+  Roxfort RPG
|-+  Múlt
| |-+  99/2000-es tanév
| | |-+  Egyéb helyszínek
| | | |-+  Roxmorts
| | | | |-+  Elhagyatott játszótér
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Elhagyatott játszótér  (Megtekintve 828 alkalommal)

Mrs. Norris
Maffiavezér
***


,, a T E J hatalom ,,

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2018. 09. 02. - 12:59:42 »
0




A Szellemszállás felé menet, az Antikvárium mögötti utcában, sok lakatlan ház mellett elhaladva egy mugli játszótérre hajazó kis lepusztult placc árválkodik, egy hippogriff-formájú fél libikókával és egy sárkány-nyakra formázott, beszakadt, törött csúszdával. Az egyetlen épen maradt (vagy megjavított) elem a levegőben lógó két hinta. Felfüggesztésük nincs, néha magányosan himbálóznak a piros deszkák. A hugrabugos Jenny azt mesélte, hogy múltkor, mikor beleült az egyikbe, az felemelkedett egészen magasra, és körberepülte egész Roxmortsot!
Naplózva

Blaire Montrego
Boszorkány
*****


hetedév ❈ M. kishúga ❈

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2019. 02. 07. - 20:11:00 »
+1

zene:AL - Head Above Water

dress


J U R A N D I R

'...nem tart örökké semmilyen mágia,
mert ami egyszer megszületett, annak meg kell halnia...'


~~~~


Az idei év első roxmortsi hétvégéje. Elnézem a lelkes diáktársaim. Az utolsó évem. Az utolsó évem ebben a kastélyban. Valahol tudom a lelkem legmélyén, hiányozni fog. Valahol pedig nem fogok ide visszavágyni többé. Mathias utálta. De a bátyám esetében ez igazán érthető.
Normál esetben ugyanúgy örülnék a szünidőnek és a szabadságnak, mint a többiek. Mostanság azonban, pontosítva a nyár óta ez közel sincs már bennem semmi iránt olyan nagy lelkesedés, mint korábban. Ha valaki lát inkább hisz Félig Fej Nélküli Nick kósza unokatestvérének, mint egy átlagos diáklánynak. Tudom, mostanság talán túl sokat is sírok. Ráadásul olyanért, ami értelmetlen, ami hülyeség... de a szívem olyan nehéz, hogy félek lehúz a Fekete tó legmélyére ha beleugrom.
Lépteim levisznek a faluig a langymeleg nyárat idéző napsütésben. Az időjárás kegyes hozzánk, még bőven tart a vénasszonyok nyara és a legtöbben igyekeznek ezt kiélvezni. Sokan térnek be a Három Seprűbe egy jó pofa vajsörre, de nekem a kocsmáról is Eric jut eszembe, és vele együtt jön egy újabb sírógörcs, amit nehezen fojtok el magamban. Tovább sietek hát a főutcán, el Puddifoot színes és mézes-mázos kirakata előtt, tovább a Gyöngyzug Teaház üvegkirakatán egész a Szobor Szállóig. Elnézem az alakokat, amik a kerítést formálják. Itt is sokat szállt meg, bár csak akkor ha a Seprűben nem tudott neki Mathias helyet találni...
Olyan nehéz ez. Magam maradtam, hisz a bátyám már egyetemre ment. Nem is volt kérdés, hogy felveszik-e Hetfordshire-be. Vicces, hogy egész idáig nem is tudatosodott bennem mennyire intenzíven hat rám a jelenléte. Nem arról van szó hogy folyton a nyakába lógtam, ó dehogy. Sőt, ritkán jártam a mardekár pincehelyisége felé, de mégis tudtam, M ott van és bármikor üzenhetek neki. Most már nincs ott, nincs kihez mennem. És ide, Roxmortsba sem jön már Eric sem. Nincs itt ivócimbora, engem meg látni sem akar... ahogy én sem őt.
Kölcsönös gyűlölködéssé vált az a hirtelen és intenzíven felcsapó láng, ami köztünk tündöklött. Hogy lehet, hogy valami, ami ennyire szép ekkora pokoli gödörré váljon? Hol rontottam el? Hol?
