a szobor felől érkezett. Az ilyesmi már nem lep meg egy mugli születésű gyereket sem, ha lényegében a Roxfort falai között nőtt fel. Mégis megrökönyödve bámultam rá.
– Galambocskáim? – kérdeztem vissza az orrom alatt morogva.
– A helyes válasz kincset ér. De vigyázat! Egyetlen tévedés elszakít titeket egymástól!
Önkéntelenül is nyeltem egyet. Nem gondoltam, hogy egy ilyen „romantikusnak” titulált kertben komolyabb baj érhet minket, mégsem tűnt olyan jó ötletnek ez az egész. Könnyedén kérdezhetett volna olyat, amit nem tudok, ha mondjuk az Giacomora vonatkozik… és érthető módon a legtöbb információt nyilván nem nekem mondta volna el magáról. Nem voltam több egyszerű pártfogónál, akivel összesen két szót váltott korábban egy gyorsan elfogyasztott kávé felett.
– Biztosan bele kéne vágnunk? – kérdeztem halkan.
Naplózva


Liam G. Avery
(N)JK
*****


☤ Medimágus ☤

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2019. 02. 12. - 18:51:34 »
+2

zene: I Let Myself Go  


vörös, mint a vér

'Jól tudtam, hogy ha megcsókolom akkor örökre hozzá kötöm magam.
Így hát megálltam. Megálltam és..és vártam. Vártam még egy hosszú pillanatig.
Aztán nem ellenkeztem tovább.'





Mikor először olvastam az egyetem folyosóján lévő hirdetőtáblán a Vénusz csodakertjének nevezett kis lehetőségről rögtön el is fogott a kíváncsiság. Sosem voltam a Valentin-nap megtestesül hősszerelmese, és most sem igazán a csókok ígéretes árja vonzott, sokkal inkább a szórakozás lehetősége. Még Dylannek is elsütöttem a poént, hogy el kellene menni rá, de ő csak méltatlanul felhorkantott. Ő egy nővel, oda? Az kizárt...!
Így hát nem is erőltettem, sőt egy darabig én is elvetettem az ötletet. Csakhogy február elejével megkezdődtek a gyakorlati óráink. Ez pedig azt eredményezte hogy egyre többször akadtam össze a folyosókon Emily Dean-nel. Ő volt az, és talán lesz is örökké életem nagy talánya. Igazából inkább mondanám a viszonyunkat barátságnak néha némi extrával. Mert a legutóbbi bulin is... túl mentünk a barátság konkrétan szorosan behatárolt fogalomkörén.
S noha azt hinné az ember hogy többé válik a dolog, mégsem így alakult. Részben, mert nem akarom lekötni a lányt. Hisz még csak most kezdte az egyetemet, most illeszkedett be az itteni közegbe vette fel a felnőtt lét ritmusát és találta meg a helyét. Másrészt meg nekem kicsit betáblázottak lettek a hétköznapjaim és rohadtul nincs szükségem egy barátnőre, aki a nyakamon csüng éjjel-nappal. Így esett meg az olyasféle nyitott kapcsolatrendszer kialakítása, ami kölcsönösen előnyére vált mindkettőnk számára és amire, be kell valljam őszintén, soha a jó büdös órásfingba nem gondoltam volna hogy épp Emilyvel esik meg.
De mindez nem gátolt meg abban, hogy alkalomadtán a folyosón elkapjam és két toxikológia szakvizsga között megkérjem, hogy ha van kedve kísérjen el a csodakertbe.
Nem mintha nagy reményeket fűztem volna az igenlő válaszhoz, mert Emily sem az a csöpögős romantikus alkat, aki tonnányi virágot kíván attól, akit kiszemel. Na jó, tudom, hogy imponál ez is a lányoknak, mert mégis lányok, csak hát vannak ilyen típusok meg olyanok.
Emily arcára azonban mégis öröm ült ki és noha egyből nem vágta rá az igent, mégis három vészesen vért izzadó vizsga után, amin túlestem igent mondott.
Szóval így kerültem újra Roxmortsba, ahol már jó ideje nem jártam. Február lévén elkél a kabát, de még a sál is. A falu hófödte csúcsain megül a szelíd köd, ami olyan jellegzetessé varázsolja a skót falut, mint Londont az állandó eső.
Tudtam merre is a Vénusz hírhedt csodakertjének a bejárata, így Emilyvel a kart karba öltve sétálunk a rózsaszínre mázolt üzlethez. Puddifoot még változatlanul is súlyos mézédes cukorillatot áraszt magából, ahogy a lelkes vendégek ki meg besereglenek az ajtón időszakosan ki-kinyitva azt. Roxfortos koromban párszor megfordultam itt, nem tagadom de inkább a Seprűben mulattam az időt mézsörrel vagy a könyvtárban a könyvekkel.
- Kíváncsi vagyok mégis mit tud ez a hely. Szerinted hány szerelmes fog ölre menni egy szerelmi bájitalért?
Kuncognom kell mert már maga a kérdés is abszurd, de tudom hogy mégis van valóságalapja. Pláne a fiatalok hiszik azt, a szerelem könnyen megvásárolható dolog. Csak a szer elmúltával jönnek rá, az érzelmeket ki lehet váltani ezen a módon is de fenntartani... az más kérdés.
A sorba beállva a rózsaszín szalag kerül a csuklónkra. Így összekötve furcsa érzés mozogni, de nem kellemetlen. Úgy meg pláne nem, hogy a tenyerembe simul a lányé s még mielőtt a szalag elválaszthatatlanná tesz minket belefűzöm az ujjaim az övébe. Emilyre mosolygok mikor ujjaim a szoborhoz érnek. Bátorítónak akarom szánni s egy másodpercig még a szép kék szemeit fürkészem, aztán a kert örvénye beszippant magába.
Tanácstalanul ácsorgok a lánnyal az oldalamon. Mielőtt bejöttünk volna azt mondták, ne ellenkezzünk a helyi mágia ellen. Hát jó. Csakhogy hiába vagyunk itt, én rohadtul nem érzek semmit sem a melegen kívül. Nem túl meleg, hanem kellemes tavaszias időjárás szerűség. Kérdőn nézek Emilyre és kicsit elhúzom a szám. Valahol többet vártam, hogy őszinte legyek.
Megfordul a fejemben, hogy reklamálni fogok, de elvetem az ötletet. Lehet közlikmajd hogy az én hibám az egész vagy hogy immunins vagyok a szerelemre. Nem lepne meg ez se...
- Szerinted merre...?
A kert szépen gondozott, a sövények alakzatra vágottak, a nap barátságosan süt. Idilli. Pont olyan, ahol kedve lenne az embernek elücsörögni egy padon egy jó könyv mellett...
De padot nem látok sehol. Ellenben egy tő lila rózsa a közvetlen közelünkben ott virít. Figyelem, ahogy Emily felé lép, én pedig lekövetem őt. Nem tudom bölcs dolog-e megszagolni, végtére is itt minden megeshet, de mielőtt szólhatnék már lehajol. Kivárok egy percet, de lehet kettőt, s mikor felnéz a szemébe furcsa csillanást látok. Olyasfélét, amit legutóbb mikor az egyetemi nyitóbulin azután, hogy megcsókoltam...
Naplózva


Mirabella Harpell
Jegelt karakter
***


boszorkány

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2019. 02. 13. - 22:03:00 »
+2

Rózsatövisek



to Mr. Jurandir
outfit
2000. február 14.

