+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Felnőtt varázslók
| | | |-+  Benedict Destain (Moderátor: Benedict Destain)
| | | | |-+  Iskolalátogatás
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Iskolalátogatás  (Megtekintve 190 alkalommal)

Benedict Destain
[Topiktulaj]
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2018. 11. 09. - 19:52:55 »
0

h e r t f o r d s h i r e
.több helyszín.



1999
Naplózva


Benedict Destain
[Topiktulaj]
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2018. 11. 10. - 14:50:49 »
0



1999. november
– Merlin szakállára! – Morgolódtam, mikor felemeltem a nyolc-tíz könyvből álló kupacot. Már napokkal azelőtt leadtam a kérésemet a könyvtár felé, hogy azokat a kissé öregecske példányokat néhány napig a birtokomban tudhassam. Ennek persze nem az volt az oka, hogy éppen azon a szépséges pénteki napon szerettem volna neki esni az izmaim edzésének – az elmúlt húsz év kihagyása után –, sokkal inkább az új kutatási program, amiben részt veszek.

Banville professzorral hosszas egyeztetések után állapodtunk meg ezekben a könyvekben. Ő volt az egyetlen tanárom, aki hajlandó volt komolyan venni az elméletemet, miszerint asztronómiai módszerekkel is meg kéne próbálni magyarázatot találni a Mágikus Szeszély jelenlétére. Az én felvetéseim szerint nem ártott jóval távolabbra nézni, olyan dolgokat meglátni, amiket a földről, szabadszemmel, aligha szúrhat ki a varázsló. Így hát miután megbeszéltük a részleteket, néhány érdekes olvasmányt javasolt és persze az égbolt kémlelését, hogy mindig tudjuk mi történik odafent, így az adatokat össze lehet vetni mindazzal, ami az országban történik. Az elmúlt hetekben ugyanis több különös jelenséget is említettek, egy-kettőről még maga a Próféta is cikkezett – azaz jóval nagyobb port kavartak, mintha egy egyszerű kis anomália.

Hat könyvet sikerült a táskámba pakolni, ami már így is akkorát reccsent, hogy félő volt: esetleg kiszakad mielőtt hazaérnék. Egy öreg váltáska volt, amit odahaza találtam a padláson. Nem volt csillogó-villogó, sőt még csak tágítóbűbájjal sem kezelték. Annyi hely volt, amennyinek kinézett s eddig nem is okozott gondot. A mellkasomhoz szorítottam a maradék négy, vékonyabb példányt. Sietve léptem ki a könyvtár ajtaján az utcára.

Azonnal megéreztem az arcomon végig simító hűvös szellőt. Szerettem a novembert, még ha az ideje egy cseppel enyhébb is volt, mint általában. Ez volt az évnek az a szakasza, amikor már majdnem tél van, de az ősz kellemes, sárgás-vöröses képe még ott kísértett a szürkeség mögött. Néha-néha elkezdtek hullani a hópelyhek, de nem olyan hevesen, hogy meg is maradjon. Csak csodásan mutatott bentről. Néha csak ácsorogtam az ablak előtt, kezemben egy bögre, gőzölgő teával és figyeltem a percről percre változó tájat. Elég volt egy pillanat feltöltekezés abból a csodás látványból, aztán visszaültem a könyveim felé és csak olvastam, élvezve a kandallóból áradó kellemes meleget.

Talán három lépést tettem meg, egyenesen a kollégium felé haladva, mikor az első reccsenést hallottam. Gyorsabbra vettem a lépteimet, sőt még bele is kapaszkodtam a táskámba, nehogy a földön kössön ki… ám a következő saroknál éreztem, ahogy megadja magát a varrás és a súly kirepül a táskámból a földre. A bőr szétnyílt és minden, ami nálam volt a mocskos járdán feküdt.

Csupán az volt borzalmas az egészben, hogy éppen egy gyalogos átkelőnél álltam és mellettem is állt valaki. Egészen közel, attól tartottam, hogy a lábára repültek a vaskos kötetek és még a nyakamba is varrnak egy lábujjtörést. Azért aztán mindenféle kellemetlen büntetést lehet kapni, ha mondjuk az illető kitalálja: márpedig szándékosan támadtam rá.
– Merlin retkes bokájára! – Káromkodtam, miközben leguggoltam. Csak ezután pillantottam fel a lányra, aki ott ácsorgott mellettem. Persze nem volt sok időm jobban megnézni magamnak, hiszen a könyveket minél gyorsabban fel kellett kapkodnom, mielőtt estleg a járdát beborító nedvességtől tönkremegy a borítójuk – hiszen nem is olyan régen még esett.

– Ugye nem talált el egyik sem? – Kérdeztem és már ott volt a kezemben legalább öt könyv. – Esküszöm, nem szoktam megtámadni régi könyvekkel senkit az utcán.
Naplózva


Artemis Greyback
Hugrabug
*


♦ az elátkozott név ♦

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2018. 11. 13. - 10:08:41 »
+1

      to Benedict Destain


~ El sem hiszem, hogy végre itt vagyok! ~ gondoltam izgatottan. Kislánykorom óta vártam erre a pillanatra, na jó, igaz, hogy még nem pont erre a pillanatra, hiszen a lényegre majd holnap kerül sor. Holnap lesz ugyanis a Mandragóra Gyógyítóképző Intézet és Ispotály, - ahogy magamban hívom A Mandra - nyílt napja. Hihetetlen, hogy már csak másfél évet kell végigszenvednem a Roxfortban, és talán elkezdődik az Életem. Nagyon teátrálisan hangozhat, de annyira felnőttnek éreztem magam, ahogy itt sétáltam Hertfordshire-ben, teljesen egyedül. Mel néni mondta, hogy szívesen elkísér, de én nem akartam.

Csak magamnak akartam ezt az élményt, amit már oly régóta dédelgettem. És eddig az egész olyan volt, amilyennek megálmodtam. Kényelmes volt az utam, pontosan futott be a vonat a Hertfordshire-i állomásra. Kivételesen a kinézetemmel is elégedett voltam, pedig fele annyi szemfestéket kentem magamra, mint szoktam. Mostanában nem igényeltem már úgy a vastag sminket, ez a belül zajló változás külső megnyilvánulása lehetett. Nem szégyelltem és nem utáltam magam annyira, mint eddig. Ennek az lehetett az oka, hogy tudtam, hamarosan hivatalosan is megváltoztathatom a vezetéknevemet, és új életet kezdhetek. Reményeim szerint épp itt, ebben a varázslatos városban. Ahogy leszálltam, gyorsan megkerestem azt a kávézót, amiről már sokat hallottam, és kértem elvitelre egy tejeskávét, fahéjjal a tetején. Szinte már meglepően őszinte mosollyal az arcomon indultam útnak, hogy felfedezzem a fiatal, lelkes varázslóktól hemzsegő város minden szegletét, noha erre aligha lesz elég két nap.

