+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Felnőtt varázslók
| | | |-+  Elliot O'Mara (Moderátor: Elliot O'Mara)
| | | | |-+  A villantó
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] 2 Le Nyomtatás
Szerző Téma: A villantó  (Megtekintve 316 alkalommal)

Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Elérhető Elérhető
« Dátum: 2018. 09. 06. - 13:01:40 »
+1

London,
Villantó megálló



1999. szeptember
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Elérhető Elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2018. 09. 06. - 13:04:32 »
0

A  V I L L A N T Ó  


1999. szeptember
LIAM

.outfit.

Gyűlöltem azt az átkozott esőt… talán éppen azért, mert a lehető legmocskosabb mugli környék közepén sétálgattam, remélve, hogy hazatalálok végre. Haza… ha azt a koszos lakást, ahol Nattal bujkáltunk egyáltalán annak lehetett nevezni. Nem voltam sosem válogatós fajta, elaludtam én az erdőkben is, ha nem volt éppen más lehetőségem és a saját lakásomat sem mondanám éppen palotának. Ez valahogy mégis más volt. Tengerszemmel összehasonlítani alapvetően marhaság lett volna, hiszen nem volt hatalmas ablak, tökéletes kilátással. Csupán a szemközti ház ablakain leshettünk be, ha éppen kedvünk támadt kimenni a galambszaros kerti bútorokkal berendezett erkélyre.
Még is tűrni kellett, méghozzá összeszorított fogakkal… méghozzá éppen miattam. Akárhányszor a gondolataim közé csúszott ez az aprócska tény, megremegtem és elöntött a bűntudat. Miattam nyomorogtunk négyen egy két szobás lakásban, ahol Natnak – akit nem rég mindenféle sötét átkokkal kínoztak – egy túl rövid kihúzható ágyon kellett aludnia. Egyszerűen képtelen voltam elviselni a tudatot. Nem egyszer fordult meg a fejemben, hogy elhagyom, hogy olyan életet választok, ahol senkit sem sodorhatok bajba. Csakhogy a szívem nem engedte, hogy kisétáljak az ajtón. Ezért Nat Nagyemberével karöltve próbáltam kidolgozni a biztonsági szabályokat… igen van ilyen, ha az embernek testőre van. Így hát maradt a mocskos mugli ház, a mugli életmód, a lehető legkevesebb hoppanálással és varázslással… és azzal az átkozott szőkére mázolt hajjal, amivel egy elcseszett japán… vagy kínai popsztárral hasonlítottam leginkább.
A lakásból nagyon ritkán hoppanáltam és haza is kulccsal mentem be, nem varázslattal tártam ki az ajtót. A mágia nyomon követhető, ez az egy a hátránya… és már nagyon hiányzott az életemből. Most is ott lapult a varázspálca a kabátom belső zsebébe, arra várva, hogy mikor rángatom elő. Csakhogy nem tehettem meg. Ezért néma csendbe baktattam, hagytam, hogy az eső cseppek a hajamat áztassák – merthát ernyő az nem volt nálam. Még emlékeztem Nat szavaira, hogy: „És ne felejts el jegyet venni!” Volt nálam valamennyi mugli pénz is ehhez, csakhogy sehol sem volt egy átkozott bódé vagy egy unatkozó egyenruhás figura, akit jegyellenőrnek néztem volna… ráadásul akárkit próbáltam megszólítani, lerázott és elrohant… vagy meg sem hallotta, hogy szóltam.
Elnézést! – Rohantam egy öregasszony után, akinek a kezében volt egy valami, ami talán jegy lehetett. Mindenestre készenálltam rá, hogy ellopjam tőle.
Csókolom! Tessék megvárni! – Sietősebbre vettem ugyan a tempót, de csak nem akart a banya lassabb tempóra kapcsolni, mintha nem is értené a nyelvünket. Hiába integettem, próbáltam utána nyúlni, még csak meg sem fordult. Ráadásul hamarosan eltűnt a szemem elől.
A rohadt élet, O’Mara… sosem jutsz haza… – lihegve dőltem előre. Ennyi is elég volt, hogy kimerítsen. Napok óta nem aludtam, mert Natot figyeltem, mint egy átkozott őrszem, ráadásul a gondolat, hogy adjam meg magam Phillipnek sem hagyott nyugodni. Tudtam, hogyha a kedvében járok és úgy teszek, mintha nem lennénk már egy pár, akkor nem bántaná. Akkor nem akarna nekem keresztbe tenni. Nem is értettem, hogyan lettem a tervének ilyen aktív részese. Nem értettem, miért akart miattam papírokat hamisítani és hazudni egy egész családnak. Hiszen ő maga dörgölte az orrom alá, hogy nem vagyok méltó, hogy nem vagyok elég erős… most meg egyedül álltam egy olyan tervvel szemben, amit le akart nyomni a torkomon. A saját képére akart formálni és egyre közelebb volt ahhoz, hogy ez sikerüljön is neki.
Aztán megláttam valakit, aki nem tűnt olyan magabiztosnak. Egy magas, szőke pasas, izmos testalkat, nem túl szimpatikus, szépfiús arc. Az olyan Montrego-féle kategóriába tartozott, akiről az ember nem tudja eldönteni, hogy helyes-e vagy csak helyesnek akar tűnni. Mindenesetre odamentem hozzá.
Hali, te árulsz jegyet a villantóra? – kérdeztem. – Van nálam egy csomó mug… fontos pénz… – magyaráztam egy kicsit talán túl naivan, bele sem gondolva, hogy simán kirabolhat… igaz előbb téptem volna ki tőből a karját. Szóval végül is nem volt félni valóm. Ráadásul közben az is lefoglalt, hogy vajon a muglik miért nevezik a pénzüket „fontosnak”? Ez a gondolatsor pedig sokkal érdekesebb volt, semmint, hogy nekem esik itt a nyílt utcán.

Naplózva


Liam G. Avery
(N)JK
*****


☤ Medimágus ☤

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2018. 09. 16. - 19:45:05 »
+1

zene:K - LSF  



'Mennyi szín és furcsaság és élet..
..és mennyi emlék és mennyi remény.'





