+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Előtörténetek
| | |-+  Futottak még
| | | |-+  Ethan Chevrier
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Ethan Chevrier  (Megtekintve 1422 alkalommal)

Ethan Chevrier
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2018. 11. 28. - 21:25:47 »
+2

ETHAN CHEVRIER



         Alapok

jelszó || "ahova Elliot bácsi befér oda be is megy..."
így ejtsd a nevemet || Ítön Sövrié
nem || férfi
születési hely, idő || Lyon; 1974. 10. 14.
horoszkóp || mérleg
kor || 25
vér || arany
munkahely || egyelőre nincs
 


         A múlt

1997.

– Ethan Chevrier. Huszonhárom éves, az egyik legpatinásabb francia aranyvérű család, a lyoni Chevrier egyedüli fiúörököse – sorolta monoton hangon a tőlem alig fél méterre álló, középkorúnak tetsző varázsló a legfontosabb tudnivalókat rólam. Ahogy egy rövidebb szünetet tartott, a kezében fogott vékony aktára néztem. Furcsa volt belegondolni, hogy jelenleg ennyit jelentek a teremben összegyűlt tömegnek. Pár megsárgult, elbűvölt papírt, rajta tényszerű adatokkal és számokkal. Bár ahogy a helyiség közepén térdepeltem, a testemet gúzsba kötő különféle varázslatokkal mozdulatlanságra ítélve, én sem éreztem magam többnek. Csupán egy üres, távoli valakinek.

– Halálfaló – tette még hozzá a férfi mindennemű érzés nélkül, a terem nagy része pedig felhördült. Valószínűleg azok, akik úgy léptek be a terem vaskos kapuján, hogy nem tudták, egy körözött tömeggyilkos kihallgatására érkeztek.

Az egészen meglepett suttogásokat hallva végül én is megpróbáltam jobban kiegyenesedni, már amennyire abban a kicsavart testhelyzetben képes voltam rá. Körbenéztem a teremben, és nem mással szembesültem, mint gyűlölködő, megvető, indulatos tekintetekkel. Mindenki méregetett, sziszegett. Volt, aki a kezében fogott pálcáját is úgy szorította, hogy még több méter távolságban is láttam fehérleni az ujjbegyeit.

– Ma délelőtt fél tízkor, szabad akaratából adta fel magát a Londoni Mágiaügyi Minisztériumba belépve.
Ismét hallgatás következett. Néma, kínzó csend, amely csak további súlyként nehezedett elzsibbadt vállaimra.

– Beszéljen, mindent tudni akarunk! – szólt a nekem szánt parancs. Csak bólintottam, és a számat eddig némaságra ítélő varázslat végre engedte, hogy megszólaljak. Azonban hiába kezdtem beszédbe, a hangom csupán idegen, rekedtes baritonként visszhangzott az óriási teremben.

– Azért adtam fel magam, mert segíteni szeretnék. Bármit is akarnak megtudni, minden kérdésükre szívesen válaszolok – mondtam első körben teljesen nyugodtan és érzelemmentesen. A velem szemben álló faggatóm ettől sem tűnt kevésbé fenyegetőnek. Elégedettnek pedig még annyira sem. De nem érdekelt. Nem azért adtam fel magam, hogy bárki elégedett legyen. Egyedül saját magamért tettem.

– Kezdje az elején. Hogyan lett halálfaló? – Az első tényleges kérdés egy idősebb boszorkánytól érkezett. Az ő szemében sem tűnhettem túl bizalomgerjesztőnek, ám az ő arcán kevésbé láttam negatív érzéseket visszatükröződni.

Először csak bólintottam, jelezvén, hogy megértettem a kérdést. Aztán mesélésbe kezdtem.

-----

Lyonban születtem 1974-ben, a Chevrier családi tizenötödik generációjának elsőszülöttjeként. Édesanyám Aaida Chevrier volt, egy gyönyörű és energikus nő. Egy olyan kivételesen erős és karakteres asszony, aki kellemes jellemével bárkinek a szívébe könnyedén beférkőzött. Őszinte volt, elegáns, és hihetetlenül nyitott az élet dolgaira. Egyszerűen egy égi jelenéshez volt hasonlatos. Ha megjelent, minden szem aranyló hajzuhatagára és pajkosan csillogó, égkék szemeire szegeződött. Olyan ember volt, akinek a szavai nyomán szinte még a tér is meggörbült. Vagy legalábbis eképp él az emlékeimben.

Végtelenül szerettem. A mosolyát, a kedves kacaját. Mélyen magamba ittam minden egyes nekem szánt szavát és játékos érintését. Anyám volt nemcsak a ház, de az egész család szíve. És ahogy utólag visszagondolok, az ő elvesztése indította meg a család tragédiáinak sorát.