Magamhoz képest kifejezetten rendezett külsőt öltöttem, kissé laza kontyba rendeztem máskor annyira kócos sörényemet, és a ruhám is tiszta, visszafogott volt. Sötétzöld kabátot és sötétkék farmert viseltem, fekete bakanccsal, és egy nagy, fekete oldaltáskával. Kezemben a gőzölgő tejeskávéval szagoltam bele a csípős, mégis oly édes levegőbe, amit csak az évnek ebben a szakaszában lehet érezni. Számomra ez az illat a tél ígéretét jelentette, a kedvenc évszakomét. Ahogy sétálgattam, már kezdtem elhinni, hogy hosszú évek után először lesz egy tökéletes napom. Amikor nem kell érintkeznem emberekkel, és nem kell láthatatlan, megtűrt koloncként sem léteznem. Hát, tévedtem. Ahogy a közeli parkba igyekeztem, megálltam egy gyalogátkelőhelynél, mire hirtelen egy iszonyú nehéz valami esett a lábamra. - Aú - nyögtem fel, miközben meglepetésemben jól magamra öntöttem a kávémat is. A könyvet illetően szerencsém volt, mert a bakancsom valamennyire fogta az ütést - igaz, egy acélbetétes ebben az esetben még jobb lett volna -, viszont a kávé még annyira forró volt, hogy felszisszentem a forróságtól.

A kabátom és a frissen kimosott farmerom tiszta foltos lett, és ahogy ott álltam csurom kávésan, nem igazán akaródzott reagálnom a hozzám intézett bocsánatkérő szavakra. Legszívesebben azonnal elővettem volna a pálcámat, hogy rendbe hozzam magam, de tudtam, hogy ilyen nyilvános helyen ez tilos. A káromkodást csak fél füllel hallottam, amit utána mondott, az viszont már eljutott az agyamig. Alapjáraton egy ilyen helyzetben szó nélkül megfordultam és elillantam volna, de hirtelen észbe kaptam, hogy ma itt az alkalom, hogy úgy viselkedjek, ahogy szerintem egy normális emberi lénynek kellene... A változás oly régen várt szelét nem akartam ilyen könnyen elengedni, ezért iszonyatos energiabefektetés árán, de sikerült ránéznem a mellettem guggoló srácra. Majd azt mondani teljesen feleslegesen: - Hát, sajnos eltalált - aztán puszta önszorgalomból hozzátenni: - De spongyát rá, inkább ez jöjjön, mint egy hippogriff pata!
Naplózva


Benedict Destain
[Topiktulaj]
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2018. 11. 14. - 15:01:47 »
0



1999. november
Morgolódva kapkodtam fel a könyveket. Az eső után még mindig kicsit nedves volt a talaj, egy-egy kötet régi borítójára máris rátapadtak a száraz falevél darabok és minden más, ami a járdát borította. Aggodalmasan néztem meg az Asztronómiai jelenségek tudományos kézikönyvét, ami láthatóan borzalmas állapotba került. Talán meg sem tudom majd tisztítani varázslattal, akkor meg aztán hatalmas büntetést fizethetek a könyvtárnak. Az én munkakörömmel meg olyan jól nem keresek, hogy ekkora hibát engedhessek meg magamnak… főleg, ha tartani akarom a tervem: miszerint innen már nem költözök haza. A diplomaszerzés után egyszerűen bérelni szerettem volna egy lakást Hertfordshire-ben.

– Hát, sajnos eltalált – jött a válasz. Valójában egy rövidke pillanatra megfeledkeztem a lányról, aki mellettem állt a zebrán és eltaláltam egy halom antik könyvvel. Na jó… nem én találtam el, hanem az átkozott táska, aminek éppen a legrosszabb pillanatban kellett kiszakadnia. Miért is várta volna meg, míg hazaérek? Jó-jó, tudom, hogy majd később azt is megjavíthatom varázslattal, de akkor is el kellett jutnom a halom könyvvel a kollégiumig.

– De spongyát rá, inkább ez jöjjön, mint egy hippogriff pata!

Elvigyorodtam, ahogy kabátom ujjával finoman megdörzsöltem a borítót, hátha eltűnnek azok az átkozott foltok. Nem, sőt egyenesen úgy tűnt, hogy még mocskosabb lenne. Elborzadva tűnt el az arcomról az addig vidámabb gesztus és magamhoz öleltem a könyvet. A következő kettő, meglehetősen öreg példány egészen jól megúszta a betonba csapódást. Meglehet ezeket ellátták valamiféle vízlepergető bűbájjal, ugyanis egy árva folt sem volt rajtuk. Így hát a kilenc kisebb-nagyobb kötettel a hónom alatt álltam felé. Baromira nehéznek tűntek, úgy hogy a táska nem egyenlítette ki megfelelően a súlyukat.

Végig mértem a lányt. Sötét haj, világos szem és szinte biztosra vettem, hogy jócskán fiatalabb nálam. Aztán a tekintetem a ruhájára vándorolt az arcáról. Először a kávé foltos kabátot, majd a nadrágot pillantottam meg… éreztem, ahogy kipirul az arcom egy kicsit. Nem csak, hogy értékes könyveket tettem tönkre, de még valaki más ruháját is. Arról nem is beszélve, hogy miattam borította ki a kellemes, meleg italt, ami nekem is jól jött volna ebben a hidegben.

– Merlinre! Nagyon sajnálom… – Hebegtem és nem csak azért, mert a lány nagyon csinos volt. Egyszerűen csak zavart, hogy már megint sikerült leégetnem magam. Mindig a lehető legfontosabb helyzetekben kellett átesnem ezen, mintha az élet még mindig próbára akarna tenni. Hol a professzorom előtt öntöm magam nyakon kávéval, hol az Akadémia legszebb lánya előbb botlok meg a saját lábamba… vagy persze csokis fánkot ebédelek és tiszta olyan lesz az arcom – amit csak otthon veszek észre.

Nagyot sóhajtottam és közelebb léptem hozzá. A zsebembe nyúltam és egy tiszta, Madam Suvickus-féle jázminos öblítőtől illatos zsebkendőt nyújtottam felé. Nem volt éppen tökéletes megoldás a problémára, de a kezét megtörölhette.

