+  Roxfort RPG
|-+  Múlt
| |-+  99/2000-es tanév
| | |-+  London
| | | |-+  London mugli része
| | | | |-+  Soho
| | | | | |-+  The French House
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: The French House  (Megtekintve 423 alkalommal)

Mrs. Norris
Maffiavezér
***


,, a T E J hatalom ,,

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2018. 09. 02. - 12:22:47 »
+1



A többszintes épületben étterem és pub üzemel. Az éttermi részben ingatag asztalok állnak foltozott székekkel, a pubban poros üvegek sorakoznak a polcokon, a lyukas fotelokon kétes alakok üldögélnek esténként, nem árt vigyázni velük. Az ételek hasonlóak, mint a Foltozott Üstben - előbb esznek meg téged, mint te őket, de ez ne rettentsen el. Az italaik attól még jók. Állítólag.
Naplózva

Lilium Leddicius
Boszorkány
*****


dilibigyó nekromágus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2019. 07. 28. - 20:12:57 »
+1

✿✿✿
2000. július 28.

Cooper







Soho a maga ködös, rejtelmes és mindenek előtt sötét szegleteivel mindig is a kedvenc helyem marad. Szeretem az olyan helyeket, ahol több esély van a halállal találkozni, és nem egyszer botlottam már tanulmányozásra váró holttestekbe a sötét sikátorokban. Ezért is szerettem néha pultosnak állni a Red Lionba is, bár kezdenek megszaporodni a nekromágusi teendőim, így egyre kevesebbet tudok dolgozni a másodállásban. Nem mintha bánnám. Csak már kezd hiányozni a környék. Ezért is döntök úgy, hogy hazafelé menet a kaland kedvéért beülök ebbe az étterembe, hogy egyek valami furcsát. Legutóbb például mészároshalat szolgáltak fel, ami még élt, és rám is ugrott. Tök vicces volt, alig tudtam abbahagyni a nevetést.
Ám ahogy belépek az épületbe már látom, hogy a szokásos nyugi helyett teltház van, és mindenféle kétes alakkal van tele az étterem. Biztos valami nagygyűlés vagy ehhez hasonló lehet. Az elmém most kifejezetten nyugodt állapotban van, úgyhogy nem akadok ki a tömeg láttára úgy, ahogy szoktam. Lassan átfurakodom magam a furábbnál furább embereken, akik közül páran végig is mérnek, mintha valami hivatlan vendég lennék, vagy mi,bár ezt a fogalmat nem nagyon tudom értelmezni. Inkább keresek egy félre eső, kissé maszatos asztalt az egyik sarokban, és lehuppanok a nyekergő székre.
Nem sokkal mellettem valaki hangosan kezd visítani, majd oda pillantva észre veszem, hogy egy meglehetősen éles fogú, életre kelt teremtmény veti rá magát arra aki éppen el akarja fogyasztani. Vigyorogva figyelem a kűzdelmét. Nagyon izgalmas hely ez az étterem mindig történik néhány ehhez kapcsolódó baleset. Na, meg is purcant vetek pillantást a kövér alakra, de személye olyan jelentéktelen és semmit mondó, hogy csak két pincér vonszolja ki a hátsó ajtón. Még engem sem köt le annyira, hogy utánna kullogjak némi vizsgálat reményében. Egyébként azt a pletykát hallottam, hogy van itt valami hatalmas emberevő lény, akit a "balesetek" áldozataival etetnek. Nem kavar nagy ügyet a Minisztériumban, a patkányok nem nagyon izgatják a nagykutyákat. És errefelé is egészen sok ilyen alak van. Ezért is tudtam itt eltűnni teljesen Voldemort halála után az aurorok elől, és nyugodtan elvégezhettem utána az egyetemet.
Lassan megunom a nézelődést és előveszem az étlapot, hátha találok valami extrém különlegeset.
Naplózva


Cooper Hayes
Sötét varázsló
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2019. 07. 29. - 21:43:20 »
+1

LILUM



You are not alone
I've been here the whole time singing you a song
I will carry you

Nyár volt, abból sem éppen az a napsütésesebb nap, de azért érezhetően nagyobb volt a tömeg Londonban, mint egy iskolai napon. Ráadásul ezúttal kimerészkedtem Martinnal a város mugli negyedébe, csakhogy egy kis időre meglógjak az állandóan engem követő testőröktől. Tudom, hogy egy törpenövésű varjúra emlékeztetek mindenkit, de ettől még van varázspálcám, szükség esetére egy pedig kisebb tőröm is. Észrevették persze, hogy az elmúlt pár hétben furcsán viselkedtem. Nem szándékosan, én tényleg csak belekeveredtem ebbe a sötét valamibe, amiből nehéz volt kikeveredni. A feleségem hangja egyre gyakrabban csendült meg, éreztem a hideg, halott leheletét a nyakamon, máskor gyerekkacaj zaja törte meg a csendet. Képzelgés volt az egész semmi több.
Martin több sarkon megállt, hogy szaglásszon, majd megjelölje a területet. Egészen addig, míg a Sohohoz nem értünk. Ott aztán végig mellettem ügetett, kidugva hosszú, rózsaszín nyelvét. Hangosan szörcsögött is persze, mint ahogy az mindig is szokása volt s ezzel egy halovány mosolyt tudott csalni a sápadt arcomra.
– Mindjárt pihenünk egyet valahol, Martin – közöltem vele és lehajoltam, hogy megpaskoljam egy kicsit buldog nyakát, valamivel a tüskés nyakörv felett. Nem az az ember voltam, akit érdekelt volna, ha megbökik a tűéles fémdarabok.
Szokás szerint teljesen feketében voltam, a hajamat is komoly technikával formáztam a megfelelő alakba, ez a mugli Londonban furcsának hatott. Éreztem, hogy sokan megbámulnak, ám a Sohoba érve viszont ez megváltozott. Ott még nálam is különösebb emberek voltak, az egyik például rózsaszín falloszokat ábrázoló tütüben sétált végig előttem. Mindezt férfi létére. A nők is kitettek magukért itt, bár tény, hogy nem fényes nappal, de láttam fedetlen kebellel sétáló csinibabát és kevésbé csinit. Egy ilyen csalogatott be legutóbb is a The French House-be, finoman az arcomba üvöltve, hogy ott előbb kap be engem az étel, mint őt. Először azt hittem, hogy a termetemmel gúnyolódik, de aztán kiderült, hogy igencsak gyanús fogások kerülnek az ember elé, ha nem figyel, mit rendel. A szemem láttára rágott meg valakit egy kagyalónak tűnő dolog.
– Uram, sajnos nincs szabad asztalunk – közölte a pincér, mikor beléptem az ajtón. Ezután vette csak észre Martint. – Kutyákat tilos az étterembe hozni.
– Ne aggodalmaskodjon már annyit, fiam! – paskoltam meg a mellkasát, miközben a zsebébe csúsztattam egy kis pénzt. – Biztos vagyok benne, hogy meg tudja oldani a helyzetet.
– Csupán akkor, ha hajlandó mással osztozni az asztalán. – Folytatta feszengve, de azért az ujjai a mellényzsebére siklottak. Nem válaszoltam neki, csak bólintottam. Engem nem zavar a társaság, ha az nem tolakodó vagy kellemetlen.
Hamarosan hát követtem a pincért a tömegen át, a karomban Martinnal. A kutya persze baromi nehéz volt, az én magasságommal egyenesen kellemetlen volt ölbe kapni, hiszen a felsőtestem egészét kitette. Csak akkor tudtam letenni, mikor kikeveredtünk a várakozók tömegéből és végre kihúztak nekem egy széket az egyik asztalnál.
– Ha nem bánja hölgyem, akkor én leszek az asztaltársa… – A mondat végére elhalkult a hangom. Ismerős volt a lány. Hirtelen nem tudtam honnan, de valamiért a sötét időkből rémlett valami homályos kép. Megborzongtam, ahogy leültem a helyemre. – A legdrágább vörösbort kérem.– Mondtam a pincérnek, mikor egy étlap is elém került.
Amint kettesben maradtunk, összehúzott szemmel mértem végig. Az asztalra könyököltem, mutatóujjamat a számra fektettem, mintha nagyon gondolkodnék. Időnként kicsit meg is ütögettem vele.
– Ismerjük egymást. – Jelentettem ki hűvösen.
Naplózva


