+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Felnőtt varázslók
| | | |-+  Augustus Dion Pye (Moderátor: Augustus Pye)
| | | | |-+  Keresűbb a kávénál II.
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Keresűbb a kávénál II.  (Megtekintve 61 alkalommal)

Augustus Pye
[Topiktulaj]
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2018. 11. 08. - 09:33:44 »
+1

Augustus Pye
londoni lakás




1999. szeptember
Naplózva


Piper Walsh
Sötét varázsló
*****


Az ügyeletes rosszfiú

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2018. 11. 08. - 14:57:10 »
+1



Augustus Pye


Elmosolyodom a kérdése hallatán. Hát még mindig nem jött rá? Ha nagyon meg akarnám ölni, akkor meg is tenném. Nem tartana semeddig. De ha mégis gondot okozna, akkor is tudom, hol lakott és hol lakik. Előbb-utóbb elalszik, és akkor el tudnám kapni. De nem, ő még mindig itt van. Annak ellenére, hogy átvert, mert hát ki gondolja komolyan azokat a szavakat, amiket mérgében mond? Általában másnapra vagy egy bocsánatkérés után a múltba vesznek, de ő még csak lehetőséget sem adott erre azzal, hogy nem bontotta ki a leveleimet. Vagy nem jött utánam. Igen, megérdemelné a halált, de nem adom meg neki. Főleg azért nem, mert ennyire akarja. De én nem akarom. Nem most.
Inkább otthagyom, majd később megbeszéljük, ha már nem sokkolja a viszontlátás, és én se vagyok annyira mérges rá. Mert igazából nem is tudom, hogy mit érzek csak azt, hogy megfognám, elvinném, elrejteném, és ha kell törölném az emlékeit, hogy csak az enyém legyen. De az is jó lenne, ha én nem emlékeznék már rá, és nem szenvednék akkor a hiányától. Nem mondanék ostobaságokat és tudnám mit akarok. Még mindig csak azok a dolgok foglalkoztatnának, ami fél évvel ezelőtt is.
Hogy miért is mentem meg a gyereket, nem tudom. A gyereket akarom egyáltalán megmenteni? Ezt sem tudom. Az biztos, hogy nem Pye együttérzése miatt van, így mikor meglátom fölém hajolni, el akarnám lökni magamtól.
- Nem kell, megoldom.
Nem tudom, hogyan, de biztos megoldanám. Felállnék, fekve hoppanálnék vagy nem tudom. Valamit biztos tudnék tenni. Még egyszer nem akarom, hogy úgy lásson, mint a robbanás után. Most nincs joga úgy látnia. A hoppanálást viszont érzem, és utána a puha ágyat is. A karom és a lábam mintha normális pozícióba kerülnének, de mégsem tudom mozgatni őket.
- Hagyj, megoldom. Szerinted mi volt, mikor Olaszországban történt valami? Akkor is megoldottam.
Persze, azt nem mondom, hogy ott is volt segítségem, az már egy másik lapra, egy olyanra tartozik, amihez nincs köze. Egyébként is, milyen őrült az, aki előbb megmenti azt, akiről tudja, hogy később meg fogja ölni?
- Miért hiszed még mindig azt, hogy ha nagyon akartalak volna, akkor nem tudlak megölni? Meg foglak, de ne vágyd annyira a halált. Nincs semmi, ami miatt annyira sietni kéne.
Tényleg így van. Bárki, akit valaha visszahoztam a halálból azt mondta, hogy nincs ott semmi. Akkor miért is kéne sietni oda? A semmiért? Nagyon izgalmas lehet. Bár, ha belegondolok, akkor olyan lehet a halál is, mint amikor megláttam őket együtt. Akkor is csak valami semmifélét éreztem.
És mégis nyugton maradok. Szeretem, hogy itt van. Jó a közelében lenni, tetszik, hogy csak nekem szenteli a figyelmét. Ellágyulok, régen volt már ilyen, mert valahogy előre furakodnak bennem azok az érzések, amik még akkor furakodtak belém, mikor Berwickben, a saját házában ápolt. Ép kezemmel a keze után nyúlok, és megfogom az övét.
- Mondtam, hogy szükségem van rád, és nem csak azért, mert te tudsz rendbe tenni, ha egy csontom sem marad épen.
A hangom már majdnem nyálas. Fúúj. De akkor is, ez most ösztönösen jön, nincs benne megjátszás. A testem vágyik rá, és ezt le se tudnám tagadni. Azt akarom, hogy idefeküdjön mellém, mint akkor éjjel. A teste melegét akarom érezni. A keze után az arcához nyúlok, és megsimogatom, lágyan. Azt akarom, hogy tudja, emlékeztetni akarom rá, nem csak az a barbár oldalam van, mint aminek hisz is.