Kezdetben minden idilli volt, szinte már-már túlzottan is tökéletes. Boldogan éltünk. Anya, az őt végtelenségig imádó, gondoskodó apám, és én. Meg persze a minket szolgáló emberek tucatjai, akik a lyoni kastélyunkban és annak környékén tevékenykedtek.

Aztán egy nap minden megváltozott. Alig voltam hat éves, amikor 1980-ban anyámat megölték. Még ma is tisztán emlékszem a napra. Csodálatos, világos délután volt, amikor a város egyik sikátorában felfedezték a testét. Senki se tudta, hogyan tudták elrabolni a házunkból és megölni, mindezt fényes nappal. Főleg, hogy anyám nagyon erős boszorkány hírében állt.

A aurorok értesítése engem is megrázott, de apám sokkal rosszabbul viselte, mert anya volt a mindene. A halálhírét sokáig nem volt képes elfogadni. Emlékszem, hetekig bezárkózott a szobájukba, és engem addig a dajkák nevelgettek.

Amikor apám újra felbukkant a kulcsra zárt ajtók mögül, már nem az az ember volt, akinek megismertem. Nem volt kedves, figyelmes. Nem mosolygott. Sőt, még mintha a külseje is megváltozott volna: az arca mintha sokkal ráncosabb is lett volna, mint előtte. A bőre megszürkült, a szemeiből eltűnt minden fény. Csak egyetlen dolog éltette: visszakapni szeretett feleségét. Ám hiába fordult segítségért a varázslótársadalom többi tagjához, nem tudtak segíteni neki.

"Ezek a mocskok visszaadhatnák Aaidát, de nem teszik! Titkolják előlem, hogy támaszthatnám fel!" - Emlékszem, apa így magyarázta a viselkedésüket. Teljesen beleőrült, hogy senki sem támogatta az elképzeléseit. Pedig nyilván nem gonoszságból tették, egyszerűen senki se foglalkozott azzal, hogy feltámasszon valakit. A halottakra vonatkozó mágia tabunak számított. Mindenki eszerint kezelte, ám apám kezdett mindenkiben ellenséget látni.

Emiatt került el a háztól a legtöbb szolga is. Úgy gondolta, hogy mind kémek és gyilkosok, akiknek közük lehetett anyám halálához, így minden szolgálót elzavart a kastélyunkból.

Emiatt rövidesen egyedül maradtam apámmal. Legtöbbször azonban a dolgozószobájában tanulmányozta különféle szerzők műveit, remélve, hogy közelebb juthat az áhított varázslathoz, én pedig magamra maradtam. Nem volt, aki játsszon vagy foglalkozzon velem, így pár hétig unalmasan és magányosan teltek a napjaim.

Egészen addig, amíg apa nem hallott a Nagyúrról. A nagyrészt már teljesen beszámíthatatlan apám bárkinek bármit megtett volna, ha azt hallja viszont, hogy még visszakaphatja a feleségét. Voldemort pedig belelátott a szívébe. Tudta, mire vágyik igazán, így a hűségéért cserébe megígérte neki, hogy feltámasztja anyát. Így csatlakozott titokban a Chevrier család Voldemort halálfalóihoz.

Apa ugyan sokat tett azért, hogy Voldemort megbízzon benne (még Londonban is költöztünk, hogy közelebb lehessen hozzá), ám annak váratlan eltűnése miatt „nem tarthatta meg az ígéretét”. De ez apámat kicsit sem érdekelte. Mintha egyelőre elég lett volna neki a puszta ígéret vagy remény is, hogy majd egyszer újra a karjában tarthatja drága Aaidáját.

A Nagyúr távolléte alatt sem tétlenkedett. Tovább kereste azokat a tiltott és titkos módszereket, amik szerinte sikerre vihették volna a tervét. Illetve engem is elkezdett bevonni az elmebajába.

Amint úgy gondolta, hogy elég idős vagyok, elkezdett velem mágiát tanulni. Furcsa módon azonban csak annyira tért ki az alapokra, amennyire szükségesnek vélte, egyébként szinte csak a fekete mágiába vezetett be. A különböző rúnákat és bájitalokat is csak annyira ismertem, amennyire ő ezeket hasznosnak találta a Nagyúr szolgálatához.

Másnak nehéz lehet megérteni, hogy milyen gyerekkorom volt. Azok, akik sok emberrel körülvéve, szociálisan aktív körülmények között éltek, nem hiszem, hogy felfoghatják, mennyire kevés behatás ért engem.

Szinte az egész életemet zárt falak között töltöttem. Apám betegesen féltett attól, hogy kilépjek a kastélyunkból, majd később a londoni rezidenciánkból. Rettegett tőle, hogy engem is elveszít, így amíg nem érezte úgy, hogy készen állok a való életre, rendkívül rövid pórázon tartott. Gyakorlatilag egész végig az ő tébolyainak és beteges gondolatmeneteinek voltam kitéve.

