+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Felnőtt varázslók
| | | |-+  Morgan Williamson (Moderátor: Morgan Williamson)
| | | | |-+  Blaire&Morgan
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] 2 Le Nyomtatás
Szerző Téma: Blaire&Morgan  (Megtekintve 2280 alkalommal)

Morgan Williamson
[Topiktulaj]
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2018. 11. 20. - 01:53:28 »
+1


Én egy komplett hülye vagyok. Őszintén, mindig is az voltam, de most még inkább azonosulni tudok ezzel. Mégis mi a fene ütött belém tegnap? És mi az oka, hogy még mindig nem bánom egy cseppet sem? Lehet le kéne szoknom az addiktív cuccokról... vagyis, ha egy szerről lejönnék, az már sokat segítene: a nőkről. Na nem arról van szó, hogy a könnyű, "vadászgatós" csajozás okozna problémákat, az komolyabb gondot sosem szült, legfeljebb két sarlós ponyvaregényekbe illő históriákat és galibát. Nem, a gondot az olyan esetek jelentik, amikor pontosan tudom, hogy sok vesztenivalóval vágok bele valamibe, amit egyáltalán nem futó kalandnak találok. Fiatal vagyok, mégis az elmúlt másfél-két év olyan alaposan meggyötört érzelmileg, hogy abból igazán tanulhattam volna. Egy része persze az én hibám volt, de ha számokban akarjuk kifejezni, igazából csak a 25%-a. A többit a sors és a háború gálánsan elrendezte nekem. Meg is fogadtam, hogy igyekszem bölcs lenni és azt mutatni a világ felé, amit látni akarnak belőlem, egyúttal a magam kis világát elzárom mások elől s megvédem a további problémáktól.
Erre most mégis mit csinálok? A hatodéves fiúhálóban állok a tükör előtt és pár fésűmozdulattal valami értelmezhető összképet adok sötétbarna fürtjeimnek. Készülődöm. A farmert és az egyszerű pólót már felöltöttem, a hajam elrendeztem, már csak a fogason lógó vékony bőrkabát felé nyúlok, amit magamra is dobok. Elvégre Morgan Williamson csak nem jelenhet meg ing-nyakkendő szerelésben! Az, aki Brightonban kalapozott, aki a homokban csókolózva fetrengett évfolyamtársával, akinek legjobb barátnőjével aztán rövid időn belül léleksajdító románcba keveredett... igen, ez is én voltam. Ahogy az is, aki félretette a könnyelműséget és segíteni próbált a másiknak, mikor ráeszmélt, hogy mennyire is fontosak egymásnak. A gondolatra és az emlékekre keserédes kifejezés suhan át akaratlanul is az arcomon. Még mindig hiányzik Aila.
Ugyanakkor ez mostanra már csak egy fájó emlékké zsugorodott. Észre sem veszem elmélkedés közben, de szelni kezdem a lépcsőket- folyosókat, hagyom, hogy lábaim automatikusan vigyenek a hat éve megszokott rutin alapján. Gondolataim pedig inkább Blaire körül kalandoznak. Egyrészt ott vannak a tegnapi kellemes emlékek, az érzés, hogy sikerült őt közel engednem magamhoz átvitt értelemben. És valahol ő is engem, mert ha ő egy más arcomat ismerhette meg, hát valahol én is a lány esetében, mivel a büszke aranyvérű kisasszony helyett, aki jeges magabiztossággal szemléli környezetét, ízelítőt kaphattam belőle, hogy mennyire kedves, érzékeny teremtés is tud lenni. Kevés szóból, inkább rezdülésekből, gesztusokból építettem a képet amit a porcelán archoz csatolhattam aztán, de tán pont ettől volt az egész szép és őszinte: nem a szavak útvesztőjéből, hanem a tettek őszinteségéből tanulhattunk meg a másikról egy-két dolgot. A kellemetlenség pedig pont ebből származik. Hiszen mi van, ha ez alatt a huszonnégy óra alatt kiötlötte, hogy erre neki nincs szüksége, vagy... nem is tudom. Lassan semmit sem tudok. Csak azt, hogy tizenhárom óra ötvenöt perckor megérkezem az Alapítók Folyosójára, ahol gyorsan körbenézve konstatálom magányom, aztán a hűs kőfalnak döntöm bőrdzsekis hátam. Várok. Rá.
Naplózva


Blaire Montrego
Jegelt karakter
***


hetedév ❈ M. kishúga ❈

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2018. 11. 25. - 23:58:20 »
+1

zene:LDR - Music to watch boys



W I L L I A M S O N

'A csók kötelez. A csókot nem lehet semmivé tenni,
lehazudni, elfelejteni akarni. A csók, az van még akkor is, amikor már nincs.'


~~~~


Az egész hét olyannak tűnik, mintha ezer évet ölelne fel. Nem tudom miért, de valójában gyökeres változásnak élem meg mindazt, ami megesett velem. Múlt héten még minden a megszokott mederben zajlott. Felkeltem, a szokásos napi rutin után pedig a tanórákon igyekeztem jó Hollóhátas módjára figyelni, jegyzetelni és mindennél többet megjegyezni. Mindez mostanában segít. Hogy miért? Mert ott kísért az új év okozta csók. Életem első csókja, akit attól az embertől kaptam akire… de nem. Erre nem szabad még gondolnom sem. Aztán ott van Elliot O’Mara. A vele kezdődő gyengécske viszonyom már alapvetően is ingatag lábakon állt, és még instabilabbá alakult mikor mindennek nagyobb töltete lett. Nem lettem szerelmes, túlzás lenne ezt állítani. De mégis megviselt a viselkedése és a saját botorságom. Talán ezért is vagyok zárkózott, ezért is kerülöm a bátyám és mindenki más társaságát. Blaire Montrego, az antiszociális. Igen, Belby erről is pletykálhat… nem érdekel.
Túléltem már rosszabbat, sokkal de sokkal rosszabbat. És túléltem már nehezebb dolgokat is. Nem holmi szóbeszéd fogja romba dönteni a lelki világom, ám az tény, hogy akaratom ellenére talán jobban megvisel. Kimagyarázom azzal, hogy sokkal érzékenyebb vagyok mostanság. És talán ezért is reagáltam úgy ahogy Williamson közeledésére. És ezért is döbbentett meg a legutóbbi viselkedése. Igen, egész múlt hétig az egész világ, az élet, normális volt. De elég volt egy délután, pár óra és minden totálisan átalakult. Morganről a véleményem átformálódott, vagy jobbára formálódik. És ez már önmagában nagy szó.
Ahogy az is, hogy a mélykék ruhámba bújok bele ahogy az utolsó átváltoztatástan órám után a lányhálóba érek. A táskám a pennákkal és jegyzetekkel már a földön pihen. Ma nem tervezek leckét írni, ráér holnapig és a sündisznó eltüntetésével sem lesz nagy gondom, tekintve hogy a szobatársnőm macskájával is végre tudom hajtani a varázslatot. Így hát Qcross-nak nem lehet gondja, és alapvetően az esszét ráérek beadni jövő héten is. Szóval meglepően sok időm lesz még, így némileg nyugodtan készülődöm. Nem lihegem túl, a ruha egyszerű de elegáns. Nem kihívó és ha én magam nem tudnám hogy randim lesz, akkor senki más nem szűrné le belőle.
Randim. Nekem. Morgan Williamsonnal. Még mindig abszurdnak tűnik a gondolat, és mégis… Valahol ott motoszkál bennem, hogy jó lesz ez. Nem tudom miért is bízom benne, talán mert akarom hinni hogy a szóbeszéd igaz. Hogy csak kihasznál és átver, csakúgy mint eddig mindenki. Részben persze talán benne van az is hogy én magam is elutasító voltam. Na meg persze a bűntudat is ott játszik, hogy elhittem naivan mindazt, amit állítottak róla. Hogy esélyt sem adtam neki, vagy annak, hogy megismerjem. Szóval most kivívta a lehetőségét. Meglátjuk mire megy vele.
Anyám nyakláncáért nyúlok, ami az éjjeli szekrényemen pihen az ékszeres dobozban. Emlékszem, mikor apám nekem adta. Mikor a nyakamba tette és azt mondta, olyan vagyok, mint ő. Sosem láttam, sosem beszélhettem vele és mégis, úgy éreztem noha sosem kaptam belőle mégis ott volt velem. Ezek az idők azonban már elmúltak. Mára  apám is emlék csupán. A nyaklánc hűvöse emlékeztet erre is. Aztán egy utolsó pillantást vetek a tükörbe, ahonnan a saját arcom tekint vissza majd elindulok az Alapítók folyosójának irányába.
Ostobaság és nevetséges, de már a második lépcsőfordulóba liftezni kezd a gyomrom. Nem igazán rossz értelemben, hanem annak az enyhén jóleső feszültségnek köszönhetően. Én evidensen mindez fokozódik, ahogy közelítek az alapítók kőszobraival tarkított folyosószakasz felé. Fogalmam sincs miért pont ezt a helyszínt választotta a fiú, ahogy azt sem tudom mit is tervez. És azt sem mi minden fog történni. Mert mit várhatok? Tőle? Tőlem? A helyzettől?
Nemcsak a furcsaság az ami zavar, hanem saját magam is. Egyszerűen meglepő, de vágyom a közelségére, a csókjára és az érintésére. Talán az emlék szépült meg tegnap óta vagy valóban volt benne valami, ami megindított bennem valamit. Az örökös kudarcok nyomát talán egész könnyeden sikerült volna elsöpörnie? Többet vártam volna magamtól. Nagyobb gátat… mert ismerem a saját dacom. S épp ezért kissé tartok is a találkozótól. Nem tudom hogy köszönjek, mit mondjak, mit cselekedjek.
Márpedig valamit kell. Mert ő már ott van és vár. Rám.
A mosolyom kissé ideges, de természetes. Felé lépek, félig talán futok is mégsem tűnik fel. Megállok előtte, fél lépésnyire és kissé remegő ujjaimmal a szoknyám szélével babrálok míg a másik kezemmel átnyúlok a hátam mögött és a másik karom könyökhajlatában akasztom meg.
- Szia. – rebegem halkan, de kedvesen, valódi örömmel a hangomban. Tényleg örülök neki és annak hogy látom. És erre a legjobb bizonyíték a félreverdeső szívem, ami olyan mint egy kalitkába zárt kismadár.
Naplózva


Morgan Williamson
[Topiktulaj]
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2018. 11. 26. - 01:43:12 »
+1


Talán egy hollóhátas számára a legnyomasztóbb, ha csak kérdésekkel néz szembe, de azonnali, egyetemes választ nem tud csak úgy kiötleni, nem tud egyszerűen utána olvasni. Annak ellenére, hogy én azért társasági ember vagyok (vagy valami olyasmi) és a kviddics, meg a zene elég sok figyelmet élvez az életemben, már korai éveimtől kezdve mindig is ott volt bennem ez a tudásszomj, ami a házválasztásnál végképp kiderült. Az más kérdés, hogy a jövőm nem számos RAVASZ birtokában képzelem el jelenleg, ettől még nem vagyok sem tanulatlan, sem buta, csupán már kitaláltam, hogy mi lesz számomra a prioritás. A kviddics. Meg gyorsan élni, akár fiatalon is halni... még ha ez hülyén is hangzik.
S mindebből a "gyorsan élni" rész olyan bámulatos röppályával landol a semmibe, mint a rosszul védett kvaff az őrző karikájába, amint felcsillan a remény, hogy talán mégis meg tudom osztani valakivel a magányom. Csak tudnám, hogy miért esem folyton ebbe a csapdába! Már a klubhelyiségben is tudtam, amikor kettesben maradtam Blaire-el, hogy ő alapvetően potenciálisan veszélyes rám nézve. Legalábbis érzékeltem egészen addig, amíg meg nem tette azt a szívességet, hogy egy klisé-skatulyába zárt. Ez felmentett az őszinteség alól akkor és ott, lehetőséget adott, hogy a rám osztott maszk mögé bújjak. Az udvaron aztán ez végül semmivé foszlott, másodszorra nem voltam ilyen "szerencsés" és kénytelen voltam szembenézni azzal, hogy Blaire miatt szívesen kukáznám pontosan azt a "maszkot", amit a hollóhátas toronyban oly' könnyen használtam fel "ellene". Talán ez így van jól.
Nem tudok mást, csak mosolyogni magamon, ahogy ifjonti hévvel készülődöm, ruganyos léptekkel sietek s belsőm megtölti a félelemmel vegyes várakozás. Valahol öregebbnek érzem magam a koromnál, leginkább azért, mert többet élt át a generációm, mint kellett volna, mint normális lenne. S mégis, ezekben a pillanatokban azt érzem, hogy olyan vagyok, amilyennek lennem kéne a magam tizenhét- és fél évével: nem azt érezni, hogy dombról dombra rovom a tájat, inkább egy hegyi ösvény lábánál, ahol vágyakozva tekinthetek fel az idillt és munkás örömet jelentő csúcs felé. Amit még meghódíthatok. Jó értelemben feszült vagyok és izgatott, úgy, ahogy régen nem, ahogy ősz óta nem éreztem. Olyan távolinak tűnik! A megbeszélt találkahely azonban nem az, mert szinte észre se veszem, hogy megérkezem, ráadásul korábban is. Nem is baj... ma már jártam ezen a szakaszon, valamivel korábban... most pedig pár korzózó lépést teszek csapongó gondolatokkal, míg Blaire-t meg nem pillantom. Ebben a pillanatban lefékezek, majd ismét megindulok, de ezúttal felé. Mosolyog. Ez jó jel, nekem már nem is kell rá gondolnom, ösztönösen jön az én mosolyom is. Ez oké, de ha összetalálkozunk mi lesz? Mi lenne a helyes? Ez fut át az agyamon, hogy aztán már el is érjük egymást s a mosolyom tán egy árnyalatnyival bárgyúbb legyen. Aztán a "rutin" csak bekapcsol, ahogy kedves, halk köszönése elhangzik. Látom édes zavarát is, ami talán egy kicsit bátrabbá is tesz. Azt érezhetem, hogy nem vagyok ebben sem egyedül s hogy tán hasonló folyamatok munkálnak mindkettőnkben. - Szia Blaire. - nem, inkább nem is gondolkodom, csak szája sarkába nyomok egy kósza csókot. Blaire közelsége most is sokkal szelídebbre "hangol" mint amit kifelé mutatnék. Ezek alapján a tegnapi történések nem elillanó pillanat kreálmányai voltak... - Igazán elragadóan festesz. - próbálok könnyeden megszólalni egy kis torokköszörülés után, ezúttal rendesen dicsérve ruházatát, piszkálódástól mentesen, nem úgy, mint tegnap. - Bár talán valami hiányzik... - jó, ez talán kezd úgy hangozni, mint tegnap, de a szándék és a hangnem nem olyan, még akkor sem, ha játékosan csillan meg barna tekintetem szép kékségeibe kapcsolódva. Kezem kinyújtva sötét fürtjeire simítok, mintha csak egy tincset szeretnék elrendezni (és kicsit kiélvezem annak selymes tapintását), de Blaire érezheti, hogy azért ennél több történik s valami változik: egy rövidke szárú vörös rózsa jelenik meg a hajában, mintha csak ingujjamból csusszant volna oda... ami talán így is van, a trükköt el nem árulnám, ahogy azt sem, hogy mi egyebet műveltem még a virággal, de az a lánynak is le fog majd jönni, hogy búbájtan tudásom azért bevetettem a rózsán, mert az "figyeli" az ő érzelmi világát, már ami felém irányul, s ennek nyomán egy apró tövis, annyi sincs rajta... ellenben szépen virít. - Na, így mindjárt jobb. - könnyed mosollyal jegyzem meg, egyúttal meg is csodálva az összképet. Két RAVASZ tárgyam van égen-földön, szóval kevés a leckém, az időm sok, ez pedig az egyik dolog volt, amivel elbíbelődtem ma délelőtt. - Igazán örülök, hogy eljöttél. - mondom ki végül ahogy visszaállítom a korábbi fél lépés távolságot kettőnk között. Való igaz, hogy ezzel egy kő esett le a szívemről s legalább eddig nem csináltam hülyét magamból. Már ez is valami. Szóval itt van, én pedig kedvtelve nézhetem azt a szépen metszett orcát, a ragyogó kék szemeket, a jó kontrasztot adó sötét hajat, karcsú termetet... már a megjelenésében is találok valami különlegeset s akkor még nem is volt szó arról az édes természetről, amibe tegnap először bepillantást nyerhettem.
Naplózva


Blaire Montrego
Jegelt karakter
***


hetedév ❈ M. kishúga ❈

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2018. 12. 10. - 22:54:45 »
+2

zene:LDR - Music to watch boys



W I L L I A M S O N

'A csók kötelez. A csókot nem lehet semmivé tenni,
lehazudni, elfelejteni akarni. A csók, az van még akkor is, amikor már nincs.'