Ki törődik a Valentin-nappal? Hát, be kell vallanom, a világon elég sokan, én azonban nem tartozom közéjük. Vagyis az egész válasszunk párt, legyünk szerelmesek, minden boldog és rózsaszín dologgal nem vagyok kibékülve. Azt hiszem, a velem történtek ebben nagyban közrejátszanak, de valahogy nem tud foglalkoztatni egy ilyen ünnep sem. Szeresse egymást mindenki, aki szeretné (meg akinek van kit), én ezeken a napokon, szeretni való és szeretni kész ember(ek) hiányában a túlélésre játszottam mindig is. Úgy terveztem, hódolok a magányos emberek elterjedt klíséjének, és ezt a jelen napot a macskámmal töltve vészelem át. De amilyen szerencsétlen vagyok, az a nyavalyás dög meglógott, én meg nagy hirtelen be kellett utána járnom az egész Roxfortot, meg fél Roxmortsszot is.
- Mezzi! Nemezisz! - Próbáltam suttogva üvölteni, hogy ne keltsek feltűnést, de közben jól hallhatóan hívogassam nevén nevezett kedvencemet, akinek fehér bundáját csak villanásnyi időkre pillantottam meg, hol egy bokor alatt, hol egy kapualjban, hol valami tömeges felfordulás közé beszaladni.
Nem volt mit tenni, pironkodó "Elnézést!"-ek közepette félig görnyedten kommandóztam keresztül a látszólag indokolatlan csoportosuláson át. Ott volt az a nyavalyás macska, már épp csak egy karnyújtásnyira tőlem, kinyújtottam a kezem... És akkor valaki elkapta, és felrántott a földről.
Egy pillanatig értetlenül bámultam a harsány hangon magyarázó, flamingónak öltözött rózsaszín varázsló fazonra, aki fogva tartotta jobbomat. Annyira meglepődtem, hogy csak lassan fogtam fel, mit is művel a csuklómmal, s tiltakozásom megkésett, ezáltal pedig hasztalanná is lett.
- Kinek a... hova... de én nem...
Tekintetem sietve futott végig a karomról a szalagon át az idegen kézre, amihez nagy hirtelen hozzákötöttek. Aztán a felismerés, miszerint ennek a nem hozzám tartozó végtagnak van gazdája is, tovább fokozta kétségbeesésem. Láttam már ezt a mardekárost, persze, de hirtelen nem tudtam hova tenni. Vajon a saját kétségbeesésem láttam az arcán tükröződni?
Vettem volna a levegőt, hogy hangot adjak mindennek, ami abban a pillanatban a fejemben felkavarodott, de ekkor megéreztem a rántást, ami ellen már nem tehettem semmit.
Szokásos eleganciámat nélkülözve nemes egyszerűséggel elterültem a földön. Sár és hólatyak helyett nagy megkönnyebbüléssel vettem észre, hogy selymes fűre érkeztem. Pontosabban... Érkeztünk?
- Jaj, annyira sajnálom - leheltem a balszerencsés srác felé, akinek a rózsaszín flamingónak öltözött sors pont velem rontotta el a Valentin napját, és aki szintén ott kötött ki mellettem lent, a fűben. Közben eszembe jutott, honnan volt ismerős; néhányszor láttam a kviddics meccseken.
- Javier, igaz? Mira vagyok, én borzasztóan sajnálom, hogy véletlenül... Szóval én nem is akartam jönni, csak a hülye macskám miatt... - Ránéztem, és inkább elhallgattam. Az járt a fejemben, hogy valószínűleg fogalma sincs róla, ki vagyok, és talán nem is érdekelné, ha nem ez lenne a tényállás, ami. Csak egy éve járok a Roxfortba. És amúgy is, mindenki tudja rólam, hogy muglik voltak a szüleim. Egy mardekáros számára azt hiszem, láthatatlan volnék... Ha nem lennék épp hozzá kötve. Tekintetem erre a gondolatra a csuklónkat összefonó szalagra tévedt.
- Mit is mondtak a szalagról? Talán... Talán ne feszítsük a húrt. Biztos nem történik semmi életveszélyes, de ha nem bánod, de én szeretnék mihamarabb kikerülni innen, és ha elszakad, az esetleg hátráltatná a dolgot. Azt hiszem, meg kéne fognunk egymás kezét, nehogy tovább tépjük a szakadást - javasoltam hadarva, és megragadtam a fiú kezét, majd óvatosan, de határozottan megpróbáltam talpra húzni magunkat. Igyekeztem nem pironkodni mindeközben, és próbáltam nem elemezni, milyen a másik kézfogása. Az én kezem mindig kicsit hideg volt. Most biztos olyan lehet szegénynek, mint a jég.
- Mehetünk? Ha nem bánod...
Bocsánatkérő, halvány félmosollyal néztem rá, aztán körbenéztem, és engedve a kapott instrukcióknak hagytam, hogy a hely mágiája hatni kezdjen rám, és vezesse a lábamat a megfelelő irányba. Egy pillantás erejéig azért rabul ejtettek a közeli rózsabokrok díszes virágai.
Naplózva


Giacomo B. Santeria
Eltávozott karakter
*****


{színészpalánta}

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2019. 02. 14. - 18:05:16 »
+2

Törékeny szív
to Mr. Hayes


Kihasználtam, hogy épp pár nap szünet volt a próbarendemben, és ennek megfelelően betegség címén ellógtam néhány órámat is az Egyetemen, hogy kicsit kikapcsolódjak Roxmortsban. A Három Seprűben rendezett tejfakasztó remekül sikerült, és másnap sem unatkoztam, hála egy régi kedves ismerősömnek, ám neki sajnos tovább kellett utaznia tegnap este, így Valentin napra furcsa módon teljesen egyedül maradtam. Szerencsés "véletlen" volt, - bár szinte lehetetlen is lett volna elkerülni - hogy megpillantsam a Roxmorts faluban minden második négyzetméteren elhelyezett Valentin napi esemény plakátját, ami valamilyen romantikus mulatságra hívta fel a járókelők figyelmét.

