+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Fan-fic verseny
| | |-+  Csokit vagy csalunk!
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Csokit vagy csalunk!  (Megtekintve 584 alkalommal)

Mrs. Norris
Maffiavezér
***


,, a T E J hatalom ,,

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2018. 10. 05. - 12:21:15 »
+5

Csokit vagy csalunk!




Mi volt ez a hang? Mi zördült meg abban a sötét sarokban? Mi nyúlt ki az ágy alól és kapta el a bokádat?
Igen, eljött az évnek azon szakasza, mikor az éjszakákat nem az élők uralják.
Ezért ideje megtervezni a Halloweenre szánt jelmezeket, megírni a bulimeghívókat.
Űzzük el együtt az ijesztő, rossz szellemeket! Oszd meg velünk egy rövidke
– vagy akár hosszú – szösszenetben, te hogyan készülsz erre a jeles alkalomra!

Határidő: november 4.

Minden résztvevő jutalma 5 pont.
A három legjobb pluszban még 20 pontot kap.


Megkérek minden felnőtt karaktert, hogy a jutalmazott házat tüntesse fel
itt legkésőbb a verseny lezártáig.


Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Elérhető Elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2018. 10. 11. - 11:57:19 »
+4

C U K O R L Á Z


1999. október

Csendesen ácsorogtam a jelmezbolt kellős közepén és éppen azt az unalmas Szürke nőszemélyt bámultam, aki Nat asszisztense. A jellegtelen külsejéhez képest buzgó teremtés volt, gondolkodás nélkül lépett oda az eladóhoz és közölte vele: Elliot Forestnek van szüksége a segítéségre. Nem, mintha tudhatta volna ki is az és miért olyan fontos. Sóhajtottam egyet, ahogy elhangzott a név, ami nem a sajátom volt, talán még a szemeimet is forgattam. Csak nyugi, O’Mara! Megszokhattad volna, hogy nem vagy több egy unalmas oldaltáskánál… Gúnyosan tört fel bennem az a sötét kis hang, szinte beleremegtem a dühbe, amit éreztem. Utáltam ezt a függő helyzetet… utáltam, hogy nincsen saját pénzem s Nat miatt még a lopás is kiesik az esetek nagy részében. Egy-egy megbízásom persze akadt szeptemberben, de azok mind-mind kudarcba fulladtak a többi buzgó alkalmazott miatt. Persze üvöltöttem velük, megmondtam nekik, hogy nem az életemet kell megóvniuk, hanem a főnökükét. Minden szavam süket fülekre talált.
Elég kis termetű – magyarázta a Szürkekisegér.
Erre megint egy dühös hümmögés hagyta el az ajkaimat. Éreztem, hogy az eladó végig mér, ezért kihúztam magam. Nagyobbnak akartam tűnni, erősebbnek… és közben tudtam, hogy teljesen felesleges. Nat már papírt is szerzett arról, hogy híznom, izmosodnom kell, hogy nem jól eszek, hogy nem tudok neki megfelelni. Duzzogva mordultam még egyet és csak a szemem sarkából sandítottam a rólam beszélők felé. Úgy éreztem magam, mint amikor gyerekkoromban rángattak el ruhaboltban… utáltam minden percét. Akkor sem maradt más, csak a rosszalkodás. Vajon egy felnőtt férfinak mennyire néznék el, ha bebújna a fellógatott ruhák közé, remélve, hogy nem találják meg.
Nem érdekelt. Valójában egyáltalán nem foglalkoztatott, milyen véleményt alkotnának rólam. Csakhogy nem egy kellemes zug a bénábbnál bénább jelmezek között volt az, ami megragadta a tekintetem. Egy aprócska kristálytál várakozott a pénztár mellett, benne mindenféle színes cukorka. Nyelnem kellett egyet, mintha le akarnám győzni a vágyat, ami annyira szeretett volna odarángatni a tálhoz, hogy vegyek belőle… Hazugság volt ez is. Nem csak egy szemet akartam kóstoló gyanánt, ami felidézi bennem, milyen jó volt minden nap cukorral tömni magam.
