Holdfény-lak

HOLDFÉNY-LAK

Mostanában úgy éreztem, mintha semmi gondom nem lenne. Valahogy minden összeállt, minden a helyére került. Nem érdekeltek a gonosz hangvételű cikkek, a hasonló stílusban megírt levelek vagy a szörnyű rivallók. Bár lényegében a gratuláló és kedveskedő baglyok sem. Még, ha valahol jó is volt tudni, hogy támogatónk pont ugyanannyi akad, mint ellenlábasunk, akkor sem foglalkoztatott túlzottan a véleményük. Megannyi papír csak ott állt bontatlanul az íróasztalom alatt egy ládában. Nem voltak fontosak. Mert már nem ezek alapján akartam élni az életem…

Sosem gondoltam volna, hogy ennyi mindent fog jelenteni a számomra az, hogy visszaköltöztem Angliába. Mintha eddig körülöttem minden csak ideiglenes helyzet lett volna. Valami, amiben csak léteztem és amiben a kviddics volt az egyetlen, amit én magam választottam. A többi csak adalék volt, valami, amit elfogadtam. És mégis, amikor meghoztam hosszú évek után az első önálló és fontos döntésem, egyszerre csak jött vele megannyi más boldogságot hozó határozottság is. Igen. Még mindig magam előtt látom Reed szép szemeit, ahogy először pillantanak rám. Még mindig emlékszem minden egyes ruhadarabra amit aznap ő viselt vagy én. És ami aznap olyan gyorsasággal került le alakjainkról, mintha fulladásból akarnánk szabadulni egymás karjaiba, hol végre levegőt kaphatunk. Persze lehet csak én éreztem így… De engem mintha felszabadított volna. Visszaadta azt az énemet, ami képes volt az életért és a jövőért harcolni. És immáron meg is tettem…

Megfordítottam a maceszlepényt a serpenyőben, miközben egy régi héber gyerekdalocskát kezdtem el dúdolni. Igen, valahányszor egyedül fogok neki egy anya által sokat készített ételnek, csak úgy áradnak az illatok mellett az emlékek is. Pedig most még csak nem is vagyok egyedül… Anyu és Miron is szerencsére nálam töltenek pár napot. Hiányoztak nagyon, szóval miattuk is készül ez a kis reggeli. Bár bátyám hajnalban elment valahova. Persze rejtélyessége még mindig megmaradt annyira, hogy fogalmunk sincs hova, de azt mondta reggelire hazaér. Hát ajánlom neki, mert a lepény csak melegen finom…
Hallom, ahogy anya tesz-vesz a lakásomban. Örülök neki, bár tudom, hogy most mindent máshova fog rendezni, mint ahol én tartom. De nem zavar különösebben. Majd visszarendezem. Ez a második alkalom, hogy hosszabb időt tölt nálam, és végre megtölti egy kis alapzajjal az otthonom. Jól esne, ha többször lenne így. Bár valójában nem anya mindennapi aggódására és rendrakására vágyom. A legjobb az lenne, ha Reed minden este hozzám térne haza. De ezt az óhajom csak magamban ápolgatom… Eléggé leteremtettem az édesapját a minap, azt hiszem az idősek iránti tiszteletemről senkit sem győztem meg. Mr. Lancastert meg aztán végképp nem. Anyámtól is csak dorgálást kapnék, ha tudná mit tettem… Szóval, bár már elő akartam hozakodni az összeköltözés lehetőségével, lehet elcsúsztatom még egy-két hónappal.