Unottan csapom fel az ernyőmet. Tudom, hogy tökéletes ajándékot sikerült vennem anyának. Igazából örülök, hogy a fél napom nem telik tovább a keresgéléssel és hogy végre túl vagyok ezen a körön is. Nemcsak azért, mert utálok vásárolni, ami nem csoda, hisz férfi vagyok, hanem mert valójában a muglik közt sokszor feszélyezve érzem magam. Megvan a magukfajta báj, de harányak és hangosak. Imádnak feltünősködni és a dudák a mozgó automobilokon is esztelen hangosak. Mindemellett imádnak saját szabályrendszert felállítani, ami rohadt bonyoluly. Nekünk persze a mágia nagy segítségünkre van. Sokszor csak pöccint egyet a magus fia a pálcájával és ott egy csésze tea, vagy utat nyit magának. Elég egy alohomora és már szabad is a járás, nem kell kulcsok után kutakodni a táskában, mint az a nő is ott, a szembe oldalon. A fejével az esenyőjét próbálja megtartani, de sikertelenül. Egy jó adag víz zúdul az ernyőről a nyakába, míg keze a fálig nyitott táskában kotorászik. Elnézem, ahogy dühöng egy kört, és valahol a szánalom ébred bennem.
Mennyire szerencsés hogy mágusnak születtem! Ráadásul érdeklődő mágusnak, olyannak, aki képes befogadni az újat, az ismeretlent. Aki szereti megnézni és megélni a körülötte lévő dolgokat. Aki nem csak skatulyáz, hanem megfigyel és mindebből építkezik. Igen, rohadt szerencsés vagyok, tudom jól. És az sem kérdés, hogy sosem tudnék mugliként élni. Nem tudnék egy kulcsot tíz percig keresni, mert attól én sokkal de sokkal türelmetlenebb típus vagyok.
Tovább sétálok. Kezemben ott a szépen becsomagolt ajándék. Rózsaszín selyempapír, fehér szalag és a cédula: anyának, szeretettel.
Tudom, hogy tetszeni fog neki a mugli irodalom. Mióta apa meghalt egyszerűen szabadabb az életünk. Én igénylem az újat és anya vaskalaposságának is nyoma veszett. Olyan, mintha csak érezné sőt élvezné ezt a változást. Igazából a kastélyt is csak azért nem adom el, mert már évezredek óta a miénk. Ennek ellenére nem érzem jól benne magam. Sokszor, főleg a nyáron lemegyek a Kent-I birtokra, oda, ahol a csend honol az erdő közepén.
Csak hát anya szülinapja és az ezzel egybekötött party ide láncol. Jó London, valahol hangulatos, plane így esőben. Mégis inkább vágyok az örökzöld fenyők fogságába. A nedves avartól súlyos levegő érzése már szinte mardosóan hiányzik.
Épp azt tervezem, hogy mikor is menjek nyomban vissza, még a buli napján vagy rá pár napra kihasználva hogy anyával kettesben vagyunk, mikor egy férfi akaszt meg.
Fura kinézete van elsőre. Kissé magas, elég esetlen, arca falfehér. Nem beteges, csak olyan fehér, és a jellegzetes ázsiai vonásokat viseli.
Elnézem pár pillanatig. Az öltözéke muglis, de nem a szokványos fajta. Csodálkoztam például az esernyő hiányán. Vajon jó móka lehet bőrig ázni?
– Hali, te árulsz jegyet a villantóra?
Ha már a megjelenése nem furcsa, hát a kérdése annál inkább. Elősorban ezt az adja a tudtára, hogy kikerekednek égkék íriszeim.
- Villantó? Mégis mire gondol?
Hirtelen nem tudom hova tenni a dolgot. Bámulok rá, miközben vagyok annyira rendes, hogy a feje felé tartom az ernyőt. Örülhet, mert így talán nem ázik el még jobban. Meg hát nem jó ha tüdőgyulladást kap. Tudom jól, hogy a muglik nem tudják normálisan kikúrálni az ilyen makacs betegségeket és hónapokig kell lábadoznia a szerencsétlennek.
– Van nálam egy csomó mug… fontos pénz…
Gyanakodva méregetem a figurát. Az elszólása kellően gyanússá tette, de mennyi esély van mégis rá? Mennyi a sansz, hogy pont itt, London mugliktól hemzsegő belvárosában futok össze egy mágussal? Ráadásul egy elég naiv és ostoba mágussal? Minek jön ide az ilyen, ha nem ismeri a muglik világát? És miért használja a ’fontos pénz’ jelzőt? Mire gondolhat? A fontra?
Valójában nevethetnékem támad, de csak szánakozva és mellette furcsállva nézem. Nem tudom milyen fejet vághatok, de tuti nem túl bizalomgerjesztő.
- Öhm... erre gondol?
Előhúzok egy öt fontos bankjegyet a nadrágom zsebéből. A pénzt könnyeden széthajtom fél kézzel és felé mutatom. Ha nem ez neki a fontos bankjegy, hát akkor magam sem tudom mi...
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Elérhető Elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2018. 09. 19. - 07:37:08 »
+1

A  V I L L A N T Ó  


1999. szeptember
LIAM

.outfit.

Mindenhol muglik, mindenhol ijesztő arcok sokasága… na meg az az átkozott zaj, amiért az ő fajtájuk úgy odavan. Engem bosszantott a villantó csilingelése, a robogás, amivel végig futott a síneken. Valahogy ez is sokkal zajosabbnak tűnt a Roxfort Expresszhez képest, mint kellett volna. Ráadásul Nat többször is a lelkemre kötötte, hogy mindenképpen vegyek jegyet, ha villantóval utazom… és igaza volt. Nem volt szükség a feltűnősködésre, még ha ezt már alapvetően is elcsesztem, mikor a banya után rohantam. Az a villantó, amire felkapaszkodott persze be is zárta az orrom előtt az ajtót, így esélyem sem volt megtudakolni, merre kéne keresnem a jegyeket.
Valami pánikhoz hasonló érzés lett úrrá rajtam. Mi van, ha nem is jár több villantó és nem jutok haza Nathoz? Ez a kérdés foglalkoztatott leginkább. Újra és újra feltettem magamnak, miközben ujjaim beletúrtak a nedves tincsek közé. Egy kicsit megigazgattam a hajam, mintha attól minden helyre jönne… valójában semmi sem volt rendben. Dühösen néztem a távolodó villantó és belerúgtam egy nagykupac szemétbe, amit valaki éppen a lábam előtt hagyott el. Éppen eközben pillantottam meg azt a szőke, magas fickót, aki egészen hasonlított egy jegyárúshoz. Nem azért, mert úgy volt felöltözve, egyszerűen olyan kisugárzása volt, amiből kinézte az ember. Egy kicsit zavartan, de odasiettem elé, hogy a villantóról érdeklődjek. Ez az, O’Mara, csak határozottan, mintha mugli lennél és tudnád, mit művelsz.
Villantó? Mégis mire gondol?
Hirtelen nem futotta tőlem többre, csak két nagy pislogásra. Megpróbáltam azon elmélkedni vajon mit rontottam… villantó… hát az a rakás szar, ami éppen az előbb indult meg egy halom muglival. Gyanakodva mértem végig, mert az addigra egyértelmű volt, hogy nem jegyárús és talán nem is angol.
Felnéztem, mikor nem éreztem az arcomba csapódó, hatalmas esőcseppeket. Az ernyője az én fejem fölé is került, amitől persze ő maga is közelebb került hozzám. Merlinre, csak ne most figyeljen Nat egyik kéme… – rimánkodtam magamban. Legutóbb is sérelmezte, mikor munkaügyben találkoztam egy izmos pasassal, vajon mit szólna, ha egy idegen ernyője alatt találna?
Hát… villantó… – Mutattam az után, ami éppen az imént hagyta el a megállót. A távolban még látszott az élénk pirosas árnyalat és a két emeletes, robosztus magasság.
Persze nem ez volt a beszélgetésünk egyetlen része, amikor már-már komoly gyanú merült fel bennem azzal kapcsolatban, hogy nem egy nyelvet beszélünk. Ha bár a kérdéseiből leszűrve tökéletes angolsággal beszélt… még sem ismerte a villantót és a fontost. Londonban azt hiszem ezek nélkül megállna az élet, mondhatni annak alapvető kellékei, ha az ember mugli… vagy éppen csak a város legjobb cukrászdájában akar enni. Bárki állíthatná, hogy Florean Fortescue fagylaltszalonja árulja a legfinomabb csokoládé fagyit, ami aztán még meg is lepheti az embert azzal, hogy visszanyal… nekem mégis az egyik kis londoni utcában árválkodó, olasz cukrászda remek műve nyerte el a rajongásom ezen a nyáron. Ha éppen nem féltettem az életemet elmerészkedtem oda és megjutalmaztam magam – talán azért, hogy ezzel pótoljam az alkoholnak ama részét, amit Nat miatt kénytelen voltam mellőzni az életemből.
Öhm... erre gondol?
Felemelt egy ötössel díszített fontos bankjegyet. Nem hajoltam közelebb, így csak a számot és a színeket láttam rajta rendesen. Csak lassan bólintottam, aztán a kezemben szorongatott pénzt közelebb toltam az arcához.
Igen, szóval, kérlek adj el nekem egy jegyet. A villantó egyenesen hazavinne állítólag… – Magyaráztam és úgy tukmáltam felé a bankjegyeket. Azt akartam, hogy vegye el, essünk túl rajta és esetleg végre megindulhassak hazafelé.
Aztán persze nyeltem egyet és az üres sínek felé fordultam. Előkerült ugyan még pár mugli, de ezek bármilyen okból fogva ácsoroghattak volna éppenséggel ott. Úgy tűnt kedvelik az ilyen gyülekezőhelyeket, ha áll ott valami jármű, ha nem.
Ugye… ugye jön ma még villantó? – kérdeztem a szőke pasast, mikor visszafordultam és megint szembe találtam magam az arcával meg az esernyőtartó kézzel.
Naplózva


Liam G. Avery
(N)JK
*****


☤ Medimágus ☤

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2018. 09. 22. - 08:24:47 »
+1

zene:K - LSF 



'Mennyi szín és furcsaság és élet..
..és mennyi emlék és mennyi remény.'





