+  Roxfort RPG
|-+  99/2000-es tanév
| |-+  Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola
| | |-+  Keleti szárny
| | | |-+  Nagyterem
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Nagyterem  (Megtekintve 104 alkalommal)

Mrs. Norris
Maffiavezér
***


,, a T E J hatalom ,,

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2018. 08. 20. - 20:01:39 »
0

A bejárati csarnokból lehet belépni a Nagyterembe. Négy hosszú asztal található itt, itt étkeznek az egyes házak tanuló. Ezekre merőlegesen látható még egy aszta, melynél az intézmény tanári kara szokott helyet foglalni. Minden tanév elején itt zajlik le a beosztási ceremónia is, mely során az új diákok otthonra lelnek az iskola valamely házában. A tanári asztal mögött található még egy ajtó, ám ezt csupán a tanárok használhatják. A diákok számára mindig a bejárati csarnokba nyíló ajtó a használatos.
Naplózva


Oliver Wenlock
Hugrabug
*


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2018. 11. 11. - 10:51:43 »
+1

     

to
pye




Reggeli fél hét. Kegyetlenség ilyen korán kelni és ettől csak az kegyetlenebb hogy az első órám bájitaltan. Ráadásul nem is szimpla hanem dupla. Oké Lumpsluck professzor egész jó fej, nem olyan mint anno a karvalyorrú Piton volt, de még így is... még így is kész rémálom. Talán nem csoda ha belépve a Nagyterembe a sok ásítozó diák közt félkómásan a kezem egy csomag Csudafinom Unikornismüzliért nyúl. És az sem annyira szokatlan hogy két ásítás közt még nyújtózom is egyet kezemben a dobozzal és annak tartalmával. Kócos hajam összevissza áll, látszik, ma reggel sem sikerült megtalálnom a fésűmet. Voltaképp csoda hogy a zoknim a lábamra került és nem mondjuk a kezemre...
Résnyire mégis ki kell nyitnom a szemem, hogy felmérjem hova a csudába is üljek. Kellene keresnem egy tálkát amibe beleszórhatom a...
De nem. Nem keresek tálkát, ugyanis az egyik mardekáros jó heccnek gondolja, hogy a lábát kirakva elgáncsoljon. Nem teljesen újkeletű ez sem, csak épp a kezemben lévő nyitott tetejű müzli egy az egyben a padlón landol, velem együtt.
Na ebből sem eszem ma.
Hangos káromkodások közepedte táplászkodom fel és miután a pálcám fent hagytam a hálókörletben (ez is csak most tudatosul bennem) így kénytelen vagyok alantasan kézzel nekiállni összeszedni a kidobandó reggelit, mert belém szorult némi jó érzék.
A sors azonban ma kifejezetten utálhat engem, mert épp csak két perce piszmogok ezzel, örülve hogy Merel mindezt nem látta mert nincs itt, mikor hátulról valaki felborít de úgy, hogy egész a tanári kar emelvényéig csúszok.
- A jó büdös doxirágta életbe, szálljatok már le rólam!
Harsogom el magam és meredek dühödt képpel a kicsit sem meglepően Mardekáros társamra.
- Nem elég kigáncsolni, még szánkónak is használtok? Értem én hogy szereted a telet, de más nem, seggfej!
Pye amúgy is rühell engem, és én is őt. Szívem szerint betenném a farkasember ketrecébe egy mugli cirkuszba pálca nélkül. Úgyis odavan az ordasokért...
Naplózva

Nolan Pye
Mardekár
*


V. évfolyam

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2018. 12. 01. - 21:02:27 »
0

