+  Roxfort RPG
|-+  Múlt
| |-+  1996 - 2001
| | |-+  99/2000-es tanév
| | | |-+  London
| | | | |-+  London mugli része
| | | | | |-+  Hyde Park
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Hyde Park  (Megtekintve 3625 alkalommal)

Mrs. Norris
Maffiavezér
***


,, a T E J hatalom ,,

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2018. 09. 02. - 11:06:29 »
0




London híres parkja a Buckingham Palota közelében, tele ösvényekkel, hatalmas terekkel, mókuskákkal és galambokkal.

Naplózva

Christopher Cartwright
Varázsló
*****


tolvajvezér

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2018. 11. 29. - 21:11:09 »
+1

magic song



..s szunnyad még mi csendben van..


Unalmasan ásítok egyet. Hideg van. Rohadt hideg. Olyan jellegű, ami az ember csontjáig is képes lehatolni. Nem számít hány réteg ruha van rajtad, ahogy azt sem mennyi forró teát vagy épp rumot töltöttél magadba. Nem vagyok túlzottan az alkohol híve, bár nem is vetem meg. A tea azonban elmaradhatatlan délutáni kelléke az életemnek. Most azonban még csak reggel tíz óra van és normál esetben ilyenkor még fel sem kelek. A reggeleim jobbára kilenc körül indulnak, de tizenegyik nem lépek ki a London Maison-ből. Most is csak azért teszek kivételt mert Elliot O’Maráról van szó.
Ugyan nem tudom mit várhatok tőle, de abban biztos vagyok hogy mint eddig egyetlen találkozásunkkor, most sem fog untatni. Van abban a félkínai britben, ami kifejezetten érdekessé teszi. És ez részben a páratlan intelligánciája. A másik a származása, a harmadik pedig a mágikus tárgyak iránt tanúsított féktelen érdeklődése és remek ráérzése.
Igen, Elliotban és bennem sok közös van. Mindketten félárvák voltunk, mindketten ugyanarra a sorsra jutottunk végérvényesen, mindkettőnknek megvan a magunkhoz való esze és mindketten igazi életművészek vagyunk. A hasonszőrűek általában nem bírják egymást velünk mégsincs ez így... még akkor sem ha nem mondjuk ki. Mert ha nem így lenne ugyan rohadtul az ágyamban ücsörögnék a meleg takaró alatt, mint egy esőáztatta rohadt ernyő alatt a Hyde park kellős közepén!
A dobolás a fülemben nem szűnik csak erősödik. Az ég nem kék, hanem mocskosszürke, olyasmi jellegű, mint anno a Fonó sor macskakövei. A szenny és a bűz terjengett és ha csak eszembe jut érzem újra azt az áporodott húgyszagot. Még a hideg is kiráz aminek köszönhetően a fekete ernyő meginog a kezemben. A vízcseppek szerteszét gurulnak a föld felé, de nem számít túl sokat ez sem, mert a mellettem álló kőszoborról még több csurog rám akárcsak az égi mennyboltból.
Utálok várni. O’Mara igazán tudhatná ezt és O’Mara igazán szedhetné a seggét.
Elkényelmesedett. Ő is. Istenem, mivé lesz a világ? Minden jó ember talál magának valami ócska, fura firkászt aki felkarolja? Minden megbízható erőm elpártol tőlem? Na jó, azért nincs okom panaszra. Elliot is helyettesíthető és végszükségben néha én is ki tudok ruccanni egy egy terepgyakorlatra. Valójában talán kellene is... hisz oly rég nem törtem már be sehova...
Csak hát megvan a magam dolga. Az üzletfelekkel való kapcsolattartás, az igények maximális kielégítése és a rühes csürhe összetartása pont elég feladatot ró rám. Nem tudok még azzal is foglalkozni hogy egy kurva zárat feltörjek. Igazából talán ez bosszant a leginkább. A szakma szépsége és minden szeretete ott lobog bennem, mégis kötött pályán mozgok. Ahhoz hogy ne hulljon szét a gépezet valakinek koordniálnia kell. És az a valaki csakis én lehetek. Így hát az élvezetről kell lemondanom.
Vajon Elliot is lemondott mindenről? A sérüléséről jó pár pletyka kering. Vajon valóban ezért nem vállal már semmilyen szerepet? Vagy csak a szeretője kedvére akar tenni ily módon? Megváltozhat ennyire egy ember?
Azúrkék szemeimmel az utat fürkészem. Várok rá. Csakis rá. Válaszokat akarok kapni a kérdéseimre. Válaszokat és csakis egyenesen tőle. Ismerem már a reakcióit, tudom mikor hazudik. És ő jól tudja, nekem nem érdemes kertelnie. Átlátok rajta. Könnyedén. Hisz válogatott barmokkal dolgozom együtt, napi szinten rutinfeladat hogy a pofámba hazudókat kiszűrjem...
De Elliot O’Mara mégis más. Magam sem tudom miért. Talán mert az ő végzetének és egyben kudarcának beismerése egy korszak végét jelenté. Ostobaság tudom, de számomra igen. Mert mégis a legjobbak egyike volt és noha megvolt a folyamatos versengés, mégis jó volt vele együtt dolgozni.
Hihetetlen hogy egy firkász ölebe lett. Egy gazdag firkászé. Aki mugliknak ír regényeket... pfff!
Nem, nem a muglikkal van a baj és nem is az írói szakmával. Szeretem én a kultúrát, nemrég átpártoltam a festményhamisítás és rablás területére. Na de maga a tény, hogy ebből megélni? Csakis ebből? Akaratlanul is elborzaszt. És ez már élből a második, ami Elliot O’Mara kapcsán felmerül bennem.
A képlet egyre aggasztóbb, de már látom az esőfüggöny mögül kibontakozni az alakot, aki válaszra méltat hogy akar-e még velem dolgozni, avagy sem.
Naplózva


Elliot O'Mara
Varázsló
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2018. 11. 30. - 10:36:18 »
+1

T A L Á L K O Z Ó 
A  H Y D E  P A R K B A N 


1999. november vége
Cartwright

.outfit.