Nos, mivel egyedülálló voltam, és mindig szívesen benne voltam egy kis flörtölésben, így gondoltam, feltétlen ott a helyem! Magamra öltöttem a bordó kabátomat, és a kedvenc fekete napszemüvegemet, csak a hatás fokozása végett, és időben megérkeztem Madame Puddifoot kávézója elé. Számos gyönyörteljes randim kezdődött itt eme nemes helyszínen, így én nem tartoztam azok közé, akik viszolyogtak a giccses puncsbazár látványától. Egy – színházi létemre még nekem is kissé – extravagánsan öltözött varázsló kezdett beszélni, de nem igazán figyeltem oda rá, inkább a felhozatalt néztem. Hamar megpillantottam egy igen csinos, miniszoknyás szőke boszorkányt, aki hátulról épp az esetemnek tűnt, de ahogy jobban megnéztem, láttam, hogy sajnos túl fiatal lehet hozzám.Valószínűleg még a Roxfortba jár.

Közben kénytelen voltam érzékelni, hogy összekötötték a karomat egy másik emberével… aki meglepetésemre nem más volt, mint Mr. Cooper Hayes, a Keresetlen Komédiás befolyásos mecénása.
– Giacomo? Mármint szép napot… tudja, mi folyik itt? – kérdezte a máskor mindig oly határozott benyomást keltő varázsló, aki most kicsit elveszettnek látszott.
-   Üdv Mr. Hayes! Őszintén szólva fogalmam sincs… - vágtam én is igen döbbent fejet a szalag láttán. Innen gyakorlatilag minden magától ment, megérintettük a szobrot és egy felettébb romantikus kertben kötöttünk ki.
– Igazán saj… – hallottam pártfogóm elcsukló szavait, amit nem tudtam mire vélni, hiszen biztos voltam benne, hogy nem ő tehet a fennálló helyzetről, hanem Fortuna űz velünk igen gonosz tréfát.

Ekkor történt, hogy válasz helyett egy megmagyarázhatatlan energia arra kényszerített, hogy egy bizarr, antik kinézetű szoborhoz siessek. Szegény Mr. Hayes csak bukdácsolni tudott utánam, én azonban képtelen voltam megálljt parancsolni önállósodott lábaimnak. – Elnézést Mr. Hayes, nem tudom mi ütött belém – magyarázkodtam, mikor végre meg tudtam állni a szobor előtt. Erre hirtelen a szobor szólni kezdett hozzánk:
– Készen álltok, galambocskáim, hogy én, a nagy Erósz feltegyem kérdéseimet?
-   Ööö… milyen kérdéseket? – nyögtem ki, miközben teljesen tökkelütöttnek éreztem magam. Vajon ez egy rögtönzött büntetés a tanári kartól, amiért ellógtam a művészettörténet óráimat tavaly?

– A helyes válasz kincset ér. De vigyázat! Egyetlen tévedés elszakít titeket egymástól!
Állok elébe. Gondoltam. Kedveltem Mr. Hayest, de azért papás-papást nem volt kedvem járszani.
– Biztosan bele kéne vágnunk? – kérdezte váratlan „randipartnerem” is bizonytalanul.
-   Nos, nem hiszem, hogy van más választásunk – sóhajtottam lemondóan. A varázsvilágban felnőve már többször is kénytelen voltam azzal szembesülni, hogy bizony gyakran inkább a mágia csóválja a varázslót, mint fordítva. - Különben képzelje, egész jól állok a szövegtanulással. Thanatosz tényleg rendkívüli figura! - meséltem jókedvűen, hátha ettől a témától kissé lelazulunk szorult helyzetünkben.


Naplózva


Willow Fawcett
Tanár
*****


SVK prof

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2019. 02. 15. - 17:05:24 »
+2



Szenvedélyes ritmusok
Ms. Shirley White


Ha már úgy alakult, hogy a Valentin napon nem lehetek azzal, akit szeretek, akkor legalább készülök valamivel, aminek van jelentősége. Egyébként is hallottam, hogy lesz valami a faluban, ami máskor nem tapasztalható meg, csak ezen a bizonyos napon. Nem mondom, eléggé hajt a kíváncsiság, és még az is, hogy talán ő is itt lesz.  Gyorsan felírok egy listára mindent, amire szükségem lehet, aztán már indulok is a faluba. Mivel tanítási időn kívül vagyunk már leveszem a talárom, csak egy farmer, ing és kabát van rajtam. Mondjuk úgy, hogy az időjárás is nekünk kedvez.
Szerencsére nem kell sokáig menni, a gyülekező tömeg hamar elárulja hol is kell keresni azt a bizonyos szobrot, amiről már az újságcikkek is szóltak. Mondjuk ahhoz képest mekkora hírnevet kerítettek neki, elég kevésnek tűnik ez az ember mennyiség. Mindegy, lehet később még csatlakoznak mások is. Beállok én is a tömeg közé, egyelőre csak azért, hogy megfigyeljek, eszem ágában sincs bemenni abba a kertbe, pedig a kíváncsiságom hajt. A pár nélküliség viszont elég jó indok azért, hogy ez is megakadályozzon az előrehaladásban.
A következő pillanatban azonban hirtelen megjelenik mellettem az a köpcös alak, és összeköt a mellettem állóval. Még ellenkezni sem tudok, hiszen eredetileg nem ez volt a célom, mert a szalagot nem lehet leszedni.
- Jó napot, Ms. White! – köszönök egykori tanítványomnak, miután megnézem, hogy ha már összehozott a sors valakivel, akkor tudjam, hogy kivel.
Örülök neki, hogy újra látom. Bevallom, valahogy nem számítottam rá, hogy akár egy diákommal is találkozni fogok, és még le is állni beszélgetni vele. Tavaly nyáron, Mr. Montrego ezt megcáfolta, és úgy tűnik, most megint bekövetkezik. Persze, egy pár szavas beszélgetés más eset, mint ez az összeláncolás.
- Úgy tűnik, egy időre össze leszünk kötve. Felkérhetem ennek a menetnek a végig vitelére? Van egy olyan érzésem, hogy másként nem is szabadulnánk.
A kérdéses pillanatban közelebb lépek a szoborhoz, és igyekszem úgy időzíteni, ahogy a párom is. A hoppanáláshoz hasonló érzés járja át a testem, majd keményen érkezek a másik oldalon.
- Jól van, Ms. White? – fordulok a társam felé, de aztán meghallok valamit.
Nem igazán tudom meghatározni, hogy milyen dallam ez, de vonz. Többet és hangosabban akarom hallani.
- Menjünk!
Megindulok a hang irányába, utána akarok járni mi is lehet az. Olyan dolgot csak nem hoz, ami bántana minket. Ha mégis, akkor megvédem a velem lévő kisasszonyt. Másrészről viszont nem tudom hova visz a lábam, csak egy hatalmas falat látok magam előtt. Vajon a többiek is itt vannak?
Naplózva


