Pult

A Három Seprű legforgalmasabb része. Hosszú, szinte véget nem érő pult az alsó szinten.
A pult legvégén székeket is találhatsz, oda érdemes ülnöd, ha szeretnél közelebbi kapcsolatba kerülni a csinos Madame Rosmertával!
Vigyázat, a pult felülete ragadós!

VIGYÁZAT!
A MÁGIKUS SZESZÉLY MEGJELENÉSE ÓTA A VENDÉGEK KEZÉBŐL
GYAKRAN EGY ISMERETLEN ERŐ KAPJA KI A POHARAT ÉS A
FÖLDRE ÖNTI ANNAK TARTALMÁT,  ROSSZABB ESETBEN AZ
EMBER FEJÉRE!

Vadrandi
Daniel O'Mara

   Eljött az ideje, hogy kicsit kikapcsoljam magam és ehhez el kell hagynom Roxfort falait pár napra.  Úticélom Roxmorts lett hoszas töprengés után.  Leginkább azért, mert egy kicsit emlékeztet Tarbet-re, de oda nem mehettem most, mert nemrég kapott üzenet alapján, nincs otthon senki és így akkor már máshová kell menni. Egyedül nem akartam nézni a tavat a szobám ablakából, az olyan.... Olyan sajnálni való lenne. Anélkül meg tökéletesen elvagyok, így aztán lett ez a kis település a cél. Most, mivel, hogy tél van még, pláne tetszetős a hely. Sokkal jobban szeretem ezt az évszakot, mint a nyarat, amikor még az árnyékban is folyik rólam a víz. Inkább a hideg és a kényelmes meleg ruhák. Meg nincs jobb annál, amikor vastag pulcsiban, egy forró bögre csokival kiállsz a hóesésbe.  Nagyon könnyedén el tudom olykor bambulni és nem egyszer fordult elő, hogy 2 percig mondogatták a nevem, mire végre meghallottam.
  A Roxmortsi hétvége pont kapóra jön így aztán le is csapok az alkalomra. Amint megérkezik a vonat és leszállok, már megyek is sétálni. Benézegetek a boltokba, megnézem a kirakatokat, az árukat, a tájat. Beleolvasok pár könyvbe és egy-kettőt még meg is veszek. Sok érdekes és néhány hasznos dolgot is találok, de többnyire csak érdekeset. Aztán végül betérek a Három seprűbe, ahol meglepően nagy zsúfoltság fogad, amit nem igazán vártam. Ám már bejöttem, így aztán elverekedem magam a pultig, ahol kikérek magamnak egy vajsört. Elsőre kicsit megnézett a pultos, de végül aztán mégis teljesítette a rendelésem. Amint megfogtam a korsót egy másik vendég meglök.
- Figyeljen már ké.. - kezdek bele ám megakadok, amikor érzékelem, hogy a kezem könnyebb lett. Odakapom a fejem és látom, hogy telibe leöntöttem egy hapsit... Ráadásul pont a lábán, azaz a lábai között. Édes jó varázslók nagy mestere segíts most rajtam. Életemben nem voltam még ennyire kínos helyzetben, mint most.
- Öhm... Ö... Bocsánat. - nyögöm ki végül nehezen és csak most nézek fel. Egy viszonylag idősebb férfi, erős vörös arcszörzett és kissé bánatosak szemek, amik most rám merednek. - Állom a tisztítást! - ajánlom fel kapásból és az se jut eszembe, hogy varázslók volnánk, valószínűleg egy bűbáj lenne eltüntetni a foltot.

