+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Felnőtt varázslók
| | | |-+  Elliot O'Mara
| | | | |-+  Banyanyavalya és Mágusfene Apotéka (Moderátor: Elliot O'Mara)
| | | | | |-+  titkok fogadalma
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 [2] Le Nyomtatás
Szerző Téma: titkok fogadalma  (Megtekintve 1590 alkalommal)

Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma / Káosz uraság

Elérhető Elérhető
« Válasz #15 Dátum: 2018. 09. 15. - 08:13:53 »
+1

T I T K O K  F O G A D A L M A


BLAIRE
1999. július

.outfit.

Bárcsak láttam volna újra mosolyogni. Bárcsak láthattam volna, ahogy megint olyan gondtalan az arckifejezése. Az az igazság, hogy aggódtam érte. Persze, bármi történhet, bármi lehetett a következménye annak, hogy Montrego visszakapta az emlékeit, mégis butaság volt ennyire előre gondolni. Nem én voltam ebben a helyzetben a gyenge láncszem, hiszen tudtam: velem tehetnek akármit, nem jár el a szám. Mindig is én voltam a fal, amit még faltörő kossal sem tudtak be robbantani, nemhogy egy gyengébb Bombardával… egy kihallgatás azzal ért fel. Mégis milyen emberek lettek volna ott? Olyan, mint az apám vagy olyanok, mint Kean? Még viccnek is rossz volt. A nagy legillimentor annyiszor látott belém, hogy semennyiszer… apámba pedig még annyi logika sem szorult, mint egy tanulatlan tolvajba. Őszintén megnéztem volna, mit kezd velem egy olyan helyzetben.
A barna tincsek közé fúrtam az ujjam, mikor Blaire lesütötte a szemét, mintha a kezét bámulná. Olyan volt, mint Ada, amikor bánatos és én csak meg akartam nyugtatni. A hosszú zuhatag anyám sötét hajkoronáját idézte… ami annyiszor ölelt körbe viharos éjszakákon vagy ha csak szomorú voltam. Csendesen cirógattam megint a szépséges szálak sűrűjébe. Minden porcikám azt súgta, meg kell védenem ezt a lányt… meg kell védenem Montrego kis őrangyalát. Talán meg sem érdemelte, hogy egy ilyen teremtés álljon mögötte, ahogy én sem érdemeltem meg, hogy nekem adja az ártatlanságát. Valahogy mindig az ilyen emberektől vesz el a legtöbbet az élet. Még az is lehet, hogy valamikor én is ilyen voltam… csak bennem volt egy jó adag gonoszság, apám örökéből, ami átalakított a sok fájdalom után. Megkeményedtem. Blaire viszont olyannak tűnt, aki minden szörnyűség és kín ellenére is ott állt a családja, a barátai mögött, mint valami támaszték. S irigyeltem ezért Montregot. Nekem is szükségem volt egy ilyen gyengéd angyalra… csakhogy az enyém már nem élt. Azt is elszakította tőlem az élet, talán maga az apám – nem tudom, nem tudtam, hogy elhihetem-e a hazugságait.
Szívem szerint megint közel húztam volna magamhoz, hogy csak öleljem, azt súgjam a fülébe, nincs mitől félnie. Nem tudtam ugyan, miért, de Blaire közelében folyamatosan azt éreztem: meg kell védenem. Valahogy ugyanazokat az érzéseket váltotta ki belőle, mint Esmé. Ugyanazt a gyengédséget, ami egy csepp adrenalinnal keveredve valódi erővé volt képes válni…
Biztos.. biztos nem lesz baj?
A szipogása megrázó volt. Éreztem, ahogy az az aprócska, szomorú hang egyetlen fájdalmas tüskeként fúródik a szívembe. Ujjaimat óvatosan vezetettem az arcához, hogy letöröljem a könnyeit. Merlinre, vigasztald meg, O’Mara… – morgott bennem a keserű kis hang. Furcsállottam, hogy Blaire jó léte ennek a legsötétebb kis részemnek is fontos volt. Talán ezért is simítottam végig újra az arcán, a szeme alatt és próbáltam a szemébe nézni. Nem tudtam, hogy barna pillantásom elé lesz-e arra, hogy megnyugtassam… de muszáj volt, hogy az legyen… mást nem tehettem érte. Csupán érintések, szavak és kedvesség volt az, amit adhattam neki abban a helyzetben.
Nyeltem egyet, mintha kiszáradt volna a torkom. Kellett egy hosszú pillanat, mielőtt válaszra nyitottam volna az ajkaimat. Nehezemre esett megszólalni. Nem szerettem Blaire-t ilyen szomorúnak látni.
Akárhogy is lesz… – Megint nyeltem egyet. – Akárhogy is lesz… megoldjuk…