Cukorbomba


***

Néma csendben, éppen csak kinyitott szemekkel kutattam a nyakkendőmet. Az ingemet sikerült felvennem – ugyan félre gombolva – és a nadrágom is elég gyűrött volt. Éppen csak a cipőm volt elég tiszta, annyira fényes, hogy szinte láttam a tükörképem benne, mikor kicsit előre hajoltam a tompa reggeli világításban. Eszembe jutott, ahogy tegnap mindenféle varázslatot ráolvastam a szerencsétlen bőrre, mire minden kopottsága eltűnt. Na meg persze a kosztól is megszabadultam.
Ujjaim görcsösen csomózták a nyakkendőt. Nem érdekelt, ha ezúttal nem sikerül tökéletesre. A szokásos reggeli morcosság nem mondatott velem mást, minthogy maradjak a hálókörletbe, bújjak vissza az ágyba és ne foglalkozzak aznap inkább semmivel. Mintha a zsigereimben éreztem volna, hogy ez a nap nagyon nem lesz az enyém. A téli letargia olyan erősen telepedett rám, mint egy évvel korábban, mikor még a barátaim halálának emlékével küzdöttem. Hol volt akkoriban az a sok lánygond? Nem volt akkor még sem Marga, sem Emmeline, csak én egyedül a magam kis sötétségével és azzal a rengeteg fájdalmas mementóval, amik egyszerűen lerázhatatlanok voltak. Egy év alatt sem szerettem meg jobban a Roxfortot és szívem szerint inkább lettem volna odakint, hogy a magam gondolatait kövessem… de csak nem akartak kicsapni. Hát már alig vártam, hogy idén is próbára tegyem a tanári kar idegeit.
A torkomat köszörülve haladtam végig a még félig-meddig kihalt folyosókon. A legtöbben a Nagyteremben lehettek eddigre, egy tál finom reggeli felett vagy éppen a hálókörletükben próbáltak magukhoz térni. Csak én lebegtem valahogy a kettő között. Még mindig ott volt az álmosság a szememben, éreztem, ahogy zsong a fejem. Minden apró zaj, amit alapvetően észre sem vettem volna, erőszakos tört be a hallójárataimba. Nem akartam tudomást venni róluk, de a tompaságom nem váltott ki mást, mint morgást. Hirtelen úgy éreztem a világon mindent utálok… még egy falikárpitba is belerúgtam, csak azért, hogy levezessem a feszültséget. Csak annyit értem el, hogy egy nagydarab madame-ot ábrázoló festmény rám mordult.
– Neveletlen kölyök! – Harsogta mögöttem.
Azonnal a halántékomhoz szorítottam az egyik ujjam, hogy finoman megmasszírozzam. Közben lehunytam a szemeimet, hogy összeszedjem a gondolataimat… aztán már érkezett is a reggeli morajlás. Tudtam, hogy közel vagyok a Nagyteremhez. Ez persze nem csak a zsizsegés és az evőeszközök csörömpölése jelezte. Éreztem az angol reggeli jellegzetes, aznap éppen túl tömény illatát. Egy pillanat alatt felfordult a gyomrom. Szinte éreztem, ahogy el is sápadok, amint átlépem a küszöböt. A tekintetem éppen a mardekáros asztalra szegeztem. Éppen valamin nagyon röhögött az asztal egyik fele… de mivel nem voltam jóban senkivel, nem figyeltem rájuk. Ők utáltak engem, én is őket.
Csendesen kutattam a tekintetemmel tejes kávé vagy erős reggeli tea után. Bármilyen koffeint hajlandó voltam ledönteni, ami egy kicsit magamhoz térít. Már majdnem elértem a vihogók, mikor valamire ráléptem. Valamire, ami nem a kő volt… éreztem, ahogy megcsúszok rajta, elveszítem az egyensúlyomat és egyenesen rá zuhanok valamire, majd elszánkózok egészen a tanári asztalig.
– A büdös francba… – morogtam.
– A jó büdös doxirágta életbe, szálljatok már le rólam!
Nos, valamikor ekkor döbbentem rá, hogy a „valami” Wenlock volt, az egyik nyomorék negyedik a Hugrabugból. Szokás szerint úgy festett, mint egy bohóc, ezt csak tovább rombolta, hogy nem egy rózsaszín golyó is hevert körülötte… körülöttünk. Ismertem ezt a müzlit, általában kislányok ették vagy olyan cicababák, akiknek nagyobb idomaik akadtak, mint eszük.
– Nem elég kigáncsolni, még szánkónak is használtok? Értem én hogy szereted a telet, de más nem, seggfej!
Nem értettem, mire fel volt a hangoskodás… mármint oké, egy párszor kivertem már a könyveket a kezéből meg ki is gáncsoltam, ha éppen olyan kedvem volt. Az elmúlt időszakban azonban már ezekre sem tértem ki. Egyszerűen nem volt időm Wenlockot nyaggatni. Annyira nem érdekelt, csak egy kis szerencsétlen volt, akin időnként levezethettem a feszültségem. Amúgy alapvetően a napjaimat a barátnőmmel töltöttem vagy Margával, aki a fejébe vette, hogy felkészít rendesen a következő SVK órára. Hol volt nekem alkalmam Wenlockot piszkálni egy ilyen tanévben?
– Higgadj le, te bolond… – Mordultam rá és még meg is löktem. – De persze nagyon sajnálom, hogy a kislányoknak való kajádat összetapostam, Olika.
A képébe vigyorogtam, de a következő pillanatban még nagyobbat löktem rajta. Nem érdekelt, hogy seggre esik-e vagy sem. Ő volt az, aki éppen az utamba került. Hát itt volt az idő bezsebelni az első büntetőmunkákat.


