+  Roxfort RPG
|-+  Időn kívüli játékok
| |-+  Kalandok kikalandozóhelye / Játéktér (Moderátorok: A Dementor, Csámpás)
| | |-+  Holnemvolt party
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 2 3 [4] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Holnemvolt party  (Megtekintve 850 alkalommal)

A Dementor
[Topiktulaj]
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #45 Dátum: 2018. 12. 02. - 08:44:39 »
+3

HOLNEMVOLT PARTY


 
itókázás – sütikézés – sikongatás

Mr. Walsh ismét le kellett, hogy kászálódjon valakiről, ám ezúttal nem Mr. O’Mara, hanem Nolan Pye, a tizenöt éves mardekáros fiú volt az. A varázsló nem sokat gondolkodott, ő maga is pálcát szegezett a babára. A porcelánszépség pedig, mintha még élvezte is volna a figyelmet, újabb dúdolásba kezdett. Ezúttal egy bús, szerelmes nóta lágy ritmusa lengte be a pincehelyiséget. Mr. O’Mara fülében csengett ezúttal ott a szó: Te következel! Ismét láthatatlan penge sértette fel a bőrét, ezúttal a nyakán. Mr. Forest aggodalmában persze azonnal leeresztette a pálcáját. Nagy hiba volt ám! De, még milyen nagy! Mintha a fojtogató ujjak az ő nyakát találták volna meg ezúttal, így  Mr. Montrego végre fellélegezhetett. Miss Lowell, aki éppen csak összeszedte magát az ájultságból, megpróbált lábra állni és leporolni magát. Ám hamarosan ő is meghallotta: Te következel! Rúgást érzett a bokájánál. Ismét a padlón kötött ki, csinos jelmezét ellepte a por.
Mr. Wenlock elégelte meg először a dolgot, dühösen indult meg a hintaszékben ringatózó baba felé. Megragadta a finom csipke ruhát, hogy rámarkoljon a puha testre. Szinte azonnal el kellett engednie. A játék teste, mintha izzani kezdett volna, hólyagosra égette a tenyerét. A gyönyörű ruha, a szőke haj a porba zuhant s azonnal bepiszkolódott. Ekkor érkezett Mr. Pye és azonnal lángra lobbantotta a szépséges játékszert. Az kacagásoktól és őrült kiabálástól hangosan égett és égett. Még nem szétrobbant. Mr. Destain éppen csak Miss White elé tudott lépni, mikor szilánkok repültek feléjük repültek. De hiába, azok valahogy még is felsértették a lány bőrét.

 
sütikézés - sikongatás

Miss Everfen éppen akkor segítette fel Miss Stane-t a porlepte padlóról, illetve félig Miss Fawcett testéről, amikor tűz gyulladt a távolban. Miss Smethwyck azonnal pálcát ragadott, hátha segítségre van szükség. Aztán érkezett a kis robbanás és mintha a porcelán arc szétpattanó szilánkjai egészen hozzájuk is elértek volna. Merel kézfejét, Olivia nyakát, Emmeline arcát sebezték meg. Miss Fawcett úszta meg csupán sérülések nélkül, aki éppen addigra tápászkodott fel a poros padlóról. Pálcáját azonnal előre szegezte és még tett egy lépést is a másik társaság irányába. Csak nem aggódott hátrahagyott barátaiért? Ha így is volt, hát jobban lefoglalta a fentről érkező kaparászó, recsegő hang... s mintha valaki éppen a csapóajtót készült volna felnyitni!

*

A helyiséget sötétség töltötte meg, a pálcák fénye is kialudt. Nehéz volt a levegő, már nem csak a por tette kellemetlenné a légzést. Mindannyian hörögtek, remegtek.Különös hidegség járta át a testüket. Egyesével, mindenkit elért az érzés: mintha csak egy-egy szilánk fúródott volna a szívükbe. Fájdalom, vadlüktetés és valami furcsa, megmagyarázhatatlan érzés követte mindezt, ami csak nem akart távozni.



Megszabott válaszadási sorrend nincs.
A záró december 9-én délelőtt érkezik.

Aki 2 egymást követő kört kihagy,
annak nem mozgatom tovább a karakterét!
A visszatérés ára egy bagoly.
Cupp


Naplózva

______________________________________________

A rémálomból nincs ébredés, nem suttogja senki a sötétben,
hogy ne féljen, mert a veszély a képzelet játéka csupán.

______________________________________________

Benedict Destain
Griffendél Godrik Akadémia
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #46 Dátum: 2018. 12. 04. - 16:34:15 »
+3

s ü t i k é z é s

1999 – Halloween estéje
A padlóra kerülve jó adag port belélegeztem, na meg a szemem is könnyezni kezdett, ami csak tovább rontotta a helyzetet. Éreztem, hogy kaparja a torkomat is a dohos bűz, én még is Shirley közelébe próbáltam kúszni. Ha már Mark nem volt sehol, hát az egyetlen olyan személyhez akartam közel lenni, akit ismertem valakire. Habár a többieknek is szántam a kérdést – tudniillik, hogy nem ütötték meg magukat – engem mégis csak a lány válasza foglalkoztatott.

Tenyeremet a padlóra szorítottam, illetve az azt borító porrétegre. Megpróbáltam felnyomni magam, de elsőre nem nagyon sikerült. Még ott csengett a fülemben a különös, gyermek kacagás. A pusztaemlékétől is kirázott a hideg. Meg kellett ráznom a fejem, hogy félresodorjam azokat a gondolatokat. Shirley körvonalait kerestem a pálcák fényében… és amint végre talpra erőszakoltam magam, felé nyújtottam a kezemet.
– Hadd segítsek! – kértem és vártam. Az ő döntése volt, hogy megfogja-e a kezemet vagy inkább magától áll fel. Én valamiért mégis csak szerettem volna a közelembe tudni. Nem azért, mert olyan fene rámenős vagyok. Egyszerűen csak vigyázni akartam rá, mintha mindez ösztönösen jött volna belőlem.