Nyáron láttam utoljára Cartwrightot. Emlékszem, hogy remegve ücsörögtem a kocsmában, az asztal fölé görnyedve egy pohárka whisky aranyló színeit bámulva. Próbáltam megfogalmazni a kérdést… vagyis kérést, amit neki intéztem. Sosem gondolkodtam előre ilyeneken, sosem akartam már előre megformázni a később kimondott szavakat, de akkor, ott iszonyatosan szenvedtem. Nem fizikai fájdalomtól, nem megszégyenüléstől, egyszerűen elegem volt. Besokaltam az üldözött. Elegem volt, hogy az egész Rowle család a nyakamba lihegett – legalábbis az a része, amelyik Lisbeth irányítása alatt állt s őszinte fenyegetést látott bennem. Hát mondtam én valaha is, hogy benne akarok lenni apám trükközésébe? Hogy el akarom foglalni a „méltó helyem”? Nem. Soha egyetlen szóval sem, még ha csábítónak is hatott a gondolat, hogy belülről tegyem tönkre a családot. Hát ilyen gondolatokkal a fejemben bukott ki a kérdés: Ismersz valakit, aki ért a fekete mágiához? Csak annyit mondott kerít valakit, ám azóta nem sodort minket újra össze az élet. S talán ez így is volt rendjén. A Deantől kapott névre már régen szégyent hoztam… és egyre inkább kezdtem Rowle-ként viselkedni. Hol volt már az az Elliot O’Mara, aki csak a szenvedélyének élt? Valahol otthagytam anyám lakásának egyik rejtett sarkába, sírva, könnyek között és akármennyire is szerettem volna megragadni, visszakapni, nem leltem rá többé. Egykori életem ködös részévé vált a lakással együtt, amit magam mögött hagytam London egyik rejtett kis utcájában.
Megigazítottam a fekete kabátot, ahogy eső még inkább rákezdett. Éreztem, ahogy a hideg egészen a csontjaimhoz hatol. Egész testemben remegtem, amit a kezemben szorongatott ide-odahimbálózó esernyő is jelzett. Az öcsém azt mondta, ha hízok kicsit, majd nem fogok úgy fázni… hát felszedtem egy pár kilót és a csokoládé helyett már olyan dolgokat is magamba kényszerítettem, amiket Nat egészségesnek titulált. Még is sokkal zordabbnak tűnt az idő, mint tavaly tél elején. Persze akkor tértem vissza Angliába, nem tűnt volna fel az sem, ha megállás nélkül szakad az eső vagy éppen hatalmas hópelyhek hullanak a fejemre. Lefoglalt a tény, hogy visszatértem az „otthonomba” és minden újnak tűnt. Hosszú tetek töltöttem azzal, hogy figyeltem az embereket, mert értettem, amit beszélnek.
Már a park közelében jártam, mikor sikerült alaposan beletrappolnom egy pocsolyába. Éreztem, ahogy a zoknim pillanatok alatt átnedvesedik és ettől csak még jobban reszketni kezdtem.
Merlin seggére! – Morogtam és megálltam egy pillanatra, hogy legalább lerázzam magamról a kellemetlen cseppeteket – már, amiket nem szívott be már is a zoknim és a nadrágom anyaga.
Mi a francot akar éppen ilyenkor Cartwright? Bosszankodtam hát egy sort magamban, miközben tovább indultam. Aztán már azon gondolkodtam, hogy mennyire nem fogok erről beszámolni Natnak. Eddig csak a legutóbbi kocsmalátogatásomon látta futólag Cartwrightot és közölte, hogy nem tetszik neki. Gondolom elfogta a féltékenység vagy egyszerűen csak túl rossz arcúnak találta.
Az esőfüggöny mögött lassan kirajzolódott a magas, izmos alkat, amint esőt szorongatva vár. Könnyedén felismertem, mert bár sokszor próbált meg keresztbe tenni nekem, ő volt valahol az is, aki annak idején életben tartott. Még Franciaországban találkoztunk, mikor mindketten ugyanazt a kastélyt akartuk kirabolni… és bár a versengés mindig megmaradt közöttünk, Cartwright azonnal a segítségemre sietett, amikor visszatértem Londonba. Szerzett megbízásokat vagy éppen a meglévő tárgyaim eladásában asszisztált. Mindent megtett, hogy pénzhez juttasson és még csak jutalékot sem kért. Talán látta, mennyire rá vagyok szorulva. Aztán, ahogy helyre jöttem, rájött, hogy jó üzlet velem társulni… ezért vitt magával abba az átkozott kastélyba, ahol a sérülésemet is szereztem. A kezem önkéntelenül is a combomra vándorolt. Még mindig ott volt benne az az enyhe kis fájdalom, ami csak is a legrosszabb pillanatokban vált vad lüktetéssé. Valójában sem Cartwrightnak, sem a hozzáhasonlóknak nem beszéltem arról, hogy maradandó kárt tett bennem az a fémtüske. Ha voltak is pletykák, én igyekeztem a lehető legjobb hírben megmaradni.
Cartwright… – Biccentettem neki. Pontosan előtte álltam meg, úgy hogy esernyőink összeértek.
Amennyire tudtam közelebb húzódtam hozzá, nehogy illetéktelenek is hallják a beszélgetésünket vagy csak felismerjenek engem. Sosem tudhattam mikor van a nyomomban Lisbeth egyik embere vagy éppen apám kémei.
Nos, mi szél hozott erre? Feltételezem ezúttal nem iszogatni akarsz velem. – Színpadiasan körbe néztem, jelezve, hogy nem éppen a megszokott helyen futottunk össze. Máskor a Vakegérbe hív, ahol whiskyzünk egyet egy kellemes téma felett.


Naplózva


Christopher Cartwright
Varázsló
*****


tolvajvezér

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2018. 12. 01. - 13:42:06 »
+1

magic song



..s szunnyad még mi csendben van..


