+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Felnőtt varázslók
| | | |-+  Reginald Cobham (Moderátor: Reginald Cobham)
| | | | |-+  The Ward
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: The Ward  (Megtekintve 439 alkalommal)

Reginald Cobham
[Topiktulaj]
*****


Ex-Auror

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2018. 12. 19. - 23:43:13 »
+1

Kutyául vagyok. Egy jó ideig el se tudtam képzelni, hogy mennyire igaz és verbatim értelmezhető lehet ez az egyébként metaforikus helyzetjelentés. Mondjuk az is igaz, hogy mi angolok arra a kérdésre, hogy miként is érezzük magunkat, mindig annyival felelünk "Köszönöm, jól" merő illemből. Talán van is benne ráció, mert ha most megkapnám ezt a kérdést (ahogy egyébként minden reggel meg szoktam) én is ennyit mondanék. Mégis hogy írnám le röviden és tömören a halálközeli élmény utórezgéseit, azt, hogy az életem gyökerestül változott meg s bizonyos értelemben már nem vagyok ugyanaz, aki voltam. Hogy tényleg kutyául vagyok, mi több, farkasul. Kiváltképp, hogy közelít az a fránya telihold, én pedig a "Na, hogy vagyunk" kérdést úgy kapom meg mondjuk egy reggel, hogy közben az ápoló oldozza el mágikus béklyóim... mégis mit mondhatnék?
Az idő múlását is igazából a holdciklusok alapján érzékelem csak, amióta a bájitaloktól és gyógykenceficéktől "illatos" Mungó megnyugtatónak szánt színű falainak látványát élvezhetem. Eleve nem tudom, hogy mennyi időt töltöttem eszméletlenül élet s halál határán lebegve. Talán valamikor októberben keletkezett az utolsó, kórtermet megelőző emlékem és sokáig az is csak a fájdalomból és villanásokból állt össze, meg az utolsó görcsös akaratomból, amivel a jelzőfényt felküldtem pálcámmal abban a ködös erdőben s aminek lényegében életem köszönhetem. Aztán meghatározhatatlan "fehér zaj" az önkívület, mint egy hosszú ájulás, amikor nem tudod, hogy öt másodpercet, vagy öt hónapot töltöttél el így. Végül heves fájdalmak közepette tértem magamhoz ebben az egy személyes kórteremben, akkor is leszíjazva éppenséggel. Szerencsére gyorsan segítségemre siettek s hamarost megtudhattam a legfontosabb részleteket: az utolsó akcióm balul ütött ki, a csapdám nem működött rendesen, ennek eredményeként Fenrir majdnem végzett velem, a szerencsém az általam behívott akciócsoport volt, akiknek a csapdát kellett volna zárni, így viszont csak engem tudtak kimenteni. Tehát a hosszú idő alatt épített hajsza és akció kudarcot vallott. S mindennek a tetejében a testemet ért harapásoknak hála én magam is vérfarkassá lettem, ha már elpatkolni nem sikerült... bár jó esélyem volt rá komoly vérveszteséget szenvedtem, az ereimben méreganyag is keringett, ráadásul több életveszélyes harapást is kaptam. Az egyetlen szerencsém a csoport mellett tán az ősi állati ösztön volt, ami a farkasokat és kutyákat jellemzi: a másik torkát sosem harapják el, amikor az odatartja s az én esetemben is valami hasonló lehetett, ezért borítják a harapások jobbára csak a felsőtestem. Ezek együttese hosszú lábadozást eredményezett és ott volt még az első átváltozásom is, ami a félholt kómámon kívül következett be.
Szóval panaszkodhatnék, de minek? Melyiket választanám kezdésnek a fentiek közül? S mit érnék vele? Nem épülnék fel gyorsabban, bár az már haladás, hogy lábra tudok állni magamtól. A teljes emberi létem se kapnám tőle vissza. És ezzel együtt a karrierem sem. Nincsenek illúzióim: egy vérfarkas auror? Ugyan... szóval naphosszat csendes olvasással töltöm éber óráimat és szépen engedelmeskedem, ha vizitálni-, kezelni jönnek a medimágusok, ápolók, akik egyébként igen rendesek, még mugli irodalmat is hoztak be nekem, szóval most is nyugodt szívvel lapozgathatok egy Kaffka kötetet, sápadt arccal és tán kissé életunt kifejezéssel falva a fekete betűk sorait. Nem is találhattam volna jobbat, hiszen teljesen együtt tudok érezni a szerencsétlen Gregor Samsa-val, csak az én átváltozásom nem a modern társadalom és életérzés hatásainak metaforikus megtestesülése, de a karrierem vonatkozásában azért ott vannak a párhuzamok, ahogy a tegnap befejezett Iván Iljics halála esetében is megvoltak ezek a közös vonatkozási pontok. Használt a mágustársadalom amíg lehetett, majd mikor a hús megromlott, szépen csendesen félretolnak, nyugalmaznak és... és ennyi. Boldog emberként indultam elvégezni a kötelességem: volt otthonom, megtaláltam életem szerelmét és ezt mind elcseréltem erre a négy fehér falra, a fájdalmakra, a nyúzottságra, arra, hogy holdhónapról holdhónapra közveszélyes fenevaddá legyek, arra a társadalomra jelentve fenyegetést amit eddig védtem. "Hős haditetteimért itt a magas jutalom": egy eldugott pár soros cikkecske, hogy túl vagyok az életveszélyen (persze név nélkül) egy korábbi szánakozó látogatás a kollégáktól és egy levél a híremet tartalmazó Reggeli Próféta számra helyezve. Aki az ágyon fekszik, az már nem egy ember... valami immár végképp eltörött s egykedvű apátiába taszított, amiben csak ezek az irodalmi munkák tudnak megérinteni. Még a halvány remény ott van az említett levélben: Kingsley Miniszter Úr személyes látogatást ígért benne. Talán az ő szavával valamit még megmenthetek abból, aki szeptemberben még voltam. S akkor talán képes leszek még egyszer szóba állni Esmé-vel is. Egy részem borzasztóan szenved nélküle, sőt, mondhatni a nagyobb részem, ugyanakkor pontosan tudom a kíméletlen igazságot: neki sokkal jobb lesz nélkülem. Egy veszélyes emberi roncs a legkevésbé sem való egy fiatal, életerős lány mellé. Szerettem és szeretem őt, ez kétségtelenül megmaradt nekem, viszont pont ezen okból akarok neki jót, azt, hogy az én terhelő társaságom nélkül találja meg a maga boldogságát, ahogy ezt meg is írtam neki. Esélyesen olvasta is és valószínűleg halottnak is hisz, tán már bele is törődött. És lehet jobb, ha ezt így is hagyom. Kingsley látogatásán sok múlik, a jövőm tőle függ, de ilyen állapotban ennek a jövőnek magányosnak kell lennie.
Naplózva

Esmé Fawcett
Moderátor
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2018. 12. 20. - 22:13:06 »
+1




          Mostanában sok sóhaj szakad fel bennem, és mindegyiknek jelentése van. Elsősorban az, hogy romlottak a jegyeim a főiskolán, és most már belefáradtam abba is, hogy mindig valahol találkozzak Elliottal. Igazából nem tudom miért nem mutattam meg neki még mindig az új házat, de talán ez a biztonságérzetem növeli, még akkor is, ha az hamis. Hiszen, ő sohasem bántott még akkor sem, ha általában vele voltam, mikor történt velem valami rossz. Azt hiszem, végül is inkább ez lesz az, ami miatt próbálom távol tartani tőle az otthonom.
          Aminek viszont nem örülök az az, hogy az egyik iskolatársam a Mungóba került. Nem tudom mi történt vele pontosan, csak azt, hogy napokra eltűnt, majd elég szörnyű állapotban tért vissza. Azt hiszem elrabolták vagy valami mugli eseményen vett részt, mert Damien nem ilyen. Bár, az tény, hogy miután szétmentünk Elliottal elég furán reagált rá. Mintha örült volna neki, főleg azok után, hogy be akart hálózni, de aztán mégsem próbálkozott. Valahol csalódás volt, de akkor amúgy nem is érdekelt szinte.
          Most viszont elindulok a kórház felé. Megint közös projekten dolgozunk, de ez most sokkal fontosabb neki, mint nekem. Ez az ő diploma munkája lesz. Lassan nekem is el kell kezdenem gondolkodni rajta, ha valami különlegeset akarok. Nem egy összecsapott dolgozatként beadható képet akarok, hanem egy igazi remekművet, amit utána bátran tudok mutogatni. Büszkeséggel.
          Egy újabb sóhaj. Ez még várat magára egy kicsit mivel ötletem sincs a dologról, és most indulnom is kell. Az információnál már úgy fogadnak, ahogy a napokban mostanában mindig.
          - Már mondtuk, hogy nem adhatunk ki információt. Ön nem hozzátartozó, és…
          - Tudom, ezúttal az egyik iskolatársam miatt vagyok itt.
          Megadom a nevét, és hogy miért hozták be. Azonnal el is irányítanak, ami bevallom, kicsit meglep, hiszen itt sem vagyok családtag, rokon, akármi más. Ettől függetlenül elindulok felfelé, ha már sikerült bejutnom. Kíváncsian nézem a folyosókat, ahogy elhaladok mellettük, de egyik sem hívogat. Nem mordul meg az ösztönöm, hogy be kéne lógnom valahogy, mert ott lehet. Talán csak belelátok olyan helyeken valamit, amik valójában nincsenek is ott. Kicsit megkönnyebbülve fordulok be abba a szobába, ahol tudom, hogy Damien pihen.
          És tényleg pihen. Éppen alszik, ezért nem akarom zavarni, viszont elmenni sem. Megindulok a kávézó felé, hogy ott eltöltsek egy kis időt, amíg valószínűleg felébred. A kakaó itt olyan finom, hogy az országban csak egy helyen lehet finomabbat kapni. Pont ezért rendelek egyet magamnak, és néhány süteményt, amit elvitelre kérek. Jól fog esni iskolatársamnak, ha majd megérzi az illatát. Előveszek egy vázlatfüzetet is, és nagyjából felvázolok két megfáradt medimágust, akik a szomszéd asztalnál ülnek.
          - Remélem, nem lesz olyan borzalmas hónapunk, mint a múlt havi.
          - Nem sokon múlott, hogy ne harapjanak meg.
          Ugye most nem arról beszélnek, hogy jelenleg van legalább egy vérfarkas a Mungóban? Hogy tudják kordában tartani? Főleg úgy, hogy pár napon belül telihold lesz. Talán, ha nem látja a holdfényt, akkor legalább nem változik át, de veszélyes lehet ettől még, nem? Kíváncsian hallgatom tovább a beszélgetésüket rajzolás közben.
          - És még ott van az a szegény auror. Csoda, hogy túlélte azt, ami vele történt. Nem is értem, honnan van benne ennyi akaraterő.
          - Ezt én sem tudom. Valószínűleg már megöltem volna magam.
          Hirtelen megáll a kezem a rajzolás közben. Talán ugyanarról az aurorról van szó, akiről a cikk is szólt a Prófétában. Innentől kezdve biztos nem fogom őket szem elől téveszteni. Végül is benn vagyok, ha majd lebukok, akkor azt mondom, hogy eltévedtem miközben Damient kerestem. De az biztos, hogy meg fogom keresni ezt az aurort.
          Mikor a medimágusok felállnak, akkor gyorsan összepakolom a cuccaimat, és elindulok utánuk. Szerencsére a tolvaj és az auror pasijaim mellett volt időm megtanulni, hogyan kell lopakodni. Az egyik kanyarban mégis elvesztem őket, de aztán eszembe jut, hogy a következő szint már a recepció szintje, így nem lehet máshol csak az elsőn. De miért lenne Reginald a Varázslények okozta sérülések osztályán?
          Minden mindegy alapon belépek a folyosóra, majd elkezdem nézegetni a neveket. Gyorsan kell haladnom, nem akarok lebukni, hogy illetéktelen helyen tartózkodom. Annyi lehetőségem pedig biztos nem lesz, hogy az összes szintet sorba bejárjam. Ekkora szerencsém nincs, pedig nagy van.
          Már elérem a folyosó végét, de semmi. Se egy név, de még az se, hogy auror fekszik-e benn, ha ennyire titkolják a kilétét. Nem értem, de nincs is időm arra, hogy ezen gondolkodjak. Kinyílik egy ajtó és meghallom a két medimágusnak a hangját, akik korábban a pihenőben beszélgettek. Beugrok a mellettem lévő ajtón és kiderül, hogy az nem is egy kórterem, hanem egy folyosó, ahol tovább ajtók vannak. Itt végre megtalálom majdnem a legtávolabbi sarokban azt, aki miatt jöttem. Rövid kopogás után lépek be a szobába.
          - Reginald? – kérdezem suttogva, de elég hangosan ahhoz, hogy hallhassa, ha ő az.
          A szobában félhomály uralkodik, így csak azt tudom kivenni, hogy valaki fekszik az ágyon. Nem csoda, ez egy kórház. Lassan indulok meg felé, mintha valami visszatartana, és nem csak az, hogy tilosban járok. A kérdésemre nem kapok választ, talán mégis túl halkan kérdeztem. A kiírás szerint ő fekszik itt, szóval nem is kellene kérdeznem ezt, de a biztonság kedvéért. Mi van, ha nem emlékszik rám, és azért nem jelentkezett eddig?
          - Reginald – érek hozzá a kezéhez.
– Esmé vagyok. Végre megtaláltalak.
 