– Biztosan nem ütötted meg magad nagyon? – kérdeztem.
A hangom kedves volt, ám ujjaim máris a pálcámra szorultak. Elszántan nyújtottam a porcelánbaba felé, ami még mindig ott ringatózott a hintaszékbe, mélabús nótát dúdolva. Szinte már vártam, hogy mikor jön az újabb láthatatlan löket és talál el minket – habár a legkevésbé sem szerettem volna ismét a porban kikötni.

Közelebb is léptem hozzá, hogy egyenesen a baba arcának szegezzem pálcám végét. Megállás nélkül bíztattam magam, hogy igenis képes vagyok rá, hogy nem lesz baj, csak el kell pusztítani… és akkor talán véget ér a kacagás, a dúdolás. Ám nem értem elég közel hozzá, valaki már jóval előttem megragadta. A gondolat, hogy puszta kézzel ért hozzá megijesztett. Valamiért egyértelműnek véltem, hogy nem csak én érzem a különös, sötét érzés, mintha az is legalább olyan fojtogató volna, mint a levegő.

– Mi a… – Szaladt ki a számon, ahogy a fiú kezéből kisiklott a porcelánbaba. Egy kicsit felszállt a por körülötte, megült a haján és a ruháján. Mozdulni sem mertem, csak ácsorogtam és bámultam a játékszert. Vártam valamit, valami szörnyűséget, ami megállíthatatlanul talál el minket. Csakhogy nem jött semmi, egy újabb vehemens kölykön kívül, aki pálcával esett neki.

A baba pillanatok alatt lángra kapott, mintha nem is lenne elvarázsolt. Csak én képzeltem volna? A következő pillanatban reccsenés hangját hallottam, majd ugyanazon lendülettel szétvetette magát a porcelán. Nem tudom abból vagy valahonnan máshonnan, de ezernyi apró szilánk indult volna meg felénk. Éppen csak megcsillantak a pálcák sápadt fényében, mielőtt beléptem Shirley elé, hogy a testemmel védjem meg azoktól.

Hirtelen minden fény megszűnt körülöttem, mintha képzelődnék. Hangosan vettem a levegőt, mintha az is nehezemre esne. Minden tagom elnehezült. A mellkasomban fájdalmas, csípő érzést éreztem, a szívem nem akarhatott rendesen működni. Mindent felülírt a kín.
– Shirley… jól vagy… – Próbáltam felé nyúlni.
Naplózva


Oliver Wenlock
Hugrabug
*


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #47 Dátum: 2018. 12. 06. - 19:11:40 »
+2


Én nem tudom milyen halloween party az, ahol a cél a halálra rémisztgetés, de kezdem azt érezni hogy ez tipikusan pont ilyen. Nem vagyok túlzottan félős, bár a rohadt bátrak körébe sem tartozom, mert akkor pont a piros-arany ház oroszlános címerével áldott volna meg a Süveg, ellenben ő mégis a borzokhoz sorolt. Biztos a nagy lelkem miatt... na mindegy. Ellenben az a vörös szemű baba... na az elég creepy.
Mert aki mugli az tudja, hogy az összes klisés horrorfilmben akad egy ilyen. Mint amilyen a cuki babydoll Annabelle is. Csak a film végére éppenséggel lekaszabolja a fél családot, aki jelen van. Én pedig rohadtul nem akarok még kinyíródni. Én első körben szeretnék legalább egy randit eltölteni egy lánnyal, mondjuk leginkább Everfennel...
Szóval megunom a dolgot. Megunom az ijesztgetést, megunom a hisztit és ezt az egész őrültekházát. Olyan ez, mint mikor egy bűvészshow-t nézel. Tudod hogy az egész szemfényvesztés, ostoba káprázat és mégis teljesen beszippant. De a bűvész titkait is meg lehet fejteni, könnyeden le lehet leplezni. Ennek az egész színjátéknak véget akarok vetni itt és most.
Így hát kellően meggondolatlanul döntök amellett, hogy kezembe veszem az irányítást. Vagy legalábbis jobbára próbálom.
Szóval mire a többiek felocsúdnak én már a kócos barbie mellett állok és megpróbálom róla leszedni a ruhát. Elsőre arra gondoltam hogy lehet a fejét kéne, de hát ha a fejét cibálom az még ijesztőbbnek tűnik. Meg azok a szemek.... brr...!
Azonban nemhogy sikerrel nem járok, de csúfos kudarcot vallok. Alig hogy ráfonódik a karjára az ujjam, a baba elkezd felforrósodni majd mire észbe kapok már szinte ég. A kezem pedig megsül szépen rajta mint a rántotta a reggeli tűzhelyen.
Fájdalmamban kiáltva engedem el és a hólyagos tenyeremet bámulom. Csak magamban van időm káromkodni, mert mire bármit is kimondhatnék hangosan a baba felrobban vagy lángra kap talán. Nem tudom nem vagyok biztos benne mert nem épp az eseményeket figyelem. Attól most jobban leköt a sérült kezem.
Naplózva

Mathias Montrego
Griffendél Godrik Akadémia
***


elsőéves sárkánykutató

Elérhető Elérhető
« Válasz #48 Dátum: 2018. 12. 06. - 20:45:13 »
+2

zene:E - Venom


’Egy hang üvölt bent mélyen,
ami feltörni készül.
Mint prés szorít, fogva tart,
a szó bent akad végül.'