Mr. Forest, milyet szeretne? – fordult felém a Szürke.
Megrántottam a vállamat. A tekintetem a cukorhalomra tapadt és közelebb is léptem a pulthoz. Most közvetlenül a jelentéktelen kis nő mellett ácsorogtam, éreztem a túl erős kölniszagot, ami az eladóból áradt, de nem érdekelt. Nem számított semmi csak a cukorkát.
Mondjuk egy kéket… –Mondtam ki hangosan. Természetesen az édességre gondoltam.
Egészen a tál fölé hajoltam és a tekintetemet végig futtattam a színek kavalkádján. Volt ott sárga, piros, zöld, rózsaszín, lila és persze az általam annyira áhított kék. Közben hallottam, hogy mellettem még mindig arról csevegnek, hogy akad-e egyáltalán bármi méretben és megfelelő minőségben. Gondoltam, hogy Nat nem adna ki pénzt valami szarságra, mert hát ha már annyi pénze van szórjuk csak… nem számít, hogy egyetlen alkalomra szólna az egész. A gúny megint teljes erővel tört fel belőlem. Egy pillanatra felnéztem, de már megszületett a döntés: szükségem van egy jó adag cukorra, hogy túl éljem azt az életformát, amit éppenséggel rám erőltettek.
Azt kérem! – Mutattam el az eladó feje felett, jó távolra az üzlet másik végére.
A fickó bólintott, megpödörte a bajszát, ahogy találkozott a tekintetünk. Azonnal el is indult hátrafelé, én pedig csak oldalba böktem a szürkét, hogy valakinek vele kéne menni és az bizonyosan nem Elliot O’Mara… vagy Forest… vagy Lee… vagy tök mindegy… lesz.
Végre… –Dörmögtem, mikor sikeresen eltűnt az az átkozott nő is a közelemből. Unalmas volt, hogy minden mozdulatomhoz egy pincsi kutya kellett. Már lassan Tengerszemet sem hagyhattam el egyedül, ami őszintén bosszantó volt.
Talán egy kicsit Natra is dühös voltam emiatt. Érződött, ahogy a düh végig szánt minden porcikámon, ujjaim erőszakosan martak a cukortömegbe. Egy jó adagot rejtettem el a kabátom zsebébe… illetve csak rejtettem volna, ugyanis egy hatalmas dudor keletkezett annak nyomán. A tenyeremet fektettem oda, hogy ne látszon.
A másik kettő még mindig a bolt végében pakolászott. Aztán egyszerre néztek felém. A Szürke nő még a ruhát is meglengette felém.
A másik kéket! – Parancsoltam és megint arra böktem a fejemmel.
Elfordultak ismét, így a következő adag cukrot a számba nyomtam be. Volt vagy négy szem, mindegyik más-más ízű. Az édes íz megnyugtatóan terült szét a számban. Olyan volt, mint a drog, ami elveszi az ember eszét néhány percre, kizárva a világ gondjait. Nem érdekelt, hogy a Szürke ott sipákolt mellettem két perc múlva, hogy: „Mr. Forest, nem cukorral kéne jól laknia!”
Higgadjon le, asszony! –Szóltam rá teli szájjal aztán az eladóra pillantottam. A pasas persze csak nagyokat pislogott, nem értve a helyzetet. – Ne bámuljon, csomagolja azt a kék valamit! A keze járjon!
Vigyorogva fordultam a Szürkéhez. Odahajoltam hozzá, hogy a fülébe súgjam: – Most már mehet a jelentés Natnak, hogy készen állok a Halloween partira.
Naplózva


Nolan Pye
Mardekár
*


V. évfolyam

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2018. 10. 13. - 09:27:16 »
+4