Azt hittem, ha elég idős leszek ahhoz, hogy iskolába járjak, esetleg változni fog a helyzet. De hiába kellett beíratnia a Beauxbatons Mágusakadémiára, amikor elértem a megfelelő kort, ez sem jelentett különösebb változást az életemben. Nagyon sok óráról hiányoztam, gyakorlatilag a megengedhető maximum óraszámban nem voltam jelen. És hogy ne legyen túl feltűnő a sok hiányzás, apám válogatott, kreatív indokokkal kért ki. Volt nálunk nem kevés családi ügy (ezek egy részét arra fogta, hogy én vagyok a következő családfő, ezért politikailag indokolt a távollétem), betegség, és persze "utazgatás".

Emiatt sokszor azt éreztem, hogy távolságtartóak velem, és igazi barátságokat sem sikerült kötnöm. De még csak látszatbarátságokat se igazán, így általában egyedül tengettem a napjaimat. Akkoriban annyira ezt nem bántam, mert egyébként sem lett volna időm barátkozni és tanulni is egyszerre. Mivel a sok hiányzás miatt állandóan nagy volt a lemaradásom a többiekhez képest, apám pedig elvárta, hogy a család nevéhez hűen a legjobb tanulók között legyek, szinte minden ott töltött percemet önmagam fejlesztésével töltöttem. És persze észre se vettem, de csak még távolabb sodródtam a számomra akkori társadalmat jelentő iskolai közösségtől.

Ez persze nem mentség. A körülményeimre sosem gondolok mentségként, ha arról van szó, miket tettem. De utólag visszagondolva tökéletes látom, milyen út vezetett a jelenlegi helyzetemhez. Hogy mennyire zárkózottá és információszegénnyé tett ez az életmód. Számomra az volt a normális, hogy ott voltam a négy fal között szinte mindig. Azt ettem, amit apa adott. Azt tanultam, amit ő megtanított. Az volt számomra az igazság, amit ő annak vélt. Az egész világot az ő szemén keresztül ismertem meg. És mielőtt észbe kaphattam volna, egy ideális, szófogadó fiúvá értem. Egy olyan fiatal felnőtté, akinek konkrét elképzelései és világnézete voltak, még ha ezek eredetileg nem is a saját elméjében fogantak meg.

Ahogy a Nagyúr visszatért, apám immár velem együtt szegődött ismét a szolgálatába. Voldemort pedig igen elégedett volt azzal, ahogy engem felneveltek. Igazából meg lehet érteni: ott volt egy életerős, intelligens és tehetséges ifjú, aki hezitálás nélkül követte őt bárhová. Nem tett fel kérdéseket, nem lázongott. Emellett pedig rendkívül jól értett az átkokhoz és mindenhez, ami fekete mágia.

Gyakorlatom ugyan nem volt, de hamar sor került az első éles küzdelmemre is. A legelső gyilkosságomra a mai napig emlékszem: egy sarokba szorított aurornak kellett velem megküzdenie. A körülbelül középkorú férfi tapasztalt mágus volt, de hamar végeztem vele. Ha lecsukom a szemem, a mai napig látom, ahogy London mocskos macskaköves útjainak egyikére zuhan az élettelen teste. Ahogy a szemei üvegesen merednek rám, a haját és ruháját pedig sötétre színezi az utca sara.

Nem tudtam, hogy mit teszek. Vagyis tudtam, de valahogy mégsem fogtam fel. Egészséges nevelés híján jóval később döbbentem csak rá, hogy amit teszek, az nem jó. Hogy az a rengeteg szenvedés, amit másoknak okoztam, az a sok öldöklés és kegyetlenkedés nem történhet holmi felsőbbrendű igazság érdekében. A cél sosem szentesíti az eszközt. Ez egyszerűen nem így működik: a kiontott vérből sosem születhet boldogság.

Addig viszont, míg erre magam is ráeszméltem, rengetegszer öltem. A kezemben tartott pálcám volt a fegyverem, a határozottan kiáltott átkok pedig leghűbb társaimmá váltak. Ők voltak az én örök kísérőim ezen a sötét úton.

Évek teltek el így. Én pedig csak mentem és tettem, amit parancsoltak. De szép lassan, ahogy egyre többet láttam a világból, mert végre kiszabadultam apám beteges féltéséből, kezdtem megkérdőjelezni a szavait. Idővel rájöttem, hogy ami apám szerint az igazság, nem más, mint egy kétségbeesett és beteg elme ragaszkodása egy halott nőhöz. Egy nőhöz, akit rajongásig imádott, és akit halálában még tökéletesebbnek hitt, mint amilyen valójában ember lehet.