Naná hogy senki nem hallgat rám. Naná hogy Elliot rohangászni kezd mint a pók a falon. Talán megint önkéntes hős megmentőt akar játszani vagy a fene se tudja mi játszódik le a kalózherceg jelmezes agyában, de nincs időm rákérdezni mert Lottie ezt az időpontot választja a totális összeomlásra. Nem tudom hogy az oxigén hiánya vagy az ijedelem okoz nála totális sokkot, de talán tökmindegy jelen esetben az okokat keresgélni. Elájul és lehet az a rohadt vörös szemű baba az oka, fene se tudja, de minekután senki nem törődik vele így én vagyok az, aki elkapja és megtartja törékeny kis súlyát.
Próbálok beszélni hozzá, élesztgetni, remélve hogy magához tér és nem kell semmiféle beavatkozás, de mindezen próbálozásomra nem sok idő van. Hogy miért? Mert persze ekkor kapja el a nyakam valami és kezd el fojtogatni. Eleinte csak a torkom kaparása erősödik, és hiába próbálom leküzdeni az ellenségem, az láthatatlan. Nem használ a gyomorszájon ütlegelés, mert nincs gyomorszája. Aztán szépen lassan kiszorítani látszik a tüdőmből az oxigént aminek köszönhetően a pánik önt el. Némán magamban fohászkodom azért, hogy újra láthassam Lyanát és hogy innen kijussak élve. Hogy elmondhassam neki még egyszer, mennyire csodálatos, mennyire szeretem és mennyire jó hogy rá találtam...
Félek azonban, erre nem lesz több lehetőségem.
Aztán egyszer csak, pont mielőtt a világ sötétbe burkolózna agyam előtt a szorítás megszűnik és már nem érzem a nyakamra fonódó ujjakat. Úgy kortyolok az állott poros levegőből mint a szomjazó a mocskos vízből. Pár pillanatig csak hörögni bírok, meg a nyakam fogom ott, ahol eddig valaki más nem létező keze érintett...
És hálát adok remegő kezekkel, hogy élek... hogy élhetek még.
Az első a tompa moraj, ami beszüremlik a tudatomba. Rájövök pár pillanat múlva hogy a hangot Lottie adja ki, mert ugyan talán az előbb sikerült felállnia, de mostanra ő is újra a földön van. Pont úhgy mint én. Mellé kúszok és úgy kérdezem rekettes suttogással.
- Jól vagy?
Hangomban aggodalom csendül, mert bár talán nincs komolyabb sérülése azért mégis csak egy cipőben szenvedünk. És amúgy is, korábban szeretők voltunk. Öszötnösen vonom a karjaimba és ölelem meg védelmezően. Ugyan mára meg már sok minden átalakult, de jelen esetben mivel csak engem ismer nekem kell vele törődnöm, megmentenem, biztonságba helyeznem.
S csak perceim vannak, értékes perceim arra, hogy míg ő válaszol körbepillantsak. Vajon Ellioték mégis mi a frászt művelnek?
Naplózva




Merel Everfen
Hugrabug
*


IV. Hugrabug - A Vérborz

Elérhető Elérhető
« Válasz #49 Dátum: 2018. 12. 06. - 22:48:48 »
+2

-Qu'vatlh...- nyögök sajgó bordákkal a lépcső aljában. Pedig én ültem, a lépcső tetejében, egész stabilan, leszédülni nem sikerült volna. Nem vagyok teljesen biztos, hogy megszédülés is volt-e, vagy csak a hirtelen mozdulás, de Stane megcsúszott vagy összeesett vagy valami, ugyanakkor, és miközben fogtam a kezét, hogy segítsek felhúzni a csapóajtón túlra, úgyhogy együtt gurultunk. Tekintve, hogy többen tápászkodnak föl egyszerre, mint akit letarolhattunk bárhogy, gyanakszom azért valami kollektív egyensújvesztésre, és pláne gyanakszom valami külső okra, ami kiválthatta.
Hamar talpon vagyok. A csontjaimat érzem úgyis, a pálcámat tapogatom meg a biztonság kedvéért, de nem tört el. Felsegítem Stane-t, és már keresem is a gyanakvás leendő celpontját előreszegezett pálcával.
A tűzfényre indulok el a hangok alapján események irányába, arra már nem érek oda, hogy tegyek is bármit, csak látni tudom a történéseket. Egy horrorfilmes porcelánbaba főszereplésével. Már fontolgatom, hogy beszálljak a buliba egy kiadós diffindo-kezeléssel, amikor a baba felrobban.
Hallom a szilánkokat letoppanni a bő talárujj magam elé kapott függönyéről, a kezemet végighasítót még észre se veszem az adrenalintól, csak később.
Aztán kialszanak a pálcafények. Tágra nyílt szemekkel figyelve vonok magam köré pajzsbűbájt, és árgusan keresem a még ismeretlen valamit, ami már nagyon türelmetlenül jelentkezik a megelőzőcsapásért. Tapogatom a mellkasom, de a ruhákon nem érzem nyomát sérülésnek, pedig megesküdnék rá, hogy valami belémfúródott. És valami egyre inkább nincs itt rendben.
Eszembe jut a tarot-kártya.
Eszembe jut, hogy valami valószínűleg épp vadászik ránk.
Na gyere csak.
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Elérhető Elérhető
« Válasz #50 Dátum: 2018. 12. 07. - 13:10:58 »
+2

I T Ó K Á Z Á S


.outfit.