Merel Everfen
Hugrabug
*


V. Hugrabug - A Vérborz Prefektus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2019. 02. 16. - 03:57:16 »
+2

Őszintén, elsőre azt hittem, valaki tömény akohol, tré szerelmi bájital, egyéb tudatmódosító, vagy ezek tetszőleges kombinációja mellett motiválta meg Wenlockot, hogy "nyugi, totál jó ötlet burkoltan perverz kérdésekkel traktálni a közismerten feléd közönbös teccődet, totál nem köpne szemen a légcsöveddel". Mert így ez volt az első tippem, amikor a minap megjelent arról érdeklődni, megnézném-e vele együtt a mai napon "Vénusz virágoskertjét".
Sikerült szerencsére csak natúran kérdeznem rá, hogy mert az mi is pontosan, anélkül, hogy kifejtettem volna ezt a gondolatmenetemet a lehetséges előzményekről. Az is vicces lett volna, de akkor nem lennénk itt, mert én valamerre unnám magam leginkább, Wenlock meg a Mungóban vegetálna szívrohammal és kétoldali pofaégéssel.
Tudniillik engem addig elkerült ennek a valaminek a híre.
De gondoltam, jobb dolgom nincs, adok egy szkeptikus esélyt a gyereknek, had örüljön. Vagy ne, csak szánalomból a kezét se fogom megfogni, annyira elkeseredett azért nem vagyok. Vagy csak túl büszke bevallani? Mindenesetre én jól fogok szórakozni azon, hogy megpróbálok kiprovokálni belőle valami érdekességet.
-Az egymás gigájába mászó szobrokat a diabéteszízű kávézó előtt a szerelmetesen gyűlő tömeggel? Nem, sehol.
Lehet, gumicsizmát kellett volna vennem, mert még bokáig fogunk gázolni a nyálban. Ha szerelmes lennék, talán elviselném a hely kinézetét valaki kedvéért. Wenlock arra számíthatott, élete legnagyobb kihívása lesz elhívni engem ide. Szerintem nem tudta, mire vállalkozik, és hogy az még a jéghegy híre csak, még a csúcsa se.
-Miért kéne?
Újságban hírdetett, hivatalosan szervezett esemény, a legrosszabb ami történhet bárkivel, az a szerelmi bánat, arra én meg elég immunisnak érzem magam. Nem is tudom, mire számítok, talán hogy csodával határosan előprovokálom majd Wenlockból a férfit annyira, hogy egy futókalandot meg engedjek engedni magamnak vele? Tudjafrász.
Annyira kicsíptem magam azért, amennyit a roxforti egyenruha enged, a pulóvere alatt kigombolt blúznyak, nyakkendő nélkül, és már csak Wenlock zavarba provokálására is, oda tűztem a varászpálcám. Mondjuk úgy, hogy a szegycsont-zsebembe.
Nem mutatkozok direkte érdektelennek vagy kelletlennek, de egyértelműen a csuklómat tartom csak Wenlockéhoz, hogy a negédesen rózsaszín alkalmazott összeköthessen minket a szalagjával, ha a fiú nem fogja meg direktben - amivel őszintén meglepne - akkor csak azzal, legfeljebb kézháttal érve őhozzá.
A kert pont olyan, mint amire számítottam, lányregényes nyál, semmi extra. Hagyom, hogy Wenlock vezessen, neki úgy tűnik, van valami fogalma, merre menjünk. Oké, fura ez a hely, valami egyértelműen van vele, bár kétlem, hogy megközelítené a halloweeni szintet, addig meg nem nagy cucc.
-Kézenfekvő, itt lefele ezen a létrán, amin állunk- mutatok a minden kétséget kizáróan szilárd, egyértelműen létrátlan talajra a talpunk alatt. -Nem is értem, mi a kérdés ezzel.
Aztán, ha már ezúttal nem szállja meg Wenlockot a gyalogihlet, vállat vonva én indulok meg... Legyen mondjuk jobbra. Utána például egy bal. Ameddig nem történik semmi érdekesebb, felőlem mászkálhatjuk itt az ösvényeket.
Naplózva


Emily M. Dean
Adminisztrátor
***


■ leendő medimágus ■ ex-mardekáros

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2019. 02. 17. - 10:10:31 »
+2


♫ You've got stars in your eyes
So let's paint the sky



A Valentin-napnak sosem volt az életemben nagy jelentősége. Egyrészt azért, mert mindig sikerült olyan párt kifognom, aki a lehető leginkább immunis volt a szerelem és a romantika apró kis jeleire is, másrészt azért, mert - így utólag visszatekintve – nem is tudom, hogy voltam-e valaha igazán szerelmes. Talán csak egy beteges ragaszkodás volt minden eddigi kapcsolatom...

Aztán most itt van Liam is... Nagyon rég kezdődött a mi történetünk, de sosem tudott kiteljesedni. Nem tudom pontosan, hogy ennek mi is az oka, talán az izgalom, talán a bizonytalanság az, ami vonzó számunkra és ami összetart minket. Voltak hullámvölgyek és jobb pillanatok az életünkben, de az igazi boldogság még várat magára. Ugyanakkor, ami most van közöttünk, sokkal komfortosabb, mint a korábbi ellenségeskedés. Megláttam benne a jó dolgokat és egy ideje már csak akkor érzem magam igazán biztonságban, ha az ő karjaiban vagyok. Persze, sosem tudtunk és továbbra sem tudunk őszinték lenni egymáshoz, így erről sem beszéltem még neki. A hétköznapokban igyekszem nem is túl sokat gondolni erre, de hát az érzések azok érzések. Nem lehet őket irányítani.