~~~~


Zavarom ugyan nem illan el hamar, de mégis minden átalakul ahogy a nevem hallom. Az ő szájából. Nem mondja másképp mint bárki más, mégis máshogyan cseng. Talán mert tudatom csalfa legmélyén szeretném... nem, akarom, hogy másképp csengjen. S talán ennek hatására sokkalta bennsőségesebbnek tűnik minden.
Aztán ott az illat. Az ő illata. Másabb, sokkal másabb, mint amit eddig megszoktam.. A lassú ellenben határozott mozdulatával egyetemben megérzem a bőrzsekijével keveredő tipikus Morgan illatot. Közel sem olyan férfiasan karakteres, már-már nyersesen vad, mint Ericé és Elliot lágy fűszeres friss illatához sem fogható. Hazudnék ha azt mondanám, nem kellemes. Mert az. Talán jobban is mint néha ő maga. Ugyanis a jelleme nem volt minden esetben ennyire kedves a számomra. Sőt, volt időszak mikor kifejezetten irritált. A göndör fürtök, a jóvágású arc, a szépen csillogó szemek és az a sok bók amit kiejtett a száján szinte válogatás nélkül minden lánynak... nos nem épp azt erősítette bennem hogy ez így rendben lenne...
De nemrég olyan oldalát is megmutatta, ami új. Nagyon új. Kissé talán túl új is. És megfontolandó volt hogy eljöjjek-e. Második esély vagy épp többedik elég luxus... Csak hát... elég volt egy jól irányzott csók, hogy meggyőzzön. És mint látható sikerült is neki.
Most pedig, ahogy közelít már az agyam hátsó zugában áruló énem felvillanyozva örül a folyatásnak. Csakhogy csalódnom kell mert nem következik be óhajom, vagyis csak részben. Mindössze az ajkaim szegletét súrolja, szelíd kedvességgel könnyed incselkedésként.
Nem tudom eldönteni játszik-e vagy bátortalan, habár az utóbbi eléggé valószínűtlennek tűnik, pláne ha róla van szó.
Csak egy halk sóhaj szalad ki belőlem ahogy eltávolodik. Ez részben feszült részben csalódott részben pedig megkönnyebbült. Mert végre az első hellószián túl vagyunk. No de mi jön most?
- Igazán elragadóan festesz.
Ahogy kiejti a bókot a száján meglepve pillantok le ösztönösen. A ruhám nem sok újat mutat, mint amit amúgy is a tükörben nem sokkal ezelőtt a hálóteremben. Mégis olyan mintha valami lenne rajta vagy benne, amitől másnak tűnhet.
- Kösz...  - nyögöm ki sután, amit számomra is gyengének tűnik. Talán jobban kellene próbálkoznom, kedvesebbnek lennem, de az az igazság hogy lámpalázas vagyok. Mondjuk, ki ne lenne a helyemben? Az a férfi, akitől életem első csókját kaptam szimplán lerázott magáról akkoriban. A másik, aki gyökeresen megváltoztatta az életem eltűnt másnap reggelre. És az, akit azt hittem igazán szeretek az konkrétan az arcomba hazudott... mert a tény hogy van egy gyereke számomra nem elhanyagolandó. Szóval összességében mondhatjuk hogy a szerelem nem állt sosem igazán az én oldalamra. És nem csoda mindezek után ha kissé szkeptikus vagyok. Úgy szimplán mindenben.
- Bár talán valami hiányzik...
Meglepve pislogok fel rá, mert nem igazán értem mégis mire gondol. S mivel nem figyeltem, hisz lefoglalt megint a megtörtént eseményeken való merengés, csak inkább sejtem mint látom mit művel. Ujjaim ösztönösen indulnak meg keze után hogy aztán kitapintsam a virágot, amit a hajamba tűzött. A puha tincsek közt tökéletesen megül a szépség és csak egy halk o betűt formálnak az ajkaim. Kell egy perc mire feldolgozom, hogy ez valóban őszinte és valóban kedves kis gesztus tőle, nem pedig holmi átverés. Nem sejtem hogy a színe mire utal, mert nem veszem ki a hajamból. Mindössze a rózsa lágy illata tudatja velem hogy mi a virág neme.
- Ez... ez...nagyon kedves! Köszönöm!
Mosolyom kiszélesedik és még egy pillanatig a virágot érintem, majd szelíden leengedem a karom hogy aztán ujjaim az ő keze mellett érjenek célt.
- Igazán örülök, hogy eljöttél.
Szavaira sejtelmesen elmosolyodom, és egy perc múlva halk nevetés is elhagyja az ajkaim. Elfordulok tőle féloldalasan és szétnézek. Sehol senki így hát visszafordulok iránáyba.
- Ugyan! Most még ezt mondod... aztán ki tudja...
Vállat vonok kissé cinikusan.
- Lehet a végére könyörögsz hogy hagyjalak békén.
Felvonom a szemöldököm és kérdően no meg kihívóan meredek rá. Eddig ugyanis jobbára ő üldözött engem. És mi van akkor ha rádöbben lehet ez fordítva is? Akkor is ennyire lelkes lesz? Vagy akkor már hirtelen jobb elfoglaltsága akad?
Naplózva


Morgan Williamson
[Topiktulaj]
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2018. 12. 18. - 01:05:47 »
0