A „SZERELMES” LEVÉL


***

Egy kicsit bágyadtan ücsörögtem a szokásos sarokban, éppenséggel a klubhelyiség egy olyan részén, ahol a lehető legkevesebben zavartak. Igaz erre rá tett egy lapáttal az is, hogy a legtöbben már aludtak, én pedig tanulásnak álcázva vetettem a cseppet sem kedves szavakat egy darabka pergamenre.
Sosem rajongtam a roxfortos Halloweenért… gyűlöltem, mikor körülöttem mindenki arról csevegett, hogy mennyi tortát fog letuszkolni a torkán. Engem nem érdekeltek az édességek, sőt még csak a társaság sem, mióta a legjobb barátaim meghaltak az ostromban. Tavaly is néma csendben ücsörögtem a Nagyteremben, nem is nyúlva az elém pakolt ételekhez. Nagyokat nyeltem inkább, hogy a keserű könnyek ne szakadjanak ki belőlem. Megpróbáltam lepréselni magamban, valahová jó mélyre azt a rengeteg érzést, ami ki akart szakadni belőlem.
Idén könnyebb volt, éreztem, hogy az addig engem facsaró kínok szinte eloszlottak. Eszembe jutott, hogy majd milyen jól elszórakozunk Margával és hogy Emmeline-t egy hosszú csókra behúzom talán az egyik sarokba. Melegség járt át, nem fájdalom és keserűség. Azoknak már éppen csak halovány emléke dolgozott bennem, időnként még el is mosolyodtam magamtól… mintha kezdene visszatérni a két évvel korábbi Nolan. Ettől a gondolattól kicsit vadabbul kalapált a szívem. Időnként persze elő-elő került bennem a régi kérdés: Mi a francért kellett meghalnotok? Mi a francért kellett éppen nekem itt maradni egyedül, ezen a borzalmas világon? Annyi kimondatlan szó volt még bennem, annyi fel nem tett kérdés… és azok nem hagytak nyugodni, még ha az elmúlt év hatására egy kicsit jobban éreztem magam.
Megráztam a fejemet. Koncentrálnom kellett, hogy a pergamenre kerülő kacskaringós betűk kicsit se hasonlítsanak az enyémre. Marga könnyedén kiszúrta volna a hasonlóságot, hiszen nem egy órán közösen dolgoztunk vagy éppen együtt ültünk le tanulni… ez nem is volt olyan nagy csoda a katasztrófasorozat után, amit egyszerűen csak SVK-vizsgának nevezett Fawcett professzor… és akkor még a Legendásállatok óra eredményét nem is említettem. Elvégre abból még javítanom is kellett.
„Marga” – írtam fel a lap közepére. Szándékosan nem szépen, egyenes sorban írtam a betűket. Ráadásul már magam mellé készítettem a különleges vörös tintát – amit a szüleim egy méreg drága boltban vettek –, hogy azzal imitáljak néhány vércseppet. Gyorsan, rendetlenül vetettem egymás mellé a betűket, nem foglalkozva azzal, hogy szép egyenes sorban kövessék egymást. Nem házi dolgozat volt és nem is nagyon érdekelt a sorsa.

Marga!

Figyellek! Te vagy a következő.

A Véres Báró

Elvigyorodtam, ahogy újra végig olvastam a szavakat. Reméltem, hogy majd Marga is olyan jól szórakozik ezen a néhány soron, mint én… jó pár percig remegett a testem a nevetéstől, még a szám elé is kellett tennem a kezemet.
Ez nagyon jól sikerül… – állapítottam meg félhangosan, még mindig vigyorogva az elégedettségtől.
Ujjaim finoman kulcsolták át a vörös tintát. Egy kicsit felráztam, mielőtt felnyitottam volna. Azonnal megcsapott az a kesernyés, kellemetlen szag, amit mindennél jobban gyűlöltem. Fintorogva dugtam bele a pennám hegyét. Megvártam míg alaposan megtapad rajta az élénk színű anyag, aztán kiemeltem onnan, nem is figyelve, hogy lehúzzam a felesleget. Egyszerűen csak a pergamen fölé emeltem és rá ráztam a vörös cseppeket. Nem számított, hogy az arcom, a karom és körülöttem minden más is olyan lesz. Minden vad mozdulat közben már lejátszottam a fejemben, ahogy másnap a lány táskájába dugom az aprócska, kissé szakadt lapot. Ha majd kellőképpen megijedt, akkor talán oda is bököm neki: „Boldog Halloweent!” És tudtam, hogy ez nem szokás persze… de Marga legalább nem nézne ettől bolondnak.

Naplózva


Evelyn Pye
(N)JK
*****


VII. évf. - Leendő firkász

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2018. 10. 15. - 13:42:07 »
+3