[Sara]

Sara

Ráfektettem a tenyerem a ragacsos pultra, ahogy tekintetem találkozott a pult mögött sürgölődő boszorkányéval. Ő is azt gondolhatta, amit én: mekkora egy szerencsétlen alak vagyok. Nem csak azért, mert évek óta nem randiztam, de két év után az első próbálkozás is csúfos kudarcba fullad. Angelina hívott el. Nem egy nagy szépség, pöttöm, pufók, nálam két évvel idősebb boszorkány volt. Magamtól sosem fordult volna meg a fejemben, hogy éppen vele kezdjem el az újabb párkeresési rohamot. Aztán megsajnáltam. Már az esetlen közeledésből is biztosan sejtettem: nem sűrűn hívja el randizni a férfitársadalom szerencsés vagy éppen szerencsétlen tagjait. Én meg még el is hessegettem a gondolatot, hogy nem olyan szép – mondván, hogy nem a külső számít –, ám akkor még csak eszembe sem jutott, hogy majd engem ültetnek fel.
Őszintén szánalmasnak látszottam, ahogy a pult mellett ücsörögve bámultam a poharamban csillogó lángnyelv maradékát. Nem élveztem úgy az ízét, mint máskor. Nem is voltam már annyira, O'Mara. Még Elliot is többet járt el apámmal kártyázni és iszogatni, amolyan ír módra. Én kiszakadtam ebből, hol a lányomat neveltem, hol a Mungóban túlórázom, mióta Augustus Pye helyét is én vettem át. Sok volt a munka, fárasztó és minden porcikám pihenés után kiáltott. Két évvel a feleségem halála után ezt mégis csak egy nővel tudtam volna elképzelni. Valakivel, aki megölel, kedves szavakat súg, akit elvihetek enni esténként és elfogadja a gyerekem. Ezért is volt itt az ideje, hogy randizni kezdjek... erre egy Angelina felültet.
A roxmortsi forgatagban a sok diák között szánalmasnak éreztem magam. Magányosan egy ürülő pohár felett. Sóhajtottam egyet, észre sem véve, hogy mellém lépett valaki. Csak akkor figyeltem fel a szőke lányra, amikor már az ölemben landolt a pohara és annak tartalma lassan átáztatta a farmernadrágom anyagát. Aztán az orromat is elérte a vajsör jellegzetes bukéja.
Megilletődve fordultam a „tettes” felé, hátha ki tudok nyögni valamit. Ehhez még szükségem volt egy rövidke pillanatra.
- Semmi gond! Ez csak egy kis folt! – Mondtam félhangosan. Valószínűleg nem hallhatta meg, mert utána máris a tisztítás áráról kezdett beszélni.
Legyintettem egyet, miközben elmosolyodtam a vörös szakáll alatt.
- Hé, nyugodj meg! Semmi gond, te tényleg! Egy szempillantás alatt eltűntem még férfi létemre is… – Mutattam neki, hogy üljön csak le a mellettem ülő székbe. Közben én a pohárral voltam elfoglalva, na meg azzal, hogy a zsebemből előrángatott zsebkendővel legalább valamennyit felitassak az ölembe borult ragacsos italból.
- Kedves, hozzon a kisasszonynak egy másik vajsört! – szóltam oda a pult mögött ácsorgó, egyébként egészen csinos boszorkánynak.
Ezután fordultam csak vissza a szőke lány felé. Megint elmosolyodtam, hogy ne izguljon már annyira. Közben már a pálcámat kerestem, valahol a kabát zsebembe. Közben a ragacsos pultra került a pohár, benne a finom vajsörrel. Azt persze csak remélhettem, hogy ez majd nem landol az ölemben.
- Ezt én állom, ha már a tisztíttatást megúsztad.