Ahogy egyre többet gondoltam erre és anyára, kezdtek határozottan megváltozni az érzéseim. Nem értettem, hogyan mondhatja apa, hogy mindent anyáért tesz. Hiszen hogyan is hihetném azt el, hogy anyám, aki egy elpusztult kis állatot is képes volt napokig siratni, elvárná, hogy bárkit is bántsunk? Mégis hogyan ölhetnék meg bárkit is az ő nevében…?

Ahogy pedig egyre inkább felismertem, hogy a körülöttem lévő halálfalók is sokszor élvezik a kegyetlenkedést, már nem éreztem, hogy többet ölni tudnék. Egészen addig semlegesek voltak az érzéseim az általam elkövetett gyilkosságokkal kapcsolatban. Öltem, mert ezt kellett tennem. Sosem kaptam rá az ízére, mert nem találtam élvezetet abban, hogy elvettem mások életét. Egyszerűen csak megtettem, amit mondtak. Az ölés számomra csak egy eszköz, egy módszer volt a céljaink elérésére. De ahogy ráébredtem, hogy ezek a célok nem az én céljaim, minden megváltozott.

Tudtam, hogy nem ezen az oldalon a helyem. Hogy akkor és ott nem az vagyok, akinek lennem kellett. Ha arra gondoltam, hogy anyám mit szólna ahhoz, ha így látna, könnyek gyűltek a szemembe. Sosem sirattam meg senkit, akit megöltem. Egy üres, érzéketlen, gondolkozni nem akaró gépezet voltam olyan sokáig, hogy azt hittem, soha többet nem tudok érezni semmit. Észre se vettem, hogy mivé váltam. Hogy mennyire eltompultam. Hogy mennyire hidegen hagyott a világban élők szenvedése. Hogy mennyire feszített a szívemben lévő űr. És minden, amit tettem, ezt szolgálta kitölteni. De gyilkossággal nem lehet pótolni a szeretetet. Nem lehet pótolni a törődés hiányát. Ahogy anyát se lehet visszahozni, hiába segítünk Voldemortnak. De ami azt illeti, én már nem is akartam visszahozni. Egyszerűen csak el akartam fogadni, hogy elment. Ahogy fájdalmasan ugyan, de azt is beláttam, hogy apám aznap vele együtt hagyott el. Az, aki pedig évekig mellettem volt, csupán egy sötét és kifacsart szatírája volt annak a gondoskodó férfinak, akit kisgyermekként boldogan szólítottam apukámnak.

Végül elszöktem Voldemorttól. Az út során két másik halálfalót kénytelen voltam megölni, majd elmentem feladni magam. Végre szembe akartam nézni önmagammal. Az igazi énemmel, akinek nem volt esélye a felszínre törni, mert mindig elnyomták és hazugságokkal táplálták hosszú évekig.

Így kerültem végül a kihallgatóterembe, ahol kitálaltam életem minden undorító szennyesét. Eközben pedig nem néztem félre. Megfogadtam, hogy többet nem hajtok fejet senkinek. Hogy többet nem nyomom el az érzéseimet. Hogy többet nem nézek félre az igazság elől, bármilyen fájdalmas is legyen.

Egyszerűen csak vállalni akartam a felelősséget a tetteimért. Tudtam, hogy könnyedén lehet, hogy kivégeznek, de nem érdekelt. Ha ez volt az ára, hogy szabaduljak a maró bűntudattól, amely aljas féreg módjára rágta bele magát a szívembe és az elmémbe, hát legyen. Úgy léptem be a Minisztérium épületének az ajtaján, hogy elfogadtam a sorsomat, bármi is legyen az.

– Szeretnénk, ha elárulná a többi halálfaló nevét is, akiket ismer – kérte a korábban engem kérdező boszorkány. Készségesen bólintottam, majd utána hosszú percekig soroltam a neveket, aminek következtében ismételten döbbenet lett úrrá a teremben.

A nevek felsorolásánál és a bűnök összegzésénél is igyekeztem minél őszintébb lenni. Nem kerteltem, ha valaki brutalitása még engem is megdöbbentett. Viszont az olyan esetekben, amikor tudtam, hogy valaki nem teljes őszinteséggel működött együtt Voldemorttal (voltak, akik szimplán csak féltek, vagy egy régebbi eskü rabjaivá váltak), azt is kiemeltem.

Továbbá kikérdeztek még a különféle rejtekhelyeinkről és más stratégiailag fontos információk felől érdeklődtek. Amit tudtam, mindent elárultam, bár sejtettem, hogy nem tudok mindent. Voldemort ügyesen keverte a lapjait, így soha senki se tudott mindent, csakis ő. Illetve bár mindent, amit csak tudtam, teljes őszinteséggel adtam ki magamból, abból sem voltam biztos, hogy hinni fognak nekem.