– Ö… van egy szabály a kollégiumban, de senki sem igazán tartja be. – Kezdtem kicsit tétován. – Nem igazán lehet lányt vinni a fiú részlegre, de valójában senki sem ellenőrzi. Szóval, ha gondolod elkísérhetsz és segítek kitisztítani a ruhádat. Egészen ügyes vagyok már a háztartási bűbájokban… na meg persze egy kávéra is meghívlak utána.

Te jó ég, Beni, ez meg hogy a fenében hangzott? Megint elvörösödtem. Éreztem, ahogy idegességemben megremegnek a kezemben a könyvek.

– Mármint… semmi olyat nem akarok… csak hát miattam szenvedtél balesetet. – magyarázkodtam, aztán a homlokomra csaptam a szabad tenyeremmel. – Bocsi, Benedict Destain vagyok. – Hadartam el gyorsan és felé nyújtottam a kezemet.




Naplózva


Artemis Greyback
Hugrabug
*


♦ az elátkozott név ♦

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2018. 11. 16. - 10:14:58 »
+1

      to Benedict Destain


Őszintén bevallva nagyon tetszett, hogy végre nem én voltam az, aki nyilvánosan beégett. Persze az a járókelő, aki ránézett a ruhámra és nem látta az előzményeket, nyilván ettől még gondolhatta azt, hogy menthetetlen kétbalkezes ez a lány - ami egyébként igaz is volt - mégis jól esett a tudat, hogy láttam valaki mást is szerencsétlenkedni.
A Roxfortban valahogy mindig annyira összeszedettnek tűntek a diáktársaim a szememben. Sosem vettem észre például, hogy valaki a nagyterem közepén hasra esett volna a kiöntött sütőtöklében, ami pedig velem már előfordult egy alkalommal.

Szegény idegen elég zavarba is jött, ahogy elnéztem, miközben próbálta összenyalábolni a könyveit. Szívesen segítettem volna neki, de csupa kávé volt a kezem is, és csak még jobban összemaszatoltam volna a köteteket.
Mikor elnézést kért tőlem, észrevettem, hogy végignéz rajtam, és erre sajnos - ahogy már ezt megszoktam - elpirultam egy szempillantás alatt. Az az igazság, hogy nem voltam hozzászokva bárminemű érdeklődéshez, így egy helyes srác pillantása már bőven elegendő volt egy instant pirosító helyettesítésére.

- Ööö, tényleg nincs semmi gond - mondtam bizonytalanul, miközben azt figyeltem, hogy közelebb lépett hozzám. Szerencsére nem valami oda nem illő dolgot készült tenni, hanem nagyon kedvesen megkínált egy zsepivel. Ennek megörültem, mert már kezdett zavarni, hogy egy két éves gyerekéhez hasonló ragacsos kézzel álldogálltam. - Ó köszi szépen - vettem el a zsepit, és gyorsan megtöröltem a piszkos praclijaimat. Ami ezután következett, arra viszont nem voltam felkészülve. Valaki - aki nem a családtagom - elhívott magához, amire még nem volt példa közel tizenhét éves létezésem során. Ösztönösen hátraléptem egy lépést, mert annyira megdöbbentem attól, amit mondott. Biztosan észrevette a hezitálásomat, mert tovább folytatta.

~ Mármint… semmi olyat nem akarok… Hogyhogy olyaaat? ~ gondolkodtam el egy pillanatra. Őszintén szólva az ellenkező nemmel kapcsolatos élményeim abban merültek ki, hogy másodévben egy hülye mardekáros bájitaltan órán megharapta a nyakamat, miközben az üstömmel voltam elfoglalva. Nagyon viccesnek találta, hogy egy "vérfarkas-ivadék" végre megtudja, milyen érzés, ha valakit megharapnak.
- Hmmm... - nyögtem ki nagyon értelmesen. - Ami azt illeti, szívesen megnézném, hogy milyen egy kollégiumi szoba - csak miután kimondtam, jöttem rá, hogy ez mennyire szörnyen idiótán hangzott, de már nem lehetett visszaszívni.
- Meg azt is tudnám értékelni, ha tényleg megihatnék egy kávét - feleltem tőlem szokatlan félmosollyal az arcomon. Az igazat megvallva, ezt még magamnak is nehéz volt beismernem, de vágytam valakire, aki nem azért beszélget velem, mert kell neki egy jegyzet, vagy mert éppenséggel az unokahúga vagyok. Nem akartam elszalasztani a lehetőséget.

- Szia Benedict! Én Artemis Gr...Greenberry vagyok -
mondtam kis hezitálás után, miközben kezet ráztam vele.
Semmiképpen nem akartam bevallani az igazi nevemet, amitől egy hónap múlva végre megszabadulhatok. Túl sokáig határozta meg az életemet ez az átkozott név. Nem kértem többet belőle. Attól még, mert Tudjukkinek elvileg örökre befellegzett, még senki nem fogja elfelejteni vagy megbocsátani a csatlósai nevét és rémtetteit. Mivel a kezem már nem volt csurom mocsok, kisvártatva hozzátettem: - Ha gondolod, szívesen viszek pár könyvet én is, nehogy megint a földön kössenek ki... - nyújtottam a kezem segítségképpen. - Különben melyik egyetemre jársz?
Naplózva


Benedict Destain
[Topiktulaj]
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2018. 11. 16. - 19:50:01 »
0



1999. november
Éppen csak egy újabb pillanatra futott át az agyamon, hogy annyira nem volt jó ötlet ez az invitáció… már nem azért, mert nem volna éppenséggel hatásos, egy széplánnyal sétálgatni a fiú részleg folyosóján. Tudom, hogy a gólyákat megenné az irigység, elvégre azt gondolják, az akadémia csupa buli, csajozás és pihenés, mielőtt úgymond megkezdődik a nagybetűs élet. Különös módon én menekülést láttam benne, olyan biztonságot, amit az otthonom sosem adhatott meg. Ráadásul mindeközben azzal is foglalkozhattam, amit élveztem. Senki sem szólt rám, ha éjszaka a csillagvizsgálóba látogattam vagy a könyveim felett ücsörögtem. Bármit megtehettem, olyan formában, ahogyan azt én akartam. Az pedig, hogy mindezért munkát is kaptam maga volt az álom, amiből nem tudtam egyelőre felébredni.
A hétköznapok persze egészen másmilyenek voltak. Ha nem dolgoztam vagy éppen nem a csillagvizsgálóban ütöttem el az időt, én is csak egy szerencsétlen kollégista voltam, aki reggelente faarccal ropogtatja a müzlit és alig várja, hogy történjen valami. Jó esetben akadt valami összejövetel Mark barátainak társaságában, amit bár végig unatkoztam, még is az egyetlen haverom társaságában lehettem. Ez pedig mindent felülírt.