Nem tévedek. Valóban Elliothoz tartozik az alak, és a morgós kedve ezen az esős délelőttön pont azt tükrözi, amilyen a környezet. Zord és rideg. Nem lep meg, mert alapvetően is mindig csapongó személyiség hírében állott. Tudok róla egy s mást, amit saját tapasztalás útján nyertem el. Ó én balga... talán ha nem azt a Francia kastélyt akarom kirabolni...
Ámbár tudom jól, akkor máshol más körülmények közt találkoztunk volna. Csak nekünk lenne újdonság, mint oly sok minden más.
– Cartwright…
A nevem említésére arcára emelem a tekintetem. Eddig is őt figyeltem, de nem kifejezetten a tekintetét kerestem. Most azonban ezt is megtalálom. Azúrkék íriszeim az övébe fúródnak. Halovány mosolyszerű suhan át az arcomon, amolyan örömteljes üdvözlégy, de még idejében elfojtom. Elliot kapcsán mást szoktam alkalmazni. Kimértséget. Így erőt veszek arcizmaimon és csak biccentek egyet felé. Ez a jó reggeltnek vagy napnak a megfelelője, vegye ahogy akarja.
- O’Mara.
Ismétlem utána színpadias hanglejtéssel a nevét. Azt a nevet, aki valójában csak félig illeti őt.
Furcsa is az élet. Árva fiúk, apátlanul és lám csak, talán mindössze én kapom azt a sorstól hogy örökké tudatlanságban éljek. Nem mintha kibaszottul érdekelne...
Nem rejtem véka alá azt, hogy emiatt csöppet neheztelek rá. Elliot azon kevesek egyike, akik érdekeltek és még beljebb került a származását körbelengő tényekkel. Igazából az volt az érzésem, hiába ostobaság, hogy olyanok vagyunk mint az érme két oldala. Ugyanaz a sors jutott nekünk, ugyanaz a kín és kudarc... de mindezt felrúgta.
Az aranyvérű söpredékek könnyelmű életének ígérete elcsábította. Legalábbis, így tartja a szóbeszéd. A sérülése pedig ezt megerősítette bennem ahogy az is hogy mennyire kevés szerepet vállal már fel nyíltan mostanság. Mindez összeadva no és megfűszerezve a legutóbbi kérésével... nos, én sem vagyok ostoba.
- Nos, mi szél hozott erre? Feltételezem ezúttal nem iszogatni akarsz velem.
Most már nyílt mosoly suhan át arcomon. Inni, itt? Ugyan, ugyan. Maximum az esőcseppeket nyalhatnánk a szoborról de én inkább kihagynám.
- Elég nehézkes lenne itt. - tárom szét a karom. Jelezvén, nézzen már mégis körbe. - Ellenben közel sem annyira forgalmas mint a Vakegér. Gondoltam nem akarod nagy dobra verni a terveidet.
Gonosz mosolyt villantok. Számító, gonosz mosolyt. Szemeim az arcát fürkészik, a reakciót, várva a jelet, a sugallatot hogy rájön miért is hívtam pont ide. Mert a gyógyír a kezemben van, vagyis egy kis fecnire firkantva. Ez neki a megváltás, nekem ez is csak üzlet.
- Azt hiszem már sejted miért hívtalak. Hidd el én sem szeretek ennyire korán kelni.
Színpadiasan körbenézek és kikémlelek az ernyőm mögül. Az eső nem csitul, de nem is erősödik. Pont ugyanabban a ritmusban dobol, ahogy eddig. Igazából nem zavar a bőrig ázás és egy egyszerű leperex segíthetne is rajtam, de itt a mugliktól hemzsegő belváros lüktető szívében inkább nem használok mágiát. Nem tanácsos. Én pedig merem remélni elég bölcsnek vallhatom magam.
- Szóval örülhetsz. Kerítettem neked, tanárt....
Az utolsó szót megnyomom. Enyhe cinizmus és kevéske utálat csendül bele. Érezheti hogy valójában nem szimpatizálok a tervével. De ő nem tartozik alám így neki nem parancsolhatok. Pedig sokat érhetne a gépezetemben.
- És megjegyzem.. nem volt egyszerű.
Elbiccentem a fejem. Vajon tudja hogy mekkora félelem van a sötét mágia irányába manapság? Vajon sejti mennyien titkolják hogy egykor a Sötét Nagyurat szolgálták? Vajon felméri mekkora kincs ez az információ? És az a nő?
Félek csak sejtései vannak, de hát végtére is ezért jöttem. Hogy felvilágosítsam. Minderről.

Naplózva


Elliot O'Mara
Varázsló
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2018. 12. 04. - 18:06:00 »
+1

T A L Á L K O Z Ó 
A  H Y D E  P A R K B A N 


1999. november vége
Cartwright

.outfit.

