+  Roxfort RPG
|-+  Múlt
| |-+  99/2000-es tanév
| | |-+  London
| | | |-+  Fátyol-lak (Moderátor: Lyana La Clair)
| | | | |-+  A lakás
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 [2] Le Nyomtatás
Szerző Téma: A lakás  (Megtekintve 5587 alkalommal)

Lyana La Clair
[Topiktulaj]
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #15 Dátum: 2019. 01. 25. - 13:00:50 »
+1




MATHIAS

Hevesen kalapált a szívem még mindig Mathias közelében. Képtelen voltam felfogni, hogy végre kezdünk egymásra találni. A boldogság elemi erővel robbant be a képbe és már képtelenség volt visszafogni azt a szenvedélyt, ami egyre közelebb és közelebb akart hozzá lökni. Ahogy arról beszéltem, hogy mindenem megvan és kicsúszott az ajkaimon, hogy csak ő hiányzik, hirtelen felfogtam, mennyire szükségem volt már rá. Eddig csak gondolati szinten volt ott az a rengeteg érzés és bár éreztem a szívem heves ütemét, akárhányszor a közelébe kerültem, ezeknek a szavaknak el kellett hangoznia.
Ahogy felém fordult, tekintetemet egyenesen a barna szempárba fúrtam. Azt akartam éreztetni vele, hogy minden kimondott szót komolyan gondolok. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen a szerelem. Ebben volt minden, iszonyatos fájdalom, megalázottság és végül mégis csak az őszinte érzések maradtak. Akartam Mathiast, nem szerettem volna újra át engedni egy másik lánynak. Szükségem volt rá.
Kezei finoman siklottak a derekamra. Már csak a puszta érintése is képes volt egy pillanatra megállítani az időt, én pedig lágyan süppedtem bele abba a fél percbe. Erre vártam már nagyon-nagyon régóta. Erre a természetességre, ami mégis képes heves érzelmeket felszabadítani bennünk… legalábbis bennem mindenképpen. Kit érdekelt anyám rikácsoló hangja, ami újra és újra, szinte ösztönösen akart felcsendülni bennem, közölve, hogy nem vagyok úrinő.
Közelebb kerültem hozzá. Tenyerem finoman simítottam a mellkasára. Éreztem, hogy az ő szíve is ugyanazt a heves ritmust járja, mint az enyém. Ahogy a nevemet közénk lehelte, már képtelen voltam ellenállni. Lehunyt szemmel merültem el a szenvedélyes csókba. Néha-néha ajkai közé sóhajtottam, ahogy ujjai eljátszottak a szőke tincseim között. Nem érdekelt már az sem, ha esetleg tönkre teszi a frizurámat. Sokat dolgoztam vele, de valójában Mathias a szépségemnél is többet ért.
Szinte ösztönös mozdulattal simítottam végig újra a mellkasán, a válláig. Éreztem minden duzzadó izmot a testén és imádtam. Igazi férfi volt, olyan, amilyet alig lehetett mostanában látni… és furcsa érzés volt, hogy most már csak az enyém. Megint átfutott az a biztonságérzet rajtam, ami a roxforti bálon is. Tudtam, hogy amíg ő ölelt és ő simít, addig nem eshet bajom.
Volt ott azonban egy másik érzés is. Egy olyan, ami remegésre késztette a testemet, ahogy az övéhez simult. Különös melegség járt át, ahogy az ujjaim lassan végig haladtak a nyakán, óvatosan érintették a fülét és simítottak bele a hajába. Jobban akartam őt, mint valaha…
– Mathias… – Sóhajtottam a nevét, ahogy kicsit hátrébb húzódtam a csóktól. Közben még mindig a haját cirógattam és csak élveztem, hogy az övé lehetek. – Még nem is vacsoráztunk… – mosolyodtam el kicsit zavartan. Ismertem azt az érzést, amit kiváltott belőlem. Nem a saját tapasztalatomból, inkább csak úgy tudtam mi az… tudtam, hogyha nem vetek véget a csóknak, akkor hamarosan egész más, még ennél is szenvedélyesebb helyzetben találom magam.
– Nem vagy éhes? – Suttogtam, de közben megint az ajkaihoz hajoltam egy lágy, forró csókra.
Naplózva

Mathias Montrego
Griffendél Godrik Akadémia
***


elsőéves sárkánykutató

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #16 Dátum: 2019. 01. 28. - 20:23:42 »
+1

zene: EC - If only you knew how much I love you


’Amit szemeddel sejtesz,
kezeddel fogd meg azt.
Akit szivedbe rejtesz,
öld, vagy csókold meg azt!'