– Ami azt illeti, szívesen megnézném, hogy milyen egy kollégiumi szoba.
Hirtelen csak egy-két meglepett pislogásra futott tőlem. Nem hittem el, hogy jól hallok… eddig soha, egyetlen lány sem akart velem tölteni időt. Mármint persze ott volt Miri, meg a rengeteg együtt töltött évek, de rajta kívül aligha akadt bátor jelentkező. Tudtam, nagyon jól, hogy nem én vagyok az álompasi és nem leszek soha, senki listájának a tetején. Valahogy nem is hiányzott az egész, mármint, hogy a lányok úgy körbe rajongjanak, mint Markot, meg az izmait – inkább csak az utóbbiakat. Nem az én stílusom volt.
–  Meg azt is tudnám értékelni, ha tényleg megihatnék egy kávé – érkezett a folytatás egy ismételten csak meglepőnek titulálható mosoly kíséretében. Hátra hőköltem, mintha nem hinném el, hogy ez nekem szól.

– Akkor a lehető legtökéletesebb helyre viszlek. Mark, a szobatársam, szülei éppen most küldtek egy csomag olasz kávét. – Magyaráztam és az én arcomra is egy gyanús kis mosoly ült ki. Reméltem, hogy ebből sem gondol perverznek.  Éreztem, hogy milyen kis szerencsétlen vagyok, hogy milyen bénán formálom a szavakat… mégis ott volt az a mosoly, nem értettem, miért.
Valamikor ezután kaptam észbe, hogy be is kéne mutatkozni. Neveletlenségből már is jelesre vizsgáztam… hiszen ki a fene hívna el név nélkül bárkit is a szobájába? Csodálkoztam, hogy még mindig nem tartott valami perverznek, aki előbb a lábujjait töri el, majd elcsalja egy vad helyre. Még is olyan jól esett a bizalom, amit kaptam tőle, hogy már mutattam is az utat a zebrán túlra.

A könyvekre pillantottam, mikor felajánlotta a segítségét. Csak három vékonyabb kötetet emeltem le a kupac tetejéről és nyújtottam felé. Nem akartam elutasítani a segítségét, ugyanakkor szemtelenül kihasználni sem kellett volna az ajánlatot. Az ember fia mégsem egy – valószínűleg – törékeny lánnyal cipelteti a cuccait.
– A Godrikra járok.  – Magyaráztam, közben megigazítottam a kezemben a könyveket és elindultam a kollégium felé. – Általános magi-tudomány szakra.
Átértem a zebra túloldalára, onnan már tökéletesen kirajzolódott a Moragna La Fey kollégium dekadens homlokzata és ha az ember nagyon fülelt a muglik keltett zaj és a hűvös őszi szellő fütyülésében, talán azt is hallotta, amint valamelyik szinte valaki éppen vad bulit tart a második emelten vagy éppen a harmadikon körmöli a házi dolgozatát. Legalábbis bennem ilyen érzéseket keltett az a hely.

– Artemis Greenberry – ismételtem meg. – Biztosan elkerültük egymást a Roxfortban. Mennyi idős vagy? – kérdeztem.

Gyorsan haladtam, nem akartam sokáig húzni az időt. Ha valaki tudja, milyen piszkos ruhában mászkálni az utcán, az én vagyok… nem egyszer sétáltam végig nyakig tintásan a betonon, mikor hosszú órákat töltve a könyvtárban, megfeledkeztem magamról és egy üveggel magamra borítottam. Belöktem az ajtót, majd megtartottam, mutatva, hogy menjen csak előre.
A szemem sarkából ellenőriztem, hogy nem figyel-e minket az állandóan horkoló portás. Nem. Ezúttal is ott aludt a székében, mellkasán a Próféta legfrissebb száma pihent széthajtva. Így könnyedén felslisszanhattunk a fiúk részlegére vezető lépcsőn. Az 56-os szoba, rögtön jobb kéz felől várt minket a lépcső tetején.

– Erre… – suttogtam és megint megvártam, hogy előre menjen. – Bocsi, egy kicsit nagy a kupi nálunk, de… majd meglátod!


Naplózva


Artemis Greyback
Hugrabug
*


♦ az elátkozott név ♦

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2018. 11. 21. - 11:55:04 »
+1

     to Benedict Destain


Miután beleegyeztem az invitálásba, rögtön jött a bónusz jutalom ígérete.
– Akkor a lehető legtökéletesebb helyre viszlek. Mark, a szobatársam, szülei éppen most küldtek egy csomag olasz kávét.
Erre már igazán felkaptam a fejem, mert Olaszországhoz megszállottan vonzódtam már évek óta.  Nem, nem a híres-nevezetes olasz ruhák vagy ételek miatt, tudni illik részemről én bőven boldog voltam egy kis csirkemellel, vagy marhasülttel,  nem vágytam különlegességekre, és ugyan ez volt a helyzet a ruhákkal is. Minél egyszerűbb volt valami, nekem annál jobb. - Hú, az olasz kávé szuperül hangzik - feleltem.
Sosem jártam Itáliában de Mel néni igen - neki mindig is nagyon kalandos volt a szerelmi élete -, és egyszer szenvedélyes viszonyba keveredett egy olasz varázslóval, aki meghívta magához Volterrába, ami egy pici városka a toszkán vidéken. Mel néni rengeteg fényképet őriz abból az egy hétből, amiket nagyon szerettem újra és újra végignézni. Önfeledt boldogság látszik kettejük arcán, ahogyan együtt borozgatnak Rodrigo volterrai teraszán.

Erről mindig az jutott eszembe, milyen jó is lenne egyszer ilyen felszabadultnak lenni. Ettől ugyan még igen messze jártam, de már az is haladás volt lazulási szempontból nálam, hogy egy majd’ vadidegen kollégiumi szobáját készültem megnézni. Átvettem tőle a három vékonyabb kötetet, és követni kezdtem. - A Godrikra járok. Általános magi-tudomány szakra - mondta. Mire már a nyelvemen volt az az idióta kérdés, ami engem is mindig idegesített, hogy mi leszel, ha....? Ezt most inkább nem tettem fel, mert saját tapasztalatból tudtam, mennyire negatívan tud hatni egy emberre, ha azt pedzegetik, hogy mégis mihez kezd majd a nagybetűs életben. Úgy véltem, majd később úgyis mesél róla, ha alkalom adódik rá.