Kissé fura Blaire-t zavarban látni s hasonló élmény az is, hogy magam is ekképp érzem. Mondhatom, hogy elszoktam tőle. Az ő esetében pedig... nos, ezt az oldalát még nem sűrűn volt esélyem látni, talán pont ez is tetszik annyira: hogy még jobban megismerhetem őt. Kétségtelenül tegnap délelőttig egy sekélyes rohadéknak tarthatott, vagy valami hasonlónak, de igazság szerint a belső értékek és részletek sokkal jobban tudnak érdekelni, ha tényleg akarok valamit a másik embertől. Ami,- s ebben igaza lenne, vagy volt-, valljuk be, az ősz vége óta nem nagyon fordult elő. Aila teljes becsavarodása úgy éreztem, hogy végleg elvett már valamit tőlem: egyszerűen elfogyott az, amiből neki adni tudtam, amiből segíteni próbáltam, hogy megbirkózzon belső démonaival. De nem sikerült.
S most mégis itt vagyok. Úgy látszik, hogy a tavasz kiolvasztott talán engem is és a lelketlen gépszerű működés, amit eddig produkáltam, hogy bókoltam, szórakoztam és előre menekültem a hedonizmus felé, ami minden bizonnyal Blaire szemében eddig stigmatizált, most kolonccá vált és úgy érzem: le tudom tenni, magam mögött hagyni újra. A félrészeg, meccsgyőztes ünneplések idióta fogadós játékosa helyett most az a Morgan áll itt és nyom egy apró csókot Blaire szájának szegletébe, aki valójában vagyok. Látom, hogy Blaire szemében megvillan a kis csalódottság, de valahol ez az egész egy gesztus volt az én részemről, ha úgy tetszik demonstrációja annak, hogy tudok én türelmes, megértő és figyelmes is lenni, csakhogy ezen tulajdonságok nyilvános mutogatása többnyire oda vezet, hogy az ember fejére taposnak, egy háború tapasztalata is ez. Félreértés ne essék, nem vagyok titkon szent kezesbárány, az ereimben óhatatlanul ott a rock'n'roll, de az tény, hogy a valóság nagyságrendekkel árnyaltabb, mint amit a külvilágnak prezentálok. Ennek jele az is, hogy apró játékba kezdek, picit incselkedve is a lánnyal, ahogy virágot varázsolok a hajába.
Az arca pedig minden fáradalmat megért, mert egyszerűen magával ragad, ahogy a meglepett pislogás, talán egy pillanatra az is, hogy valamit elfelejtett, majd az a néma o hang... valahogy ezzel az egésszel meg tud venni kilóra. És ezzel el is éri, hogy amikor leengedi törékeny kacsóját a kezem mellé, gyengéden meg is fogjam azt, majd a másik kezemmel derekát öleljem át. - Nincs mit... - könnyed mosolyt villantok, majd most már ajkaira nyomok egy puha csókot. - El is tudod majd tenni emlékbe, hidd el, jól bírja az időt. - teszem hozzá, miután ajkaink elváltak, hogy jelezzem, nem egy egyszerű rózsaszállal van dolga. A részletekbe nem megyek bele, arra majd talán ő is rájön idővel. Persze hagyom elfordulni, hogy körbepillantson a folyosószakaszon, ahol csak mi vagyunk s ez megnyugtat: nekem már ugyan sokat nem számít, de azt nem akarom, hogy Blaire miattam szenvedjen a fecsegők éles nyelvei miatt, egyáltalán nem érdemli meg. Na igen, ez jelentős hátrány személyemet tekintve. S a halk nevetésre én is elmosolyodom végül. - Nem hinném, hogy erre sor fog kerülni, részben, mert bár kérni nem szégyen és szoktam is, könyörögni nem szokásom. - mindenkinek megvan a maga méltósága, én pedig kényes tudok lenni rá, akkor is, ha ezzel nem feltétlenül értenek egyet mások, vagy nem tartják jogosnak. - Másrészt nem tartom reálisnak, hogy ezt pont te váltsd ki belőlem. - teszem még hozzá, aminek a súlyát az adhatja meg, hogy miatta ugrottam most át az árnyékom és dobtam félre mindazt, amit a saját lelki békém egyensúlya érdekében fontosnak tartottam. Ő talán nem is tudja mennyire így van ez... de tán ez fordítva is igaz, mert azt látom rajta, hogy ez a találkozó mind a kettőnknek hasonló újdonságot jelent s hasonló "feladással" jár. - Ugyanakkor, ha már menekülésemtől tartasz, adok lehetőséget, hogy sarokba szoríts. - teszem hozzá könnyed incselkedéssel, az általa felvett modort tartva, ahogy elengedem őt egy kis időre, míg Hollóháti szobrához lépek s a szobor kezében tartott könyv gerincére helyezem ujjam és finoman húzom rajta végig azt,kitapogatva a faragott betű míves vonalait, a megfelelő pontot picit be is nyomva, amikor megvan a keresett betű. Ez pedig oda vezet, hogy a szobor elfordul s feltárul mögötte egy kisebb átjáró, mely a várakozással ellentétben nem sötét, egy kisebb, ólomkeretes-üvegtáblás, csúcsíves ablakon át kap fényt. - Csak a hölgy után! - engedem előre, de tenyerem a derekára fektetem, hogy jelezzem, követem ám, így, ha enged az invitációnak, hamarosan a nem feltétlenül tágas, de pár embernek kényelmesen elegendő kis rejtett terembe lépjünk mind a ketten. - Talán egy tea mellett kellemesebb lesz így kettesben, mint odakint ácsorogva, ki tudja milyen tekintetek kereszttüzében. - jelentem ki, míg a szobor csendesen visszafordul a helyére, így csak a miénk marad a termecske, amiben található egy kisebb könyvespolc, egy asztalka és egy kanapé, bent persze a hollóhátas színek dominálnak, kicsit a klubhelyiségre emlékeztet az egész... és ez volt a mai fáradozásom másik fogása, mármint az, hogy szereztem ide teát, meg némi süteményt, hogy a délutáni tea is meglegyen. Ha pedig mind a ketten bent vagyunk, Blaire-t a kanapéhoz kísérem, hogy ott hellyel kínáljam s én magam is leüljek, vállát könnyedén karolva át. - Tudom, hogy nem indítottunk túl jól még korábban s hogy megvan a magam hírhedtsége, ugyanakkor a bizalmat nagyon fontosnak tartom, éppen ezért... igazából bármit kérdezhetsz és én ígérem, hogy őszintén fogok válaszolni. - próbálom meg valahogy felvenni a fonalat ott, ahol talán a leginkább van értelme: eloszlatni bizonytalanságokat és tisztázni azt, ami félreértésekre adhat okot.
Naplózva


Blaire Montrego
Jegelt karakter
***


hetedév ❈ M. kishúga ❈

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2019. 01. 13. - 23:53:44 »
+1