Annyi közjáték, annyi illemtan, annyi probléma, annyi akadály hárult közénk hogy szinte szédítő a tudat. A tudat, hogy valóban megtörténik mindaz, amiről szilveszter este kvázi csak álmodtam. Pedig már ott, akkor tudtam, hogy ez a nő több, hogy a jelenléte felperzsel, a jelleme magával ragad, az egész lénye magához hív. Már ott akkor nem volt kérdés, hogy akarom őt minden téren, minden formában, ahogyan csak lehetséges. Csakhogy ellenállt ő, és a körülmények is közrejátszottak ahhoz, hogy mindinkább azt hitessem el magammal, mindez csak vágyálom volt csupán. Beképzelt érzések, ócska remények rózsaszín lufija, ami szépen eresztett le minden egyes találkozás után.
És most, itt, hogy ő mondta ki mit akar, hogy ő kérte, hogy ő vágyik rám legalább úgy mint én rá valóságossá teszi mindazt, amit hittem. Amit mát ott akkor éreztem első perctől kezdve.
A sors útjai sokszor kifürkészhetetlenek, sokszor kuszák és szövevényesek, de valamiért ez egyértelmű volt... csak hát egyszerűbb elhitetned magad mindennel hogy megszökj a végzet elől..
A csókját érezni korábban mindig keserves kínnal éltem meg. Nem azért mert borzasztó lett volna, hanem azért mert tudtam jól mennyire nem akarom hogy pár perc múlva ha véget ér eltűnjön mellőlem. Most hogy ez a veszély immár nem fenyeget teljesen más érzések kerítenek hatalmukba. Öröm, olyan féktelen és vad amilyet sosem éreztem még eddig. Mellé elégedettség társul, háborgó lelkemnek gyógyír a jelenléte, a szelíd púderillata.
Bőröm bizsereg minden egyes érintésére, minden simítására. Mikor pedig keze a nyakamnál áll meg, hogy aztán lecsússzon a mellkasomra tudom, hogy kell neki egy perc... így hát önként hagyom hogy elhúzódjon, de nem engedem túl messzire. Ahhoz nem vagyok elég erős, hogy teljesen elszakadjak tőle. Hisz még csak épp most kaptam vissza.
– Mathias… –
- Hmm?
Félig meddig hümmögve-morogva kérdezek, mert még teljesen a hatása alatt vagyok. A csóknak, a lánynak, a szerelem lassan bennem hömpölygő érzésének.
– Még nem is vacsoráztunk…
A szemeim felnyílnak, hogy befókuszálják az arcát. Nem jut el igazán az információ az agyamig, kell ehhez egy perc mire leesik, hogy mire is utal.
- Ó... tényleg.
Valóban, hisz ő készült. Nem igazán tudom mit is csinált, de tökmindegy. Minden jó, mert ő készítette. Minden tökéletes, amihez hozzá ér. Mert ő maga olyan, mint egy földre szállt angyal. Egy csodálatos mosollyal megáldott angyal.
– Nem vagy éhes?
Hát lehet erre nemmel felelni? El lehet utasítani? Elutasítani ezeket a csodaszép óceánkéken ragyogó szempárokat? Nem. Képtelen lennék rá. Ha azt kérné hogy öljem meg maga még arra is képes lennék. Talán erre mondják hogy a szerelem vak.. meglehet valóban. De érte megtenném.
- Dehogynem.
Felé hajolok és egy apró puszit lehelek ajkaira. Inkább a szája szegletébe mintsem rá, aztán erős leszek és elhúzódom tőle. Kezem az övébe kulcsolódik, s noha immár van köztünk egy kevés hely, azért a karom hozzáér az övéhez.
- Mi a menü?
Kíváncsi vagyok mit alkotott. Nem vagyok kimondottan éhes, de tudnék enni. Igazából bármit mond, semmi nem érdekel igazán és mégis minden fontos, mert ő mondja. Mosolyogva figyelem őt, miközben lassan elindulunk az étkező felé, ahol már a szépen előkészített asztal vár minket.
Naplózva


Lyana La Clair
[Topiktulaj]
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #17 Dátum: 2019. 02. 01. - 10:40:01 »
+1




MATHIAS

Hátrébb léptem Mathias férfias illatának vad öleléséből. Egész testem remeget még a szenvedély fűtötte őrült ritmustól, amit a szívem diktált. Csak egy hajszál választott el attól, hogy máris engedjek neki. Meglehet egy ostoba kislány gondol csak olyanokat, hogy az esküvője napjáig tartogatja magát… bennem még is ez a meggyőződés égett mióta csak az eszemet tudtam. Anyám is ezt verte belém, akárhányszor belém szeretett egy helyes fiú és én szívem szerint elmentem volna a kért találkozóra. Ebbe már nem szólhatott bele, csak az én döntéseimen múlt minden. Én mégis hátrébb léptem tőle.
Butaság volt talán ez az egész. Butaság volt az ételre terelni a szót, ami bizonyára olyan rosszul sikerült, mint a muffinok. Ráadásul nem is voltam különösebben éhes. A szívem vadul kalapálva jelezte, hogy visszavágyna Mathias karjaiba. Az apró pusziba finoman sóhajtottam bele. Szerencsére ő ellépett tőlem és éppen csak a kezemhez ért. Ez is persze elég volt, hogy táplálja azt a lángot.
Finoman túrtam bele szőke tincseimbe, hogy a helyükre igazítsam őket. Lágy mosollyal pillanatottam Mathiasra, aztán finoman simítva végig az ujjain, kihúztam magam után a konyha irányába.
– Örülök, hogy éhes vagy. Tudod, nagyon sokat szenvedtem ma a konyhában. – meséltem neki kicsit viccelődve. – Nem könnyű ám ilyen sarkakon ácsorogni…
Persze, hogy nem voltak egésznap rajtam a cipők. Az utolsó pillanatban bújtam csak bele a szandálba, hogy még kecsesebbé tegyem vele az alkatomat. Addig csak mezítláb futkároztam a fürdő és a konyha között, szinte pánikba esve a muffinok láttán. A vacsora többi részéről nem is beszélve.
– Egy kis Beef Bourguignon-t készítettem. – Válaszoltam tökéletes, franciás kiejtéssel. – Vörösboros marharagú… anyám receptje alapján, nem mintha sokat főzött volna. Ezt az egy ételt tudta elkészíteni. – Nevetgélve beszéltem.
Mathias nem tudott sokat a családomról, fele annyit sem, mint amennyit én tudtam az övéről. Kicsit olyan volt, mintha nekem nem is lenne senkim ezen a világon… holott volt anyám. Sosem volt felhőtlen a kapcsolatunk, őt egész életében a féltékenység hajtotta, ha csak rám pillantott.
– Ülj le! – mutattam az asztalra. Már szépen megterítettem a csodálatos fehér porcelánnal, az ezüst étkészlettel és persze ott várakozott egy üveg vörösbor, ami tökéletesen illet a menühöz. Talán az volt a vacsora fénypontja, mert abban biztos voltam, hogy a főztöm sok örömöt egyikünknek sem fog okozni… nem véletlenül féltem még csak belekóstolni is. Így, amit alkottam az lényegében mindkettőnknek meglepetés lesz.
– Mindjárt hozok mindent… – Pusziltam meg finoman az arcát. Elvittem a tányérokat, hogy a konyhában tegyem rá a krumplipürét és a ragut. Egy kicsit bizarrul festett az utóbbi, de azért igyekeztem nem elbőgni magam és felemelt fejjel visszasétálni az asztalhoz.
– Parancsolj. – Tettem elé és én is leültem a saját tányérom fölé. Óvatosan túrtam bele az ételbe. Furcsa kis íz világa lett, de a hús legalább megpuhult. – Bocsáss meg… nem tudok egyáltalán főzni… – Zavartan tettem le a villát. Minden erőmet be kellett vetnem, hogy ne kezdjek el tényleg sírni.
Naplózva