- Jól hangzik. És eddig hogy tetszik a képzés meg a tanárok? - tettem fel egy kicsit óvatosabb kérdést inkább. Ahogy átértünk a zebrán, alkalmam nyílt megpillantani a patinás kollégium épületét. Igazán hívogatónak tűnt, szerettem a szép épületeket, és ez valahogy más volt, mint amiket Nottinghamben megszoktam. – Biztosan elkerültük egymást a Roxfortban. Mennyi idős vagy? - kérdezte.
- Könnyen lehet, hogy elkerültük egymást - nyugtáztam röviden, holott e mögött a mondat mögött annyi minden kavargott bennem. Egyrészt örültem, hogy nem találkoztunk ott, ennek volt köszönhető, hogy most egyáltalán beszélgettünk, hiszen akkor tudná, hogy ki vagyok valójában. Másrészt az én antiszociális szokásaimon is múlt ez a szerencsés véletlen, mivel állandóan a könyvtárban vagy a klubhelyiségben kuksoltam, kerülve a roxfortos eseményeket vagy a forgalmasabb tereket, és ebből eszembe jutott, hogy valahogy én is tehetek arról, hogy senkihez nem kerültem közel a varázslóiskolában.

- Te mikor végeztél a Roxfortban és melyik házba jártál? -
érdeklődtem, majd az ő kérdésére is feleltem. -
 Tizenhat éves vagyok, decemberben leszek tizenhét -
válaszoltam feltűnően lelkesen, ami kicsit furának tűnhetett, elvégre minek ekkora lelkesedés egy születésnap miatt? Próbáltam úgy tenni, mintha semmi szokatlan nem lett volna a hangszínemben, és szerencsére elég sietősre vettük a sétát, így gyorsan elterelődhetett a figyelem rólam.

Örültem, hogy a portás nem vont kérdőre, hogy mégis mit keresek egy fiú kollégiumban, de azért így is kicsit furcsán éreztem magam, ahogy a lépcsőn haladtam felfelé. Semmiképpen nem gondoltam volna meg magam, mert már tényleg kíváncsi voltam arra, hogy milyen lesz a szobája. Mindig úgy gondoltam, hogy az emberek saját teréből nagyon sok érdekes dolgot meg lehet tudni ugyanis a személyiségükről. Kíváncsi voltam Benedictre, hogy mit tükröz majd az ő saját kis zuga. Az 56-os szoba volt az övé, amin - mint korábban elmondta - Markkal osztozott. Beléptem a szobába és rögtön megnyugodtam, ahogy mentegetőzni kezdett. Szerettem, ha van egy kis kupi, a patika rend nem az én világom volt. - Semmi gond, hozzá vagyok szokva a rendetlenséghez, a mellettem alvó lány hálófülkéje állandóan úgy néz ki, mintha vagy három furkász túrta volna fel - mondtam, miközben az ajtó mellé álltam, hogy Benedict is kényelmesen bejöhessen utánam és megmutathassa a kis birodalmát.
Naplózva


Benedict Destain
[Topiktulaj]
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2018. 11. 22. - 10:11:48 »
0



1999. november
Szerettem volna gyorsan a kollégiumnál lenni. Nem feltétlenül csak Artemis miatt, aki egyébként még mindig nyakig kávés volt és nem is a könyvkupac miatt, amitől egészen megfájdult a csuklóm. Sokkal inkább a vállamon lógó, rongyokban lévő táskám okán. Szerettem volna ledobni és megjavítani, amilyen gyorsan csak lehetett, na meg nekem sem jött volna rosszul éppenséggel a Mark szüleitől érkezett kávé.
– Ó, hát az nagyon régen volt. Még ’96-ban végeztem és Griffendéles voltam. – Még legyintettem is. Lényegében persze találkozhattunk volna, de aligha jegyezheti meg az ember az összes iskolatársát. Sőt, az olyanok mint én, örültek, ha éppenséggel senkit sem kellett. Jobban elvoltam a könyveimmel meg Mirandával, semmint, hogy másokkal barátkozzak. Lényegen az egyetemi éveim előtt egészen magányos voltam. Mark volt az első, aki igazán barátkozni akart velem és nem csak a jegyzeteim miatt.

A kollégiumban azt a lépcsőt választottam, ami a fiú hálószobák felé vezetett s őszintén örültem, hogy nem volt ébren portás. Nem, mintha szóvá tett volna bármit is, de nem én akartam lenni az első számú rendbontó. Ezt a címet örömmel hagytam meg Marknak, aki már nem egy barátnőjét altatta nálunk, éppen az mögött az 56-os számú ajtó mögött, ahova beléptem Artemis oldalán.
Természetesen a mosatlan kupac ott gyűlt a szoba közepén, nem egy tankönyv volt szétdobálva. Ez utóbbi leginkább azért, mert Mark előző éjszaka elméletet próbált tanulni. Ha pedig neki nem tetszett valami, akkor előszeretettel hajigálta – érthetjük ezt emberre és tárgyra is természetesen. Mindig is a gyakorlatok embere volt, szerette a bevetési próbákat, a harcot, a párbajt. Ez volt a lételeme, míg én naphosszat el tudtam ücsörögni egy-egy tankönyv felett.
Semmi gond, hozzá vagyok szokva a rendetlenséghez, a mellettem alvó lány hálófülkéje állandóan úgy néz ki, mintha vagy három furkász túrta volna fel.
Elvigyorodtam a gondolaton. Ezek szerint a lányszobákban sem sokkal jobba a helyzet, mint nálunk… holott anyám nem egyszer közölte, hogyha lánya lenne, akkor nem kéne ennyit takarítania utána. Igaz ez egészen gyerekkoromban történt, de valahogy belém rögzült az a klisé.

– Nos, ez volna az én sarkom… – mutattam kicsit szégyenkezve a rendetlen ágy felé. Közben becsuktam magunk mögött az ajtót.
Elindultam az íróasztalom felé, ami közvetlenül az ágyam mellett kapott helyet az egyik ablak alatt. Közvetlenül az ablakkeret mellett fel volt ragasztva egy közepes méretű poszter a naprendszerről, amin a bolygók folyamatos mozgásban voltak. Mellette, kissé már az ágy fölé helyezve a Tejútról egy nagyobbacska poszter, amin a csillagok egyszer-egyszer felvillantak. Az asztal viszonylag üres volt, így odadobtam le a könyveket Mirana képe mellé. Ahogy ránéztem megint elfogott a keserűség… tudtam, hogy meg kéne szabadulnom attól a képtől, mert csak fájdalmat okoz, de képtelen voltam. Mégis csak éveket töltöttünk egymás mellett, ő meg válaszok nélkül hagyva, egyszerűen csak kidobott.