Nem tudtam, meddig tartott pontosan a vallatásom. Talán órák voltak csak, de akár napok is lehettek. Mire vége lett, úgy éreztem, teljesen kiürültem. Fáradt voltam, meggyötört. És egyszerűen nem éreztem semmit. Egy fájdalmasan, üresen kongó héj voltam. De legalább szabad. Életemben először igazán szabadnak és igaznak éreztem magam minden egyes bűnöm és romlottságom ellenére. Ez pedig egy olyan katartikus érzés volt, amilyenben még sosem volt részem.

Végül az ítélethozatalomra nem akkor került sor, hanem jóval később.

-----

Miután hosszú hetekig sínylődtem egy sokszorosan megerősített zárkában, eljött az ítélethozatal napja. Arra számítottam, hogy biztos valami nagyon formális ceremóniát követően fognak kivégezni, de meglepve tapasztaltam, hogy kaptam egy esélyt a normális életre.

Mivel feladtam magam és az általam elmondott információk nagy részének az igazságtartalma is bebizonyosodott, úgy ítélték, hogy valóban őszinték lehetnek a szándékaim. És bár sokáig fogságban tartottak, egy idő után azonban igen szigorú kísérettel ugyan, ám szabadon engedtek. Ez azt jelentette, hogy pár varázsló (gyanítottam, hogy aurorok lehetnek) állandóan a nyomomban járt, és a pálcám híján varázsolni se tudtam.

Végül nem számítottam rá, hogy visszaadják a pálcámat is, de valószínűleg jóval nagyobb emberáldozatot követelhetett a Voldemort elleni harc, mint szerették volna. De őszintén szólva nem bántam, mert így végre nemcsak, hogy ismét varázsolhattam, de lehetőségem nyílt harcolni az ellen a sötétség ellen, amelynek hosszú ideig a rabja voltam. És bár nem rajongtam túlzottan az ötletért, hogy ismét ölnöm kell, szomorúságot és megbánást sem éreztem, amikor azoknak a volt halálfaló társaimnak a tetemén lépkedtem át az egyes harcok során, akiket testközelből láttam kegyetlenkedni.

Ettől függetlenül örültem, amikor végre véget ért ez a véres háború. Mintha nemcsak én, de az egész világ fellélegzett volna. Mint egy betegségből kigyógyuló test, lassan a varázsvilág is visszaállt a normális kerékvágásba. Ráadásul immár velem együtt.

Bár a háborúban bizonyított „rátermettségem és hűségem” miatt rehabilitálni szándékoztak a társadalomba, nem voltam olyan naiv, hogy azt higgyem, ez könnyen megy majd.

Egyrészt tudtam, hogy mivel halálfaló voltam, ezért sosem fognak már rám úgy tekinteni, mint bármelyik más korombelire. A többség fejében továbbra is egy vérengző szörnyetegként élek, aki kicsit meghúzta magát, és ezzel elérte, hogy visszaengedjék a világba.

Az emberek szemében általában két dolgot pillantottam meg. Az egyik a megvetés és gyűlölet kesernyés egyvelege volt. A másik pedig a félelem. Tartottak attól, hogy rám nézzenek vagy a közelembe jöjjenek. Gyanítom, azt várták, mikor akadok ki és mészárolok le mindenkit magam körül.

Ami meglepő volt, hogy az emberek egy része viszont annyira gyűlölt vagy félt (esetleg mindkettőt egyszerre), hogy nagyon agresszívan ki is álltak ellenem. Amíg a fogságban töltöttem a napjaimat, sosem értek atrocitások. De amint szabadon engedtek, rögtön szembetalálkoztam a gyűlölőimmel. Többségében azokkal, akiknek valamelyik szerettét öltem meg. Volt pár olyan helyzet, amikor szó szerint az engem követő és figyelő aurorok mentettek ki a megvadult, lincselni kész tömegből. Kimondottan durva helyzet volt. Akkor találkoztam először azokkal, akiknek az életét örökre tönkretettem a korábbi tetteimmel. Azok a dühös, megvető tekintetek késként szúrtak belém. Nem is az ütéseik vagy lökéseik fájtak igazán, hanem az a szenvedés, ami nyíltan leolvasható volt az arcukról. Ezek a tekintetek voltak azok, amik néma tűrésre kényszerítettek. És nem számított, hogy a vérem is kiserkent vagy éppen megvágták az arcomat. Úgy éreztem, hogy ez csupán nagyon apró szenvedés ahhoz képest, amit én okoztam, ezért tűrnöm kell. A „testőreim” azonban ezt másként gondolták, és mindig félrerángattak.

Ezt követően azonban megfogadtam, hogy bár a múltbéli tetteimet nem tehetem már jóvá, de a kialakult helyzetben valamiképp talán vezekelhetek. Végre jóra akartam használni azt, amim volt.