Lilium Leddicius
Boszorkány
*****


dilibigyó nekromágus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2019. 07. 30. - 14:56:57 »
0

✿✿✿
2000. július 28.

Cooper







Az étlapból ki-ki lesve mégsem tudom megállni, hogy ne gyönyörködjek a míves társaságon, és magamban ki is szúrtam egyet-kettőt, akit szívesen látnék az asztalon felboncolt halotti állapotban. Talán ők még tratogathatnak nekem valami érdekeset. Kedvem is támad megölni őket, és a fejemben lévő hangok is egyre hangosabbak és hangosabbak, jobban és jobban követelve a régen nem látott vérontást. A kezem pedig akarva-akaratlanul is, de a pálcámra cssúzik, így szinte teljes készenlétben ülök, szinte megadva magam a hangoknak, amik a fejemben motoszkálnak.
Az étlapon pedig kiszúrok egy aragóniai módra tálalt spagettit, ami igen csak megtesztett, az meg pláne, hogy valami óriási kukacból készült, szóval biztos voltam benne, hogy mozog is. Ahogy az ételemről fantázilálgatok, lassan a szemem sarkából észreveszek egy pincért, vagy mi a rákfenét közeledni, aztán szabályosan megiledek, amikor mögüle egy alacsony férfi lép elő. Még minidg a frászt kapom azoktól, akik csak úgy random felbukkannak előttem. Még a pálcát tartó kezem is előre lendül picit, de tekintetem megáll a férfi kezében tartott furcsa állaton, és összeráncolt tekintettel méregetni kezdem. Aztán persze bizonyos szempontból szakmailag megint csak végimérem a férfit, aki eközben valamilyen oknál fogva mellém ül. De nem nagyon hallom a beszédét a pincérrel, mert valami nagyon furcsa ismerős atmoszféra lengi körbe a fazont.
– Ha nem bánja hölgyem, akkor én leszek az asztaltársa…
Egy pillanatra az jut az eszembe, hogy ő is a rendelhető ételek között van, hiszen alacsony is, úgy néz ki, mint valami holló vagy varjú, és elég elegáns is a maga nevében ahhoz, hogy főfogás legyen. De aztán összeszedem magam, és szélesen mosolyogva üdvözlöm.
- Nagszerű, így legalább kettesben tanulményozhatjuk a meghaló embereket, úgyis túl sokan vannak itt! - vigyorgok továbbra is rá, és utána nem is foglalkozom azzal, hogy imserős e hapsi, vagy nem.
- Én ezt az aragóniai gilisztaspagettit kérem - bökdösöm az étlapot feltartva a pincért, aki egy mordulással el is indul leadni a rendelést, miután ez a fura férfi is kért magának egy bort. Biztonságos választás.
Ezt követően furán összeszűkült szemmel végigmér, bár fogalmam sincs, minek húzza össze a szemeit, meg egyáltalán lát-e így is akármit velük, de nem igazán zavartatom magam.
- Ismerjük egymást. –jelenti ki köntörfalazás nélkül. Erre pedig felkapom a fejem és túl a komfortzónáján belül közelebbről is megvizsgálom a fazont, ami lehet neki drasztikusan közel van, de nekem könnyebben meg a beazonosítás, ha a bőrszöveteket tanulmányozom, meg az apró bőrredőket. Valami rémlik, most már nekem is, mintha egyszer kétszer találkoztam volna vele, de honnan, honnan. Nem is tudom, de ha mér ő tudja, csak előrébb vagyunk e tekintetben.
- Tééényleg? - billentem félre kíváncsian a fejemet, mjd végül beugrik a még apámmal közös múltamból az arca.
- Áháá! Miszter Hayes! - vigyorgok rá őszintén vidáman, mintha csak egy régi barát lenne.
Naplózva


Cooper Hayes
Sötét varázsló
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2019. 08. 02. - 20:58:11 »
+1

LILUM



You are not alone
I've been here the whole time singing you a song
I will carry you