Villantó. Csak a villantó hangzik el újra. Kezdem szépen lassan, fokozatosan megkérdőjelezni a férfi épelméjűségét. Láttam én már sok mindent a Szent Mungóban. De a mugli kórok még nekem is újdonságnak számítanak. Épp emiatt kezdem el vizslatni úgy a férfit, mintha csak egy váza lenne egy rohadt giccses múzeumba. Ő pedig roppantul különleges darab lenne benne. Szemöldököm felszalad és a mutogatását semmibe venném, és veszem is egy pillanatig. Egy percig azt hiszem, valami mugli fotóeszközről hadovál, aztán kinyújtott karját végigkövetve a tekintetemmel az ujja vonalába irányba elnézve befókuszálom a távolodó mugli járművet. Távoli csilingelése és kanyarodása már alig szűrődik ide hozzánk, és csak az esőcseppek lelkes dübögése az, ami betölti a fejemet. Meg a fickó a villantózással.
- Áh!
Meglepetten pislogok rá, mint akit pofán csaptak. Szóval ő erre utalt?
Nehezen tudom elfojtani a feltörni készülő röhögésem. Csak arra tudok jutni, hogy ő vagy egy felnőtt testben maradt négy éves gyerek (állítólag valóban van a mugliknak ilyen betegségük, de nagyon ritka) vagy... mágus. Ráadásul egy olyan buta mágus, hogy az fáj.
Nem nézem ki a férfiből, hogy varázspálcát forgatna. Magam sem tudom megfogalmazni miért, de nem tűnik annak, aki rontást küldene felém. Talán az arca, vagy a tekintete, esetleg a sovány alkata miatt... nem mintha a testi előny vagy a külsőség bármit számítana...
– Igen, szóval, kérlek adj el nekem egy jegyet. A villantó egyenesen hazavinne állítólag…
Nevetésem halkan kerekedik felül rajtam. Nem akarom egyenesen képen röhögni, de ez már nekem is sok.
- Maga jegyárusnak néz?
Kacagok jóízűen és pislogok rá hitetlenkedve. A fontos pénz talánya legalább már megvan. És noha a villantóban nem vagyok ezer százalékig biztos, de jó eséllyel az is.
– Ugye… ugye jön ma még villantó?
- Persze...
Nyögöm ki nagy nehezen, nevetéstől még mindig kissé fuldokolva. Nem hiszem el, hogy ebben a szituációba keveredhettem, és noha empatikus vagyok és illetlenségnek érzem a reakcióm még így sem tudok ezen változtatni.
- Persze hogy jön.
Biccentek egyet miközben lassan úrrá leszek az arcvonásaimon. Aztán elnézem egy pillanatig a férfit. Nem viccel, valóban nem tud ő semmit.
- Jegyet ott tud venni.
Intek az egyik bódé felé, ahol a férfi savanyú képpel pislog kifelé.
- Remélem ismeri a cockney angolt, mert eléggé hadar az ipse. És tolja csak a kezébe a bankjegyet bátran. Öhm... és.. nem villantó. Villamos.
Helyesbítem ki, remélem nem veszi sértésnek. Nem célom vele elmenni a bódéshoz, mert úgy vélem nagy fiú és megoldja a dolgot. Én továbbra sem tudok neki jegyet adni, ez biztos.
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Elérhető Elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2018. 09. 23. - 17:06:07 »
+1

A  V I L L A N T Ó 


1999. szeptember
LIAM

.outfit.

Ahogy kacagás tört ki a beszélgető partneremből egy kicsit megilletődtem. Éreztem, amint ártalmatlan, gyermeki pislogással méregetem és sejtettem, milyen ostobán festhetek eközben. Mégsem tudtam semmit sem tenni ellene. Gyűlöltem az érzést, mikor nevetségessé válok mások szemében – még ha ez igencsak gyakran fordul is elő velem. Talán egy kicsit bele is remegtem a kellemetlenségbe, amit ez az egész kiváltott. Persze, ahogy végig mértem megint, azonnal rávágtam volna, hogy: igen, pontosan úgy festesz, mint egy elcseszett jegyárus, öregem…  Csakhogy nem volt időm csacsogásra. Nem volt időm, mert közben megszólalt a távolban a villamos csilingelő hangja, megtörve a párbeszéd fonalát, én pedig hirtelen pánikba estem. Mi lesz, ha nem jön több villantó? Mi lesz, ha nem tudok hazamenni Nathoz? Ezért is szakadt ki belőlem a kérdés, hogy jön-e még erre, hogy mehetek-e vele.
Persze...
A válasz szinte fuldokolva érkezett. De most nem néztem azonnal vissza a vihogó fickóra, csak a vonatfélét bámultam, amint egyre jobban távolodott a maga két emeltes pirosságában. Hosszan sóhajtottam a rövid válaszra, mintha egy hatalmas kő esett volna le a szívemről. Nem így volt. Azok a kövek már olyan jól rögzültek, hogy talán sosem válok meg tőlük… mégis megnyugvás volt, hogy visszatérhetek a lakás falai közé és megnézhetem, Nattal minden rendben van-e. Az aggodalom egésznap ott nyomja az ember lelkét, ha egyedül hagyja a beteg párját. Beteg… nem is beteg, hanem meggyötört, megkínzott és az apám tette vele ezt. Talán jobb lett volna, ha el sem mozdulok mellől… de kénytelen voltam.
Persze hogy jön.
Újra találkozott a tekintetem az idegenével. Egy biccentéssel nyomatékosított a mondanivalóját, bár eddigre már mindegy volt, mert ígyis-úgyis megnyugtatott. Reméltem, hogy végre sikerül helyre raknia az arcvonásait és elfelejti azt az irritáló vihogást, amivel az imént méltóztatott értékelni a helyzetet. Én ugyanis halálosan komolyan gondoltam.
Hála Merl… az égnek… akkor haza tudok menni Nathoz… – Sóhajtottam ismét, ahogy a mellkasomhoz kaptam. – Szóval kell egy jegy. – Tettem hozzá, hátha végre erre a kérdésre is választ kapok.
Jegyet ott tud venni.
Megköszörültem kicsit a torkom, ahogy a bódé felé néztem. Akaratlanul is az a sötétbőrű árús jutott eszembe, aki egy hasonló kis építményből árulta a gíroszt… azt hiszem így mondják a muglik annak az ételnek a nevét, amit Merel vásárolt nekem. Talán a jegyárúsító bódé felé pillantva még el is tátogtam a furán hangzó menü nevét. Gyűlöltem az ilyen muglikat, mintha egy kis bunkerből várnák, hogy a szerencsétlen varázsló odatévedjen és olyan szavakat vágjon a fejéhez, amikről azelőtt sosem hallott. Ráadásul tuti, hogy csörömpölése lesz a vége, mindig, minden esetben, amitől aztán frászt kapok és az összes átkozott pénz kirepül a kezemből. Fontosból sosincs nálam elég, így jobb vigyázni a kevésre is.
Remélem ismeri a cockney angolt, mert eléggé hadar az ipse. És tolja csak a kezébe a bankjegyet bátran. Öhm... és.. nem villantó. Villamos.
Mi? Megrökönyödve fordultam megint a szőke férfi felé. Nem, nem a hadarás érdekelt, egy kínaival is gond nélkül eltársalgok, ha arról van szó, holott egy árva kukkot sem beszéltem azon a nyelven.
Villa… mi? – Értelenkedve bámultam rá. – Na jó… figyelj. Egyértelmű, hogy ez a helyzet nem lesz kellemesebb számomra, ha magamnak kell megvenni a jegyet. Te viszont olyannak tűnsz, aki ismeri a járást. Szóval, szépen megveszed nekem, ami kell és fizetek érte vagy meghívlak egy sörre.
Aztán már, szinte nem is várva a választ, mutattam, hogy menjen csak előre. Ehhez persze megpróbáltam elővenni az Elliot O’Mara-féle legbűbájosabb arcot, remélve, hogy egy kis gyermeki bájnak és egy pár csillogó szemnek ez az alak sem tud ellenállni.
Naplózva


Liam G. Avery
(N)JK
*****


☤ Medimágus ☤

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2018. 09. 29. - 16:11:55 »
+1

zene:K - LSF  



'Mennyi szín és furcsaság és élet..
..és mennyi emlék és mennyi remény.'