Naplózva


Reginald Cobham
[Topiktulaj]
*****


Ex-Auror

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2018. 12. 21. - 00:54:44 »
+1


Volt már, hogy rövid sétát tettem a Mungó folyosóin, szóval tudom, hogy alaposan elrejtettek az emberek elől, egy kellően félreeső terembe, a folyosó többi kórterme is üres. Fő az elővigyázatosság. Mágikus béklyók, varázslattal zárt biztonsági ajtók, képzett medimágusok, kissé már egy börtönre emlékeztet az egész. Én mégsem érzem magam fogolynak, elvégre tudom, hogy közveszélyes vagyok. Talán még önveszélyes is, de ez a jövő zenéje... egyelőre nincs okom, hogy kárt tegyek magamban, mert még él a halvány reménysugár, hogy az újrakezdéshez lehet esélyem. És talán túl büszke is vagyok hozzá. Még.
Ezen felül mindenem megvan: gondomat viselik, kapok farkasölőfű főzetet, az étel se rossz és beszerezték az irodalmat, amit kértem. Hiányzik az igazi mozgás, az edzés, a megszokott mindennapi rutinom, de ezt mondhatnám a minisztériumi irodámra is, és mindenre a régi életemből. Igen, nyugodtan nevezhetem így, mert többé már semmi sem lesz ugyan olyan. Időm jelentős részében ezt próbálom elfogadni, emésztgetni, de ezzel még nem állok jól és az agyturkászt, akit emiatt küldtek hozzám, el is zavartam egyelőre. Bár azért párszor próbálkozott, de... nem sok sikerrel, ami azt illeti. Ezt a dolgot úgy érzem, hogy nekem kell valahogy helyre tenni és egy hideg szaktekintéllyel rendelkező szakember ebben nekem nem fog tudni segíteni. Mi van, ha kellően empatikus és türelmes? Mi van, ha egyébként jó ember? Őszintén, ez nekem sokat nem jelent, mert akkor is csupán egy munkakapcsolat lenne ez az egész. Ez nekem pedig nem elég. Lehet akármennyire együttérző, akkor se fogjuk átlépni azt a bizonyos határt, amit a legutóbb befejezett Iván Iljics halálában a szerencsétlen halálos beteg csinovnyik tapasztalt, amikor orvosról orvosra járt. Végső soron minden szakmában, ahol emberekkel foglalkoznak, az elidegenedés és az elszemélytelenedés jelen van, ez a modern idők hozadéka. Még a legempatikusabb terapeuta esetében is. Így pedig ez nekem nem menne. Szóval marad a csendes olvasgatás, amíg várom azt a zárójelentést, hogy minden rendben, felállhatok és kiléphetek innen. Talán két hét, valami ilyesmiről volt szó. Addigra ha minden igaz Kingsley látogatásán is túl leszek... mondjuk az biztos, hogy az üresen kongó kenti kúriában fogom magam meghúzni. Az lesz a legjobb minden élőlénynek. És a legbiztonságosabb.
Mintha lépteket hallanék... az érzékszerveim élesebbek lettek, főleg így telihold közelében s kissé fel is kapom a fejem, hogy az órára nézzek. Nem, ilyenkor semmilyen menetrend szerinti program sincs. Képzelődnék? Ilyenkor megviseltebb vagyok s nem is lepődnék meg ezen. Inkább visszatérek az olvasáshoz. De a léptek csak közelednek, végül Kopogtatnak. Nem nézek fel. Nem, amíg nem fejeztem be a sort, szóval csak kiszólok rekedtes-, fátyolos hangon. - Szabad! - azért csak sikerül erélyesen kimondani ezt a pár hangzót, hogy lapozhassak aztán egyet. A hang, ami először megüti a fülem, újra arra késztet, hogy felkapjam a fejem, de meg is rázom azt. Nem, nem lehet... nem szabad, hogy Ő legyen. A félhomályban először nem is látok rendesen, aztán csak közelebb jön látogatóm és újra meg is szólal, sőt, a kezem is megfogja, mire nem nézek fel, csak törékeny kacsójára, ahogy az én kezemet megfogja. A rögzítő szíj a csuklómon elég laza, hogy használni tudjam a kezem, ad mozgásteret, de ha átváltozok, a helyemen tart. - Engedd el a kezem. Kérlek. - hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem képzeltem el ezt a pillanatot, de egyszer se mondtam ezt egyik ideámban sem. Olyan jól esik az érintése, annyi minden van benne, annyira hiányzott s el tudnám sírni magam tőle, de... nem teszem. Inkább csak felnézek porcelán metszésű szép arcára. - A te érdekedben. - teszem még hozzá. Így igaz, azt végképp nem tudnám megbocsátani magamnak, ha bármilyen kárt tennék benne. - A jelek szerint nem olvastad figyelmesen a levelem, mert akkor nem kerestél volna. - sóhajtok. - És talán jobban is jártál volna. - ezek viszont már a jól elképzelt gondolatok és érvek, amikhez tartanom kell magam, ha jót akarok neki.
Naplózva

Esmé Fawcett
Moderátor
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2018. 12. 21. - 15:25:36 »
+1




          A szívem hevesen dobogott, mikor beléptem a külön kis folyosóra. Valahol az is dolgozott bennem, hogy itt végre választ kaphatok a kérdéseimre, másrészről viszont ki tudja kivel, vagy mivel találom szembe magam. És mégis, akkor kezd a leghevesebben verni a szívem, mikor meglátom a nevét az ajtó melletti táblán. Megigazítom a ruhám ráncait, mielőtt még belépnék a szobába. Mintha randira készülnék, az elsőre pedig ez már bőven nem az első közöttünk. Az elmúlt hónapok bizonytalansága, főleg mióta kinyílt az a boríték olyan mértékkel kezdi most nyomni megint a mellkasom, amivel eddig még nem találkoztam. Hogyan fog reagálni rám? Emlékszik egyáltalán? Mi van akkor, ha azért nem keresett, mert nem emlékezett rám?
          Megszorítom a kilincset, de már a szobán belül. Nem hallottam választ a kérdésemre, talán alszik. Nem érdekel, látnom kell. Bármi történik, látnom kell. Közelebb araszolok az ágyhoz, lassan. Ekkor már látom, hogy nem alszik, de még mindig ott van bennem a bizonytalanság. Miért nem keresett? A nevén szólítom, és a kezem az övére rakom. Mivel olvas, ezzel talán megakadályozom abban, hogy lapozhasson. De nem néz rám. Valahogy fel kell keltenem az érdeklődését. A kíváncsiságát. Rá kell vennem, hogy nézzen rám, hogy felismerjen.
          A válaszra viszont nem számítok. Először értetlenül nézek rá, ahogy felnéz rám. Tehát emlékszik. De akkor miért nem? Elveszem a kezem. Van benne valami, ami miatt nem akarok ellenkezni. Mindig is határozott volt, erős, és amikor csak lehetett, akkor óvott és vigyázott rám. De ez most más. Ez most valamiért nagyon más.
          - Hogy érted, hogy az én érdekemben?
          Talán nem a leglogikusabb kérdés, de valahol akkor is el kell kezdenem, ha meg akarom tudni, hogy mi történt. Össze vagyok zavarodva és ez ki is ül az arcomra. Nem tudom, hogy mi folyik körülöttem, kettőnk között. Lerakom a holmim egy székre, amihez kicsit el kell lépnem az ágytól. Nem szándékozom gyorsan távozni, legalábbis addig biztos nem, amíg válaszokat nem kapok a kérdéseimre. A szék mellett állok, amikor meghallom, hogy a levélről beszél. Ránézek, de aztán úgy teszek, mintha nagyon vizslatnom kéne valamit a táskámon. Még hogy nem olvastam figyelmesen? Már rongyosra olvastam, most is itt van nálam.
          - Pont elégszer olvastam el, hogy tudjam kívülről. Pont elégszer olvastam el ahhoz, hogy újra és újra erőt adjon, hiszen a Minisztériumból nem kerestek meg azzal, hogy meghaltál volna.
          Valahol egyszerre mondom szemrehányón, mérgesen, és nyugodtan. Egyszerűen nem hiszem el, hogy így gondolkodok azok után, ami történt, és hogy ő is így gondolja. Kell lennie valaminek, és addig nem nyugszom, amíg rá nem jövök mi az.
          - Ismersz. Tudod, hogy ha csak egy kis remény is van, megkereslek. Beszéltem Keannel, Willow-val, néhány kollégáddal és még Arnold Tillel is találkoztam, de mindenki elutasított. Mégis miből gondoltad azt, hogy némi homályos utalások egy levélben majd elég lesz ahhoz, hogy úgy lépjek tovább a történteken, mintha csak egy rosszul sikerült délutáni teázás lenne?
          Bevallom, mostanra kicsit feladom. Tudom, hogy talán köze van ahhoz, hogy nem hallottam felőle egészen mostanáig. Kerül, ebben biztos vagyok, de miért? Mire volt jó ez az egész? Mitől akar megkímélni? Bármit kibírnánk, együtt, közösen. Úgy voltunk mindig is jó csapat, nem külön-külön. Végül úgy döntök, hogy nem az ágyától messze, hanem ott, mellette állva fogom feltenni ezeket a kérdéseket.