Az átnedvesedett anyag, ami hidegen ölelte körbe a lábaimat kezdett egyenesen az idegeimre menni. Megremegett a kezemben az ernyő, ahogy felemeltem az egyiket, aztán a másikat is és nem, ez közel sem segített megszabadulni a kellemetlen érzettől, sőt annyira felbosszantott, hogy a csuklómon megfeszülő bársonyszalag is táncra perdült. Nyugi, O’Mara, egy vizes zokniért még senkinek sem kell letépni a fejét! – gúnyolódott a kis hang, mintha mondadójának éppen az ellenkezőjét akarná elérni.
Ahogy az alkoholról beszéltem, éreztem, mennyire szükségem is lenne rá. Nathaniel mellett alig ha van esélyem inni. Nem azért, engem nem irányíthat senki… de neki mégis olyan könnyen alárendeltem magam. Ha akart valamit, hát nálam könnyedén elérte, mintha csak egy rongybaba lennék, amit kedve szerint pakol ide vagy oda. Nem haragudtam ezért rá, még ha néha heves reakció is tört fel belőlem. Egyszerűen csak engedelmeskedtem neki. Még is, ott az esőben, a vizes zoknival, legszívesebben lángnyelvet döntöttem volna le, hogy az kellemesen átjárja a testem melegségével és kicsit erőre kapjak. Cartwright előtt a legkevésbé sem akartam picsogó ötéves lenni… főleg úgy nem, hogy azt nem társítom semmiféle profizmushoz.
Elég nehézkes lenne itt. – Elvigyorodtam, ahogy kitárta a karját. Volt benne valami színpadias, ami magamra emlékeztetett. – Ellenben közel sem annyira forgalmas mint a Vakegér. Gondoltam nem akarod nagydobra verni a terveidet.
Ajkaim „ó”-t formáltak, ám hang nem tört ki belőlem. Egyszerűen csak álltam és bámultam rá, várva, hogy folytassa a mondandóját. A terveimet… – ismételtem meg magamban az utolsó szót. Éreztem, hogy a szívem heves ritmusra kapcsol. Nem gondoltam volna, hogy még érdekli az, amit legutóbb a lelkére kötöttem… habár batárként tettem. Magyarázattal persze nem nagyon szolgáltam. Csak kétségbeesett pillantást vetve rá közöltem mire van szükségem és kérdeztem, tud-e segíteni benne. Talán érezhette, hogy valami megtört bennem.
Egy pillanatra körbe néztem. Figyeltem a távoli emberi alakokat, akiknek kilétét jól elfedte az esőfüggöny. Az is lehet, hogy apám egyik kéme lapult ott az egyik fa mellett vagy éppen szemben Lisbeth egyik embere közelít, hogy a halálos átokkal némítson el örökre. Vajon Cartwright belegondolt ebbe? Sejtette, hogy veszélyben vagyok s talán ő is azzal, hogy jóban vagyunk? Nem Nat miatt mondtam le a tolvajkodás rendszeres öröméről. Régen nem ő volt az oka, sem pedig a kényelem. Egyszerűen állandóan menekülnöm kellett vagy őt és Deanéket biztonságban tudni. Nem volt időm másra, mint állandóan éberen őrködni, mint egy vadászkutya.
Azt hiszem már sejted miért hívtalak. Hidd el én sem szeretek ennyire korán kelni.
Lassan bólintottam.
Láthatta, ahogy a vigyor egyetlen szempillantás alatt változik komoly, felnőttes arckifejezéssé. Nem egyszer mutattam már ezt meg a világnak. Elliot O’Mara, a nyámnyila, a bohóc, valójában nagyon is gondolkodó határozott ember… vagy mégsem, de legalább van bennem hajlam az ilyesmire. Jobb is volt, ha a világ gyengének hitt, mert amíg Lisbeth vagy apám nem vettek komolyan, nem volt igazán félni valóm.
Szóval örülhetsz. Kerítettem neked, tanárt....
Éreztem az az enyhe cinizmust a hangjába… mintha degradáló lenne, hogy tenni akarok a fejlődésemért. Persze ezen a téren nem nagyon érdekelt Cartwright véleménye. Nem egyszer ücsörögtem tizenévesen a Szárnyas Vadkanban remélve, hogy az ott párbajozó, részeges varázslóktól elleshetek majd egy-két trükköt. Így is lett, aztán jöttek az utazások és a nagy hazatérés. Az elmúlt hónapokban olyan rohamos fejlődésnek indult minden képességem, mintha félév alatt jártam volna ki a Roxfortot, na meg egy lassan egy akadémiát is. Csak éppen nekem ehhez nem volt szükségem egy darab pergamenre.
Egy tanárt? – kérdeztem vissza. A hangomban kíváncsiság és lelkesedés csendült.
Olyan közel léptem, hogy egészen összeakadtak az ernyőink.
És ki az? – érdeklődtem, hátha valami számomra is ismerős nevet bök ki vagy csak egy érdekes élettörténetet.
A szívem olyan hevesen kalapált, mintha álmaim ajándékát nyomtam volna éppen a kezembe. Csakhogy ez más volt: egy esély arra, hogy a Rowle családot ilyen vagy olyan formában, de tönkre tegyem. Szükségem volt arra a tudásra, ami nekik is megvan s amivel nem is olyan régen még életeket vettek el.
El sem tudod képzelni, milyen hálás vagy, Christopher. – Halkan suttogtam a szavakat és igen, a keresztnevén szólítottam. – Persze gondolom ez nem volt ingyen… – Vigyorodteam el aztán, sőt rá is kacsintottam.
Naplózva


Christopher Cartwright
Varázsló
*****


tolvajvezér

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2018. 12. 10. - 20:39:40 »
+1

magic song



..s szunnyad még mi csendben van..