Megint megéreztem Sophie síron túli hideg leheletét éreztem meg a tarkómon, ahogy megpillantottam a szőke lányt az asztal mellett. Szinte azonnal megborzongtam, tudva, nem éppen ez a legjobb döntés a mai étkezésre. Mindenesetre drága bort kértem, olyat, ami tökéletesen fog illeni a menün található kevésbé mozgó és veszélyes ételekhez. Nem akartam még meghalni. Főleg nem étkezés közben. Minden erőmre szükség volt, hogy egyszer visszaszerezzem az irányítást a Zsebpiszok köz felett, amit egyelőre Cartwright uralt. Furcsa, hogy az a szánalmas kölyök, aki mindig is volt most ilyen hatalmat ragadott magához. Ez a sors fintora volt. Éppen ő, aki minden leheletével azért küzdött, hogy Sophie-t elvegye tőlem, most a helyemen ült.
Engem nem foglalkoztatott Dominic Bates kis bandája, nem érdekelt a mozgolódásuk sem csak egy dolog hajtott előre. A régi helyem kellett. Az engem illető pozíció. Hiszen mi voltam enélkül? Szinte meztelen, csapzott varjú, akinek eltulajdonították a fészkét. Önállóan gyenge voltam, de valaminek az élén elképesztően erős és agyafúrt. Ez a Hayes hiányzott nekem.
Kinyitottam az étlapot és lassan lapoztam egyet. A tekintetem nem a menüt kutatta, hanem a lány arcát, akinek már a puszta látványától is megborzongtam. – Ő az Cooper… – Sophie hangja halkan súgta fülembe a szavakat. Nem tudtam ki. Túl sok kusza emlék kavargott bennem már a háborús évekről. Azt azonban éreztem, ez az ismeretség addig húzódik. Sophie még is őrülten féltékeny volt, mint minden nőre. A lehelete megint végig cirógatta a nyakamat, amitől végig futott rajtam a reszketés. – El kell menned innen!– Énekelte a fülembe a szavakat. A drága feleségem életében sosem volt ilyen. Mégis mitől kellett volna tartania? Hogy valaki elcsábítaná az ő törpehollóját?
Kimondta a nevemet. Hát nem káprázat volt az egész! Tényleg tudta ki vagyok, csak nekem nem ugrott be a neve. A vonásai azonban, azok ismerősek voltak. Próbáltam az elmém mélyére hatolva előkaparni egy nevet vagy egy helyzetet, de nem ment. Valami megbénított. Lehet, hogy azon az estén láttam, mikor megölték Sophiet és Benjamint? Lehetséges volna, hogy egy ilyen furcsán gyermeki arc éppen ott bukkant volna fele? Nem tudtam a választ.
– Nem emlékszem a nevére, Miss… – mondtam és sokatmondón néztem rá, remélve, hogy legalább erre kiböki a vezetéknevét. Még mielőtt ezt megtehette volna egy másik arc bukkant fel előttem. Egy olyan arc, akit nem csak Sophie halálának estéjén láttam, hanem korábban is, mikor halálfalókkal volt dolgom. Livius Leddicius.
– Miss Leddicius... – csúszott ki a számon elhaló hangon. Nem emlékeztem rá, hogy akkor is ott lett volna, amikor végeztek a feleségemmel és a fiammal. Pedig talán látta, ahogy két nagydarab halálfaló lefog, én pedig nem tudok szabadulni, nem tudom menteni a családomat. – Ezek szerint szabadlábon. – Hidegen elhúztam a számat egy fintorra, majd az asztal alatt lihegő kutyára pillantottam. Martin volt az egyetlen mentsváram ebben a helyzetben, mert a keserűség menthetetlenül eluralkodott a testemben.
Ha nem bukkan fel újra a pincér és kérdezi meg mit kérek, még rá is kérdeztem volna, hogy csak nem akkor láttuk egymást utoljára. Nem lett volna szükséges, így is éppen elég keserű voltam a történetek miatt. Nem kellett volna hánytorgatni. Ráadásul Sophie féltékeny sutyorgás sem segített sokat a helyzetet.
– Bármit hozhat, ami nem halálos és nem mozog.– Visszanyújtottam a pincérnek az étlapot. – A kutyának vizet kérek. – Addig bámultam, míg odébb nem állt, majd a tekintetem visszavándorolt Leddicius kisasszonyra. – Jól áll magácskának az apja nélküli lét. – Célozgattam Mr. Leddicius halálára, amiről én is csak félinformációkból szereztem tudomást.
Naplózva


Lilium Leddicius
Boszorkány
*****


dilibigyó nekromágus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2019. 08. 08. - 10:00:18 »
+1

✿✿✿
2000. július 28.

Cooper







A pasas arcát, és a törpe alakját elnézve az a gondolatom támad, hogy mennyire tudna megnyúlni apám régi nyújtópadján. De persze egy kicsit túlhúznám. Egészen ici picit. Hogy kicsit megszakadjanak az inak, és felszakadjon a bőr. Hogy kivilanjon a hús, és a szövetek lenyűgöző együttese. Mosoly terül szét az arcomon, ahogy a fülemben cseng annak a kínzópadnak a kellemes muzsikálása. Azt hiszem mostanéban nem nagyon használtam. Persze, van anyni essze, hogy nem uszítom magamra az aurorokat. Nem mintha nem tudnék nagyon jól felszívódni. Csald haza, csald haza, nyúzd meg nyúzd, ölj, ölj visszhangzott fejemben a hangok ramazulija. Én medig mosolygok tovább, bár bal szemem néha meg-meg rándul az erőlködéstől. Nem fogom hagyni, hogy ők beszéljenek helyettem. Ó, nem bizony. Én erősebb vagyok a hangoknál. Elvégre Leddicius vagyok. Aki mindent túlélt a családjában. A legszívósabb. A legéletrevalóbb. Aki megölte a saját apját. Igen. Erős vagyok. De azért ujjam görcsösen markolja a villát az asztalon, csak, hogy kapaszokdjak valamibe ami e világról való.
Jobban megnézve a fazont olyan esetlen szárnyaszegett madárnak néz ki. Kár, hogy nem én tépkedtem ki a szárnyait - a végtagjai csakis rád várnak... Kuss legyen! -. Biztos élvezetes lett volna. Ha jól emlékszem a családját elpusztították. Apám is ott volt. Én nem mentem, mert a kastélyban tartottam  életben apám játékszereit, hogy ne illanjanak tova, mielőtt hazajön. Nem akartam, hogy újra felvágjon bűntetésből. De milyen pokoli nehezen lehet életben tartani azokat, akik élve vannak felboncolva. Mennyi fájdalomcsillapítót és kábító varázslatot kellett használnom.
Igazán jó újra látni egy apám által tönkretett élet maradványait, tudván, hogy mésgem képes mindent elpusztítani. Elégetetten mosolygok Cooperre.
- Gratulálok az életben maradáshoz, Miszter - bólogatok kedvesen. Közben pedig valamiért furcsa arcot vág ráncolja a szemöldökét, én meg kíváncsian fűrkészem. Sosem tudtam arcról leolvasni az érzelmeket. Még azt sem, ha fáj valakinek valami. Az arc nem fontos. A lényeg mindig az, ami belül van. Haha. És velem együtt kacagak csúfondárosan elmém sötét hangjai is.
– Miss Leddicius...  Ezek szerint szabadlábon.
Hmm, miért tikkel vajon a szája, hogy így húzogatja? Tanácstalanul méregetem, mert fogalmam sincs, mi lelte. Aztán persze bólogatok.
- Óh, naná, hogy szabadon, de még mennyire - mondom lelkes őszinteséggel. - Tudja, nem vagyok beszámítható, és úgy ítélte a Mágusbíróság, hogy inkább szorulok gyógyszeres kezelésre, mint az Azkabanra. Jó mi? Ennyi eróvel Voldemort is mászkálhatott volna szabadon, mert, hát ő se volt egy épelméjű. Logikus ez az igazsgszolgáltatás nem? - nevetgélek. - De persz ez nem mos le semmit rólam - teszem hozzá kísérteties hangon. - Viszont mér tanulgatom ezeket a fura társadalmi normákat. Ezért sem ugrok önre, hogy kitépkedjem a végtagjait.
Egy kicsit elhallgatok, mert közben megjelenik megint a furi pincér és miután a Miszter is leadta a rendelését még nekem is kínosan sok ideig bámult minket. Ki akarom vágni a szemeit. Óh, vagy kinyomni őket, mint egy pattanást. Az sokkal izgalmasabb. Közben lepislogok a kutyára. Közömbös vagyok a legtöbb állattal, szóval nem igazán zavar meg a jelenléte.
 – Jól áll magácskának az apja nélküli lét.
- Ó, köszönöm! - mosolyodok el, mintha életem legszebb bókját hallanám. Talán az is éppenséggel. - Megöltem őt, mert megbocsájthatatlan tett sötéült egy egy pillanat alatt a tekintetem és a mosolyom. - Habár nem sok Halálfalóról volt ez elmondható, de nekem volt egy elvem, amit ő természetesen nem artott be. Ha nem látom akkor, hogy mit csinál, életben maradt volna. De megölt két gyereket. A gyerekgyilkosságot pedig nem tudtam megbocsájtani neki - suttogom kitágult pupillákkal. Semmi értelmét nem láttam köntörfalazni. Az életem bárki számára nyitott könyv. - Örömmel végeztem ki. Még arra sem éltattam, hogy élve felboncoljam. És hiába volt büszke a saját vérére, belül ő is ugyan olyan, mint egy mugli. Mint egy sárvérű. Mert holtan midneki ugyan olyan hideg.
Naplózva