Egyszer jövök el pihenni és már szinte az elején katasztrófa az, ami velem történik. Mégis milyen szerencsém lehet, hogy leöntök valakit a frissen kikért itallal. Még bele se ittam, csak megfogtam és eltűnt, szegény hapsi nadrágján.  Ennek hatására az agyam le is blokkol és még az sem fut át rajta, hogy varázsló, így egy folt nem okozhat gondot, ám én mégis elkezdek erősködni, hogy állom a tisztítást. Te jó ég! Még szerencse, hogy nincs itt senki, aki ismer, mert jót nevetne rajtam.
- Én piszkoltam össze így nekem kéne. - válaszolok a kijelentésére, hogy ő is meg tudja oldani és közben inkább leülök, amíg nem rugóm fel a székét is. Ezekután nem lepne meg.  Most, hogy jobban ránézek egész helyes hapsinak tűnik, amolyan skót beütéssel. Leginkább a vörös hajnak és szakálnak köszönhetően. Emellett abban is biztos vagyok, hogy ő nem diák, annak kicsit idős. Mondjuk egyetemista még lehet. Sosem voltam jó az ilyen dolgokban és a mi világunk még inkább csalóka lehet ezen a téren.
Amikor viszont kikér egy újabb vajsört kicsit meglepődőm, amikor az elém kerül, akkor meg inkább. Leöntöm és még az italom is állni akarja?
- Ezt nem fogadhatom azok után, hogy leöntöttem. - szólalok meg, habár van egy olyan érzésem, hogy nem fog engedni, de attól még kérdően nézek rá, hogy miért is. Még, ha pálcával is tisztítja meg a nadrágját, ami hirtelen nekem eszembe se jutott, akkor sem érdemlem meg.
- Egyébként Sara vagyok. - mutatkozok be és iszok bele a sörbe zavartan. Nem igazán tudom hová tenni ezt a helyzetet vagy azt, hogy ennyire béne vagyok.

[Sara]

Sara

Meglehet, hogy még sem volt olyan jó ötlet belemenni abba a randevúba. Kellemetlen érzések tömeget gyülekezett bennem és ha nem szorongattam volna az ujjaim között az alkohollal teli pohárkát, akkor valószínűleg csak még rosszabb kedvem lett volna. Angelina végül is nem volt az esetem. Kezdetnek tekintettem ahhoz, hogy ismét vissza kerüljek a normális életbe, levetkőzve magamról a gyász maradékát. Nem sok ember özvegyül meg huszonnyolc évesen… de ha mégis akkor az nem jelenti azt, hogy többé nem adózhat a szerelem oltárán. Ráadásul Amber miatt is szükséges volt egy kedves barátnő. Esmé ugyan sokat van vele és mindig hálás vagyok neki, ha foglalkozik vele, de mégsem olyan, mintha életvitelszerűen lenne mellette egy nő. Tudom, hogy már csak ez a vágy is komolyan behatárolja a lehetőségeim. A legtöbb fiatal teremtés, akinek még saját gyermeke sincs, nem szívesen vállalná valaki másénak a nevelését. Én mégis reménykedtem, egészen a mai napig.
Sejthettem volna persze, hogy Angelina majd berezel vagy nem volt ez az egész több valami olcsó szórakozásnál. Mindenestre azt elterveztem, hogy nem fogom számon kérni hétfőn. Nem érdekeltek a magyarázatai. Valójában sértett sem voltam igazán, csak nem értettem, mire volt jó ez az egész és hogy miért ver engem Merlin ezzel. Nem lehetett több egy jelzésnél, ami az arcomba üvöltötte, engedjem el ez azt egészet. Egyelőre a lányomnak kell élnem.
Valószínűleg csak még mélyebbre süllyedtem volna az ön sajnálatban, ha az a lány nem borítja az ölembe a vajsört. Ez képes volt ugyanis megint mosolyt csalni az arcomra. Na meg, ha már egyszer a Három Seprűben voltam, hát úgy örültem volna a társaságnak is. Ezért hát neki is rendeltem egy újabb italt, remélve, hogy közevetlenül mellém ül. Nem tudtam mondjuk, mit beszélgethetnék vele. Fiatalabb lehetett sokkal nálam, talán éppen Roxfortos, azokból a diákokból ugyanis bőven akadt ilyenkor a faluban.
– Dehogynem fogadhatod el! – Legyintettem. – Semmi bajom nem lesz egy kis vajsörfürdőtől.
Megint elmosolyodtam, hogy ne érezze magát olyan rosszul. Végig simítottam a szakállamon, majd az ajkaimhoz emeltem a poharamat, hogy kihörpintsem a maradék alkoholt annak az aljából.
– Igazából jól esne egy kis társaság – válaszoltam őszintén.
Sejtettem, hogy hamarosan beindul a szokásos Daniel reflex és kitör belőlem valami ostoba szövegelés, mint annyiszor. Ha egyszer társaságot kaptam nagyon nehezen fogtam be a számat és néha olyan dolgokról is túl őszintén beszéltem, amikről talán nem is kellett volna. Félő volt, hogy az újdonsült ismerős közelében is ez lesz. Okosabbnak tűnt megválogatni, hogy mit iszom. Mindenesetre a Lángnyelvet egyelőre hanyagolni terveztem.
– Én is kérek egy vajsört, kedves! – néztem a pult mögött álló boszorkányra. Csak ezután fordultam vissza a szőke lány felé. Felé nyújtottam a kezemet, remélve, hogy elfogadja. – Örülök, hogy megismertelek, Sara. Én Daniel vagyok, Daniel O’Mara. – tettem hozzá.
Közben én is megkaptam a vajsörömet, így odafordultam megint a pulthoz, hogy egy nagyot kortyoljak belőle. Azonnal meg is töröltem az arcomat, féle, hogy esetleg a szakállamba került egy jó adag hab.
– Valamikor Roxfortos koromban ittam ilyet utoljára. – Magyaráztam lelkesen. – Jól emlékszem, minden faluban tölthető hétvégére jelentkeztem, hogy legalább annyi időre kiszabaduljak a kastély falai közül. Na, nem mintha nem szerettem volna a könyvtárat, de minden hétvégén randiztunk. Az egy egészen más világ volt…
És megérkezett a Daniel vulkán, azzal együtt pedig a szokásos zavarodottság. Éreztem, ahogy a fülem hegye forrón, valószínűleg vörösen izzik. Mindig későn kapok észbe.
– Bocsáss meg, nyilván nem érdekelnek a gyerekkori történeteim. – Mondtam. – Roxfortos vagy még, igaz? Melyik házban vagy?