Behálózva



Ez a történet még akkoriból való, mikor az öcsém pelenkás volt, én pedig csak reménykedtem abban, hogy megkapom a Roxfortos behívómat. Oké, ez kicsit túlzás, hiszen nincs ekkora korkülönbség közöttünk, de az biztos, hogy a kórházi ágyon feküdve nem nagyon tudott máson járni az eszem csak azon, hogy miként tudnám feldobni a napjaimat. Az egyik ilyen alkalommal kimásztam az ágyamból és felfedező útra indultam. Még nagyon gyenge voltam, de úgy éreztem muszáj mennem. Lassan haladtam, nem akartam semmit sem elkapkodni, sorban benyitottam a szomszédos szobákba és összeszedtem a lepedőket azokról az ágyakról, amelyiken senki sem aludt.
Napokig dolgoztam a szétszaggatásukon és végül sikerrel is jártam. Pálca hiányában olyankor dolgoztam és aggattam tele a szobát a cérnákkal, mikor tudtam, hogy jó ideig nem fognak felém nézni. Szerencsém volt, mert a nevem és a családom miatt külön szobát kaptam, így nyugodtan tudtam dolgozni. Aztán eljött a pillanat, mikor csak össze kellett illesztenem a részleteket. Immár készen állt egy pókháló a szobámban. Bekentem valami ragadós izével, és felmásztam rá, kicsit magamat is kidekoráltam, mintha egy pók már megkezdett volna.
Eljött az idő, hogy segítségért kiabáljak. Csak fél szemmel néztem a berontó medimágusokat, és ahogy először elborzadtak a látványtól. Mind előkapták a pálcájukat, aztán elkezdtek kiszabadítani a hálóból. Úgy bántak velem, mint egy csecsemővel, ami valahol nem tetszett, de aztán hamar rájöttek, hogy csak egy vicc volt. Főleg, mert a póknak sem volt nyoma sehol.
- Ms. Pye, a családjára való tekintettel kapta ezt a szobát, és az állapota miatt. Ha kérhetnénk, legközelebb mellőzze az efféle tréfákat. Még akkor is, ha egyébként unatkozik, vagy nem tudom mit csinál, és az időszak adott lenne ehhez az egészhez.
Nem tetszett ahogy leszidtak, főleg mert anyáéktól sem kaptam soha szidást. Csak megrántottam a vállam, tényleg nem érdekelt, hogy mit mondanak. Tudtam, hogy úgyis megcsinálom majd legközelebb is. Az az orvos nem volt nekem senkim, hogy megmondhassa mit tehetek meg, és mit nem. Egyébként is, ő a pálcájával sokkal könnyebben el tudta tűntetni azt a rengeteg szálat, amit nekem nagyon sok időmbe telt megalkotni.
Nos, most ugyanerre készülök csak a Roxfortban és a szobatársaim készülöm megtréfálni vele. Azt leszámítva, hogy nem akarok beragadni a hálóba, és ezúttal lesz is ott egy hatalmas pók. A klubhelyiségben ülök, mikor az első hálószoba társam felmegy, majd hatalmas sikollyal rohan lefelé, én meg csak nevetek.
- Melody, ugyan már. Halloween van, komolyan bevetted? – kérdezem tőle, miután felmerészkedik néhány diák és végül kiderül a turpisság.
- Te voltál?
- Persze. Készülünk a Halloweenre, nem? Ahhoz a dekoráció is hozzá tartozik.
Ő is forgatja a szemét és én is. Talán egy kis komiszság mindig is ott lakozott bennem, de Nolan kihozta belőlem. Persze, most a másik oldalon voltam, így nem bosszantott engem, de néha kell kitalálónak is lennie, nem csak elszenvedője valaminek. Így legalább a jelmezemmel is elkészültem, amíg a többiek a dekorációtól szabadultak meg. Készen állok a Boldog Halloweenre!
Naplózva

Marga Destain
Griffendél
*


A pimasz

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2018. 10. 19. - 15:33:49 »
+4


v i s s z a n y a l a f a g y i

Nézem a bicegős kis papírrepülőt, amint tovabucskázik a levegőben. Még innen is látni rajta ujjaim nyomat, amik piros foltot hagytak a pergamenen. Remélem viszonylagos épségen odaér a varázslevél címzettjéhez. Azaz a világ leggonoszabb Nolan Pye-jához.