Igazából totális idióta vagyok, hogy ingyen gyürkőzök meg valakiért. Valakiért, aki tulajdonképpen nem is számít nekem. Vagy ez nem igaz?
Magam sem tudom eldönteni, milyen kapcsolat is fűz valójában O’Marához. Egyszerre ellenség, egyszerre cinkostárs. Egyszerre  veszélyforrás, egyszerre bizalmas. Egyszerre ismerős és egyszerre ismeretlen. Én mégis ingyen segítek neki. Ez szokatlan, még tőlem is. Rend szerint mindennek szeretem elkérni az árát. Ebből élek. Ez vagyok én. Mert minden, minden csak üzlet. És O’Mara talán tudja ezt és talán fel is ajánl valamit cserébe, de azt nem fogom elfogadni. Tőle nem.
Valamiért ott vibrál bennem az érzés, hogy ezt nem épp miatta, nem érte teszem hanem talán saját magamért. Nem mintha Roxana megvesztegetése nehezen ment volna...
Elég volt két napja magamhoz hívatni halaszthatatlanul fontos ügyben. Már nem az első eset volt, hogy tárgyalóparetnerként kerültünk egy asztalhoz. És nem is az első alkalom volt hogy szeretőkként végeztük az ágyban. De az hogy ő gond nélkül simán és légiesen könnyeden beleegyezett abba, hogy kisegít engem... nos ez nem vallott rá.
Elliot közelebb lépésének eredménye, hogy az ernyőink találkozásának következtében egy adag fennakadt víz fröccsen a szövetkabátom ujjára. Nem épp nagy probléma, ilyen nedves időben ez alapvető dolog, de mégsem örülök túlzottan.
Gyermeteg lelkesedése inkább sajnálnivaló, s talán ha nem láttam volna páratlan tehetségét a saját szememmel talán el sem hinném, hogy vérbeli profi, ami bármilyen értékes szajrét megfúj.
– És ki az?
- Egy nő.
Kezdem de el is akadok. Hogy is írjam le? Hogy lenne helyes? Figyelmeztessem rá, hogy Roxanával ne kekeckedjen? Vagy van annyira balga hogy megpróbálja? Elliotból bármit ki tudok nézni. Bármit.
- Korábban halálfaló volt. Mostanság rejtőzködik és legtöbbször nekem vagy velem dolgozik. Roxana des Pres. Megtalálod őt holnap a Vakegérben. Pontban este hatkor kopogj be a hármas számú szobába a söntés fölött. De vigyázz! Hamarabb érkezz és igyál a számlámra egy pint sört. Kerüld a feltűnősködést.
Hangom kissé komor és rendre utasító. Sőt, hogy nyomatékot adjak szavaimnak enyhén előre is hajolok. Vajon megérti mennyire fontos itt a diplomácia? Roxana biztonsága nekem is számottevő. Nem akarok hogy újabb embert veszítsek. Így is elég volt Jackob lefülelése. Nem is értem, hogy az a kétbalkezes Cobham vagy ki a fene hogy tudta elkapni őt és rábizonyítani a sárkánygyíkbél árusításának vádját. Talán mindegy is...
– El sem tudod képzelni, milyen hálás vagy, Christopher.
Legyintek egyet. Részben mert zavar, hogy hálálkodik. És másrészt idegesít hogy a keresztnevemen szólít. Nem sokan, sőt, egész kevesen mondják nekem és nem azzal van a gond hogy ő ne említhetne így, mindössze... nem vall rá. Rendszeresen a vezetéknevemen szólít, ahogy én is őt. Ahogy a legtöbben. És a szokás hatalmát nehézkes fölülírni.
- Hagyjuk ezt. - nem akarok tovább ilyesmivel foglalkozni. Ahhoz túl korán és túl hideg van. - Még valami. Vigyázz Roxanával. Törékenynek tűnik, de roppant veszélyes. És a saját érdekedben... ne keresd nála a bajt.
Szúrós pillantást villantok felé. Jelentőségteljeset. Nem tudom mit is szűr le ebből. Talán sejtheti, hogy ismerem a lányt jobban is mint illene. Nem zavar ha kikezd vele, maximum jót mulatok majd ha tudom, hogy helyben hagyta O’Marát. Mert des Pres nem bánik kesztyűs kézzel senkivel sem. És Elliot nem szeretné ha a firkász barátjának valamiféle baja esne úgy gondolom... márpedig Roxana fúriaharagjától mentsen az ég! Én pedig jó barátként tájékoztattam. A többi már csak rajtuk múlik.
– Persze gondolom ez nem volt ingyen…
Gondolataimból a szavakat kísérő kacsintás zökkent ki. Eleinte meglepődöm, de csakis egy másodpercig, majd egy suta mosoly ül ki arcomra.
- Semmi nincs ingyen, hisz tudod. És ez is csak... üzlet...
Vállat vonok. Kölcsönös tömegvonzás. Ő is ad és én is. Így működik ez Elliot és köztem. Így működik Roxanával és velem. Kellünk egymásnak más és más célok és szempontok szerint. És ez így van jól. Én pedig ügyelek rá hogy mindenki profitáljon a dologból. De legfőképp én magam.
Naplózva


Elliot O'Mara
Varázsló
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2018. 12. 13. - 16:24:13 »
0

T A L Á L K O Z Ó 
A  H Y D E  P A R K B A N 


1999. november vége
Cartwright

.outfit.