Az Antikvárium utcájának végén már véget ér a falu. Mögötte az erdőszél húzódik, meg az az elhagyatott játszótér, aminek rozsdás maradványait az enyészet kapta meg örökül. Senki nincs itt, hisz mindenki Zonkónál költi a pénzét vagy a Mézesfalásban tömi a hasát. Jobb is így, hogy magam vagyok újra, mert van időm gondolkodni, újra.
Lehuppanok az egyik régi és kissé instabil hintára, amit csak a szél lenget. Meg sem néztem mit vettem fel reggel, csak magamra rángattam a virágos halványpasztel ruhát, meg a fehér cipőt. Nem is passzol a kettő egymáshoz, de nem érdekel. Mostanság már ez sem köt le. A hajam is csak azért fésültem ki, mert különben olyan kócos lenne hogy jobban járnék tőből levágni...
Egy fekete lyuknak érzem magam. Egy csődtömegnek. Nem csak Eric-kel voltam szemét, vagy mondhatni ő velem, de ezzel együtt a bátyámmal is. Nem akartam sosem, hogy válasszon köztem, de azzal hogy elmentem Foresttel és az árvaházfelújításban segítettem végtére is én döntöttem. Én hagytam el őt, és utána a vitatkozások végteren sora már teljesen egyértelművé tették azt, ami ezeddig sose volt ennyire nyilvánvaló. Ericnek ennyi nem elég.
Nem akart visszaengedni az iskolába és a módfeletti uraloméhsége nem az volt, amire ténylegesen vágytam. A szívem szakad bele újra, ahogy felisézem a nyár kósza résleteit. Az arcát, a borostás állát, a forró csókjait, az ölelését, az illatát...
Hiányzik a tenger. Kivörösödött szemeim azonban csak az erdő széléről a fákon át és áttünedező napfény ívet veszik ki. A tenger segít megnyugodnom, az erdő nem. A fák moraja csak az Ő suttogását idézi fel bennem újra meg újra. Azt a mély baritont, ami kislány korom óta végigkísérte az életem, és amitől most vágtam el magam egy életre.
A bűntudat mardos bennem, de nem csak miatta. Ott vn Williamson is, akit talán túl ridegen ráztam le két napja. Nem tudom miért, de magam sem akarom senki társaságát. Olyan ez az egész.. az egész életem, mint a szomjazónak a túl sok víz. Teleissza magát lelkesen, aztán rosszul van...
A könnyeim maguktól indulnak útnak le, az ezüst szemeim tövéből, mindezt úgy, hogy észre sem veszem. Még csak pislogni sem pislogok, hanem mint egy élőhalott a láncnak dőlve bámulom a fák árnyékát.
Hol rontottam el? Mit csináltam rosszul? Miért jutottunk idáig?
A könnycsepp a kézfejemen landol. Szelíd hűvösére nem reagálok. Egyre csak Strange hangja, a szavai, az utolsó mondatai jutnak eszembe...
Ha nem vagy az enyém, nem lehetsz senkié sem igazán. És ha nem vagy az enyém egy senki vagy. Számomra egy senki...
Egy senki vagyok... számára egy senki. Így mondta. Ezt mondta. És ez olyan végtelen keserűséggel tölt el, hogy semmi nem tűnik fel nekem. Belesüppedek a magányomba, a szomorúságomba, a lelki nyomoromba, a kegyetlen valóságba és még az sem érdekelne, ha egy újabb varázslóháború zajlana körülöttem. Talán örömmel halnék meg, ha már az előzőben nem sikerült azért, mert megmentett... pont Ő mentett meg.
Naplózva


Javier Jurandir
Mardekár
*


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2019. 03. 25. - 22:16:57 »
+1

Milyen magas az a mély.....

     

B L A I R E



Még soha nem adtam hálát azért, hogy férfi vagyok, de ahogy a törékeny Blaire alakját láttam körvonalazódni a távolban, mint valami víztiszta tükör, átsejlett rajtam a gondolat.
Olyan fakónak és élettelennek látszott, hogy kedvem támadt volna beszélgetni is vele, ha nem lettem volna én is egy selejt, akit viszonylag elég hamar áruba bocsátottak a szülei, vagyis áruba, inkább a Roxfort falai közé.