Mathias Montrego
Griffendél Godrik Akadémia
***


elsőéves sárkánykutató

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #18 Dátum: 2019. 02. 07. - 22:01:35 »
+1

zene: EC - If only you knew how much I love you


’Amit szemeddel sejtesz,
kezeddel fogd meg azt.
Akit szivedbe rejtesz,
öld, vagy csókold meg azt!'





A lakás tagadhatatlanul illik Lyanához. Maga az épület kívülről is impozáns, de bent a belső terek, a dekoráció mind-mind az ő ízléséről tanúskodnak. Igazából meglepő, hogy mennyire hamar otthon érzem magam és mennyire hamar ki is ismerem magam itt, mintha csak naponta járnék ide. Pedig most látom életemben először. Olyan ez is, mint ő. Ez a nő már az első percben rabul ejtett, már az első pillanattól kezdve tudtam, hogy közös utunk van, közös céljaink lesznek és összetartozunk. Tudtam, hogy ismerem. Talán egy másik élet, másik kor, másik jelen következményének köszönhetően, de ismerem. És mégis tud újat mutatni, nem kevés meglepetést okozni. És mellé gyönyörű. Olyan gyönyörű, mint még soha senki.
– Örülök, hogy éhes vagy. Tudod, nagyon sokat szenvedtem ma a konyhában.
Elmosolyodom a szavain és a félig evetős hangnemén. Tetszik az önfeledt jókedve, ez az oldala az, amelyet eddig nagyon ritkán láttam. Talán csak egyszer igazán. Amikor táncolt.
Szilveszterkor elnézve őt, a mozdulatait, a kecsességét tudtam, boldog. Igazán boldog. Most valamiért az az érzés kerít hatalmába hogy ugyanolyan boldog ha nem is pont úgy, és hogy ezt én váltottam ki.
– Nem könnyű ám ilyen sarkakon ácsorogni… 
Tekintetem levándorol a cipőre és felhúzom a szemöldököm. Most tűnik csak fel, hogy valóban magassarkúban billeg, holott tulajdonképpen totálisan felesleges. Így is úgy is gyönyörű, s bár a ruhájához tökéletesen passzol engem az sem zavarna ha mezítláb rohangálna..  azonban félek, ha szóba hozom megorrol rám. A nőknek fontos az előkészület, fontos a sok apró részlet és meglehet ez is olyan, amit én férfi ésszel jobb ha nem is akarok felfogni.
- Tökéletesen gyönyörű vagy.
Inkább csak bókolok, bár még egyszer lesandítok a lábbelikre, amikben Lya tipeg. Hogy képes ilyen magasan egyensúlyozni? Hihetetlenek ezek a nők!
– Egy kis Beef Bourguignon-t készítettem. Vörösboros marharagú… anyám receptje alapján, nem mintha sokat főzött volna. Ezt az egy ételt tudta elkészíteni.
Az asztal uralja az egész étkezőt. Gyönyörű, ami nemcsak a hófehér terítőnek köszönhető, hanem az elegáns és valószínűleg kényelmes székeknek is. Nem olcsó darab egyik sem, sőt, feltehetőleg antik, értékes darabok. Ki is próbálom, ahogy hellyel kínál. Csalódást persze nem okoz semmi sem. Az apró puszira lehunyom a szemem és kiélvezem a közelségét. Kósza másodperc csupán s már itt sincs, de mégis.., megőrzöm magamban ezt is, addig mindenképp míg vissza nem tér vagy talán akár tovább..
Lya valóban kitett magáért, mikor a képére formálta a lakást. Egyedi atmoszféra lengi be, aminek a közepén ott van Ő, tündöklően. Talán az illata vagy az egész lénye, de teljesen magába szívja a hely a jelenlétét. Érzem, hogy beletett egy darabot ide a saját lelkéből. Én pedig az illatát és vele együtt az emlegetett marharaguét, ami nekem hoz és persze magának.
– Parancsolj.
- Köszönöm.
A tányér halkan koppan az asztalon előttem, és megvárom míg ő is helyet foglal. Kezem a borosüvegért nyúl, kérdés nélkül bontom meg. A nedűnek úgysem árt ha levegőzik kissé, hogy kijöjjön a testes íz, ami a hús mellé kifejezetten érzékletes lesz. Figyelem a lány minden kósza mozdulatát, miközben gondosan töltök a poharakba, úgy, hogy véletlen se piszkítsak össze semmit sem.
Az első falat után tudom, hogy Lyana nem a konyhaművészet nagyasszonya. De ettől függetlenül a hús puha és jól átsült, igazából majdnem annyira tökéletes, ahogy alapvetően is szeretem. A kissé megbarnult és túlsült zöldség nem menti meg a helyzetet, sőt kifejezetten talán azzal van a legnagyobb probléma, de jobbára nem neheztelhetek rá. Én magam fele ilyen jól nem produkálnék, pláne ilyen nehéz receptet.
– Bocsáss meg… nem tudok egyáltalán főzni…
A hangszínéből rögtön kiérzem az elkeseredettséget. Tudom, hogy csalódott, s ezt erősíti meg a lehajtott fej, a szomorúan elrévedő tekintet. Ujjaimból kicsúszik a villa, halkan koppan a tányér szélén míg az én kezem Lya felé nyúl. Kezem ráfondóik az övére, remélve hogy ezzel magamra vonom óceánkék íriszeit.
Jajj anyám, csak ne sírjon!
Nem tudok mit kezdeni a sírással. Sose tudtam. Ha B el akart érni valamit, márpedig rohadt akaratos egy húgom van, akkor pontosan nagyon jól tudta, hogy kell előcsalni az óriási könnyeket. És olyankor gond nélkül el is érte a célját, mert mindenbe belementem, csak hagyja abba.
Most sincs ez másképp. Nem akarom Lyanát szomorúnak látni. Nem akarom, hogy sírjon, mert nem tudok mit kezdeni a könnyeivel. Szégyen vagy nem, de a menekülés kényszerérzete fog el. Úgy kell meggyőznöm magam, hogy ne pattanjak fel és rohanjak ki az ajtón. 
- Ugyan Lya, hisz ez nagyon finom. Jó, oké, lehet a zöldségek kicsit túl sok fényt kaptak... de hidd el... addig jó míg kettőnk közül te főzöl.
Elvigyorodom, remélve hogy a saját főzőképességem lebecsmérlése legalább kicsit enyhít az ő lelkén. Idő közben szabad kezemmel felé nyújtom a poharat. Ha más nem az alkohol mindig segít leküzdeni a nagy döccenőket.
- Az idők végezetéi szeretném a félresikerült főztjeidet kóstolni...
Félhangosan mondom mindezt, remélve hogy érti mire célzok. Hogy ugyan vicces, és vidításnak szánom, de azért van benne némi komolyság is. Mert az idők végezete egy beláthatatlan pont és én még azon túl is vele akarok lenni. Ha lehetne, akkor örökké...
Naplózva