          - Miért gondolod, hogy jobb lenne nekem, ha nem kereslek? Miért gondolod, hogy neked jobb lenne?
 
Naplózva


Reginald Cobham
[Topiktulaj]
*****


Ex-Auror

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2018. 12. 22. - 01:06:43 »
+1


Sejtettem, hogy egyszer el fog jönni ez a nap, bár azért bíztam benne, hogy végül erre a beszélgetésre nem kerül sor. Hogy Esmé nem jut be ide, hogy én szépen eltűnök vidéken, hogy aztán kicsit olyan lesz, mint Tatjana és Anyegin esete... ironikus, hogy még Greyback-el is szemtől szembe néztem, mikor egy vérengző fenevad volt s mégis Esmével félek találkozni. Miért? Mert elbuktam. Elbuktam mint auror, elbuktam mint az ő párja, végső soron elbuktam, mint ember. Hogyan is lehetne mindezt elmondani valakinek, amikor még én is csak tudatosítottam ezt magamban, de fel nem fogtam?
S most mégis itt van, megérint és azzal a szívjósággal fordul hozzám, amit mindig is annyira becsültem benne. Nehéz a szemébe nézni mindazok után, amik az elmémen végigfutottak ébrenlétem óta, de végül mégis megteszem. Kérdésére pedig csak bólintok, hogy megerősítsem szavaim. - Én már nem ugyan az a személy vagyok Esmé. - még mindig nehéz kimondani, hogy ki, hogy mi is valójában. kiszáradt a torkom s a poharam után nyúlok, a béklyó pedig kissé csörrenve feszül meg, ahogy elérem azt, majd elveszem. Hangom karcos és tán kisit bántó is még mindig, de nagyon-nagyon ritkán beszélek mostanában, ami azt illeti. - És jól hallottad, veszélyt jelentek a környezetemre. bólintok ismét, mint egy magamnak, hogy ezzel legalább közelítek a "megoldás" felé. Azt hiszem ő is kezdi megérteni, hiszen láthatja, hogy ágyhoz rögzítve lábadozom, hogy nyúzott vagyok, tán jobban is mint indokolt lenne. Talán kezdi felfogni, hogy itt nem tréfáról van szó. Nem nézem, ahogy lepakol, ahogy matat, inkább a mennyezetre emelem világos szemeim, amíg újra meg nem hallom a hangját. - De én azt írtam, hogy az eltarthat sokáig, sőt... valamit akkor elrontottam, mert a levélnek arra kellett volna felkészíteni, hogy Reginald Cobham nincs többé, ami talán igaz is. - fája az a hang, amit tőle hallottam, de talán ez tud erőt adni, hogy ne álljak meg ezen az úton. - Én csak... azt reméltem, hogy meg fogod tisztelni az emlékem azzal, hogy méltósággal viseled a helyzetet, szépen csendesen meggyászolsz, majd az idő és a dolgok mennek tovább... - próbálkozom a gyenge magyarázattal, hiszen pontosan tudom, hogy ő nem ilyen, bár az is igaz, hogy a levelem szándéka tényleg inkább ez volt azon túl, hogy leírjam neki, amit a végrendeletben nem lehetett és hogy időt kapjon felkészülni. Ha lett volna eszem a levél írásakor, akkor beláttam volna, hogy ezzel óhatatlanul nem "jó" irányba fogom Esmé-t terelni. - Ha szépen leülsz az ajtóhoz kellő közelségben egy székre, akkor beszélhetünk tovább. - kérem őt és jelzem, hogy válaszolni fogok, válaszolni akarok, de ahhoz bizony vannak szabályok. Vagy inkább óvintézkedések. Ha megteszi, amit kértem, akkor folytatom is. - Látom a tekintetedben, hogy neheztelsz, amiért nem adtam magamról hírt. Ugyanakkor nem olyan régen tértem magamhoz, bár... a pontos időt nem tudnám megmondani, mostanában nincs időérzékem. Szóval nekem is kis meglepetés volt nem is olyan régen, hogy még élek. - most először tán valami mosolyféle is kiül ajkaimra, de csak halványan és csak kis időre. - Az őszt vadászattal töltöttem, a prédának végül csapdát állítottam, de sajnos lebuktam. A részletekkel nem untatlak, a lényeg az, hogy megmérgeztek s a méreg hatóanyaga csak akkor ütött be, amikor már a helyszínen voltam. Meggyengülve nem voltam teljesen harcképes, annyit tudtam tenni sekély ellenállás mellett, hogy fellőttem a jelzőfényeket és a csapatom erre érkezett meg s puszta létem is ennek köszönhetem, ugyanis egy vérfarkas úgy döntött, hogy megkóstol kicsit itt-ott. - kis szünetet tartok, hogy megint igyak. Még ősszel sem beszéltem ennyit, a hajsza közben se kellett. - Végül meglógott, miután, ha le nem is harapott semmit, azért hagyott pár kellemetlen emléket a testemen. - a takarónak és a Mungós pizsamának hála ebből persze semmi nem látszik, de mostanra Esmé már kétségtelenül tudja, hogy mi van, mi a helyzet. És kezdheti megérteni, hogy mi a dolog súlya. - Ha nem keresel pozitívan maradok meg az emlékeidben, talán az idő tovább szépített volna a dolgon. Helyette most egy hajdan volt ember roncsával diskurálhatsz, aki a saját dicsvágya miatt vesztett el mindent, amit fontosnak talált. De ez csak az én személyes nyomorom és önző szempontom. - rázom meg a fejem. - Számodra azért lett volna jobb, mert egész egyszerűen biztonságosabb, ha nem tartózkodsz egy vérfarkas környezetében. - kimondtam hát. Életemben először, hangosan, magamra értelmezve. Elhallgatok s csak néma fájdalommal tekintek azokba a szép szemekbe, amikben mindig annyira szerettem elmélyülni s amikben eztán nem fogok, mert nem lehet... nem tehetem az ő életét tönkre.
Annyi mindent mondhatnék még s tudnék is mondani, de valahol már ez is sok volt, ugyanakkor tartoztam neki ezzel. Mindenkor egyenes voltam vele, most sem akartam másképp tenni, ezzel meg kellett, hogy tiszteljem, elvégre kettőnk között mindent erre akartam építeni. Ha az élet a falakat le is dönti és le is döntötte, az alapok kövei legalább ott állnak szilárdan, azokat nem szabad veszni hagyni. Tudom, hogy Esmé kedves, empatikus lány, így talán joggal reménykedem abban is, hogy megpróbálja picit úgy fogadni a szavaimat, hogy a helyzetembe képzeli magát, hogy megérti: még el se tudtam fogadni mindezt magammal kapcsolatban, akkor hogy is üzenhettem volna neki?
Naplózva

Esmé Fawcett
Moderátor
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2018. 12. 23. - 23:07:02 »
+1




          Talán tényleg nem kéne itt lennem. Talán igaza van, és annyiban kellett volna hagynom a dolgot. Várni, hogy majd megjelenik valaki az ajtóm előtt, és bejelenti, hogy most már nincs remény. De akkor nem lenne bűntudatom? Azért, mert nem tettem semmit? Azért, mert azt tettem, amit kért? Utólag biztos jobban bántam volna azt, hogy a helyemen ülök, mint azt, hogy a keresésére indultam.
          Azt viszont nem hiszem el, hogy veszélyt jelentene rám nézve. Nincs olyan dolog, ami miatt ezt érezném. Nincs az a lehetőség a világon, hogy tényleg így gondoljak rá. Megforgatom a szemem. Sokáig. Valakinek, aki éppen azon rágódik, hogy a szerelme éppen meghalt vagy sem, két perc is sok.
          - Vártam. Nem tudtam mást tenni csak azt, hogy várok, átsírom az éjszakákat, nem tudok koncentrálni a munkahelyemen vagy az iskolában, de aztán megjelent a cikk a Prófétában, és tudni akartam rólad szól-e, nem pedig egy másik aurorról. Mivel senki sem világosított fel arról, hogy te vagy vagy sem, nem hagyott nyugodni a dolog.
          Komolyan, miért utasít el ennyire? Miért nem szereti, ha a közelében vagyok? Mire rákérdezhetnék, addigra elküld egy messzi székhez, valahol az ajtó mellett. Válaszokat akarok kapni, így engedelmeskedek neki. Odamegyek és ráülök. Nem a legkényelmesebb, de nem is egy délutáni teapartihoz készülődök éppen.
          - Akármit is akarsz mondani, nem fogok elmenekülni.
          Érdeklődve hallgatom a szavait, bár ahogy halad előre vele, úgy érzem egyre inkább, hogy ez nem csak egy sima üldözés volt. Most valahol örülök neki, hogy a szobát félhomály fedi. Érzem, ahogy belülről mardosni kezd valami, ami nem csak simán az aggodalom, hanem vegyül belé még valami.
          - Regi – suttogom.
          Kezemet a szám elé teszem. Igyekszem a legkevesebb hangot kiadni azért, hogy ne jöjjön rá, sírok. Igen, a könnyeim akaratlanul kezdtek el folyni, és nem is tudom elállítani őket. Nem szólok még azután sem, hogy ő már befejezte a beszédet. Nem tudom, mit mondhatnék, de így legalább már értem azt, miért gondolja, hogy veszélyes rám nézve. Hamarosan telihold lesz, de más akadályát nem látom.
          - Igazad van – szólalok meg, mikor már sikerül annyira leküzdenem a könnyeim, hogy csak árnyékként lehessen hallani a hangomon. – Tényleg biztonságosabb lenne, ha nem lenne egy vérfarkas a környezetemben.
          Felállok, de nem megyek közelebb, csak nem tudok már a széken ülni. Sétálok, de tartom a távolságot. Úgy érzem, ezzel megkönnyítem neki a helyzetet, és talán figyel arra, amit mondani akarok. Nem azzal lesz elfoglalva, hogy nekem ne ártson.
          - De ettől még gonosz voltál. Aggódtam a cikk után. Örültem volna, ha hallok felőled. Még annak is jobban örültem volna, ha azt mondod, soha többé nem akarsz látni, minthogy itt bujkálsz. Mert azt csinálod. A testvéred, a szüleid tudnak róla, hogy élsz? Vagy ők is kaptak egy ilyen levelet és azt hiszed, le van zárva az egész? Mi van a barátaiddal? Ha jól tudom, nem csak az aurorok között vannak barátaid, vagy legalábbis olyanok, akik törődnek veled.
          Másrészről viszont biztos nehéz dolog volt. Arra ébredni miután az életedért küzdöttél, hogy valamennyire mégis meghaltál. Hiszen innentől kezdve másként kell élned. Azért az a havi ciklus nagyon is meghatározó. Talán jobban, mint a nőknél. Elfog a bűntudat, hogy az előbb ilyen nagyon nekiestem. Nem kellett volna, talán én is pont így reagáltam volna a helyében. Nem, talán én már most sem akarnék élni, ha vérfarkas lennék.
          - Sajnálom, nem volt jogom, így neked esni. Megértem, hogy először magadban akartad helyretenni a dolgokat. De kérlek, legközelebb, ne dönts helyettem. Elég nagy vagyok már hozzá, hogy el tudjam dönteni akarok-e valamit vagy sem.
          Visszaülök a székre. Csak egy dolog jár a fejemben, de azt nem tudom meg merem-e kérdezni. Nem azért, mert félek tőle. Inkább a választól, a következményektől. Hogy bármi is lesz, azzal nehezebben fogok megbirkózni, mintha tényleg nem jöttem volna ide.