Cooper Hayes
Sötét varázsló
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2019. 08. 09. - 08:20:59 »
+1

LILUM



You are not alone
I've been here the whole time singing you a song
I will carry you

– Hát ebbe sodortad magad, Cooper – Sophie hangja csendült a fülemben, a leheletére, ami olyan jegesnek tűnt, egészen megborzongtam. Nem érdekelt a lány eszelős arckifejezése, sem a csillogás a szemében. Cseppet sem tartottam tőle, akárcsak az apjától annak idején. Meglehet, hiba volt így gondolkodni, ezért is veszítettem el Sophie-t és Benjamint. Nem féltem a halálfalókból, egyszerűen csak, hogy megvédjem magam és a pozíciómat lepaktáltam velük. Így volt a legjobb vagyis lett volna, ha nem éppen rajtunk akarnak példát statuálni.
Komoran hallgattam, ahogy arról beszél, miért is van szabadlábon. Elmebeteg vagy valami hasonló. Ilyen apa mellett az lett volna az érdekes, ha nem kerülgeti valami mentális baj. Hazugság lett volna azt állítani, hogy nem sajnáltam meg, csupán megpróbáltam ennek semmi jelét nem mutatni. Az én szüleim rendesek voltak, normális, tisztes család, akik belém nevelték a hagyományainkat és egy leheletnyi sznobságot. Minden gyerek a felmenői tükörképe, ha dacosan ellenkezik is. Ez el kellett fogadnunk egész egyszerűen, mint az élet rendjét.
– Igazán kedves magácskát, Miss Leddicius, hogy nem tépkedik ki a végtagjaimat. – Biccentettem és még egy félmosolyt is megengedtem a szerencsétlen felé. Talán ezért vette el tőlem a sors Benjit. Nem akarta, hogy nekem is szörnyű tükörképem legyen majd a jövőben. Igen, olyan voltam, mint a szüleim, de megrontott a bűnözési hullám, a belharcok. Nem voltam tisztességes ember és nem is terveztem azzá válni az elkövetkezendő években. A régi helyemet akartam, a régi pozíciómat.
– Ha gondolja, szívesen segítek a furcsa társadalmi normákkal, habár magam sem vagyok éppen tökéletes bennük.
– Cooper! Mit művelsz? – Sophie hangja úgy kiáltott rám, hogy éreztem megint jeges leheletét a tarkómon, amitől kirázott a hideg. Tudtam, hogy az igazi, élő feleségem megértette volna, miért akarok egy ilyen teremtésen segíteni. Fogalmam sem volt, hogy Miss Leddicius hány éves lehet. Ránézésre törékeny volt és gyermeteg, én pedig valamiért úgy éreztem, segítenem kell neki kikeveredni az összezavarodottságból, amibe az apja nevelte bele.
Martin közelebb húzódott hozzá az asztal alatt, hogy nedves órát a bokájához nyomva megszaglássza.
Gyerekgyilkosság. Azonnal Benji jutott eszembe, ahogy szegény felsikoltott még egyszer utoljára és a zöld fény megtöltött mindent. Egy pillanat alatt vége volt s nekem ez volt az egyetlen emlékem róla. Ez olyan lepel volt, amit minden régi emlékem fölé vont az élet és egyszerűen elnyomta azokat. Én már nem tudok boldog lenni.
– Belül mindannyian egyformák vagyunk. Ez a lényege annak, amiért az aranyvérmániások mindig elbuknak, Miss Leddicius – válaszoltam higgadtan és belekortyoltam egyet a kellemesen hűvös borba. – Helyesen tette, hogy megölte. Ezzel magát is felszabadította.
Megint beleborzongtam a gondolatba, ahogy eszembe jutott annak az alaknak a képe. Volt valami egészen ijesztő, ami kiült a külsejére is. A szeme csillogása eszelős volt, nem olyan, mint ezé a lányé. Sokkal rosszabb.
– És hogy halad a társadalmi normákkal? Volt valami, amit különösen érdekesnek talált?– kérdeztem és egy jó nagy kortyot vettem magamhoz a borból. Szerencsére a pincér itt hagyta az egész üveget, így közelebb tolhattam a lányhoz.
– Ha kér igyon csak belőle, isteni, édes bor.
Naplózva


Lilium Leddicius
Boszorkány
*****


dilibigyó nekromágus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2019. 08. 23. - 01:16:24 »
0

✿✿✿
2000. július 28.