Ahogy sejtettem fölösleges lenne azon erősödni, hogy visszautasítsam az italt. Így hát bele is iszok egy jó nagyot, kell valami, hogy kicsit lenyugodjak. Még mindig nem tudom eldönteni, hogy mihez is kezdjek ezzel a helyzettel. Egyrészt! Iszonyat ciki az egész és rohadt égő. Másrészt akár még jól is elsülhet, habár ez furcsa lehet egy tizennyolc éves lánytól, ám én sem most jöttem ki a zárkából. A kijelentése meg szintén meglep, ami a szeméből jövő kisebb bánatot is magyarázza. Egyre jobb, egy bánatos pasit sikerült leöntenem és mellé igen érdekes gondoltok indultak meg bennem.
Végül aztán ő is kér egy vajsört és be is mutatkozik, majd egy kisebb monológ, ahogy elkapja a hév, ám kapásból abba is hagyja. Ám valahol van egy olyan érzésem, ,hogy annyira nem bánná, ha valaki meghallgatná.
- Griffendél és idén végzek, ha minden jól megy. – válaszolokes iszok egy újabbat – Maga melyik házban volt régen, amikor még más volt az iskola. – teszem fel a kérdést egy kis mosoly kíséretében, hátha megindul és kicsit kíváncsi is lettem.

[Sara]