Éppen ezért a furcsa se-veled, se-nélküled kapcsolat miatt egyáltalán nem számítottam arra, hogy idén részt veszek majd bármilyen ehhez köthető eseményen is. Bár – mint mindenki – én is olvastam a Madame Puddifoot Reggeli Prófétában leközölt felhívását, és szívem mélyén talán még meg is kérdeztem volna róla Liamet, hogy elmegyünk-e rá, valahogy a visszautasítástól való félelem megakadályozott benne.

Szerencsére, Liam olyan, mintha némán és titkosan a gondolataimban olvasna, hiszen pont ő hozta fel, hogy mennyire „poén” lenne részt venni rajta. Annak ellenére, hogy éppen a vizsgaidőszak kellős közepén vetette fel és inkább voltam egy szúrós ideggombóc, azonnal lelkessé váltam, mert hát ja. Poén lenne. Tökre.

Így kerültünk ide, aminek duplán nagy jelentősége van, hiszen voltaképp most jelentünk meg először együtt bárhol bulin kívül. Az már csak a hab a tortán, hogy tökéletesen bele is illünk a forgatagba és nem lógunk ki a szerelemben úszó párok közül se... nagyon. Ahogy belépünk a helyiségbe, kicsit erősebben, de még szinte észrevehetetlenül szorítom meg Liam karját. Hosszú sor áll előttünk, így van időnk még egy kicsit oldani a feszültséget.

- Egy valamit ígérj meg! Senkitől se fogadj el ma italt. Vagy legfeljebb tőlem. – kacsintok egyet és én is nevetgélni kezdek – Remélem, hogy nem fog cicaharcba torkollni az esemény. Ha így történne, menekülj!

Ahogy karunkra fűzik a rózsaszín szalagot, csak vigyorogni tudok és boldogan fonom ujjaimat össze az övéivel. Ez tényleg szórakoztatónak tűnik.

- Azért ezt ne vezessük be, jó? Vagy ha mégis, ne ilyen körülmények közt. Lenne ennek jobb helye is. – utalgatok, miközben kacéran elmosolyodom, majd nevetni kezdek.

Hozzáérünk a szoborhoz és már repülünk is. Azt várom, hogy majd valamilyen természetfeletti és eddig még nem ismert érzés száll majd meg, de ehelyett pontosan ugyanazzal az „izgulok, hogy mi történik majd itt, de ennyi” hozzáállással érkezem meg a kertbe. Nem érzem magam sokkal szerelmesebbnek, mint eddig.

- Hát ez eddig csalódás. – jelentem ki, miközben körbenézek. Szép, szép, na de az érzések?! Nem tudom, hogy mit kéne keresnünk, de kiszúrok nem messze tőlünk egy csodálatos rózsabokrot, ahogy tekintetem végigsiklik a területen. – Nézzük meeeeg! – mondom lelkesen, majd beleszagolok a virágokba.

Egy pillanatra megszédülök, és furcsa melegség járja át a testem. Na ez az, erről beszélek! Csak tud valamit villantani ez a kert is.
Kiegyenesedem és kék szemeim Liam íriszeibe fúródnak. Mintha most még helyesebbnek tűnne, mint eddig. Mintha mást se akarnék tenni, mint elszökni vele a világ elől. Mintha ő lenne a minden, amire vágyom.

Közelebb húzódom, és fejemet szorosan a mellkasához nyomom.

- Ajj, Liam, olyan jó itt veled! Ugye te is szeretsz itt lenni velem? Mi lenne, ha ideköltöznénk? Nézd, a szemed olyan, mint az a csodálatos tó! Milyen szépen csillog. Hűha, majd kiugrik a szívem a helyéről. – teszem a mellkasomra a kezét – Érzed, ugye? Csakis érted dobog.

A játék ezen pontján az agyamat elárasztó rózsaszín köd mögött valahol érzem, hogy itt nagyon furcsa dolgok történnek és valahol igyekszem megakadályozni, hogy ennél nagyobb viccet csináljak magamból, mégsem megy. Mindig is érzékenyebb voltam a varázslatokra, talán ez az oka... teljesen megbabonázott valami, de nem tudtam tenni vagy küzdeni ellene. Megrészegített a virág illata.

- Fura ez a hely... – teszem hozzá, miközben elvarázsoltan követ egy pillangót a tekintetem. – Gyere, biztos, hogy ez egy jel! Kövessük a pillangókat, kövessük a pillangókat! – vonom magam után, mert hát ennél jobb ötletünk jelenleg úgysincs arra vonatkozóan, hogy merre is kéne mennünk.
Naplózva


Shirley White
Eltávozott karakter
*****


× A térképszakértő ×

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2019. 02. 18. - 06:14:27 »
+2



Szenvedélyes ritmusok
Willow Fawcett professzor

[viselet]

