+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Felnőtt varázslók
| | | |-+  ♦ Emily M. Dean ♦ (Moderátor: Emily M. Dean)
| | | | |-+  Where are you Christmas why can't I find you...?
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Where are you Christmas why can't I find you...?  (Megtekintve 267 alkalommal)

Liam G. Avery
(N)JK
*****


☤ Medimágus ☤

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2018. 08. 31. - 20:01:35 »
+1

zene: FH-Where are you christmas



'Where are you Christmas
Why can't I find you...'



1 9 9 8.  d e c e m b e r  2 4.
A v e r y  b i r t o k


A hó úgy esett, mintha egy függönyt húztak volna el az ablak előtt. A fehér takaró mindent bársonyosan lepett be. A fák ágai roskadoztak alatta, és a nyomok mély barázdákat szántottak, amiket az állatok hagytak. Az Avery birtok környékén akadt őz, szarvas bőven, ami néha egész közel a házhoz vonult el. A csapások itt vezettek és miután sem én sem anya nem háborgattuk őket, így sokszor hajnaltájt vagy szürkületkor haladtak el.
A karácsony hangulata könnyen és hamar átjárt. A fények a helyükön, voltak, miután egész nap ezzel foglalatoskodtam. A fa a nappali közepén foglalt helyet, mint mindig. A lelógó gömbök ezer meg egy színes szikrákat szóró tükörképe vidám csillogást kölcsönzött egymásnak. A gyertyák ezer számra égtek és füstös illatuk belengte a termet. Akárcsak a pulyka finom íncsiklandó illata.
Ha karácsonyról van szó anya kitesz magáért. Nem egy hanem legalán tíz fogást állít össze, s hiába csak ketten vagyunk, legalább öt féle süteményt süt. Édeskenyeret, sült almát, puncspudingot (amit meg kell jegyezni, istenien készít) és még legalább két féle süteményt is.
- Meg kell adnunk a módját kicsim. Ez a ház megérdemi a pompát. Mi is megérdemeljük, hogy rendesen ünnepeljünk!
És igaza is van. Nem ellenkezem, és igazából örülök hogy örömet okozhatok neki. Voltaképp kicsit néha én magam is várom, hogy végre újra itt legyen az ünnep. Nemcsak azért, mert ekkor végre itthon lehetek vele és nem kell vizsgázni, hanem mert ez a hangulat azért mégis csak közel áll a szívemhez. Magam sem tudom miért, de még mindig érzem, és hiszem, hogy történhetnem csodák, és ha valamikor hát ma minden jobb, szebb és boldogabb. Talán naivság ennyire hinni, ennyire rózsaszínben látni... de én mégis így vagyok ezzel. Persze sosem reklámozom.
Idén is szolídan csak ketten tervezünk, maximum Dylan ígérte hogy átugrik a szüleivel, de ismerve őt és a népes családját nem olyan biztos, hogy ez sikerül is. Nem igazán hibáztatom ezért, végtére is nem ígérte száz százalékra magát és csak holnapra terveztünk több, távolabbi rokonunkat áthívni, akivel tartjuk is a kapcsolatot. Notték persze esélyesen megint lemondják, mert mintha megint infulenzásak lettek volna...
- Még jó hogy nem kell ügyelned a Mungóban!
- Ugyan anya, hisz én csak gyakornok vagyok! A karácsonyi ügyeletet nem mernék rám bízni és amúgy is... - közlöm, miközben a lépcsőre való dekoráció utolsó simításait bűvölöm fel. -... nem vállaltam volna.
- Jajj édesem, tudom jól. De akkor is öröm. És olyan büszke vagyok rád! Olyan kiválóan teljesítesz és még most is képes vagy tanulni a szünidőben...
- Na igen...
Elgondolkodva koncentrálok a bűbájra, miközben azon tanakodom, hozzam-e szóba a nemrég megesett furcsa találkozást. Megköszörülöm a torkom és úgy pislogok ki a konyha irányába.
- Öhm, anya... fura de, az utolsó nap találkoztam a Dean lánnyal...
- Emilyvel? Ó az nem meglepő. Végtére is nemsokára egyetemista lesz. És ma is itt lesz.
Az információ egyszerre lesokkol. Ma? Itt? De hát szenteste van. Csak holnapra hívtunk mindenkit és... és...
- Ma? Hogyhogy?
- Hát mit hogyhogy? Meghívtam őket. Szóval öt főre teríts kérlek!
Csak pislogok miközben a kezembe kerül egy halom tányér, villa és szalvéta. A kör alakú asztalra pillantok, aminek a közepén ott a koszorú és rajta ég mind a négy gyertya.
Szenteste. Emilyvel. Hát bizarabb már nem is lehetne a dolog, és normál esetben ettől talán tartanék, de a legutóbbi találkozás óta már nem tudom mit gondoljak. És a meglepő, hogy kicsit még várom is a találkozást. Így hát gyorsan megigazítok mindent, hogy mire nyolcat üt az óra, addigra minden tökéletes legyen. Még van egy percem, hogy a nagy, díszes keretű tükörbe pillantsak és megigazítsam a zakómat. Aztán már hallom is a zajokat.
Megjöttek a vendégeink és köztük Emily.
Naplózva


Emily M. Dean
Adminisztrátor
***


■ leendő medimágus ■ ex-mardekáros

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2018. 10. 09. - 16:00:27 »
+1

❄❄❄

Halk, békés zeneszó lengi be a Dean-kúriát, a nappaliban álló kandalló felől meleg, barátságos tűzropogás hallatszik. Fényárban úsznak a szobák, az előtérben hatalmas karácsonyfa magasodik. Rég volt ez a ház ennyire élettel teli, az elmúlt időszak a mi családunkra is nagy terheket rótt. Apám nem csak a nappalokat, de gyakran az éjszakákat is a Minisztériumban töltötte, jóformán csak aludni járt haza, néha még azt sem. Anyám - a nagy érdeklődést mérlegelve – úgy döntött, hogy ebben a félévben több órát tart az egyetemen. Én pedig – nos, én a felvételi előtt állva igyekszem minden időmet a RAVASZ-ra való felkészülésnek szentelni. Egyszerű a képlet, a gondterheltség úrrá lett a család minden tagján. Mégis, most valahogy minden más: a béke a mi házunkba is bekopogtatott.

A karácsony mindig fontos ünnep volt a családom számára, már csak azért is, mert ilyenkor végre lehetőség nyílt arra, hogy a Franciaországban és az Egyesült Királyságban élő rokonok pár napot együtt töltsenek, beszélgessenek, majd a végén egymás agyára menjenek. Ennek ellenére mindannyian vártuk az ünnepeket, az azzal járó vitákat, és a plusz pár kilót is, amivel a karácsonyi időszakot zárjuk a finom falatokat követően.