Sara

Még egy korty vajsört döntöttem magamban. Közben elidőztem egy-egy gyerekkori emléken. Elsősorban persze, a helyszínből adódóan a Három Seprűhöz köthető emlékképek kúsztak lelki szemeim elé. Bizonyára Sara azt hitte, ő volt az első, aki az ölembe borított egy jó adag vajsört. Nem így volt. Az első barátnőm, Lily is éppen ugyanígy bánt el velem. Igaz az ő esetében szándékos mozdulat sor eredménye volt az italtól átázott nadrág és akkoriban még nem mentek ennyire könnyen a tisztító varázslatok.
Jól emlékszem. Negyedéves kölyökként még szórakoztatónak tűnt, hogy az emberfia egyszerre több lánynak is udvarolt. Akkor talán még nem alakult ki az a morál, ami később annyira természetessé vált. Margaret esetében meg sem fordult például a fejemben, hogy esetleg másra nézzek… bár meglehet ez volt a jele annak, hogy ő lesz az a bizonyos nő, akinek megkérem a kezét és akivel le akarom érni az életemet.
Az emlékek közé persze csak befurakodott a sötétség is. Az a tanév jutott eszembe, amikor Elliot eltűnt. Anya és apa többször is Roxmortsba utaztak s olykor találkoznom kellett velük itt a Három Seprűben is. Lehajtott fejjel hallgattam őket, csak a bámultam az egyik asztal ragacsos felületét, hozzá sem érve a vajsörhöz, amit nekem rendeltek. Anya megállás nélkül zokogott és könyörgött, hogy próbáljak meg visszaemlékezni a beszélgetéseinkre, hátha mondott nekem valamit a bátyám. Én azonban nem tudtam válaszolni s nem csak azért, mert nem tudtam volna. Egyszerűen csak letaglózott, sőt megsemmisített a tudat, hogy Elliot nincs velük, mégis mindenki vele foglalkozik. Nem is érdekelte őket, hogy én közben jó jegyeket kaptam. Utáltam magam később persze, amiért így éreztem. Mióta gyerekem van, én is el tudom képzelni, milyen érzés lenne, ha egyszer csak nem találnám sehol. Beleőrülnék.
Megráztam a fejemet és megint megtöröltem a szakállamat, nehogy vajsörös legyen esetleg. Elmosolyodtam, ahogy kimondta, hogy griffendéles.
– Azt azért, nem hiszem, hogy annyira más lett volna akkoriban az iskola, mint most. – válaszoltam mosolyogva. – Ha belegondolok, hogy McGalagony még engem is tanított, akkor úgy tűnik, mintha a Roxfortban egészen megállt volna az élet. Valószínűleg Dumbledore halála és az Ostrom volt az egyetlen, ami igazán ki tudta billenteni ezt az egészet a megszokott mederből.
Megrántottam a vállamat. Kicsit oldalasabban ültem hogy jobban megnézhessem magamnak Sarát. Valójában már kész nő volt, egyértelműen látszott rajta, hogy végzős. Igaz manapság, már alig lehetett megállapítani az ilyesmi csak úgy ránézésre. Nyáron is kezeltem a Mungóban egy tizenöt éves varázslópalántát és több bőrfelületet mutatott a ruhája, mint amennyit eltakart.
– Én is a Griffendél ház tagja voltam egyébként. – Mondtam mosolyogva. – Azért, ha jobban meggondolom, nem is volt az olyan régen, hogy én végeztem a Roxfortban. Csak tíz év telt el azóta és mennyi minden történt. Néha hiányzik az a nyugalom, megszokottság, ami ott uralkodik.
Hirtelen elmosolyodtam, ahogy a tekintetem Sara ajkaira tévedt. Egy kis hab ült ki az ajkai fölé, éppen úgy, mintha csak bajsza lenne. Aranyosan festett így, de azért elővettem egy zsebkendőt és óvatosan felé nyúltam, hogy letöröljem róla az ital nyomait.
– Nem baj… ? – kérdeztem kicsit bizonytalanul, még mielőtt mondjuk megérinteném és leütne vagy szándékosan is leöntene az italával. – Nekem folyton habos lesz a szakállam tőle. Na mondjuk nem annyira, mint odahaza, ha bemegyek egy pubba.
A mosoly még mindig ott ült az arcomon és ha nem ellenkezett, akkor óvatosan megtörölgettem az arcát.
– Voltál már igazi ír kocsmában?