– Add csak ide őket – Nyúltam a lánynál lévő három könyvért, hogy azokat is a többi mellé helyezzem. – Foglalj helyet! – Mutattam az ágyra, amit egyetlen pálcaintéssel el rendbe is tettem. Közel sem volt persze olyan sima az ágynemű, mintha egy háziasszony rendezte volna el és még a párnák is rendetlenül álltak, de határozottan elviselhetőbb volt. Közben a kávéfőző is megkezdte a munkát, egy második pálca intéssel.

– Vedd csak le a kabátod, mindjárt kitisztítom – magyaráztam, közben odaléptem a szekrényemhez. – Ha gondolod addig adok kölcsön egy felsőt, sajnos itt sosincs túl meleg. – Nyújtottam felé egy sötétkék, kötött kardigánt. Aztán persze a tekintetem a nadrágjára siklott, oda is jutott bőven. – Azt is leveheted… nadrágot is tudok adni… bár lehet, hogy egy kicsit nagy lenne… és persze… és persze…
Bénán éreztem magam. Annak idején Mirit sem nagyon hívtam át magamhoz, hiszen az ő lakásában könnyebb volt összebújni Mark állandó visongása és csacsogása nélkül.
– Addig elfordulok.
Naplózva


Artemis Greyback
Hugrabug
*


♦ az elátkozott név ♦

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2018. 11. 22. - 14:27:06 »
+1

     to Benedict Destain


Egyáltalán nem zavartak a szennyes ruhák és a szanaszét hajigált könyvek, mert közben volt valami otthonos ebben a  szobában. Valószínűleg az tetszett benne, hogy kisebb volt, mint a mi hálónk, ahol állandóan úgy éreztem, hogy képtelenség igazán bekuckózni, ennyi szabad tér mellett. Pedig mindent megtettem ennek érdekében, még az átlátszó baldechinre is feltettem egy sötétítő függönynek megfeleltethető sötétnarancs anyagot. A legjobban a széles ablakpárkányra szerettem odakuporodni egy pokróccal és Shay-jel, amikor már mindenki aludt. Az pont olyan pici tér volt, ahol már otthonosan éreztem magam, persze csak akkor, ha a hátam mögött még véletlenül sem állt senki. Jó pár fóbiám volt, de mind közül a legerősebb az, amikor valaki váratlanul a hátam mögé állt.

– Nos, ez volna az én sarkom… – hallottam a kisebb zavart tükröző szavakat, miközben átadtam neki a könyveit. Így, hogy felszabadultak a kezeim, önkéntelenül is végighúztam az ujjamat a Tejutat ábrázoló poszteren. Nagyon tetszett, hogy fel-felvillantak a csillagok, volt ebben valami meseszerű, egészen megnyugodtam tőle. - Ez igazán klassz - mondtam mosolyogva. - Ezek szerint otthon vagy az asztronómiában? - kérdeztem a plakátokat nézegetve. Kíváncsi lettem volna rá, hogy sötétben is látszódnak-e a csillagok, de azért most már volt annyi eszem, hogy ezt ne mondjam ki hangosan. Miután nemrég kifejtettem, hogy szívesen megnéznék egy fiú kollégiumi szobát, ez már bizonyosan túl vamposnak tűnt volna.

Ettől az egész gondolatmenettől megremegett az orrom, ami mindig megszokott történni, ha visszafojtottam egy kis nevetést. Nem akartam komplett idiótának tűnni, de most jöttem rá, hogy annál nagyobb esély nyílik erre, minél tovább tartózkodunk egy helyiségben, hiszen nekem - be kellett vallanom -, általánosságban rengeteg bizarr reakcióm volt. Az elfojtott nevetést a biztonság kedvéért egy kis torokköszörülésnek álcázva tovább kémleltem Benedict asztalát, amikor megláttam egy képet egy csodaszép, szőke hajú, kék szemű lányról. Kivételesen gyönyörű volt, nem csodáltam hát, hogy helyet kapott Benedict asztalán. Egy pillanatra ösztönösen összehúztam magam, és keresztbe tettem a két karomat a mellkasom előtt. Bár nyugtáztam magamban, hogy olyan dekoratív barátnője van újdonsült ismerősömnek, aki a Reggeli Próféta címlapján is simán megállná a helyét, nem akartam indiszkrét lenni, inkább nem szóltam semmit, csak haladtam tovább.

- Foglalj helyet! - jöttek kapóra vendéglátóm szavai, én pedig örömmel éltem a lehetőséggel. Leraktam magam mellé a földre a táskámat, és kényelmesen lehuppantam az ágya szélére. A kávéfőző is működésbe lépett, és már éppen kezdtem otthonosan érezni magam, amikor újabb kínos szituáció közeledett felém megállíthatatlanul. – Vedd csak le a kabátod, mindjárt kitisztítom.  - Köszi Benedict! - bújtam ki könnyedén a kabátomból és a kezébe nyomtam. - Ha gondolod addig adok kölcsön egy felsőt, sajnos itt sosincs túl meleg - ajánlotta fel nagyon kedvesen, amire hálásan le is csaptam: - Ez nagyon rendes tőled, fázós vagyok, úgyhogy elfogadom - nyúltam a pulcsiért, és miközben belebújtam, jött az igazi fekete leves...

– Azt is leveheted… nadrágot is tudok adni… bár lehet, hogy egy kicsit nagy lenne… és persze… és persze…
Egy szempillantás alatt elvörösödtem, de most nem csak olyan szinten, mintha frissen kentem volna fel a pirosítómat, hanem konkrétan rákvörös lett az arcom. Nem igazán tudtam, hogy mit reagáljak ebben a helyzetben, azt láttam rajta, hogy csak a jószándék vezérli, de ez most mégis túl sok volt nekem. Nem volt az a galleon, amiért hagytam volna, hogy egy szál bugyiban, vérfarkas marásnyomokkal a combjaimon álldogálljak egy légtérben egy sráccal, akit úgy potom negyedórája ismerek. Bár fél füllel azért hallottam, hogy felajánlotta, hogy elfordul, ez cseppet sem oldotta a sokkos állapotomat. - Köszi, de majd megoldom inkább.... - pattantam fel menten, majd gyorsan, mentés végett így folytattam: - Merre van a mosdó? Kitisztítom ott magamnak seperc alatt - feleltem olyan rettenetes zavarban, amit már semmilyen köhécseléssel nem tudtam volna leplezni. Reméltem, hogy mielőbb áthopponálhatjuk ezt a pár kínos pillanatot, és mintha mi sem történt volna, megihatjuk normális vérnyomással azt a várva-várt kávét.