Lyana La Clair
[Topiktulaj]
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #19 Dátum: 2019. 02. 27. - 10:14:50 »
0




MATHIAS

A nappaliban töltött idő olyan tökéletes volt. Az asztalnál azonba, mintha minden megváltozott volna. Már nem éreztem ugyanazt a meghittséget, csak a saját bénaságom eredményét láttam a tányéromban heverni… na meg az övében is. A Beef Bourguignon talán túl nehéz volt kezdésnek. Tudom, hogy anyám most valami olyasmit mondana, hogy: Lyana, egy úrinő nem főzi saját kezével az ételt. Csakhogy éppen azért jöttem el otthonról, hogy új életet kezdjek… ne csak a szolgálók sürgölődjenek körülöttem. Igazi nő akartam lenni, aki egyszerre erős és finom. Azonban ott ülve az asztalnál azt éreztem, erre nem leszek képes.
Lettem a villámat és zavartan ejtettem ölembe a karjaimat. Gombóc nőtt a torkomban és már-már attól féltem, hogy menten elsírom magam a sikertelenségtől. A bennem élő kislány nem volt képes elfogadni a veszteséget és azt méltósággal viselni. „Egy úrinő nem sír mások előtt, Lya!” Anyám hangja megint kegyetlenül csendült bennem, emlékeztetve arra a napra, amikor kislányként megpróbált helyre tenni. Éppen egy estélyen voltunk és megtiltotta, hogy a süteményekből egyek, én meg persze őrült zokogásban törtem ki.
Ugyan Lya, hisz ez nagyon finom. Jó, oké, lehet a zöldségek kicsit túl sok fényt kaptak... de hidd el... addig jó míg kettőnk közül te főzöl.
Megpróbáltam mosolyogni, de megremegtek az ajkaim. Lehajtottam a fejemet, hogy a frissen manikűrözött körmeimre pillantsak, amin erőtlenül szorongatják pasztellszín szoknyám anyagát. Annyira készültem és annyira elrontottam. Nyeltem egyet, hogy elnyomjam magamban a sírást, majd a poharamhoz nyúltam és én is megemeltem felé. Igazán édes és kedves volt, hogy megpróbált vigasztalni, ezért ismét megpróbálkoztam az arcomra varázsolni a szokásos Lyana mosolyt.
Az idők végezetéi szeretném a félresikerült főztjeidet kóstolni...
Hát csak kitörtek azok a könnyek. Ám ezúttal nem a szomorúságtól, hanem a meghatottságtól. Nem tudom, miért mondott ilyeneket, de mintha a bennem várakozó szavakat fogalmazta volna meg. Máris elhatároztam, hogy beszerzem az összes francia szakácskönyvet, amit csak kapni lehet… mert egy élet csak elég lesz arra, hogy elkészítsek egy tökéletes vacsorát, legalább egyszer. Furcsa, hogy kislányként romantikus szerelemre, megmentő hercegre és tökéletes, kecses táncmozdulatokra vágytam. Húsz éves fejjel azonban csak egy kívánságom volt: Mathias.
– Gondolod az örökkévalóság elég lesz arra, hogy megtanuljak főzni? – kérdeztem kissé aggódva és megtöröltem a szemeimet a szalvéta szélével. Csak ezután kortyoltam egy jó nagyot az italból, hátha az megnyugtat.
Az asztal alatt a lábammal felé nyúltam. Finoman cirógattam végig a nadrágján. Végre el is mosolyodtam őszintén. Jó érzés volt tudni, hogy ő is akar engem, nem csak én vágyom rá ennyire nagyon. Lehetett volna ez a nap egy alkalom, amikor megkap és eszünk egyet együtt… de nem, neki is többet jelentett. A szívem máris hevesebb ritmusra váltott a boldogságtól.
– Sütöttem muffinokat is, de azt hiszem nem éppen tökéletes a sütőm. Csak négy sült meg rendesen. – magyaráztam, már kevésbé zavartan. – De szépen feldíszítettem őket cukormázzal.
Megvártam, míg befejezi az evést. A húsból én is ettem egy-két falatot, hátha megnyugtatja az izgatottságtól kissé fájó gyomromat. Aztán összeszedtem a tányérokat és már varázslattal irányítottam be a szobába a rózsaszín muffinokat.
– Ne tévesszenek meg, vaníliás mindegyik, a krém pedig epres. – Lelkesen meséltem, ezúttal direkt mellé húztam a székemet, hogy tenyerem finoman a combjához simuljon. Majd a krémhez nyúlva egy kis pöttyöt simítottam az ajkaira. – Nem tudom, lehet-e még édesebb a csókod… – Suttogtam és odahajoltam, hogy összeolvasszam ajkainkat egy újabb csókba.
Naplózva

Mathias Montrego
Griffendél Godrik Akadémia
***


elsőéves sárkánykutató

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #20 Dátum: 2019. 03. 12. - 18:25:54 »
+1

zene: EC - If only you knew how much I love you


’Amit szemeddel sejtesz,
kezeddel fogd meg azt.
Akit szivedbe rejtesz,
öld, vagy csókold meg azt!'