Naplózva


Oliver Wenlock
Hugrabug
*


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2018. 12. 06. - 18:58:44 »
+1

     

to
pye




-Higgadj le te bolond...
Én higgadjak le?! Én?! Eszem megáll! A méreg, ami alapvetően sem épp a legjobb pillanatban önt el úgy árad szét a testemben, mint ahogy a fortyogó láva kiterül a síkra. A harag, az undor, a szégyen vegyes eleme ott tombol körülöttem, énbennem. Gyűlölöm alapvetően is a mardekárosokat, gyűlölöm alapvetően is Pye-t. Valójában sokszor eljátszottam azzal a bűnös gondolattal, hogy leátkozom a folyosón azt az önelégült vigyort az arcáról, de valahogy sosem tettem meg. De ez... ez már több kettőnél.
Oké, pikkel rám. Oké, nem szimpatizál vele ahogy én sem vele. Oké piszkáljuk egymást de azért van egy határ. A nyilvános megalázás a Nagyterem kellős közepén szerintem jóval azon a kurva határon túl van.
Ó Merlinre, add hogy ne legyen itt Merel és ne lássa a taknyolásom!
Nincs időm azonban felderíteni a terepet. Tudom, minden szem rám szegeződik, egész pontosan ránk, és nemsokára akad egy szemfüles diák, akinek feletébb nagy érdekében áll (merthogy buzgómócsing) jelenteni az esetet valamelyik tanárunknak, aki majd bejön ide szépen rendet tenni. De addig is...
Alighogy felálltam, újabb lökést kaptam. Most ezúttal nem hátulról hanem féloldalról, a vállamat érte elsősorban az ütés. Még szerencse hogy nem volt annyira erős, hogy újra a földön találjam magam, de jól tudtam, kinek köszönhetem ezt is.
Pye.
– De persze nagyon sajnálom, hogy a kislányoknak való kajádat összetapostam, Olika.
Mintegy a szavaim beigazolására szólal meg, és abban a nyers, durva és gonosz hangnemben, ami nemcsak lenéző, de egyenesen megalázó is. Ha pedig valamit nem bírok, az akkor a degradálás.
És itt, ennél a mondatánál elszakad nálam egy cérna.
Mire észbe kapok már a földön fetrengünk újra, ráadásul mindketten. A lendület adta erőtől, no meg mert én vetettem rá magam ő kerül alulra, én pedig fölötte vagyok. És magam sem fogom fel, de két tized másodperc leforgása alatt behúzok neki egyet. Aztán még egyet. Az ökölbe szorított kezem sajog, de fel sem fogom. A hév, a harag, a düh ott tombol bennem minden mást kizárva az agyamból. Az izmaim erősen dolgoznak csakúgy mint a kviddicspályán a gurkók ellen, és majdnem minden erőmet bele is adom a gyűlöletemmel együtt az ütésekbe. Ez az egész persze elég groteszk, de a külvilág eltűnik körülöttem. Csak én vagyok, Nolan és az ütések. A körülöttünk hörgő, kurjongató, zsibongó, és nekem vagy épp neki drukkoló társaim megszűnnek létezni. És ütöm őt.
Újra meg újra meg újra.
Nem kérdezek, mert nem érdekel a válasza. Nem állok le, mert már annyira utálom az egész embert, hogy megérdemli amit kap. És nem könyörülök még akkor sem ha magára talál és védekezésként ő is visszatámad.
Nem számít ebben a percben a hírnevem, vagy az hogy az igazgatónő elé citálnak, hogy kicsaphatnak, hogy megtudja apám... Mindez rohadtul mellékes. Itt ebben a percben nincs más csak az elborult féktelen vörös köd és a lekislányozás.
Én pedig ezt megtorolom. És egész addig verem, míg valaki le nem szed róla.
Naplózva