Blaire, csak azt hitte magáról, hogy ő valami ritka porcelánedény, amit a nagyi szekrényébe rejtettek és az idő köszörülte csorba kifent kései már rég dolgoznak rajta, ellentétben velem, aki tudtam, ha könnyed csevejbe bocsátkozok vele, örökre utálni fogom még a gondolatát is.
A számtalan alternatíva közül, amit választhattam volna, számomra evidens volt, hogy az elhagyatott játszótér kopott padjain fogom magam találni, olyan nem tudom hány percen belül.
Én nem kínoztam magam.
Nem érdekeltek a gyönyörű kirakatok és a szépséges lányok, akik ezeket szemlélgették, hidegen hagyott a nimbusz kétezresek látványa. Madame Pudifoot cukrászdája előtt elhaladva is, csak az a szörnyű romantikus valentin napi kaland juthatott volna az eszembe, amin bárcsak ne vettem volna részt. Igaz, én sohasem tipródok olyan dolgokon, hogy Mirabella mit gondolhatott rólam. Saját joga eldönteni, milyen képzetekkel együtt társít engem, aki habár úgy nézek ki, mint az a mugli sztár, DiCaprio, teljesen ellentétesen működök a valóságban. Ahelyett, hogy mágnesként vonzanám a lányokat - férfiúi tökéletességemmel és varázslatos működésemmel -, mint valami sokat hintázott kisgyerek, állok előttük elfehéredett arccal, hányásközeli állapotban. Hát így vagyunk. Ilyen kalandokat élünk át én és a pszichés működésem. Mindenesetre még nem jutott eszembe jelentkezni a Mungó varázslatos osztályainak valamelyikére. Majd talán egyszer.
Szóval, amikor láttam, inkább elfordítottam a tekintetemet. Nem azért, mert bunkó vagyok, hanem azért, mert nem akartam tudomást venni róla. Blairet egyébként mindigis egy ilyen szeszélyes, csapongó lánynak tartottam, aki nem tudja eldönteni, hogy mit akar és kitől akarja. Például Williamson, meg előtte talán Pye vagy Eric, vagy ki tudja, mind olyan melléfogások voltak, hogy igazából kicsit sajnáltam is. Szerencsétlen, sosem fogja megtudni, hogy mi az az igazi szerelem. Pláne ezek mellett. A kisírt szemek, meg ez a leharcolt állapot, abszolút arról tanúskodtak, hogy nagyon rossz bőrben van. Én meg próbáltam védeni magam. Biztos van elég csaj barátja, hogy ne az én vállamon pihentesse ezüstszínű könnyeit. Ráadásul nincsen nekem arra szükségem, hogy egy éretlen tinilány szerelemről alkotott vattacukor álmait hallgassam. Pont elég nekem a magam baja.

De a probléma egyre csak közeledett. Néztem, ahogy az ingatag hintákba szinte játszi könnyedséggel kap a nyári szellő. Minden olyan súlytalannak és illanónak tűnt, hogy szinte észrevétlenül került Blaire is ezekbe. Én pedig csak azon kaptam magam, hogy már nem is a hintát, hanem őt nézem és elfog egyfajta remegés. Vagyis elfogott volna, ha hagytam volna, de ennél sokkal erősebb és masszívabb teremtmény vagyok, ezért rögtön fel is álltam ebből a pozícióból s úgymond nem kibékülve sorsommal irányítottam lépteim a cseppet sem barátságosnak tűnő lány felé.
Halkan, csendesen lopóztam a háta mögé, szinte fel se tűnhettem neki. Szelíden simítottam végig a bársonypuhaságú ébenfekete hajszálakon és elmosolyodtam. Valahogy megkívántam érintésüket, de belül éreztem, hogy ennek nem lesz jó vége.  S mivel már ott voltam és vissza nem mehettem, hát lendítettem egyet a hintán és rajta is. Hisz gondolom a magasba vágyott, csak nem volt meg a szükséges ereje, mint ahogy nekem sem. Na tessék, itt egy közös pont....
Naplózva

Blaire Montrego
Boszorkány
*****


hetedév ❈ M. kishúga ❈

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2019. 04. 07. - 13:17:35 »
+1

zene:AL - Head Above Water

dress


J U R A N D I R

'...nem tart örökké semmilyen mágia,
mert ami egyszer megszületett, annak meg kell halnia...'