Figyelem mogyoróbarna íriszeimmel a kecses mozdulatát, ahogy a borospoharáért nyúl. Mint minden, ez is tökéletes. A pohár íve, a benne gyöngyöző ital, a lány kecsesen ráfonódó ujjai, melyek nem szorítják csak szelíden tartják. Az, ahogy megemeli az ajkához hogy ezzel is kissé megnyugtassa magát...
Egyszerűen festményien szépnek látom. Olyan ideálisnak mint még soha senkit. Korábban persze talán nem így gondoltam volna.. végtére is azt hittem tudok bármit is a szerelemről. Az azonban csak tompa utánzata volt mindannak, amit Lyana La Clair iránt érzek. Most már jól tudom.
– Gondolod az örökkévalóság elég lesz arra, hogy megtanuljak főzni?
Nem tudja a könnyeit tovább tűrtőztetni. Egyszerre megjelennek s lassan gurulnak végig porcelánsima bőrén.
Ösztönösen megrettenek. Sose tudtam mit kezdeni a síró nőkkel. Nem vagyok szakértője a témának és rendre nem hogy javítok, egyenesen rontok a helyzeten. Én most sem akartam megríktani őt... eszembe se volt. Egyszerűen csak tényleg vele akarok maradni ameddig csak lehet, már persze ha nem sír itt nekem...
- Öhm... persze! Gondolom...
Az addigi mosolyom és vele a jókedvem is tovaszáll. Csak a mérhetetlen aggodalom marad, hogy megbántottam a másikat nem is kicsit és ezt valahogy helyre kellene hozni. De hogyan?
B a szakértője a női szíveknek. Számomra túl bonyolultak és komplexek. Minden túlzottan túlgondolt és felnagyított. És most is csak aggódva pislogok, hogy hát ezt szépen elbasztam... Már megint.
– Sütöttem muffinokat is, de azt hiszem nem éppen tökéletes a sütőm. Csak négy sült meg rendesen. De szépen feldíszítettem őket cukormázzal.
Meglep a hirtelen folytatás és bennem is reked a válasz. Elmosolyodom. Lya valóban nagyon le akart nyűgözni ha a hús után még süteménysütésre is adta a fejét.
Elnézem, ahogy int a pálcájával mire az említett édesség kisasszézik a konyhából. Ha valamiben, hát a háztartási bűbájokban legalább tökéletesen helyt áll. Nekem lehet még ez se menne.
– Ne tévesszenek meg, vaníliás mindegyik, a krém pedig epres.
Örömmel bólintok a szavaira miközben a kevésbé odakozmált muffinok landolnak az asztalon. A lányhoz esnek közelebb ő pedig készségesen felém tartja miután egy kissé áthelyezi magát a közelembe a székkel.
Csak egy kis krém kerül a számra, ami valóban azt a finom epres ízt ígéri, amit a lány is emlegetett, de engem már rég nem a süti köt le. Ott van Lyana illatta, a selymesen puha, súlyos púder, ami annyira ő, annyira eleven, annyira élénk, annyira kecses és kifinomult hogy belesajdul a szívem. A szőke hajtincsein a fény játszik és nehezen állom meg hogy ne túrjak a hajába. Hogy ne hajoljak oda, ne suttogjak a fülében, ne csókoljam meg...
Csak a gyönyörű végtelen kék szemeibe nézek és ennyi elég hogy megint elvesszek, mint egy kisgyerek az óceánon...
– Nem tudom, lehet-e még édesebb a csókod…
Halk, szelíd suttogás ez, de mégis kihívás. Nem az a kacér, hanem őszinte. Olyan őszinte és olyan vágyakozó mint ami ott tombol bennem. Nem mondok semmit erre, mert totálisan fölösleges. Visszavághatnék akár azzal, hogy próbálja ki, vagy majd meglátjuk, de egyszerűen itt és most nem évődni vagy csipkelődni akarok vele, hanem megadni neki mindent és bármit, amit kíván.
Ujjaim szelíden siklanak fel az arcára. Két tenyeremmel mint egy kelyhet fogom meg az arcát. Hüvelykujjammal felitatom a könnycsíkot, hogy ne rondítsa el az összképet. Pedig még így is szép... Ó de mennyire hogy az.
Egy végtelen percig még várok, aztán szelíden követelve őt húzom magamhoz. Nem, nem csak csókolom, hanem egyszerre az ölembe is húzom ha engedi. Érezni akarom őt, minden porcikáját, minden egyes sóhaját és hallani a nevetését. Ajkaim táncba hívják az övét remélve, hogy ölelésem melegében leveti a konyhaművészet oltárán elkövetett barbárság minden rossz érzését. Mert rohadtul nem érdekel hogy főz... arra ott vannak a házimanók. Ő táncosnő. Ő előadóművész. Ő nő. Nem rabszolga...
Hát csak csókolom minden szenvedéllyel és minden mámorral, ami iránta bennem él. S mikor nagysokára elhúzódom tőle hogy levegőhöz jussak szelíden zihlálom, mintha egy maratont futottam volna le. Nehéz megállni hogy ne akarjak többet és az az úriember maradjak, akit ő akar magának.
- Nem érdekel hogy főzöl, mit sütsz vagy mit nem tudsz. Ha mellettem vagy nem számít. Mert tökéletes vagy. Én pedig totálisan beléd szerettem. Már ott, akkor... a teraszon.
Hát igen, végre kimondtam, ami már régóta köztudott volt. Tudta ezt Elliot, tudta ezt Blaire, tudta ezt talán a fél világ. Csak ő meg én nem. És most... most már mindketten tudjuk. Én biztosan.
Naplózva