Így egyrészt az örökölt vagyonom nagy részét felajánlottam. Nem voltam olyan ostoba, hogy azt higgyem, azok a családok, akiknek egy (vagy akár több) tagját megöltem, majd elfogadják a „mocskos, véres pénzemet”. Így a Minisztérium segítségével, gyakorlatilag rajtuk keresztül létrehoztam egy alapítványt azok támogatására, akik a halálfalók miatt veszítették el a hozzátartozóikat vagy az otthonukat. Ezt az egészet én tartottam fenn, de mivel nem volt hozzám köthető, így szerencsére névtelenül, a háttérből tudtam elkezdeni segíteni az áldozatoknak.

Emellett mivel eléggé jártas voltam a fekete mágiában és a párbajozásban (vagyis gyanítottam, hogy mivel eddig minden párbajt én éltem túl, rossz nem lehetek benne), eldöntöttem, hogy a későbbiekben ezekre szeretnék alapozni. Szeretnék segíteni másoknak, hogy tudjanak védekezni az esetleges támadások ellen. Így beiratkoztam a Griffendél Godrik Akadémia Átoktörői szakára. A célom az volt, hogy taníthassak, ám előbb ehhez megfelelő képesítést és tudást kellett szereznem. A szak mellett pedig igyekeztem elkezdeni pótolni mindent, ami addig kimaradt az életemből. Elsősorban a mágiával kapcsolatos hiányos ismereteim pótlását terveztem elkezdeni, mivel a halálfaló mivoltom a társas érintkezéssel kapcsolatos elképzeléseimet elég rendesen keresztbe húzta.


         Jellem

Nyitott, a világra érdeklődő jellemnek vallom magam. Szívesen ismerkedek meg új emberekkel, és ez általában könnyen is megy, hála a jópofa, gyakran iróniával tűzdelt és csipkelődős humoromnak. Aztán persze rákérdeznek a nevemre, és onnantól már a vicceimen se nevet senki.

A múltam és a legtöbbek elképzelései ellenére nem vagyok agresszív, veszélyes is csak akkor, ha sarokba szorítanak. De egyébként nagyon nyugodtan viselkedem, bár sajnos a türelem nem kimondottan az erősségem. Így ha valami túl lassan megy, vagy nem az elképzeléseim szerint alakul, hajlamos vagyok tizenéves lányokat megszégyenítő hisztériát csapni. De persze ha szóba jön, tagadom, hogy sértődős vagy hisztis lennék.

Szeretem a spontán, dinamikus dolgokat, és az életemet is így élem. A tervezés sem esik ellenemre, de valahogy jobban szeretem mindig azt és úgy csinálni, amihez épp leginkább van kedvem. Helyenként koncentrációs problémával küzdök, ami abból fakad, hogy nem szoktam meg, hogy mint a legtöbb korabeli gyerek az iskolában, egy helyben üljek és figyeljek. Érdekes módon ez a probléma nem jelentkezik, ha varázsolok, de más élethelyzetekben igen.

Szeretek emberek között lenni, még akkor is, ha ők nem rajonganak kimondottan a jelenlétemért. Eléggé szociális, társasági személyiség vagyok, ám sajnos az időm többségét egyedül töltöm. Bírom én a magányt is, csak ilyenkor gyakran a múltba révednek a gondolataim. Nem tartom magam kimondottan mazochista jellemnek, de többször gondolkozok az elfuserált tetteimen, mint kellene, ez pedig sokszor kissé letargiába taszítja az egyébként jó vagy épp semleges kedvemet.

Nagyon szavatartó, megbízható ember vagyok. Hűséges is, néha talán jobban is, mint kellene. Hajlamos vagyok sokkal több bizalmat szavazni az embereknek, mint ahogy ők azt megérdemelnék. Ennek pedig gyakran az a követelménye, hogy megbántanak. Mivel pedig egészen érzelmes vagyok a korom és a nemem ellenére, ezt kimondottan rosszul viselem, még ha nem is mutatom ki.

A pénzemmel és a státuszommal sose vágtam fel, nekem ugyan természetes, ahogy az is, hogy szó nélkül segítek azoknak, akik nem olyan szerencsések, mint én. Igazi romantikus, hagyományos neveltetésű férfi vagyok, aki azonban nem fél megismerni mások gondolatait. Szeretek beszélgetni és intelligens vitát folytatni, mert szeretem megismerni mások nézeteit, és képes is vagyok elfogadni, ha valaki álláspontja eltér az enyémtől.