Naplózva


Blaire Montrego
Jegelt karakter
***


hetedév ❈ M. kishúga ❈

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #16 Dátum: 2018. 09. 20. - 20:00:01 »
+1

zene: K - Follow you fire

E L L I O T

'...s susogni kezd mi eddig néma volt..'

~~~~




Akárhogy is lesz, megoldjuk…?
Ennyi? Ennyi egyedül összesen a hozzáfűzni valója? Ennyi a válasza a kérdésemre? A kérésemre? Ennyi számára az egész? Egy megoldandó probléma? Nem is olyan hú de világrengetően nagy?
Ordítani lenne kedvem. Egyszerre hábordom föl, mélységes szomorúsággal. Belül mardos a haraggal vegyes bűntudat. Mathias bízott benne és ő pont most árulta el. Épp úgy, ahogy engem. És ami rosszabb, a bátyám erről nem is tud semmit. Még csak nem is sejti. Aztán ott van a tudat, hogy megint én kapom meg az árulást. Nekem kell szembe néznem vele, és jelen állásban még O’Marával is. Ez a múltkor ugyebár elmaradt. Akkor csak a maró bűntudat maradt, és a kínkeserves valóság. A tények fekete és fehérje, meg mindaz, ami a lepedőt díszítette. Most nincs ilyen formában nyoma a bizonyítéknak, mindössze a kimondott szavak adnak súlyt.
És emiatt üvöltenék...
De nem teszem. Nincs semmi értelme. Úgysem érti meg. Úgysem fogja fel. Ha Mathiassal történik valami, én abba belerokkanok. Ugyanúgy igaz ez Eric-re is, és sajnálatos mód még Athaleára is. Noha Lestrange sose mondja ki, fontos neki a húga. Az a szürke kisegér, az a fura kis különc, az a semmit nem érő fruska. És ha neki fontos és ő beleroppan ha történik valami azzal a szellemlánnyal, hát abba én magam is belepusztulok. Szóval minden téren rossz.
A harag mellett azonban fellép valami más is. Valami, ami nem szégyen, és nem is dac, hanem inkább zavar. Zavar, hogy így viselkedik, hogy ennyit jelentek, jelentünk, és zavar a reakció. Valahol többet vártam tőle. Nem az érintésében, abban túl sok is benne van. A beszédes tekintete is zavarba hoz, de nem pirulok el emiatt. Kivirágzott az arcom már a sírástól és a melegtől...
És csak hogy teljes legyen minden... nekiállok csuklani. Ritka, hogy ez előtörjön, most mégis, talán a legeslegrosszabb pillanatban a felszínre kerül. Csak csuklok és csuklok, és ugyan próbálnék valamit kinyögni, valami olyasfélét, hogy de ez nekem nem elég, nem igazán elég, de nem megy. Csak egy szó hagyja el ritmikus ütemben az ajkaim, az pedig a :
Hukk... hukkk... hukkk...
Szánalmas ez is. Hogy nem tudom koordinálni a saját testem, a saját lelkem, a saját zabolázatlan érzéseim. Sosem uraltam a dolgokat de nem is vagyok benne jó látványosan.
És mit teszek hát?
Újra eltörik a mécses, immár sokadjára, és megint csak ritmikus mellkas emelkedéssel és süllyedéssel, halk csukló hanggal fűszerezve mindezt potyognak a könnyeim.
Hát ennyi. Majd megoldjuk, valahogy. Majd lesz valahogy. Vagy majd egyedül maradsz, Blaire és túléled valahogy. Nem számít, hogy hogyan, mert te sem számítasz. Senkit nem érdekel a családod becsülete, senkinek nem fontos a vagyonod megmentése, vagy a boldogságod. Nem számít az életed sem.
Legalábbis Elliot O’Marának biztos nem. És ez egy újabb tőrdöfés tőle a szívembe.
Annak is egyenesen a legeslegközepébe.
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma / Káosz uraság

Elérhető Elérhető
« Válasz #17 Dátum: 2018. 09. 21. - 13:25:30 »
+1

T I T K O K  F O G A D A L M A


BLAIRE
1999. július

.outfit.