~~~~


Nem vonzz, hogy az összes galleonom elköltsem holmi ócska bóvlikra vagy sokat ígérő könyvekre. Nem vonzz, hogy másokkal beszélgessek és nem vonzz a fura, szánakozó, lesajnáló pillantások kereszttüzében sem tetszelegnem. Egyszerűbb így, itt... egyedül.
Csakhogy a magány mint társ csalfa hazug. Sokat ígér, remény kelt de mikor megkapod megkeseredik a szádban. Ez történik újra és újra, ahányszor csak sikerül magamra maradnom a lelkem béklyóival, amelyek lelkesen húznak lefelé a sötét mély irányába...
Most is, csak ülök és a fehér cipőm orrát nézem, ami a homokba fúrva már nem is olyan fehér. Mocskos, mint én magam is. Beszennyeztem mindent, hazudtam, titkolóztam, hittem és reméltem. Magam sem tudom, a bátyám mégis hogy volt képes megbocsátani nekem ha én magam képtelennek érzem magam erre...
S láss csodát... Mathias nem haragszik. Ezt mondja. Mégis minden idejét leköti más. Leköti Lyana, leköti az egyetem és persze.., Eric.
Valahol gyűlölöm magam, hogy újabb könnyek gyűlnek a szemembe. Azt hittem már rég kisírtam magam, és persze minden bánatom. Csak mostanra értem meg, hogy ez valószínű lehetetlen. Folyton fáj, folyton bánt, állandóan kínoz...
Ha lenne valaki, aki egy crucio-t rám küldene, legalább a testem senyvedne és átmenetileg feloldozást nyernék... csakhogy nem.
Nincs itt senki, aki jártas lenne a fekete mágiában, olyan meg pláne, aki vállalkozna is a feladatra.
Talán emiatt is ér teljesen váratlanul, hogy mögém lép egy idegen. A nesztelen zaj, amivel közeledik nem furcsa ha emberrabló. Az azonban igen, hogy noha felettébb nem áll szándékomban sikítani, mégsem a számat fogja be rögvest.
Szelíd ujjakat érzek a hajamon, melyek lesimítanak a vállam ívén át a hátamra.
Megborzongok ösztönösen az érintéstől.
Rég nem ölelt már meg senki. Rég nem foglalkozott velem senki. Rég nem hunytam le a szemem és adtam át ennek az érzésnek én magam sem. Ajkaim szelíden szétnyílnak és egy halk sóhaj hagyja el a számat, ami aztán végül aprócska megrökönyödött nyögésbe fullad. Hisz a hátamat egy tenyér és egy abból eredő lökés kíséri.
A hinta automatikusan elindul s még jó hogy ujjaim a láncot markolják, nem görcsösen ugyan de most már aképpen... mert az ezüstkék tekintetem egy percig a fákat s a felette kéken világító eget bámulhatják.
Egyetlen törtmásodpercig vagyok csak magasan, egyetlen csodálatos pillanatig, majd jön a jól ismert zuhanás.
A levegő az arcomba süvít, a hajam előre hullik és mire a hinta újra a földhöz közelít a lábammal lefékezve jókora port kavarok. Szelíden köhögve simítom ki fürtjeimet arcomból s mire elül a ’homokvihar’ már félig hátrafordulva fel is ismerem a tettest, aki az egek felé röpített.
Mindig is felemás kapcsolatom volt a mardekárosokkal. Mathias miatt jó párat ismertem, de nem igazán foglalkoztatott egyik sem. Pye persze mindig megbámult és Javier sem volt különb, de miután én mégis csak Montrego vagyok és sokak szerint egy óriásgorilla a bátyám, egyik sem mert kikezdeni velem. Jobbára az egy légtér is problematikusnak számíthatott nekik.
- Miért?
Nem akarom, hogy hangom remegjen, mégis megbicsaklik. Erőt veszek magamon, kifújom látványosan nem titkolva a beszívott poros levegőt.
- Miért nem vagy a többiekkel?
Miért nem vásárolsz? Miért nem sörözöl? Miért nem szórakozol? Kérdezhetném, de talán ennyi is elég. Millió kérdés van bennem, hogy mégis mi ösztökélte a fiút, hogy megálljon itt, engem látva és miért nem hagyott a nyomoromra. De persze... félek, sosem derül ki ez sem, mint oly sok minden más sem ebben az életben. 
Naplózva


Javier Jurandir
Mardekár
*


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2019. 08. 01. - 14:07:55 »
+1

Milyen magas az a mély.....