Naplózva

Augustus Pye
[Topiktulaj]
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2018. 11. 10. - 20:36:04 »
+1

Keserűbb a kávénál II.
Piper



1999. szeptember

outfit

Meglehet, hogy direkt tette. Meglehet, hogy direkt lépett ki az autó elé, ami éppen végig robogott az utcán. Ott lüktetett bennem ez a gondolat, erősen, vadul… mégsem annyira, hogy elnyomja a természetes segítőösztönt. Talán a gyógyítókorszakomból maradt meg mindez s amiatt mozdultak a lábaim, amiatt akartam megmenteni őt. Tudtam, hogy nem érez fájdalmat, de valahogy még szörnyűbb lehetett a maga tehetetlenség ezen formája. Szenvedély már nem sok maradt belőlem iránta, de furcsa módon szerettem. Szörnyűségeket tett velem, kegyetlenül megkínzott, de egyszer-egyszer engedte, hogy megpillantsam a gyengéd oldalát is. Furcsa volt ragaszkodni egy ilyen teremtéshez, még is olyan természetesen jött minden, amit értettem tettem, hogy nem tudtam akadályt gördíteni szívem vad kalapálásnak útjába.
Tisztában voltam vele, hogy a halálomat biztosítom be ezzel az egésszel… hogy el fog értem jönni és elveszi, amit akar. Ha nem is most teszi meg, amint minden tagja újra ép lesz. Megráztam a fejem, hogy elűzzem ezt a gondolatot. Sőt gyengéden mozgattam, éppen csak annyira, hogy minden porcikája a helyére kerüljön. A csontjait varázslattal könnyedén helyre tehettem persze, de az egyéb belső sérülésekhez bájitalokra volt szükségem.
Hagyj, megoldom. Szerinted mi volt, mikor Olaszországban történt valami? Akkor is megoldottam.
Pálcámat még ott szorongattam a kezébe. Nem érdekelt a kemény állás, tudtam, hogy majd rájön: most nem ő irányít. Nyeltem egyet, ahogy végig néztem a sérült tagjain. Fogalma sem lehetett, min ment keresztül. Talán csak a tompa lüktetést érezte, amihez fájdalom aligha kapcsolódott. Semmi és mégis valami… miféle érzések lehettek ezek? Keserűséget éreztem a számban, mintha a kávé nyomát őrizné nyelvem. Valójában egész másfajta aroma volt ez, olyan, amit a kusza érzések keltenek az emberben. Hát bennem is pontosan ilyesmi kavargott, ahogy ránéztem arra, akibe valamikor őszintén szerelmes voltam… és aki annyiszor akart ártani Ainsleynek. Hálát adtam Merlinek, hogy Miron legalább a Roxfort falai között van. Ő védett, ő biztonságban van. Ezzel nyugtattam magam, ám a szívem még akkor is aggodalomtól hevesen vert, mikor pálcámat egy lassú, lágy mozdulattal Piper sérült tagjai felett vezettem el.
Miért hiszed még mindig azt, hogy ha nagyon akartalak volna, akkor nem tudlak megölni? Meg foglak, de ne vágyd annyira a halált. Nincs semmi, ami miatt annyira sietni kéne.