          - Mi lesz most? Mihez fogsz kezdeni? Mik a terveid?
 
Naplózva


Reginald Cobham
[Topiktulaj]
*****


Ex-Auror

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2018. 12. 24. - 00:44:26 »
+1


A sors általában van olyan kedves, hogy amit kerülnél, azt eléd tolja. Állatban éppen ezért sem menekültem előle különösebben, hanem álltam szemtől szembe a kihívásokkal. Tán ezért is lettem Griffendéles. Most mégis a kihívás jött elém, illetve hozzám, Esmé képében. Sejtettem, hogy ezt a találkozást nem kerülhetem el, vagy ha meg is tehetem, annak igen nagy ára lenne, leginkább rám nézve. Nem mintha mostanság ennek komoly jelentősége lenne még. Látom, hogy Esmé egyelőre nem érti a dolgokat, de ez nem is elvárható s bármennyire rossz passzban vagyok is, bármennyire nyúzott is vagyok, ezt figyelembe is veszem és türelmes vagyok vele. Kiküldhettem volna, hívhattam volna valakit a személyzetből s hazudnék, ha nem mondanám, hogy nem játszottam el a gondolattal, de az nem lenne jó. Mármint drasztikus és kétségeket kizáró megoldás lenne, csak Ő nem ezt érdemli.
- Nem is tehették, mivel titkos és bizalmas ügy volt az egész, nem akarták amúgy sem nagy dobra verni az esetet. - sóhajtok. - Én nagyon sajnálom, hogy ezen kellett átmenned, egyáltalán nem ezt érdemled. Ahogy én sem téged. - kibukik önként is a gondolat, amit jó ideje dédelgetek magamban, ami számomra már egyértelmű. Látom, hogy még most sem érti, hogy a zavar csak gyűlik benne, ezt pedig el kell oszlatnom, szóval egy egyszerű kérést intézek felé, majd bele is kezdek lassan.
- Ezt majd akkor döntsd el, ha a végére értünk. - sóhajtok, majd bele is kezdek a történetbe. Kegyetlen dolog? Igen, mert észlelem, hogy Esmére mindez milyen hatással van, hogy hamar eltörik a mécses. Ismerem már alaposan, tudom, hogy mikor hogy veszi a levegőt, hogy a hangja mitől remeg meg és még sorolhatnám... még a legrosszabb pillanataimban is összeraknám minden egyes arcvonását, annak rezdüléseit, lágy mosolyát, vagy éppen, - mint most-, bánatot kifejező mimikáját. Hiába próbál a homályba takarózni s hiába fáj nekem, hogy ő ettől szenved, kíméletlenül folytatom. Igaz, tompább ez az előadás, mint a nyers valóság, kihagyom a fájdalmat, a szenvedést, a részleteket, azt, ahogy újra és újra pengeéles fogak marcangolták a húsom, ahogy hallottam elroppanni a bordáimat a fenevad állkapcsa alatt... szóval bár borzalmasan érzem magam, ennek a végére kell érni. Végül elhallgatok s az ólomsúlyú csend zuhan reánk, amíg Esmé összeszedi magát s amíg én újra a mennyezet oly ismerős repedései felé irányítom tekintetem. Végül Esmé halovány, az alkonyi utolsó napsugarakra emlékeztető hangján újra megszólal s valami még nehezebb kezd terebélyesedni a mellkasomon, ahogy hallom a szavait. Igazam van. Persze. S mi mást mondana, minthogy tényleg nem biztonságos, ha a közelében vagyok? Nem hibáztatom, a mágusok ódzkodnak, a, - most már mondhatom-, a fajtánktól, pánik és rémület fogja el őket, vagy undor, nem egy munka azzal foglalkozik, hogy mi miért nem érdemeljük meg az életet valójában. S most valahogy úgy érzem, hogy nagyon távol vagyunk egymástól. Hogy könnyen lehet, Esmé is ebbe a világrendbe tartozik, hogy ő is hasonlóan gondolkodik. Láttam már sajna a legkedvesebb embereket is magukból kifordulni társadalmi ítéletek miatt s ki tudja, hogy ő ilyen tekintetben mit hoz otthonról? Egyszer Lupin mesélt róla, hogy mennyire utálta a vérfarkasokat a tulajdon apja... Járkálni kezd, én pedig minden pillanatban azt várom, hogy akár szó nélkül is kilép az ajtón. Hogy nem akar velem egy levegőt szívni. Lehet ez lenne a legkönnyebb. Egyszerűen meggyűlöl azért, ami vagyok, vagy csak irtózik tőle és... kész.
-Bujkálok? - szűkülnek össze a félhomályban is már-már állatiasan jól látó szemeim. Közeleg a telihold... s még a hangom is valahogy fenyegetőbb, morgósabb lesz, mintha nem teljesen ebből a világból jönne. - Alig pár napja tudtam először újra lábra állni, hogy sétáljak itt a folyosón. Szerinted olyan jó a party, hogy inkább idekötöztettem magam, el se vigyenek? - lóbálom meg egyik béklyós csuklóm magatehetetlenül. Indulatom persze hamar párolog, rá sosem tudtam sokáig haragudni abban a pár hónapban sem, amit kaptunk. - Esmé... én csak neked írtam levelet, más nem kapott s ha meghalok, arról a végrendeletem alapján értesültek volna a többiek. És nincsenek illúzióim, ha írok egy olyan levelet, mint amit említettél, öt percen belül verted volna a Mungó pultját, hogy toljanak eléd, akár élek, akár halok! - akár még a Fawcett klán egészét is képes lett volna mozgósítani ehhez, mert, mint ahogy aztán mondja, eléggé szuverén személyiségnek érzi magát s tudom én, hogy mennyire kitartó és mennyire akaratos tud lenni. - Abban igazad van, hogy magamban sok dolgot kell elrendeznem, de ez, mint mondtam, nem csak ennyi: nemrég a halál szélén billegtem, azóta pedig elemenként építek újra valami világot magam körül. Kérlek értsd meg angyalom: fizikálisan sem voltam képes sok dologra s ebben az állapotban senkit sem engedtek volna a közelembe. - más dologról nem is beszélve, például vérfarkas létemről. Na igen. A következő kérdése nem is lep meg ebből a szempontból, bár talán mást vártam, de így is jó, szóval összeszedem a gondolataim, hogy válaszoljak.
- Nos, ami azt illeti, az fix, hogy a testülettől leszereltek, így nem maradhatok auror. - már ez a bejelentés is a maga természetességében kellemetlen s kis szünetet is kell tartanom. - A többit még nem tudom, Kingsley be fog jönni a héten, hogy beszéljünk pár szót. Esélyesen lesz valami tippje, hogy mihez kezdjek magammal, hiszen a Rendben együtt harcoltunk, honorálni fogja bajtársi kötelékünk, ebben biztos vagyok. Az fix, hogy szeretnék kialkudni egy olyan nyugdíjat, ami legalább a Farkasölőfű főzetem anyagi vonzatát havi szinten biztosítja, ezen felül pedig meg tudom oldani a dolgot talán... a legbölcsebb lehet az lenne, ha Dover környékére költöznék az üres családi kúriába, ahol mindentől távol csendesen leélhetem a napokat, ameddig el tudom viselni azokat. - ez a legközelebbi és legkonkrétabb terv, amivel rendelkezem jelenleg s ez, ha nem is a legborúsabb, azért nem is teljesen optimista. Kingsley fontos tényező, mert függök attól, amit ígérni tud, momentán ő az egyetlen ember, akinek van kellő hatalma, lehetősége és tán akarata is, hogy segítsen nekem. Egyébként meg a családi vagyon rám eső részét kiadhatom spekulánsoknak, hogy kezeljék azt, én pedig a haszonból eltengessem vidéken az életem, még persze így is jobb körülmények között, mint a vérfarkasok többsége.
- Ami pedig azt a kérdést illeti, amit valóban fel szerettél volna tenni s amit nem mersz kimondani... - kis szünetet tartok, jelezve, hogy pontosan ismerem őt s azt is sejtem, hogy mit szeretett volna. Bennem még rejlik annyi bátorság, hogy legalább megpróbáljak belekezdeni. - Én nem hiszem, hogy megérdemellek téged Esmé. - rázom meg a fejem, ismételve is önmagam. De többet én se bírok mondani, mert a csomó újra nő a torkomban. Ez az egész rendkívül megvisel s egyébként sem vagyok jól így a telihold közelében. Inkább a halált kezdem most újra kívánni. Az lenne az egyetlen igazi megoldás arra, hogy ne szeressem Őt.
Naplózva

Esmé Fawcett
Moderátor
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2019. 01. 01. - 23:47:36 »
+1