Átkozott egy buli… Magam elé mordultam, ahogy a következő mozdulatnál meghúzódott a bordám körüli terület. Ez a dühös hangocska éppen elég volt ahhoz, hogy elnyomja a szisszenést, na meg talán azt, hogy ismét mekkora szerencsétlen voltam. Csak akkor vettem észre, hogy nem én kerültem egyedül padlóra, mikor kicsit körbe néztem. A felszálló por mögött köhögést, nyöszörgést és mocorgást hallottam, egy-egy alak körvonala is haloványan kirajzolódott.
A pálcámat egyenesen a baba szemei közé szegeztem. Nem figyeltem, hogy Nat mit csinál. Szinte meg sem hallottam azt, amit az elit buliról mondott. Talán éppen csak azt füleltem meg, hogy mindezt természetesen a csodálatos és nagyszerű, Nathaniel Zsarnok Forest szervez meg. Kedvem lett volna felhorkanni, de nem tehettem. Túlságosan lekötött a porcelán baba vörösen csillogó szeme.
Következőnek olyan buliba megyünk, ahol sárkányokkal is harcolhatok végre… – Suttogtam, szinte visszautalva egy korábbi esetre. Persze Nat akkor is elrontotta a játékot. Kutya bajom sem volt, mégis berángatott a Mungóba, hogy egy halom vizsgálatot hajtsanak rajtam végig. Csak reméltem, hogy ezúttal hagyja majd, hogy magamat gyógyítsam.
Véged te baba… – A szavak vicsorgásként szakadtak fel belőlem, ahogy a szalag megint erősebben kezdett lüktetni csuklóm körül. Talán megérezte Nat vérét korábban, amint végig simítottam a sérülésén és megéreztem a nedvességet ujjaimon. Nem tudom, nem volt időm figyelni, hiszen az érzékeimet a baba, a hintaszék és a kegyetlen kis dúdolás, na meg kacaj kötött le. Fel kellett készülnöm, hogy bármelyik pillanatban történhet valami, amitől nem csak Natot és magamat kell megvédeni.
A pálcát ugyan előre szegeztem, a tekintetem még is megint végig vándorolt a porfelhőbe burkolódzó emberek körvonalaim. Montregot kerestem. Látni akartam, hogy jól van-e s nem érte-e komolyabb bántódás. Aztán egyszer csak, különös hideget éreztem a tarkómon. Megmerevedtem. A kezem sem remegett, hiába szorítottam olyan őrült dühvel a pálcát. Az az érzésem támadt, hogy valaki áll mögöttem. Te következel! – súgta egy hangocska. Olyan volt, mintha egy kislány akarna játékra hívni… mintha néha-néha Ada, ha éppen nincs társasága. Hátra fordultam, de még mielőtt felfoghattam volna, hogy ott aztán nincsen semmi, erős rúgást éreztem a bokámnál. Nem olyan volt, mint amikor Esmé figyelmeztetésként tesz hasonlót, ez durva volt. A fájdalom azonnal szétáradt az egész lábszáramon. Térdre estem, majd eldőltem, mint egy hatalmas, nehéz zsák. A por felszállt, jó része az orromba és a számba, amitől vadul köhögni kezdtem.
A jó büdös francba! – Üvöltöztem, mielőtt újabb fulladásroham tört volna fel. Persze minden rándulásra iszonyatos fájdalom nyilallt a törött bordákba. Szedd már össze magad, a francba is O’Mara! A kegyetlen hang egyre erőteljesen tombolt, míg végül, a maradék erőmet össze nem szedve, Nat karjába kapaszkodva húztam fel magam.
Csak fél szemmel láttam, amint az egyik kölyök a hintaszékhez lép. Talán megragadta a babát, az biztos, hogy mire kiegyenesedtem az már a padlón volt. Hörögve kapkodtam a levegőt, ahogy Nathoz simultam, ám a tekintetem a játék hófehér arcára vándorolt. Még mindig ugyanolyan vörösen izzott. Támadás, O’Mara… támadás… Mintha a hang is szenvedett volna, nem csupán én. Előre léptem, előre görnyedve, ujjaim közül kisiklott Nat jelmezének anyaga. A pálcámat ugyan a játékbabára szegeztem, de az kicsúszott a szorításomból és félig a cipőmön, félig a porban landolt.
Hirtelen lángra kapott, valaki másnak a pálcájától. Éreztem, ahogy az anyag égő bűze az orromba költözik, megborzongtam tőle. Újabb kacagások törte fel belőle, míg nem egy hatalmas robbanással véget érte a pillanat. A helyiség hirtelen sötétedett el, s mintha… mintha valami rám talált volna a sötétbe és átfúrta volna a bőröm. Az a fájdalom pedig egyenesen a szívembe hatolt, mintha egy apró kis szilánk fúródott volna bele. Nyögve hajoltam még előrébb. Sípolva kapkodtam levegő után, csak az ujjaim keresték Nat erős kezét.
Naplózva