– Hála Merl… az égnek… akkor haza tudok menni Nathoz…
Hála Merl..? Nagyon úgy fest mintha Merlint akart volna mondani, és még jobban összeszűkülő szemekkel vizslatom az idegent. Nem tudok eligazodni rajta. Nem értem igazán miért keveredett ide és nem vagyok abban sem biztos mennyire jó ötlet nyíltan rákérdezni erre. A legtöbb eléggé önérzetes és mellre szívja, vagy épp jól igyekszik titkolni. Noha ennek a fazonnak nem megy a leplezés, ettől még szinte biztos hogy vérig sértődik ha nyíltan megvádolom a varázslat használatával. Olyan ez mintha elismerné, hogy nem tud jól álcázott mugli módra közlekedi. Mert hát nem is tud, a hétszentségit...!
– Villa… mi?
Sóhajtok egyet. Miért olyan nehéz? Miért? Miért?
- Vill-a-mos. Érted? Vill-a-mos!
Szótagolom, mintha csak egy ostoba kisgyerekhez beszélnék. Nem vagyok eltelve attól hogy tudom ezt, nem olyan nagy szám de azért mégis... valahol elönt a büszkeség. Mert hát valamit ért a mugliismeret óra még ha ki is néztek aranyvérű létemre hogy ez engem érdekel.
- Na jó… figyelj. Egyértelmű, hogy ez a helyzet nem lesz kellemesebb számomra, ha magamnak kell megvenni a jegyet. Te viszont olyannak tűnsz, aki ismeri a járást. Szóval, szépen megveszed nekem, ami kell és fizetek érte vagy meghívlak egy sörre.
A szemöldököm felszalad a homlokom közepére. Arcomon a cinizmus ül ki, mert milyen eset már hogy ő, pont ő parancsolgat? Nekem? Kissé unszimpatikus a viselkedése egész addig  a  pontig, hogy közli, meghív egy sörre. Egy sörre megvesztegethető vagyok? Fogós kérdés.
Ha Dylan-t kérdezzük, aki a legjobb barátom, aki simán rávágná hogy ja, persze. Mert ha valaki hát Dylan ismer, hogy egy jó bulit és egy jó pofa sört nem vetek meg. De Dylan nincs itt és ez a férfi nem ismer. Ugyan rátenyerelt egy gyenge pontomra, de haza kellene mennem... haza is indultam és...
- Egy sörre?
A nagy pislogó szemekbe pillantok. Nem tudom miért bámul úgy rám, mintha nem látott volna még embert de furcsa mód röhejesnek hat. Hangszínem kétségeket ébreszthet a másikban. Én magam is kétségek közt őrlődök. Menjek vagy ne menjek? Ez itt a kérdés...
- Minimum kettő a díja. Pláne hogy kihúzlak a csávából.
Eldöntöm a fejem tűnődve, miközben a férfi arcát és az öltözékét vizslatom. Aztán végül döntök. Sokára hathat de döntök.
- Várj meg itt.
Közlöm és a bankjegyet kivéve a kezéből ellépek tőle. Az esernyőm is magammal viszem, nem fogok miatta elázni ő pedig újra az esőfüggöny alá kerül. Francos brit időjárás. Kiállom a sort, egy idős hölgy vesz magának négy jegyet, én pedig előzékenyen segítek neki az apróval, amit már nem lát a nagy szemüvege ellenére. Ő kedves mosollyal és hálálkodó kedves úriember jelzőkkel végül tovacsoszog.
- Két jegyet kérek. Kösz!
Biccentek az árusnak, aki kitépi és lepecsételi a cetliket. A pénzt a fa pultra csúsztatom ő pedig visszaad és a kezemben a zsákmánnyal megfordulok. Remélem a kínai ott maradt ahol hagytam, mert ha nem akkor ugrott a söröm...
Így indulok el vissza miközben az ég még sötétebbé válik és újra rákezd. A szürkésfehér vízfüggönyön keresztül végül nagy nehezen észreveszem a férfit, akihez nyomban odasietek. A növekedő tömeg egyre rosszabb, és most biztosan két villamos totálisan tele lesz. Talán értelmetlen is felpréselődni rá...
- Itt van, tessék. - nyomom a fickó kezébe a tenyeremben lévő kevéske aprót és a két cédulát. - És szívesen.
Mosolyodom el, miközben körbepillantok. A távolban már ott egy újabb jármű csak épp egy lé tévedő autó okoz kisebbfajta forgalmi dugót. A hangos kürt belehasít a levegőbe így félig ordítanom kell a kérdésem.
- Elmész ezzel? Vagy inkább vársz még kettőt?
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Elérhető Elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2018. 09. 30. - 07:53:55 »
+1

A  V I L L A N T Ó 


1999. szeptember
LIAM

.outfit.

Talán túlzás volt neki mindjárt néhány galleont és sört ajánlani… bár az utóbbira én is vevő voltam. Jól esett volna benyakalni egy-két korsóval, mielőtt fent találom magam, abban a koszos mugli lakásában. Sosem rajongtam a sörért kifejezetten, de az elmúlt időszakban egy árva kortyot sem ittam, akkor sem, ha úgy sajgott a combom, hogy legszívesebben üvöltöttem volna a fájdalomtól. Nem volt rá időm egyszerűen, folyamatosan Nat mellett voltam, gondoskodtam arról, hogy míg ő nem nagyon mozdul ki az ágyból, mindenkinek meglegyen az, ami kell. Mintha valami mugli gépezetté váltam volna, aminek az egyetlen célja az emberek fenntartása lenne. Sóhajtás szakadt ki belőlem erre a gondolatra.
Remegő kézzel nyújtottam a pasas felé a pénzt, remélve, hogy nem áll ellen egy jó adag italnak. Ránézésre nem tudtam róla eldönteni, mennyire preferálja az ilyesmit… habár egész normális alaknak látszott a kezdeti kis félreértésünk ellenére is. Még a villantó igazi nevét is megpróbálta megtanítani, amit persze azzal a lendülettel el is felejtettem. Lyukas az agyad, O’Mara. Korholt a kegyetlen hang, mint mindig. Csupán egy újabb sóhajtással próbáltam félre lökni elmémből.
Egy sörre?
Hatalmasokat pislogtam rá, pontosan úgy, ahogyan Natra szoktam, mikor meg akarom győzni valamiről. Bele sem gondoltam abba, hogy másnál esetleg nem hatásos az ilyesmi. Valójában annyira hozzá szoktam, hogy csak is ő volt a közelemben, hogy szinte furcsa volt mással beszélgetni. Túl sok minden történt az elmúlt időben, túl sok minden kötött csak is hozzá… annyira, hogy már alig mertem egyedül hagyni. Képtelen lettem volna elviselni, ha az apám újra árt neki. Tudtam, mi történne: egyszerűen fogtam volna magamat és megölöm. Sokáig tartotta bennem magát a gondolat, hogy nem végezhetek azzal, akitől az életemet kaptam… csakhogy akkor még nem bántotta őt.
Minimum kettő a díja. Pláne hogy kihúzlak a csávából.
Lassan bólintottam. Egy pillanat még kellett, hogy elszakadjak a gondolataim terhétől, hogy ne érezzem meg, mennyire nyomják a vállamat a körülöttem zajló események. Éreztem közben, hogy a velem szemben álló végig mér, mintha valamelyik ruhámat nem jól vettem volna fel… holott ez lehetetlen volt. Mióta Nattal vagyok mindenből a legjobbat kapom és általában már a boltokban úgy aggatják rám a méregdrága holmikat, ahogyan azokat viselni kell. Még véletlenül sem ronthattam el.
Várj meg itt.
Ismét csak bólintottam egyet.
Ahogy megint elérték a fejem búbját a hűvös esőcseppek és végig folytak a szőke tincseken, az arcomon egészen az államig, kicsit megint magamhoz tértem. Akárhányszor eszembe jutott, min is megyünk éppen keresztül, csak a borzongás futott végig a testemen és valami furcsa letargia kerített hatalmába. Nem tudtam küzdeni a keserűség ellen, hiszen minden lélegzetvételemmel Natért aggódtam, még ha sosem hagytam őt igazán egyedül.
A tekintetemmel a magas, szőke férfit kerestem. Hosszú percekig figyeltem, ahogy sorra kerül és vásárol… furcsa volt, hogy valami hajlandó segíteni. Igaz cserébe egy jó adag sörrel vesztegettem meg.
Mire visszaért olyan sokan lettek körülöttünk, hogy csak a tömeg feje felett szúrtam ki a közeledő, szőke hajkoronát és a hozzá tartozó esernyőt. A muglik meg elözönlötték a megállót, hol az egyik, hol a másik lökdösött, egészen addig, míg egy kicsit hátrébb nem húzódtam. Ott aztán végre friss levegőhöz is juthattam, amiért úgy kaptam, mintha víz alól bukkantam volna fel. S akkor végre el is ért hozzám a megmentőm.
–  Itt van, tessék. – Nyomta a kezembe a jegyet és az aprót. Mindent azonnal a kabátom belső zsebébe süllyesztettem, ahol kevesebb esély volt arra, hogy egészen elázzon. –  És szívesen.
Kösz. – Biccentettem. Kicsit meg is paskoltam a kabátom anyagát, hogy ellenőrizzem, minden valóban a helyére került. Aztán a tömeg felé fordultam. Már szinte zsúfoltságig telt a megálló, így nem csak minket, de egymást is egyre inkább összepréselték. Tudtam jól, ha csak nem tértágított villantó érkezik, ezek bizony nem fognak oda felférni… Merlinre, mennyien vannak ezek? – ámuldoztam.
Elmész ezzel? Vagy inkább vársz még kettőt?
Szerettem volna azonnal válaszolni, de akkor jött az az iszonyatos zaj. Akkorát ugrottam, hogy kis híján a megmentőm karjai között kötöttem ki. A mellkasomhoz kaptam, mikor az a mugli jármű… automobil… vagy mi üvöltött fel. A tekintetem ráfüggesztettem és reszketve ácsorogtam hosszú percekig.
Keressünk egy mug… – Megköszörültem a torkomat. – Szóval keressünk egy kocsmát, míg levonul a tömeg. Jövök két sörrel… vagy többel. Na meg egy kicsit nem ártana felmelegednem. – Tettem hozzá, de nem vártam meg a beleegyező választ, csak elindultam valamerre, átverekedve magamat az összepréselődött emberek között. Egy-egy könnyök persze időnként rátalált a bordáimra vagy éppen a vesémre, de nem zavartattam magamat, még akkor sem, mikor egy banya azt mondta, hogy „Perverz!” Hányszor vágtak már ilyesmit a fejemhez, ha véletlenül rossz helyre tévedt a kezem.