          Egyszerűen nem tudom, mit tegyek. A reakcióm már megszületett és ki is mutattam, de valójában én nem így gondolkodok. Nem akarom, hogy azt higgye, csak azért, mert vérfarkas lett most megutálom. Nem, megijesztett, még nem találkoztam velük személyesen, és a legkevésbé sem számítottam rá, hogy valaha fogok. Sok dologgal megharcoltam már, sok mindent éltem meg, olyanokat is, amit egyébként nem kéne, és Reginald számára soha nem derülhet ki, ami szeptemberben történt. De ez most nem is arról szól, még akkor sem, ha egyébként érdemes lenne beszélni róla. Mert inkább most derüljön ki, amíg biztos vagyok benne, hogy nem fog majd utána menni egy esetleges bosszú miatt.
          Hogy félek-e attól, amit hallok? Igen, ezt le se tudnám tagadni, de akkor sem fogom kimutatni. Nem használna neki, ha most azt látná, hogy megrettenek tőle. Bár, lehet, hogy inkább ezt hallaná vagy látná, mert amit a fejéhez vágok az nem éppen igazságos tőlem. De egyszerűen nem tudom, hogy most mit kéne tennem. Attól félek, akármit is csinálok, akár jót akár rosszat, az csak rosszul fog lecsapódni benne. Bár, ahogy így visszagondolok a szavaimra, már a rossz oldaláról fogom meg az egészet.
          Nyugodtan hallgatom végig, és fedezem fel a válaszában az én mondandóm hibáit. Letámadtam olyan dolgokkal, amiket nem szabadott volna. Borzalmas személy vagyok. Nem is érdemlem meg, hogy itt legyek. Hogy a közelében legyek. Támogatnom kéne, de folyamatosan támadom. Végül leülök vissza a székre, és nem is mozdulok addig, amíg be nem fejezi a terveiről való mondandóját. Ez jól hangzik, és bár nem tudom elképzelni, hogy tudna egy helyben ülni, azt igen, hogy ezzel védeni akarja a környezetét. Már épp mondanám azt, amit én akarok, mikor meghallom a folytatást.
          Miért gondolja mindenki azt, hogy nem érdemel meg? Elliot is folyamatosan ezzel jött, és most Reginald is. És mi van akkor, ha én nem érdemlem meg őket? Mert hát mi a közös kettejükben? Én. Egyelőre küzdök a könnyeimmel, de biztos vagyok benne, hogy át fog majd látni rajtam.
          - Sajnálom. Én nem gondolkodtam mielőtt megbántottalak. Bele se gondoltam, hogy min mehettél keresztül csak az járt a fejemben, hogy mi van velem.
          Azt hiszem, hogy a többszöri bocsánatkérés nem fog sokat javítani a helyzetemen. Pontosan tudja, hogy bár képes vagyok így kimondani azt, amit gondolok, és utána szinte mindig bocsánatot kérni, most túlságosan is elvetettem a sulykot. És ahogy kitalálta, pontosan úgy is lett volna. Ha kiderül, hogy tényleg itt van, akkor addig nem nyugszok, amíg nem láthatom. Hiszen így is pont ezt csináltam. Addig jártam ide, amíg már menekültek előlem a recepciósok, és lényegében meg sem hallgattak mondták, hogy nem lehet. Azt hiszem, nagyon is túlzásba vittem.
          - Az új világod része akarok lenni.
          Jelenleg nem tudom eldönteni, hogy milyen formában, csak azt tudom, hogy a része akarok lenni. Akár úgy dönt, hogy a közelébe lehetek, akár úgy, hogy nem. De azért a jó híreknek is örülök.
          - Én nem ismerem személyesen Kingsleyt, de azt hallottam róla, hogy igazi vezető, és ha így van, akkor biztos kitalál majd számodra valamit. Aztán akkor... Akkor meglátogatlak, jó? Akkor amikor akarod, csak ne mondj ilyet, jó?
          Nem akarom hallani ezeket a szavakat. Felhúzom a lábaim, és éppen csak, de sikerül  a szék ülőkéjének a szélén megtámasztanom a sarkamat. Nem akarom, hogy lássa a könnyeim. Nem akarom, hogy hallja a hangom most. De kénytelen vagyok megszólalni, mert nem maradhat most itt kettőnk között ez a hatalmas és nagyon is mély csönd.
          - Nem dönthetsz helyettem is. – A végét dörmögve mondom csak. – De elfogadom, ha ez az utolsó szavad és nem kereslek többet.
          Igazából nem látom értelmét, hogy itt és most könyörögjek neki. Tudom, hogy miért van kikötve. Hamarosan telihold lesz, és azt is tudom, hogy hagyni kell őt, amíg megbékél. De ezt akkor is nehéz lesz elfogadnom. Ennyi idő után, mikor végre találkoztunk, mikor meg tudnánk mind a ketten nyugodni, hogy a másik rendben van, csak még jobban felborzoljuk az állóvizet és ki tudja, mikor fognak elülni a hullámok.
          Megtörlöm a szemem, mielőtt felállok a székből, és közelebb megyek az ágyhoz. Nem érek hozzá, bár megtenném. Csak látni akarom még egyszer az arcát, mielőtt elküldene, meg azt is, hogy a szemembe mondja, ha nem akar többet látni.

          - Akkor ennyi volt? Soha többé nem akarsz látni, még barátodként sem? Ne aggódj, akármit felelsz, tiszteletben fogom tartani a kérésed, és ha úgy akarod, akkor nem kereslek.
 
Naplózva


Reginald Cobham
[Topiktulaj]
*****


Ex-Auror

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2019. 01. 06. - 15:20:42 »
+1


- Nem tesz semmit. Sokszor a hirtelen adott reakció a legőszintébb. Egyébként van okod és jogod hibáztatni, ezt nem vitatom el. - nincs értelme és haszna sem, hogy konszolidáljak, hogy kompromisszumot keressek és nem is ez a célom. Egyszerűen megsérthetném, vagy elzárkózhatnék én és kész, ennyi lenne. Mégsem teszem meg, mert Esmé nem ezt, nem ennyit érdemel s a magamról alkotott képem maradványaiba se tartozik bele ez a fajta megközelítés. Nem, eldöntöttem, hogy egyenes és őszinte leszek vele mindig, már a kapcsolatunk elején s ezt nem áll szándékomban most megváltoztatni. Nem lehet ezt hazugsággal, a valóság eltagadásával, hamis megoldásokkal eltagadni, mert csak még több rosszat szülnének.
Tehát szavaimat az őszinteség fogalmazta s az a szándék, hogy a közeledő sírástól el-elcsukló hangú lánynak ne okozzak még több fájdalmat, kapott már tőlem eleget.
- Nem tudom, hogy lesz e új világom. - mondom ki csendesen és őszintén, mert jelenleg valójában nem látom, hogy minek is lehetne ő a része és hogyan. Persze az előbb felvázoltam egy tervet, elmondtam pár gondolatot amit a bennem működő életösztön diktált le itt a Mungóban üres óráimban, de ott van benne akkor is a kérdőjel, hogy Kingsley mit tud majd kínálni. Az is tény, hogy az öngyilkosság gondolata sem áll távol tőlem, elvégre kudarcot vallottam nem is akárhogy. Ennek pedig sajátos vállfaja lenne az a római megközelítés, amikor addig megy az ember az ellenségre, amíg valaki meg nem szerzi a végső diadalt. Felépülök és újult erővel megpróbálok lecsapni Fenrirre még egyszer, utoljára. Miért is ne? Kevés a vesztenivalóm, nyugodtan bele is pusztulhatok s ha magammal vihetem azt a fenevadat, akkor legalább nyugodt lehetek.
- Kingsley jó és méltányos. - bólintok. - Ugyanakkor egy személyben ő sem tehet semmit a vérfarkasok általános megítélése ellen, épp ezért kérdéses, hogy mit tud majd ajánlani.[/color] ez a gondolat foglalkoztatott egy ideig, de pár napja elengedtem, mert nem jutottam vele sehová.
- De mégis mit ne mondjak Esmé? Az igazságot? - emelem rá a kórtól kissé fakó szemeim. - Te vagy az egyetlen, akinek bármit is el tudok mondani nyíltan, őszintén, akiben igazán meg tudok bízni. Éppen ezért be kell látnod, hogy nem önsajnáltatás, ami a szavaim mögött van. Felesküdtem egy társadalom védelmére, a vérem ontottam érte, végigharcoltam egy háborút, most megpróbáltam levadászni Greybacket és... azzá váltam részben, ami ellen harcoltam, azzá, amit az a mágusvilág vet meg, amiért az életemet adtam volna, akit minimum leköpnének az Abszol úton sokan, ha tudnák, hogy micsoda. Ezért beszélek arról, hogy amíg el tudom viselni ezeket a napokat. - veszélyesen megnyíltam, még azt is elkottyantottam, amit nem kellett volna, de valahol már mindegy. Ha neki nem mondhatom el mindezt, akkor tényleg senkinek s a koponyámon belül cikáztak volna tovább, amíg valami bolondságra nem sarkallnak.
- Nem akarok dönteni helyetted. - dehogynem, meg is tenném, de igazság szerint nem tudom. Ehhez nincs elég erőm. A szavaiban ott csendül a szomorúság, a rezignáltság, de valami más is, valami, ami jobban fáj, mint bánatosnak látni őt: az a fajta csendes beletörődés, lemondás. Ő képes lenne arra, amire én nem, képes lenne ezen az ajtón kisétálni és vissza se nézni. Másként nem mondaná ki, amit kimond. Persze biztos hullatna egy-két könnyet... csak megrázom a fejem ahogy közelebb ér s a magam sápadt, elkínzott arcával tekintek az övébe. Nem tudok beszélni. Mély levegőt veszek s valahogy mégis belekezdek.
- Minden racionális gondolatom, józanságom azt mondja, hogy veszélyt jelentek rád. Egyrészt fizikailag. Másrészt ahogy a levélben írtam, fiatal vagy, előtted egy egész élet, lehetőségek és nem azt érdemled, hogy a saját épséged miatt, vagy értem kelljen aggódnod, netán az én ápolgatásomra kelljen fecsérelned az idődet. Boldogságot és egy saját, nyugodt családot érdemelsz, józan belátás szerint pedig ezt tőlem nem kaphatod meg, ezt sikerült is bebizonyítanom. Kérhettem volna, hogy más menjen, hogy ne nekem kelljen vásárra vinni a bőröm, de én a dicsőséget, az önzést választottam, a gőg kerekedett felül bennem és azt tettem, amit nem lett volna szabad.- halk a hangom, de nem az állapotom miatt, egyszerűen mindezt kimondani is rosszabb számomra, mint bármi ami az erdőben történt velem. Tudnék üvölteni, eltépni a béklyóimat, legalábbis belül így érzem magam, mert ami odabent mardos, az mindennél rosszabb, amit eddig valaha is tapasztaltam. Harmincnál is több esztendőm alatt ilyen helyzetbe még soha nem kerültem. Tekintetem viszont nem szakad el Esmé szempárjától. Szavaimban benne foglaltatik, hogy tudom hol hibáztam, beláttam azt és tudom, hogy ez következmények nélkül se maradhat. Részben nem is maradt, mert akkor nem lennék itt a Mungóban. Hónapokkal ezelőtt azzal nyugtattam magam, hogy ez lesz még a nagy, az utolsó, aztán igyekszem nyugalmasabb vizekre evezni. Csakhogy a hozzám hasonló bolondoknak mindig van egy utolsó. És sosem fogy el...
- Az a baj Esmé, hogy szeretlek. Mindennél és mindenkinél jobban s mégsem viselkedtem ehhez méltóan. És talán most sem, mert nem bírlak elengedni s megfosztalak mindattól, amit korábban mondtam. - végül elhallgatok s csak szép szemeibe nézek csendesen. Ő mondta, hogy nem dönthetek helyette, beszéljük hát meg akkor a dolgot s ne legyen ez tekintélyelvű parancsszavak játszótere. Jobban nem mutathatom ki, hogy felnőttnek és érettnek tartom őt, hogy tisztelem és becsülöm, mert ez az igazság. A korábban elhangzott szóval nem sűrűn dobálóztam még együtt töltött időnkben sem, mert mindig is úgy voltam vele, hogy aki sokat mondogatja, az elinflálja, elkoptatja és silány árnyékká válik, ha mondjuk minden ötödik mondatban benne van, mert ismertem én ilyen embert is. Indokkal és jelentőséggel mondtam ki még Esmé számára is azt, hogy "szeretlek" s nem túl gyakran. Egy részem tán picit bánja ezt, de valahogy mégis jól van így, hiszen igyekeztem ezt számára tettekkel pótolni, azokkal kimutatni, hogy mit is érzek, olykor azok többet árulnak el s beszédesebbek. Akárhogy is, most kezdem egyre inkább megérteni, hogy Catullus pár szavas epirgammája mit is hordozott magában s mennyire igazak a szavai, amikor azzal adja vissza érzelmeit, hogy: excrucior. Keresztre feszítenek, csak így egyszerűen, egy passzív, szenvedő ige formájában, mert nem ő cselekszik, ő csak elszenvedi a cselekvést.
Naplózva

Esmé Fawcett
Moderátor
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2019. 01. 11. - 00:07:43 »
0