         Apróságok

mindig || varázslás, művészetek (különösen a festészet és az irodalom), kávé minden mennyiségben, csend, felfedezés
soha || ha meg akarják mondani, mit gondoljak vagy más módon manipulálnak; rémálmok; sokáig koncentrálni; rágcsálók; hazugságok
hobbik || imádok olvasni és tanulni (főleg varázslatokat és nyelveket), meditálni
merengő ||
A legszebb emlékeim abból az időből származnak, amikor anya még élt. Ugyan én is tudom, hogy messze nem volt tökéletes, és a vele kapcsolatos érzéseim messzemenőkig túlzóak, de az ő jelenléte és puszta létezése legendás aranykorrá változtatták életem első éveit.

Mi is lehet annál rosszabb, mint rádöbbenni, hogy hosszú évekig hiába ártottál másoknak? Hogy végig megvezettek és átvertek? Ennek a felismerésnek a ténye a létező legrémisztőbb tapasztalat volt az életemben. Az elmém szét akart robbanni, a szívemet pedig mintha kitépték volna a helyéről. És nem tudtam olyan hangosan üvölteni, hogy kifejezzem, micsoda fájdalom járja át a belsőmet.
mumus || Egy sivár mozgású, csüggedt testű, sötét alak vonszolja magát. Nincsenek céljai, nincsen rendes alakja se. Csak egy néma, roncs rém. - Félek, hogy egyszer újra ezzé válok majd.
Edevis tükre || A tükörbe nézve két alakot látok: egy fehér, már-már világító embert, illetve egy sötétbe burkolózót. Egy pillantás után felismerem, hogy a fekete paca én vagyok. És hogy ki mellettem az az angyali tisztaságú forma? Sem az arcát, de még csak a nemét sem tudom kivenni. De rá pillantva elönt a nyugalom. Úgy érzem, egy puszta szava megváltana minden bűnömtől. Hogy az érintése a mennybe emelne. A mosolya ledöntene bennem minden falat. A puszta létezése bevilágítaná a lényemet, és a sarok sötétjébe kergetné az engem kínzó árnyakat. Ő életem szerelme. A Múzsám. Az Angyalom. A Mindenem.
százfűlé-főzet || Olyan fekete, amely még a rá világító fényt is elnyeli. De az íze akárcsak a legfinomabban őrölt kávéé.
Amortentia || Gazdag gyümölcskosár.
titkok || Még magamat sem igazán ismerem. Az ízlésem egyelőre furcsa és csapongó, ahogy sokszor az érzelmeim és benyomásaim is. Még csak oylan alapvető dolgokkal sem vagyok tisztában, hogy melyik nemhez vonzódok.
azt beszélik, hogy... || A leggyakoribb rólam szóló híresztelések szerint aurorokat eszek reggelire, gyerekeket ebédre, vacsorára pedig egy idegent, aki csúnyán nézett rám az utcán. Csak tudnám, hogy férhet egy emberbe bele ennyi finomság... Viccet félretéve, elég sokat beszélnek a hátam mögött. Főleg amiatt, mert volt halálfaló vagyok. A többség ezt még mindig nem tudja elfogadni, így számos elmélet szól arról, hogy majd hogyan tervezem feltámasztani Voldemortot.



         A család

apa || Isaac Chevrier (eredeti nevén Isaac Molyneux), 55 éves. Amíg anya meg nem halt, nagyon jóban voltunk. Utána teljesen kifordult önmagából. Gyakorlatilag megőrült, majd beállt halálfalónak Voldemort szolgálatába. A háború végeztével nyoma veszett.
anya || Aaida Chevrier, elhunyt. Nagyon jó volt vele a kapcsolatom, amíg élt, szó szerint imádtam.
testvérek ||  nincs
gyermekek ||  nincs
állatok || sosem lehetett.

Családtörténet ||
A Chevrier család központja mindig is a francia Lyon volt.

Az első bejegyzett családfő Elias Chevrier volt, aki arról vált híressé, hogy megalapozta a mai módon ismert párbajozást. Ő alkotta meg ennek a szabályait és etikettjét, illetve nem kevés technikát is kidolgozott a hatékonyabb küzdelem érdekében. Az ő példáját követve számos kiváló párbajozó került ki a családból, a Chevriereket általában pont ezen kiemelkedő ismeretük és jellegzetes technikáik miatt ismerik.

A családom bár sok felmenővel rendelkezik (én vagyok a tizenötödik generáció egyetlen tagja), és emiatt patinás aranyvérű famíliának számít, ám nincs nagy, szerteágazó családfánk. Valahogy mindig kevés gyerek született (leginkább egy-kettő csak), illetve sokáig nagyon komoly figyelmet szántak arra, hogy a főág vérvonalának tisztasága megkérdőjelezhetetlen legyen. Ez egy idő után problémát kezdett jelenteni, mivel a tényleges aranyvérű családok sorra haltak ki, és öt generációval ezelőtt már komolyabb formában jelentkezett annak a következménye, hogy megszaporodtak a családon belüli házasságok. Így azóta ezt akkori formájában betiltották. Ruben Chevrier (anyai nagyapám) határozata óta pedig már a főágat sem kötelezhetik arra, hogy aranyvérű párt válasszanak, fenntartva ezzel a család aranyvérű hírét. Ettől függetlenül az én szüleim is mind aranyvérűek, apám egy másik francia aranyvérű család sarja volt (de a házasságuk nem politikai döntés volt, hanem tényleges szerelmen alapult).