Cooper







A fejemet ingatva jobbra-balra, lesem, mikor jön ki a kaja azzal a pincérrel, akit nem találtam szimpatikusnak. Köben tekintetem Cooperre siklik, amkinek furcsa kifejezés ül az arcán, de ez olyan hamar elillant, hogy azt hsizem képzelődöm. Pedig ismerem. Ezt az egyet, ezt fel tudom ismerni. Ilyennek láttam magam én is, amikor a hangok a fejemben hozzám beszéltek.
- Nahát, önnek is van itt társasága? - kopogtatom meg sovány ujjaimmal a koponyám kíváncsi nagy szemekkel, barátságosan mosolyogva.
Nem nagyon van mit titkolni azon, hogy ki is vagyok és miért nem csücsülök a többi Halálfaló társaságában az Azkabanban. Ez nekem nem volt olyan, mint amit szégyellnem kellene. Belegondolva nem is tudom mit szégyelek. Ezen a gonolaton alaposan elmolyolok, és nem jutok dűlőre. Egyáltalán miért is kéne szégyellnem bármit is. Én én vagyok, és ez ellen ez a világ sem tehet semmit. A rendszereikkel és a szabályikkal sem.
– Ha gondolja, szívesen segítek a furcsa társadalmi normákkal, habár magam sem vagyok éppen tökéletes bennük.
- Nahát, de jófej - csillan fel a szemem. - A kedves embereket kedvelem - addig-addig kínozni, míg a saját anyját is képes lenne eladni azért cserébe, hogy befejezem a tortúrát.[/b] nézek rá üdvén.
Ahogy ránézek elgondolkodom milyen érzések dúlhatnak benne, de nem jutos semmire. Nem értem meg milyen a gyász az elvesztett családtagok iránt. Azok csak emberek voltak, és a testük holtan annál jobb. CSendben vannak, túl csendben, de már nem okoznak  fájdalmat senkinek.
- Jajj, de lógassa az orrát, mert mindjárt a földre csüng - lebegtetem meg hevesen a csuklómat. - A Nap felkel attól függetlenül, hogy ki halt meg - mondom és ez azt hiszem egy nagyon szép vígasztalás tőlem. Rég nem kellet snekibe se lelket öntenem, bár sose tudom, milyen annak a hosszútvú hatása. Valamiért mindig kiabáltak velem. Ki érti az előket?...
– Belül mindannyian egyformák vagyunk. Ez a lényege annak, amiért az aranyvérmániások mindig elbuknak, Miss Leddicius.
- Pedig mindig azt reméltem, hogy ha megnézem az aranyvérüek vérét, nekik más. Szörnyű - vonom meg a vállam.
– Helyesen tette, hogy megölte. Ezzel magát is felszabadította.
- Hmm - elgondolkodom azon, amit mond. Sosem gondoltam bele a hiányába, vagy abba, milyen voltam akkor, amikor élt. - Hát hiányzik a haldoklók könyörgése kora hajnalban... deee így legalább tudom, hogy nélküle mire vagyok képes. És ez azt hiszem tényleg. Felszabadulás.
Végszóra a pincér is kihozza a mozgó furcsaságot a tányéron, én pedig izgatottan várom, hogy végre ehessek. Vajon megpróbálnak megfolytani az életre kelt "tészták"?. Mérgezőek-e a fehér kis mozgó izkékék rajta? És vajon az a gombóv abban a fura panírban szemgolyókat rejt-e?
Beledöföm a kajába a villám, majd rán egyet-kettőt az áldozat, én pedig nyammogva nekikezdek a lakmározásnak. Az arcom két oldalt kigömbölyödik, és szerintem szószos is vagyok mindenhol. Kicsit közelebb tolom Cooperhez, és teliszájjal elartikulálom neki a kérdést, hogy kér-e belőle.
– És hogy halad a társadalmi normákkal? Volt valami, amit különösen érdekesnek talált?
- Tudja ha nem is különösnek, de érthetetlennek találok valamit. Annyira el vagyok veszve. Engem az olyn apróságok nem izgatnak, hogy halkan kell kifújni az orromat, meg nem hapcizzak a másik fejére. Nem is foglakozom velük. De egy valamit nem nagyon tudok hova tenni. Az aurorok, a mugli... ööö pisztolyos őremberkék az utcán, büntetlenül ölhetnek. De én miért nem? - billentem félre a fejem kíváncsian, és összezavarodva pislogok az előttem ülő, Poe verséből testet öltött hollószerű férfira. Bírom a stílusát. Vajon, ha megfogném a haját beleragadna a kezem? Miután lenyeltem a nagy falatot a számba, és a kézfejemmel megtöröltem a maszatos képemet, majd beleszagolva a borba először az ajkaimhoz emelem aztán feleszmélek, hogy van ami nem így működik, így kitöltöm a saját poharamba.
- Köszönöm, Miszter. Olyan, akár a sűrű friss vér.
Két falat között pedig én is megfogalmazom a kérdésemet.
- Hogy halad a birodalma? Úgy hallom vissza akarja hódítani. Azt hiszem apám kedvelte is azt az időszakot, amikor az öné voltak az utcák. Bár ő az embereket is az üzlet hozzávalóniak tekintette minidg. Úgy bezsélek róla, mintha hiányozna, pedig csak bosszantóan ott volt mindenhol - csóválom a fejem. - Az ilyen hódítás minidg sok ellenséggel jár, mégis itt van - pillantok körbe a tobzódó varázslókon és boszorkányokon. - Bátor dolog ez - kacsintok rá vidáman.
Naplózva


Cooper Hayes
Sötét varázsló
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2019. 08. 26. - 10:24:02 »
+1

LILUM



You are not alone
I've been here the whole time singing you a song
I will carry you

– Nahát, önnek is van itt társasága?
Sophie lehelete még mindig hidegen érintette a takrómat, de csak megingattam a fejem. Mutatóujjammal a szívemre böktem a fekete ruha rétegeken keresztül. Sóhajtottam egyet, mielőtt megszólaltam volna. A feleségemről beszélni akármilyen formában is rendkívül nehéz volt. Nem is tudom, hogy az iránta érzett szerelem miatt vagy csak a halála szörnyű emléke kínzott ennyire.
– Nekem itt van társaságom. – Kopogtattam meg a mellkasomat. Kétségtelen volt, hogy némileg beleőrültem a családom elvesztésébe. Erre remek példa volt az, hogy állandóan kialvatlanul mászkáltam, mint egy kísértet. Éjjelente a sikolyaik ott csengtek a fülembe, én pedig éreztem magamon a szorítást, amiből nem tudtam szabadulni, hogy megmentsem őket. Könnyezve vádoltam magam: Cooper, miért nem tudtál nagyobbra nőni? Miért nem tudtál erősebb lenni? Hiába vágtam mindezt a fejemhez, nem lett sem jobb, sem könnyebb.
A következőkre inkább nem válaszoltam. Nem akartam még egy pillanatra sem a bánatomról beszélni. Ha valaki, hát ez a lány bizonyára tudta, mik történtek a háború alatt. Az apja tette őt is ilyen beteggé, engem is… csakhogy én felfogtam, ő meg nagy valószínűséggel nem. Keserű ízzel a számban mértem végig. Szánalmas és sajnálatraméltó volt, pont mint én. Nem akartam persze erre rádöbbenteni, nem volt hozzá jogom.
– Hát hiányzik a haldoklók könyörgése kora hajnalban... deee így legalább tudom, hogy nélküle mire vagyok képes. És ez azt hiszem tényleg. Felszabadulás.
Szerencsére megjelent a pincér és nem kellett ezt sem különösebben lereagálnom. Ó, na nem azért, mert nem hallottam volna szívesen ezeknek a mocskoknak a halálhörgését vagy mert nem voltam elég kegyetlen ahhoz, hogy ezt a gondolatot elviseljem. Bennem is nagyobba a sötétség, mint a fény. Csak a családom iránt tudtam mindig is ellágyulni. Nem voltam sem érzelmes, sem kedves.
Amint távozott a pincér, inkább visszatértem a társadalmi normákra, amit említett. Közben az ajkaimhoz emeltem a boros poharat és egy nagyot nyeltem az italból.
– Tudja ha nem is különösnek, de érthetetlennek találok valamit. Annyira el vagyok veszve. Engem az olyn apróságok nem izgatnak, hogy halkan kell kifújni az orromat, meg nem hapcizzak a másik fejére. Nem is foglakozom velük. De egy valamit nem nagyon tudok hova tenni. Az aurorok, a mugli... ööö pisztolyos őremberkék az utcán, büntetlenül ölhetnek. De én miért nem?
Megrántottam a vállam.
– Na látja, ezt én sem értem. – Válaszoltam a lehető legőszintébben. Mert mégis kinek hiányozna Christopher Cartwright? Szívem szerint kést szúrtam volna a szívébe, csakhogy szabaduljak tőle… vagy éppen átdöftem volna a testén a sétapálcámba rejtett vékony pengét. De nem tehettem. Még túl gyenge lábakon állt a hatalmam ahhoz, hogy az aurorokat távoltartsam magamtól. – Pedig van az a mocsok, amitől jobb lenne megtisztítani a világunkat.
Némi kedvességet és szimpátiát mutatva Miss Leddicius iránt átengedtem a borom egy részét neki.
– Köszönöm, Miszter. Olyan, akár a sűrű friss vér.
– Akkor igyunk az érthetetlen normákra – mondtam és a magasba emeltem a poharam, hogy koccintsak vele. Aztán az egészet húzóra benyeltem. Az alkohol kellemes meleg valamennyire feldobott. Persze csak azért, mert már otthon is ledöntöttem egy jó adag whiskyt és nem voltam éppen józan. A bor után meg végképp nem. Számított ez bármit is? A testem annyira törékeny volt, hogy két pohár alkohol is éppen elég volt ahhoz, hogy berúgjak. Mindenestre újratöltöttem a talpaspoharat.
– Hogy halad a birodalma? Úgy hallom vissza akarja hódítani. Azt hiszem apám kedvelte is azt az időszakot, amikor az öné voltak az utcák. Bár ő az embereket is az üzlet hozzávalóniak tekintette minidg. Úgy bezsélek róla, mintha hiányozna, pedig csak bosszantóan ott volt mindenhol – csóválta meg a szőke fejét közben. – Az ilyen hódítás minidg sok ellenséggel jár, mégis itt van. Bátor dolog ez. – Kacsintott rám aztán.
Megrántottam a vállamat. Cseppet sem éreztem maga bátornak, sokkal inkább őrültnek, aki úgy kapkod a régi élete után, mintha nem lenne már holnap. Igen, újra fel akartam építeni a birodalmam s igen, újra akartam kezdeni. De már régen nem Cartwright volt a legnagyobb ellenség, apró porszem volt ő is a felemelkedő bandák között. Azok közül pedig Bates volt a legerősebb.
– Talán igaza van, Miss Leddicius. Bátor dolog ez, vagy inkább őrültség, de meg kell lépnem, mert a lelkem nem nagyon akar nyugodni. Főleg nem úgy, hogy egy olyan csúszómászó, mint Cartwright hiszi magát a szemétdomb királyának. – Rántottam meg a vállam. – Azzal fogom kezdeni, hogy az egyik legjobb emberét az oldalamra állítom. Aztán szép lassan tönkre teszem, ahogy ő is megpróbált engem nem egyszer.
Megint kortyoltam a borból. Közben a pincér hozott nekem is valami ételt, ami kevésbé volt mozgós és veszélyes. Ezt sem volt könnyű beazonosítani, de nem számított. Nem sok étvágyam volt amúgy sem, pont mint gyerekként, amikor kellemetlen helyzetbe kerültem.
– Ha szívesen végezne valakivel, akkor esetleg segíthetne ezzel az úriemberrel nekem. – Tettem hozzá, cseppet sem zavart, hogy fennhangon beszélek. – Szívesen látnám magácskát is az embereim között.
Naplózva