zene:LDR - Music to watch boys



W I L L I A M S O N

'A csók kötelez. A csókot nem lehet semmivé tenni,
lehazudni, elfelejteni akarni. A csók, az van még akkor is, amikor már nincs.'


~~~~


Lassú, szelíd, szinte már finom áramütés szerű az, ahogy az aprócska bőrfelületem érintkezik az övével. Érdekes, hogy korábban mindez nem tűnt fel. Az meg még érdekesebb hogy mostanság ezt produkálom. A Lestrange-től kapott legelső csóknál az egész arcom lángolt. Részben a szilveszter éjszakai csípős hidegtől, részben a meglepettségtől, részben a haragtól, és persze a szégyennel párosuló vágytól. Aztán ott volt Elliot a maga sajátos kedvességével. Nála nem volt ilyesfajta bizsergés, vagy ha igen akkor sem tudatosodott bennem.
De Eric messze van és amúgy sem elérhető számomra. Mert a bátyám alapvetően megnyúzna és kitűzne zászlónak mindkettőnket. Elliot pedig... Hát ő Elliot. És jobb hagyni mindazt ami elmúlt, még akkor is ha azon gondolkodom, Morgan-e az első, valóban az első, aki olyan érzéseket vált ki belőlem, meg főleg a testemből, amit még eddig talán senki sem...
Vagy csak kémia ez is? Csak az izgalom miatt tűnik minden olyan másnak? Vagy valóban ő lenne az igazi? És beszélhetünk-e egyáltalán ilyenről? Mert lássuk be, tizenhat évesen kicsit talán korai arra gondolni kivel akarok egy egész életet leélni... de mégis valahogy ezzel a kedves, cuki, figyelmes, és udvarias Williamsonnal egyetlen tizedmásodpercre felötlik bennem, hogy nem lenne lehetetlen. Nem azt mondom, hogy lelki szemeim előtt megjelenik jövőbeli énem az oldalán két gyerekkel... de mégis ott van bennem a késztetés hogy azt higgyem, talán igaz lehet.
Ostoba vagy B, mindig is az voltál...
A kis hang a fejemben ott károg, arcomon mégis vegyes érzelmek tükröződnek. Talán leginkább a bizonytalanság, mert eléggé elveszettnek érzem magam. Nem miatta, vagyis talán részben igen, hisz mégis csak egy újabb oldala ez is, és a saját énemnek is egy ismeretlen szakasza, amivel hirtelenjében nem is tudok mit kezdeni...
De őt mindez látványosan nem zavarja, mert az én tétovázásomat tökéletesen kihasználja, megint. Ujjai az enyémek közé csúsznak finom melegséggel, míg másik keze a derekam köré fonódik lassú elégedettséggel és így von magához én pedig nem ellenkezem. Mindössze csak felpislogok rá, az arcára, ami immár túlontúl vészesen közel kerül... újra.
- Nincs mit...
Nem tudom hogy a szavakat halkan suttogja csak vagy én képzelem be hogy szól bármit is, mert mindössze arra próbálok koncentrálni hogy figyeljek minden mozdulatára. Ericnél megjártam, Elliotnál egyenesen benéztem hát Morgan-nél nem szeretném elkövetni ugyanezt a hibát.
A lágy könnyed csók úgy csattan el mintha nem is lenne, ami felettébb elszomorít de a világ összes galleonjáért sem vallanám be.
- El is tudod majd tenni emlékbe, hidd el, jól bírja az időt.
Csak bólintok egyet, mint aki néma és béna, mert í torkomban növekvő idegesség gombóca nem hagy más megoldást. Igazából fogalmam sincs miről beszél de nem is fontos. Csak akkor kezdek el rá jobban figyelni, mikor incselkedve hív játékba. Az adok-kapokra ugyanis egyszerűen képtelen az agyam nemet mondani. Volt időm begyakorolni, hisz ott volt Mathias akivel ugyan a legjobb testvérek vagyunk, re imádjuk cukkolni egymást. És persze Eric... mert ő is olyan, mintha a bátyám lenne tulajdonképpen. Elmosolyodom a hullámként megostromoló emlékekre mikor hol az egyikkel hol a másikkal ettük egymás lelkét...
Mathias rendszeresen bedurcázott, de aztán némi süteménnyel mindig ki lehetett engesztelni amit a konyhából loptam ki. Strange sosem sértődött meg semmin vagy ha igen nem mutatta. Ő inkább gonosz volt és piszkosul játszott szóval minden kegyetlen fricskámat tőle lestem el. Az agyam talán kódolva van erre, talán a véremben van vagy szimplán a megszokás, de rögtön kapcsolok.
- Valld be, imádnád ha a sarokba szorítanálak!
Közlöm elégedetten, de feletébb meglep hogy a szinte félig nyílt meghívás nem a kívánt célt éri el nála, mert hát elenged. Pislogok párat, mert nem értem mit értettem félre ezen a szituáción. Talán Strange ennyire szar tanár volt? Talán Morgan megsértődött? Talán...
De egy perc múlva rádöbbenek, hogy nincs semmiféle sértődés, mindössze csak egy újabb varázslat történik, ezúttal az iskola részéről.
Azt tudom, hogy a Roxfort egy varázslatos hely. Imádom a Szükség Szobáját és imádom az alagutakat. Mindazt a bonyolult és változatos részt, amit a kastély a magáénak tudhat. És ezért valahogy nem is lep meg hogy egy újabb olyan helyre bukkanok, ami eddig még számomra ismeretlen.
- Csak a hölgy után!
Morgan hangjában nevetés csendül ahogy előre enged. Talán az arcomra kiülő nyílt döbbenettel vegyes öröm az ami erre készteti vagy fogalmam sincs, én mindenesetre egy hangos wáóóón kívül mást nem bírok kinyögni csak körbepislogni két tétova lépés között újra meg újra.
- Talán egy tea mellett kellemesebb lesz így kettesben, mint odakint ácsorogva, ki tudja milyen tekintetek kereszttüzében.
Figyelmem a boltíves ablakról az asztalra irányítja amit egész eddig észre sem vettem. Szemöldököm feljebb szalad finom cinizmus ül arcomra. Ez új, ez meglepő, ez annyira nem Williamsonos hogy az már fáj. És mégis, ahogy itt áll az asztal mellett, tudom hogy valóban ő készült valóban dolgozott és mindezt értem tette.
Szinte kedvem lenne megcsókolni de inkább uralkodok magamon és rendezem arcvonásaim. Elmosolyodom, bólintok és halkan szólalok meg.
- Igen, az jól esne.
Tekintetem újra körbejártatom a titkos kis szobán, ami a szobor mögött húzódik meg, Ha ezt tudom korábban, akkor nem kellett volna Frics elől a harmadik emeleti lánymosdóba menekülnöm, ahol kénytelen voltam Myrtillel bandázni... Micsoda pech!
- Tudom, hogy nem indítottunk túl jól még korábban s hogy megvan a magam hírhedtsége, ugyanakkor a bizalmat nagyon fontosnak tartom, éppen ezért... igazából bármit kérdezhetsz és én ígérem, hogy őszintén fogok válaszolni.
Felsandítok a fiúra ahogy leül mellém és egyetlen laza mozdulattal átkarol. Nem szoktam még meg ezt de megbántani sem akarom. Szelíden fészkelődök kicsit, amivel talán azt elérem hogy lerázzam magamról a kezét és mellette félig szembe fordulok vele. Eltűnődöm egy percig azon amit mondott. Nos, valóban nem indítottunk túl jól. Tulajdonképpen együtt nőttünk szinte fel, egymás mellett mégsem ismerjük semennyire egymást. Mondjuk azt tudom hogy mit eszik reggelire, vagy hogy rendszeresen a kviddicsedzésen bukófordulatokat csinál, de nagyon más igazán személyes kapcsolatom nem volt vele egy két kölcsönkért könyvön kívül. Ez pedig nem jó kezdési alap evidensen.
- Bármit? Mármint tényleg bármit?
Kissé kétkedve fogadom ezt a nagy vállalkozó szellemet. Én nem akarnám hogy ő bármit kérdezzen és arra nekem valóban nyíltan ki kellene mondanom mindent. Az embernek vannak dolgai, amiket talán még magának sem vall be. És lehet Williamson is így van ezzel, csak nem is tudja...
- Mert nem akarom hogy...
Kellemetlen helyzetbe kerülj. De abba fog. Biztosan. Mert ha a legelső kérdés, ami felötlik bennem kimondom, szinte biztos vagyok benne hogy megbánja hogy szabad utat adott nekem a lelkéhez. Mégpedig önszántából.
Naplózva


Morgan Williamson
[Topiktulaj]
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2019. 01. 14. - 14:45:21 »
+1


Teljesen hülye vagyok, hogy az érzelmek haláltáncába képes vagyok fejest ugrani, de úgy érzem, hogy ha most nem teszem meg, akkor elvesztek valami nagyon fontosat. Az esélyt, a reményt, mondhatjuk úgy, a lehetőséget bármire ami komoly és mély. Ha ezen a ponton megálltam és elzárkóztam volna, talán hosszú időre a magam felszínességének börtönébe zártam volna magam, ami alapvetően egy kényelmes és hedonista örömöktől sem teljesen mentes létezés, de... ott a tény, hogy igazából én nem ezt akarom. Nem csak ennyit.
Blaire arcán is végigvonul az érzelmek skálája már most, egyfajta bizonytalanságot tükrözve s ez furcsa módon egy picit megnyugtat. Talán azért, mert azt látom tükröződni, ami bennem is meg-megmozdul, azt a fura és feszítő belső érzést, ami mintha a gyomrommal játszana kicsit s amit ismerek régebbről, de ha éreztem, az eddig soha nem vezetett jóra. S emiatt tán félek is kicsit. Mégis összeszedem magam és cselekszem: megfogom kacsóját s derekát is átkarolom. Mondhatnánk, hogy a rutin dolgozik, de ez annyira nem igaz. Ha rutinból tenném, más lenne az érintésem modora, ez most inkább telített érzelmekkel s van benne kis kutató modor is, ami azt keresi, hogy mi az, ami Blaire-nek igazán tetszik. A hideg rutin diktálta magabiztosság hiánya az is, hogy olyan lágyan csattan el a csók, hogy picit érezhető: nagyon is tartok tőle, hogy valamit rosszul csinálok. Mert ezt a legkevésbé sem akarom elrontani. Fura keverék ez kétségtelenül, mert ösztöneim szerint cselekszem s teszek gesztusokat, másrészt a visszacsatolásra is sokkal érzékenyebb vagyok. Azért nem fordultam ki önmagamból s a természetem sem változott meg, csupán sokkal nyitottabb lettem Blaire felé, így nem meglepő, hogy könnyeden évődő játszadozásba csusszanunk, amiben megjegyzésével könnyen csal mosolyt ajkaimra.
- Csak akkor, ha te azt ismered be, hogy imádsz sarokba szorítani! - érkezik is a játékos felet részemről egy kacsintással megtámogatva, csakhogy ezt nem pont olyan folytatás követi, amire ő gondolna, ezt azonnal látom szép világos lélektükreiben tükröződni, csakhogy valahol ez is hozzám tartozik: az ember nem mindig azt kapja, amire elsőre gondol. Tegyük hozzá, hogy azért nem valami nagyon drasztikus váltásért engedem őt el (amit annyira egyébként nem is akaródzik megtenni) sokkal inkább azért, hogy tovább vigyem az eseményeket. Ugyanis én készültem kérem szépen. Ő rendes randit szeretett volna, én pedig megtettem, amit lehetőségeim engedtek, hogy ezt összehozzam. És próbáltam az ő jó hírére is gondolni közben. Végtelenül jól esik és tetszik a meglepettség az arcán, még ha az legalább fele arányban a kastélynak szól s nem nekem, de azért kuncogok az egészen egy jót, ahogy előre engedem Őt. Beljebb kerülünk s én zárom az átjárót magam után, míg hagyom, hogy Blaire felfedezze magának picit a helyet. Újabb kis érzelmi hullámvasutazás szemtanúja lehetek, ahogy látom a cinizmust megvillanni Blaire arcán. - Nyugi, nem akarlak megmérgezni. Bármilyen ramaty is voltam bájitaltanból... és szerettél volna egy rendes randit, én pedig, ha már elhívtalak, hát komolyan is vettem a dolgot. Mert azért arra is képes vagyok. - mondókám elején még könnyed nevetéssel operálok, hogy utána picit komolyabb legyen már a hangom és mondandóm mellett ezzel is jelezzem, hogy nekem számít, hogy Ő mit szeretne.
Megjegyzése alapján pedig annyira nem is lőttem mellé, úgyhogy helyet is foglalunk s én belekezdek a magam mondókájába, átkarolva őt. Finom mocorgása viszont egyértelmű jel s én veszem a lapot, így inkább előre hajolok, hogy két adag teát töltsek. Ez legalább leköt s a rosszul megválasztott gesztusom okozta zavart is oldani tudja. Illetve picit elmélázhatok azon is, amit az imént mondtam, mert nem gondoltam ki a dolgot előre s mégis elég fogósra sikerült. Nem mondanám, hogy túlzottan jó sajtóm lenne a Roxfort falai között ez már alapjaiban is bizamatlanságot szülhet Blaire részéről és én ezt megértem. De éppen ezért fontos, hogy tőlem is meghallgathassa, hogy mi van mondjuk egy-egy híresztelés mögött, hogy ennek alapján dönthessen.
És persze ott a tény is, hogy eddigi ismeretségünk azért merőben felszínes volt. Egy ház, egy évfolyam, ültünk már egymás mellett órákon, kért már tőlem kölcsön könyvet én pedig sütöttem már el rossz vicceket az ő kárára. Mióta egy csapatban játszunk a helyzet picit talán közelebbi lett, elvégre terelőként őt is védem a gurkóktól, talán ez egy kis kimondatlan bizalmi köteléket már eredményezett is, amibe eddig szerintem egyikünk se gondolt bele. Ha magamba és az emlékeimbe nézek, akkor mindig is láttam valamit szép kék szemeiben, megvolt az a kis csillogás ami meg tudott fogni egy-egy másodpercre, de ez csupán ennyi volt. Miért? Nos, nyitott szemmel jártam s egyszerre több lányt is észrevettem amikor igazán kezdetét vette a női nem iránti érdeklődésem, Holly pedig rövid úton megfogott a maga művészi, csendes bájával és varázsával, onnan pedig nem volt megállás... elindult egy folyamat akár egy lavina s miközben sodródtam, Blaire nem állt hozzám soha elég közel, hogy bekerüljön az örvénybe. Ebben a háborúnak persze komoly része volt, hiszen az események egy jó része ötödéves korunkban játszódott s akkor ők, az aranyvérűek privilégiumokat élvezhettek, megvolt tényleg a maguk kis külön világa én pedig az illegalitás és a túlélés peremén egyensúlyoztam mindaddig, amíg a végső harc el nem kezdődött s végleg állást foglaltam. A háború alatt s utána is az elmúlt ősz és tél folyamán maximum olyanok kerülhettek közelebb hozzám, akik már addig is a belső körömbe tartoztak. Utólag nézve ez semmi jóra nem vezetett... kalandjaim kerültek ki szélesebb körből s most tavaszra értem el azt az állapotot, hogy megbékéljek, hogy nyitni tudjak és nyitni merjek. Ennek bizonyítéka, hogy mi most itt ülünk.
- Igen, bármit. - bólintok lakonikus válaszom mellé komolyan. Látom, hogy dolgoznak a fogaskerekek a fejében s következő szavai is némi bizonytalanságot árulnak el. - Blaire, ha csak a felét hallottad a csoda történeteknek, amik keringenek, akkor tudod, hogy nem tudsz rosszabb helyzetbe hozni, mint a legaljasabb híresztelések már tették. - átadom neki a csésze teát s ezzel együtt egy kicsit megfogom kacsóit erős kezeimmel, meleg tenyereim közé zárva törékeny ujjait s úgy nézek kékségeibe. - Kettőnk közül nekem lehet tisztázni valóm és jobb most együtt megbeszélni, mintha később szakadna az ember nyakába. Egyszersmind ez annak is a jele, hogy mindezt komolyan gondolom, nem egy könnyű kaland. - türelmesen és nyíltan mondom el a magamét s nem véletlenül adom a legkomolyabb fegyvert a kezébe. Nyilván róla is el fog árulni valamit, hogy mit kérdez, nekem pedig lehetőségem lehet rendezni valamit, amit netán később vághatnának a fejemhez. És talán, ha őszintén meg tudjuk beszélni a dolgokat az lehet egy olyan új, tiszta lap, amit ott a birtokon megkezdtünk...
Naplózva


Blaire Montrego
Jegelt karakter
***


hetedév ❈ M. kishúga ❈

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2019. 01. 14. - 21:23:51 »
+1

zene:LDR - Music to watch boys



W I L L I A M S O N

'A csók kötelez. A csókot nem lehet semmivé tenni,
lehazudni, elfelejteni akarni. A csók, az van még akkor is, amikor már nincs.'