Naplózva


Liam G. Avery
(N)JK
*****


☤ Medimágus ☤

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2018. 10. 13. - 22:53:26 »
+1

zene:K - LSF  



'Mennyi szín és furcsaság és élet..
..és mennyi emlék és mennyi remény.'





Figyelem, ahogy a megkapott jegyek fél pillanat múlva a zsebbe vándorolnak. No igen, a belső zsebek előnye hogy biztonságosak, többnyire. Megértem hogy rögvest eltette, ebbe a tömegbe könnyen lába kelhet egy cetlinek vagy akár egy kis aprónak is. Márpedig van hogy jól jön az a font. Mint mondjuk pont most.
Az eső nem akar szűnni és az egyre növekvő tömeg semmi jóval nem kecsegtet. Még a vak is látja, hogy ennyien nem fognak felférni, így győz az, aki az élre kerül és képes felpréselni magát. A sok embertől és párás lehellettől fűtött közlekedési eszköz nem leányálom... és már én is meggondolom felszálljak-e rá. Lehet jobban járnék az egyik elhagyatott utcáról dehoppanálni hazáig...  A gondolat csábító. Nagyon csábító.
– Keressünk egy mug… Szóval keressünk egy kocsmát, míg levonul a tömeg.
Bólintok a szavakra. A mug szótag lenyelésére nem reagálok semmi érdemlegeset, de szinte biztos vagyok benne, hogy immár varázslóval van dolgom. Nem igazán bánom ezt, és a maradást sem ha beváltja a nekem tett ígéretét, ahogy én magam megtettem neki.
- Jövök két sörrel… vagy többel. Na meg egy kicsit nem ártana felmelegednem.
Halkan kuncogok a zsörtölődésére, mert úgy fest ezzel a hangszínnel, mint egy ötven éves vénember. Pedig mennyi is lehet? Huszonöt? Húsz? Valahol a saját korosztályom körülinek nézem, noha tudom, hogy kortalan géneket örökölt. Az ázsiaiakról mindig nehéz leszűrni merre is tartanak épp az élet kortábláján.
Hagyom hogy elinduljon az ismeretlen és követem is őt. A tömegen átfurakodni nem épp könnyű. Sőt, egészen nehéz, ellenben nem lehetetlen. De még így is beletellik legalább három percbe.
Mikor kiérek fellélegzek. A hideg levegő friss illata bekúszik az orromba és mélyen a tüdőmbe száguld le. Igazán élvezetes, noha ezt talán a társam nem mondhatja el magáról. Bőrig ázva, félig átfagyva nem élvezi az esőt érthető módon.
Nem tudom mennyire jó ha rá bízzuk a kocsmaválasztást, tekintve hogy még konkrétan a villamost vagy a jegyárust sem ismeri... azért bízom hogy egy csehó ajtajának megtalálása vagy cégérének felismerése nem okoz még problémát. Unottan követem hát, egy lépéssel lemaradva mögötte, de udvariasan a feje felé tartva az ernyőmet.
- Tudod is merre mész? Ismerek itt egy helyet ha gondolod... de nem ragaszkodom hozzá!
Sietve teszem mondandóm végére az utolsó mondatot, jelezvén, ő dönt. Nem azért mert nem akarok beülni és inni, hanem mert nem kötöm meg hol egyenlíti ki a tartozását, ahogy ő sem szabta meg hol veszem a jegyet neki. Csak remélni merem, hogy mihamarabb ráakadunk arra amit keres, vagy amit kellően megfelelőnek talál, mert lassan kezdek én is átfagyni. És ha így megy tovább nem sör hanem egyenesen egy kiadós lángnyelv lesz a vége. Az aztán biztosan átmelegíti az összes belső szervemet. Ez pedig garantált.
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Elérhető Elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2018. 10. 17. - 10:00:45 »
+1

A  V I L L A N T Ó 


1999. szeptember
LIAM

.outfit.

Elviselhetetlen mugli tömeg, állandó szitkozódás… gyűlöltem. Ám ez az érzés aligha keríthetett hatalmába, miközben ott lebegett minden gondolatom mögött a tudat, hogy hamarosan néhány korsó finom sört guríthatok le a torkomon. Szükségem volt egy kis melegre, hogy megszáradjanak a ruháim és talán az eső is hagyjon egy kis nyugtot Londonnak.
A zaj megszűnt, amit az a mugli jármű maradt. Csak az emberek szitkozódása maradt. „Miért nem tud ez figyelni?” és „Miért nem lehet egyszer egy kevésbé tömött villa…valami?” Igen, talán én is ezeken gondolkodtam, ahogy a tömegen átverekedve, az ismeretlen fickó ernyője alatt. Csak a zebránál álltunk meg. Megvárva míg jó pár mugli bigyó elvonul, közben néha-néha sóhajtottam egyet, ahogy egy halom bűzfelhő csiklandozta meg az orromat. Hogy a francba tudnak ezek ebben élni? Ezen elmélkedtem és szinte visszasírtam Tengerszem sós, tengeri levegőjét… még ha régen gyűlöltem is, már az volt az otthonom.
–  Tudod is merre mész? Ismerek itt egy helyet ha gondolod... de nem ragaszkodom hozzá!
A mondandója közben egy nagyot ásítottam. Hirtelen megéreztem minden porcikámon a fáradtság keserűségét, ami egyetlen hullámként haladt át a testemen, de nem tervezett távozni. Furcsa, zsibbadó hatást keltett bennem. Nyújtózkodnom kellett volna, ám nem tehettem meg. Időközben megindultunk a tömeggel együtt a járda másik oldalára.
Gondoltam bemegyek az első helyre, ami szembe jön. – Megrántottam a vállamat, de oldalra billentettem a fejemet, hogy a szőke pasasra nézzek. Valamivel határozottabbnak tűnt ezen a környéken, mint én. – Amúgy Elliot vagyok. – tettem hozzá.
Nem nyújtottam kezet. Nem szeretem a formalitást és mostanában amúgy is jobbnak láttam, ha nem érintkezem senkivel. Unom már a célpont szerepét, unom azt az enyhe paranoiát, amit a történtek akasztottak a nyakamba… és gyűlöltem az érzést, hogy Natot vagy bármelyik szerettemet elveszíthetem, csak azért, mert Rowle az apám. Nyugalomra vágytam bérkére, ölelésekre, szeretetre és persze egy igazán kicsi izgalomra. Bántam, hogy nem is olyan régen még unalmasnak tituláltam a Nat melletti életemet… holott az éppen az ideálissága miatt vált szokatlanná. Szégyelltem magam, mert megbántottam. Most pedig mi jutott nekem? Pillanatnyi béke, amit egy-két korsó sör adhat. Hát nem ettől menekültem hosszú éveken át? S mikor megkaptam úgy dobtam el magamtól, mintha valami szemét volna az. Szánalmas voltam és undorító.
Jó a sör azon a helyen, amit ismersz? – Érdeklődtem, ahogy elértük a szemközti járdát. – Nem szeretem a löttyöket. Igazi angol sör, az kell nekem.
Egyelőre csak követtem a tömeget, várva, hogy a fickó esetleg megindul az általa emlegetett hely felé. Végül is megbízhatónak látszott, még a villantójeggyel is segített nekem. Nem vette el a pénzem és lépett meg vele, nem tartotta meg a jegyet és bár kicsit kinevetett, a büszkeségem sem sérült túlzottan. Majdnem olyan rendes és kedves volt, mint én… és ezt őszintén értékeltem.
Újra elkapott az ásítás, szinte éreztem, ahogy az álmosság átveszi felettem a hatalmat. Ezért megráztam a fejemet, hogy koncentrálja arra, amit keresünk. Egy kocsma, kellemes meleg kocsma, ahol jó sört szolgálnak fel.
Szóval, merre kell menni?
Naplózva