Halloween óta elég monoton lett az élet. Reggel felkelek, elmegyek dolgozni, majd haza. Persze élveztem az egészet, hiszen ez volt a célom. De azért hiányzott egy ilyen program, hogy kimozdítson a hétköznapok unalmából.
A Reggeli Prófétában láttam a hirdetést arról a bizonyos kis kertről, ahova be akarták szervezni az embereket. Nem volt kikötés, hogy csak párok mehetnek, pedig virított az egész eseményről, hogy a  Valentin-nap miatt szervezik. Gondoltam csak megoldják valahogy, én így is, úgy is elmegyek.
És most itt állok egy kisebb tömegben és hallgatok egy rózsaszínbe öltözött bohócot, aki arról beszél, hogy mit ne csináljunk. Unalmamban a kockás szoknyám szegélyét gyűrögetem. Valahogy többet vártam ettől az egésztől.. Azért jöttem, hogy ne unatkozzam és ne legyek állandóan otthon. Még a kedvem is olyan jó volt. És erre kapok egy virágnak öltözött varázslót, akinek annyi kedve van itt lenni, mint a mosott rongynak.. Csak, hogy elkerüljem a káromkodást.
Gondolataimból felriadva veszem észre, hogy megragadják a csuklómat és kötik össze egy idegen kézzel. A rusnya rózsaszín szalagról felvezetem meglepődött tekintetem a férfira, akiről kiderül, hogy mégse annyira idegen, mint azt elsőre gondoltam. Szemem kétszeresére nyílik.
- P-professzor úr?! - pillantok egykori tanáromra.
Hirtelen valamiért elönt a pír, s csak nézek, mint borjú az ujkapura, miközben próbálom felfogni a történteket. A férfi csak vidáman köszönt, s cseverészik. Igazából meg tudom érteni, hisz nincs semmi abban, ha egy svk tanárt és egy diákját összeszalagozzák.
Végül sikerült – valamennyire - megemészteni a dolgot és elmenni a szoborig, ami most zsupszkulcsként funkcionált.
Ám alighogy megérkezünk a zöld fűvel és gyönyörű virágokkal teli kertbe, engem elfog a hányinger. Tudniillik minden ilyen utazási formától rosszul vagyok, mint a hopponállás, vagy a zsupszkulcs. Egyedül a kandallóktól nem lesz semmi bajom, szóval nagyjából csak a hop hálózatot használom, ha éppen mehetnékem van.
Hallom, hogy a prof rákérdez, hogy jól vagyok-e, de én csak bólintok. De éppen csak befejezem az aprócska kis mozdulatot, érzem a rántást, s majdnem felborulva követem a tanár urat. Nem tudom, hogy hova megy, de mintha mondtak volna valami olyasmit, hogy engedjünk az itteni mágiának..? Lehet, hogy az az oka, hogy a férfi csak megy előttem, mintha minden olyan természetes lenne.
Majd meghallok egy lágy dallamot, ami csak úgy elvarázsol. Bennem felötlik az a baljóslatú gondolat, hogy valami baj fog történni, de nem tudok foglalkozni vele. Hirtelen Whiterock erdejére jut eszembe, ahol októberben jártam Esmével a háznéző körutunk alkalmával. Csodálatos volt.. Mint ez a selymesen lágy zene. Fehér hajam csak úgy száll, ahogy felveszem párom tempóját, s már mindketten ugyanoda tartunk. Ő is ezt követte volna?
Rápillantok egykori tanáromra. Megintcsak elönt a pír, s mintha a szívem is hevesebben dobogna a kelleténél. Ahogy nézem az arcát, nem tudom, hogy mit gondoljak róla. Eszembe jutnak az órái, amiken mindig eszembe jutott, hogy milyen jól is tanít. És ott voltak azok a percek is, mikor Lynnel csak megláttuk a folyosón. Én nem különösebben találtam akkoriban érdekesnek, de egykori barátnőm csak úgy oda meg vissza volt a tanár úrért. Csak most veszem észre, hogy miért is. A bökkenő az, hogy még így sem tudom, hogy miért vált ki belőlem ilyen reakciót.
Naplózva



Csámpás
[Topiktulaj]
***


KARIKALÁB

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #12 Dátum: 2019. 02. 18. - 08:12:46 »
+3

VÉNUSZ KERTJE

 

Rózsatövisek

Miss Harpell éppen gondosan végig simított volna a szalag felületén keletkezett repedésen, ám mintha Mr. Jurandir-t ez cseppet sem érdekelte. A fiú elméjét pontosan úgy megbabonázta a kertben uralkodó rózsaszín köd, mint annyi más társáét, akik tőlük valamivel távolabb kóvályogtak. Hirtelen rántott egyet a lányon, hogy északnyugatnak haladva a kert erdősebb részei felé vegye az irányt. Egyre több hatalmas, virágba borult fa és elvadult rózsabokor szegélyezte az útjukat. Miss Harpell talán próbált volna megálljt parancsolni partnerének, de ő nem volt erre képes, csupán az a már régen kidőlt, korhadt fatörzs, ami a lábaik elé keveredett szinte a semmiből. Mindketten hasra vágódtak és újabb szakadás hallatszott, ami ezúttal elválasztotta őket. Csak nem megremegett a föld a lábuk alatt?

Szerelmesek labirintusa

Mr. Wenlock pillantotta meg előbb a következő forduló után előbukkanó sziklakertet. Miss Everfent gondolkodás nélkül húzta a megfelelő irányba, hogy közelebbről is megvizsgálhassa az egymáshoz közel elhelyezkedő, hatalmas köveket, amik közül elő-előbújt egy-egy apróbb rózsabokor. Volt ott vörös, rózsaszín, sárga, vakító kék és friss fehér. Középen, a virágok között bújt meg egy pufók angyalszobor, mely különleges dallamot dúdolt, tovább bódítva a fiú érzékeit. Szinte azonnal letépett egy vörös rózsát, hogy azt átadja Miss Everfennek. A virág ezüstösen kezdett ragyogni, amint a lány bőrével érintkezett… vajon mit jelenthet mindez?

Vörös, mint a vér

Miss Dean éppen a pillangókat készült követni, mikor Mr. Avery testét különös, szenvedélyes bizsergés rohanta meg. Megragadta a lány kezét és visszahúzta oda a bokor mellé. Talán egy lágy csókot készült lehelni az ajkaira? Miss Dean szinte önkéntelenül húzódott kissé hátrébb, mintha megint a korábbi rózsabokor pompázatos, lila virágait akarná megszagolni. Ujjai véletlenül súroltak végig a levelek rengetegén… aztán jött a szisszenés és az égő érzés, ahogy egy tövis felsértette a bőrét. Liam finoman cirógatva végig a lány puha kézfején, húzta közelebb magához, hogy lágy csókkal enyhítse a fájdalmat. Ám egy csepp vér még így is a fűbe hullott. Vajon észrevette a turbékoló párocska, hogy mindennek nyomán egy aprócska bokor kezdett kibújni a földből?

Szenvedélyes ritmusok

Miss White és Fawcett professzor egészen átadták magukat az őket körülvevő, szívet melengető ritmusnak. Talán már arról is megfeledkeztek, hogy egykor tanár-diák kapcsolatban voltak. A zene ugyanis nem csak szívüket kerített hatalmába, de lassan a testükben is ott lüktetett az a vad, vágyakozó szenvedély. Sietve értek el egy hatalmas, szívformára nyír, vörös virágokba borult bokrot, ami egyszerűen szétnyílt előttük. A dallam még hangosabb, még egyértelműbb lett. Mr. Fawcett ösztönösen húzta magához a lányt s keringőzve haladtak át a bokorból született kapun. Így jutottak egyre közelebb és közelebb a kőfalhoz, nyomukban megjelenő, nyíló rózsabokrokkal.