~~~~


Szóval ott tartunk hogy szabad utat kapok. Az évődés itt már nem segít, hisz a legutóbbi incselkedését is letudtam egy fintorral. Még hogy én sarokba szorítok bárkit is, hahh! Hallatlan! Mondjuk nem tagadom, tetszik az ötlet, de valójában azért képtelenségnek érzem. Inkább engem szorít sarokba mindenki és használ ki, mint Morgan előtt már két díszpéldány. És voltaképp ide sorolhatnám a tulajdon testvéremet is, mert ő is pont ugyanilyen tud lenni.
S talán bosszankodnék is mindezen, de jelen pillanatban leköt a gyomrom időszakos hirtelen rángatózása. Egyértelműen ideges vagyok. Nem Morgan közelsége váltja ezt ki igazán, mert az jóleső izgatottsággal borít el. Ez most sokkal inkább görcsös kíváncsiság, az a fajta, amit nehezen lehet oltani késői válasszal. És mégis hiába várom epekedve a tényeket, azért tartok is tőle. Így hát csak hallgatom a félig meddig talán kifakadását. Közben elnézem a kezeit, ahogy a vállamról a teáskannára vándorolnak és töltenek. A szoba csendjében az ital csurranó hangja halk morajjal párosul. Kint talán járhat valaki a folyosón de azt hiszem nem hall minket. Tudom, hogy itt biztonságban vagyok, tudom hogy a fiú nem bánt a szívem mégis vad kalapálásba van. Olyan erősbe, hogy félek kiszakad.
- Én... csak... én csak...
Elakadok. Nem tudom hogy kifejezni magam. Valójában nem érdekelnek a pletykák. Tudom milyen Belby, tudom miket terjeszt, mert pontosan tisztában vagyok azzal hogy a rólam és Mathiasról szólók mennyire reálisak. Körülbelül ugyanennyire lehet igaz Morgan-ről is minden. Ezért persze részben ostobának érzem magam. Nem kellett volna ennyire elítélnem őt már a kezdet kezdetén. Csak hát az ember ilyen. Könnyű beskatulyázni azt, amit nem ismerünk valami olyanná, ami azt hisszük hogy hasonló. Csak közelebbről szemlélve derül ki, mindez csak átverés.
- Nem tisztázni akarok. Mármint tudom hogy a pletykák többsége hazugság. Az igazságtartalmát pedig majd elmondod ha akarod.
Vállat vonok jelezvén, hogy ez igazából nekem mindegy. Evidensen szeretném hallani vagy tudni és igenis tőle, de ráér mindez. Eddig is megéltem nélküle, enélkül is megleszek. Erőltetni pedig nem akarom, mert én szem szívesen beszélek a múltam összes sötét és torz részéről. Van olyan, amit felejteni akarok. Mint anyám korai halála, a felelősségtudat hogy mindez miattam volt és persze apám végzete...  vagy a családunk szégyene...
Ujjaim szelíden kulcsolódnak a felém nyújtott porceláncsészére. Szép fehér, elegáns, apró kék virágmintával. Finom darab és kellemesen langyos a benne található gőzölgően forró italnak köszönhetően. Elmosolyodom haloványan az érzésre. A meleg nem csak a csészéből áramlik felém, hanem körül is ölel, mert a fiú a kezét az enyémen hagyja. Kedves, apró ártatlan mégis sokat mondó gesztus. Tetszik. Nem húzom el, hanem csak kiélvezem. Erőt merítek mindebből és ráveszem magam egy mély, nagy sóhaj következtében hogy kérdezzek. Azt, ami már nagyon régóta motoszkál a fejemben.
- Csak azt akarom tudni, hogy... nos, hogy... miért én? És miért pont most?
Miért nem egy fél évvel vagy kettővel ezelőtt? Vagy miért nem holnap vagy a következő évtizedben?
Az alsó ajkamba harapva pislogok fel rá. Félek attól hogy kinevet, hogy ostobának tart, hogy elcsépeli ezt az egészet valami klisével. Hogy nem lesz őszinte. Márpedig azt hiszem ez a legfontosabb. Hogy ne csak nekem hanem magának is bevallja miért pont most talált rám. Mert ez segít abban talán igazán hogy én is elhiggyem valóban igaz mindaz, amit állít és én is ráleljek. Mindarra ami ő és mindarra ami hozzá vezet. Az útra, ami talán összefonódhat.
Naplózva


Morgan Williamson
[Topiktulaj]
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2019. 01. 14. - 23:39:51 »
+1


Hiába minden könnyedség, amikor a találkozó első felvonásán túljutunk, inkább a komolyság marad. Miért? Nos, ezért leginkább én vagyok a felelős. Foghatnám körülményekre, sorsra, bármire, csakhogy az nem illik a világképembe, nem illik a sztoikus filozófiámba. Magamat tartom felelősnek sok dologért legyenek azok jók avagy rosszak. Bármennyire is laza figura voltam sokszor, pár alapszabályom mindig volt: ha csak kerülhetem, akkor nem hazudok senkinek, ha teszek valamit azért vállalom a felelősséget, valamint senkit nem hülyítek azért, hogy elérjek nála valamit. Ezek tudtak tartást adni akkor is, amikor mondjuk Brighton tengerpartját óbégattam végig ittasan, amikor egy lány nevének ismerete nélkül volt egy vidám éjszakám, vagy amikor két autóstop között kalapozással kerestem kenyérre valót a gitárommal.
Többek között az ilyen események miatt érzem úgy, hogy a komoly egyenes és őszinte hangvétel lesz most a célravezető s azzal juthatunk el valahova. Persze megteázhatnánk, ennénk egy kis teasütit, pislognánk egymásra szépen, Blaire félénken elnevetgélne, én meg tovább évődnék vele. Talán egy normális randi így néz ki. De én sose voltam normális.
- Ne félj Blaire. - rázom meg a fejem, ahogy habogását hallom. - Tudom, hogy mibe mentem bele és nem véletlenül tettem. - bátorító, meleg mosolyt villantok rá, hogy így is enyhíteni próbáljam a rá nehezedő nyomást. Nem esik jól azt látnom, hogy szorong, hogy ezt én váltottam ki belőle. Egy érzés bennem azt diktálja, hogy én őt csak mosolyogni szeretném látni. Azt szeretném, hogy boldog legyen. Nem unszolom, türelmesen várok és hallgatok inkább, szavai pedig nem is késnek és közben könnyed mosolyt csal az ajkaimra az emlék, amikor nem is olyan régen a klubhelyiségben ücsörögtünk. Akkor azt mondtam neki: "Csupán olyan vagyok, amilyenné te teszel." A jelek szerint akaratlanul is kezdi felfogni, hogy ez az egész tulajdonképpen miről is szólt akkor. Hogy miért viselkedtem vele úgy, ahogy, miért mondtam, hogy beskatulyázott könnyedén. Akkor persze nekem is megfelelt ez, hiszen annyira könnyű megoldás volt! Ő egy felszínes bunkó bájgúnárnak tart, nekem meg nem kell attól tartanom, hogy bárki is megzavar rezignált zárkózottságomban ami a felszínes lét alatt húzódott meg.
-Ó, pedig volt egy kedvencem, talán Edevane terjesztette, hogy van valami nemi betegségem! - nevetem el magam. - De az is igaz, hogy szívesen elmesélem majd a dolgokat, ha kíváncsi vagy rá. - teszem még hozzá, hogy aztán kezébe adjam a csészét, de kacsóit se engedjem el, mintegy tovább bátorítva őt, elvégre közeledünk a megoldás felé, már, ha nevezhetjük így. Mert az már fix, hogy nem feltétlenül a múltam foglalkoztatja.A dolog végül egy nagy sóhaj keretében felszakad s én fokozott figyelemmel hallgatom ahogy halk gyöngyöző hangja elő is vezeti, hogy mire kíváncsi igazán.
- Bölcs kérdés. - bólintok lassan, tartva vele a szemkontaktust. - S mint minden ilyen, nem is feltétlenül könnyű. - kicsit összeszedem a gondolataim,- persze nem habozok sokáig-, majd folytatom nyíltan és egyenesen. - Nehéz pontosan megmagyarázni, hogy miért te. Biztos van, aki mondjuk a mugli biológia szempontjából tök racionálisan ki tudná fejteni, de ez engem annyira nem foglalkoztat. Én úgy érzem, hogy benned egy igazán kedves és megértő, törődő lányt találtam, akiben megvan az a tűz, ami magával tud ragadni. Hülyén hangzik, de a cserfesebb pillanataidat is módfelett bájosnak találom még akkor is, ha mondjuk azokkal éppen rajtam akarod elverni a port. Sajnos az érzések teljes és pontos megmagyarázásra nem vagyok képes, de úgy érzem, hogy veled úgy tudok egyenes és őszinte lenni, hogy nem tartok tőled. Nagyon kevés ilyen ember van, vagy talán helyesebb azt mondanom, hogy kevés volt és ezek sosem valamiféle racionális válogatás folyamán kerültek mellém, egyszerűen éreztem valami olyan lelki rokonságot, amire tudtam ezt alapozni. Én úgy gyanítom, hogy ez köztünk is megvan, másként most nem ülnénk itt így. Talán a leginkább kézzelfogható bizonyíték erre, amit hozni tudok az, hogy egy házba tartozunk. Ez persze csak apróság, valahol mégis jele, hogy valami közöst még egy ősi mágia is talált bennünk. - zárom az első gondolatsorom s a talán kissé szétszórt gondolatmenetet, de tényleg nehéz szavakkal leírni mindazt, amire kíváncsi. Ha nem érti, vagy nem világos, majd úgy is kérdez s meg tudjuk beszélni. És van még valami, amire persze nem kapott választ s ami egy pici néma gondolkodás után újra beszédre késztet.
- Azt is jól érzed, hogy a két dolog tán nem is független egymástól. Az idő, helyesebben az időzítés kétségtelenül fontos dolog, mert igazság szerint tavaly nem üldögéltünk volna így itt ugyanis éppenséggel annak az élő bizonyítéka voltam tavaly ilyenkor, hogy férfi és nő között a barátság nem túl működőképes dolog, negyedéves koromban pedig még annyira az elején voltam a lányokat illető szárnypróbálgatásaimnak, hogy nem sok igazán értelmezhető dolgot műveltem... Szóval egész sokáig elléteztünk egymás viszonylagos közelségében úgy, hogy ténylegesen nem nagyon érintkeztünk azon túl, mint két évfolyamtárs tenné és én úgy gondolom, hogy ez azért egy lényeges oka annak, hogy eddig miért nem kerültünk hasonló helyzetbe: ehhez nem elég, hogy meglátlak, megtetszel aztán puszi. - rázom meg a fejem könnyed félmosoly keretében. - Nem, ehhez kellett az, hogy egymás közelében több időt töltsünk s ráadásul úgy, hogy nem feltétlenül figyelünk külső ingerekre, mint mondjuk a klubhelyiségben történt. Akkor és ott például kezdtem meglátni azt a tüzet benned, amit korábban említettem s hogy őszinte legyek, ez eleinte meg is ijesztett és ösztönösen kezdtem védekezni leginkább azzal, hogy pontosan úgy viselkedem, ahogy azt bárki elvárná, aki leginkább csak hallott rólam. Szóval ezért jutottunk pont most ide. - összegzem gondoltaim szép kékségeit fürkészve, hogy mégis mennyire volt értelmes és elfogadható számára mindaz, amit elmondtam. Én igyekeztem őszintén és egyenesen elé tárni mindazt ami bennem megfogalmazódott s mindazt, ami foglalkoztatott.
Naplózva