Naplózva


Benedict Destain
[Topiktulaj]
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2018. 11. 27. - 21:14:26 »
0



1999. november
Elmosolyodtam, ahogy Artemis ujjai végig simítottak a kis sarkomat díszítő képen, pontosan a Tejútrendszeren. Tetszett, hogy így érdeklik a dolgaim… habár a Mirandát ábrázoló képet csak remélhettem, hogy nem veszi észre. Még véletlenül sem akartam egy kellemetlen beszélgetésbe keveredni arról, miért őrizgetem még mindig. Már nem okozott egy ideje örömöt, inkább csak valami különös fájdalom emlékét idézte. Annyira szerettem volna megtudni, miért unt rám, miért nem akart velem lenni, de hiába kérdeztem volna, nem kaphattam választ. Ajkaimról eltűnt a mosoly, ahogy tekintetem a képére vándorolt. Egy pillanatnyi komolyság uralkodott el rajtam.

Ezek szerint otthon vagy az asztronómiában?
A lány hangja rángatott ki a hirtelen jött melankóliából. Azt kívántam, bár mindig így csilingelne valami a fülemben, mikor elkap a vágy, hogy válaszok utána kutassak. Hiszen nem egyszer voltam is olyan ostoba, hogy pennát ragadtam, leírtam az érzéseimet és napokig betegre izgultam magam, hátha érkezik válasz is. Sosem jött, én pedig csak még rosszabbul éreztem magam. Az utóbbi időben persze csökkent az ilyen hirtelen jött levelek száma. Néha még a képet is lefordítottam, hogy ne kelljen látnom a szépen csillogó kék szemeket. Jól tudtam, már bennem is meg az a szikra, ami egykor olyan hevesen pattogott, ha megláttam… sőt egyenesen lángra lobbantott. Minden más lett, nagyon más.
Megköszörültem a torkomat, mielőtt válaszoltam.
– Az a főbb kutatási területem éppen. A Mágikus Szeszély megfigyelésének egy új módszerén dolgozom. – Bólintottam.

Tekintetem a kávéfőzőre vándorolt, miközben a ruhásszekrény tartalmát próbáltam előbányászni. Már érezni lehetett a fekete ital keserű aromáját a levegőben. Szerettem ezt, olyan könnyen magamhoz térített reggelente. Most viszont, mintha éppen az ellenkezőjét érte volna el, hülyeség tört ki a számon, ahogy megpillantottam Artemis piszkos nadrágját. Természetesen akkor is csak a jószándék vezérelt… hiszen ezt a szavaimból is kivehett, de még is… mintha valami vénszatír lennék, holott nem is akartam levetkőztetni.
Láttam, ahogy elvörösödik és azzal egyidőben az én arcomat is vörös szín öntött el. Éreztem, ahogy minden porcikám megremeg szégyenemben. A kezemet egy pillanatra szemeim elé húztam, mintha el akarnék bújni. Megráztam a fejemet, mintha csak le akarnám szidni magamat, mondván: „Na fiacskám, te sem tudsz hölgytársaságban viselkedni!” Talán anyám mondana ilyet, mikor megint megpróbál bemutatni a legjobb barátnője lányának, én pedig csak dadognék.

Hallottam a hangján, hogy iszonyatosan zavarban van. Ahogy felpattant közelebb léptem, de nem annyira, hogy túlságosan behatoljak az intimszférájába. Csupán azt akartam megakadályozni, hogy esetleg kirohanjon a folyosóra. Nem figyelte ugyan senki, mégis jobbnak láttam nem reklámozni, hogy lányvendég van a szobámban. A következő hetekben az egész kollégium fiúszakasz arról pletykálna, hogy Destainnek nője van… és még vihognának is. Ismertem már a szokásokat.
– Ne… az nem lenne túl jó ötlet! – dadogtam és még közelebb léptem hozzá. – Itt csak férfi mosdó van… de… várj, van egy jó ötletem. Bekötöm a szememet és addig te átöltözöl a nadrágba. Esküszöm, nem próbálok meg leskelődni, csak jóvá akarom tenni, amit a csinos ruháddal tettem.

Megint elöntött a vörösség. Éreztem, hogy csak még cikibb helyzetbe hoztam magamat. Mindig ez van. A csinos lányok előtt hülyén viselkedek, igaz a nem csinosak előtt is.
– De esetleg varázsolhatok közénk egy paravánt… – Tettem hozzá aztán, hátha ez a megoldás jobban tetszik neki. – És még el is fordulok.
Naplózva


Artemis Greyback
Hugrabug
*


♦ az elátkozott név ♦

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2018. 12. 02. - 13:09:28 »
+1

    to Benedict Destain



Mikor rákérdeztem a mosdóra, láttam, hogy közelebb lép felém, amit először nem tudtam mire vélni, de aztán jött is a magyarázat gyorsan.
– Ne… az nem lenne túl jó ötlet! Itt csak férfi mosdó van… de… várj, van egy jó ötletem. Bekötöm a szememet és addig te átöltözöl a nadrágba. Esküszöm, nem próbálok meg leskelődni, csak jóvá akarom tenni, amit a csinos ruháddal tettem - mondta Benedict. Nagyon dühös voltam magamra, hogy a mosdó problémára nem gondoltam, mégis hogy nézne ki az, ha csak úgy besétálnék egy fiú mosdóba... Egyenlőre szótlanul viaskodtam magamban, hogy akkor mit is kéne tennem, mire láttam, hogy ő is nagyon elvörösödött. Ettől egy nagyon picit jobban éreztem magam, ha már égő a helyzet, legalább égjünk benne együtt... Ekkor jött a mentő ötlete, amire már tényleg kezdtem magamhoz térni és reálisan gondolkodni.

– De esetleg varázsolhatok közénk egy paravánt… és még el is fordulok.
Átgondoltam gyorsan, hogy ő lehet, hogy eltakarja a szemét ugyan, de mi van, ha valaki beront ide csak úgy valami jegyzetért... Akkor én ugyanúgy kínos helyzetbe kerülnék, ha Benedict beköti a szemét... igaz, hogy ő nem látna meg, de én simán itt álldogállhatok egy szál bugyiban, miközben megláthatna egy diáktársa.
- Jó, persze értem - nyugtáztam kis fáziskéséssel a helyzetet. - Akkor vágjunk bele... az szuper lenne, ha varázsolnál közénk egy paravánt.... arra az eshetőségre, ha esetleg más véletlenül bejönne, amíg átöltözöm - magyaráztam meg a - talán túlzottan is körülményes - döntésem okát, miközben az arcszínem kezdett visszarendeződni a megszokott árnyalatához.