Nolan Pye
Mardekár
*


V. évfolyam

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #51 Dátum: 2018. 12. 07. - 15:16:08 »
+1

sikongatás


***

Már megint ugyanaz a pasas… már megint ugyanaz a pasas, amelyiknek az előbb ütköztem! Ráadásul ismételten én csapódtam belé, mikor az a láthatatlan erő ledöntött a lábamról. Addigra már régen elveszítettem szem elől Emmeline-t, de újabb aggódáshullám szaladt át rajtam. A porfelhő megint felemelkedett s mintha ezúttal töményebb is lett volna, vagy éppen addigra vált túlzottan zavaróvá. Evelynt sem láttam sehol, ami csak még jobban frusztrált… hiszen egyszer már „miattam” veszélybe került. Igazából az is a saját hiszékenységének következménye volt. Persze nem lett volna helyén való még a hülyesége és az állandó gorombaság miatt magára hagynom egy veszélyes pincében. Ezért is futott át, immáron harmadjára az aggodalom rajtam.
Legurultam a pasasról, hogy háttal landoljak a porban.
– Elnézést… – Nyöszörögtem, közben ujjaim erősebben szorították meg a pálcát.
Szükségem volt egy pillanatra, hogy felfogjam, mennyire gyűlölöm ezt a helyzetet. Evelyn és Emmeline is veszélybe került és ki tudja, mi vár rám, mikor újra meglátom őket. Sebezhetőnek éreztem magam, olyannak, mint az előző tanévben… pontosan olyannak. Ráadásul annak az ostoba babának a dalolása csak még jobban felerősítette bennem a kétségbeejtő-dühítő érzéseket. Belemarkoltam szabad kezemmel a porba, a másik fájdalmasan szorította még mindig a pálcát – annyira, hogy a keményfa belenyomódott a bőrömbe.
Lendületesen pattantam fel. Ha nincs félhomály, akkor talán láthatták volna, milyen vörös a fejem az indulatoktól. Utoljára akkor volt ilyen, mikor Marga megragadta a karomat és a Roxfort egyik még romos folyosójára rángatott. Azok az érzések persze aztán ellazultak, érzékennyé váltak… könnyet csaltak a szemeimbe.
Előre emeltem a pálcámat, de persze annak az idióta, feltűnési viszketegségben szenvedő Wenlocknak éppen akkor kellett elém lépnie. A válla felett láttam, hogy fel kapja a porcelánbabát az állandóan ringó hintaszékből. Aztán… aztán valami történhetett, mert ugyanazon lendülettel dobta el. Dühösen törtem át magam az előttem kerülők tömegén, aztán a pálcámat a porba heverő játékra szegeztem. Láttam, hogy a ruhája és a szőke loknik bepiszkolódtak a mocskos padlón. Egy pillanat alatt öntötte el az agyam a düh megint. Egy ócska baba szórakozott velünk eddig, ő szakított el Emmeline-től és Evelyntől.
Szinte nem is hallottam saját hangom, ahogy kimondtam a varázslatot. De tudtam, hogy én voltam, én lobbantottam lángra. Egy ideig bámultam, aztán pattanó hangot hallottam. Eltakartam az arcomat és kissé félre fordítottam a fejem. A kacagás, mintha egyre furcsábbá vált volt, egyre őrültebbé… beleborzongtam a hallottakba, hiába nem láttam semmit.
Mire ismét felnéztem vaksötét volt. Esélyem sem volt megtalálni a testvéremet, még is hátra arcot vágtam ahhoz képest, ahol addig voltam.
– Evelyn… – Motyogtam magam elé és kinyújtottam a kezemet, remélve, hogy éppen belé ütközik.
Tettem előre egy lépést… aztán hirtelen meg is torpantam utána. Mintha valami apró, éles kis fájdalom kezdett volna a szívembe lüktetni. Csak nem megvágott valami? Ettől tartottan, de egyre csak erősödött. A mellkasomhoz kellett kapnom. Hangosan nyögtem egyet.
– Emmeline… – próbálkoztam barátnőm nevével, hátha legalább egyikük válaszol és azt mondja, jól van.
Naplózva


Nathaniel Forest
Varázsló
*****


Az író

Elérhető Elérhető
« Válasz #52 Dátum: 2018. 12. 08. - 11:42:05 »
+1


ITÓKÁZÁS


Most már tényleg kezd nagyon elegem lenni ebből az egészből. Azt hiszem alapjáraton nem voltam sosem ismeretes a türelemről. Most meg aztán végképp elfogyott minden abból a bizonyos pohárból. Elegem van. Itt szenvedünk egy rohadt nevetgélő babával egy totálisan ismeretlen valaki által szervezett bulin, amire mind szépen beöltöztünk, hogy ugyanolyan kedélyesen besétáljunk a csapdájába. Szédülök. Szomjas vagyok. A por betölti az egész torkomat és valószínűleg a légutamat is, amitől már eleve szenvednék, de ez a dohos szag még kínzóbbá teszi az egészet. A sötétségről és a mindent és mindenkit körülölelő furcsa, fájdalmas auráról már akkor inkább ne is beszéljünk. És még Elliotot, az életemet sem sikerült elkapni, hogy fájó tagjaival ne zuhanjon ismét a padlóra. Remek… Mozdulok némiképp morogva párom felé, hátha végre le tudok nyúlni érte és felemelni.
Ki akarok keveredni innen. Nem érdekel az a baba, messze semennyire sem érdekel. Még azzal együtt sem, hogy sötét kis gondolatokat próbál folyamatosan szívembe és gondolataim közé telepíteni. Nem hagyom. Megrázom fejem, amitől persze újra megszédülök és nem érem el Elliotot. Csak a haját szántom végig ujjaimmal, miközben próbálom megint megtartani saját súlyomat.