- Várandós vagy? – Anyám hangja olyan hirtelen szólalt meg a közelemből, hogy egy fél pillanatra talán a szívverésem is megállt. Hátranéztem rá, a lépcsőn állt, még nem ért föl teljesen, de azt láttam, hogy papírokat tart a kezében. Hirtelen nem válaszoltam, bár nem mondom, hogy teljes mértékig ledöbbentem a kérdésén… Nagyon is sejtettem, honnan szerezte azokat a lapokat és, hogy mit is tartalmazhatnak. Kifújtam a levegőt és elzártam a tüzet. – Batsheba, gyereket vársz? – Szúrta oda ismét a kérdést anyám, immáron héberül. Ami valami olyasmit jelentett nála, hogy kész csatára kelni, ha kell. Bár jelenleg nem éreztem a szükségességét.
- Nem várok gyereket. – Válaszoltam angolul, miközben nyugodtan kezdtem el megteríteni az asztalt reggelihez.
- Akkor mik ezek a papírok? – Váltott ő is vissza szülőhazám nyelvére, miközben föllépett az utolsó pár lépcsőfokon is, lóbálva a papírokat. – Az a Lancaster kényszerített erre? – Nézett rám dühösen, bár gyanús volt, hogy dühének táplálója nem épp az én személyem volt. Ez van, ha túl messze élsz a szüleidtől ahhoz, hogy kellően be tudd vagy akard avatni őket az életed részleteibe…
- Reed. Anya. Reed a neve. És azt hittem kellően kifejtettem mennyire rendes, okos, intelligens és kedves ember is ő. – Álltam meg a tányérok kipakolása közben, mert talán jobb, ha semmiféle törhető dolog nem kerül az ujjaim közé, ha esetleg nem lennék elég világos zúzás nélkül is.
- De öreg. – Szögezi le a legnagyobb tényt, amivel már párszor megpróbált lukat ütni a pajzsomon. – Te pedig fiatal vagy és szép.
- Ő pedig tökéletes hódolattal adózik mindkettőnek.
- Mégis rávett arra, hogy szerződést módosíts… - Csapja le a papírokat az asztalra, amiket az íróasztalomról gyűjtött be, és amik alig pár napja kerültek oda. – Boldog és jó anya leszel, majd egyszer. Neked nem kellene sietned. Ha neki nem kellene sietnie… Ez akár a karriered vége is lehet.
- És szerinted én tényleg csak ennyire vagyok képes? – Nézek komoly szemekkel anyám tekintetébe. – Kviddicsezni? Arra senki se gondol, hogy már épp eleget volt enyém a sztár szerep? Mi van, ha már nem is ezt akarom?
- Mi van, ha egy hirtelen jött boldogság miatt rosszul döntesz? – Fújja ki lassan a levegőt, miközben sokkal halkabb hangra vált. Elveszi előlem a tányérokat és most ő kezd bele a terítésbe. – Most szerelmes vagy. Ezt meg sem kérdőjelezem. Mert végre találtál egy olyan férfit, aki nem csak a külső értékeidet szereti, hanem úgy, ahogy vagy téged. És én ezt értékelem Reedben. De bárhogy is nézem tizennégy év, az nagyon nagy korkülönbség. Te még mindig gyönyörű leszel és fiatal, amikor ő már csúnya és öreg. Ápolhatod őt a fél életén keresztül, feladva mindent, amit jelenleg szeretsz. Ne add még fel a játékot. Ne add még fel ezt az életet, mert gyerekként ezért épp ugyanúgy küzdened kellett, mint ahogy most megteszed Reedért.
- Nem adom fel. – Válaszolom határozottan, miközben elindulok a lepényekért és a zöldségekért a konyhapulthoz. – Egyiket sem. Nem Reed kérte, hogy módosítsak. Ő ugyanúgy gondolja mint ti, hogy a karrierem én magam vagyok. Meg sem próbálna ettől eltéríteni. De biztos vagyok magunkban, a közös jövőnkben. Ahogy a közös jövőnk boldogságában is.   A szerződés egy biztosíték. Véd engem, a születendő gyermekeimet és a karrierem is. Ha végigolvasod rendesen majd láthatod. Valójában meglepetésnek szántam Reednek. De most látom, hogy a számotokra pedig egy bizonyíték lesz. Én ezért a férfiért anya, bármire képes vagyok és képes leszek, mindig. Pontosan azért is, mert nem kényszerít semmire sem. Nem érdekel se kor, se származás, se egyéb más indok vagy ok, amivel vádolni lehet, vagy amivel szemben félteni…

Szegény édesanyám csak állt előttem és dermedten pislogott rám. Valóban az akaratos gyermeki énem éreztem a felszínre törni. Megint olyan lehettem, mint Mr. Lancaster szobájában. Ostoba és makacs. Pedig úgy éreztem az eszemmel is milliószor átgondoltam a lehetőségeimet és minden egyes alkalommal ugyanúgy döntött, mint a szívem. Reedet mutatta nekem és a vele közös meghittségünket. De sehol sem láttam lezárulva a kviddicset. Attól még, mert a magánéletemet rendbe tudom végre tenni, nem kell, hogy automatikusan a sport hulljon szét. Ezt tudtam, ezt láttam és éreztem.
- Szeretném, ha megismernéd és elfogadnád. Még Mironnak is szimpatikus, pedig tudod, hogy neki elég kényes elvárásai vannak az emberek értelmi képességeiről…
Végre kissé felnevettet és mintha a merevsége és a dühe is eltűnt volna már valahol a szíve és szeretete mögött.
- Valójában… bőven elégnek kéne lennie annak is, hogy ekkora áhítattal mesélsz róla, engem egyedül a kora az, ami aggaszt. És egy kicsit a gyorsaság, amivel úgy érzem haladtok… De én bízom benned Batsheba. – Lép végre hozzám, hogy átöleljen és puszit adjon a homlokomra. – Mostantól elfogadom minden döntésed és indokod. És igen, amúgy örülnék neki, ha végre megismerhetném…