Lyana La Clair
[Topiktulaj]
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #21 Dátum: 2019. 04. 07. - 09:06:27 »
+1




MATHIAS

Ahogy Mathias meleg ujjai végig simítottak az arcomon végig sikló könnycsepp nyomán, a szívem még erősebben kalapált. Tudtam, hogy most vagyok jó helyen… hogy tenyere finom simítás az, amire igazán szükségem volt. Anyám hangja, ha még sipítozott is volna a fejembe, hát tökéletesen elnyomta minden szenvedély, ami ott feszült közöttünk. Már nem számított, hogy nem vagyok úrinő. Nem is igazán akartam az lenni. Nő akartam lenni, aki szerelmes, aki főz, aki takarít, aki a barátnőivel vásárol vagy kávézik és a Szombati Boszorkányt olvasva kávézgat hétköznap.
Hagytam, hogy magához húzzon. Kecses mozdulattal ültem át az ölébe. Ujjaim önkéntelenül is végig simítottak az izmos mellkason, a széles vállakon. Jobban vágytam az érintéseire, mint valaha… még ha az nem is volt helyes részemről. Egy ígéretet tettem az anyámnak annak idején, amit betartani is terveztem. Éppen egy idősebb milliárdos udvarolt nekem, én pedig örömmel fogadtam az ajándékait. Azt hiszem, attól olyan különlegesnek éreztem magam. Felvettem a drága ékszereket, kitettem a hatalmas virágcsokrokat a szobámba… de valójában sosem akartam viszonozni a közeledését. Anyám tudta ezt, mégis egy nap beült a szobámba. Lehuppant a világos, rózsaszínes ágytakaróra és szőke tincseivel babrálva, rám sem nézve bökte ki: „Akárhogy is döntesz a férfiakkal, legalább ne add meg nekik magadat az esküvőig… akkor rád fognak unni és eldobnak mielőtt még komolyra fordulna a dolog.” Talán igaza volt, talán nem, mégis lassan bólintva értettem egyet vele. Akkor még nem gondoltam, hogy ennyire fűteni fog valaha is a vágy… persze meg sem fordult a fejembe, hogy majd szerelmes leszek. Akkoriban még csak halovány reménynek tűnt az egész. Senki sem mondta, hogy lehet ilyen szenvedéllyel csókolni, ilyen vad érzésekkel ölelni és bújni. A szívem egyre hevesebben kalapált, de nem számított, csak csókoltam és csókoltam, míg el nem húzódtunk, hangosan kapva levegő után.
– Nem érdekel hogy főzöl, mit sütsz vagy mit nem tudsz. Ha mellettem vagy nem számít. Mert tökéletes vagy. Én pedig totálisan beléd szerettem. Már ott, akkor... a teraszon.
Ujjaim ezúttal a borostáján cirógattak végig. Imádtam még azt is érinteni rajta. Férfiassá tette a kora ellenére. Valójában minden tetszett rajta, holott egész életemben azt hittem, hogy majd idősebb férfiak fognak üldözni a szerelmükkel… és őket fogom választani. De nem. Mathias még fiatalabb is volt, mégis olyan erők dolgoztak benne, amiktől képtelen lettem volna már elszakítani magamat.
Azt hiszem akartam, méghozzá örökre. Ettől a felismeréstől pedig ismét elmosolyodtam, habár a megállapítás nem volt valójában újdonság. Hiszen már odabent, a szobában is éreztem hasonlót.
– Azt hiszem, én is hasonlóan éreztem. – Suttogtam az ajkainak, majd finom puszit nyomtam rájuk. Ujjaim elvesztek tincsei között. A csók egyre mélyebb lett megint, egyre szenvedélyesebb… és csak azért húzódtam el, hogy végig pusziljam az arcát, a fülét, a nyakát. Közben pedig a hatalmába kerített az illata, a belőle áradó melegség.
– Ezt nem volna szabad… – Mondtam az ajkainak. – Az anyámnak megígértem, hogy csak az esküvő után… fogom… – Tettem hozzá kissé remegő ajkakkal. Arcomat egészen hozzá nyomtam. Homlokom a nyakának simult. Így próbáltam meg kikeveredni a vörös ködből, ami rám szállt.
Naplózva

Mathias Montrego
Griffendél Godrik Akadémia
***


elsőéves sárkánykutató

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #22 Dátum: 2019. 04. 26. - 23:26:45 »
0

zene: EC - If only you knew how much I love you


’Amit szemeddel sejtesz,
kezeddel fogd meg azt.
Akit szivedbe rejtesz,
öld, vagy csókold meg azt!'