- Sárkányt maximum a lényparkban láthatsz élőben! – Mondom azért gunyorosan, miközben helyre teszem mozdulataimat és megpróbálok újra körbelesni a porfelhőn. A sötét gondolatok ugyanúgy ott cikáznak halálról, búról és kétségbeesésről a fejemben, de nekem továbbra is csak egy célom van. Kijutni innen a fenébe.
Letépem magamról pár darabkáját a jelmeznek, és persze végül én is a baba felé tekintek. Akkor, amikor ránézek értem én, hogy miért köti le annyira mindenki figyelmét. Mintha a haragját akarná kikezdeni az embernek. Ölj meg… ölj meg… Talán jobban vezéri ez a szándék minden másnál. S lehet épp ezért hiba, hogy pálcát szegezve felé elpusztításán dolgozunk. Talán tényleg egyszerűen csak úrrá kéne lennünk magunkon, hátat fordítani neki és figyelmen kívül hagyva kijáratot keresni. Amit már megjegyeztem párszor, de továbbra sem mozdult senki sem, hogy na, akkor menjünk. Ja, én sem. Mert Elliot is ugyanúgy behódolt a baba gyilokra vágyó bűvöletének, mint talán mindenki más a poros kis alaksorban. Persze azért felé léptem, újra aggódón, kissé pálcámat is leeresztve, hogy igazán közel tudhassam magamhoz.

És ekkor érzem meg az ujjakat nyakamon. Váratlanul ért, hátulról a támadás, és persze azonnal nyakamhoz kapok, csakhogy nincs ott semmi, amit görcsösen próbálkozó ujjaim lefejthetnének. – Elliot… - Nyöszörgöm két nehézkes levegővétel között, továbbra is kétségbe esett próbálkozón, hogy megszabadítsam magam a fojtogató érzéstől.
Szerencsére nem kellett sokat várnom. Mikor a baba kigyulladt végre, az én torkomat is elengedte a nem létező hideg iszonyat és én fellélegezhettem. De nem hosszú időre…  A robbanás után, mintha megannyi tőr zúdult volna a poros sötétségbe. S éreztem, ahogy lassan, de fájdalmasan halad előre és előre mellkasomban, egészen a szívemig. Végem. Kapok oda hozzá pálcát tartó kezemmel, hogy a másikkal végre tényleg Elliot finom kis bőrét érintsem, s így megnyugvást találjak még ebben a helyzetben is. – Szeretlek. – Suttogom, mielőtt fájdalmasan felnyögök, s csak szorítom kezét, hogy elfedjek mindent, s ne létezzen más, csak mi együtt, az elmúlásban éppúgy, mint az életben.
Naplózva


Lottie A. Lowell
Manifesztálódott Művészetek Mágikus Magasiskolája
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #53 Dátum: 2018. 12. 08. - 23:36:23 »
+1

Fogalmam sincs mennyi ideje lehettem kiütve, nem emlékszem semmire. Egyetlen egy aprócska részletre sem. Még sohasem ájultam el semmitől sem. DE ez a baba, ez valahogyan most olyan érzést keltette bennem, mait nem bírtam elviselni. Szánalmas vagyok.  
Lassan nyitogatom a szemeimet, mintha egy hosszú álomból ébrednék fel. A fejem kissé sajog és hirtelen fel sem fogom hol vagyok. Odakapok a fejemhez. Meghallom a zsivajt körülöttem. Hát persze. A holnemvolt partin vagyok. Ami egy káosz.
Megpróbálok lassan feltápászkodni. Előbb megfordulok, majd térdemre állok. Így sokkal könnyebb lesz felállnom azt hiszem. Egy percig megállok így és körbenézek. Mathiast keresve a tekintettemmel. Nem kell sokat keresnem, hamarosan meg is pillantom őt. A földön hever, mi történt vele? Kissé megijedek. Ugye nem eset semmi baja? Remélem jól van. Erőt veszek magamon, hogy felállhassak. Közben a por egyre jobban ellepi a tüdőmet és így sokkal nehezebb lesz. Sikerül. Végre sikerül feltápászkodni.
Elszóltam magam. Megpróbálom leporolni magam, amikor meghallok egy hangot a fülem mellett: Te következel!. Ijedten nézek körbe, hogy lássam ki az. Ám ekkor egy rúgást érzek meg a bokámon és nagy súnggal ismét a földön kötök ki. ÁU. Ez fájt.
- Jól vagy? - hallom meg mellettem Mathias megnyugtató hangját. Olyan jól esik, hogy így aggódik miattam még mindig. Azt hittem már rég nem érez irántam semmit, hogy rég elfelejtett. Most mégis törődik velem. Úgy simulok hozzá, mikor megölel, mint egy kiscica a gazdájához. Védelmező ölelése eszembe juttatja azt amikor együtt voltunk. Bár régen volt, bennem még mindig nagyon is él a dolog. Bár elfogadtam, hogy most Lyanával van.
- Jól vagyok. Azt hiszem. - suttogom halkan. - Csak azt szeretném, hogy már kijussunk innen. - teszem hozzá, miközben még mindig szorosan bújok hozzá. Kezd úrrá lenni rajtam a félem, ettől az egésztől. A testemet átjárja valmi furcsa hideg, amit még így is érzek, hogy Mathias teste melegít. A terem sötétbe változik, ami csak egyre ijesztőbb lesz. A levegő egyre nehezebb és nehezebb. Mindenki köhög, ahogyan én is. Nem kapok levegőt. Szorosabban ölelem magamhoz Mathiast és még mindig csak bújok egyre jobban hozzá.  Nem akarok itt meghalni, sőt egyáltalán nem akarok. Haza akarok jutni Mathiasal együtt. És persze szeretném ha mindenki más is hazajutna épségben, aki itt van.  
Naplózva


Olivia G. Stane
Hugrabug
*


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #54 Dátum: Tegnap - 00:00:28 »
+1