Liam G. Avery
(N)JK
*****


☤ Medimágus ☤

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2018. 10. 24. - 20:49:59 »
+1

zene:K - LSF  



'Mennyi szín és furcsaság és élet..
..és mennyi emlék és mennyi remény.'





Bemenni az első helyre, ami szembe jön? Végtére is nem rossz ötlet, már ha az embernek nincsenek nagy igényei. Vagy egyáltalán igényei. Persze lehet csak én vagyok finnyás, végtére is a vérem azért mégis arany. Eltűnődve szemlélem az idegent. Evidensen meglepetést okoz, hisz alig több mint tíz perce ismerem. Már ha ismeretségnek lehet nevezni egy útba igazítással egybekötött jegyvásárlást…
Nem, fogalmam sincs ki ez a fickó a nevét kivéve. Mert illedelmesen bemutatkozik. Vagy legalábbis a keresztnevét elárulja, de ennyi. Kéznyújtás nincs, amit kissé furcsállokl, de aki mágusokkal dolgozik (ráadásul beteg mágusokkal), az látott már ettől is rosszabbat.
Udvarias mosollyal biccentek felé.
- Liam.
Nemes egyszerűséggel közlöm a nevem, mintha csak nem is lenne vezetéknevem. Fura hogy csak így ennyi, megszoktam hogy a teljeset mondom és mindenki hű-zik meg há-zik. Jobb is talán így. Nincs abszurd szorongás a családnév miatt. Az Avery végül is nem cseng olyan jól mióta… nos azóta.
– Jó a sör azon a helyen, amit ismersz?
A kérdésre elmosolyodom. Ha nem lenne jó akkor is oda viszem, nem? Botor kérdés, de megbocsátható. Úgy érzem talán a társalgást akarná fenntartani, így hát nem is szabok ennek gátat. Örülhet.
- Persze. Hisz ha nem lenne az magam sem járnék oda.
Nem sűrűn teszem ezt, de Dylan mellett néha muszáj Londonba is eljárni. Az egyetemi élet és a munka mellett sokszor ez az egy kikapcsolódás van. Beülni egy bárba, és élni az életet. Néha úgy, hogy már aznap nem emlékszel mit és hogyan tettél. Fiatalság, bolondság, ahogy anyám mondaná.
- Nem szeretem a löttyöket. Igazi angol sör, az kell nekem.
A kissé dacos, már-már követelőzőnek tűnő hangnem és fellengzős kijelentésre feljebb szökik a szemöldököm. Kérdőn pillantok rá. Amolyan ezt most komolyan gondoltad, haver? Címmel... Nem akarom megbántani, és ítélkezni sem szoktam túl sűrűn, de roppant érdekes figura áll mellettem. És én, aki megszokta hogy egy Sage Barbour féle női ciklon cseszteti a munkaidejébe nem épp az érdekes embereket keresi a nyílt utcán is...
De lehet ez az én sorsom. Vonzom az ilyesféle típusokat. Legközelebb a homlokomra írom, hogy helló, idióták ide, ingyen cukorkát osztogat Liam- bácsi...
- Nem nézem ki belőled, hogy megiszol egy ütős sört. Maximum egy pinttel.
Nem akarok cinikus lenni, de vékony mint a piszkafa. Na jó, én se vagyok az elhízott kaliber, de azért a testalkatomnak megfelelő izomzattal és súllyal rendelkezem. Ezt a srácot a szél is elfújná... nekem legalábbis úgy tűnik.
- De cáfolj rám..
Vállat vonok. Ha kihívásnak tekinti, hát jó. Ha megsértődik, pont nem érdekel. Végtére is a tíz perces ismertségek pont tíz percig tartanak. Nem halok bele ha így jártam.
Szóval elindulok, és mikor az út iránt érdeklődik, intek.
- Arra, a sarkon túl.
Befordulok a kereszteződésben és már fel is tűnik a cégér. A négy lovas fogadója. Kicsit ütött és kopott, a faajtóra is ráférne egy alapos mázolás, de azért barátságos meleg fény árad ki. Tuti, hogy Rosie, a csaposlány már befűtött és csapra verte a legjobb söreit.
Ösztönösen szaporázom meg a lépteim, hogy mihamarabb magam mögött tudjam az eső szürke ködét. Azt hiszem egy pofa sör nem csak az időjárást szépítené meg... hanem a kedvem mellett a társaságomat is javítaná.
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Elérhető Elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2018. 10. 26. - 19:22:53 »
+1

A  V I L L A N T Ó  


1999. szeptember
LIAM

.outfit.