Mély levegőt vettem. Újabb, hasonló mozdulatot tettem a pálcámmal. Nem akartam semmit sem mondani, de a kemény szavak, az ellenállás bármiféle gyengédséggel szemben, zavartak.
Fejezd ezt be… akármit is mondasz, meggyógyítalak… – Válaszoltam halkan. A szavak akadozva szakadtak ki belőlem, hiszen közben még mindig arra koncentráltam, hogy minden, amit korábban kitapintottam összeforrjon, legyen az csont vagy hámsérülés.
Nyugi, mindjárt rendben vagy – Suttogtam és leengedtem a pálcát tartó kezem. Egyszerűen ledobtam egyetlen fegyverem a pultra, mintha ezzel is azt akarnám jelezni, félek tőle ugyan, de valahol ez már megszokottá vált. Nem véletlenül vártam annak idején a kandalló mellett, hogy megjelenik és az lesz az utolsó néhány percem… micsoda megkönnyebbülés lett volna a semmiségekkel töltött hétköznapok után. Csakhogy azt Londonba jöttem, megismertem Miront és minden felgyorsult, izgalmas lett, kicsit sem megszokott.
Mondtam, hogy szükségem van rád, és nem csak azért, mert te tudsz rendbe tenni, ha egy csontom sem marad épen.
Éreztem, ahogy a kezemhez ér. Aztán jött a finom cirógatás az arcomon, a szívem ugyan nem kezdett el vadul kalapálni, mint régebben, mégis ott simogatott belül valami apró kis melegség. Talán ez a természetes, hogy az ember így érzi magát, ha meglátja a régi szeretőjét. Ainsley csillogó szemei is folyton mosolyt csalnak az arcomra, pedig az nem volt nagy szerelem.
Leültem mellé, de csak megfogtam a kezét, hogy legalább ne cirógasson.
Miért léptél le az autó elé? – Kérdeztem komolyan. Érezhette, hogy már nem volt a hangomban reszketés, határozottabban csengett, mint a kávézóban. – Miért csinálsz mindig ilyeneket? Pont azért veszélyesek rád a sérülések, mert nem érzed a fájdalmat.
Nyeltem egyet.
Most fekve kell maradnod egy pár órát. – tettem hozzá. Elengedtem a kezét és felálltam. – Hoznom kell neked néhány bájitalt, ami a belső sérüléseket is a helyükre igazítja… és kapsz egy teát is.
Kisétáltam a konyhába. Elidőztem a teafűvel és a vízforralóval. Addig kipakoltam a bájitalos szekrényt és mindenféle sérülés elleni kotyvalékot elővettem. Nem a legprofibbak, de ártani nem árthatnak neki és csak ez számított. Dolgoztam már kevesebb anyagból is és nem veszítettem el egyetlen embert sem.
Nem tudtam, mennyi cukorral iszod… – magyaráztam még a konyhából, ahogy megindultam visszafelé a tálcával. Gyorsan odaértem hozzá az ágy mellé, a kiséjjeli szekrényre csúsztattam mindent, ami nálam volt. Éppen csak egy futó pillantást vetettem Miron mosolygó képére, ami pontosan a tálca mögött helyezkedett el.