Nem mondom, hogy életem legjobb ötlete volt ez a csíny… Bár tulajdonképpen azt sem vágom, hogy hol volt a „Csokit vagy csalunk!” felszólítás ebből a dologból, mielőtt a csínyre ugrunk. De ebben az esetben Nolan találta ki a játékszabályokat. Amiket lehet, hogy viccesnek szánt, de hát mondjuk ki; Nem volt az. Ahogy biztos vagyok benne, hogy az enyém se lesz az, de nem nagyon érdekel. A lényeg annyi, hogy egy pillanatra Nolan visszakapja a vöröses levél okozta parát. És nem. Nem nagyon aggódtam magam túl azon, hogy na majd most a véres báró kinyiffant. Nem nagyon vágom, hogy miért is hívják véresnek, de semmi mást nem hallottam én eddig tőle csak a láncainak csörgetését, meg Hóborc leteremtését. Na, és nyilván a Roxfortban való felcseperedés után ezektől rögtön összepisikéltem magam. Pont nem. De viszont… Amikor megláttam egy véres szélű levelet, még mielőtt olvashattam volna bármit is. Hát nyilván menten megállt bennem az ütő, hogy na most nyiffan épp ki valaki, akin nem fogok tudni segíteni, mert egy; nem érek oda, kettő; béna vagyok hozzá. Persze hamar leesett, hogy valami visszamaradt áprilisi tréfának vagyok az áldozata. De Nolan Pye… Készülj a halálra… Na jó, arra ne. De, hogy egy alapos tarkónütést megízlelhetsz, arra rögtön bájitalt is vehetsz.

Baromira jól esett volna azon nyomban oda is menni hozzá. És semmit sem mondva egyszerűen csak hozzávágni valamit. Mondjuk a levelet úgy élből. De, bár rohadtul viszketett eme tettért a tenyerem, mégis türtőztettem magam. És kedves mosollyal mentem oda hozzá. Hozzá meg Emmeline-hoz. Na igen… Ha nem csak csínyt, de komplett gyilkosságot próbálnék kitalálni, igaziból nem lenne kérdés ki lenne az áldozata… Még mindig utálom, hogy ezek ketten olyanok, mint valami gerlepár. Franc, pedig össze se illenek. Na,d e teljesen mindegy. Vagy nem, de az élet ilyen, így kell szeretni…
És persze mégsem tervezgethetek én gyilkosságot. Meg tulajdonképpen eszembe sem jutna. De gondoltam, ha már én túl vagyok egy instant szívmegálláson, akkor legalább ugyanezen legyen túl Nolan is. Semmi nagy csíny. Csak épp egy olyan fagyivisszanyalós.

Szóval fogtam ugyanúgy egy papírt, és némi kreativitást. És egy kicsit profibban összemaszatoltam a lapot, mint a fiatalember. Még az ujjammal is kicsit elkentem, mintha eleve a kezem vérezne. Nem írtam rá többet, csak egyetlen szót: Segítség!

Tudom, hogy nem egy nagy ötlet. De pár cuccomat is összepirosoztam és elhagytam olyan helyeken, ahol hihetően eltűnhettem. És ma nem megyek be az óráimra. Ó jeii. Csíny letudva!
Naplózva


Benedict Destain
Griffendél Godrik Akadémia
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2018. 10. 26. - 18:48:53 »
+3

M e r l i n  s z a k á l l á r a !