Néztem rá, szinte vágyva arra, hogy megint a karjaimba zárjam… hogy vigasztaljam és mosolyt csaljak az arcára. Aggódtam érte, nem szerettem félelemtől csillogva látni azokat az ezüstös szemeket. Talán az én testemen is remegés futott végig, ahogy ujjaim végig simítottak a karján. Szépséges tincsei finoman cirógatták meg a bőrömet közben. Megint elöntött az a kellemes melegség, amit gyerekkoromban éreztem, ha anyám fölém hajolt és mesét suttogott az éjszaka csendjében. Bele sem mertem gondolni, milyen szegények voltunk és én csak annyit érettem belőle, hogy nem mehetek távol anyutól, pedig úgy szaladtam volna előre és előre az utcán. Most pedig itt voltam, felnőtten és gazdagon, ártatlan érzések nélkül. Más gondolatok töltötték meg a fejemet: vérontás, fájdalom, kegyetlenség, menekülés, szerelem. Azt kívántam, bár lenne egy olyan is, amivel segíthetek Blaire-nek, de többet nem tehettem érte. Csupán az ígéretek voltak, amiket egy ilyen helyzetben adhattam neki. Hiszen még nem történt semmi, nem vagyunk benne semminek a közepén… nem rángattak aurorok kihallgatásra és nem néztem szembe Keannel, de még csak az apámmal sem a tárgyalóteremben. Addig pedig nem volt más, mint az élet, amiben sodródni kellett, felkészülve arra, mi jöhet még.
Ki ne aggódott volna Mathias miatt? Ki ne aggódott volna az egyik barátjáért, ha annak a múltja ilyen titkokat őrzött? Csakhogy talán egy kihallgatás még az én vesztemet is jelenhette volna.  Mert vajon a bizottság előtt is ugyanúgy el tudtam volna rejteni az emlékeimet? El tudtam volna fedni a tényt, hogy embert öltem? Valószínűleg igen. Tudtam, hogy minden képességem megvan rá. Mathias védelmében is képes lettem volna a legilimenciával szemben gátat állítani az elmémbe. Ezért is tudtam és mondtam magabiztosan: „megoldjuk.” Blaire még sem nyugodott meg, nem értettem az újabb csillogást a szemében… nem értettem, mit vár. Nem történt még semmi, nem volt mitől megóvnom a családját.
Én…
Valami olyasmit akartam mondani, hogy én nem értem mit vár még ezen kívül. Tegyek neki esküt? Vonjam ki a nem létező kardom és ígérjem meg lovag módjára, hogy övé az életem? Én csak egy tolvaj vagyok, egy ócska színész, aki nem ért máshoz, mint a szavak csavarásához, a szerep eljátszásához. Blaire ismert eléggé, hogy tudja, bármilyen helyzetből kivágom magamat és ha éppen Mathias jövője múlt volna rajtam, hát megtettem volna. De fogalmam sem volt, miféle gondolatokat kapott vissza vagy hogy azok valóságosak voltak-e egyáltalán és nem csak valaki átverte. Így mit tehettem volna? Ajánlottam volna fel, hogy elveszem a bátyja emlékeit? Azt nem tehettem meg. Nem tehettem meg Mathiasszal.
Még is aggódalommal néztem Blaire-t. Tutam, hogy csalódást okoztam neki, de nem könyöröghettem neki, hogy hát mondd ki mit akarsz. Mondd, mit akarsz hallani, mert neked megteszem. Aztán csuklani kezdett, amit én csak a stressznek tudtam be. Finoman megérintettem az arcát. Megcirógattam megint. Azt akartam, hogy érezze, benne bízhat, nem akarok én nekik rosszat… még ha nem is az ő elképzeléseinek megfelelően fejezem mindezt ki… mert hát egy tolvaj hogyan is felelhetne meg egy hercegnőnek? Sehogyan. Ezt az együtt töltött napunk óta biztosan tudom.
Nyugodj meg! Nem lesz semmi baj. — Próbáltam hatni rá megint. – Ha történik valami, azt biztosan megoldjuk, de felesleges a dolgok elé rohanni. Hiszen lehet, nem is veszik elő a bátyád ügyét.
Naplózva


Blaire Montrego
Jegelt karakter
***


hetedév ❈ M. kishúga ❈

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #18 Dátum: 2018. 10. 04. - 22:22:16 »
+1

zene: K - Follow you fire

E L L I O T

'...s susogni kezd mi eddig néma volt..'