Tényleg nagyon bíztam benne, hogy ez a vergődés gyorsan véget ér majd. Miközben vártam, hogy odaadja a nadrágot és paravánt csináljon, visszatértem egy korábbi témához, hogy könnyebben túllépjünk a kínos pillanatokon.
- Mágikus szeszély? Nem is hallottam még erről... mesélnél róla? - érdeklődtem kíváncsian, mivel tényleg nem rémlett ez a fogalom nekem... mondjuk az simán benne volt a pakliban, hogy a Roxfortban már szóba került, csak én éppen nem figyeltem. Elég gyakran megesett velem, hogy inkább a füzetembe rajzolgattam képzeletbeli alakokat, ha olyan órán ültem, ami nem érdekelt. És hát, őszintén szólva, több olyan órám volt, ami nem izgatott, mint ami igen.

Mivel elég sokszor voltak rémálmaim, ezek a rajzok alapvetően inkább ijesztőek, sötétek voltak, de néha, amikor volt egy-egy jobb pillanatom, akkor előfordult, hogy pozitívabb modelleket választottam.
Volt egy lány az évfolyamomban például, akit ötödikben többször is lerajzoltam, mert együtt jártunk bűbájtanra, és én éppen sréhen mögötte ültem. A lánynak gyönyörű, rézvörös haja volt, ami erőteljes hullámokban omlott a vállára. Különleges, picit fitos formájú orra volt és meleg, sötétbarna szeme, ami szinte mindig mosolygott. Örömmel rajzoltam le profilból ezt a kedves, megszokott arcot, ami valahogy mindig megnyugtatott. Érdekesnek találtam, hogy egyes emberek csupán a jelenlétükkel ilyen hatást tudtak gyakorolni másokra.... és azt kívántam, egyszer én is tudjak majd így hatni azokra, akiknek viharok tombolnak az elméjükben.

Naplózva


Benedict Destain
[Topiktulaj]
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2018. 12. 07. - 22:13:43 »
0



1999. november
Nem tudom igazán, mi ütött belém, hogy miért égetem le magam minden szavammal egyre jobban és jobban. Talán rásegített a dologra, hogy Miranda óta alig voltam lányok társaságában. Ráadásul Artemis még szép is volt. Cseppet sem hasonlított azokra a bányarémekre, akik a csoporttársaim voltak. Valószínűleg a tudományos kutatómunka nem vonzza az olyan szépségeket, mint ő és ezért sosem tudtam volna megszokni az ilyen társaságot. Persze Miri is rendesen lerombolta az önbizalmamat. Hiszen sosem mondta el mit tettem ellene.

Éreztem, ahogy ég az arcom. A kezem is kicsit megremegett az idegességtől. Valahogy helyre akartam hozni, amit okoztam... de nem éreztem a sikert. A kávé illata térített kicsit magamhoz, mintha legalábbis hatalmas kortyokat ittam volna belőle. Gondolkozz Beni, gondolkozz! A parancs, mintha azonnali sikert eredményezett volna: megérkezett a paravános ötlet. Kcsit megdörzsöltem a fülem hegyét, remélve, hogy szabadulok a forró, vöröslő érzéstől.
- Akkor vágjunk bele... az szuper lenne, ha varázsolnál közénk egy paravánt.... arra az eshetőségre, ha esetleg más véletlenül bejönne, amíg átöltözöm.
Örültem, hogy tetszik neki az ötletem. Újra felé nyújtottam a nadrágot, ami egy számmal kisebb volt a megszokottnál. Nem is tudtam igazán honnan volt, hiszen már jó ideje ugyanezen testméretek birtokában voltam. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer még egy lánynak is fogok kölcsönözni.

- Ne aggódj amúgy, ide senki sem tör be csak úgy. Nem vagyok olyan menő és nap közepe van. Ilyenkor kevesen vannak itt. – mindenesetre egy pálcaintéssel bezártam az ajtót. Nem akartam, hogy éppen ma essen meg az a kivétel, ami erősítené a szabályt. Na meg, ha Artemis idejárna valamelyik akadémiára sem lett volna szerencsés rontani a megítélésem, hiszen még barátok is lehetünk... már pedig abból nekem kevés akad.

Már a kezembe volt a pálcám, hogy magunk közé emeljem a mágikus paravánt. Mielőtt ezt megtehettem volna, jött is az újabb kérdés. Elmosolyodtam rajta, hiszen felidézte bennem a gondtalannak látszó roxforti éveket. Emlékszem, hogy mennyire nem figyeltem az előjeleket, mennyire nem érdekelt a politika, a világ gondjai. Csak ültem és olvastam valamire.
- Nem voltál tavaly a végzős bálon? Úgy tudom bármelyik tanuló részt vehetett rakta... – mondtam. - Tudod, amikor megbolondult az elvarázsolt mennyezet és a résztvevőket támadta.
Magyarázás közben felemelkedett közöttünk az egyszerű, sötét paraván. Így már nem láttam a szépen csillogó szemeket.
- Mostanában sok ilyen anomália van az épületekben. De még senki sem jött rá, mi okozza s lehet-e kezelni. Én ennek a kutatásában segédkezem.

Éreztem, hogy magabiztosabbá vált a hangom. Ha a szakterületemről beszéltem, egy egészen más ember voltam. Erős. Ez hiányzott a mindennapokból, amikor nem voltam több egy szerencsétlen okostojásnál, akinek nincsenek barátai... és barátnője sem többé. A kávéfőzőhöz léptem. Tejet és cukrot készítettem elő. A fekete folyadékot pedig a két legjobb állapotban lévő bögrébe öntöttem.
- Ha nem jó a méret, akkor egy pillanat alatt megigazítom. – magyaráztam. Közben két kanál cukrot tettem a saját, kissé csorba bögrémbe. Felöntöttem egy kis tejjel, bár ehhez sosem ragaszkodtam feltétlenül. - Bár nem vagyok olyan ügyes, mint az anyám.

Megvártam, míg kijön vagy jelzi, hogy elkészült, s egyetlen mozdulattal tűntettem el a paravánt. A tálcát az ágy szélére tettem le, rajta mindennel, így kényelmes körülmények között fogyaszthatta el.
- Bocsi, hogy ennyire béna vagyok. Nem sok csinos lányt ismerek... Inkább csak furcsákat...akik lányban olyanok, mint én.
Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország


Az oldal 0.101 másodperc alatt készült el 43 lekéréssel.