+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Roxfortos diákok
| | | |-+  Mardekár
| | | | |-+  Nolan Pye (Moderátor: Nolan Pye)
| | | | | |-+  Újra látni téged
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Újra látni téged  (Megtekintve 15 alkalommal)

Nolan Pye
[Topiktulaj]
*


V. évfolyam

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2018. 10. 10. - 14:19:49 »
0

A Pye család birtoka



1999. augusztus
Naplózva


Nolan Pye
[Topiktulaj]
*


V. évfolyam

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2018. 10. 10. - 15:00:45 »
+1

Újra látni téged…


***

Miért jó a nyár? Hát azért, mert nem kell az embernek a Roxfort ódon falai között szenvednie. Már az első éjszaka éreztem a változást. Nem gyötörtek azok az ostoba álmok… nem láttam újra és újra a lelki szemeim előtt a barátaim holttestét. Ujjaimat és az arcomat Héliosz finom bundájába préseltem. Olyan volt nekem, mint aprócska menedék. A szobám is megnyugtató volt, így nem számított az, hogy büntetésből nem hagyhattam el a házat hosszú hetekig. Tisztában voltam azzal, hogy mi tettem… hogy az anyám pánikba esve keresett azon a bizonyos éjszakán, mikor eltűntem itthonról. Talán ostoba gondolat volt a nyakamba venni Angliát és másokat is belekeverni abba… én mégis nagyon élveztem, varázslás nélkül is. Egyszerűen csak át akartam magam adni a végtelen szabadságnak, amit a Roxfortból kikerülve tapasztaltam. Bele sem gondoltam, hogy a szüleim már lassan aurorokat küldenek utánam, mert egy árva szó nélkül szöktem meg.
Csoda volt, hogy a nyár közepén történtek után még megengedték, hogy vendéget fogadjak az otthonunkban. Régen láttam már Emmeline-t, hiányoztak azok a csodaszép barna szemek, amikben ott csillogott a kedves kis fény… még az állandó bizonytalanság is hiányzott, amit bennem keltett. Sosem tudtam eldönteni, hogy valóban tetszek-e neki, hogy ő is érzi-e azt a forró bizsergést közöttünk. Én még is ölelni és csókolni akartam. Nem Emmeline volt az első barátnőm, de az első olyan, akivel néhány találkozásnál tovább tartott a kapcsolatom… és az első, akivel még egy kisebb drámát is átéltem. Talán ezért is engedte meg anyám, hogy nálunk töltsön egy pár napot.
Egész éjjel nem aludtam, olyan izgatott voltam az érkezése miatt. Nem tudom, mikor éreztem utoljára így magamat... és ezért egy kis bűntudat szállt meg. Éppen az előszoba tükör előtt ácsorogtam, a hajamat próbáltam úgy simítani, hogy a tincsek ne omoljanak újra és újra a homlokomba, amikor eszembe jutott a két barátom. Egész nyáron akkor kínzott először a gondolat, hogy ők már nem jöhetnek ide, ők már nem kritizálhatnak azért, milyen rendetlenül festek és Emmeline biztosan elborzad a gyűrött ingem látványától. Egy gombóc kezdett növekedni a torkomban és mintha szép akarta volna feszíteni azt, az egész állkapcsommal együtt, fájdalmas lüktetésbe kezdett. Megpróbáltam lenyelni, de attól bekönnyezett a szemem. Össze kell szednem magam… Az elhatározás megszületett s én minden erőmet bevetve próbáltam próbáltam legyűrni a kínzó érzéseket.
A barátnőd szereti az áfonyás süteményt? – kérdezte anyám. Nem is vettem észre, mikor keveredett a konyhából oda mellém. Először csak a kötényét láttam meg a szemem sarkából, aztán – ahogy egyre inkább felé fordultam – a haját, az arcát és azt a zavart pislogást, amit nem egyszer fedeztem fel Evelyn arcára is kiülni.
Nem tudom. Kérdezd meg tőle.
Megrántottam a vállamat, mintha nem venném annyira komolyan a dolgot. Csak betűrtem az ingemet, mielőtt egy rendezetlen idiótának tűntem volna. Tetszeni akartam Emmeline-nek… nehogy meggondolja magát és egy másik fiút válasszon.
Hol is találkoztok? – Kérdezte, miközben egyetlen erőszakos mozdulattal fordított maga felé. Ujjai a gallérom körül matattak. És mindjárt kész az anyuci kedvence külső… – gondoltam kissé keserűen, de nem tudtam vigyorogni. Még mindig ott volt az a furcsa érzés a mellkasomban, amit korábban éreztem, egykori barátaimra gondolva.
Az egyik étterem előtt a belvárosban. Nyugi, gyorsan hazaérek és akkor újra megbüntethettek. – Tettem hozzá gúnyosan.
Anyám arca elkomorodott és csak mordult egyet magában. Éreztem, hogy kell neki egy pillanat, mielőtt leszíd a szemtelenségért… talán ő is éppen tízig számolt magában, ahogyan azt én szoktam. Neki beválhatott, mert az a kis ránc a homlokán – ami rendszerint a mérgességet jelezte – kisimult.
Azért vagy büntetésben, hogy megtanulj felelősségteljesen dönteni, kisfiam – válaszolta. A hangja valóban higgadt volt.
Óvatosan megpaskolta a vállamat, majd mutatta, hogy indulhatok. Talán még odadörmögött annyit, hogyha nem érek haza félórán belül, akkor nagyon rosszul járok… de nem értettem tisztán a szavakat. Túlságosan lefoglalt, hogy kirontsak az ajtón a forróság. Nem tudtam, miért vettem gyorsabbra a lépteimet, hiszen tudtam, hogy Emmeline csak tízórakor érkezik meg… mégis mintha a sietségtől gyorsabban láthattam volna. Minden porcikám fel volt rá készülve, hogy megint magamhoz ölelhessem.
Gyorsan átértem a lakóházaktól távolabb eső, belvárosi részhez. Itt voltak a pubok és a legtöbb étterem. Nem tudtam, hogy Emmeline mivel vagy hogyan érkezik majd, de a közelben volt egy távolsági buszmegálló – állítólag a muglik ezt használják hosszabb utazásokhoz, ha nem éppen az autójukat. Toporogva ácsorogtam ott, alig várva, hogy odasúghassam neki, magamhoz ölelve: – De jó téged új látni…

Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország


Az oldal 0.102 másodperc alatt készült el 33 lekéréssel.