Olyan volt a gyalogos átkelőn áthaladni, mintha az ember az óceánban úszna és egy hatalmas hullámmal készülne megbirkózni. Nem tudom, miért éppen ez a hasonlat jutott eszembe, hiszen világ életemben kerültem a vizet. Nem tanultam meg az úszás művészetét sem. Gyűlöltem, ha átnedvesedett a ruhám és a hajam víztől terhesen tapadt az arcomhoz. Ezúttal mégis ugyanabban a helyzetben voltam, csak éppen a nyílt utcán. Annyira hevesen szakadt – Merlinnek kibaszottul hála ezért a csodáért! –, hogy a cipőm is átázott. Éreztem, ahogy a fekete zokni anyaga megszívja magát. Már egész testemben remegtem a hidegtől.
Alig vártam, hogy megérkezzünk a kocsmába és megmelegedhessek. Csak remélhettem, hogy Mr. Segítőkész egy olyan helyre visz, ahol van kandalló és amellett szabad hely. Alig vártam, hogy tenyereimet a tűzfelé fordítsam és élvezzem a kellemes forróságot, ami más esetben egyenesen kellemetlen volna.
Nem nézem ki belőled, hogy megiszol egy ütős sört. Maximum egy pinttel.
Sértett hümmögés hagyta el az ajkaimat. Persze azonnal végig néztem a testemen. Igen, sovány voltam, talán soványabb, mint valaha életemben, pedig olyan helyen éltem, ahol bármit megkaphattam. Nat mindenféléket megpróbált lenyomni a torkomon, hol erőszakos, hol könyörögve, én még is fogytam. Undorodtam mindentől, nem élveztem az ízeket és úgy tűnt, hogy az egész evés egy nagy büntetés. Emlékeztem persze, mikor hideg erdőkben aludtam, nedves talajon, ölni tudtam volna egy tányér meleg levesért. Abból az Elliotból már nem sok maradt, talán csak a szenvedély. Ugyanolyan vad dobbanással jelezte a szívem, ha a közelemben erős, mágikus tárgy volt. Ugyanolyan iszonyatos adrenalinhullám vágtatott át minden porcikámon, ha űztem azt… ez nem változott. A legfontosabb dolog megmaradt.
Van egy mugli mondás… hogy is van? – Kérdeztem és csettintettem is egyet, hátha akkor beugrik. – Kicsi a bors, de erős… vagy a borsó? Melin valagára… de azért érted…
Megrántottam a vállamat. Nem akartam dühös lenni, amiért gyengének tart. Én sem tartottam őt éppen keménylegénynek, pedig nagyobb volt és izmosabb is. Nekem ezek a fizikai dolgok nem jelentettek sokat. Sosem a testemmel, hanem az eszemmel oldottam meg a legborzalmasabb helyzeteket is. Trükkök tárházát rejtette az elmém és ez többet ért bármilyen megfeszülő izomnál vagy néhány plusz centinél… de azért jól esett Natnak azt hazudni, hogy száznyolcan centi vagyok.
De cáfolj rám..
Hmmm… kihívás elfogadva, Liam. – Válaszoltam és csak mentem tovább előre. – Azért mondd, hogy merre menjek. – tettem hozzá.
Nem akartam még véletlenül sem eltévedni. Egyszerűen csak szerettem volna eljutni arra a meleg helyre, ahol még egy-két korsó jó italt is kaphatok, felmelegedhetek és kitalálhatom, miként jutok haza azzal a mugli bigyóval… villantóval… vagy mivel. Hiányzott Nat és persze ott volt az aggódás is, hiszen miattam került olyan magatehetetlen helyzetbe. Az én hibám volt az egész elrablása, mert azt hittem, szembe szállhatok apám egész családjával. A legszomorúbb persze az volt, hogy a büszkeségem még mindig ebbe a tudatba akart ringatni, holott tudtam: támogatásra van szükségem.
Arra, a sarkon túl.
Csak bólintottam. Megvártam, míg elérjük a sarkot és befordultam egy csendesebb utcába. Itt már kevesebb mugli mászkált, mint odakint. Nem hallottam tovább a beszédüket, nem kellett átvágnom magam rajtuk.
Máris kellemesebb… – Állapítottam meg. – Könnyebb volt, mikor nem vett körbe ennyi mugli. – Magyaráztam és magyaráztam, egészen addig, míg meg nem pillantottam egy kocsma cégérét. Úgy rontottam oda az ajtóhoz, de csak a kilincset fogva jutott eszembe: talán nem is erre gondolt.
Ööö… ugye ide jöttünk? - kérdeztem és egy nagy ásítás szakadt ki belőlem. Megint elkapott az a korábbi álmosság.
Naplózva


Liam G. Avery
(N)JK
*****


☤ Medimágus ☤

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #12 Dátum: 2018. 11. 12. - 21:27:43 »
+1

zene:K - LSF  



'Mennyi szín és furcsaság és élet..
..és mennyi emlék és mennyi remény.'





– Van egy mugli mondás… hogy is van?
Eltűnődöm melyikre is gondol. Van jópár mugli mondás, akár csak a varázsvilágban. Néha megvannak a párhuzamok is, noha ezt a két külön világban élők nem is sejthetik. Elég vicces ez így, de nem kötöm a másik orrára. Hiába varázsló, több mint biztos, úgysem értheti hisz alig tud kiigazodni a varázstalan népek világában. Legalábbis nem csak a ’villantó’-t gondolom problémásnak.
- Melyikre gondolsz? - kérdezem tettetet tudatlansággal. Kíváncsi vagyok melyiket nyögi be ha egyáltalán tudja...
– Kicsi a bors, de erős… vagy a borsó? Melin valagára… de azért érted…
- Áh vagy úgy…
Voltaképp találó. És egész ügyes. Meglepően ügyes.
- Bors amúgy.
Biccentek egyet, és a sarkon befordulás közben elengedek pár embert udvariasan. Aztán mire észbe kapok már egyedül állok, mert Elliot mintha cruciatus-szal kergetnék szalad az ajtóhoz. Nevetségesen fest ott állva a kopott ajtó előtt.
– Ööö… ugye ide jöttünk?
Biccentek, jelezvén, hogy jól gondolja. Megszaporázom én is a lépteim, hogy ne maradjak el sokkal utána és egy ajtóval, egy hideg fuvallattal kerüljünk beljebb.
Nem csalódom. Ugyan bent homályos a levegő és cigaretta és szivarfüsttől súlyos azért mégis csak jóval melegebb van, mint kint. Máris fölöslegessé válik a kabát és a sál, így le is kapom magamról miközben a pult felé intek. Szeretném ugyanis arra venni az irány és rendelni. Elvégre, ezért jöttünk.
- Tudod az a jó az angol kocsmákban, a hangulatuk mellett hogy a kiszolgálás is ötcsillagos. Nem mellesleg itt kapsz mindent. Rose, ha szeretnéd tud a pult alól lángnyelvet vagy mézsört is adni, de mivel ez mugli lakta környék nem sok varázsló téved be csak a magamfajta...
Vállat vonok jelezve, hogy nem igazán zavar ha csodabogárnak néznek. Alapvetően világéletemben az voltam mindössze a kíváncsi természetem miatt.
- Leginkább a szokásos brit, skót, ír sörök akadnak, meg persze a skotch.
Elvigyorodom az ital említésére. Legutóbb csúnya véget ért keverni a mugli és nem mugli italkombinációkat, és amennyiben opcionális, most nem ismételném meg.
- Szóval mit is kérsz? Mert én egy korsó Guiness-t. Annak elég karakteres az íze és barna sör. Porter. De akad valami ócska búza is valamelyikben
Ujjammal a csapok felé bökök, miközben felülök a bárpultra. A bár hátsó részén a kerek asztaloknál ül pár asztaltársaság, és egy pasi egy nővel úgy jó három méterre tőlünk enyeleg. Más nem hallgat ki, és nem is érdekli különösebben a jelenlétünk. Ennek ellenére mégis lehalkítom a hangom és úgy teszem fel a kérdést.
- Mondd csak, Elliot. Mi szél hozott éppen... éppen erre a környékre?
Színtiszta csodálkozással meredek rá. Biztos oka van hogy itt botlottam bele, valószínű eltévedhetett, de azért elég fura mégis... a bölcs varázsló a bevett útvonalain jár és kel. Ebből csak arra tudok következtetni, hogy ő vagy vidéki vagy a bölcsesség rohadt messze áll tőle. 
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Elérhető Elérhető
« Válasz #13 Dátum: 2018. 11. 16. - 20:11:29 »
0

A  V I L L A N T Ó 


1999. szeptember
LIAM

.outfit.