Nem sűrűn jártam ilyen helyekre, mint a Három seprű, mivel sosem voltam olyan társaság tagja. Pedig külsőre biztos mást mondanának rólam. Nem pedig egy olyan lányt, aki szívesebben bújik meg a könyvek közt. Valószínűleg a két évvel ezelőtti eseményeknek hála. Megváltozott bennem valami, ahogy másokban is, ez látszik is rajtuk, meg ha meg is próbálják titkolni és rejtegetni. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy nem voltam bulik és hasonló események részesei, mindössze azokon nem voltam a tipikus partiarc szöszi. A kis válaszon kicsit elgondolkozom, hogy szereti nem sokkal volt másabb. Ám valahogy én nem így vélekedek, mivel amióta oda jártam, állandó feszültség volt a levegőben és folyamatosan történt valami. Az utóbbi két év... Túl csöndes az előzőekhez képest.
- Valóban kibillent és mellé sokak életét megváltoztatta, nem teljesen jó irányba. – szólalok meg és közben kicsit a távolba mélyed a tekintetem, ahogy a múlt képei jelennek meg előttem. Rossz és kellemetlen emlékek, amiket nem hiszem, hogy valaha is el fogom felejteni. Sokszor ébredek még mindig olyan álmokra, amik arról szólnak, izzadva és hevesen zihálva.
- Nyugodtság... Mostanában azért az ritka kincs, amikor mindenhol látni felújítás folyik. Ám valahol valóban van benne némi nyugalom. – húzódik kis mosolyra a szám, miután ezt mondom. Nyugtalanító nyugodtság inkább az, a kellemetlen fajta.
A kérdését a zsebkendővel elsőre nem értem, ám amikor hozzáteszi a habos szakállát, leesik és elvesztem tőle. Kicsit erősnek tartanám, ha hagynám ezt neki, így inkább egy hölgy módjára letörlőm a habot.
- Csak igazi skót kocsmában, már ha az egy szintnek számít. Bar szerintem nem lehet rosszabb az, ahol jártam, mint ahova maga jár. – lehet rá kéne kérdezném a tegezésre, ha már így beszédbe elegyedtem vele? – T... Tegeződhetek? – teszem is fel a kérdést, akár egy félénk kislány.

[Sara]

Sara

„Nyugodtság... Mostanában azért az ritka kincs.” Elmosolyodtam a lány szavaira vöröses szakállam rejtekében. Nagyon is tudtam, miről beszél, habár a felújítások, na meg az a Mágikus Szeszély, amiről a Prófétában szinten állandóan cikkeztek, éppen elég izgalmat okoz a varázsló társadalomnak. Igaz, közel sem annyit, mint mondjuk annak idején a halálfalók felbukkanása vagy éppen az Ostrom napja. Azok igazán borzalmas idők voltak. Sokak veszítették el a szeretteiket, a szüleiket, a gyereküket… és akadtak olyanok, akik nem csak az édesanyjuk halálát viselték el, de még a feleségükét is. Az ő elvesztésük komolyan meg kellett volna, hogy viseljen, de azt hiszem, azok a körülmények nem tették lehetővé, hogy az ember rendesen gyászoljon. Nem volt választásunk, akkor is fel kellett állnunk, ha az élet durván padlóra küldött.
– Igazad van. Egyszerre mozgalmas és nyugodt idők ezek. – Bólintottam lassan.
Ezután szúrtam ki azt a kis habot a szája fölött. Bájos volt, mégis inkább, mielőtt nevetségesnek érezné magát, finoman felé nyúltam egy zsebkendővel. Letöröltem volna én, szinte ösztönösen… néhány év szülőség után az emberben ösztönösen benne van valamiféle gondoskodási kényszer. Persze, gondolom, zavarba hoztam, mert kihúzta az ujjaim közül a zsebkendőt és megoldotta egyedül is a kérdést. Meg kéne tanulnom, hogy nem mindenki olyan közvetlen, mint én.
– Ó, hát persze! Kérdezned sem kellett volna. Nem vagyok olyan idős, hogy magáznod kelljen, mint a tanáraidat. – Mosolyodtam el ismét, majd megint az ajkaimhoz emeltem a vajsört. Éppen csak egy gyors mozdulat a hüvelykujjammal és máris eltűnt az a kis hab, ami a vörös szakállakon éktelenkedett.
Ezután fordultam megint felé: – Skót kocsma? Talán skót vagy?
A lehető legkevesebben érdeklődtem. Örültem, hogy előkerült valaki, akivel lehet rendesen beszélgetni és nem egyedül kellett végig ülnöm ezt a napot a kocsmában. Valójában lehet, már régen felpattantam volna és inkább otthon ücsörögve olvastam volna egy százszor átlapozott regényt vagy egy medimágusoknak szóló újságot.
– Én Észak-Írországban születtem, az apám ír. – Meséltem nagy lelkesen, bele sem gondolva, hogy Sarát a legkevésbé sem érdekli egy nála minimum tíz évvel idősebb varázsló élettörténete. Csakhogy ezt az agyam megint nem fogta fel és lávaként ömlött a számból az újabb és újabb lényegtelen hülyeség. – Egyszer a bátyámmal és apámmal végig ittuk a környékbeli kocsmák sör választékát. A végén olyan részegek voltunk, hogy egy-két bárányt megbűvöltünk. Szerencsétlenek addig táncoltak, míg elő nem került egy ismerősünk, hogy leállítson. Ez a jó a kis varázslóközösségekben, összetartanak… azt hiszem ez az igazi érték, nem az aranyvér, meg a jó tehetség. Hanem ez az összetartó erő… bocs, hogy ennyit magyarázok! Pedig esküszöm, csak annyit ittam, amennyit láttál. Egy pohárka.
Megköszörültem a torkom és kicsit körbe néztem a kocsmába. Valójában abban reménykedtem, hogy elkapok egy minket bámuló tekintetet valakit, aki Sarára vár. Hiszen eddig nem kérdeztem rá, hogy valóban rám ér-e. A Roxfortból én is mindig mások társaságát keresve érkeztem meg a faluba, így pedig a Három Seprűbe is.
– Egyedül jöttél? – kérdeztem rá végül. – Nekem annak idején, minden roxmortsi hétvégén randim volt. – Tettem hozzá a teljesség kedvéért. 