Keserédes emlékek öntik el a gondolataimat, ahogy az utolsó finomításokat végzem a titkos karácsonyi kuglófomon. Emlékszem, régen mindig nagyapámmal sütöttük meg ezt a különlegességet, melyet ő is a nagymamájától tanult. Hiányzik a higgadt, végtelenül türelmes természete, a nevetése és a bölcsessége – még ennyi idő után is. Ráadásul ma nem magunknak készítem el ezt a desszertet, úgyhogy tökéletesen kell sikerülnie. Averyékhez vagyunk hivatalosak, bár nem egészen így terveztük a programjainkat.

A családom minden évben, pontosan december 26-án, a születésnapom előtti estén hatalmas vacsorát ad – az öregedésem és karácsony alkalmából egyszerre. Az idén azonban – gondolva egy merészet – Franciaországban töltjük az ünnepeket, így a nagy éves „pofavizit” elmarad, pontosabban szilveszterre tolódik. Averyéket természetesen nem akartuk megbántani, ezért elfogadtuk a vacsorameghívásukat, bár nekem elég gyanúsak a körülmények. Meggyőződésem, hogy megint valami őrültségen gondolkodnak – például felhozzák megint az eljegyzést.

Nem tudom, hogy erre a gondolatra, vagy éppen azért, mert megérkezünk az Avery-birtokra, de a gyomrom önkéntelenül is összeszorul. Számtalanszor voltam már itt, de mégis minden egyes alkalommal elfog az idegesség.
Az ajtó elé érve egyik kezemmel végigsimítok ejtett vállú, vörös színben pompázó ruhámon, laza kontyba fogott hajamon, majd mély levegőt veszek.
 
- Eleanor! Csodálatos vagy ma este is, mint mindig! És hol van a mi kis életmentőnk? – üdvözli vidáman apám Mrs. Averyt, majd beljebb lép, hogy kezet foghasson Liammel is, majd elismerően megveregeti a vállát. – Sok jót hallunk rólad!

- Bizony, csak jót lehet róla mondani, tanúsíthatom! – vág közbe hatalmas mosollyal az arcán az anyám is, miközben két-két puszit nyom Eleanor, majd Liam arcára. Végül én is sorra kerülök, így közelebb lépek, és átadom Mrs. Averynek a kuglófot.

- Köszönjük a meghívást, Mrs. Avery, jó látni Önt. – mondom illedelmesen, majd Liamhez lépek, mert hát mégis mit tegyek? Rohanjak el?

- Szia. – nyögöm végül ki, bár zavartságomat nem tudom teljes mérétkben leplezni. – Remélem jobban vagy. Jól nézel ki. – súgom oda, miközben puszikat nyomok az arcára. Fú, de kellemetlen helyzet ez. - Nem akarok udvariatlan lenni, de kaphatnék egy italt? Megszomjaztam az úton. - teszem hozzá egy bűbáj mosoly kíséretében, csak hogy túl legyünk ezen a nagy örömködésen is.

Hát, mondhatnám, hogy ez hiányzott az életemből... De nem.
Gyerünk Dean, egy este, kibírod.
Naplózva


Liam G. Avery
(N)JK
*****


☤ Medimágus ☤

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2018. 10. 13. - 07:11:17 »
+1

zene: FH-Where are you christmas



'Where are you Christmas
Why can't I find you...'