Naplózva


Piper Walsh
Sötét varázsló
*****


Az ügyeletes rosszfiú

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2018. 11. 14. - 22:51:34 »
+1



Augustus Pye


Megint tehetetlen vagyok és baromi szar érzés. Mindig is utáltam, de valamelyest javított a helyzeten, hogy Pye velem volt. Mindig javított a helyzeten, és most mégis kényelmetlenül érzem magam a közelében, pedig nagyon is vágyom rá. Korábban a testem csak úgy magától mozdult, nem tudnám megmondani, hogy miért tettem azt, amit, de az nagyon is tetszik, ahova vezetett. Bár, régen voltam ennyire kényelmes ágyban, mégis minden alig vártam, hogy elmehessek innen. Tudom, hogy ha az este vagy akár a holnap reggel itt ér, akkor valami olyasmit tennék, ami visszafordíthatatlan.
De nem, hagyom csak, hogy ápoljon, közben a szemét nézem. Még mindig pont olyan odaadó, mint mikor megláttam a Mungóban, és mikor az otthonában ápolt. Mintha a velem töltött idő nem is történt volna meg. Pedig akkor másként nézett ki. Ez az alak tett vele valamit, ami úgy tűnik Pye-nak jó. Ha meg akarom szerezni magamnak, akkor vagy el kell rabolnom vagy ezúttal tényleg ki kell iktatnom a konkurenciát. De nem, nem saját kezemmel, mert nyugodtan a szemébe nézve akarom azt mondani, hogy nincs közöm hozzá.
Örülök neki, hogy megfogja a kezem, még akkor is, ha ezzel kicsit úgy érzem, távolságot tart. Az elhangzó kérdés pedig nagyon is logikus. Én is feltettem már magamnak, így csak azt tudom neki is mondani, amit érzek.
- Volt ott egy gyerek, elütötte volna. De nem gondolkodtam, azt hittem lesz időm hoppanálni, de tévedtem. Gyorsabb volt az autó.
Kicsit megrántom a vállam. Azt akarom, hogy tudja, nem is különösebben érdekel, hiszen azzal, hogy itt van, már megérte. Igazából az sem nagyon érdekelt volna, ha meghalok, már tudom, hogy nincs utána semmi, csak azt sajnáltam volna, hogy nem látom a saját fényem eltűnni.
- Nem érdekelnek a sérülések. Nem érdekelt eddig sem, amíg éreztem. Az csupán egy mellékhatás, hogy nem érzem a fájdalmat. Tudhatnád, hogy soha nem törődtem velük.
Sóhajtok egyet, mert pont azt akartam elkerülni, hogy órákat kelljen itt feküdni. Nem akart látni, én pedig nem terveztem, hogy kényelmetlenséget okozok neki. Még akkor sem, ha valójában nagyon is örülök annak, hogy így alakult. Hiszen, ha nem is kapom őt vissza, legalább kapok néhány órát vele. A teára viszont elfintorodom. Ha meg is ittam valaha a teát az csak a partnerem miatt volt.
Hallom, ahogy pakolászik. Elég nagy a lendülete, és csörömpölnek az üvegek is. Nem hiszem, hogy lenne belső sérülésem, amit a helyére kell igazítani, de ha ettől megnyugszik, akkor megiszok bármit, amit odaad nekem. De előbb még tudni akarok valamit. És nem feltétlenül szavakkal.
- Két cukor elég lesz – kiabálom vissza, bár már hallom a lépteit.
Kicsit feljebb tornászom magam, hogy ha megérkezik, akkor ne kelljen sokat mozgolódnom, majd a zakóm egy rejtett zsebéből előveszek egy fiolát. Csak egy kis adagot veszek be belőle a számba, ami pont elég ahhoz, hogy a tervem vagy sikerülni fog vagy nem.
Mikor az ágyhoz ér, megfogom a kezét és magamhoz húzom. Meg akarom csókolni, lágyan, szenvedélyesen. Búcsúzásként, egyelőre. Ha sikerül, akkor érezheti, ahogy az altató folyadék átszivárog hozzá és lassan hatni kezd, én pedig amint lehet elmegyek a házból.
Ha nem sikerül, akkor a teával együtt én nyelem le, és szenderedek mély álomtalan álomba.
 