Furcsa volt ott állni az esőben Cartwrighttal szemben és ugyanazt érezni, mint régen. Kiszolgáltatott voltam neki, mint egy ostoba kölyök, aki nem jó semmire a világon. Ő pedig megsajnált vagy nem tudom, de megtette azt, amit kértem… nem is igazán kértem, csak kérdeztem. Volt ebben az egészben valami megható, ugyanakkor iszonyatos kiszolgáltatottság érzést is keltett bennem. Nem voltam ostoba, még ha barátfélének is tartottam, tudtam, hogy mindennek ára van. Ez a világ, a mi világunk így működött. Nem volt ebben semmi meglepetés.
Még is a szívem nagyot dobbant, ahogy mesélni kezdett az „egy nőről” részletesebben. Talán nem csak lelkesedés volt mindebben, hanem egy csepp borzongás is, pont azért, mert halálfaló volt… pont, mint az apám. Bizonyára ismerték egymást s bizonyára még mindig kapcsolatban vannak valamilyen formában, amiből én rosszul jöhetek ki esetleg.
Felemeltem megint a lábamat, mintha azt várnám, hogy a víz majd ilyenformán kifolyik a cipőmből és a zoknim végül száradásnak indult. Valójában csak toporogtam, gondolatok között őrlődve és kérdéseket emésztgetve: Vajon jó ötlete ez, O’Mara? Nem túl nagy az az átkozott kockázat? Megráztam a fejemet, mintha azt akarnám mondani magamnak: Semmi baj. Valahogy bele kell vágni. Így volt a legjobb, hiszen Nathaniel tőle nem tudhatta meg. Sosem állna szóba Cartwright félékkel és valószínűleg ez fordítva is igaz. Előtte titkolni akartam mindent, míg nem leszek olyan erős, hogy már a saját eszközeikkel tudok szembenézni Lisbeth-tel és Phillippel.
Hagyjuk ezt. – Válaszolta, mikor a hálámat szavakba öntöttem. – Még valami. Vigyázz Roxanával. Törékenynek tűnik, de roppant veszélyes. És a saját érdekedben... ne keresd nála a bajt.
Elvigyorodtam. Tudtam, hogy ismer s tudtam, hogy tisztában van vele, milyen galibát okozok. Én és a „vigyázz” szó külön utakon jártunk, sosem találkoztunk össze. Azt hiszem az életem már csak, ilyen megy a maga medrében, folyamatosan rizikós utakat keresve. Ám biztos voltam abban is, hogy ha a nőt fel is húzom, hát majd kiengesztelem valahogy… még ha nem is úgy, mint hónapokkal ezelőtt tettem volna. Igen, nyálas és bosszantó, de hűséget fogadtam annak az átkozott, kétméteres firkásznak és be is óhajtottam tartani.
Semmi nincs ingyen, hisz tudod. És ez is csak... üzlet...
Őszintén reméltem, hogy magától folytatja, mit akar. Tudtam, hogy kér majd valamit cserébe és én nem utasíthatom el. Ezzel mégis csak a saját nevét keverte az én ügyeimbe… olyan dolgok ezek, amik veszélyesebbek egy aranyékszer elcsenésénél vagy éppen egy-egy megtévesztésnél. Mi tolvajok hol vagyunk a halálfalókhoz képest? Én sem voltam több egy ócska bolondnál, aki gyerekes trükkökkel bosszantott fel mindenki… s igen, talán itt hibáztam a Rowle család esetében. Csak tettem, amit tennem kellett. Bár nem vagyunk Esmével egy pár és úgy gondoltam, hogy sokszor magának kereste a bajt – hiszen nem szakította el magát időben Philliptől. Mégis én rángattam ebbe az egészbe bele a puszta létemmel, na meg a szerelemnek vélt érzéssel, amit iránta éreztem. A barátság, ami közöttünk megmaradt, nem engedte, hogy a hátam mögött hagyjam. Utána kellett mennem, meg kellett mentem azzal, hogy önmagamra vonom egy halom feketemágiával foglalkozó figyelmét. Áldozatot hoztam és bár megérte talán, most még is én iszom meg a levét, na meg leginkább Nat. Így hát reméltem, hogy Christopher ennél jobban nem keveredik a dologba, hogy ez a boszorkány majd tartja a száját és ha valakit be is márt Phillipnél az majd én leszek.
Nyögj ki valami, O’Mara! Bosszankodott bennem az őrült kis hang, mintha azt érzékelte volna, hosszú percek óta ácsorogtam az esőben csendesen. Jó pár csepp koppant már fekete esernyőmön és folyt végig rajta, hogy aztán valahol mellettem érjen földet.
Hát itt vagyok. Ha üzlet, úgy mondd mit akarsz és megteszem. – Emeltem a tekintetem rá. Tudhatta, hogy komolyan gondolom, egyébként nem néznék rá.
Ezúttal azonban közelebb is léptem hozzá és kezet nyújtottam felé. Barna szemeim még mindig az ő kékjeit fürkészték, mintha kiolvashatnék belőlük bármit is. Aztán keserűen nyeltem egyet.
Elliot O’Mara megtartja az ígérteit… általában. – Nevettem el magamat. –Viszont most olyat tettél értem, amit nem sokan. Így hát készen állok komolyan venni a kérésed.
Naplózva


Christopher Cartwright
Varázsló
*****


tolvajvezér

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2019. 01. 12. - 16:14:44 »
+1

magic song



..s szunnyad még mi csendben van..


Az eső kitartó kopogása végigkísérte beszélgetésünket. Olyasféle volt, mint egy rossz mememtó, ki ott lebeg a néma síri csöndben. Tudtam, hogy valóban nagy dolog lehet Elliot számára mindaz, amit teszek érte és nevetséges volt abba belegondolni számomra mennyire jelentéktelen. Hiszen mindössze egy jó éjszaka volt a szívesség ára, amit evidesen én is élveztem. Hazudnék ha nem. Mondhatni édes kis semmiség. S talán más helyén tudná ezt kezelni, vállat vonni, letudni azzal, hogy segített egy barátnak, csakhogy én nem vagyok más ahogy akárki sem vagyok. Christopher Cartwright pedig nem az a kategória, aki csak úgy bőkezűen osztogatja a kegyeit még az arra érdemeseknek sem. Ez köztudott. Ellenben persze evidensen tudatom ha valaki a kedvemre tesz. De nem fogok érte ölre menni. Nevetséges, hogy O'Mara esetében ez megtörtént. Ráadásul a szó szoros értelmében...
Kuncognom kell, ahogy magát kezdi éltetni. Na igen, nekünk tolvajoknak sokszor nincs sok mindenünk csak a csorbíthatatlan egoizmusunk. Mit teszünk hát? Azt fényezzük. Ó de mennyire! Pont mint a velem szemben álló holott tudja jól, erre kifejezetten nincs szükség. Sokszor összefújt már minket a szél. Sokszor voltam kénytelen rá támaszkodni és eddig egyszer sem vágott át. Még. De garanciát még ez sem jelent. Az élet ugyanis kegyetlen és valójában ez tett azzá, aki ma is vagyok. De ettől még nem vagyok ostoba. A maga módján dörzsölt ő az alatt a cukormázas felszín alatt, mert ha nem lenne az, nem is élne talán már. Szóval tudom jól mi lapul egy mosoly, egy kedves pillantás vagy épp egy jól elcsattanó érvelés és bók mögött. Legyen az Elliot vagy más... mind akar valamit. És mint minden, ők is csak üzletet akarnak. Az egész élet az. No meg mellette a megalkuvások sora ha elbukunk.
Valójában sokat gondolkodtam a 'fizettségen'. Nem akarok kifejezetten semmit, nem is kell kifejezetten semmi. Mondjuk zavar, hogy ennyire lekötötte magát már ha a pletyka igaz, de még ezzel is meggyürkőzök, pláne ha azért aktív marad a szakmában. Mert nálunk a nyugdíj fogalma nem igazán ismert...
- Nos... - kezdem lassan, megfontoltan. Kicsit ízlelgetni akarom a szavakat, akárcsak az egész helyzetet. Mondani sem kell, élvezem ezt. Az irányítást. A hatalmat. A kegyet. - Valójában nem kell semmi... de...
Tartok egy fél pillanatos hatásszünetet. Ez arra pont elég, hogy a kezdeti fellélegzése tovaillanjon és az egyre jobban feszülő kíváncsiság kibontakozzon benne.
- De nem szokásom ingyen adni semmit sem. És a hírnevem megőrzése az elsődleges. Maradjunk annyiban, hogy tartozol nekem amit majd egyszer valamikor behajtok. A helyzet komolyságát tekintve úgy vélem lehet ez bármikor, bármilyen körülmények között...vagy épp ellenére...
Szóval ha pont a kismacskája szül, ő akkor is jön. Vagy ha a kölyök beteg vagy a tulajdon testvére esetleg akár ő maga... akkor is. Nem érdekel senki, nem érdekel semmi. Ez a szívesség ára és egyben átka is. De még ha a firkász a halálán is van, ő teszi a kötelességét, mert az adósom.
Így pedig ez nekem is zálog egyben. Mert magamhoz kötöm még jobban, ebben a formában is. S lehet ez csak átmeneti, időszakos... de maga a tudat hogy nem tud csak úgy kilépni és eltűnni a szemem elől féktelen elégedettséggel tölt el. Nem tehetek róla, ilyen vagyok. Önző. Egoista. Akaratos. Birtokló. És a versenyszellemem lázong. Mert az egyik legnagyobb vetélytársam akar kereket oldani, amit nem hagyhatok annyiban. Akkor már inkább elnézem, ahogy Roxana falja fel élve. Mert az a nő egy keresztespók, besző és szép lassan mérgez meg.
Szóval aggódhat a firkász meg az egész világ, mert Roxana des Pres kezére adni bárkit a legsötétebb mágiával ér fel. Én pedig már elvesztettem a lelkem. Ott, régen, akkor, anyám halálos ágyán. És azóta sem leltem meg egy újabbat. De ez az én átkom, az én terhem. Ami olyan nehéz, mint a mögöttem tornyosuló kőszobor, melyről kitartóan csorog le a víz, amitől olyannak hat, mintha könnyezne, pedig ez is csak álca... a természet játéka... És a mi szenvedésünk tanúja.