1 9 9 8.  d e c e m b e r  2 4.
A v e r y  b i r t o k


Belepillantva a tükörbe, egy fiatal, életerős férfi néz vissza rám. Anyám szerint jóképű is vagyok, de én nem állítanék efféle hiúságot. Ellenben piszkosul gazdag és ezt a méregdrága zakó annak is hirdeti, aki a hátán hordja a szemét. A nyakkendőm igazgatása jobb hobbinak tűnik, mint anyám idegeinek nyugtatgatása. Azt hiszem túlontúl nagy hűhót csap a karácsony körül. Szerinte mindennek tökéletesnek kell lennie, és semmi hibát nem véthetünk.
Valahol a lelkem mélyén, noha nem vallom be, elfog a mérhetetlen csalódottság. Nem azért mert nem örülök Dean-éknek vagy mert nem látnám őket szívesen. Egyszerűen csak... ez szenteste. És nem úgy lenne a helyes, ha kettesbe lennénk? Anyu meg én?
Elfordítom a fejem a savanyú arcot vágott tükörképemtől. Tudom, hogy önzőség mindez. Végtére is ez is csak egy ugyanolyan nap, mint az összes többi. Nem különb, nem másabb...
És ha anyámnak az okoz örömet, hogy többen legyünk semmi jogom ezt felülbírálni. Meglátszik a menün is, a kialakított menükártyákon, a terítéken és mindenhol, ahol csak kell.
A tökéletes karácsony talán nem olyan nagy álom, mindössze nekem.
Nem mondom hogy a gyomrom nem fordul fel és vet egy spirált, amint az előcsarnokból szűrődő zajok el nem érnek hozzám. S pont emiatt, inkább kivárok egy percet, majd kettőt. Aztán, mint mindig győz rajtam a kötelességtudat. Engedelmesen, határozott léptekkel indulok meg a kétszárnyú ajtó felé. Csak az egyik ajtót nyitom ki résnyire, s máris az ismerős bariton hangja csap meg. Anyám csilingelő nevetése betölti a teret. Ritkán nevet mostanában, amit nagyon sajnálok. Ha valaki, hát ő életet lehel ebbe a házba.
-... Csodálatos vagy ma este is, mint mindig! És hol van a mi kis életmentőnk?
Mély levegőt veszek. Bennem reked, és lassan szakaszosan távozik. Kilépek az ajtó takarásából és könnyed eleganciával húzom be magam után. Arcomon a vonásaim rendeződnek eddigre, nyoma sincs komorságnak vagy szomorúságnak. Mosolyom ott ül, jelezvén az üdvözlés örömét, mert valóban jó a Dean házaspárt újra látni.
Mr. Dean mindig olyan férfi volt, aki példaképként jár és kel. A felesége pedig egyszerűen zseniális. Kisebb koromba csak egy kedves néni volt, aki Emily anyukája, mára azonban átalakult ez. Most már inkább tekintek a tanáromra, aki mindig ad pár jó tippet a vizsgák előtti nagy hajtásban. Arról meg már nem is beszélve, hogy egy fegyelmi tárgyalás keretein belül is kiderült... valóban szimpatizál velem.
– Sok jót hallunk rólad!
Anyám üdvözlése után én következek, egy erős kézszorítás viszonzásában.
- Bizony, csak jót lehet róla mondani, tanúsíthatom!
Mrs. Dean hangja bezengi a csarnokot. Közelebb lépve hozzám felém hajol én pedig felé, hogy gyors puszival köszönthessük egymást. Ez kissé furcsa, mert mindössze ennek s a Dean háznak a falai közt esnek meg az ilyesmik. A campus-on vagy az egyetemi termekben más a helyzet, de hát érthető is. Itt vendégek, ott tanárok.
- Ugyan, dehogy. Ez azért túlzás! Majd intézek még egy fegyelmi eljárást...
Nevetek fel, utalva hogy az elsőt sikerült megúsznom, ami már önmagába nagy szó. És persze ezért hálával is tartozom, többek közt az előttem álló nőnek.
- Köszönjük a meghívást, Mrs. Avery, jó látni Önt.
Nevetésem lassan hal el, amint a hang tőlem messzebb kiejti a szavakat. Mikor pedig a lány elém ér a gyomrom a fentből úgy dönt, használja a gravitációt és inkább a lentet választja. Az újabb szaltó nem igazán segít a pocsék közérzetem javításán.
- Szia.
Emily hangja kedves és lágy, de arcára kiül némi zavarodottság. Valójában teljesen érthető ez. Én magam ugyanígy érzek. Nem tudom mégis hogyan lehetne másként vagy máshogy.
- Szia.
Nyögöm ki válaszképp, de ez sovány, nagyon sovány. Tény, hogy a legutóbbi találkozásunk viszonylag jól sült el, de a múltunk árnyéka azért még mindig homály fed ránk. A kapcsolatunkra, már ha lehet ilyet mondani egyáltalán. Mert van nekünk kapcsolatunk? Amit mi magunk választunk?
A kínos udvariaskodást gyűlölöm, most pedig pont annak a közepébe vagyok. Ráadásul semennyire nem segít, hogy a lány vörös ejtett vállú ruhája tökéletesen illik hozzá kiemelve ezzel az alakját. És az sem, hogy illata lassan kúszik felém felbolygatva újra a gyomromat.
– Remélem jobban vagy. Jól nézel ki.
A halk súgást tökéletesen hallom, mert mindezt a fülem közvetlen környékén mondja el. A tokrom rögtön kiszárad, pedig csak két gyors üdvözlőpuszival köszöntjük egymást. Édes kis semmiség.
- Nem akarok udvariatlan lenni, de kaphatnék egy italt? Megszomjaztam az úton.
- Természetesen! - bólintok, és kissé elhúzódok tőle. A kék tekintetét ellenben így sem tudok kikerülni, azok ragyogóan figyelnek engem.
- Gyere, erre. - intek és elindulok, hogy ajtót nyissak a lánynak. Magam mögött hallom anyámék csivitelő örömködését, de már nem foglalkozom velük. Leköt az ajtókilincs nyitása és Emily előre engedése.
- És köszönöm. Már a múltkorit.
Mosolygok, utalva a legutóbbi jól sikerült találkozásra. Közben pedig a szalonba érkezve, ami már karácsonyi pompába díszeleg kiszolgálom a lányt attól függően mit is kér.
- Hogy segítettél.
Átnyújtom  a poharat, miközben mélyen a szemébe nézek. Kivárok, hogy finom, hosszú ujjai rákulcsolódjanak a fújt kristály szélére és egy pillanatnál tovább tartom meg. Nem engedem el, mert a bizsergés jár át mindössze attól, hogy ujjaink kicsiny bőrfelületei egyetlen pillanatra is összeérnek.
Naplózva


Emily M. Dean
Adminisztrátor
***


■ leendő medimágus ■ ex-mardekáros

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2019. 01. 23. - 10:50:27 »
+1


♫ I want you to hear me
My words can't escape or hide



Miközben ott állok Liamék kúriájának csodálatosan feldíszített, hatalmas előterében, kavarognak a gondolatok a fejemben. Feszengek, egyrészt a minap történtek miatt, másrészt pedig azért, mert egyszerre tűnik természetesnek és végtelenül mesterkéltnek a helyzet, annak ellenére, hogy tisztában vagyok azzal, hogy ebben az esetben nem csak udvariaskodásról van szó, a szüleim mindig is kedvelték az Avery család tagjait. Kellemes melegség jár át, ahogy körbepillantok a helyiségben, látszik, hogy Mrs. Avery idén is kitett magáért, valószínűleg őrületbe kergetve sürgés-forgásával a fiát. Épp, csak hogy egy pillanatra beúszik egy kép, ahogy pár évvel ezelőtt éppen Liammel közösen díszítettük a karácsonyfát, mit sem gondolva, hogy a szüleinknek miféle tervei vannak kettőnkkel. Voltaképp nagyon élveztem, hiszen mindig is kedveltem Liamet – egészen addig, amíg nem akartak összeboronálni minket.

Gyorsan ürítem ki az agyamat, ahogy meglátom az Avery-fiút. Alig láthatóan mérem végig, a másodperc töredékére még a gyomrom is összerándul. Tagadhatatlan, hogy szép gyerek volt, de határozottan jót tesz neki az öregedés…
Anyám természetesen ezúttal sem hagyja ki az alkalmat, hogy megdicsérje Liamet, amin meg sem lepődöm, egyrészt, mert tudom, hogy elképesztően tehetséges, másrészt pedig, hogy anyám nagyon kedveli őt.

- Egy ilyen fantasztikus tudású medimágus tanonc inkább ne kísérletezzen ilyesmikkel! – válaszol anyám Liamnek szelíd hangon, miközben arcán hatalmas vigyor jelenik meg, és halkan kuncogni kezd. Igen, a humorát is bírja.

Ahogy arcom épp, hogy hozzáér az övéhez, kissé idegesen sütöm le a szemhéjamat, azonban ezt csak annak tudom be, hogy szeretnék túl lenni a kötelező körökön. Szerencsére Liam is érezheti ezt a feszültséget (ami valószínűleg csak minket kettőnket kerített hatalmába, elnézve a szüleink boldog csevegését), mert kapva kap az alkalmon, hogy inkább elvonuljunk. Illedelmesen enged maga elé, én pedig egy halk köszönömöt suttogok, ahogy belépek az ajtón.

- Ugyan. – legyintek, ahogy a múltkori esetre utal. Nem azért tettem, hogy megköszönje. Csak azért, mert ez volt a helyes.

Miközben Liam italt tölt nekünk, én az ablakhoz sétálok, hogy megcsodálhassam a hófödte birtokot. Hirtelen átjár a békesség, elmúlik az idegesség, olyan, mintha minden a helyén lenne. Észre sem veszem, de szájszegletemben egy apró mosoly játszadozik. Hangja  húz vissza a valóságba, én pedig azonnal felé is fordulok.