- Én nem mondanám nyugodtnak. Legalábbis az iskolai falai közt nem érezni mást, mint erőltetett jókedvet és mosolyok mellett. Hiába telt el két év, mindenkiben, aki részt vett benne, tisztán él minden perc és amikor elmegy egy olyan hely mellett, ahol komolyan harcolt, elsötétül a tekintete. - reagálok a kijelentésére és közben kicsit eltűnik a szemem csillogása, ahogy egy pillanatra rajtam is átfut egy kép. Ám ahelyett, hogy elmerülnék a múlt eme komor időszakában, inkább visszatérek a jelenhez és felé fordulok.
- Akkor ezentúl tegezni foglak téged. - mosolygok rá csábosan és iszok egyet, szerencsére most nem szerzek habbajszót.  Habár az előbb felajánlotta a zsebkendőjét, amit inkább elfogadtam azért.
- Igen. Ízig vérig skót, még ha ez nem is igazán látszik. - játszok egyet egy szőke tincsemmel. Nem éppen szokványos felén, habár nem is annyira ritka már. - Így aztán mondhatom, hogy előbb ittam whisky-t mint teát. - nevetem el magam, mert nagyapám által bizony így történt, habár akkor lehettem olyan 3 éves, így aztán nem igazán tetszett. Bezzeg olyan 13-14 év múlva már teljesen máshogy állt a dolog. Mostanra meg már kifejezetten szeretem. Majd ismét rájön a szófosás, úgy látszik, hogy szeret beszélni én meg hallgatni, így aztán nincs gondom vele. A kis történetén kacagok is egy jót. Ő sem volt éppen a mintagyerek az már biztos.
- Engem nem zavar, hacsak nem bírod az alkoholt, ami meglepne egy írtől. - szólalok meg végül. A következő kérdésén kicsit elgondolkozom, hogy mikor is voltam utoljára randin.
- Egyedül vagyok, habár biztos lenne olyan srác, aki elhívna, ám valamiért mégsem teszik. - rántok vállat. Nem különössebben érdekelt, habár tény, hogy nem egyszerű leszólítani, amikor láthatóan gondolataimba mélyedve sétálok a folyosókon vagy amikor baráti társaságan beszélgetek. Nem vagyok éppen könnyű célpont, ha így nézzük.