Ahogy megyek felfelé a lépcsőn és hallom azt a hangot érzem a lábam megcsúszni készül. Valaki megfogja a kezemet, hogy segítsen nekem. Pontosan nem tudom ki az, de azt hiszem Merel lehet az. Hisz ő volt mögöttem ha jól sejtem. Erre fel mind a ketten megcsúsztunk és mint egy hatalmas hógolyó gurultunk lefelé a lépcsőn. A fene! Hangzik el csupán a gondolatomban a mondta. Arra sincs időm, hogy jó formán reagáljak az újonnan kialakult helyzetre.
Merel újra felsegít a földről, miközben a rajtam levő lányt is felsegíti. Ezt a hülye helyzetet. Kezdem egyre jobban bánni, hogy eljöttünk ide. Pontosabban, hogy eljöttem.
Felnézek és valami nagyon fényes dolgot vélek felfedezni. Mintha valami kigyulladt volna, vagy lángra lobbant. Aztán egy hatalmas robbanás hallatszott és furcsa darabok repültek felénk. meneküli próbáltam előlük de nem sikerült és az egyik szilánk éppen a nyakamon landolt felsebezve azt. Ösztönösen kaptam oda és szisszentem fel. Ez valami vicc akart lenni? Meredek magam elé. Kezdem azt érezni, hogy ez egyáltalán nem tréfa akar lenni.
A csapóajtó irányába nézek, amit mintha valaki mozgatna. Azt nem tudom kivenni, hogy kinyitni vagy becsukni szeretné azt, mintegy bezárva minket ide. De jobban örülnék annak ha valaki kiszabadítani szeretne minket innen.
Hirtelen sötétség lesz az egész helységben.  Rémisztő. Szívem hevesebben kalapál, mint valaha. A levegő egyre nehezebb lesz és már már érzem, hogy megfulladok. köhögnöm kell ahogyan mindenki másnak is idelent. Szinte hallom a nehéz légzések hangját és a fojtó köhögését, ami engem is majdnem megfullaszt. Furcsa hideget érzek bőrömön és reszketni kezdek. A szívem is belesajdul, mintha valami belefúródott volna. A közérzetem is egyre rosszabbra változik, amit képtelen vagyok megmagyarázni. Mi ez? Mi történik?
Naplózva


A Dementor
[Topiktulaj]
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #55 Dátum: Tegnap - 08:38:29 »
+1

HOLNEMVOLT PARTY


 
itókázás – sütikézés – sikongatás

Még mindig ott lüktetett a fájdalom mindenki mellkasában, egy ritmust járva szívükkel. Érezhették azt a borzalmas hideget is, ami oly’ hirtelen lepte el a pincét. A kacagás, a dúdolás azonban nem csendült fel újra, csak a vaksötét maradt hosszú percekig.
Odafentről léptek zaja szűrődött le, na meg valamiféle beszélgetésé, amit képtelenség lett volna kivenni. Valaki a csapóajtóval babrált, míg nem az hirtelen kitárult, némi fényt juttatva a pincébe.
– Van itt valaki? – Csendült fel a diákok számára nagyon is ismerős, szigorú hang. Szinte mindenki felismerte, hogy szeretett iskolájuk igazgatóasszonya az. A következő pillanatban fény töltötte meg a pince komor falait. Kirajzolódott immár tökéletesen a poros padló, az ócska régi holmik és a hatalmas kartondobozok képe.
– Kifelé! Kifelé! – Magyarázta, ahogy a lépcső tetején megállva intetett a szerencsétlenül jártak felé. Ám mielőtt még bárki megindulhatott volna, két fekete taláros, fekete süveges auror rohant le a lépcsőn. Körbe néztek, majd a baba maradványait kezdték vizsgálgatni – miután konstatálták, hogy többé-kevésbé mindenki rendben van.
Elsőként Miss Stane jutott ki a pincéből, elhaladva McGalagony mellett. Odakint néhány tanár és Madam Pomfrey várta, azonnal a kezébe nyomva egy hatalmas bögre forró teát – amit egy lebegő tálcáról emelt le. A következő kijutó Miss Everfen volt, aki olyan lassan haladt, hogy Mr. O’Mara szinte a sarkában lépett ki a csapóajtó rejtette pincéből. Mr. Forest viszonylag lemaradva érkezett – ugyanis egy pillanattal korábban még az auroroknak mesélt az odalent történtekről. Mr. Wenlock a Shirleyt támogató Mr. Destain mögött lépett ki, és nyúlt azonnal a bögréjéért, éppen ugyanazért a rózsaszín mintás porcelánért, amit Mr. Pye is kiszemelt magának. Reméljük, ezen nem vesznek össze! Mr. Montrego, átkarolva Lottie-t haladt fölfelé, egy mosolyt villantva McGalagonynak. Így hát hamarosan mindannyian meleg italhoz és némileg frissebb levegőhöz jutottak.

***

A kisebb-nagyobb sérüléseket Madam Pomfrey igyekezett a helyszínen ellátni, miközben McGalagony dühös arckifejezéssel állt a szerencsétlenül járt sereg elé: – Minden tanuló kövesse Fawcett professzort… – Mutatott a mellette álló igazgatóhelyettesre. – Térjenek vissza a kastélyba! Azt azonban tisztázzuk: az ilyen kihágásokat nem tűrjük a Roxfortban. A büntetésükről később tájékoztatom magukat. Indulás!
A diákok így hát kénytelenek voltak megindulni a Roxfortba - Roxmortson keresztül - igazgatóhelyettesük mögött. A felnőttek pedig szép lassan, saját tempójukban hazaindultak, még hosszan emésztgetve az ott történteket. Vajon mindannyian érezték még akkor is a fájdalmat a mellkasukban... azt a tompuló, de nagyon is pislákoló kis kínt?