Nem tudom mi részegít meg jobban. Az illata, a belőle áradó ártatlanság, a kedvesség, a bujaság, a féktelen naivitás vagy mindez egyszerre. Kecsessége páratlan és evidensen tetszik, hogy nem kéreti magát ha arról van szó, hogy a közelembe kell szegődnie. Valahol ez kicsit sem Lyanás, kicsit sem Miss La Clair-es, de hát most talán ő is és remélhetőleg én is levetkőztem azokat a béklyókat, amikbe a társadalom skatulyáz minket. Csak egy nő és egy férfi ül itt, egymás szemébe nézve, egymásnak ki nem mondott ígéreteket téve és remélve, a holnap nem jön el, mert a ma épp eléggé tökéletes.
Nem igazán fogom fel mit is suttog nekem a lány, mert leköt az érzés, ahogy a hajamba túr kecses, finom hosszú ujjaival. Elfog a vágy hogy újra megcsókoljam szenvedélyesen, de megállom hogy ő kezdeményezzen, és ő mindössze csak egy szelíd kis puszit ad, de ez még így is olyan, amibe a szívem valahol beleremeg. Ó igen, nagyon is érző lány vagyok, bármennyire is igyekeztem ezt világéletemben jól titkolni.
Egyedül talán csak Blaire tudta az igazat, vagy meglehet mindenki más is sejtette, de jellegzetesen nem törődtek vele. Akárhogy is, Lya esetében cseppet sem bánom hogy megmutatkozik. Nincs mit ezen szégyellni és igazából valahol még nekem is kihívás, hogy megismeri egy másik énemet, egy másik jellemvonásomat.
Csakhogy őt cseppet sem ez igazgatja igazán. Ő kezdeményez azzal, hogy ajkaimról szép ívű szájával elvándorol a fülemhez, majd onnan le a nyakamhoz beterítve bőrömet aprócska édes csókok halomjával.
Egy sóhaj szakad fel ösztönösen belőlem, mert már csak a tudat is örömmel tölt el hogy vele lehetek, nemhogy az, amit itt művel. Ujjaim önmaguktól kezdenek finom táncot lejteni a testén. Végigsimítok a karján hogy libabőrös legyen, a hátán hozzá-hozzáérve mézszőke hajához, majd végül a derekán és a csípőjén. Itt megállapodok, mert már épp magamhoz tervezném húzni mikor  a szavak megállítanak.
– Ezt nem volna szabad… Az anyámnak megígértem, hogy csak az esküvő után… fogom…
Egy pillanatig kivárok és gyönyörű óceánkék íriszeibe tekintek. Valóban ezt akarja? Valóban így gondolja? Ostoba ígéretekhez kötötte a fél életét és teszi ezt még most is? De ki vagyok én, hogy tisztem legyen ezt felülírni?
Talán máshogy gondolkodnék én is hanem éltem túl volna mindazokat, amiket. Talán megmaradtam volna annak akinek. Talán máshogy értékelnék mindent. De nem ez a helyzet. Elllenben nem akarok semmit sem erőltetni. Volt rá már példa, hogy megpróbáltam az esetében és annak csúfos kudarc lett a vége. Lassan tanulok, szent igaz, de mégis csak tanulok. Nem követem hát el ugyanazt a hibát.
Elmosolyodom szelíd kedvességgel, miközben egy picit felé hajolok és úgy suttogom a választ, mintha csak a világ legnagyobb titkát osztanám meg vele.
- Nos, akkor várnunk kell az esküvőnkig.
Cinkos vigyorral simítok azért végig a derekán, remélve hogy legalább álmaiban piszkos dolgokat fog tenni és azt is velem, majd egy gyors csókot követően megemelem és visszateszem arra a székre, amelyről jött.
Ha nem akar semmit valóban akkor úgyis készségesen hagyja magát, ha pedig mégsem akkor biztos vagyok benne, hogy megtalálja a módját hogy megállítson.
Bárhogy is legyen elgyönyörködök a szép metszésű arcában, a selymes bőrében, a tökéletes kis pisze orrában és az édes mosolyában.
Ösztönösen simítok ki egy tincset az arcából és adok egy csókot az orcájára miközben a fülébe suttogom a fájdalmas tényt.
- És ez esetben azt hiszem jobb, ha lassan elköszönök.
Nem igazán akarok menni. Szívesebben maradnék vele még úgy is hogy csak fekszünk egymás mellett és alszunk. De a becsületesség és az illem úgy kívánja hogy mindez ne eshessen meg. Én pedig mindent meg akarok adni Lyanának, kezdve azzal hogy ha kell, hát az idők végezetéig várok rá. Mert ő az a nő, akiért megéri. Piszkosul megéri.
Naplózva


Lyana La Clair
[Topiktulaj]
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #23 Dátum: 2019. 04. 30. - 18:53:46 »
0




MATHIAS

Lyana, nem vagy eszednél! Ezzel a gondolattal szúrtam le magam, amikor kinyögtem azt az eszement hülyeséget. Talán el lehetett volna még húzni azt az egészet, anélkül, hogy ilyen nyíltan kimondom anyám kérését. Az elmúlt év amúgy is a tökéletes bizonyítéka volt annak, hogy semmiben sem hallgattam rá. Aligha nevezett volna már úrinőnek. Elszöktem, kétkezi munkával keresem a pénzem és a kösztudatból is egyre inkább elkezdtem kikerülni. Volt száz meg száz balerina az egész világon, aki előtérbe került azóta… és ez így volt jó. Egy hatalmas teher került le a vállaimról, talán ezért is ment most minden sokkal olajozottabban Mathiasszal. Én rávágytam és ezt már fel is tudtam vállalni, nem voltak meg a régi kötöttségek. Az hiszem, ilyen lehet a valódi szabadság érzés.
Közelebb hajolt hozzám. Megint érezhettem az illatát, ő meg láthatta, ahogy kicsit kipirul az arcom. Meg is remegtem… még sosem beszéltem ilyen dolgokról senkivel. Igazából a testi együttlét nem is került szóba még eddig, hiszen akik udvaroltak is nekem, eltűntek, mielőtt még történhetett volna hasonló. Mindig gyanítottam, hogy anyám keze van a dolgok hátterében, de nem mertem rákérdezni. Most mégis hálás voltam, amiért erről a kapcsolatomról semmit sem tud. Azt sem mertem volna bevallani neki, hogy Mathias miatt választottam Londont.
Nos, akkor várnunk kell az esküvőnkig.
Ahogy azokat a szavakat lehelte, megborzongtam. Valójában mindennél jobban vágytam rá, de féltem, hogy annak súlyos következményei lennének. Talán ezért sem jó, ha az ember felnőtt koráig vár. Túl sokat gondolkodik és nem adja át magát az ösztönei irányításának. Legalábbis velem mindenképpen ez volt.
A finom csók után óvatosan emelt vissza a székbe, ahol ültem. Éreztem, milyen erős… eddig ilyet sem éreztem még egyetlen férfitól sem. Azt hiszem, ez az, amikor az ember lánya biztosan tudja: mellette nem érheti baj. Ebbe a felismerésbe beleborzongtam, a szívem megint nagyot dobbant, jelezve: most már meg kell tartanom Mathiast. Olyan volt ez, mintha valaki tükröt állítani az ember elé, hogy életében először lássa meg saját, igazi valóját. Az én valódi énem csakis Mathias mellett létezhetett.
Újabb apró puszit kaptam az arcomra, majd a fülemen éreztem meg a leheletét. Ujjai melegsége már egészen el tudta volna venni az eszemet, ahogy a hajam közé túrt, ha nem lettem volna valóban úrinő.
És ez esetben azt hiszem jobb, ha lassan elköszönök. – Súgta. Én pedig lassan bólintottam, beleborzongva ajkai értintésébe.
Elhúzódtam tőle, hogy a barna szemekbe nézhessek. Lágyan elmosolyodtam, végig simítottam még egyszer a karján, aztán egyszerűen felpattantam. Jobb volt egy kis távolság, mielőtt engedek az őrülten doboló szívemnek.
– Szóval szerinted lesz esküvőnk? – kérdeztem, nem komolyan, inkább csak játékosan. Megfogtam a kezét, összefűztem az ujjainkat, úgy húztam az előszoba felé, hogy még egy búcsúcsókban összeforrjunk, mielőtt kilépne az ajtón. Óvatosan húztam ott magamhoz és simítottam végig a hátán. Közben ajkaimat az övéhez tapasztottam. Már nem is éreztem, mennyire fájt a lábam a kényelmetlen cipőbe. Nem számított az elrontott étel… csakis ennek az estének az ígérete.
– Nagyon örülök, hogy ma eljöttél… – Suttogtam most én az ajkainak a szavakat. – Legyen csodás éjszakád.
Naplózva