Lilium Leddicius
Boszorkány
*****


dilibigyó nekromágus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2019. 09. 02. - 14:44:10 »
+1

✿✿✿
2000. július 28.

Cooper







Nem nagyon értettem miért kopogtatja meg az alak a szívét, talán fájt neki? Szívesen kivájtam volna, hacsak erről van szó. A test csak egy teher, ami határozottan megköti az embert, és túlságosan lekorlátozza, egy neház súly, amit nekem is ki tzdja meddig kell cipelni. Ám igazi kincsestérkép mindegyik test a maga nevében, magára hagyott csigaház, melyet mindig is szerettem gyűjteni, vizsgálni. Azon gondolkodom, vajon apám egyik bűbájával mennyi ideig élne Cooper a szíve nélkül, kínkeservesen szenvedve addig, amíg el nem pusztul. Kipróbálnám, ha nem tudném, hogy a szív még bűbájokkal is túlságosan hamar feladja a teste nélkül. Milyen unalmas.
– Nekem itt van társaságom - teszi hozzá,mire kíváncsian félrebillentem a fejem. Jéé, hát olyan betegség is van, ahol az ember a szívéből hall hangokat? Teljesen összezavarodok. De az is lehet, valami kergekór támadta meg, gondolom. Azt hsizem csak maguk alatt vannak az emberek, ha meghalnak a szeretteik. De lövésem sincs, mégis ez mit takar. Alapjáraton is szomorúak, magányosak letörtek, szóval nem tök mindegy, hogy él e mellettük az a valaki vagy nem? A szememben nem sokban különbözik az a bánat, bár azt hiszem egyszer a gyógyítóm magyarázott valami olyasmit. Nem mintha megértettem volna. Túlságosan összetettek ezek az érzelmek, és azt hiszem nem is tudom mindegyiket megismerni.
Megvonom a vállam és folytatom tovább a mozgó kajám belapátolását, mert  atészták kezdtek kifelé vándorolni a tányéromról. Höh, de vicces.
– Pedig van az a mocsok, amitől jobb lenne megtisztítani a világunkat.
Na igen, határozottan. Az a mocsok, aki például minden nap előttem veszi meg az utolsó kakaóscsigát a muglipéksében, vagy az a mocsok, aki rátapos a cipőmre. Sok piszok él a világon, az utca sarkokon, apám és az őseim pedig talán nem is tették rosszul, hogy azokat  apatkányokon kísérletezgettek. Ha nem érezném mindig a Minisztérium figyelő tekintetét a hátamon, akkor talán képes lennék újra és újra beletemetkezni a halálba. De közben érzem, hogy ez nem lenne helyes. Bekattanok ettől a sok belémnevelt normától
Ki vagy te, hogy ezeknek engedelmeskedsz? harsan a fejemben az éles hang, majd ezernyi másik követi. Ugyan azt mondják és mégis egyik hang hol lassabban, a másik hol gyorsabban beszél, így egy őrjítő, kaotikus kántálás kezd a fejemben tombolni. Befognák, h megtenném jut eszembe a gondolat. Olyan közel ül hozzám. A kezem görcsösen megmarkolja a villát, és számomra valahogy összefolyik a tér és az idő, csak az ostoba kis eszközön tartom a szemem, és érzem, hogy minden egyes porcikám azt kívánja bárcsak ölhetne. Még a következmények sem izgatnak. Ugyan, sosem voltak következmények, jobb vagy te a Minisztériumnál Egyre zajosabbak, de aztán magam sem tudom hogyan, de a józanabbik énem átveszi a villát a másik kezembe, majd a hegyét belevágja a bal kézfejembe. A
fájdalom nem zavar, a fájdalom csak egy tompa érzés, ám ennyi elég, hogy kizökkenjek.
Megköszürölöm a torkom, és mint aki teljesen jól van, kihúzom a villát a kezemből, majd intek a pincérnek, hogy hozzon egy újat.
– Akkor igyunk az érthetetlen normákra – szól kicsivel később Cooper, majd szellemszerű mosollyal az arcomon koccintok vele, és lassan kortyolgatni kezdem, miközben érzem, hogy az alkohol elönt melegséggel. Olyan érzés, mint amikor beledugom a kezem egy lassan kihülő holttestbe. Ami egyre hidegebb és hidegebb.
– Talán igaza van, Miss Leddicius. Bátor dolog ez, vagy inkább őrültség
- Hmh, mi a kettő között  a különbség? - szúrom halkan közbe, miközben folytatom a falatozást, mert lassan a fél tányérom üres lesz a szökő izétől, és szerencsére megkaptam az új villát is közben.
- de meg kell lépnem, mert a lelkem nem nagyon akar nyugodni. Főleg nem úgy, hogy egy olyan csúszómászó, mint Cartwright hiszi magát a szemétdomb királyának.  Azzal fogom kezdeni, hogy az egyik legjobb emberét az oldalamra állítom. Aztán szép lassan tönkre teszem, ahogy ő is megpróbált engem nem egyszer.
- Óóóh - húzódik mosolyra a szám - Maga aztán nem tököl, Miszter. Ha a faterom élne biztos még mindig kedvelné a fejét. A férfiak hatalmi játszmája mindig is nagyon szórakoztatott, már a Halálfalók között is. Minél inkább eldurvulnak a dolgok... Annál több és annál jobb maradék jut nekem - vigyorodok el, majd megbyalom a szám szélét, mert ketchupos lett.
– Ha szívesen végezne valakivel, akkor esetleg segíthetne ezzel az úriemberrel nekem.
A felkérés mi tagadás teljesen lázba hozott. Régen szerettem emberekre vadászni, játszani velük, haláluk után is, ahogy a kölyök macskák teszik az egerekkel. Talán el is fogadnám, de hirtelen, ki tudja honnan az az érzésem támadt, hogy nem lenne szabad egy ilyen sötét ügybe belekeverednem. Ha jól Tudom Elliot még haverságban van ezzel az ürgével, és az a csávó jóval erősebb mint én, na meg ha el is tenném lábalól, tuti kiderítené, hogy én voltam. Szeretek ölni, de nem, azt nem szeretem,a mikor engem akarnak.
- Nagylelkű ajánlat, de jelenleg igen csak meg van kötve a kezem a gyilkolászást illetően- felelem üdén, a Minisztériumra célozva. Na meg nem nagyon ismerem azt az ipsét, aki annyira böki a... csőrét... haját ennek a Coopernek. De egy kicst talán keresztbe tenni nekik vicces lenne. Szeretjük a szórakoztató dolgokat
– Szívesen látnám magácskát is az embereim között.
- Tele van meglepetésekkel, Miszter - nevetek fel jóízűen - Tudja én imádom az izgalmas dolgokat, de, hogy belefollyak, nem is tudom. Talán egyszer, ha jó kedvemben talál meg, szívesen leszek a segítségére, ha netalántán egy-két érdekes gyilkosságot a nagy hajcihő közepette másra akarna kenni - széttárom a kezem miközben hátradőlök a széken, és élénken csillogó tekintettel ránézek. - Hiszen ez az élet a világ legnagyobb cirkusza, én pedig imádok feltakarítani a belesetek után. - Felemelem a bort és megiszom az utolsó cseppig. Rég nem dolgoztam feketén, de talán egyszer ennek is eljön ismét az ideje.
Vajon apu büszke lenne?...
Naplózva