A biccentésre belöktem az ajtót. Hagytam, hogy rám találjon az általános kocsma szag, amit annyira szerettem. Mintha azonnal hevesebben dobogott volna a szívem, ahogy rám talált a dohány füst és az alkohol aromájának különös, átható keveréke. Egyszerre volt fullasztó és tökéletesen biztonságot adó, még ha legutóbb egy hasonló helyen is találkoztam Phillippel. Imádta, hogy zsarolhat, hogy azt hitte, sakkban tarthat néhány képpel meg levéllel… és majd hagyni fogom neki, hogy egyenesen beletiporjon abba, ami az enyém. De jól esett az orra előtt felgyújtani azt a sok szememet, de jól esett beleröhögni az arcába. Ma erre a kiváló érzésre ihatsz, O’Mara, te bolond! – gúnyolt a hang, miközben vad táncba kezdett csuklóm körül a szalag.
Beleremegtem a keserűségbe, ami átfutott a testemen. Sötétséget éreztem, ahogy lelki szemeim elé szökött az az álnok pofája, amivel a saját fiát akarja térdre kényszeríteni. Nem mutatott érzelmet, pedig bántotta a nekem legfontosabb kincset s azt hitte, majd éppen ezért az örökébe lépek. Hát legyen akármennyi jól kitalált és megszervezett hazugság is a tarsolyában, biztosan nem fogok úgy táncolni, ahogyan ő fütyül… nem, mert én azt szeretem, ha én diktálok, ha én adom a ritmust és ezt hamarosan Phillip Rowle is meg fogja tapasztalni.
Tudod az a jó az angol kocsmákban, a hangulatuk mellett hogy a kiszolgálás is ötcsillagos. Nem mellesleg itt kapsz mindent. Rose, ha szeretnéd tud a pult alól lángnyelvet vagy mézsört is adni, de mivel ez mugli lakta környék nem sok varázsló téved be csak a magamfajta...
Liam hangja rángatott ki abból a kegyetlen gondolatmenetből, ami hirtelen távolivá tette az engem körülvevő, máskor nyugtatóan kellemes hangokat. Éreztem, ahogy végig simít a testemen a kellemes meleg, aminek forrását ezúttal nem kerestem a tekintetemmel. Éppen csak egy pillanatra bámultam a társaságomra, majd kibújtam a kabátomból és közelebb sétáltam a pulthoz. Szemügyre kellett vennem a kínálatot, csakhogy már olyannyira megromlott a látásom, hogy ezt nem tehettem meg olyan távolságból.
Leginkább a szokásos brit, skót, ír sörök akadnak, meg persze a skotch.
Elmosolyodtam.
Hmmm, elvagyok én a hagyományos italokkal is. – Bólintottam és már nyeltem is egyet, mintha már is érezném a nyelvemen kesernyés, krémes aromákat. Régen volt alkalmam rendesen inni, nem azért, mert nem lapult állandóan a zsebemben az átkozott lapos üveg, amit Nat úgy utált… hanem éppen az ő kedvéért vetettem meg.
– Szóval mit is kérsz? Mert én egy korsó Guiness-t. Annak elég karakteres az íze és barna sör. Porter. De akad valami ócska búza is valamelyikben.
Közben felültem az egyik bárszékre, hogy hunyorogva szemügyre vegyem a választékot, habár a Guiness említésére is azonnal megdobbant a szívem. Régen gurítottam már azt is le a torkomon, pedig igazi klasszikus volt, mondhatni egy brit kocsma kötelező eleme.
Guiness, a szívemől szóltál. – Bólintottam.
Rövid mondatokban böktem oda a csaposnak, hogy mit is kérek… ám nem figyeltem meg magamnak jobban a nevezetes hölgyeményt, aki akár lángnyelvet is az orrunk elé tol, ha azt kérek. A társaságon néztem végig, akik a kocsmában gyűltek össze. Nehéz lett volna megmondani, hogy ki varázsló és ki varázstalan. Manapság már, mikor a mugli viselet teret hódított kicsiny társadalmukban, az embernek nem ártott megválogatni a szavait.
Mondd csak, Elliot. Mi szél hozott éppen... éppen erre a környékre? – kérdezte kicsit halkabban Liam.
Nem néztem rá, helyette a bárpulton pihenő kézfejemet figyeltem. Közben egy sóhajtás is kiszakadt belőlem. Valójában fel sem fogtam, hogy Nat elrablása előtt, milyen régen töltöttem „életvitel szerűen” a napjaimat Londonban. A mugli közlekedést sem véletlenül választottam, ez volt az én védekezésem az apámmal szemben. A Minisztériumban könnyedén kideríthetné, hova hoppanálok. Mindenre képes volt, csakhogy keresztbe tegyen nekem és Nathanielt egyelőre biztonságban akartam tudni.
Biztonságosabb ez az útvonal. – Megrántottam a vállamat. – Néha jobb elvegyülni. – Tettem hozzá, mintha egy teljesen hétköznapi téma lenne.
Nem mentem volna bele ebbe az egészbe jobban. Bár Liam nem olyannak tűnt, aki apám kémének állt volna. Azokban a fickókban és boszorkányokban volt valami, amit azonnal kiszagoltam, ahogy a nyomomba eredtek. Ösztönösen éreztem meg, mikor kell futni.
És te mit keresel erre felé? Ez a környék tömve van a muglikkal.
Naplózva


Liam G. Avery
(N)JK
*****


☤ Medimágus ☤

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #14 Dátum: 2018. 12. 01. - 18:16:17 »
+1

zene:K - LSF  



'Mennyi szín és furcsaság és élet..
..és mennyi emlék és mennyi remény.'





Hagyományos. Manapság mi minden számít hagyományosnak? Nem kérdezek vissza, inkább megtartom magamnak a kérdést. Nem azért mert esetleg a másik nem tudna rá felelni... csak... gondolom neki más a hagyományos. Hisz ahány hely annyi szokás. Anyám jut erről eszembe, ahogy kisgyerekként mondogatta ezt nekem. Akkor még nem értettem nagyon a dolgokat. Nem tudtam miért is más egy másik aranyvérű család. Miben különbözik tőlünk. Tőlem. Aztán lassanként kikristályosodott. A neveltetés egy dolog csupán, de a választás lehetősége, megadni az esélyt hogy mindenki éljen a vele született szokásokkal... na ezt kell tisztelni. Úgyhogy rohadtul nem illik firtatni a hagyományos szó jelentését. Inkább csak elmosolyodom féloldalasan, gondolván hogy valószínű meg tud ő birkózni mindennel. Nem olyan embernek tűnik aki ne.
Kivéve talán a villamos....
– Guiness, a szívemből szóltál.
- Van ízlésed. - közlöm, ahogy leülünk és a könyököm a pultot érinti. Az kemény fa, és rég szétkaristolta már az idő. A mély barázdák azonban nem zavarnak senkit pénz meg valószínűleg nincs felújíttat - Ez tetszik.
Elnevetem magam, barátságosan. Nem mintha ez megfelelési verseny lenne, de vannak emberek akik nem bírják az erős ír sört. Én pedig wales-i révén nem vetek meg semmit sem. És mindig öröm ha jó ivócimborára akad az ember. De azért a kérdés csak ott motoszkál bennem. A fejemben. És egész addig nem hagy nyugodni, míg ki nem bököm....
– Biztonságosabb ez az útvonal. Néha jobb elvegyülni.
Nem a vállrándítás zavar, nem is az ahogy félrenéz, hanem maga a tény. Mitől kellene elvegyülni. Mi elől kellene elvegyülni? Mert ok nélkül nem szokott csak úgy az ember. Ráadásul... szöget üt a fejemben egy szó. Egyetlen ritka fontos szócska.
Biztonságos.
- Biztonságos? Mégis mi ellen?
Amint felteszem a kérdést neki szegezve már tudom, rosszul kérdeztem. Sokkal érdekesebb a ki és nem a mi. Mert nem a muglik jelentenek ránk veszélyt, noha bizonyos tekintetben talán bennük is van potenciális ellenfél. Nem, ez a fickó nem a villamostól fél és nem is attól hogy a tömegbe kelljen olvadnia. Itt valami más lapul meg, sejtem. De nem akarom nagyon firtatni sem.
Az erőszak nem vezet jóhoz. Dean kapcsán jól tudom, az ember csak bezárkózik és magára marad a nyomorában. Hagyni kell hogy maga nyíljon meg. És míg ez másokkal, talán ezzel az Elliot O’Marával is sikerül, addig Emilyvel egyszer sem igazán.
– És te mit keresel erre felé? Ez a környék tömve van a muglikkal.
A kérdése kizökkent a gondolatvilágomból. Hirtelen etlávolodom Emilytől, az arcától, a bájos íriszektől és újra a kocsma pultját támasztom immár sörrel az orrom előtt.
- Oh,... nos... én dolgoztam. Ma is. És út közben beugrottam még egy helyre. Ajándékért. Alapvetően bírom a muglikat. Egyszerűek és a többség tiszta is. Igazából hazafele tartottam mikor megtaláltál.
Most rajtam a sor vállat vonni. A többit már tudja vagy ha nem hát kitalálja. Nekem esett jegyet követelt én meg vettem neki. Mindennek már részese volt így sok újat nem tudok nyújtani.
- Egészségedre. - emelem meg a korsómat és intek felé. - A biztonságos hazaútra.
Kuncogok egyet. Sose voltam jó szószóló, tósztot is ritkán mondok és keveset, de ez azért viccesen vette ki magát.
Kész felüdülés a sör ahogy végigszánt a torkomon. A közérzetem pedig rögtön nem egy hanem két fokot is javul, pedig... nem is nekem van igazán szar napom.

Naplózva

Oldalak: [1] 2 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2018. 10. 24. - 00:15:03
Az oldal 1.223 másodperc alatt készült el 46 lekéréssel.