     

B L A I R E




- Blaire, Blaire, Blaire -  mormolnám újra meg újra, ízlelgetve a magánhangzók keserédes ópiumát számban, ahogy bársonypuhaságú hajszálait érintem ujjaimmal, de csöndben maradok. Meghagyom ezt a néhány másodpercet a némaságnak, narrálják gondolataim a természet illanó szépségei, melyekbe most ő is belevegyül, ahogy elindítom az ég felé.
A hinta könnyedén száll a magasba, én pedig nyerek pár másodpercet, hogy megkezdhessem magamban azt a lélekvesztő rohanást, amit az előző pillanatokban Blaire is többször megkísérelt. Mennyivel jobb sorsot szánok neki, mennyivel könnyebb lenne neki mellettem, hisz irtózom a nőktől. Előbb bántanám meg saját magam, mintsem boldogtalan perceket okozhassak számára. Elmosolyodom. Vajon mit kombinálhat a fejecskéjében? Hol járhatnak gondolatai? Kár, hogy a hajszálai nem tudnak mesélni, biztos a perc tört része alatt, juthatnék ezernyi probléma birtokába.
De akarom én ezt? Nem hiszem. Nagyot sóhajtok.
Szép ez a lány, de ugyanolyan veszélyes is, akárcsak egy alma, ha bedobjuk három nő közé s ráírjuk: a legszebbnek.  
Van-e egyáltalán olyan, hogy legszebb, vagy csak a pillanat szülte hamis felismerés ez is? Van-e őszinte, igazi, valódi érzés, vagy minden elmúlik? Ahogy ez a hajszál itt, két karcsú ujjam közül, kihullik…kihullik a pillanat, szertefoszlik minden.
Hátralépek párat és gyengéden simítok végig mellkasomon, nehéznek érzek mindent ott belül.
Nem értem, mit, miért csinálok. Miért olyan vonzó ez a nő, hisz olyan akár a többi. Hányingert okoz a puszta jelenléte is, a közelében elkezdek verejtékezni és elfog a remegés.
Ki olyan bolond, hogy önként hajszolja magát ilyenekbe, hogy saját magát vesse oda az oroszlánok elé? Én, csakis én. Mit csinálsz Javier?  - már épp megválaszolnám kérdésemet, de Blaire szelíd köhögése visszaránt a valóságba.  Meg akarnám védeni a portól, de rá kell jönnöm, nem lehet ezt a lányt semmitől. Ő maga a saját boldogtalanságának kovácsa. Újra elindítanám kézfejem felé, de inkább bátortalanul visszahúzom. Nem érzem annak szükségességét, hogy újra magaménak tudhassam bőrének melegét, testének apró részecskéit.
Lehet, sokat akarok? Nem tudom, mindenesetre elég szépen játszok a tűzzel és félek előbb-utóbb megégetem magam – a távolba nézek, ahol a melegtől szinte izzik a levegő, úgy csapódnak egymás mellé a nap sugarai, mint esőcseppek a forró aszfaltra. Borzongató, jóleső érzés kerít hatalmába. De meddig tart ez is? Néhány másodperc a végtelenből.
- Miért? – hangzik el a kérdés.
- Miért nem vagy a többiekkel? -  olyan vádlónak érzem, nem szolgáltam rá, hogy ilyesmiket kérdezzen tőlem. Hogy faggasson, hogy megtorpanásra késztessen, így erőtlen kérdésére hasonlóan reagálok:
- Miért? Miért lennék a többiekkel? – s még egyet lépek hátrafelé. Hát azt hiszi, jó ez nekem? Nem, egyáltalán nem.
Naplózva