Cooper Hayes
Sötét varázsló
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2019. 09. 04. - 15:04:35 »
+1

LILUM



You are not alone
I've been here the whole time singing you a song
I will carry you

Sophie jeges lehelete eltűnt a tarkómról. Csak remegős-hörgős légzés visszhangzott a fülemben. Ez nem lehetett ő, nem lehetett az én szeretett, törékenyalkatú, mégis iszonyatosan erős feleségem hangja… nem illett hozzá. Ennek ellenére is éreztem a jelenlétét és volt abban valami hátborzongató, hogy tudtam ott van. Ott van mögöttem és arra vár, hogy mikor súghat féltékeny szavakat a fülembe. De mégis mi értelme lett volna? Hát persze, hogy semmi, hiszen Cooper Hayes egy nőnek sem kell. Ezt ismét bebizonyította az élet azzal a Dakotával.
– Hmh, mi a kettő között a különbség? – Miss Leddicius hangja elvonta a figyelmem a hörgésről. Hirtelen nem Sophie régi parfümének az illata töltötte meg az orrom, hanem a furcsa étel, amit a pincér elém pakolt. Nem tudtam elhinni, hogy ez kevés gusztustalan vagy élő, mint a lány étele. Ezért nem nyúltam hozzá. Csak bámultam le a tányérra, de ujjaim a boros pohárért nyúltak, hogy ledöntsek megint egy adag alkoholt. Részeg voltam, nem volt ezen mit tagadni. Éreztem minden porcikámban. Zsibbadtak az ujjbegyeim.
– Az őrültség és a bátorság között? Szinte semmi – válaszoltam. Tudtam milyen a szerelem és milyen őrülten szeretni. Ez utóbbit csak a feleségem halála után éreztem, mikor képes lettem volna neki menni a halálfalóknak, mikor Voldemort ellen kezdtem szervezkedni… sőt mindennap érzem. Meglehet ezért akarom eltűntetni Christophert. Nem csoda hát, hogy érszegen éppen őt hoztam fel.
– Maga aztán nem tököl, Miszter. Ha a faterom élne biztos még mindig kedvelné a fejét. A férfiak hatalmi játszmája mindig is nagyon szórakoztatott, már a Halálfalók között is. Minél inkább eldurvulnak a dolgok... Annál több és annál jobb maradék jut nekem.
Sosem felejtettem el, amit tett az a mocsok. Már nem Leddicius, hanem Cartwright. Ahogy rám fogta, hogy elvettem tőle Sophie-t… holott a kezdetektől fogva én udvaroltam neki és az én feleségem lett. Nem a pénzem kellett neki, nem a nemesi cím. Hiszen mit jelentett mindaz egy boszorkánynak? Mugli volt az egész családom, soha egyetlen varázsló sem volt rajtam kívül. A varázsvilágban pedig egy ilyen cím semmit sem ért. Szeretett engem. Legalábbis én ebben akartam hinni.
– Nagylelkű ajánlat, de jelenleg igen csak meg van kötve a kezem a gyilkolászást illetően.
Még egyszer újratöltöttem a poharam és úgy döntöttem le annak a tartalmát, mintha csak víz volna.
– Ezt őszinte sajnálattal hallom, Miss Leddicius. Valószínűleg a magácska szakértelme kéne ehhez az ügyhöz. A gyilkolás sosem volt az én terepem, bár kétségtelenül élveztem, akárhányszor sor került rá. Tudja mind hirtelen felindulásból történt. Valószínűleg a tervezgetés és a kellő elhúzása annak nem menne valami ügyesen. – Magyaráztam, mert tudtam, hogy Cartwright mit érdemel. Kétszer alázott meg és azt hitte, jogában van megtenni, miközben ő maga akarta elvenni egy férjtől a feleségét. El sem tudom képzelni, hogy a közös gyerekünkről mit gondolt. De nyilván, ha még élne, egyszerűen félresöpörné őt is, hogy megkaparintsa magának Sophie-t. Annak az embernek még annyi szíve sem volt, mint nekem.
– Tudja én imádom az izgalmas dolgokat, de, hogy belefollyak, nem is tudom. Talán egyszer, ha jó kedvemben talál meg, szívesen leszek a segítségére, ha netalántán egy-két érdekes gyilkosságot a nagy hajcihő közepette másra akarna kenni – tárta szét a karjait. Én közben eltoltam magam elől a tányért és egy jó kupac kis pénzt tettem le az asztalra a pincérnek. – Hiszen ez az élet a világ legnagyobb cirkusza, én pedig imádok feltakarítani a belesetek után.
Figyeltem, amint kortyol a borból.
– Drágám, ez az ajánlat még talán jól jön. Mindenesetre, ha menedékre vagy csak társaságra vágyik, keressen fel. – Toltam át egy kártyát az asztalon. Ahogy megérintette aranybetűkkel kirajzolódott rajta a cím, amin a Fonó sorban található, ütött-kopott kis házamhoz vezetett. – Ha nem vagyok ott, a házvezetőnőm, Olga majd beengedi. – Tettem hozzá és felkeltem.
Kicsit megbillentem a sok alkoholtól.
– Ne váljon olyanná, mint az apja… – hajoltam kicsit közelebb, majd csuklás közben kicsit megpaskoltam az arcát. Végül lehajoltam a kutyához, hogy ölbe kapjam és ha nem állított meg senki, úgy elindultam kifelé.
Naplózva