[Sara]

Sara

Nem is tudtam volna megmondani, mikor beszéltem valakivel csakúgy. Amber aligha értette volna meg, ha ilyen „felnőttes” dolgokat mesélek neki. Őt egyelőre jobban lefoglalták a babái meg a gyöngyfűzés. Esmével sem nagyon beszélgettünk, csak hozta és vitte a lányomat. Elliottal meg sem kíséreltem komolyabb témákról csevegni, állandóan csak magával volt elfoglalva vagy az érdektelenség tükröződött az arcán. Apámmal jó, ha egy-egy hétvégén le tudtunk ülni iszogatni. Hármunk közül ő dolgozott a legtöbbet a patikában.
Éppen jókor jött volna ez a randi, szinte sajnáltam, hogy Angelina nem jelent meg… akkor nem Sarát űztem volna el a hülye szövegelésemmel, hanem azt a cseppet sem szimpatikus nőszemélyt. Az is lehet, hogy már nem emlékszem hogyan kell normálisan viselkedni társaságában. Régen Margaret intézett helyettem minden ilyesmit. Ha baráti vacsorát tartottunk vagy csak nálunk ünnepeltünk a családdal, akkor is ő beszélt. A kedvességével mindenkit lenyűgözött. Nekem elég volt koccintani, enni és a végén neki elmondani, hogy Jack már megint milyen vicces ingben jelent meg. Még mindig hihetetlen volt, hogy másfél év alatt ekkorát változott az életem.
A következő korty vajsörnél szerencsére egyikünk sem lett habos. A tekintetünk találkozott, ő pedig rám mosolygott, de másképp, mint addig. Ettől zavarba jöttem, de igyekeztem nem kimutatni. Ha az embernek vörös szakálla és vörös haja van, elég hülyén fest pironkodva. Szóval inkább egy nagyobb pislogás kíséretében lehúztam az italom alját és a biztonság kedvéért megtöröltem a szakállam.
Elmosolyodtam, mikor Sara közölte, hogy ízig vérig skót. Nem akartam neki odaszúrni, hogy az ír whiskynél nincs jobb… legalábbis egyelőre. Úgy voltam vele, hogy ez a tény később is megállja még a helyét csipkelődésnek.
– Bírom én, csak megoldja az ember nyelvét. – Megrántottam a vállam. – Ahogy mondtad, én is előbb ittam whiskyt, mint teát.
Milyen furcsa egy család a miénk. Volt egy csodaszép, ázsiai édesanyám, egy angolnak született, félvér bátyám és egy ír apám. Lehetnénk ennél vegyesebbek? Tudom, hogy ez a keverék nem sokban látszik. Talán éppen csak a szemem kicsit mandulavágásúbb, mint másoknak, de ez is csak akkor tűnik fel egy kívülállónak, ha felhívom rá a figyelmét. Valójában átlagos írnek festettem összehatásában, mintha anyám vérét elnyomta volna bennem mindez vagy éppen csak Elliot kapta annak nagyrészét.
– Végül is egyedül is jól lehet mulatni. De azért jobb, ha az embernek akad társasága, nem gondolod? – kérdeztem. – Két lángnyelvet, drágám! – Böktem oda a pultusnak. – Meghívlak egy whiskyre. – Pillantottam Sarára.
Eltoltam magam elől az üres poharat. A tenyerem alatt megint megéreztem a ragadós pultot, így elhúztam a kezeimet onnan, így inkább az ölembe ejtettem őket. Csendesen hümmögtem egyet, mire eljutott a tudatomig, hogy van olyan fiú akinek tetszik Sara… csak hát viszonzatlanul.
– Szegény srác. Csak nem kikosaraztad? – Nevettem el magam. – Én is azért ülök itt, mert egy cseppet sem vonzó hölgyemény nem jött el a randira… holott ő maga hívott meg. Lehetne valami ennél kellemetlenebb?