Nolan Pye
Mardekár
*


V. évfolyam

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2018. 12. 07. - 22:47:30 »
0

Cukorbomba


***

Sosem érdekelt különösebben Wenlock. Néha-néha jóvolt boxzsáknak... főleg tavaly, amikor még sokkal, de sokkal jobban gyötörek az ostrom idején történtek. Nem sokat aludtam és ha mégis hát borzalmas rémálmok kínoztak. Volt, hogy könnyek között ébredtem, étvágytalanul bolyogtam a Roxfort komor folyosóján és a Nagyteremben sem piszkáltam meg a reggelire szánt pirítóst. Idén azonban aligha bántottam, a nem létező szabadidőmet is Emmeline-nek vagy Margának szenteltem, ha csak családi ügy okán nem a nővéremmel akadt találkozóm. Nem értettem azt a dühöt... sokkal inkább utálatot, ami a szemében lobogott, ám szó nélkül nem tudtam hagyni. Megalázott, méghozzá a saját bénasága miatt. Ezért pedig megérdemelte azt a csepp piszkálódást.
Wenlock persze szokás szerint nem tudta a büszkeségét helyre rakni. Ő már csak ilyen, egy picsogó kislány. Nem tudom honnan jött a lendület, de könnyedén ledöntött a lábamról. Kétszer tudott megütni úgy, hogy még nem kaptam észbe a védekezéshez. Aztán én is behúztam neki és tudtam, ha még egyszer megpróbál behúzni, eltöröm az orrát.
Talán ezzel nem is lett volna gond, ha a háttérben nem csendült volna sikoly. Ez ugyanis kibillentett egy pillanatra. Nem akartam, hogy a barátnőm így lásson, ilyennek. Az nem érdekelt, hogy Wenlock rajtam ücsörgött, inkább hogy vad voltam, agresszív és dühös.
- Te idióta gnóm! Takarodj le rólam! – üvöltöttem rá.
Megpróbáltam egyetlen rúgással eltávolítani a közelemből. Tudtam, mi lesz. Hamarosan a tanárok felpattannak a reggelijük mellől és megbüntetnek, hogy aztán megint ne legyen egy perc nyugalmam a sok délutáni „programtól.” Ezt nem akartam, de Wenlock hibája volt minden és ezért vérbosszút esküdtem.
Szinte hallottam, ahogy Lumpsluck felpattan az asztaltól és valamit magyaráz harcsabajsza alatt. Talán: „Ilyet nem tűrünk a Roxfortban fiacskáim!” Nem érdekelt, ütöttem és rúgtam, hogy lerázzam magamról Wenlockot... de aztán jobb jutott eszembe. Lényegében hagytam, hogy üssön. Aztán elkezdtem kiabálni: - Segítség! Megtámadott!
Hagytam, hogy üssön, ha szükséges, de addigra már prefektusok jelentek meg. Tudtam, hogy ebből nagy baj lesz... és bár lényegében tényleg ő esett nekem, valahogy mégis az ártatlanságom kell biztosítani. Azt persze csak remélhettem, hogy könnyen le tudják szedni rólam, nem akartam napokig összeverve mászkálni a folyosón. Éppen elég kárt tett már addigra is bennem.
- Véged van Wenlock... – súgtam oda neki. Közben már nyúltak felénk a prefektusok, az enyém már sorolta a hugrásnak, hogy ezekért mit fog kapni a "törpe." Én meg csak vigyorogva töröltem a vérző számat, remélve nyert ügyem van.
Ha csak Wenlock kapna büntetést, na meg pontlevonást, akkor persze minden egészen más lenne. Délutánonként lóghatnék Margával vagy meglephetném Emmeline-t. Őszintén vágytam erre, ahelyett, hogy dohos irodákban körmöljem, miért nem szabad rossznak lenni.
Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország


Az oldal 0.052 másodperc alatt készült el 33 lekéréssel.