Mathias Montrego
Griffendél Godrik Akadémia
***


elsőéves sárkánykutató

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #24 Dátum: 2019. 05. 05. - 12:07:58 »
+1

zene: EC - If only you knew how much I love you


’Amit szemeddel sejtesz,
kezeddel fogd meg azt.
Akit szivedbe rejtesz,
öld, vagy csókold meg azt!'





Hirtelen áll fel, olyan hirtelen, amire nem is számítok igazán. Talán mert én akartam beelőzni, ténylegesen jelezve, tiszteletben tartom a döntését. Így most elfog az a kellemetlen érzés, hogy olyan, mintha ő maga akarna kirúgni, ráadásul páros lábbal. S hiába tudom ez valójában nem így vagy, vagy nem teljesen így, mégis... kelletlenül követem a példáját. Végigpillantok rajta, majd róla tekintetem az asztalra siklik. A tányérok ott hevernek mosatlanhegyek vannak gondolom a konyhában is. Segíthetnék rendet rakni, ennyivel igazán tartozom... csakhogy félő, akkor sem lesz kellemesebb a búcsú vagy egyszerűbb. Na meg alapvetően is a háztartási bűbájok nem az erősségeim.
– Szóval szerinted lesz esküvőnk?
Meglepve pillantok Lyanára. Nem értem hirtelen a kérdést, hisz az előbb én magam viccelődtem ezzel. Talán máris tervezne valamit? Aztán pillantásom találkozik az ő huncutul megcsillanó tengerkékjeivel és rájövök, csak cukkol. Vagy csak eljátszik a gondolattal.
Nagyon helyes, ezt végül is szabad teljes mértékben.
- Hacsak nem találok addig valakit, aki jobban táncol és főz mint te!
Elnevetem magam, mert ennek az esélye egyelő kb a nullával, ráadásul tőle szebbet sem igen lehet találni az egész brit szigeteken.
Persze ettől még húzom a nyakam és az ajtó felé indulok, mert lehet kapok tőle egy jól irányzott fülest a szemtelenségemért.
- Maradjak segíteni?
Torpanok meg amikor a kabátért nyúlok. Az illem azért mégis csak illem. És ha más nem hát szégyen szemre mugli módra is képes lennék sikálni az odaégett fazekak alját, csak azért mert róla van szó.
A szelíd fejrázásból viszont hamar megállapítom vagy nem akarja vagy talán fél, esetleg mindkettő. Így hát csak bólintva veszem tudomásul a tényállást és kapom magamra a ruhadarabot. Kint talán már elállt az eső, de még ha nem is, baromira lehűlhetett a levegő.
– Nagyon örülök, hogy ma eljöttél.
Elmosolyodom, ahogy felém lép búcsúzóul és még most is képes egészen belesimulni a karjaimba.
- Én köszönöm a meghívást!
Ugyanúgy, ahogyan ő én sem kezdeményezek, mindössze kezem a derekán simít végig. Ajkaim pedig szemtelenül ugyanolyan távolságra maradnak az övétől, és ugyanúgy csak suttogom a választ ezzel is fokozva a másik hangulatát.
– Legyen csodás éjszakád.
Nehéz erre nem reagálni. Nehéz erre az édes lágyságra nem csókkal felelni, de valahogy mégis sikerül megállnom. Csak ujjaim csúsznak Lya procelánarcára végig az arccsonton át le, az ajkaihoz. Szelíden simítok végig rajtuk majd hajolok egészen közel, de végül csak csók nélkül suttogom ajkaiba a választ.
- Neked is.
Aztán elengedem és feltépem az ajtót. Muszáj kijutnom mihamarabb, mert ha nem akkor túlfeszítem a húrt és annak nem lesz jó vége. Egy gyors kacsintás kíséretében hagyom magára a lányt és trappolok le a lépcsőn. Mázlim van, az idő tényleg brutálisan lehűlt és nem is bánom most. Végre kiszellőzik a fejem, ha már a hevesen dobogó szívemre ez nincs hatással.


Köszönöm a játékot!
Naplózva

Oldalak: 1 [2] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2020. 09. 10. - 17:57:51
Az oldal 0.111 másodperc alatt készült el 40 lekéréssel.