- Te is megtetted volna. Nincs mit köszönnöd. – mosolyodom el pironkodva, hangom lágyan csilingel.

Egészen közel sétálok hozzá, és ahogy átadja a poharat, egy apró szikrát érzek az ujjaink közt, bár azok épp, hogy nem érnek össze. Tekintetem mélyen az övébe fúródik, engedem magam zuhanni benne. Vajon mire gondolhat? Pár másodpercig így állunk: kimondatlan szavakkal, cikázó gondolatokkal, értelmetlennek tűnő érzéssel. Végül ujjamat egy apró, de szándékos mozdulattal az övéire helyezem, majd szinte azonnal el is húzom, hogy koccintásra emelhessem a poharat.

- A szerencsés találkozásra? – kérdezem halkan, és továbbra sem lépek hátra.

Ha koccintottunk, egy csókot nyomok az arcára, talán az indokoltnál hosszabb ideig hozzáérve.

- Boldog karácsonyt, Liam.

Naplózva


Liam G. Avery
(N)JK
*****


☤ Medimágus ☤

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2019. 01. 24. - 18:34:07 »
+1

zene: FH-Where are you christmas



'Where are you Christmas
Why can't I find you...'



1 9 9 8.  d e c e m b e r  2 4.
A v e r y  b i r t o k


Talán elhamarkodottan ítéltem elsőre, mikor nem lelkesültem odaadó örömmel Dean-ék érkezésére? Nem, tudom hogy nem. Az ok pedig konkrétan ott van az orrom előtt. De mintha mindarról a sok kellemetlenségről ami a múltban történt valahogy senki nem venne tudomást. Mintha mindaz ami megesett nem számítana, vagy mintha mindent kitöröltek volna a szüleink fejéből. Mintha csak apám halálával a múlt is vele együtt foszlott volna szerte…
Csak én nem érzek így? Csak nekem kellemetlen? Érezhetően igen. Elég egyetlen oldalpillantást vetnem anyámra, aki lelkesen aggatja le a kabátokat a vendégekről hogy tudjam, nem játsza meg magát. Mrs. Dean válaszára csak mosolygok, ezt is a kedvesen udvarias fajtából. Nem szeretem ha agyon dícsér, mert noha igyekszem valóban helyt állni mindezt nem ezért teszem. De persze azért jól esik… csak hát pont a lánya előtt? Nem gondolnám hogy jó taktika…
És már itt megbicsaklik az este kitörő lelkesedése a részemről. Nem szeretnék nagyon belemenni a vacsoraasztalnál az egyetemi témákba, márpedig valószínűleg ez elkerülhetetlen lesz tekintve hogy ez egy kardinálisan szoros pont közöttünk. Ellenben jóval kínosabb lehet Mr. Dean, anyám meg Emily részéről. Főleg Emily-éről.
Viszont ez is csak egy olyan újabb ‘probléma’ ami tudom jól elkerülhetetlen. Ahogy anyám fennen hangoztatott öröme hogy felmentettek a fegyelmi tárgyaláson. Bizosan erre is sor kerül még ma este, noha egyetlen porcikám sem kívánja újra átélni mindezt még ha csak szóban emlegetve is.
Nem kell hát kétszer kérni hgoy távozzak az idősebb generáció köréből. Viszont az azért meglep hogy a lány szintén erre az álláspontra jut. Nem mintha nem érteném meg, csak eddig abban a hiszemben voltam hogy nemcsak zavarja, hanem kifejezetten frusztrálja a jelenlétem. Persze így, hogy már semmi nem köti hozzám talán már ő is másképp látja a dolgokat. És amúgy is, lassan felnő és kikerül a Roxfortból…
Miközben a két pohárba kitöltöm az italokat akaratlanul is felé pillantok. Nem látok rá, rézsút áll nekem, inkább háttal, csak a vállai ívét látom, a testét fedő vörös ruha selymes anyagát és a hozzá tökéletes párost alkotó sötét tincseit.
Vajon tudja mennyire gyönyörű? Mennyire illik ide? Vagyis… mennyire illik hozzá ez a stílus? A gazdagság mindig is jó privilégium de csak keveseknek áll igazán jól. Emily Dean az a nő, akinek mindig is jól fog. Én inkább érzem konfortosan magam az inóspotályban vagy az erdőben túrázva. Inkább alszom faházban ha kell és vislekedem mugliként. Rettentő találékonyak tudnak lenni és ez tetszik…
Talán csak egy pillanattal várok ki tovább mint kellene, mikor megszólalok. Kíváncsi vagyok, hogy mit is felel és azt is hogyan. Nem tudom eldönteni válasza inkább udvarias és csak udvarias vagy valóban őszintén így gondolja, de tény ami tény.. ugyanígy viselkedtem volna én is vele.
Torkomba dobban a szívem mikor közelebb lép, még akkor is ha tudom, csak a pohárért. Felé nyújtom és mindössze egyszerű mozdulatsor ez, mégis valahogy komplikálttá válik az egész. Ujjaink találkozásánál még állom a tekintetét, de nem akarom sokáig tartani ezt mert akkor válik igazán veszélyessé a dolog. S talán ezt sejti meg vagy csak a tekintetem villanásából szűri le…mert az érintés megszűnik, a varázs szertefoszlik, a poharat pedig immár ő tartja.
Elnézek mögé, ki az ablakon át a havas tájra. Minden olyan hideg és néma mégis van benne valami megnyugtató.
- A szerencsés találkozásra?
Tekintetem visszavezetem a lányra és az arcát fürkészem. Nem látom hogy gúnyolódni akarna, nem is tudom miért vártam ezt. Inkább kérdés tükröződik rajta és valamiféle kíváncsiság.
Bólintok egyet helyeslésképp. Igen, mondhatjuk így is végül is. Mert nem az Azkabanban raboskodok vagy lettem munkanélküli. Igazán sikeresen zárhatjuk ezt az évet is.
- A szerencsés találkozásra. - koccintom az övéhez a poharam. - Meg a még szerencsésebb és sikeresebb új…
Nem tudom végigmondani a mondatot. Nem azért mert nem jönne a számra a vége hanem mert Emily olyat tesz, amit eddigi legmerészebb álmaimban sem sose.
Felém hajol, nem gyorsan de mégis meglepve, mivel közel sem számítottam erre a fordulatra. Az illata ott lebeg, és érzem, ahogy lassan betölti az orrom, az agyam, de még a szívem is. A teljes ledöbbenés akkor ér, mikor ajkai szelíden érintik az arcomat. Nyomuk után ég a borostás arcom. Nem tudom mikor hunytam le a szemem, melyik pillanat volt az mikor totálisan elvarázsolt, de talán nem is ez a fontos.. Mikor hátrébb húzódik rátekintek meglepve, elakadt lélegzettel.
- Emily.. én… - kezdeném halkan, nagyon halkan de ő félbeszakít.
- Boldog karácsonyt, Liam.
A szemében sütő csillogó fények, az öröm, ami talán szól a karácsonynak vagy meglehet valóban nekem, megakasztja a negatív gondolatokat bennem és elodázzák a felmerülő kérdéseket. Letükrözöm az őszinte örömét és vele együtt a mosolyát.
- Boldog karácsonyt neked is.
Ujjaim rásiklanak a könyökére de onnan nem indulnak tovább semmerre. Csak nézem őt a maga tökéletességében és valahol bánom, hogy a múltunk közbeszólt. Mert valahol félek, az munkálja a jelenünket is még bármennyire is igyekszünk szépíteni a dolgot.
- Remélem jól fogod magad érezni. Anya nagyon kitett magáért… mint mindig.
Nevetem el magam, nem harsányan, hanem amolyan jajjj tudod megint túllihegi a dolgokat, hisz ismered stílusban. Valamiért azonban úgy érzem ez is talán sok. Így inkább megint komollyá válok.
- No és, mesélj. Mit kívántál a jézuskától? Biztosan jó voltál idén is. Hisz engem megmentettél…
Szelíd cukkolás ez, de azért egy csibszesen gonosz vigyort megérdemel társként. Valóban kíváncsi vagyok mit is akar a lány, noha valójában tudom, hogy az igazi leghőbb vágyát nem fogja megosztani velem. Talán soha.
Naplózva


