+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Roxfortos diákok
| | | |-+  Mardekár
| | | | |-+  Nolan Pye (Moderátor: Nolan Pye)
| | | | | |-+  Újra látni téged
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Újra látni téged  (Megtekintve 69 alkalommal)

Nolan Pye
[Topiktulaj]
*


V. évfolyam

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2018. 10. 10. - 13:19:49 »
0

A Pye család birtoka



1999. augusztus
Naplózva


Nolan Pye
[Topiktulaj]
*


V. évfolyam

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2018. 10. 10. - 14:00:45 »
+1

Újra látni téged…


***

Miért jó a nyár? Hát azért, mert nem kell az embernek a Roxfort ódon falai között szenvednie. Már az első éjszaka éreztem a változást. Nem gyötörtek azok az ostoba álmok… nem láttam újra és újra a lelki szemeim előtt a barátaim holttestét. Ujjaimat és az arcomat Héliosz finom bundájába préseltem. Olyan volt nekem, mint aprócska menedék. A szobám is megnyugtató volt, így nem számított az, hogy büntetésből nem hagyhattam el a házat hosszú hetekig. Tisztában voltam azzal, hogy mi tettem… hogy az anyám pánikba esve keresett azon a bizonyos éjszakán, mikor eltűntem itthonról. Talán ostoba gondolat volt a nyakamba venni Angliát és másokat is belekeverni abba… én mégis nagyon élveztem, varázslás nélkül is. Egyszerűen csak át akartam magam adni a végtelen szabadságnak, amit a Roxfortból kikerülve tapasztaltam. Bele sem gondoltam, hogy a szüleim már lassan aurorokat küldenek utánam, mert egy árva szó nélkül szöktem meg.
Csoda volt, hogy a nyár közepén történtek után még megengedték, hogy vendéget fogadjak az otthonunkban. Régen láttam már Emmeline-t, hiányoztak azok a csodaszép barna szemek, amikben ott csillogott a kedves kis fény… még az állandó bizonytalanság is hiányzott, amit bennem keltett. Sosem tudtam eldönteni, hogy valóban tetszek-e neki, hogy ő is érzi-e azt a forró bizsergést közöttünk. Én még is ölelni és csókolni akartam. Nem Emmeline volt az első barátnőm, de az első olyan, akivel néhány találkozásnál tovább tartott a kapcsolatom… és az első, akivel még egy kisebb drámát is átéltem. Talán ezért is engedte meg anyám, hogy nálunk töltsön egy pár napot.
Egész éjjel nem aludtam, olyan izgatott voltam az érkezése miatt. Nem tudom, mikor éreztem utoljára így magamat... és ezért egy kis bűntudat szállt meg. Éppen az előszoba tükör előtt ácsorogtam, a hajamat próbáltam úgy simítani, hogy a tincsek ne omoljanak újra és újra a homlokomba, amikor eszembe jutott a két barátom. Egész nyáron akkor kínzott először a gondolat, hogy ők már nem jöhetnek ide, ők már nem kritizálhatnak azért, milyen rendetlenül festek és Emmeline biztosan elborzad a gyűrött ingem látványától. Egy gombóc kezdett növekedni a torkomban és mintha szép akarta volna feszíteni azt, az egész állkapcsommal együtt, fájdalmas lüktetésbe kezdett. Megpróbáltam lenyelni, de attól bekönnyezett a szemem. Össze kell szednem magam… Az elhatározás megszületett s én minden erőmet bevetve próbáltam próbáltam legyűrni a kínzó érzéseket.
A barátnőd szereti az áfonyás süteményt? – kérdezte anyám. Nem is vettem észre, mikor keveredett a konyhából oda mellém. Először csak a kötényét láttam meg a szemem sarkából, aztán – ahogy egyre inkább felé fordultam – a haját, az arcát és azt a zavart pislogást, amit nem egyszer fedeztem fel Evelyn arcára is kiülni.
Nem tudom. Kérdezd meg tőle.
Megrántottam a vállamat, mintha nem venném annyira komolyan a dolgot. Csak betűrtem az ingemet, mielőtt egy rendezetlen idiótának tűntem volna. Tetszeni akartam Emmeline-nek… nehogy meggondolja magát és egy másik fiút válasszon.
Hol is találkoztok? – Kérdezte, miközben egyetlen erőszakos mozdulattal fordított maga felé. Ujjai a gallérom körül matattak. És mindjárt kész az anyuci kedvence külső… – gondoltam kissé keserűen, de nem tudtam vigyorogni. Még mindig ott volt az a furcsa érzés a mellkasomban, amit korábban éreztem, egykori barátaimra gondolva.
Az egyik étterem előtt a belvárosban. Nyugi, gyorsan hazaérek és akkor újra megbüntethettek. – Tettem hozzá gúnyosan.
Anyám arca elkomorodott és csak mordult egyet magában. Éreztem, hogy kell neki egy pillanat, mielőtt leszíd a szemtelenségért… talán ő is éppen tízig számolt magában, ahogyan azt én szoktam. Neki beválhatott, mert az a kis ránc a homlokán – ami rendszerint a mérgességet jelezte – kisimult.
Azért vagy büntetésben, hogy megtanulj felelősségteljesen dönteni, kisfiam – válaszolta. A hangja valóban higgadt volt.
Óvatosan megpaskolta a vállamat, majd mutatta, hogy indulhatok. Talán még odadörmögött annyit, hogyha nem érek haza félórán belül, akkor nagyon rosszul járok… de nem értettem tisztán a szavakat. Túlságosan lefoglalt, hogy kirontsak az ajtón a forróság. Nem tudtam, miért vettem gyorsabbra a lépteimet, hiszen tudtam, hogy Emmeline csak tízórakor érkezik meg… mégis mintha a sietségtől gyorsabban láthattam volna. Minden porcikám fel volt rá készülve, hogy megint magamhoz ölelhessem.
Gyorsan átértem a lakóházaktól távolabb eső, belvárosi részhez. Itt voltak a pubok és a legtöbb étterem. Nem tudtam, hogy Emmeline mivel vagy hogyan érkezik majd, de a közelben volt egy távolsági buszmegálló – állítólag a muglik ezt használják hosszabb utazásokhoz, ha nem éppen az autójukat. Toporogva ácsorogtam ott, alig várva, hogy odasúghassam neki, magamhoz ölelve: – De jó téged új látni…