Ami még különlegesebbnek mondható, hogy a családfői pozíciót ugyan általában mindig az elsőszülött töltötte be (szükséges esetén a másodszülött vehette át a szerepet), annak a neme nem számított. Így például a tizennegyedik generáció családfője anyám, Aaida volt.

Emellett a főágba beházasodók nemtől függetlenül mindig a Chevrier vezetéknevet vették fel a házasságot követően, így lett apám is Isaac Molyneux-ből Isaac Chevrier. Ez a mellékágaknál nem kritérium vagy elvárás (bár ott is illendőnek tartják, ha már a Chevrier család a tagjai közé fogadja az illetőt), a főágnál azonban mindenki a Chevrier vezetéknevet kell, hogy viselje kivétel nélkül.



         Külsőségek

magasság || 177 cm
testalkat || átlagos a testalkatom, de inkább sportosan szálkásnak mondható
szemszín || éjkék
hajszín || sötétszőke
kinézet ||
Megnyerő külsejű, ápolt megjelenésű és divatos öltözködésű fiatal férfinak tűnhetek mások számára. Éppen az adott kedvemtől és az általam viselt ruháktól függően van, hogy jóval idősebbnek tűnök a koromnál, míg máskor szinte tizenévesre hajaz a megjelenésem.

A legtöbbször megzabolázhatatlanul kunkorodó sötétszőke tincseimet apámtól örököltem, míg a szinte világító, égkék színű szemeim anyám öröksége. Az arcvonásaim határozottak, férfiasak, egyedül egy kis sebhely rondít az összképen (vagy ki tudja, szexisnek is tűnhet azok számára, akik vonzódnak az ilyesmihez), amelyet akkor szereztem, mikor pár bosszúra szomjazó hozzátartozó megtámadott, hogy elégtételt vegyen az általam megölt szerettéért.

A tekintetem legtöbbször tiszta, az arcom általában érzelemmentes vagy komor. Ha mosolyognék (bár nem nagyon van rá lehetőségem), biztosan sokan a szívükhöz kapnának gyönyörükben.

A mozdulataim gyorsak és pontosak, és mindig egyfajta nehezen meghatározható eleganciát sugallnak.



         Tudás és karrier

pálca típusa || 13 hüvelyk hosszú, tiszafa pálca sárkányszívizomhúr maggal és nagyon enyhe hajlottsággal
végzettség || Elvégeztem a Beauxbatons Mágusakadémiát, és a roxforti RAVASZ-szal egyenértékű végzettséget szereztem vele.
foglalkozás || nem dolgozok
iskola ||
Griffendél Godrik Akadémia (külföldi ösztöndíjjal tanulok itt)
szak ||
Átoktörő szak
varázslói ismeretek ||
Egészen jó jegyekkel végeztem el a Beauxbatons Mágusakadémiát, még úgy is, hogy sokat hiányoztam. Különösen a mágiahasználathoz kötődő tárgyaimból voltam kitűnő, míg a többi tárgyamból (különösen az elméleti jellegűekből ) esetenként gyengébb érdemjegyeket szereztem.

Amennyi mágiát tanultam iskolán kívül az apámtól, az fekete mágia és válogatott átkok voltak. Így ezekhez különösen jól értek, és nagyon tapasztalt vagyok a párbajokat illetően is.



        Egyéb

avialany || Mathias Lauridsen
Naplózva

Elliot O'Mara
Varázsló
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2018. 11. 29. - 22:11:25 »
0

Kedves Ethan!

Nem elég, hogy az édesanyadát el kellett veszítened nagyon fiatalon, még apád
őrülete is rossz útra vezetett. Engedelmes fiú voltál, aki mindent
megtett a szülő parancsára, ám ahogy elért a felnőttkor, te magad ismerted
fel, hogy az élet, amit élsz, talán nem jó s mertél lépni ellene.
Remekül fogalmazol, de az írásodon még érződik, hogy bizonytalanul mozogsz
a varázsvilágban. Én azonban úgy gondolom, mivel szépen javítottál, képes leszel
belerázódni és megállod a helyed a játéktéren is.
Így hát nem is kérdéses, az előtörténetet:



Gratulálok! Az eligazító-pm hamarosan érkezik.

Üdv,
Elliot

Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2020. 10. 04. - 12:23:18
Az oldal 0.307 másodperc alatt készült el 29 lekéréssel.