Blaire Montrego
Jegelt karakter
***


hetedév ❈ M. kishúga ❈

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2019. 01. 19. - 22:49:38 »
+1

zene:LDR - Music to watch boys



W I L L I A M S O N

'A csók kötelez. A csókot nem lehet semmivé tenni,
lehazudni, elfelejteni akarni. A csók, az van még akkor is, amikor már nincs.'


~~~~


Valahogy így, hogy a valóság és a talánok vizein evezünk ösztönösen nem vagyok bátor. Tartok a válaszoktól csakúgy mint a kérdésektől. Még a saját kérdéseimtől is. Egyszerűbb haragudni indulatból, mert mélyen bántja az önbecsülésem az általa lopott csók. Vagy egyszerű feloldódni a mosolyában és az ölelésében. Ez, itt, a várakozás végtelenbe nyúló tizedmásodperce inkább szörnyűnek hat. Szinte bánom hgy feltettem a kérdést, szinte bánom hogy hagytam magam rábeszélni erre, szinte bánom hogy eljöttem ide. Nem miatta, hanem mert egyszerűbb lenne elbújni az igazság elől. És még ha valóban őszinte is... mi garantálja a sikert? Igen, lehet én az örök szkeptikus vagyok, de ismerjük a tényállást. Még ha működne is számtalan tényezőt tudnék felsorolni, kezdve az élen a bátyámmal.
- Ne félj Blaire. Tudom, hogy mibe mentem bele és nem véletlenül tettem.
Mintha csak a gondolataimban olvasna. Elfog az érzés, hogy talán legillimentor, aki jelen pillanatban nagy bőszen a fejemben olvas, de abszurdumnak tűnik ez a lehetőség. Képzeletben ki is kacagom magam és elhessegetem az ötlet magját. Még hogy ő legillimentor... majd ha én angyalszárnyat növesztek..!
-Ó, pedig volt egy kedvencem, talán Edevane terjesztette, hogy van valami nemi betegségem!
Vágok egy fintort. Nemi betegség, hah! Na jóó, mondjuk ezekbe biztos lehet valami, uhh belegondolni is szörnyű. De valószínű Morgan nem vidulna ennyire jól a témán ha lenne alapja. Ezzel nyugtatom magam s inkább csak kinyögöm ami a szívem nyomja.
Bevallom nem egyszerű ez. Talán nyíltan fel is tűnik neki a vívódásom, mert kivételesen nem rejtem el. A válasz azonban annál jobban érdekel. Szintre csüngök a szavain, a tekintetén, a mimikáján. Minden apró rezdüléséből le akarok szűrni valamit, ami egy egységes képet ad.
- Lelki rokonság?
Most komolyan? Lelki rokonság? Ezzel jön? Pedig ha tudná.... ha tudná miért kerültem a hollóhátba... De ő itt nem áll meg hanem folytatja. Még pedig felemlegetve a klubhelyiségben megesett dolgokat. Érzem hogy szelíden elpirulok. Néma csend követi a szavait. Súlyos néma csend, amit nekem kellene megtörnöm. De félek, ha megszólalok kifakadok. Így hát veszel egy majd még egy mély lélegzetet és utána nyitom szólásra a szám.
- Most elmondok valamit, amit senki nem tud. Még a saját bátyám sem. Mondanom sem kell, nem szeretném soha senkitől visszahallani. Én csakis azért kerültem a hollóhátba, azért osztott ide a Süveg mert megkértem rá. Nem akartam már akkor sem a bátyám árnyékában maradni. Ne érts félre, szeretem őt. Ő a családom. Ő a mindenem. De talán tudod milyen nehéz eset. Ezt pedig tetézte az amnéziája a csata után...
Sóhajtok. A bűnöm súlya a vállamra terpeszkedik.
- Én csak szabad akartam lenni egy kicsit...
Szomorúan rázom meg a fejem. Csalódottan, lemondóan.
- Nincs itt semmi lelki rokonság Morgan. Csakis azért lettünk háztársak mert a Süveg azt gondolta okos vagyok. Elsőre a Mardekárba osztott volna gondolkodás nélkül. Ezt megmondta.
Szóval az idilli lufi szépen ki is pukkan. Én csak egy átverés vagyok. Más akarok lenni, mint aki és megrekedek a saját énem korlátai között. Ezért sem értem miért hiszi azt bárki, hogy könnyű velem.
- Sajnálom...
Ez kevés tőlem, tudom. De mégis talán így tiszta. Nem akarom félre vezetni, nem akarom becsapni és végképp illúzióba ringatni. Annak idején tizenegy éves koromban a Teszlek Süveg eldöntött valamit, de a három ház közül bármelyik lehetett volna... Csak a vakszerencse sodort a Hollóhátba és ezáltal Morgan mellé. És ez szívet tépően kegyetlen igazság.
Naplózva


Morgan Williamson
[Topiktulaj]
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2019. 01. 20. - 22:40:07 »
+1


Nem mondanám, hogy ismeretlen vizekre eveztem egy komoly beszélgetés képében, hiszen nem egy ilyenben volt már részem a közhiedelem ellenére. Nem is egy olyan barátnőm volt (még ha nem is túl hosszú ideig a sors "kegyéből") akik súlyos titkokkal és egyéb dolgokkal terhelten kerültek a közelembe s ezek alkalmával volt lehetőségem hozzászokni az ilyen helyzetekhez. Blaire-nek talán nem, mert ezt látom az arcán, ez a bizonytalanság csendül a hangjában s csak finom mosollyal üdvözlöm a tényt, ahogy kissé meglepődik szavaimon, miszerint én tudom, hogy mit csinálok és sejteni vélem bizonyos gondolatait.
Bármennyire is excentrikus vagyok, bármennyire is szeretem a tulajdon hangom, tudok és szoktam is sokat beszélni, az nem jelenti, hogy ne figyelnék másokra. Épp ellenkezőleg. Ezelőtt két-három évvel még voltak gondok az empatikus készségeimmel, de amikor ezt felismertem, amikor elkezdtem érzékenyebbé válni a világ dolgaira, ez megváltozott. Felismertem, hogy fejlődnöm kell, hogy tanulnom kell és ezt is tettem. Igyekeztem a hangok, hanglejtések, mimikák nyelvét elsajátítani, ebből következtetni és ehhez igazodni. Nem varázslat ez, csak figyelmesség. És esetenként még el is találom a dolgot.
- Igen, többek között azt is említettem. - bólintok könnyeden visszakérdésére, majd újabb szavaira figyelmezek. Nem mondom, hogy aggasztana amit arcán látok, amit hangjában hallok, gondoltam én, hogy ez nem lesz könnyű. Persze felhőtlen örömmel sem tölt el egyelőre, de az, ahogy csüggünk egymás szavain, egymás mozdulatain, gesztusain és arckifejezésein, mindenképp jó. Már jobban figyelünk egymásra, nyitottabbak vagyunk, mint valaha bármikor s mint (megkockáztatom) bármelyikünk is környezete nagy része felé. Ebből tudok erőt meríteni, ahogy abból is, hogy érzem törékeny kacsóit, bársonyos bőrét tenyereim alatt, hiszen még nem engedtem el kezeit.
- Senkinek nem fogok soha egy szót sem mondani. - jelentem ki egyszerűen és most szűkszavúan, minden bizonygatás nélkül, ugyanakkor ebben a pár szóban sok az erő, de hiányzik mellőle a csibészes csillogás szemeimből, a szájam sarkában rendszerint bujkáló finom mosoly, a hangomból a kissé cinikus tónus... ismét egy olyan komoly Morgan, akit nem hinném, hogy látott Blaire valaha is. Vagy gondolt rá. Az, aki a mai napig nem beszélt sem Aila sem Ariana titkáról, még akkor sem, ha egyik sincs már velem vagy velünk ilyen avagy olyan okokból. Nekik is a szavam adtam és meg is tartottam. Meg is tartom. Csendesen hallgatok és figyelem Őt. Az egyetlen megszólalásomon túl nem szakítom meg, hagyom, hogy teljes egészében átgondolja, elmondja a dolgot. Hagyom magamat is, hogy mérlegeljem mindazt amit rajta látok, amit hallok, a sóhajt, mindazt, amit az jelent a szavain túl. Sejtettem, hogy lakozik benne valami, ami nyomasztja, de talán azt nem, hogy ennyi fájdalom és teher nyomja a lelkét s pontosan érzem és látom, hogy a jéghegy java még a víz alatt van. S rám ez hogy hat? Megijeszt? Nem... taszít? Az sem. Inkább ébred fel bennem a ritkább együttérzés, ami nem szánakozás, nem sajnálat. Látom, hogy ez is Ő, hogy ez is benne van s én ezzel együtt tudom elfogadni. Miért? Mert az eddigiek alapján azért nehezebb dióval is találkoztam már. De erről nem beszélhetek neki, vagy másnak teljes egészében soha.
- Nincs mit sajnálnod Blaire. - nézek csendesen kékségeibe, miután picit még hallgattam és hagytam, hogy a csend is végezze a maga munkáját, mert arra is szükség van. - Viszont némi tévedés szerintem van: ennek ellenére se tagadnám a lelki rokonság meglétét. - rázom meg picit a fejem s folytatom. - Itt nem arról van szó, hogy hasonlítanánk, mint két tojás, vagy hogy csak azért, mert egy házba tartozunk, mindjárt így is van ez. Azt csak egy lehetséges kézzelfogható jelnek véltem. - hívom fel finoman a figyelmét arra a "talán"-ra, amivel azt a gondolatom megjelöltem s ami nem a teljes bizonyosságot hivatott erősíteni. - Emellett persze azt tartom, hogy bár figyelembe vette a kérésed a Süveg, annak a mágiája sokkal bonyolultabb elemibb és ősibb, semmint meg tudnánk érteni. Ennél fogva pedig nem egy kívánsággép, a kérésed szerintem csak figyelembe vette, de nem cselekedhetett volna az őt átható mágia törvényei ellen: nem teljesen ok nélkül vagy érdemtelenül kerültél abba a házba, ahol vagy. Ez persze nem vitatja el a saját akaratod, nem teszi semmissé, hogy nem csak ebben a házban lenne helyed.  A tény az tény: ha te nem kéred, nem lenne így és ezt elfogadom. - rázom meg újfent a fejem, mielőtt félreértené. A hollóhátas persze újra előbukkant belőlem, a mágia tudományában és elméletében keresgéltem a megértés folyamán s a bölcselkedés és logikázás is az okfejtés része lett. - A mi közös vonásunk bizony ott van a szabadságvágyban. Más okból, más háttérrel, de azonos céllal. Ez pedig nagyon fontos. Tudod, a szüleim, nos... tipikus prolik, apa a Reggeli Próféta nyomdájának művezető gépmester varázslója, anyám egyszerű minisztériumi titkár boszorkány, a tárgyalásokat jegyzi le, ott intézi az ügyeket. Nem rendelkezem neves-nemes ősökkel, ez maga a középszer és a közöny, ezért mondtam, hogy proli. Nem nyomorgunk, nem vagyunk gazdagok. Én ettől a középszerű, elfásult mindennapos körforgástól akarok szabad lenni. A jellegtelenség árnyéka az, amiből én ki akartam és akarok lépni, szeretnék nyomot hagyni. Nem vágyom gazdagságra, nem vágyom hatalomra, még azt se mondom, hogy a hírnévre vágynék különösebben: ezek mind lehetnek velejárói a sikernek, de nem követelményei és nem szükségszerű elemei. Egyszerűen azt szeretném, hogy többről szóljon az élet, hogy azt szabadon alakíthassam. Én ezt zenélés közben, vagy a levegőben érzem, vagy akkor, ha alkothatok. A jövőt illetően még nem nagyon beszéltem senkinek a terveimről, de... seprűkészítést akarok tanulni és jelentkezni hivatásos kviddics játékosnak, ezért is olyan kevés RAVASZ-t vettem fel. - belemegyek kicsit ismét a saját belső világomba, a saját gondolataimba, amiket senkinek sem mondtam el, maximum a pályaválasztási lehetőségeimről a tanácsadáson egy picit, de az nagyon nem ilyen volt. Ismét hagytam Blaire-nek az ő őszinteségéért cserébe, hogy lássa, mi munkál bennem, mi határoz meg s talán picit jobban megérti, hogy egy-egy esetben mit miért tettem. Azt pedig már észre sem veszem, hogy ösztönösen használtam először azt, hogy "mi" alaptalanul? Talán... csakhogy ez egy olyan folyamat, ami bennem már elindult, még akkor is, ha az elején van s ez bizony kimondatta velem ezt is. Nem bánom.
- A te háttered, családod és múltad sokkal mélyebb és keményebb, mint az enyém. Sejtem, hogy lapulnak még olyan titkok elméd kamrájában, amikről nem beszéltél s ez így is van jól. Én úgy érzem, hogy ezekkel együtt tudlak elfogadni és igyekezlek megérteni. - most engedem el egyik kezemmel kacsóját, hogy megsimogassam pofiját gyengéden és tán biztatóan is. - Ez pedig akkor se változna, ha Mardekáros lennél, ha Durmstrangos lennél, vagy bármi más... akkor is tartanám, amit rólad mondtam s akkor is szeretnék a közeledben és veled lenni. - nézek mélyen a szemeibe, hogy közben ujjaim arcáról nyakára csusszanjanak, majd hollószín fürtjeire míg zárom kettőnk között a távolságot s ma először úgy csókolom meg, mint akkor a parkban tettem. Itt most nincs lehelet könnyedség részemről, vagy futó modor, ez most nem incselkedés, ahogy szavaim sem voltak azok. Lehet nem kéne, de... ez jön, mert a természet diktálja, mert a közelsége diktálja. Hónapok óta, vagy fél éve nem merészkedtem senkivel ilyen messzire s ebből egy bizonyos tekintetben nincsen visszaút.
Naplózva


Blaire Montrego
Jegelt karakter
***


hetedév ❈ M. kishúga ❈

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2019. 01. 20. - 23:20:37 »
+1

zene:LDR - Music to watch boys



W I L L I A M S O N

'A csók kötelez. A csókot nem lehet semmivé tenni,
lehazudni, elfelejteni akarni. A csók, az van még akkor is, amikor már nincs.'