Vége


Megszabott válaszadási sorrend nincs.
A zárókat december 16-ig posztolhatjátok!
A záróreagok 15-15 pontot érnek.

Cupp


Naplózva

______________________________________________

A rémálomból nincs ébredés, nem suttogja senki a sötétben,
hogy ne féljen, mert a veszély a képzelet játéka csupán.

______________________________________________

Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Elérhető Elérhető
« Válasz #56 Dátum: Ma - 16:13:14 »
0

I T Ó K Á Z Á S


.outfit.

Még a sötétében is felismertem Nat érintését. Közelebb húzódtam hozzá, hogy érezzem, minden rendben vele… hogy még mindig nem uralkodott el rajta a fájdalom, amit a fejsérülés okozhatott volna. Őszintén aggódtam, s nem csak érte, hiszen megannyi ismerős arc bukkant fel este s akit nem is tudtam tökéletesen megnézni magamnak, annak a hangja is megütötte a fülemet. Így tudtam, hogy Montrego, Walsh, de még Esmé is itt van többek között.
Jól vagy? – tettem fel én is a ma már sokszor elhangzó kérdést. Hangom halkra váltott, szinte suttogásra, ahogy tenyerem mellkasom fölé vándorolt. Még mindig éreztem azt a különös, kínokkal teli, lüktető érzést a szívemben. Meg voltam róla győződve, hogy egy szilánk fúródott belém a baba arcából, ám a ruhám ott nem volt szakadt és nedvességet sem éreztem – így a vérem sem buggyanhatott ki.
A tekintetem arra felé nézett, ahol imént még a baba lángolt, bár annak maradványait a vaksötétben nem láthattam. Hirtelen már nem is tombolt bennem az adrenalin vagy a düh, így a bordáim is hamarosan kínozva jelezték: nem gyógyultak meg maguktól az elmúlt percekben és az ugrálás, na meg a zuhanások sem tettek éppen jót nekik. Mély levegőt vettem, hogy úrrá legyek mindenen, csakhogy a fájdalom ettől még erőteljesebben nyilallt belém.
Remegve fújtam ki a korábban beszippantott levegőt. Kapd már össze magad, O’Mara… A kis hang erőszakosan jelezte, mint kéne tennem, csakhogy ez abban a pillanatban szinte lehetetlennek tűnt. Egy erőteljesebb hang térített végül magamhoz, rántott ki a kínok tengeréből. Valahonnan mögülünk aprócska fény és beszéd hallatszott. Kellett egy pillanat, hogy felfogjam, miféle kérdést szegeztek nekünk.
Á, csak néhány szerencsétlen, akiket egy porcelánbaba ejtett túszul… – Jegyeztem meg némi gúnnyal, mielőtt fény gyúlt. Akkor végre láthattam, kik is állnak körülöttem és hogy mindenki, akikkel lezuhantam valóban életben vannak. Bár Nat vérző feje miatt így csak még jobban aggódtam.
McGalagony professzor… pardon, már igazgató asszony érkezett aurorok társaságában. Míg a két fickó végig sétált a pincén, inkább eltakartam az arcom. Nat mellett persze ennek már aligha volt értelme, hiszen nem egy újságban megjelent a képem. Ez amolyan ösztön volt, ami az elmúlt tizenhatévben alakult ki védekezésképpen az esetleges bebörtönzéssel szemben.
Míg Nat azoknak magyarázott valakit, én nagyon is hallottam a tanárnő… igazgatónő „kifelé, kifelé” mondatát és elszakadva tőle, beelőzve jó pár embert, felsiettem a lépcsőn. A sérüléseim persze nem örültek az ilyen jellegű kapkodásnak, na meg közvetlenül előttem éppen Merel haladt el. Őt addig a pillanatig észre sem vettem… és addig volt jó. Nehéz lenne ugyanis ránézésre megállapítani, hogy még mindig szívesen szabadítana-e meg mondjuk az ujjaimtól s hogy szívből gyűlöl-e. Jobb lett volna távol maradni tőle, míg valamilyen módon a tudtomra nem adja, hogy esetleg hajlandó megint beszélőviszonyba keveredni velem. Ha egy dolgot tökéletesen megtanultam a nőkről, hát az az, hogy meg kell várni, míg ők akarnak valamit…
Ööö… – Ennyit tudtam kinyögni, mikor a Roxfort javasasszonya elé értünk. Tétován elvettem egy bögre meleg teát és Merel felé nyújtottam. – Tessék, finomnak tűnik.
Reméltem, hogy elveszi és hallja, hogy a szavaimban egy csepp sértettség és egyéb nincsen. Csupa kedvességből engedtem át neki a sárga virágokkal díszített bögrét. Még gőzölgött a benne lévő ital. Sejtettem, hogy neki is jól esne a pincében töltött fagyos percek után.
Nem sérültél meg ugye? – Kérdeztem, mikor az oldalamra szorítottam a kezemet. Még mindig éreztem a fájdalmat… de valójában sokkal kellemetlenebbül éreztem magamat attól, hogy fogalmam sem volt, Merel pozitívan reagálja-e le a jelenlétem. Egy pillanatra el is kaptam róla a tekintetem, remélve, hogy végre előkerül Nat és a javasasszony helyettem őt vizsgálja meg.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!
Naplózva

Oldalak: 1 2 3 [4] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország


Az oldal 0.29 másodperc alatt készült el 41 lekéréssel.