          Komolyan nem tudom, mit kéne most tennem. Már nem érdekel a reakcióm, már nem érdekel semmi olyan, ami arról szólna, hogy vele minden rendben lesz. Mert tudom, hogy azt bárki mondaná csak hazugság lenne, amit a megnyugtatásomra mondana. Nem lesz semmi sem rendben. És most nem csak az egészségére gondolok, hanem a kapcsolatunkra is. Egy teljesen más világ kezdődik innen, amit meg kell tanulnunk kezelni, és amire valószínűleg nem leszek képes. Legalábbis nem rövid időn belül. Mert Reginald olyan óvatosságra vágyik és olyan figyelemre, amit én nem biztos, hogy meg tudok adni a szelességemmel és a felelőtlenségemmel.
          Figyelemmel hallgatom az érvelését Kingsleyről és a jövőbeni terveiről. Nem akarom elrontani a kedvét, de még ha a miniszterelnökről is van szó, nem fogja tudni megadni azt, amire Reginek szüksége van. Néha még én is csodálkoztam rajta, hogy mit lát bennem, de aztán szép lassan kezdtem rájönni. Pont ezért gondolom azt, hogy valami hiányozni fog belőlem. Valami kis apróság a lényemből.
          - De ők nem ismernek téged – fakadok ki az igazság hallatán. Mert akármit is akarnék mondani, ez lenne az igazság. – Nem tudják, hogy mit tettél, és mit fogsz tenni. Nem tudják, hogy nem vagy olyan, mint Greyback.
          Nem fair, hogy a társadalom ilyen elítélő. De persze tudom, hogy az emberek csak magukat védik valamitől, ami elől az ösztöneik súgják, hogy maradjanak távol. Mert normális ember hogyan tudna megmaradni egy vérfarkas mellett ezzel kockáztatva a testi épségét és azt, hogy egy napon majd ő is azzá változik. Igen, ebben az érvelésben meg is találom azt, ami miatt ez az egész beszélgetés elkezdődik.
          - Őszintén? – kérdezek vissza. Azt hiszem, megragadtam a lényeget. – Reginald, annyi mindent eltitkolhattam volna előled, néhányat meg is tettem, de azok is kiderültek. Ha nem lennénk őszinték egymással, akkor köztünk már rég nem működött volna az, ami most is idehozott.
          Teljes mértékben így gondolom. Tanultam abból a hibámból, amit Elliottal követtem el. A végén azért, mert tönkre a kapcsolatunk, mert nem voltam elég őszinte vele. Ezt másodszor nem akartam elkövetni. De most mégis ott állok, hogy választanom kell majd, és még ha én is mondom ki azt, amit akarok, vagy amit nem akarok, ott van a lehetősége, hogy Reginald ellent mond nekem. Úgy érzem, nem kéne különbséget tennem a szívem diktálta cselekedet és az eszem diktálta között. Meg kell találnom az átmenetet.
          Bólintok egyet, mikor meghallom, hogy nem akar dönteni helyettem. Örülök neki, így legalább tudom, hogy számít neki a véleményem, ami talán a végleges döntésem is lesz. Közelebb araszolok hozzá, de mikor látom, mennyire nem akarja, hogy megérintsem, akkor visszavonulok. Nem akarom kellemetlen helyzetbe sodorni. Nem jobban, mint amiben már egyébként is van.
          - Szerintem csak le akartad zárni a múltad, hogy új életet kezdhess. Legalábbis annyira újat, amennyire csak lehet.
          De az is lehet, hogy ezzel csak magamat akarom nyugtatni. Nem tudom, még mindig, hogy mi lenne a legjobb mind a kettőnknek. Mert tudom, hogy megőrülnék a gondolattól, ha nem érhetnék hozzá, egy idő után biztos nem bírnám. De talán megszoknám. És mi van a családdal? Igaza van, ha közös családot alapítanánk, akkor biztos vagyok benne, hogy állandó félelemben élnék a teliholdas idők alatt. Mégis úgy gondolom, hogy meg tudnánk oldani. A család olyan dolog, ami neki is megjár, nem számít, hogy mit gondol most.
          - Komolyan azt gondolod, hogy tudtad volna kérni azt, hogy más menjen? Úgy értem, ha megteszed, akkor nem bántad volna egész életedben? Feltéve persze, ha sikerrel járnak, mert ha nem, akkor még mindig adott lett volna a lehetőség, hogy elkapod.
          Ismerem már valamennyire, annyira, hogy tudjam, még ha most ezt is mondja, az nem változtat semmin. Bár fontos voltam neki, de talán a munkája még nálam is fontosabb volt. És én nem haragszom ezért, mert tudom, a biztonságom miatt dolgozott rajta. Mégsem tudom figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy apa is elhagyott minket. Ki tudja, talán még él, de mi van, ha belőle is vérfarkas lett és azért nem jött haza? Az aurorok, akik meglátogattak azt mondták, hogy a testét soha nem találták meg.
          Veszek egy mély levegőt és mire kimondanám, mit is gondolok, addigra meghallom a vallomást, amire annyit vártam. Hallottam már tőle, bár, nem sokszor és pont ezért jelentett olyan sokat nekem. Ettől pedig teljesen összezavarodok, hiszen az előbb még eléggé kezdett körvonalazódni bennem, hogy mit is kell tennem, de a szívem most hevesen kezd el dobogni, ami az ellentétét feltételezi. Utálom magam, még akkor is, ha ezt most meg kell tennem. Mert muszáj megtennem.
          - Én is szeretlek. – Egy pillanatra lehunyom a szemem. – Ez hozott ide, ez tartotta bennem a lelket, ez motivált. De…
          Nem tudom, hogyan kéne megfogalmaznom, hogy ne negatívan fogja fel azt, amit mondani akarok neki. Mondjuk nem is lehet majd másként, de remélem, megérti majd, miért döntöttem így.
          - Nekem ehhez idő kell. Túl sok így egyszerre, és át kell gondolnom, hogy mit és hogyan akarok. Erős vagyok, mindenki ezt mondja a környezetemben, de annyira, hogy ezzel együtt éljek?
          Tartok egy kis szünetet, amíg összeszedem a gondolataim. Még nem fejeztem be, de a könnyeimmel küszködök, és mivel ennyire figyeli minden rezzenésem, nem akarom elsírni magam.
          - Reginald, én nem akarlak elveszteni, de ehhez idő kell, remélem belátod. Nem csak nekem, neked is. Bízom benned, még mindig az életem adnám a kezedbe, de egy párkapcsolat más. A miénk elbírná ezt a súlyt?
          És továbbra is ott van az a kérdés számomra, hogy én elbírnám ezt a súlyt? Nem tudom, és ezért vagyok biztos benne, hogy esélyt kéne adni neki, de hogyan? Nem úgy, hogy mind a ketten megsérülünk, akár lelkileg, akár testileg. Ha meg is próbáljuk, azt nem párként, hanem barátokként kéne, hogy aztán újra, mikor már kiderült, hogy mi a helyzet, lehessünk egy pár.
Naplózva


Reginald Cobham
[Topiktulaj]
*****


Ex-Auror

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2019. 01. 20. - 22:16:45 »
+1


- Igaz, rajtad kívül senki nem ismer igazán mélyen. - bólintok s most ez nem szarkazmus, nem cinikus megjegyzés, csak a valóságot mondom ki őszintén, pontosan úgy, ahogy gondolom. - És ezt senki nem is fogja megtudni. Ha elkaptam volna... ha netán mind a ketten meghalunk... szebb lett volna. Így egy kellemetlen fiaskóvá vált, amit a lapok annál jobban nem fognak megírni, amit olvashattál s ami annál mélyebben sosem lesz téma sehol. Egy ürüggyel leszerelnek, hogy a méltóságom maradványait megőrizzék és kész. Aztán ha bárkivel találkozom és rájön, hogy mi vagyok, csak az előítéletek maradnak. - halkan, de érthetően sorolom el mindezt, tán kissé több keserűséggel a hangomban, de azt hiszem, hogy ez indokolt és megérthető. S nem is meglepő, mert az utolsó nagy fájdalomra is készülök: hogy Őt is elveszítem bizonyos értelemben.
- Na igen, van egy pár hátulütője, ha auror a párod... picit nehezebb becsapni. - most először halványan kuncogok is, de a fájdalom áramlik végig testemen az enyhe rázkódásra s igyekszem gátolni, hogy ez kiüljön elkínzott arcomra. Tán fel se fog tűnni. - Vagy csak te hazudsz rosszul és még egy szerelmes férfi is meglátta ezt. - ezt nem bírom megállni, hogy ne tegyem hozzá. Kedélyeskedés? Kétségtelenül s újabb fájdalmas kuncogás az eredménye, de ez kell. Na nem pont a fájdalom, ez a kis pillanat, ez a leheletnyi könnyedség, ami után új lendülettel lehet folytatni. Ami enyhe szellő volt a hőségben.
- Ebben is van igazság. - bólintok. - Csak az a baj Esmé, hogy a magamfajtának mindig van következő... mi, akik belekóstoltunk a vér ízébe, a háborúba, sosem leszünk ugyan olyanok. Egy részünk poszt-traumás stresszben szenved. Van, aki csak kissé üldözési mániás lesz. És van, aki egyszerre borzad és tölti el féktelenség attól, amit átélt, aki minden borzalom ellenére is látja a dicsőséget a dologban és nem tud megállni. Akinek mindig van egy következő... aki nem tudja elfogadni a beteljesülés keltette űrt. - tekintetem nem szakad el az övétől egy pillanatra sem. Beszéltem neki a háborúról, ő is megélte, de nem úgy, ahogy én. Nem azokban a mélységekben. Énemnek erről a részéről pedig talán sose beszéltem vele, mert takargattam, tagadtam, elástam... nem akartam vele szembenézni, mert undorral de rajongással is eltöltött, pont, ahogy mondtam. Az ambivalens érzések helyett pedig inkább szerelmünkre gondoltam s abban találtam menedéket, attól akivé éreztem, hogy válhatok. Mégis eldobtam ezt. Döntöttem és rossz döntést hoztam. Megmérettem és könnyűnek találtattam.
-Persze, hogy bántam volna! Egyenesen következik abból, amit mondtam. De a lemondást is meg kell tanulni s be kell látnom, hogy bőven elég vigasz lett volna minden reggel magam mellett látni, hogy ébredezel bármilyen dicsőség helyett s bármilyen lemondás mellett. - sóhajtok. Bűnbánatom egyértelmű jele, hogy beismerem a hibám elfogadom a dolgot és nem menekülök előle. Nem próbálom kimagyarázni, takarózni valamivel. Lehet Esmé most utál meg, most undorodik meg tőlem, ahogy én magamtól, de... rászolgáltam. Nem tagadhatom.
Szavaira a fájdalom után egy meleg érzés árad szét, még ha csak pár pillanatra is, de akkor is van pár másodpercem erre, mielőtt folytatná. Mielőtt a méz megkeseredne, ürömmé válna ereimben. Már ez is ajándék volt, ha azt veszem. Ott a "de"... és ami egy "de" előtt hangzik el, az sokszor captatio benevolentiae, szófia szavak a jóindulat megnyerésére. Hallgatom a szavakat ahogy tompán koppannak, mint föld rögei egy deszkán, legalábbis bennem így érkeznek.
- Sírhatsz Esmé nyugodtan. Nem attól leszel erős, hogy nem teszed. - látom rajta, hogy erős a késztetés, hogy küzd, de pont én mondom ezt? Csomóval a torkomban. De én más okból nem teszem, leginkább azért, mert még nem hallottam, hogy mi a teljes gondolatmenete, meg akárhonnan is nézzük, de én vagyok a legkiszolgáltatottabb, legmegalázottabb helyzetemben, épp ezért nem tehetem meg, hogy utat engedjek ennek. Ha már mindezt látnia kellett, legalább ezt még ne. Persze mernék előtte sírni. Lehet meg is fogom tenni. De még nem.
Aztán picit megkönnyebbülök. Könnyebben jön a levegő, könnyebben tudok megszólalni. - A legtöbb, amit egymásnak ígérni tudunk, az az idő tehát. Egy szünet. Én felépülhetek, talán kissé lelkileg is, te gondolkozhatsz. Nem mondok időkorlátot. Tudni fogjuk, hogy ez mikor ér véget és mikor jutunk oda, hogy újraépíthetjük mindazt, amit tönkretettem, vagy az bús romvár marad csupán. - kérdésére még nem válaszoltam, de arra, amit igazán meg kellett vitatni, arra igen. Ő megtette a maga ajánlatát, én valamivel konkrétabban az enyémet. - A súly hatása pedig majd eldől, amikor annak el kell. Mindkettőnkben van egy válasz, de ezt nem érdemes most kimondani. - teszem hozzá még csendesen, majd elveszem újra a poharam és iszok. Kegyesen úgy rögzítettek, hogy ezt szabadon megtehessem. Önzőség ez a részemről? Talán, de nem tartom teljesen úgy, mert tudom, hogy az első pár finom jelre megteszem amit kell, hogy ez ne alakulhasson ki, hogy az én önzőségem uralkodjon.
Naplózva