Naplózva


Emmeline Smethwyck
Hollóhát
*


V. ~ Hajtó ~ _@/" Booksnail "\@_

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2018. 11. 01. - 16:32:51 »
+1


Talán az egész nyári szünet legjobban várt napja jött el végre, gondolom, ahogy kinyitom a szememet és realizálom, hogy hányadika van. Igen, ezt a reggelt már jó ideje vártam. Pontosabban azóta, amióta hazaérkeztem az iskolából nyár elején. Kicsit meglepődtem, amikor Nolan előállt az ötlettel, viszont a meglepettséget nagyon gyorsan izgalom és boldogság váltotta fel. És most itt állok a tükör előtt, próbálom rendbe szedni a ma különösen kócosnak látszó hajkoronámat. Csak most tudatosítom magamban, milyen gyorsan elrepült ez az év is, valamint a nyár szünet is iszonyatos sebességgel telik, ha ilyen gyorsan eljött ez a nap. Ránézek a félig nyitott táskámra, amibe eddig a legszükségesebb dolgokat szedtem össze, ezek közül természetesen nem maradhat ki az éppen aktuális könyvem, illetve a Nolannek szánt ajándék, amit a családi nyaraláson választottam neki: egy antik karóra Franciaországból. Semmi extra, de én azért remélem, hogy örülni fog neki.

Lassan felállok és a lehető legnyugodtabb léptekkel lesétálok a konyhába, ahol szüleim már reggeliznek. Húgom hál’ istennek még alszik, így nem kell hallgatnom a gúnyos megjegyzéseket, amiket „udvarlómmal” kapcsolatban olyan előszeretettel tesz. Leülök az asztalhoz és némán eszek, szüleim kérdéseire kurtán felelek. Nem is különbözne ez semmiben bármely más reggeltől, ha szüleim nem vigyorognának így. És valójában nem is, viszont a szemükből árad az a fajta vidámság, ami csak azoknál a szülőknél van meg, akik realizálják, hogy gyermekük bizony felnő. Viszont értékelem, hogy nem erőltetik a témát se a reggeliző asztalnál, se a kocsiban. Hálás vagyok érte, hogy elvisznek, hisz a távolsági busz nem éppen a legkényelmesebb módja egy hosszabb utazásnak és így mégiscsak könnyebb, hogy nem kell félnem az esetleges késéstől.

Ahogy bekanyarodunk az étteremhez vezető út sarkán hatalmába kerít az izgalom, ami csak még jobban megnő, ahogy meglátom Nolan-t a kocsiablakból. Megállunk az étteremtől pár méterre található parkolóban, megölelem szüleimet, majd kis csomagommal kiszállok. Próbálok könnyű léptekkel járni, de nem megy és hirtelen azon kapom magam, hogy rohanok Nolan felé, aztán a következő pillanatban már a karjaiban kötök ki.
Naplózva


Nolan Pye
[Topiktulaj]
*


V. évfolyam

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2018. 11. 02. - 17:18:59 »
+1