 
  
Naplózva


Elliot O'Mara
Varázsló
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2019. 01. 18. - 14:04:51 »
+1

T A L Á L K O Z Ó 
A  H Y D E  P A R K B A N 


1999. november vége
Cartwright

.outfit.

Elnézve Cartwright képét, már egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy jó ötlet volt hozzá fordulni a kérésemmel. Nem tudtam, mit forgatott a fejében, de gyanús volt, hogy nem mond semmi kritériumot. Korábban nem annak az embernek ismertem, aki köntörfalazna, ha valamit várna cserébe. Ezúttal egészen más érzések kerítettek hatalmukba, ahogy a tekintetem egyre inkább az övébe fúródott.
Barátok vagyunk mi tényleg, Cartwright? Az örök kérdés csendült fel megint a gondolatok sűrűségében. Éreztem, ahogy a szívem egy nagyot dobban, mintha az is óvatosságra akarna inteni. Aztán jött a szalag, izgatott táncával megint feltüzelt bennem valamit, olyannyira, hogy képtelen voltam elvonatkoztatni tőle. Csak figyeltem, ahogy újra és újra végig lüktet a testemen egy adrenalinhullám. Aztán egyszerűen elmosolyodtam. Tudtam, hogy volt abban valami gúnyos és talán egy cseppet ijesztő is volt a maga Elliot O’Marás módján… de nem véletlenül mondtam, hogy: „Elliot O’Mara megtartja az ígéreteit… általában.” Persze olyat tett értem, amiért érdemes hálásnak lennem és igenis komolyan veszem – feltéve, ha Cartwright nem hiszi túlzottan nyeregben magát, én ugyanis nem leszek a kifutó fiúja. Mindenestre ez még a jövő kérdése volt, egyelőre a nőcskéjét kellett felkeresnem.
Nos...
Már ebben az egy szóban ott volt minden, amire számítottam. Cartwright be akart kebelezni a maga kis gépezetébe, hogy én is apró fogaskereke legyek annak. Csakhogy én sosem volt az, úgy mint az a kölyök, akit magával rángatott a kastélytúránkra. Nem, én sosem leszek a pincsije, még ha pénzhez is jutottam sokszor ő általa. Független voltam a magam módján és ezt ő is pontosan tudta.
Valójában nem kell semmi... de...
Hát megint előkerült a gúnyos mosolyom, ahogy meghallottam azt a szót. Értettem én már ennyiből is, nem kellett volna magyarázkodnia. Mégis hagytam, hogy felvilágosítson a szándékairól. Magabiztosan néztem továbbra is a szemébe. Eszem ágában sem volt engedni abból a vigyorból. A korábbi szavai csengtek a fülembe: „…ez is csak üzlet.”
Szándékosan nem sóhajtottam, habár nagyon ki akart törni belőlem. Nem adhattam meg az örömöt Cartwrightnak, hogy máris gondterheltnek tűnjek. Ezerszer inkább vállalom az ő szarakodását, minthogy apám valamelyik elcseszett ember kézre kerítsen és én jöjjek ki rosszul a helyzetből. Nagyon jól tudta, hogy szükségem van a szívességére, így ha megpróbál ezzel magához is láncolni, akkor sem fogok ellenállni. Sejthette, hogy nem csupán érdek, hanem érzések is fűztek ehhez az egészhez. Naivitás volt azt hinni részemről, hogy ezt baráti szívességnek tekinti majd.
De nem szokásom ingyen adni semmit sem. És a hírnevem megőrzése az elsődleges. Maradjunk annyiban, hogy tartozol nekem amit majd egyszer valamikor behajtok. A helyzet komolyságát tekintve úgy vélem lehet ez bármikor, bármilyen körülmények között...vagy épp ellenére...
Megköszörültem a torkomat.
A gúnyos mosoly grimasszá vált. Még egyszer megismételtem magamban a szavakat, amiket használt. Milyen barát mondana olyat, hogy „tartozol” és „behajtok?” Elpuhultam talán Nat mellett, talán elfelejtettem, milyen számító és mocskos világba születtem bele s hogy én kétkézzel markoltam ebbe bele, hogy a részese legyek. Mindig is aljasnak tartottam magam, de mintha ezt elfelejtettem volna abban a nagyszerű kényelemben, amit mellette kaptam meg. Csakhogy ott állva Cartwrighttal szemben, a szavait hallgatva megkaptam a pofont, ami észhez térített és emlékeztett rá: még mindig az a mocskos tolvaj vagyok. Az, aki nem járt mindig ilyen szép, puha ruhákban, nem aludt kényelmes ágyakban és mindennap megszenvedett azért, hogy ételhez jusson.
Eggyel – nyomtam meg a szót. – Eggyel tartozom neked, Cartwright. Jól gondold meg, mikor hajtod be. – tettem hozzá és közelebb hajoltam hozzá az esernyőink alatt.
Kösz még egyszer haver. – Vállba veregettem egy kicsit a szabad kezemmel. – Nos, ha nincs semmi, akkor én megyek a dolgomra
Inkább ezt a szót használtam, semmint, hogy bevalljam neki: innen egyenesen hazamegyek és ma már tuti ki nem mozdulok sehova. Biztosan megállapítaná ő is, hogy Nat szobacicája lettem vagy valami hasonló. Ezt éppen elég volt nála fontosabb személyektől hallani. Nem volt szükségem még Cartwright gúnyolódására is.
Naplózva