Édes, mint a méz

Mr. Forest egyre szomjasabbnak érezte magát, ajkai egészen kiszáradtak. Tekintete újra és újra a kút friss, csobogó, tiszta vízére tévedt. Hamarosan megpillantott egy ezüstözött poharat a széles kőperem egy távolabbi pontján. Gondolkodás nélkül húzta a verekedős Mr. O’Marát arra. Ujjai könnyedén ölelték körbe a kis ivóalkalmatosságot, hogy megmerítse azt. Ezúttal, ha partnere próbálkozott is, hát nem tudta megakadályozni, hogy nagyokat kortyoljon a hűs vízből. Egészen úgy hallotta, mintha a kút közepén álló, csodaszép nimfaszobor énekelni kezdene, lágy, halk, érthetetlen szövegű dallamot. Mr. Forest szinte ugyanazon lendülettel érintette Mr. O’Mara ajkaihoz a poharat, hogy megitassa vele a frissítő víz maradékát. Ezúttal nem ismerte ellenkezést.

Törékeny szív

Mr. Hayes és Mr. Santeria még csak nem is sejthették mire vállalkoztak, mikor játékba kezdtek Erósz szobrával. Az ifjút formázó, szépen faragott kőtömb ugyanis rózsaszín ködöt varázsolt rájuk is – akárcsak a többiekre –, így eltompítva elméjüket. Mindketten érezhették, ahogy szívük különös ritmust jár és átjárja testüket a szenvedély. Mikor már kellőképpen egymásra hangolódtak, végre felcsendült a talány: – Nem kérdez, csak mindig ad, ha feltétlen, csak úgy igaz, minden ember reá vágyik, az is, akin másképp látszik. Nos, mi ez galambocskáim?
A kérdést, mintha lágy kacaj követte volna, amiben némi gonoszság is csendült. Csakhogy a két férfi ezt aligha vette észre, őket lefoglalta heves ritmust járó szívük, a talán túl régen is érzett vágyakozás. Vajon sikerül megfejteniük a talányt, ráérezve hogy mindez éppen ott tombol bennük is?



Megszabott válaszadási sorrend nincs.
A következő KM-reag február 25-én délelőtt érkezik.
A hozzászólások fejenként 10-10 pontot érnek.

Aki 2 egymást követő kört kihagy,
annak nem mozgatom tovább a karakterét!
A visszatérés ára egy bagoly.
Tejcsi
Naplózva

______________________________________________

Az élet nagy kaland,
Átírható színdarab,
És hidd el, csak rajtad áll,
Hogy jó vagy rossz, mi rád vár.

______________________________________________

Liam G. Avery
(N)JK
*****


☤ Medimágus ☤

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #13 Dátum: 2019. 02. 18. - 18:45:39 »
+1

zene: I Let Myself Go  


vörös, mint a vér

'Jól tudtam, hogy ha megcsókolom akkor örökre hozzá kötöm magam.
Így hát megálltam. Megálltam és..és vártam. Vártam még egy hosszú pillanatig.
Aztán nem ellenkeztem tovább.'





- Egy valamit ígérj meg! Senkitől se fogadj el ma italt. Vagy legfeljebb tőlem.
Ugyan mégis ennyire bolondnak nézne? Nem mintha alapvetően buknék a cukros édes, csupa szerelmet és végtelen boldogságot ígérő löttyökre. Egyrészt gyógyító vagyok, könyörgöm. Jól tudom milyen élettani nem kívánatos hatása van mindennek. Másrészt meg... ha valaha elfogadnék valakitől ilyet az is csak Emily lenne. Hangosan nevetek csak a megjegyzésén, de nem fűzök hozzá inkább megjegyzést, mert félek, félreérti esetleg. Elrontani meg semmiképp nem akarom a hangulatot. Inkább csak tétlenkedünk a parkban, ami elvileg Vénusz cseszett kertje, de inkább hasonlít egy szépen ápolt kastélyparknak.
Esküszöm megfordul a fejemben egy pillanatra, hogy ugyanezt meg tudtam volna én magam is rendezni az Avery-birtokon... az legalább ennyire rendezett, habár ennyi rózsa valóban nincs ott.
- Hát ez eddig csalódás.
A lány szavai némi szomorú felhangot tartalmaz, és olyan az egész mintha a számból vette volna ki a szót. Én magam is többre vártam, így kissé morcosan nézek el tőle ellenkező irányba, így kissé váratlanul ér a rántása, amivel az egyik bokorhoz irányít minket. Persze hagyom, vagyis vele mozdulok, mert a kezeinket összekötő szalag miatt nem is tehetek mást, no meg amúgy se akarok.
Már mikor lehajol tudom, van valami, ami ugyan eddig nem fedte fel magát előttünk, de mégis itt motoz a levegőben. Én magam is lassan döbbenek rá, hogy talán ez a kert rejtélye, és ez az, ami hat ránk, de nem úgy mint ahogy egy vízesés zúdul az ember fejére, hanem apránként.
Amint Emily felemeli a fejét, máris észrevehető a különbség. Arca bájos mosolyra húzódik, szemei úgy csillognak, mint karácsonykor és a viselkedése máris olyan, mintha lehúzott volna négy lángnyelvet meg mellé hat sört egy kocsmában.
- Ajj, Liam, olyan jó itt veled! Ugye te is szeretsz itt lenni velem? Mi lenne, ha ideköltöznénk? Nézd, a szemed olyan, mint az a csodálatos tó! Milyen szépen csillog. Hűha, majd kiugrik a szívem a helyéről.
Hagyom hogy hirtelen átöleljen és a fejét a mellkasomba fúrja, miközben nevetve és kissé megrökönyödve karolom át.
- Jól van, jól van. Nincs gond. Nem kellett volna..
Végig se tudom mondani a mondatot, mert ő félbeszakít ahogy elhúzódik tőlem.
– Érzed, ugye? Csakis érted dobog.
- Emily...
Halkan suttogva ejtem ki a nevét, mintha csak egy titkot akarnék megosztani vele. Nem mintha félnék bármitől, mindössze talán egyedül a visszautasítástól. Mert én valóban nem vagyok közömbös irányába, már régóta nem. És talán ezt tudhatja is jól, pont ezért rohadt nehéz most. Tudom, hogy nincs teljesen magánál és tudom, hogy valahol talán a kert játszik velem, velünk, az érzéseimmel. Főleg az enyémekkel, mert én vagyok teljesen magamnál... még.
- Fura ez a hely...
Nem szólok semmit, csak összeszorítom a szám. Nem, nem fura. Valójában varázslatos lenne, csak hát... valahol mégis keserűen az.
– Gyere, biztos, hogy ez egy jel! Kövessük a pillangókat, kövessük a pillangókat!
- Öööö, miféle pillangókat?
Vonom össze a tekintetem, mert lehet hogy valóban vannak pillangók, de azok maximum Emily agyában. Én ugyanis egy darabot nem látok. Még mielőtt nekiindulna állítom meg szelíden egy magam felé irányuló rántással. Meg akarom beszélni vele mindazt, amire talán ő nem emlékszik. Egyszerűen nem hagy nyugodni a kétes érzelemtömeg. A szemébe nézek, a jégkék íriszekbe, remélve hogy ez elég ahhoz, hogy kijózanítsa. A másodpercek lelassulnak, az idő végtelennek tűnik mint a tenger az apró hajó számára, s a kínálkozó lehetőséget meg kellene ragadnom. Szavakkal vagy talán pont hogy tettekkel... csakhogy nem tudom melyik legyen. S mire döntenék az idő újból felgyorsul. Emily tekintete elválik az enyémtől, az ujjára téved, amit megszúr az illatos rózsa.
Bennem rögtön életre kel a gyógyító ösztön, megemelem a kezét és úgy vizsgálom. A seb nem mély, egy csepp vér és már be is alvad az aprócska nyílt seb. Nyomot sem fog hagyni, ebben is biztos vagyok. Ösztönösen szemlélem a szép ujjakat, a puha bőrén végigsimít a sajátom és végül apró csókot lehelek a kezére.
Hát nem érti? Hát nem fogja fel? Ha a múltunk nem lenne olyan zavarosan komplikált talán egyszerűbb lehetne? Nem tudom.
- Nincsenek pillangók, Dean... - szinte suttogom a szavakat neki. A vezetéknevét lágyan ejtem ki, kedvesen, szeretetteljesen. - Csak mi vagyunk. Te meg én.
Még csak másik pár sem botlott eddig belénk. Akár meg is csókolhatnám, így, józanul, hogy legalább én emlékezzek rá igazán, mert ő... ő valószínűleg nem fog erre sem, ahogy az eddigi alkalmakkor mindig.
Naplózva