Naplózva

Augustus Pye
[Topiktulaj]
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: Tegnap - 13:36:50 »
+1

Keserűbb a kávénál II.
Piper



1999. szeptember

outfit

A konyhában ácsorogva fogtam csak fel, hogy Piper még mindig erősebbnek hiszi magát, mint amilyen. Nem tett neki jót, hogy nem érzi a fájdalmat… attól csak még jobban megnőtt az önbizalma. Tudhatná, hogy pont ez tesz számára minden sérülést olyan veszélyessé. Talán észre sem vesz, ha egy nagyobb ütés után belső vérzése van vagy egyszerűen csak elvérzik, mert nem veszi komolyan a sérüléseit. Mihez tudott volna kezdeni törött végtagokkal, ha nem hozom ide? Semmit. Hoppanálni nem tudott volna s talán a mugli gyógyászattal sem járt volna éppen jól, ott ugyanis hosszú hetekbe kerül az ilyesmi.
A filtert belógattam a melegvízbe. Közben előkészítettem a cukortatót és a teáskanalat.
Két cukor elég lesz.
Furcsa volt az ő hangját hallani az otthonomban. Berwickben más volt, mintha a Pipert szerető énem odatartozott volna, ez az új, kicsit boldogabb Augustus pedig sokkal inkább ide. Ezen a helyen nem volt szükségem Piperre. Már nem bámultam a kandalló tüzét arra várva, hogy felbukkanjon és öljön meg, véget vetve a magányomnak. Miron már megmentett attól a végtelen egyedülléttől, ami akkor kínzott. Azt hittem, rám már nem vár más, mint az ücsörgés és a sötétség befogadása, ami sötét, terhes álmokkal van tele. Azok viszont az idővel tovább úsztak, messzebb kerültek tőlem… már csak egy-egy látomásom volt. Nem közeli eseményekről, nem is a múltról, hanem emlékek, álmok, valóság és fickió keverékei voltak.
Tálcával a kezemben tértem vissza az ágyhoz. Pontosan oda csúsztattam az éjjeli szekrényre, ahol Miron mosolygós képét őriztem… ami akkor is mosolyt csalt az arcomra, ha nem voltunk együtt. Nem is volt csoda, hogy a Roxfort mellett alig jutott ideje rám, de nem is bántam. Tudtam, hogy milyen ha az ember azt a munkát csinálhatja, amire született. Az ugyanis nem csak egy állás, amiből ki lehet ugrani… az egy hivatás, ami mindig ott van az emberben.
Hagytam, hogy a kedves kis melegség átjárjon. Aztán Piperre pillantottam, aki már felült az ágyon. Nem mosolyodtam el, de talán nem is öntött el azonnal a félelem, hogy vajon most töri-e ki a nyakamat. Régen nem tartottam igazán tőle, nem volt okom életben maradni. Megváltozott körülöttem minden. Új lehetőségeket, új célokat kaptam, mintha visszatért volna a Roxfortban kivirágzó fiú… vajon Piper ezt észrevette?
Nyúltam volna az egyik bögréért, hogy átadjam neki, de elkapta a csuklóm. Közelebb húzott magához és nem tudtam elhúzódni. Az ajkai az enyémekre tapadtak. Talán éreztem pislákolni a régi tüzet, de azt valami kesernyés íz nyomta el, szinte azonnal. Ellöktem távolabb léptem az ágytól.
– Mit művelsz? – kérdeztem. – Ne csókolj… ne…
A hangom halk volt és gyenge. Megszédültem. A bágyadtság egy pillanat alatt talált rám, nem hagyva, hogy nyitva tartsam a szememet. Még egy lépést tettem hátra, megkapaszkodtam a komódban, de a lábaim összecsuklottak alattam. Éreztem, ahogy zuhanok a padló felé, de a becsapódást nem. Addigra a sötétség rám talált, mintha egy hatalmas árny takarná el a szemem elől a szoba valóságát.

Köszönöm a játékot, Mr. Walsh!
Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország


Az oldal 0.644 másodperc alatt készült el 36 lekéréssel.