Lilium Leddicius
Boszorkány
*****


dilibigyó nekromágus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2019. 09. 12. - 12:34:11 »
0

✿✿✿
2000. július 28.

Cooper







Ahogy elnézem, eléggé érdekes lenne felvágni a húsát. Olyan jó mélyre belédöfni a szikémet, vagy egyszerűen csak a pálcámmal apró kis mély hegeket ejtve rajta. Belenyúlnák mélyen a sebeibe, és kirángatnám azt a belső férget ami marja. Már ha egyáltalán marja valami. Vagy akár én is tehetnék bele olyasmi, ami mozog és izgelődik a bőre alatt. Apám kedvenc szórakozása volt. Meglehetősen kellemetlen érzés, hogy egy undok lény másik mindenhol benned, més csak azt érzi az ember, hogy éget és viszket és domború ott ahova éppen eljutott. Bár amikor nem rajtam próbálta ki, én is rájöttem, hogy ez milyen, de milyen szórakoztató.
Belegondolva még magam sem tudom, hogy melyik oldalon lenne a helyem állni. jelenleg biztonságosabbnak vélem, hogy pártatlan vagyok, elvégre a halotakkal foglalkozás a legpártatlanabb. Tök mindengy kinek, vagy milyen szervezetnek a hulláit vizsgálom át, úgyse személyes egyik sem. A testek csak testek, én pedig a lehető legjobban élvezem, hogy rajtuk kiélhetem magam. Bár egy kicsit hiányzik a kínzás, az élve kivéreztetés, az őrületbe kergetés, de azt mondják, az etikailag nem helyes. Bár nem tudom mit jelent az, hogy etikailag. Még egy rakat fura dolog, de nem is nagyon kívánom megérteni. Sokkal jobban elvagyok a minimális korlátaimmal,mint azzal, hogy teljesen belezavarodom a szebályokba. A szabályok kellemetlenek.
Szóval inkább egy ideig kimaradok ebből az alviláguradalmi játszmából. Egyelőre. Aztán ki tudja, hogy mi lesz velem.
– Ezt őszinte sajnálattal hallom, Miss Leddicius. Valószínűleg a magácska szakértelme kéne ehhez az ügyhöz. A gyilkolás sosem volt az én terepem, bár kétségtelenül élveztem, akárhányszor sor került rá. Tudja mind hirtelen felindulásból történt. Valószínűleg a tervezgetés és a kellő elhúzása annak nem menne valami ügyesen.
- Nahát, akkor ha találkozik vele, ölje meg hirtelen felindulásból, ilyen egyszerű az egész - vonom meg a vállam, és számomra tényeg ilyen egyszerű lenne. Amikor halálfaló voltam nagyon is egyszerűen mentek ezek a dolgok. Bár kicsit unalmas a hirtelen ölés, semmi móka nincs benne. Jó alaposan megkínozni, hallani a sikolyokat. És az, hogy a legvégén. Minden keménycsávó megtörik. Na azt imádtam.
Aztán belapátomol magamba azt  akukacos izét, bár egy tészta lekúszott valahová és talán most éppen egy gyanútlan vendég felé akar indulni, hogy halálra fojtogassa. De baró lesz végignézni. Közben elfogy a borom, és Cooper is nehézkesen felemelkedik. Nem nagyon értem mi baja. Hm, talán hascsikarás? Kelelmetlenség úgy felvágni valamit hogy ott... Na igen, lehet ma inkább elnapolom az elkapását.
– Drágám, ez az ajánlat még talán jól jön. Mindenesetre, ha menedékre vagy csak társaságra vágyik, keressen fel. –nyom elém egy kártyát, én pedig kíváncsian a jezembe fogom, ahol megjeleni a címe. Azta ez nagyon baró. Nekem is kell ilyen. Varázskártya. Imádom. Csillogó gyerekszemekkel bámulom a csodakártyámat, és talán majd egyszer lehet be is térek hozzá. Pusztán kíváncsiságból. Vajon van nála hullaház? Olyan hullaházas psainak tűnik. – Ha nem vagyok ott, a házvezetőnőm, Olga majd beengedi - olgabolgamolga, olgabolgamolba sutyorognak a fejemben a hangok.
AZtán már billegve felkel én pedig kíváncsian követem a tekintetemmel. Talán éppen meg akar halni? Áh, nem hiszem, gondolom csalódóttan.
– Ne váljon olyanná, mint az apja… – mondja az arcomat paskolva csukálsokkal fűszerezve, mire én vigyorogva felé emelem a két felfelé mutató hüvelykujjamat.
- Nem én, Msizter, soha - mondom vidám hangon, majd nézem, ahogy kutyástól távozik. Magamban azért reménykedek, hogy elesik, hogy kigáncsolják, hogy legyen ürögyöm elkapni és elvinni magammal, fel-feldarabolni, hogy aztán összevarhassam. De ő csak kitartóan halad, hogy elhagyja ezt a furi éttermet. Én pedig inkább arra várok, hogy valami más haljon meg. Ő rá még várhatok. Az izgalmas alakokkal türelmes vagyok.
A türelmem nem is érik sokat, egy ételmaradék, ami az enyém volt, rátekeredik egy gyanútlan, torz alkatú nőre, és kékülésig fojtogatja. Nem zavarja fel az állóvizet, nem volt olyan lényeges személyiség az életében. A pincérek szakértelemmel indulnak felé, felállok én is, megmutatom a nekromágusi jelvényemet, és alázatosan átengedik nekem. Lesz miveljátszanunk.

Köszönöm ezt az ínycsiklandó játékot!
Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2019. 09. 05. - 00:43:11
Az oldal 0.139 másodperc alatt készült el 43 lekéréssel.