Blaire Montrego
Boszorkány
*****


hetedév ❈ M. kishúga ❈

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2019. 08. 28. - 10:56:59 »
+1

zene:AL - Head Above Water

dress


J U R A N D I R

'...nem tart örökké semmilyen mágia,
mert ami egyszer megszületett, annak meg kell halnia...'


~~~~


Hálásnak kellene lennem, amiért máris akár egy fél pillanatra is megfeledkeztet ez a fiú a problémáimról. Hálásnak kellene lennem, mert hirtelen a csalódottságot felváltja bennem neki köszönhetően másfajta érzés. Olyasmi, ami eddig is természetes volt, de az utóbbi időszakban mindent csak a kín töltött be. Eric maga.
A vérző lelkem darabjai továbbra sem épek, de a tudatom most végre elkalandozik és inkább a mardekárost figyelem.
Nem értem őt. Sem, hogy mit akar, sem hogy azt mégis miért. Nem vagyok benne biztos hogy akarom-e tudni. Félek már más fejébe, érzéseibe vagy lelki világába látni, de a saját ürességemhez képest üdítő frissességük fájdalmas felismerésként hatna.
- Miért? Miért lennék a többiekkel?
Nem is tudom mi lep jobban meg. Az, hogy válasz helyett visszakérdez, vagy az hogy egyáltalán a szándék sincs meg benne, hogy magyarázattal szolgáljon.
Talán az a baj, hogy megszoktam mindig mindenre feleletet kapok. Az élet sokszor leckéztet persze, talán Lestrange hozzáállása, a viselkedése, a vele kapcsolatos kérdőjelek milliói is azok, mert csakis azok lehetnek... de mit vétettem én hogy még egy Javier is egy mugli keresztrejtvény nehéz változatává avanzsálódjon?
Döbbenten pislogok rá félig hátrafordulva a hintán, ami csak a súlyom alatt szelíden nyikordul meg lágy mozgása közben.
- Mert az emberek rend szerint együtt jönnek le Roxmortsba...
Nem akarok kioktató lenni, nem akarok bírálni senkit se. Valójában nem ismerem ezt a fiút, nem tudom vannak-e barátai, de haverjai biztosan. Hét év alatt mindenkinek akad valaki, akivel legalább a pennáját megosztja.
- És általában együtt mozognak...
Saját szavaimmal cáfolom meg a viselkedésem, de nekem miután a bátyám már nincs itt hisz egyetemre jár tulajdonképp nem nagyon maradt senki. A lányok idegesítenek, a fiúk jó szerével azt hiszik így, hogy M már nincs a közelbe lazán elcsábíthatnak egy jópofa falmélyedésbe valami többre, mint amit piszkos fantáziájuk remélni óhajt.
- Nos, te mit keresel itt? Miért nem iszol a Három Seprűben?
A szemöldököm szelíden szalad fel. Nem akarok kérdően követelni, de azért érdekel... mi késztette arra, hogy inkább engem lökjön meg, a szabadság felé, a magasba, miközben lazán el is sétálhatott volna? Miért olyan szomorú? Miért van olyan egyedül mint talán én magam? És ha akar valamit, miért húzódik el?
- Nem ülsz le?
Téved pillantásom a mellettem lévő másik rozoga hintára. Nem biztos hogy elbírja a súlyát, de talán egy próbát megér. Ahogy az is, hogy ma ne legyek totálisan egyedül. Végtére is, a sors szeszélyes. És ki tudja mit tartogat nekem a mai nap, no meg Jurandir.
Naplózva


Javier Jurandir
Mardekár
*


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2019. 09. 10. - 17:09:29 »
0

Milyen magas az a mély.....

     

B L A I R E




Egyszer nem fordult meg a fejemben, hogy hálásnak kellene lennem bárkinek is.
Amióta élek, a nőkkel való viszonyom eléggé ambivalens szerkezetű. Az anyámat próbáltam szeretni, de nem ment, a testvéremnek folyton falazhattam, hogy a szüleink előtt makulátlan maradhasson, a Roxfortban pedig, amit a hölgyeményektől élvezhettem, a pletykálkodás volt. Mikor kivel kombináltak össze, de igazából egyetlen leányzó társaságát sem kerestem.