~~~~


Talán kár tépelődni. Talán kár kibúvókat keresni, hisz minden eldőlt már kicsi törpe elsős koromban. Talán olyasvalamiért van lelkifurdallásom, amiről nem is tehetek igazán. És talán de csak talán a Süveg nem az első ösztönös benyomásából döntött, hanem alaposabban meggondolta a dolgot. Valamiért úgy érzem, a lelkembe látott és ott a számomra is ismeretlen rejtett lehetőségek közül választotta ki a legjobbat. Csakhogy az emberi természet szereti az önmarcangolást és a bizonyosság hiányában ezt közel egyszerű is kivitelezni… Mint mondjuk itt és most.
Szóval ülök, kezem félig a fiúéban és próbálom vele megértetni, hogy az érvei alapvető kudarcba fulladtak méghozzá énmiattam. Szégyen és gyalázat ez, meg az is hogy mindeddig megtartottam magamnak… de hát mit tehettem volna? A legjobb barátom, a bizalmasom a testvérem. Pont az az ember, akit elárultam. Ezt a titkot még Eric-re sem mertem rábízni, pedig ő tudta az összes rejtekhelyem, az összes balesetem, tudta hány öltéssel varrták össze a combom a mugli kórházban mikor titokban elmentünk kertitörpét lopni és beleestem a gödörbe. De még neki sem vallottam be mindazt a súlyos tényt, hogy miért nem lettem mardekáros.
Most itt, Morgan talán megindított bennem valamit, ami attól tartok ha nem vigyázok egy lavinává alakul és nem csak őt, de engem és mindenkit elsodor, aki a környezetünkbe van.
- Nincs mit sajnálnod Blaire.
Szavaira meglepve sandítok fel. Nem értem miért is mondja ezt. Szimpla megnyugtatásként? Vagy valóban így is gondolja?
- Viszont némi tévedés szerintem van: ennek ellenére se tagadnám a lelki rokonság meglétét. Itt nem arról van szó, hogy hasonlítanánk, mint két tojás, vagy hogy csak azért, mert egy házba tartozunk, mindjárt így is van ez. Azt csak egy lehetséges kézzelfogható jelnek véltem.
- Oh…
Nyögöm ki sután, de nem szakítom félbe. A szavai és a hangsúlya, az ahogy beszél megnyugtat. Figyelek rá, persze de már nem azzal a görcsös akarással és ez jó. Nagyon jó.
A mi közös vonásunk bizony ott van a szabadságvágyban. Más okból, más háttérrel, de azonos céllal. Ez pedig nagyon fontos. Tudod, a szüleim, nos...
Rá kell döbbenjek, nem tudok szinte semmit sem Morgan családjáról és hátteréről. Persze Mathias így is mindent tud vagy ha nem hát sejt róla, Ericnek meg talán egész aktája van mint mindenkiről, de én nem foglalkozom az emberek hátterével. Williamson pedig egész eddig a figyelmem oldalmezejében létezett s csak most nyerte el a fókuszt.
Lesokkolva pislogok rá. Nem az zavar hogy a szülei hogy vagy hol dolgoznak, hanem a gondolkodásmódja és a kitörés utáni vágya.
- Az árnyékokról én is tudnék mesélni…
Nyögöm ki keserűen a szavakat. Mert ha középszerűnek rossz lenni hát bele se akarjon gondolni a gazdagok életébe. Mathias jó ebben, ő igazán beleszületett. Neki való ez az élet, könnyeden ki tudja vágni magát. Én megtanultam a bevett formulákat, az elegáns táncmozdulatokat a pukkedlit és a bájmosolyt és talán egész hitelesen is adom el magam (Lestrange elég büszke a művére ilyenkor azaz rám) de valójában olyan ez mint egy keserű bőr. Nem hoz örömet csak megalkuvást és kényszert. Apám előbb vagy utóbb eladott volna valami aranyvérűnek. Mathiasnak elrendezte a jegyességét. Hol fer ez? Hol jó ez? Ha még a házasságunk is kényszer let volna? Persze a bátyám nem ilyen. Ő nem döntheti el kit válasszak de rossz szemmel nézni azért tud. És vele együtt a barátja is.
- Ejha, hivatásos játékos? Hmmm, nem is hangzik rosszul…
Elmosolyodom a gondolatra, ahogy a lelátókon ücsörögve hangorkán közepedte bemondják Williamson nevét ő pedig besuhan pont úgy mint Victor Krum annak idején.
- Még jól is állna neked…
Vajon összejön? Vajon láthatom őt így? Furcsa lenne de ugyanakkor mégis jó. Mert tudnám, hogy célt ért. Neki legalább vannak tervei. No de nekem…?
- A te háttered, családod és múltad sokkal mélyebb és keményebb, mint az enyém…
Ahogy megszólal újra lehunyom a szemem. Na igen. Az én hátterem olyan feneketlenül mély hogy már a fold másik oldalán jön ki. És még így is jól jártam. Legalább a bátyámmal ott vagyunk egymásnak. Legalább nem maradtam teljesen egyedül. Ha nem így let volna biztosan a Mungó zárt osztályán kötöttem volna ki.
- Sejtem, hogy lapulnak még olyan titkok elméd kamrájában, amikről nem beszéltél s ez így is van jól. Én úgy érzem, hogy ezekkel együtt tudlak elfogadni és igyekezlek megérteni. Ez pedig akkor se változna, ha Mardekáros lennél, ha Durmstrangos lennél, vagy bármi más... akkor is tartanám, amit rólad mondtam s akkor is szeretnék a közeledben és veled lenni.
A szemeim kinyílnak, de már csak egy villanásra tudom befókuszálni Morgan arcát. Egyre közelebb kerül, ahogy előre hajol és a részletek lassan elhomályosodnak. Nem ellenkezem, mert ezen a ponton túl vagyunk már talán. Inkább csak kiélvezem a tény, hogy velem akar lenni. A közelemben. Nem úgy mint Elliot, aki másnapra elhagyott. Nem úgy mint Eric, aki csak megbántott egész életemen keresztül újra meg újra.
Lehunyom a pilláim és hagyom hogy ujjai, melyek eddig arcomat cirógatták most a nyakam ívére vándoroljanak, miközben ajkai rálelnek az enyémre. Ez a csók olyan, mint a legutóbbi. Lágy, kellemes, bizalmas és ebben könnyen fel tudok oldódni. Ezt akarom és ezt szeretném. Valóban szeretném.
Így hát az én kezem is mozdul és szelíden az arcához ér, míg a másikban a csészét egyensúlyozom,  totálisan megfeledkezve róla, aminek a tartalma most pont az ölünkbe landol.
Naplózva


Morgan Williamson
[Topiktulaj]
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #12 Dátum: 2019. 02. 07. - 23:42:05 »
+1


Ha adódik is egy félreértés, nincs olyan, amit ne lehetne tisztázni. Persze egy esetben: ha mind a két fél ezt akarja. Én pedig most úgy érzékelem, hogy mind a ketten akarjuk ezt. Tisztán látni, az igazsággal foglalkozni. Félrerakni a társadalmat, a konvenciókat, tanult és felvett magatartásformákat s végső soron úgy tölteni el a közös időt, amik ezek nélkül belül vagyunk... Blaire kérdése valahol ezt feszegeti, ezt ostromolja, én pedig egyetértek ezzel a törekvéssel és készséggel asszisztálok hozzá. Kérdezhetett volna bármit, ő mégis bölcsen választott, ezzel pedig nyert. Az őszinteségem, a nyíltságom, a figyelmem.
- Persze, elvégre második gyerek vagy és ez óhatatlanul problémákhoz vezet. - bólogatok, amikor árnyékokról beszélünk kicsit. Szomorú, de ez az igazság: vagy mellőzöttség, vagy a szülői túlajnározás vezet krízisekhez, torzulásokhoz. Mindenki hoz otthonról problémákat és sérelmeket és szerintem hosszú ideig a szülők árnyékának átugrása az egyéni cél, hogy aztán majd a saját gyermekeinknek a mi komplexusainkat adjuk át s ők kezdhessék elölről... túl komor gondolatok? Igen. Túl komolyak? Meglehet, de minden éretlen komiszságom ellenére ami persze a részem, van egy ilyen oldalam is, csak ritkán villantom fel.
- Ugye? Jól hangzik, persze kicsit olyan, mint tizenkilencre lapot kérni úgy, hogy mindent arra tettél fel, de... azért nem ez a teljes igazság. - villantok finom mosolyt. - Olyan macsósan rosszfiús lenne, hogy én teszek mindenre és ennyi, vagy ez, vagy semmi, de azért jelentkezni fogok seprűkészítőnek is továbbtanulni, az se rossz mint B terv. - sorolom a gondolataim s le is leplezek egy bizonyos hozzáállást, egyúttal valahol reflektálva arra is, amit, mint viselkedést elvár a külvilág. De tudom, hogy Blaire-t nem az elvárások érdeklik.
- Örülök, ha tetszene... de úgy lenne igazán szép, ha a te szép kék szemeid minden alkalommal figyelnének közben. Igazából az elég sokat jelentene. - ismerem be, túllépve valamiféle bók határán, inkább őszintén osztva meg gondolatom, tán mondhatni érzésem. De ez az igazság. Úgy el tudom képzelni a dolgot s miért is ne? Mikor képzelegjen és álmodozzon az ember, ha nem tizenévesen? Ha ilyenkor jó félresöpörni a realitás szürke gondolatait. És jó félresöpörni minden mást is, ahogy Blaire-t közelebb vonom s csókban forrnak össze ajkaink. Jóleső, belefeledkezős ez, olyan mint nem is oly rég s minden bizonnyal csókcsatává alakulhatna, de erre a meleg tea nem ad lehetőséget, ahogy csészéjéből az ölünkbe zubog. - Hé, nem kell locsolni, nem attól nő meg! - nevetem el magam ahogy a csésze felének tartalma az ölemben kötött ki. Nem tudok a lányra haragudni, inkább csak a pálcám utány nyúlok és igyekszem nyugalmat parancsolni magamra, koncentrálni... kiürítem picit a tudatom, hogy aztán elcsendesedve és nyugodtan hajthassak végre egy nonverbális varázslatot némi koncentrációval, a foltokat felszárítva rólunk, a kiömlött teát eltüntetve. Apró malőr.
Naplózva