Emily M. Dean
Adminisztrátor
***


■ leendő medimágus ■ ex-mardekáros

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2019. 01. 24. - 20:08:58 »
+1


♫ I want you to hear me
My words can't escape or hide



Sokat gondolkodtam ezen az estén, még annak ellenére is, hogy az utolsó pillanatban tudtam meg, hogy lesz ez az esemény. Sok minden kavargott a fejemben, természetesen felidéztem a mandragórás találkozásunkat, a múltunkat, a gyerekkorunkat. Eleget aggódtam, de egy valamit nem vettem figyelembe.

A karácsony a szeretet ünnepe. Ilyenkor akarva-akaratlanul is eszünkbe jutnak azok az emberek, akik valaha fontosak voltak számunkra, vagy éppen szerettek minket. Nekem, ahogy otthon készülődtünk az ünnepekre, a nagyapám jutott eszembe. Hogy miért nem lehet most velünk? Hogy mennyire más volt régebben minden. Hiába tökéletes minden, hiába teszünk meg mindent annak ellenére, hogy méltóképp megünnepelhessük a karácsonyt, ha valaki nincs ott, azt mindenki megérzi.

Eszembe sem jutott, hogy Liam mit érezhet, hiszen ő az édesapját veszítette el – nem sokat tudok (sajnos) kettejük kapcsolatáról, de biztos, hogy nem lehet egyszerű neki. Mrs. Avery persze igyekszik leplezni, de rajta is látszik, hogy vívódik magában a gyásszal és a halál gondolatával. Nem lehet elfelejteni, bármilyen rég is történt. Egy pillanatra összeszorul erre a gondolatmenetre a gyomrom, szájszegletem megrándul a kellemetlen gondolatra, de azzal a lendülettel engedem is el, mert most ennek nincs itt a helye. Szerencse, hogy Liam visszaránt elkalandozó agymenésemből, arcomra már a nyugalom és az öröm ül ki, az az őszinte fajta, nem a megjátszott álmosoly, amit olyan szívesen alkalmazok más helyzetekben. Valahol mélyen belül azonban ott motoszkál még a késztetés, hogy rákérdezzek Liamnél.

Az Avery kúria mindig tartogatott meglepetést számomra. Sosem ugyanazokat az érzéseket váltotta ki belőlem, mindig adott valami újat: haragot, félelmet, kétségbeesést, örömet, játékosságot. Most pedig valami olyan lett úrrá rajtam, amilyet nagyon rég éreztem. Biztonság és béke édes elegye ez, de nem is merek elgondolkodni azon, hogy vajon mi okozza azt. Túl bonyolult lenne.

Sosem közeledtem még hozzá úgy, ahogy most, szokatlan az egész, mégis olyan természetes, mintha mindig így tettünk volna. Van benne valami, valami, ami most magával ragad, és ami pontosan azt adja, amire szükségem van. Állja a pillantásomat, de éppen annyira érezheti a dolgok abszurditását, amennyire én is. Egyszerre húzzuk el kezeinket, a hűvös pohár lágyan bizsergeti az ujjaimat. Követem a tekintetét, azt is, ahogy visszanéz rám.
Igen, itt vagyok.
Hidd el.
Koccannak a poharak, pár másodpercig még a fülemben cseng a hangjuk. Megszólal, de feleslegesnek érzem a szavak pazarlását. Mindent elmondott, hogy nem azt mondtam, hogy átkozott találkozás, hanem szerencsésnek állítottam be. Jelentsen is ez bármit.

Ahogy közelebb hajolok hozzá, bár nem látom, de szinte érzem, ahogy meglepődik, és minden porcikáját átjárja a libabőr. Mikor elhúzódom tőle, arcán is épp azt a csodálkozást vélem felfedezni, amit a levegőben is éreztem. Lehunyom a szemeimet, de azonnal fel is pattannak. Megszólal, de jobb lenne, ha nem fejezné be ezt a mondatot sem. Gyorsan szólalok meg, csak hogy kihúzzam ebből a helyzetből.

- Látod, tudjuk ezt mi így is. – suttogom, majd elmosolyodom. Nem kell örökké harcban állnunk.

Kellemesen bizserget át, ahogy a karomhoz ér, ekkor viszont már az én arcomra is meglepődöttség ül ki. Szavai hallatára az ablakhoz lépek ismét, majd lassan belekortyolok az italomba.

- Mint mindig, pontosan. – bólogatok egyetértően - Biztos, hogy jól fogom érezni magam, emiatt aggódni sem kell. Minden csodálatos lett, nem véletlen, édesanyád mindig is értett ehhez. Igazi karácsonyi fészket varázsolt. Értékeld. – fordulok felé mosolyogva, s kortyolok ismét egyet.

Ahogy arról beszél, hogy megmentettem, hirtelen elpirulok, fejemet kissé lehajtom, hátha a fények segítenek elrejteni.