Az egyedüli kivétel Mirabella volt, de konkrétan akkor sem azért kötöttem ki mellette, mert akartam, hanem azért, mert egy furcsa játék során összeboronáltak bennünnket. Egyszerűen nem tudtam mit tenni, el kellett fogadnom a helyzetet és kész. Most pedig először önszántamból megközelítek egy lányt és ezt kapom: Miért nem vagyok a többiekkel? Hát ez kész.
Persze, hogy nem kezdtem el magyarázkodni. Persze, hogy kérdéssel feleltem. Mégis mit várt? Talán el kellett volna mondjam, hogy betegesen félek a nőktől, de amúgy épp kísérletezek eggyel, szóval nem lenne rossz, ha értékelné? Nagyot sóhajtottam.
- Mert az emberek rend szerint együtt jönnek le Roxmortsba... – folytatta tovább valami furcsa kioktató élccel a hangjában, ami természetesen nem nyerte el a tetszésemet.
-  És általában együtt mozognak... – tette hozzá és egyre inkább azt éreztem, hogy még most kellene elmenekülni, míg bele se kezdek ebbe az egész szituációba. Hát kell ez nekem komolyan? Végre megpróbálnék kitörni a korlátolt kis életemből és akkor még fel is hívják rá a figyelmemet, hogy mennyire nyomorult vagyok, hogy egyedül kószálok Roxmortsban. Próbáltam nyugodt maradni, de őszintén szólva, határozott provokációnak éreztem törekvéseit és nem vagyok kislány, hogy elpityeredjek, ha bántani merészelnek. Végül azonban úgy döntöttem, hogy inkább megőrizve hidegvéremet, egy laza viccel  kompenzálom az előbb keltett rettenetet:
- Honnan tudod, hogy nincsenek képzeletbeli barátaim? Ők itt mind imádnak engem – mutattam a nagy üres semmibe. Ami konkrétan nagyon szépen jellemezte a lelkivilágomat is, úgy szálltak el  az előbb keltett érzéseim a végtelen felé, ahogy beszélgetésbe elegyedtem Blaire-rel. Kívülről egész kedvesnek és barátságosnak tűnt, de csak nem bírta hagyni ezt a rendkívül érdekfeszítően fantasztikus témát:
- Mit keresel itt? Miért nem iszol a Három Seprűben? – záporoztak a kérdések, mint valami rendőrségi kihallgatáson. Én meg csak tűrtem és tűrtem és valóban elgondolkodtam azon, hogy jobb lett volna, ha magamba döntök néhány lángnyelv whiskey-t. Az bizonyára megsegített volna bennünket és hamarabb áthidalja a köztünk tátongó hatalmas kommunikációs szakadékot.
- Ha gondolod, beülhetünk a Három Seprűbe is, ha neked jobban tetszik az a hely. Nekem nem igazán állt szándékomban egy ilyen zajos, fröccsökkel teli kocsmában eltölteni a délutánomat, de ha szeretnéd és szórakoztatónak találod, rajtam nem múlik -  védekeztem és tereltem a beszélgetést oda, ahova jónak láttam, de a szerva persze, megint nála volt. Folyamatosan fegyvereket adtam a kezébe, hogy a rejtett agresszióját, amit az exei iránt érzett, rajtam tölthesse ki. Hősnek is nevezhetnénk, de igazából Javier a nevem.
- Nem ülsz le? – bökte ki végül és szelíden elmosolyodtam. Végülis miután beszámolok arról, hogy mit ettem reggelire ebédre és vacsorára, kikkel barátkoztam eddig és hogyan töltöm el a délutánjaimat, bizonyára megtehetem.
- De szeretnék, ha már így felajánlottad... – kissé megforgatva a szemeim, kipréselve mellkasomból egy igazi tüdőszürő leletet, foglaltam helye a kis tubicám mellett, mert megengedte.
- És mondd csak, most mi következik? Kérdezhetek én is? – egyik szemöldökömet a magasba emelve fordítottam a két hintát immáron egymás felé. Nem hagytam Blairenek védekezési lehetőséget, de sajnos, magamnak sem, azt hiszem. Egy karnyújtásnyira volt tőlem és elindította a világon létező összes negatív folyamatot bennem. Verejtékeztem, éreztem, ahogy kiszárad a torkom és a szívem is egy erősebben kezdett verni. Pedig nem bántott, voltaképpen hozzám se ért. Mi fog történni, ha egyszer megpróbál megérinteni engem? Bizonyára bele fogok halni és nem, ez egyáltalán nem túldramatizálás.
Naplózva
Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon Tegnap - 02:16:48
Az oldal 0.075 másodperc alatt készült el 35 lekéréssel.