Blaire Montrego
Jegelt karakter
***


hetedév ❈ M. kishúga ❈

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #13 Dátum: 2019. 02. 09. - 10:37:15 »
+1

zene:LDR - Music to watch boys



W I L L I A M S O N

'A csók kötelez. A csókot nem lehet semmivé tenni,
lehazudni, elfelejteni akarni. A csók, az van még akkor is, amikor már nincs.'


~~~~


- Persze, elvégre második gyerek vagy és ez óhatatlanul problémákhoz vezet.
A második gyerek lét problémához vezet? Ezen sosem gondolkodtam el. Soha nem, ennyire tudatosan. A bátyám sosem élt vissza elsőszülött jogával. Talán részben ennek az amnéziája volt az oka, hisz biztos minden másképp alakult volna, ha nem felejti el ki is ő istenigazából...

De a múlt árnyékai már homályba borítottak mindent, a jelen kósza árnyaiban meg kiigazodni, elég nehéz. Valamiért azonban nem bánom, hogy minden úgy alakult, ahogy. Ha nem így lett volna, talán Eric sem tér haza a levelemre, és személyében nem kapom vissza a mai napig a második bátyám. Akkor a szilveszterem is ugyanolyan unalmas lett volna, mint az eddigi összes, s nem gondoskodott volna a maradandó élményekről, ami valószínűleg a sírig fog kísérteni. Mert az első csókra örökké emlékezik az ember...
- Ugye? Jól hangzik, persze kicsit olyan, mint tizenkilencre lapot kérni úgy, hogy mindent arra tettél fel, de... azért nem ez a teljes igazság.
Morgan hangja ránt vissza a jelenbe és a szófordulatán hangos kuncogásba török ki. Mathias imádja a kártyajátékokat, imádja a pókert, csakúgy mint Strange, így nekem sem idegen a muglik ezen világának része. Veszélyesen élni... állandó kockázatot vállalni... na igen, ez Williamsonra vall. A B tervét meg még ízlelgetem. Nem tudom elképzelni seprűipari szakmesternek, aki egy bolt oldalát támasztja és vidáman beinvitálja a gyerekeket és szüleiket magához. De persze az én élénk fantáziámnak is akadnak határai... meglehet pont ez az egyik.
- Örülök, ha tetszene... de úgy lenne igazán szép, ha a te szép kék szemeid minden alkalommal figyelnének közben. Igazából az elég sokat jelentene.
Bókjaira talán pirulnom kellene, de mára megszoktam, hogy lépten-nyomon bűbájkodó szavak vesznek körül. Rend szerint ettől már több kell, de azért mégis csak jól esik. Tudom azt is, hogy különleges a szemem. Édesanyámnak volt ugyanilyen, legalábbis apám folyton ezt állította. Mathias a barna tekintetével inkább igazi Montrego.
Valahol a tekintetemben öröm csillan a gondolatra, hogy igenis sokat számítana a másiknak ha kint lennék minden adandó alkalommal és figyelném. Jó Morgan-nek, neki nincs lámpaláza mikor többtízezrek nézik és éljenzik. Nekem sokszor az iskolai meccsek alatt is zavaró a tömeg. Mindez nem befolyásolja szervesen a játékomat, nem vagyok rosszabb mint edzéseken, de azért ott. És nem hagy nyugodni.
Már a gondolatra is szaltót vet a gyomrom, de ezt megfejeli a fiú közelsége. Az illata, a lágy csókja, ami kísértetiesen hasonlít arra, amit nem volt módom a legutóbbi alkalom óta elfelejteni. Könnyeden szelíd, mégis a maga lassú módján követelőző és teljesen bele is feledkezek mindenbe. Nem érdekel már a bátyám, az anyám, a pályáink, a jövőnk... nem számít hogy kit kihez teremtettek és azt is miért... csak a jelen van. A jelen, amit megborítok azzal, hogy tökéletesen átadom magam a pillanatnak és ezzel a kezem is megborul a csészével.
Hirtelen válok el Morgantól, vagyis valójában ő húzódik el tőlem. A levegő hozzá képes hűvöse cirógat végig arcomon és a másodperc törtrésze alatt nem is értem, mi a fene  történik. Aztán a hangja kúszik be a fejembe és döbbenek rá, mit is rontottam el.
- Hé, nem kell locsolni, nem attól nő meg!
- Hogy mi? Ó, szentséges Merlin! Ne haragudj...!
Kikerekedett szemekkel bámulok csak, miközben elönt a szégyen. Nemcsak a baleset miatt, hanem Morgan kétértelmű szavaira is. Persze viccnek szánta, de még így is... na ennyit arról, hogy már nem pirulok el. Mindössze annyi lélekjelenlétem van, hogy kapkodva letegyem a teáscsészét. Erre végre módom is van, mert a kezeim felszabadulnak és legalább az asztalon lévő szalvétáért tudok nyúlni. A mozdulatsor közben esik le, hogy a rózsafa pálcám persze fent hagytam a táskámban. Nem gondoltam hogy bármi okom lenne hozni, ha megbüntet egy tanár, akkor azt vállalom, Morgan-t meg talán nem kell újra elnémítanom egy jól célzott bűbájjal. Most azonban érzem, ez talán mégis csak hiba volt. Így kellően védtelen és mellette magatehetetlen is vagyok. Mert jobbára, maximum a papírral tudom felitatni a tea maradványát a nadrágjáról és mindezt tenném is fülig vörösödve, míg ő elő nem kapja a saját varázspálcáját. Megkönnyebbülve figyelem az apró manővert, amit megejt nonverbálisan, s noha úgy néz ki megmarad, azért a szégyen még mindig ott ég bennem.
Sosem voltam igazi randin, mondhatni ez az első, és ezt is ennyire elbénázni is csak én tudom. A fejemben hallom Mathias gunyoros horkantását és persze Eric jól ismert szánakozó nevetését. Szinte hallom a fejemben, ahogy mondja... ugyan B, mit akarsz te? Hisz még kislány vagy...
És erre még inkább a zavarral vegyes kétely fog el. Nem vagyok már kislány, de ezt O’Marán kívül senki nem tudja. Viszont itt van ez a szituáció, amivel nem tudok mit kezdeni. Nagyon nem.
Egyszerűen csak elkapom a kezem, ledobom a szalvétát az asztalra a bűnös csésze mellé és hogy zavaromat oldjam, a hajam félszegen a fülem mögé seprem. Ezzel elérem, hogy a virág kiessen és az ölembe pottyanjon miközben motyogok.
- Talán hagynunk kellene ezt a tea dolgot...
Nem nézek a másikra, hanem a virág szirmát figyelem. Érzem hogy kezdek megnyugodni és ahogy egyre inkább elönt egyfajta vad aggodalom után a szelíd izgatottsággal párosuló békés lelkiállapot, úgy változik az ajándékba kapott növény levelének színe is. A peremétől indul és alakul át. Megbűvölve nézem és nem értem.
- Ezt meg... ezt meg hogy csinálja?
Naplózva


Morgan Williamson
[Topiktulaj]
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #14 Dátum: 2019. 02. 09. - 18:25:55 »
+1


Történjen akármi is, az életet mindig egy érdekes játéknak fogom tekinteni. A játékot pedig játszani kell, ha vesztésre áll az ember, akkor is, ha nyerő a széria, akkor pláne. Hogy is lehetne jobban csinálni ezt, minthogy magát a játékot választom karrierként? Persze egy másik elképzelés is társul mellé, ez pedig alkotási vágyamhoz társul. Látom a meglepettséget Blaire arcán, ahogy erről beszélek, de nem tudhat mindent s nem érthet minden belső mozgatórugót. Most még nem. Talán majd egyszer...
Nem lehetetlen, hogy megtörténjen, ahogy a köztünk elcsattanó csók is a valóság szerves része. Megfoghatatlan, elillan a pillanattal s mégis megtörténik, mégis érzéseket vált ki és következményei vannak. Ettől szép s ettől is olyan értékes, ezért nem lehet pénzen megváltani... emlékszem, volt nyáron egy srác, akit lestoppoltam dél felé tartva Birminghamből és ő mesélte, hogy fizetett egy örömlánynak, akit aztán a pillanat hevében meg akart csókolni, mire az benyögte, hogy öt font extra. Mulatságos és szégyenletes, ugyanakkor elgondolkodtató történet is volt. Akkor jót derültem rajta, de ott volt a mély tartalom is: megvehetsz gesztusokat de az érzéseket nem. Valahol talán Blaire is érzi ezt, mármint hogy a társadalmi osztályának érdekkapcsolatai milyen szegények s lehet ezért is döntött úgy, hogy szentel nekem is a figyelméből. Lehet ez is menekvés neki az árnyaktól... Nem tudhatom. Csak azt tudom, hogy az ajkai édesek, a csókja puha, a teája meg kellően meleg még. Ráadásul nem is a csészéjében tartja, hanem valami különös megfontolás mentén az ölemben. Ennek eredménye, hogy kacagva szakad meg a csók, rajta pedig eluralkodik a zavar szemlátomást.
- Nem haragszom, történnek balesetek. - jegyzem meg s picit bánom is, hogy nevettem, hogy kétértelmű megjegyzést tettem, mert szemmel láthatólag kellemetlen helyzetbe hoztam vele Blaire-t ami meg nem volt szándékomban. Szóval csak szelíden mosolygok és eltüntetem a folyadékot az azt meg nem illető helyekről. Mondjuk ő is segítene, de ha lágyékom kezdené szalvétával dörzsölgetni hát az még kevesebbet segítene a helyzeten. Szóval gyors probléma rendezés után igyekszem napirendre térni.
- Lehet bölcsebb lenne, az ajkaid édesebbek. - kacsintok rá játékosan,  de persze a valósághoz híven fogalmazva. Mert így gondolom. Elteszem a pálcám, hogy ne legyen útban, míg Blaire megteszi a nagy felfedezést s én boldog mosollyal figyelem meglepettségét, ahogy a virág szirmai a vörös árnyalatait variálják, a zavart jelentő arcpírhoz hasonlatos árnyalatból a nyugodtabb, mégis beszédes mélyebb piros irányába.
- Varázslat... - ezt most úgy jegyzem meg, mintha muglik lennénk, de ez is a dolog pikantériája. Egy pici humor sosem árt. Vagy ha igen, majd egyszer valaki betöri a fejem érte és kész. - De tény, hogy most lebuktam. Ugyanis az időm egy részét ennek a rózsának a megbűvölésével szórakoztam el. Egyrészt van rajta egy érzékelő bűbáj, ami az érzelmeid figyeli. Rettenetesen komplex dolgokra nem képes, de azért elég őszinte. A másik pedig egy egyszerű színváltó átváltoztatás. A kihívás az volt hogy a kettőt házasítsam egymással kölcsönhatásban. De azt hiszem sikerült. - sorolom kissé szórakozottan. Ilyenkor jön ki a hollós énem igazán, a kísérletező hajlam, a tudás iránti vágy, az érdeklődés. Kezeimmel szépen lassan megfogom Blaire kacsóit s szemeibe nézve beszélek tovább. - A másik finomság, hogy a rózsák színárnyalataiban működik, szóval ki kellett zárni, hogy nagyon természetellenes színeket vegyen fel, nem fog méregzöldre váltani, ha dühös vagy. Mondjuk akkor elkezdhet töviseket növeszteni és összezáródni. Picit eljátszottam a természet mímelésével is... - azt hiszem Blaire kezdi érteni, hogy elég sok időt töltöttem ezzel s egy komplex kis ajándékot hoztam össze neki. Én ezt tudtam neki adni, így próbáltam meg kifejezni mindazt, ami bennem megfogalmazódik. Költészet tárgyba öntve, sok idő, ami elég értékes dolog. S én ezt neki adtam nem véletlenül. Elengedem kezeit, de csak azért, hogy finoman közelebb húzhassam magamhoz, ölelhessem és simogathassam kicsit. - A színvilága a virágok színszimbolikáját követi amúgy, szóval ha féltékeny vagy, sárgára vált, míg a tiszta barátság színe a fehér. - magyarázok tovább, míg megcirógatom arcát és újabb csókot nyomok ajkaira ezúttal tea mentesen.
Naplózva

Oldalak: [1] 2 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2019. 12. 10. - 23:11:15
Az oldal 0.326 másodperc alatt készült el 45 lekéréssel.