- Sajnos megmenteni még nem tudlak, de adj időt a dolognak. – mondom, és szavaim meglehetősen kétértelműen hangzanak, talán szándékosan, talán nem, magam sem tudom – Majd ha együtt ügyelünk egyszer. Akkor talán megmenthetlek.  – teszem hozzá mosolyogva, csak hogy oldjam a helyzetet. Elvégre én is medimágus akarok majd lenni, és kevés esély van rá, hogy ne találkozzunk majd a medikusi vagy rezidensi éveink során. Ki tudja, lehet, hogy ő lesz a vezetőm addigra.

- Idén nem voltam túl jó egyébként. – sóhajtok megjátszott szomorúsággal – De sok olyan kívánságom volt, amit az orrodra sem kötnék, mert tuti, hogy visszaélnél velük. – mondom egy széles vigyor közepette – Tárgyakra mindenesetre már nincs szükségem.

- Na és te? Egy medimágus minden kincset megérdemel karácsonykor, nem igaz? Hiszen nekik – neked – köszönhetően sokan a szerettünket is a karjainkban tarthatjuk ünnepekkor. Ennél nagyobb ajándékot, ha akarnátok, akkor sem tudnátok adni egy másik embernek. – fejtegetem, és komolyan is gondolom. Liam pedig különösen tehetséges, még ha előszeretettel hágja át a szabályokat, akkor is. Miközben beszélek, mutatóujjam lassan köröz a pohár szélén.

- Vagy neked már mindened megvan? – teszem hozzá a kérdést, ekkor viszont már felpillantok, látni akarom minden apró rezzenését. Arcomon őszinte érdeklődés és feszült várakozás apró nyoma tükröződik. Vajon meg tud-e nyílni előttem?



Naplózva


Liam G. Avery
(N)JK
*****


☤ Medimágus ☤

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2019. 01. 24. - 21:42:21 »
+1

zene: FH-Where are you christmas



'Where are you Christmas
Why can't I find you...'



1 9 9 8.  d e c e m b e r  2 4.
A v e r y  b i r t o k


- Látod, tudjuk mi így is….
Látod Liam, lehet máshogy is. Lehet úgy mint egy szépen körülszőtt tündérmesében, ahol te vagy a herceg ő meg az esetlen leány. Lehet ezt máshogy is, nem csak haraggal, bánattal és könnyekkel fűszerezve. Lehet ez feszengés nélküli vagyis hát nem is igazán, de ez azért amolyan jó feszengés, már ha egyáltalán létezik ilyen. Látod Liam, lehet a másik kedves, figyelmes, lehet itt béke meg boldogság… Csak te vagy annyira maradi hogy ezekben nem hiszel.
De én ezekben nem hittem. Eddig nem. És ez nem Emily hibája, ez annak a hibája hogy tudtam miként reagál ő a helyzetekre meg én a helyzetekre. És eddig ez a kettő nem volt egymással kompatibilis. Talán neki is meg kellett érnie, kapnia kellett pár pofont a barátoktól, szerelmektől, tanároktól meg magától az élettől és talán nekem is formálódnom kellett. És formálódtam is, mert ott volt August, aki segített, aki példát mutaott, ott voltak a barátaim, ott volt az egyetem, ott voltak a tanáraim és ott volt a fegyelmi eljárás. Átértékelődött minden, nagyon sok minden mára bennem. Nem mondanám hogy más ember lennék, inkább talán csak több A lány előttem, a gyönyörű kék íriszekkel és a feszes mosolyával azonban inkább másabbnak hat mint amire emlékszem. Vagy én emlékszem rosszul?
Megkopott talán az agyam, esélyes, de sosem feledem azt a kislányt aki követelőzött a szüleinek, vagy aki ha kellett arcon dobott hógolyóval. Ahogy nem felejtem el a haragot és gyűlöletet sem a tekintetében. Minden ellenségképet egykor én testesítettem meg számára, mert én magam voltam a házasság két lábon járó réme. És erre most tessék…
Itt állunk, ő meg én, közel egymáshoz. Talán túl közel. És beszélgetünk… vagy valami olyasmi.
A gyomrom vet egy szaltót, aztán egy újabbat de ennek nincs sok jelentősége, mert Emily mint mindig most is jól időzít. Akkor lép el mikor már talán nem tudnám magam tovább türtőztetni. Márpedig nagy hiba lenne pont most megcsókolni, pont a vacsora előtt. Mert most nincs kibúvó, nincs menekülési lehetőség. Ezt itt végig kell gyűrni, akár tetszik akár nem. És ugyan egy vacsora nem a világ vége, de kellően hosszúnak tud hatni alkalomadtán…
- Biztos, hogy jól fogom érezni magam, emiatt aggódni sem kell. Minden csodálatos lett, nem véletlen, édesanyád mindig is értett ehhez. Igazi karácsonyi fészket varázsolt. Értékeld.
Nem értem a célzását, a homlokomon megjelennek a ráncok, a hogy összevonom a szemöldököm. Eltűnődöm a szavain, azon mire is utalhat vagy mit akarhat ezzel. Addig is nem őt nézem, hanem a feldíszített fát a szoba túlfelében.
A fények játéka lágyan váltja egymást, a díszeken visszatükröződik a kintről beszökő fényár és az egészben a kandallóban pattogó tűz melege adja a legjobb harmóniát. Még az is szereti a karácsonyt aki amúgy nem. Igazán. Pont mint én.
- Sajnos megmenteni még nem tudlak, de adj időt a dolognak. Majd ha együtt ügyelünk egyszer. Akkor talán megmenthetlek. 
Kedvem lenne válaszolni valami olyasmit hogy azt ugyan nem kétlem, de nem jönnek valahogy a szavak. Csak biccentek, de nem nézek rá. Még mindig ott van a közelsége, pedig már nincs igazán mellettem…
- Idén nem voltam túl jó egyébként. De sok olyan kívánságom volt, amit az orrodra sem kötnék, mert tuti, hogy visszaélnél velük. Tárgyakra mindenesetre már nincs szükségem.
- Visszaélnék velük? - nevetek fel immár őszintén és hitetlenkedve. - Hát ennyire jól ismersz?
Felvonom a szemöldököm. Visszaélni nem szoktam semmivel, maximum jól használom fel az adott információt. De persze… ez is csak nézőpont kérdése. Nem szakítom félbe, mert érdekel mit is lát bennem. Gondolom otthon sokat hall, sok mindent tud is, de hogy ő maga milyennek értékel már teljesen más.
- Neked már mindened megvan?
- Nos az túlzás… - eltűnődöm. Eszembe jut Sage, és rájövök hogy valahol inkább szerencsés vagyok mintsem hogy bánnom kellene a vele történteket. Nem hiányzik egy percet sem a nagy szája és az óbégatása. Aztán eszembe jut más, valami egész más és őszinte meleg mosoly ül ki az elrévedező arcomra. - A legnagyobb ajándékot már megkaptam…
Nemcsak a tárgyalás felfüggesztésére gondolok, hanem arra a kisfiúra, aki az én és Dr. Pye nevét viseli. Ettől nagyobb megtiszteltetés talán sosem ért még.
- De egy valami még hiányzik.
A szemem megvillan, ahogy Emilyre nézek. Aztán egy széles vigyor ül ki az arcomra, az a tipikus rosszban sántikálós.
- Vagyis egész pontosan, kettő. Gyere, teszteljük le anyu cukorhabsüteményes tortáját…
Mire kettőt pislanthatna, már mellette is termek, megragadom a csuklóját és szelíd erőszakkal vonom magam után be egyenesen a konyhába még mielőtt a szüleink beérnének.
Naplózva