A kollégiumi szobám közepére hajigáltam ki mindent, ami az utazóládámat terhelte. Olyan lusta voltam, hogy csak a legfontosabb dolgokat kotortam elő az év elején: néhány tiszta ing, a kedvenc, rongyosra hordott kötött pulóverem, egy-egy nadrág és persze a cipők. Ez utóbbiak még azon a csodálatos októberi estén is ott várakoztak az ajtó melletti falnál felsorakozva, mikor megtaláltam a meghívót az ágyamon – természetesen a szobatársam kézírásával: „Erre megyünk!” Tudtam, hogy nem fogadna el nemleges választ, holott szívem szerint a csillagok vizsgálatának szenteltem volna Halloween estéjét is vagy ha éppen elfáradt a nyakam az égbolt kémlelése közben, akkor a takaró alá bebújva olvashattam volna egy csodás mugli könyvet, ami az űrbéli világról szól. Igen, tanulmányoztam az ilyesmit is, mindig is érdekelt, mint gondolnak a varázstalanok a minket körülvevő világról. Talán azért, mert a családomban is igencsak sok mugli megfordult. Nem tudtam, de a kis, sárga könyv még mindig ott hevert az ágyamon a gyűrött takaró egyik nagyobbra felejtett redőjében.
Ám most nem hódolhattam a kedvenc elfoglaltságaimnak. Nem tehettem meg, hogy kimaradok egy buliból… legalábbis Mark felfogásában biztosan nem. A szobatársam ugyanis rendszerint minden ilyen összejövetelt az „évszázad” eseményének nevezett, még ha én halálra is untam magam mellette. Persze az alkoholfogyasztás azért segített, a kellemes melegség, mintha a helyére tette volna bennem a dolgokat. Csak a másnap volt nehéz, a lüktető fejfájással, a kavargó gyomorral, na meg a szűnni nem akaró kiszáradtsággal. Jól emlékszem, hogy tavaly is nehezen keltem, minden porcikám zsibbadt a kialvatlanságtól és a fájdalomtól, amit a buli nyomai hagytak a testemen. Hiába döntöttem egy jó adag Másnaposság Elleni Bájitalt és némi vizet – felturbózva egy igencsak csekély mennyiségű kávéval – még órákkal később is nehezen fogtam fel, hol is vagyok pontosan. Sőt, Mr. Griffith-t az egyik professzorom asszisztensét sikerült háromszor is Mr. Gandalfnak szólítanom. (Valószínűleg Mark itt titulálta volna károsnak a mugli irodalom iránti rajongásomat, holott azt a bizonyos trilógiát ő volt olyan szívélyes a kezembe nyomni.)
A lábammal finoman rugdostam odébb a szoba közepén heverő ruhadarabokat. Egy ronda, lila zokni került először oldalra, majd egy poncsóra emlékeztető, színes anyag – valójában egy sál volt, amit Miri kötött nekem… csak azért tartottam meg, mert még mindig éreztem rajta az illatát. Ez alatt rejtőzött az a mocskos csomag, ami a tavalyi jelmezemből maradt. Természetesen, mivel minden Galilei jelmez elfogyott, kénytelen voltam a legnagyobb klisénél maradni: az az Merlinnek öltöztem. Egy csodálatos, tökéletesen feltapasztható álszakáll is tartozott hozzá – így nem kellett szőrzetnövekedést gyorsító bájitalhoz nyúlnom a Halloween előtt és az egyéb varázslatokat is mellőzhettem.
Ahogy szétnyitottam a csomagot, megéreztem a bűzt. Öklendeznem kellett elsőre, de aztán az orromat befogva sikerült kiöntenem annak tartalmát a nagyobb kupac mellé. Ott volt a lila palást, amit ezüst csillagok borítottak, a hozzá tartozó süvet és játék varázspálca. Na meg a szakálla, ami egykori hófehérségét elvesztve, sárgás-barnás foltoktól volt mocskos. Hirtelen nagyon is rémleni kezdett az a tavalyi éjszaka, sőt sokkal inkább hajnal. Addigra már egy kicsit megártott a sok ital és kavarogva törtek fel belőlem. Időm sem volt előre hajolni, ott landolt a térdi érő szakállon. Elterveztem, hogy kitisztítottam, csakhogy nem vitt rá a lélek. A farzsebembe nyúlva előrángattam a pálcámat és egyetlen mozdulattal a kandallóba reptettem. Látni sem akartam, nemhogy a bűzét érezzem. Inkább a jelmez többi darabjával bíbelődtem. Sosem voltam jó a háztartási bűbájokban. Szerencsétlen mozdulattal próbáltam ezeket is kitisztítani. Az illatuk talán jobb lett, de abban azért őszintén kételkedtem, hogy a tavalyi buli mocskát sikerült volna maradéktalanul eltávolítani.
– Azért jó leszel… – A szavakat csak motyogtam a ruhának. Nem ez volt az első eset, hogy úgy beszéltem tárgyakkal, mintha azok élőlények volnának. Hiszen a könyveimnek is nem egyszer feltettem a kérdést: Miért vagy ilyen hosszú? Miért pont belőled kell tanulni? Aztán végül csak legyőztem őket a vizsgákig… sőt talán egy-egyet még meg is kedveltem. Reméltem, hogy a lehányt Merlin-gönccel is így lesz majd.

 
Naplózva


Esmé Fawcett
Moderátor
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2018. 11. 05. - 13:29:29 »
0

Figyelem!

A Csokit vagy Csalunk játék ezennel lezárult.

Köszönjük mindenkinek a részvételt. A három legjobb művet

Marga Destain, Benedict Destain és Nolan Pye

küldte be nekünk. Ők további 20 ponttal gazdagították a házukat.

Gratulálunk!

Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2018. 11. 17. - 05:58:39
Az oldal 0.775 másodperc alatt készült el 34 lekéréssel.