Esmé Fawcett
Moderátor
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2019. 01. 26. - 21:00:43 »
+1




          Nem gondoltam, hogy valaha fogok örülni valaminek, ami aztán szomorúsággal tölt el. Nem tudom, hogyan lehetséges az, hogy valaki egy ilyen mértékű hullámvasúttal úgy tud megküzdeni, mintha nem történt volna semmi. Ugyan, mégis ki tudná elhitetni a másikkal, hogy minden rendben van, ez csak egy átmeneti időszak, ha valójában az nem úgy van? Ezt senki sem hinné el nekem, én nem vagyok olyan. Reginald is átlát rajtam, mintha egy üveg lennék. Eleinte azt gondoltam, hogy csak auror érzékei miatt, de végül kezdtem rájönni arra, hogy én magam nem tudok neki hazudni. Valami mindig elárul, amit ő észrevesz. Oké, talán ezeknek a jeleknek az észrevételéhez szükség van az aurori képességeire, de erről viszont inkább már ő tud csak nyilatkozni.
          Elmosolyodom, ahogy szóba hozza ezt, és igazat is adok neki. Nem vagyok már olyan, mint régen. A szüleim szemébe bármikor belehazudtam, hiszen tudtam, nagy baj nem lehet belőle. De ez mostanra megváltozott. Ha bárkinek hazudok, az rajtam csattan és talán olyan mértékben, amiből nem tudok kilábalni.
          Szomorúan hallgatom végig, amit mond. Talán ez lett volna a sorsunk? Még ha most vissza is mondja a küldetést, akkor megy majd egy következőre? És ha ott történik vele valami, akkor meghal? Tudom milyen auror családjához tartozni, de talán nem jól mértem fel a veszélyeket. Anya mondta, hogy néha nagyon nehéz, de soha nem gondoltam, hogy ennyire az lenne. Hogy ilyen formában lenne nehéz.
          Végül összeszedem a bátorságom, és igyekszem a lehető legkíméletesebben elmondani, hogy mit gondolok. Igazság szerint ezzel valahol véget vetek a kapcsolatunknak másrészről viszont megtartom a lehetőségét annak, hogy legyen folytatása. Olyan rossz, hogy ennyire ismer. Nagyon küzdök a könnyeimmel, talán annyira is már, hogy le se tudnám tagadni.
          - Nem lenne egyikünknek sem jobb, ha most sírnék.
          Sírtam már eleget, és úgy tűnik mégsem. Hiszen érzem, ahogy gyűlnek bennem, ahogy kikívánkoznak, és végül útnak is indulnak. Ha akarom, ha nem, nem tudom visszatartani őket. A felsőm ujjában törlöm meg a szemem, majd keresem ismét a figyelmét.
          - Remélem, így lesz, mert nem akarlak elveszteni, de tudom, hogy ez most egy olyan fontos dolog, ami nem feltétlenül hoz össze minket. De ha úgy döntünk, hogy… - elcsuklik kicsit a hangom, úgy tűnik mégse sikerült kiengednem mindent az előbb. Összeszedem magam, majd folytatom. – mégse folytatjuk közösen, szeretnélek akkor is látni. Barátokként. Néha összefuthatnánk.
          Igazából nem tudom, hogy jó ötlet volt-e ezt így kimondani, de úgy gondolom, hogy az őszinteség talán megkönnyíti most is a szakítást, és a későbbiekhez is talán ad egy kiskaput. Nem akarok teljesen elzárkózni előle, de az biztos, hogy újra meg kell ismernünk egymást. Neki is új még ez a helyzet, és valljuk be, nem nekem kell elsősorban alkalmazkodni a helyzethez, hanem neki. Én könnyen meg tudom oldani a helyzetet, ha rosszra fordul, akkor megyek, hoppanálok, nem hagyom, hogy bántson, de ő nem tud elmenni saját maga elől.
          - Reginald, ígérd meg, hogy nem csinálsz hülyeséget. Akkor veled maradok most is, megoldjuk, csak ne csinálj hülyeséget, jó?
         Újra kicsordulnak a könnyeim. Olyan kegyetlen a sors, hogy még egy ölelést sem engedélyez. Akkor mikor újra találkozunk és mind a kettőnknek szüksége lenne rá. Önzőség lenne a részemről, ha odalépnék mellé és rávetném magam az ágyra. Még ha nem is szó szerint, de akkor meg lenne ideje ellenkezni.
          - Csak egy pillanatra, had öleljelek meg, kérlek. Ha kell szagsemlegesítem magam.
          Nem tudom, hogyan tenném, de biztos lenne rá valami megoldás. Vagy belefeküdnék valamibe, ami elnyomja az én illatomat. Bármit megtennék annak érdekében, hogy azt a pillanatot átélhessem. De persze megértem azt is, ha nem. Fel sem tudom fogni milyen nehéz lenne neki az a pillanat, de átmenetileg engem megnyugtatna, hogy nem csak látom életben, hanem érzem is.
Naplózva


Reginald Cobham
[Topiktulaj]
*****


Ex-Auror

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #12 Dátum: 2019. 02. 09. - 21:10:07 »
+1


- Az előbb már megtetted. - vonom meg a vállam. - Persze rosszul esik látnom, hogy szomorú vagy, fájdalmas dolog, de a fájdalom a mindennapjaim része immár. Miattam ez nem számít. - osztom meg vele őszintén gondolataim, hiszen sejtem, hogy erre gondolsz s az is igaz, hogy amikor meséltem korábban, akkor halottam a sarokban szipogni-hüppögni picit. Ez természetes. Egyikünknek sem könnyű, mindkettőnknek fájdalmas, de az ember vagy elviseli, vagy olyan menekülési utat választ, amivel végső soron csak árt önmagának. Az én torkomban is fel-felgyűlik a csomó, hunyorítanom kell néha, picit megmozgatni a szemeimet, de tudok magamon uralkodni. Kettőnk közül az én könnyeim lennének rosszabbak, szóval uralkodom magamon. És ebben az is segít, hogy van, amit meg kell beszélni. Attól is függ, hogy van e értelme könnyet hullatni. Magamat sosem siratnám el, az öngyász szánalmas dolog, még ebben a helyzetben is így gondolom. Nem, én nem sajnálom és sajnáltatom magam, ha negatívan és lemondóan fogalmazok, az igazából a büszkeségem megmaradt foszlányairól szól. Egyfajta sajátos (önző) becsületről. Akárhogy is, szavaimra talán jobban feloldódott Esmé s nem fojtja vissza, amit a természet diktál. Látom a könnyeit, látom a bánatát, de nem hagyom, hogy ez engem most befolyásoljon. Túl komoly a helyzet ahhoz, hogy ennek engedjek. Szóval inkább koncentrálok és harcolok az amúgy is megoldhatatlan ösztön ellen, hogy karjaimba akarjam zárni, le akarjam törölni a könnyeit. Le vagyok kötözve... még mindig.
- Én se akarlak elveszíteni téged Esmé. Amit kérsz, az viszont... nem mondok rá kategorikusan nemet, az irreális lenne. Azonban azt tudnod kell, hogy egyetlen volt párkapcsolatommal sem váltottam egy szót sem szakítás óta. Soha. Az, hogy mi barátok lehessünk, talán évek múltán történhet meg. Egyszer. - nem akarom hiú reményekkel hitegetni, őszintén és egyenesen fogalmazok most is. Kegyetlen esetleg? Sajnálom, de ez az igazság. Nő és férfi barátság? Különleges körülmények között előfordulhat, de tapasztalataim szerint a világ törvényszerűségeinek eléggé ellentmond. Jelenleg úgy gondolom, hogy egy ilyen baráti viszony több gyötrelmet okozna a kelleténél és lehet önző vagyok, de az ő lelki békéjéért és öröméért egy ilyen áldozat sok lenne, mert végső soron nem hagyná a lelki sebek gyógyulását, ennek a következményei pedig messze mutató és beláthatatlan károkat is okozhatnak. Na meg persze rémlik az is az együtt töltött időből, hogy a volt vőlegényével igen fura és sajátos viszonya volt Esmének, amit zokszó nélkül toleráltam, de ha van helyzet, amit elkerülnék, az pont ez.
- Felfogtad Esmé milyen rosszul hangzott amit mondtál? Ha úgy döntenék, hogy saját kezűleg véget vetek létemnek, annak nyomós oka lenne. De igazi rohadékság a másikra ilyen jelszóval ráakaszkodni, hogy az Ő léte tart vissza valamitől... - sóhajtok újfent. - Megnyugtatlak: jelenleg nincs napirenden, hogy rituálisan végezzek magammal. És nem kell valamiféle kötelességtudatból, vagy ezt illető félelmed hatására velem lenned, velem foglalkoznod. - sorolom neki, magamban azon merengve, hogy ez azért egy komoly probléma lenne s innentől hová is tegyem érzelmi megnyilvánulásait? Keresnem kell majd a szánalmának jeleit gesztusaiban, hogy kiszűrhessem mi az, amit az én védelmem érdekében tesz, és mi az, ami az ő őszinte vágyaiból, érzéseiből fakad? Sajnos erre szükség lesz. Persze sejtem, hogy ez valahol a saját ilyen irányú tapasztalataiból ered, de ez nem volt egy túl jó húzás.
- Jó. - bólintok végül, ahogy picit mérlegelem a kérését. Ha ezt megtagadnám tőle végtelenül megbántanám, jó üzenete sem lenne s akkor minek is beszéltem arról, hogy van még a gyógyulási folyamatok után valami esélyünk? Le vagyok rögzítve biztonságosan, nem változtam még át, végső soron ez így nem vészes még. - Nem kell a szagoddal foglalkozni, pontosan tudom, hogy milyen az Esmé. Csak annyit kérek, hogy azért óvatosan, mert még nem vagyok teljesen rendben. - nem tudhatja, hogy hány és milyen nehezen gyógyuló harapás "ékíti" a testem jobb oldalát mellkastól combig, hány bordát roppantott el a farkas állkapcsa száraz faágként, hány belső szervemet kellett rendbe pofozni ennek hatására... és nem is fogom ecsetelni, mert van egy olyan érzésem, hogy holnap reggelig itt zokogna utána. Nem fogok neki erről mesélni soha. Majd csendes magányomban kiírom ezt magamból és kész.
Naplózva