Nathaniel Forest
Játékmester
***


Natan Archie Welch

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #14 Dátum: 2019. 02. 19. - 10:12:04 »
+1


ÉDES, MINT A MÉZ


Hát igen… Sejthettem volna, hogy Elliot oda meg vissza lesz az örömtől, amikor boldog Valentin napozásra kényszerítem. Lelkesedése percről percre hág a tető fokára, nem mintha most már meg tudnám változtatni azt a tényt, hogy íme bizony itt vagyunk. Ráadásul egy rózsaszín szalag fűzi össze a kezeinket. Nyilván én is tudom, hogy nem jókor jött nekünk ki a lépés a szerelem ünnepéhez. Épp nem a leghabosbabosabb időszakunkat éljük, mint turbékoló párocska. De pontosan azért hoztam el ide, hogy érezze, mi még mindig összetartozunk. És én továbbra is arra vágyom, hogy normális párként éljük a mindennapjainkat. Annak összes túlromantikázott vagy épp nyálas vagy épp ágyon heverős, hétköznapi mivoltával együtt. Persze most nem tehetek mást, mint belenyugszom abba, hogy esetleg ő nem épp a kedvének legnagyobbikával áll neki ennek a napnak. Ezt el kell fogadnom. Ilyenek vagyunk mi. És most még ilyenebbek. De én szeretem őt, úgy, ahogy van. És tudom, hogy ő is engem. Ez a lényeg. És valójában ez a lényege ennek az egész ünnepnek is. Egyszerűen csak nem volt kedvem most otthon maradni, amikor ilyen lehetőségünk van, mint ez. Hogy beléphetünk Vénusz kertjébe.

Lehunyom egy kicsit a szemem. Még mindig jól esik a friss szellő, ami borzolja hajamat. És csak egy pillanatra fut át agyamon nem-e az felelős az enyhe kellemes szerelmes kedvemért, amit valahogy én úgy mélyen legbelül érzek. Megvonom a vállam. Elliot szemmel láthatóan nem érzi. Szóval nem, ez szimplán belülről jön… Bár ettől függetlenül simán lehet, hogy köze van hozzá a mágiának, hisz ez egy varázslatos kert. Ahogy az előttem csörgedező szökőkút is az benne. Szinte érzem, ahogy hívogat. S fokozatosan leszek egyre szomjasabb és szomjasabb. S lassan már semmi másra sem vágyom, csak a kristálytiszta víz érintésének ajkaimon. De az érintés elmarad. Helyette a kopár valóság jelenik meg szemeim előtt, Elliot képében, aki még az eddigieknél is morcosabb fejjel bámul rám, kiütve kezemből a vizet. Még szemem sarkából látom is, ahogy a gyönyörű cseppek fénylőn szóródnak szét a füvön. Halkan, önkéntelenül sóhajtok egyet, érzem, hogy kár érte. Minden apró kis cseppjéért annyira kár.

- Ugyan már… - Mondom enyhe felháborodottsággal. – Hát ott áll, hogy igyál meg! Szóval ez egy ivókút. Számtalan ivókút van szerte a világban és emberek előszeretettel használják belehalás nélkül… - Magyarázom, miközben egyre sóvárgóbban pillantgatok a gyönyörű és tisztának tűnő és csábítóan frissnek ható, szomjoltó víz felé. Nagyot nyelek, miközben kérlelően nézek Elliot felé. – Szomjas vagyok. – Hajtom le szomorkásan, megadóan a fejem. – Nagyon szomjas. – Teszem hozzá ismét, mintegy nyomatékosításul. Aztán újra a víz felé pillantok. – Nézd! Még poharak is vannak kitéve! – Mosolyodom el immáron boldogan, amikor meglátom a perem másik felén elhelyezett kis ezüstpoharakat. Fel sem fogom, hogy miközben Elliotot rántom magammal, már enyhén valami megszállottnak tűnök. Tekintetemben is ott játszhat az „Akarom” kifejezése. És immáron nem kérek engedélyt rá, hogy ihassak a vízből. – Ez egy ivókút. A poharak bizonyítják. – Jelentem ki, majd nagyot kortyolok az előtte jó mélyen a vízbe mártott pohárból. Aztán kérdés nélkül Elliot felé tartom, s amennyire tudom, leöntök egy kis vizet az ő ajkai közt. – Nagyon finom. Igaz? – Kérdezem, miközben fülelni kezdek. – És hallod milyen szép dalnak kezdett valaki neki? Csodaszép…
Naplózva

Oldalak: [1] 2 3 ... 5 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2019. 12. 11. - 09:52:02
Az oldal 0.177 másodperc alatt készült el 43 lekéréssel.