Újra látni téged…


***

Izgatottság dolgozott a gyomromban. Olyan erőteljesen, hogy a hányinger kerülgetett, ráadásul a szívem is annyira dobogott, hogy azt hittem, menten rosszul leszek. Emmeline szépen csillogó barna szemei minden este megjelentek előttem, mielőtt elnyomott az álom. Annyiszor kívántam, hogy bárcsak újra láthatnám. Persze akkor még nem számoltam azzal, hogy majd bezárnak a házba és aligha mehetek vele bármerre a telken kívül. Szerencsére a Pye birtok igen csak nagy… nem csupán a mi otthonunk magasodik rajta és a végében egy aprócska erdő is húzódott, ahová muglik nem léphettek be. Az a mi birodalmunk volt és Hélioszt is gyakran társult hozzám, mikor el akartam tűnni az emberek szeme elől. Már ez is nagy engedmény volt a szüleimtől, azok után, hogy megszöktem és a Minisztérium bukkant a nyomunkra. Persze nem éppen egy varázslókkal zsúfolt pubban kellett volna meghúzni magunkat, ahol a sok kétes alak mellett minket is könnyedén kiszolgáltak. Ha ugyanis még időben észbe kapok és nem homályosítja el a látásomat a whisky és egyéb finomságok, akkor bizonyára menekülni is tudtunk volna az aurorok elől. Vajon Marga benne lett volna?
Már akkor észrevettem Emmelinet, mikor kipattant abból az autóból. Nem sok ilyet lát az ember, elvégre nagyrészt muglik használják. Anya is csak titokban súgta meg, hogy egy-egy elvarázsolt példányt még a Minisztérium is használ. Mindenestre jobbnak láttam minden ilyesmitől legalább három lépés távolságot tartani, még ha ezúttal nehezemre is esett. Éreztem, ahogy a térdeim megremegnek, ahogy rohanni kezd felém. Nem bírtam tovább, nem bírtam csak várni. A lábaim megmozdultak, én is futott felé. Olyan volt, mint valami elcseszett romantikus regény, de nem érdekelt. Kitártam a karom és magamhoz húztam. Öleltem, csókoltam az arcát, finom puszit nyomtam az ajkaira. Kezeim végig cirógattak a hátán és orromat picit a hajába fúrtam. Érezni akartam az illatát.
Minden pontosan olyan volt rajta, mint a nyár elején, amikor elváltunk. A levelekből pont azt az érzést hiányoltam, ami átfutott a testemen abban a pillanatban, ahogy magamhoz vontam. Imádtam, ahogy az illata minden porcikámat egyetlen simításként járja át. Melegséget éreztem, olyan meghittséget, amit máskor szinte soha. Még mindig hálás voltam a sorsomnak, hogy megbocsátott nekem és hogy megint a karjaimba zárhatom őt.
Ahogy a fülébe súgtam, milyen jó újra látni, még én is beleremegtem a saját hangom csendességébe. Volt ebben valami olyan érzelmesség, amit korábban nem engedtem meg magamnak. Jót tett a nyári szünet, távol hozott a Roxforttól, attól a helytől, ahol annyi szörnyűségen kellett átmennem. Még gyötörtek a szörnyű álmok, de végre tudtam aludni. A fáradtság is talán eltűnt az arcomról.
Egész nyáron erre a napra vártam… – Suttogtam még mindig, ahogy ujjaim kicsit eljátszottak a hajával.
Lassan húzódtam hátrébb, kiélvezve minden cirógatást az arcomon. Ahogy a bőre a bőrömhöz ért, még sóhajtottam is egyet. Nem tudom, mikor voltam utoljára ennyire boldog… talán mikor Marágval szabadnak éreztem magam, szülői felügyelet nélkül. Sejthettem volna persze, hogy baj lesz, hogy lebukunk. Mégis volt abban a helyzetben valami olyan, amiért megérte az egész nyáron tartó büntetés.
Emmeline felé nyújtottam a kezemet, a másikkal pedig elvettem a csomagot tőle. Reméltem, hogy hagyja ujjainkat maguktól összekulcsolódni, aztán húzhattam volna magam után hazafelé. Csendes volt a város, talán azért, mert aki tehette még a tengerparti nyaralását töltötte valahol vagy éppen európai körútra ment, mint az unokatestvéreim. Persze Augustus más volt, ő a szobájába húzódva ücsörgött csendesen mindennap.
Hogy telt a nyarad?– kérdeztem. – Remélem sokfelé jártál… mert hát itt nem nagyon tudok neked megmutatni semmit. – tettem hozzá és kicsit közelebb húztam magamhoz. Érezni akartam minden rezdülését.
Tudod… egy kicsit megbűntettek. Szóval csak a birtokon belül mozoghatok. Viszont az elég nagy ahhoz, hogy kettesben legyünk.
Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország


Az oldal 0.078 másodperc alatt készült el 36 lekéréssel.