Emily M. Dean
Adminisztrátor
***


■ leendő medimágus ■ ex-mardekáros

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2019. 01. 25. - 09:15:26 »
+1


♫ I want you to hear me
My words can't escape or hide



Liam nem szereti a karácsonyt. Nem sok mindent tudok erről a fiúról… férfiről, de ha valamit, akkor ezt igen. Lehet, hogy csak régi rossz emlékei vannak róla, vagy csak soknak érzi a sürgés-forgást és azt a hatalmas felhajtást, amit az emberek köré szerveznek. Érdekes egyébként, hogy egy mugli ünnep hogyan tudta így beférkőzni magát a mi kultúránkba, de én voltaképp nem bánom.

Draco sem szerette a karácsonyt. Az ajándékokat persze igen, mert hát mégis egy elkényeztetett, aranyvérű Malfoy-gyerekről van szó, de vele sosem sikerült megkedveltetni ezt az ünnepet. Nem mintha sok időnk lett volna rá…

A gondolatra legbelül rosszallóan ostorozom magam, és hirtelen nem is értem, hogy jutott eszembe épp most, épp ő.  Sosem szabadna összehasonlítani őket. Egyrészt, mert tűz és víz, másrészt, Liam törődő, nem törtető. Liam nem átgázol másokon, hanem felkarolja őket. Kár, hogy ezt korábban nem vettem észre, most pedig talán már kár is ezen rágódni. Tény, hogy sok idő eltelt azóta, hogy rá akartak minket kényszeríteni valami olyasmire, amit egyikőnk sem akart, de néha még most is elgondolkodom azon, hogy hiba volt-e ilyen mereven ellenállni. Ki tudja, mi lett volna a vége?
Talán neki is átszalad egy hasonló gondolat a fejében, ahogy ott állunk egymással szemben, mélyen egymás szemébe nézve, a társalgási távolságra fittyet hányva. Nem tudom, mi történt az utóbbi napokban, hogy mi változott meg ilyen mértékben közöttünk. Felnőttünk volna? Maradt az egészséges csipkelődés, az oda-vissza pattanó labda, amelyet valamelyikünk mindig lecsap. Csakhogy már nem ellenségeskedésből tesszük mindezt, hanem azért, mert legbelül valahol szórakoztat minket a helyzet. Szerencse, hogy nem engedem, hogy valami olyan történjen, ami kellemetlenné teheti nem csak az estét, de az elkövetkező pár napot is. Nem lenne értelme, főleg, hogy az ünnepeket a család másik felénél, Franciaországban töltjük.

Követem a tekintetét egészen a hatalmas, fényárban úszó karácsonyfa, majd a kandalló felé, kissé elmosolyodom, ahogy nézem őt. Vajon mi járhat a fejében? 

Ahogy igyekszem játékossá tenni a szituációt és visszatérni az általunk megszokott „normális” kerékvágásba, nevetve figyelem, hogy már-már felháborodik a felvetésen, hogy felhasználná ellenem a saját kis titkaimat.

Nem ismerlek ennyire jól, Avery.
Sosem engedted, hogy megismerjelek.


- Igen, pontosan tudom, hogy visszaélnél vele, mert hát ilyenek vagyunk mi. Örök háborúban állunk, nem igaz? - mondom végül, de inkább csipkelődve, mint komolyan.

Arcom hirtelen elkomorodik, szemöldökömet összehúzom, ahogy azt mondja, hogy a legnagyobb ajándékot már megkapta. Mégis mi lehet az? Mi lehet az, ami ilyen boldoggá teszi?

Valami összetörik belül, és se azt nem tudom, hogy miért, se azt, hogy pontosan mi. Tekintetemet a padlóra fordítom, majd lehúzom a maradék korty pezsgőt is.

- És mégis mi lenne az a…? – kérdezem, de ismét megszólal, ekkor viszont már érdeklődve nézek rá, és értetlenkedve figyelem, ahogy elvigyorodik. Ajjaj, vajon miben sántikálhat?

Szinte azonnal meg is kapom rá a választ, amire már én sem tudok nem nevetni. Megragadja a karomat, én pedig szótlanul követem. Mintha ötévesek lennénk.

- De Liam, ezt nem szabad, anyukád megöl minket! – mondom aggódva, ahogy a torta elé kerülünk – Bár ez valóban elképesztően jól néz ki, és mindjárt éhen halok. – dilemmázom tovább, majd felcsattanok – Avery, te mindig minden rosszba beleviszel! Neked vannak bociszemeid, nekem nincsenek! – teszem csípőre a kezemet idegesen, de közben mosolygok.  Nagy a késztetés…

- Na jó, szerinted észrevennék, ha csak a tetejéről ennénk le a díszítést? – morfondírozok, miközben előveszek két villát a fiókból, amivel saját magamat is meglepem. Mióta mozgok itt úgy, mintha otthon lennék? Óvatosan szedek le egy kis habot a tetejéről, és Liam szája elé tartom – Te kezded. – jelentem ki, ha pedig megette, hozzáteszem vidáman:

- Látod, én mindig megadom neked, amire szükséged van. Legyen szó egy bájitalról, vagy egy kis felesleges szénhidrátról. – nevetem el magam, majd én is beleeszem a sütibe – Ki leszünk nyírva, Avery.


Naplózva


Liam G. Avery
(N)JK
*****


☤ Medimágus ☤

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2019. 01. 25. - 19:10:54 »
+1

zene: FH-Where are you christmas



'Where are you Christmas
Why can't I find you...'