Christopher Cartwright
Varázsló
*****


tolvajvezér

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2019. 01. 19. - 11:37:53 »
+1

magic song



..s szunnyad még mi csendben van..


Van valami a tekintetében, amit nem tudok hova tenni. Van valami csillanás a barna íriszekben ami lehetne gőg, lehetne dac, lehetne egoizmus, de lehet félelem is akár. Nem igazán tudom eldönteni, mindez nekem szól esetleg vagy inkább a helyzetnek. No és persze a vele járó kellemetlenségnek. Bárhogy is, ő kért szívességet. Ő vetette sutba az önkontrollját és az azzal párosuló fenenagy önbecsülését. Ő alázkodott meg azért, hogy ötről a hatra jusson. Én pedig meghallgattam és segítettem. De mindez miért lenne ingyen? Mi hasznom származna különben belőle? A jószívűségből nem gazdagodott meg senki, nem lakott jól senki, nem lett több maximum a lelke nyugodott meg. Én meg már réges rég eladtam az enyém az ördögnek magának. Ha valaki, hát Elliot O’Mara pontosan jól tudhatná ezt. Én nem vagyok az a típus, aki csak ücsörög a babérjain, aki nem használ ki egy kínálkozó alkalmat. Mint ott Franciaországban, a kastélyban. Vagy a számtalan másik itthoni összeakadásunk során.
Szóval végképp nem értem a mosolyt az arcán. Talán számított erre, nagyon úgy tűnik. Ha pedig így van hát helyes. Ismer már olyan régóta hogy tudhassa mivel és hogyan szeretek üzletelni. Vele még így is sokszor kivételt tettem. Hosszabb határidőket adtam és nem követtetem nyomon másokkal. Meghagytam a ’szabadságát’ mert tudtam jól, nem merne átverni. Ha megtette volna csak magára haragít és ő húzta volna a rövidebbet. Néha hallottam a pletykákat. Róla meg rólam. Mint mindenhol a mi köreinkben is terjednek a hírek. De könnyeden lerendeztem mindig annyival, hogy csak kölcsönös szakmai munkamorál miatt kap haladékokat. Most azonban... ezt már fogósabb lesz kimagyarázni már ha bárki megtudja. Roxanától nem tartok, ő lojális hozzám. Én evidensen nem böffentem el magam szóval egyedül O’Mara szája járhat el.
– Eggyel. Eggyel tartozom neked, Cartwright. Jól gondold meg, mikor hajtod be.
A nyomatékos hangnemre rezzenéstelenül állok mint a mögöttem lévő szobor szürke alakja. Csak a szemöldököm kúszik feljebb a homlokomon, jelezvén hogy nem értem igazán ezt a hevességet. Sejtem hogy jól gondoltam... az a csillanás... talán valóban a dac és megalázottság keveréke. Pedig nem szántam semmit sem sértőnek... mindössze, tisztázni akartam hányadán is állunk. Igaz, sokszor mondják, nyers vagyok. Még így hogy az úri körökbe forgok is... aki ismer hamar rájön, nem idevalósiként nőttem fel. Én pedig nem is titkolom ezt igazán.
– Kösz még egyszer haver. Nos, ha nincs semmi, akkor én megyek a dolgomra…
Most rajtam a sor a cinikus mosolyra. Mindössze egy fél percet várok ki, nem reagálok semmit a vállba veregetésre. Nincs szükségem ilyenekre még tőle sem, de azért még magamnak sem ismerem be mennyire jól esett tőle ez az apró gesztus.
- Ha te így nevezed... - közlöm egy vigyorral és ha hátrafordul biccentek felé egyet. - Minden jót O’Mara!
Egy vigyort villantok aztán sarkon fordulok. A társammal ellentétes úton indulok el kifelé a parkból. Lépteimet az esővel feláztatott talaj cuppogása kíséri. Valami azt súgja Elliotnak ma semmi ’dolga’ nincs, talán csak a szeretőjéhez baktat haza. Kedvem lenne nekem is pizsamát húzni, de tudom jól hogy ma egy újabb nagy rablást kell előkészítenem, így hát nincs időm sokat teketóriázni. A haza helyett utam a valódi otthonomba vezet. A vakegér alatti rejtett alagutakba, amit csak a patkányfészek-ként becézünk.



köszönöm a játékot!
..A helyszín szabad..
Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2022. 01. 22. - 00:56:31
Az oldal 0.133 másodperc alatt készült el 40 lekéréssel.