Esmé Fawcett
Moderátor
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #13 Dátum: 2019. 02. 11. - 22:27:40 »
+1




          Mondanám, hogy meglep, de nagyon nem, hogy feltűnt neki a korábbi szipogásom. Ennyire nem tudom elrejteni azt, ha van valami bajom. És annyira nem takart el a félhomály sem, ha mást nem, a mozdulatot biztos látta, ahogy megtöröltem a szemem. De kettőnk közül nem én vagyok az, akinek a leghihetetlenebb pillanatban is tudnia kell megtartania a pókerarcát. Ha jól emlékszem erre mondta mindig, hogy szakmai ártalom, de tudom, hogy azért nem teljesen.
          Nagyon fáj. Fáj kimondanom azokat a szavakat, még ha feltételezésként is szánom, nem akarom elhinni, hogy ez történik. Mit kéne most tennem? Úgy érzem, megszakad a szívem. Nem miattam, hanem miatta. Bár jót akarok, de valahogy mégis úgy érzem, csak a kést forgatom benne, amit a saját gondolataim és jelenlétem döfött bele, mikor beléptem a szobába. Talán ez a válasz az, ami kinyitja végül a könnycsapokat, de nem bánom. Legyen inkább tiszta az egész, mielőtt még bármelyikünk is hamis reményekbe kergetné magát.
          - Megértem. De ha időbe is telik, akkor sem mondok le rólad. Semmilyen formában sem.
          Természetesen ez két személyes feladat lesz, ha meg is gebedek, akkor sem fogom tudni tartani vele a kapcsolatot, ha ő nem akarja. Remélni tudom csak, hogy én nem tartozok majd azok közé az exek közé, akivel soha többé nem beszél. Mi nem egy vita vagy valami ostoba szakítás miatt megyünk most szét, még ha esetlegesen ideiglenesen is, hanem mert egy olyan dologgal találtuk szembe magunkat, amit mind külön, mind közösen is meg kellene majd tanulnunk kezelni. Ez azért szerintem nem ugyanaz. Persze a végeredmény szempontjából mégis valamennyire az.
          - Igen, fel. De tudom, milyen, mikor az ember kétségbeesett. Tudom, hogy olyankor bármit megtenne a nyugalomért, a békéért, hogy véget érjen a szenvedés. Tudod, hogy nem csak légből kapott dologról beszélek.
          Nem az első dolgom volt elmondani, de úgy gondoltam, joga van tudni róla. Azóta nem esett meg velem, hogy valaha arra gondoltam volna, pedig voltak már kemény napjaim. Az utolsóról nem is beszéltem neki, pedig joga lenne tudni róla. De mit fájdítsam a szívét még jobban? Ha egyszer úgy alakul, akkor elmesélem mi történt ott az erdőben.
          Örülök neki, hogy vele kapcsolatban nem kell erre készülnöm. Másrészről viszont úgy gondolom, félreért. Megpróbálom megmagyarázni mire gondoltam.
          - Nem gondolom, hogy pesztrálnom kéne téged, de tudom, hogy nem mindig jó egyedül lenni, főleg, ha olyan gondunk van, ami marja belülről a lelkünket.
          Nem akarom tovább ragozni, valószínűleg ezzel nem is segítek neki, hanem csak rontok a helyzeten. Inkább felkészülök arra, hogy kilépjek a helyiségből. Lassan jön az éjszaka, a vizit, és engem is hiányolnak majd onnan, ahova eredetileg mentem. Bár, az is biztos, hogy oda nem fogok majd visszamenni. Egyenesen hazamegyek majd, ahogy kell… kellett volna már korábban.
          - Rendben, vigyázok.
          Azért átjár a boldogság, mikor végre megkapom az engedélyt arra, hogy hozzáérjek. Tudom, még közel sem lehet tökéletes az állapota, de attól még örülök neki. Talán könnyebb lesz ennek a szakasznak a lezárása is. Közelebb megyek az ágyhoz, kicsit behajolok, karomat a nyaka köré fonom, fejemet a mellkasára hajtom. Mindezt pont olyan óvatosan, mintha tojáshéjakon járnék. Hallom, szívének kalapálását, legalább olyan ritmust ver, mint az enyém. Csak pár pillanatig tart, aztán a homlokához hajolok és adok rá egy puszit.
          - Ideje mennem – egyenesedek ki. – Hamarosan biztos jönnek megnézni, hogy mi van veled.
          Nem tudom, mikor látom újra, csak azt tudom, hogy nagyon nehéz szívvel hagyom most itt. De nem lehet itt örökre. Nem szép dolog tőlem, hogy a helyzetére fogom rá azt, hogy mennem kell. Egyébként is lassan ideje lenne távoznom, akár akarnék, akár nem.
          - Annyi minden van, amit meg kéne beszélnünk. Ha úgy érzed, dobj meg egy bagollyal – megsimogatom az arcát, tényleg nehezemre esik itt hagyni. – Megváltozott a címem is, ne keress a régi lakásomban.
          Úgy érzem, ezt még el kell mondanom, mielőtt egyszer csak felkerekedne, és valaki olyannal találná szembe magát, akivel nem kéne. Lassan indulok el kifelé, de csak elérem az ajtót. Felkapom a táskám az ott lévő székről, intek egyet, mielőtt kilépnék a szobából, majd rohamléptekkel elhagyom a helyet. A könnyeim immár szabadon indulnak útjukra. Csak az előtérben veszem észre, hogy a sütiket egy másik széken hagytam. Nem baj, talán nem romlik meg. Bár, abban jobban reménykedem, hogy újra látjuk még egymást.



Köszönöm a játékot. Mosolyog
Naplózva


Reginald Cobham
[Topiktulaj]
*****


Ex-Auror

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #14 Dátum: 2019. 02. 12. - 17:24:30 »
+1

Nem hitegetem Esmé-t hamis reményekkel, őszintén és kendőzetlenül mondom el a véleményem kérésével kapcsolatban. Lehet ez kegyetlen, lehet nem esik jól neki, de ez az igazság. És tán még kompromisszum is van benne egy kiskapuval, a lehetőséget meghagyom.A jelek szerint pedig ezt ő is megérti, mire bólintok. Halvány örömmel tölt el ez, mert ha volt valami, ami a jó együttműködésünk jele volt mindig is, hát az ez: el tudtuk és el tudjuk fogadni a másikat és nem csak elfogadni, de meg is érteni. Ez nagy dolog szerintem.
- Megható a ragaszkodásod. Akárhogy is, én valamilyen formában mindig veled leszek. - talán ezt a levelemben is írtam, de lehet, hogy nem. Az emlékeiben meglesz a magam helye, ha nem látnánk egymást többet, akkor is. Erre pedig sajnos azért van esély. Magamnak köszönhetem a dolgot, ez nyilvánvaló, ahogy jobbára egész mostani helyzetemet. Természetes, ha ilyenkor az ember számot vet magával s tán kétségbeejtően sötét gondolatok is eszébe jutnak, ezt Esmé is tudja, ugyanakkor amit ennek kapcsán mond, abban érzek némi visszásságot, olyan, mintha a saját esetleges kétségbeesettségemmel zsarolnék ki valamit. Ez a tudat pedig inkább elfogadhatatlan, mint a vérfarkas lét. Fura lennék? Lehet, de ilyen vagyok. Még mindig.
- Tudom, hogy ezzel tisztában vagy és elég sok a tapasztalatod. - jegyzem meg csendesen és komolyan, hiszen érzem, hogy az érzelmek mellett mi mondatta ezt vele, még akkor is, ha félreértettem, vagy nem fogalmazott jól. Olyan dolog ez, amit nincs szükség igazán eldönteni egyelőre.
- Mindenkinek más segít. Van, akinek beszélni kell róla, van, aki kiírja magából és van, akinek a magány tud segíteni, bár aláírom, hogy az a ritkább. És a többség pedig valamibe menekül inkább. - biccentek szavaira, hiszen igaza van, a magány nem mindenkire hat jól alapjáraton sem. Az ember társas lény, a meghatározó evolúciós szocializációját a paleolitikum halász-vadász-gyűjtögető társadalmában érte el, ez pedig azt jelenti, hogy egy pár száz fős, törzs méretű szociális háló hiányában mentálisan egyre inkább károsodik, problémák lépnek fel... ugye milyen jó, hogy így fekvőbetegként van időm olvasni? Szóval való igaz, az ember társas lény, ez a krízis helyzetekben kritikusan igaz. Viszont én érzésem szerint momentán kívül állok a normális emberek körén, a saját sérültségeim és traumáim más irányba terelnek s ez a magányt favorizálja inkább. Legalábbis most így gondolom.
- Köszönöm. - biccentek újfent. Rossz érzés, hogy olyan, mintha üvegből lennék, hogy ilyeneket kell mondanom, de nem kaphat el a hév és kénytelen voltam szólni. Nem tudhatja, hogy milyen állapotban vagyok s eszem ágában sincs ezt elmondani neki, sőt, talán soha sem fogom, mert lényegesnek nem nevezhető, cserébe viszont nem érezné jól magát tőle és semmin se változtatna vagy segítene. Szóval végül csak szimplán kiélvezem a közelségét, az illatát, az érintését, a testéből áradó melegséget, mindent, ami ő... mert valahogy úgy érzem, hogy Esmé igyekszik ebbe az egy gesztusba mindent belesűríteni, még ha óvatosan is, és ez egyszerre fájdalmas és édes, ahogy ajkai is sápadt, kissé hidegen verejtékező homlokomon. Egy kis ideig nem tudok megszólalni, a szemem is zárva tartom. Mély levegő. Tüdőmbe és oldalamba nyilall a fájdalom, de ez kell. Visszaránt a fizikai valóságba.
- Még lesz egy esti vizit valóban. - bólintással nyugtázom ismét szavaim, lekötözve sok gesztusra nincs lehetőség... bár ugye van némi mozgásterem. - Írni fogok, efelől nyugodt lehetsz. - azt pedig megjegyzem, hogy már máshol kell keresnem. Mondjuk én is költözni fogok szerintem, de ezt át kell még gondolni. Még vethetek rá pár utolsó pillantást. - Isten veled Esmé! - búcsúzom tőle, majd zárja az ajtót, én pedig a mennyezetre függesztem a tekintetem s nem is tudom, hogy mennyi idő telik el így, de fejben már igen távol járok. S az álom így ér utol... mert ma még nem változom át. Majd holnap.

Köszönöm a játékot!
Naplózva
Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2019. 01. 11. - 16:15:22
Az oldal 0.145 másodperc alatt készült el 46 lekéréssel.