1 9 9 8.  d e c e m b e r  2 4.
A v e r y  b i r t o k


- Igen, pontosan tudom, hogy visszaélnél vele, mert hát ilyenek vagyunk mi. Örök háborúban állunk, nem igaz?
Örök háború... furcsa meghallani a saját gondolataimat. Pedig Emily biztosan nem legillimentor. Ha az lenne arról azért csak tudnék! Legalábbis... azt hiszem.
Valóban örök ellentét húzódna köztünk? Valaha kérdés nélkül igent feleltem volna, de jelenleg közel sem tűnik annak. Inkább évődés ez, de hogy ez baráti vagy attól már több azt nem tudnám megmondani.
Eltűnődöm vajon van-e ennek jelentősége. Mert tulajdonképpen mindennek van, mint ahogy minden egyes lélegzetvételnek, minden egyes kimondott szónak is. Sokan ezt nem tudják, ezt nem fogják fel. Ezért vádaskodnak az emberek, ezért gyűlölködnek, ezért féltékenykednek. Ezzel pedig jobbára magukat mérgezik és fel sem fogják.
- És mégis mi lenne az a…?
Tudom hogy mire kérdez rá, mégsem válaszolok. Nem azért mert titkolózni akarnék, de mondhatjuk úgy is hogy nem vagyok köteles mindent Emily orrára kötni. Ő sem teszi ezt, sőt kifejezetten meghúzta a határvonalait. Én persze sokkal nyitottabb természetű vagyok, ezerszer liberális jellem, de azért én sem szeretek mindent azonnal és feltétel nélkül ki és odaadni magamból. Csak mosolygok, ő pedig látványosan elkedvtelenedik.
Valahol persze bánt ez, hisz én okoztam, de tudom jól hogy jól döntöttem. Majd máskor, más körülmények közt elmondom neki. Nem pont most, nem pont így, mert igazából ez nem karácsonyi kívánság hanem egy olyan ajándék, aki nagyon megtisztelő. Én pedig nem akarok kérkedni. Előtte semmiképp.
Még jó hogy a humorom nem hagy el. És persze a Dean lány úgy reagál rá, rám, ahogy Sage sosem. Nevet rajtam, (bár nem gondolnám hogy annyira vicces vagyok) aminek igazán örülök és nem is kell nagyon magam után vonszolnom mert jön ő igazából magától.
A konyhaajtót bezárom magunk után hogy még véletlenül se jusson senkinek pont ide betoppannia, és mire megfordulok Emily már megbűvölve nézi a csodaszép mesterművet.
Na igen, anyám nagy cukrász, és meg kell hagyni tökéletes lett ez a csoda is. Én pedig kegyetlen mamlasznak érzem magam, amiért szétvandálkodom, de már reggel óta kísért hogy szimplán belenyúljak csak a megfelelő bűntárs kellett hozzá..
- De Liam, ezt nem szabad, anyukád megöl minket! –
Horkantok egyet az ellenkezésre, ami valójában nem is olyan nagy.
– Bár ez valóban elképesztően jól néz ki, és mindjárt éhen halok. Avery, te mindig minden rosszba beleviszel! Neked vannak bociszemeid, nekem nincsenek!
Kuncogok egy kört, miközben Emilyt figyelem. Jól áll neki a dacos arc, ezt már sokszor megállapítottam. De még szebb akkor, mikor nevet és valahogy elfog a késztetés, hogy örökké úgy lássam. Hogy mindig mosolyt csaljak az arcára.
- Ugyan kérlek... anyámat maximum te tudod meghatni. A kedvence vagy, tudod jól.
Összefűzöm a karjaim magam előtt és figyelem ahogy vívódik magába. Pár másodperc ez csupán, aztán végül csak megadja magát és igazi mardekárosként a villákért nyúl. Meglep hogy tudja hol is van. Nem mintha nagy kunszt lenne kitalálni, csak hát sosem hittem volna hogy ő, pont ő tud ennyire otthonosan mozogni. Mintha ezt a helyet tényleg neki találták volna ki.
- Na jó, szerinted észrevennék, ha csak a tetejéről ennénk le a díszítést?
- Hmm, hát én a habra pályázom reggel óta. Meg arra a cukormázra ott.
Közelebb lépek és félig a pultra támaszkodom. Ujjammal a kékes árnyalatú díszítőelemre mutatok, ami valami absztrakt virágot akar formába önteni.
Magam sem tudom jó ötlet-e valóban, amit művelek, de valamiért nagy a kísértés hogy szimplán az ujjammal nyúljak bele. Ám mielőtt ez megtörténne a lány keze mozdul és a villával leszed a felső habrétegből egy picit. Majd egyenesen felém tartja.
– Te kezded.
A határozott kijelentéssel nem igazán tudok mit kezdeni. Tudom jól, nincs értelme ellenkeznem, meg amúgy is én akartam. A parancsolgató hangnemre felsiklik a szemöldököm kérdőn, habár inkább kihívást érzek többet a hangjában, semmint dirigálást. Azért engedelmesen leeszem a villáról az édességet, az pedig selymes finomsággal olvad szét rögtön a számban.
- Látod, én mindig megadom neked, amire szükséged van. Legyen szó egy bájitalról, vagy egy kis felesleges szénhidrátról.
Visszakontrázhatnék... de inkább nem teszem. Benyögni hogy gazi jó feleség lenne talán kissé erős lenne a részemről. Pedig valóban így gondolom, a történtek ellenére is. Szimplán csak nevetek és velem együtt ő is nevet. És ez jó. Nagyon jó. Túl jó is már.
– Ki leszünk nyírva, Avery.
- Ugyan már. - vonok vállat. - Tutira nem. Hiszen karácsony van! Max egy ajándékkal kevesebbet kapsz...
Azzal a mutatóujjam belemártom egy jó adag habba és felé tartom.
- Ha már villát nem adtál nekem..
Újra megvonom a vállam és ha felém hajol akkor cselesen kicsit rákenek az orrára belőle. S ugyan nem akarok kinevetni de lehetetlen megállni a dolgot. Nem célom kajacsatába fullasztani a helyzetet szóval remélem nem sértődik meg nagyon...
- Amúgy a kérdésedre a válasz, a kisfiú. Ő döntötte el a pályámat. Hogy hova szakosodom.
Nem nagy kaland, de azért számomra eléggé behatároló tényező volt. Talán nem is érti a másik igazán, mennyire.
- És rólam nevezték el. Szóval ez az egyik legnagyobb ajándék. A megtiszteltetés.
Zavaromban leemelek a tortáról egy hóember marcipánfigurát és leharapom a fejét.
- A másik itt van előttem. Úristen, ez mennyei...
Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2018. 10. 11. - 19:12:34
Az oldal 0.268 másodperc alatt készült el 40 lekéréssel.