~~~~




Nem tudom van-e olyan, hogy az ember lelke megszakad. Az enyém nem képes talán erre. Az enyém egyszerűen elszárad, mint az őszi, megsárgult falevél. Földet ér, és szépen lassan szétesik, millió apró darabra, amibe belekap a szél és messzire sodorja.
Valahogy így érzem magam. Fényévekre attól a valakitől aki egykor voltam. Attól a naiv, ostoba kislánytól, aki hitt ennek a férfinak, aki itt öleli, itt vigasztalja őt. Attól a félig gyermektől, aki felpofozta. Aki a saját kastálya tetején kapta élete első csókját a hűvös szilveszteri éjszakán. Attól a naiv fruskától, aki éjszakákat ábrándozott végig és napokat sírt át.
A gyermekkorom nem volt szörnyű, de kellően pocsékra sikeredett. Anyám ismeretlen fogalom volt számomra és noha soha senki nem mondta ki, mindvégig tudtam, az én hibám a halála. Nem panaszkodhatom, mert másnak talán még ettől a sorstól is nehezebb vagy egyenesen rosszabb jutott... csakhogy nekem sem volt fenékig tejfel minden. Nem várom el, hogy egy O’Mara féle ember megértse. Nem kötelezhetem, hogy felfogja, mit is jelent számunkra a család. Ellenben annyiban bíztam, hogy sikerül megértetnem vele mindennek a jelentőségét.
A kudarc belülről mardos, és nem hagy nyugodni. A csuklásom sem hagy alább, akárcsak a könnyeim. Ostoba  vagyok, hogy azt hittem, sikerülhet. Ostoba vagyok hogy azt feltételeztem, majd magától megérti mennyire létfontosságú, hogy a bátyám titka biztonságba maradjon. Egy titokgazda... egy titokgazda kellene... de ki olyan megbízható, hogy rá bíznék egy ilyen fontos információt.
Talán senki sem. Jól tudtam a lelkem mélyén a választ, mégis képtelen voltam elfogadni. A tény, hogy senkiben nem bízok, senkiben nem hiszek csak még inkább lealacsonyított, még inkább pondróvá varázsolt. Szánalmasnak tűntem a saját szememben...
– Nyugodj meg! Nem lesz semmi baj.
Elhűlve pislogtam fel a férfira. Eddig sem hittem annak, amit hallok, de most egyenesen megrökönyödve nézek rá. Hát még mindig nem érti? Nem hallja? Persze... neki nem számít. Neki ott van Nat, a tengernyi pénzével és befolyásával. Ők fedhetetlenek... de mi nem. Hiába a vagyon vagy a közismertség... apám ballépései árnyékot vetnek ránk is. Bélyeg került ránk olyan bűnökért, amiket nem is mi követtünk el. Én legalábbis biztosan nem.
- Semmi baj? Te mégis hol élsz?
Jó tény, lehet nem az elsődleges problémája most a Minisztériumnak, hogy az ex-halálfalók után nyomozgasson, de lássuk be... vannak fanatikus aurorok, akik nem épp ilyen meglátással bírnak.
– Ha történik valami, azt biztosan megoldjuk, de felesleges a dolgok elé rohanni. Hiszen lehet, nem is veszik elő a bátyád ügyét.
- Azt hiszed csak úgy megoldjuk? Az életével játszunk Elliot. Nem a jövőjével, vagy az ostoba karrierjével... hanem a szabadságával. Nem akarom, hogy dementorok közt sínylődjön az Azkabanban. Nem akarom, hogy dementorcsókra kárhoztassák mindezt azért, mert nem bírtatok vesztegek maradni. Merlinre!
Fakadok ki és érzem, a könnyeim megint nagy gömbök formájában kezdenek el hullani az arcomon át lefelé.
- Merlinre! Miért nem lehetett nem keresni? Nem kutatni? Miért kellett mindenáron hőst játszani? Igen, Mathias nem véletlen zárta el az emlékeit, de így is épp elég nehéz volt neki feldolgozni, hogy elvesztett mindent... és mire megszokta addigra meg ez... Most meg küzdhet a bűntudatával. És nem csak a viselt dolgai miatt, ó nem. Küzdhet a Bishop utáni szerelmével is.
A düh fog el annak a némbernek az említésére. Utálom azt a félvér fruskát, egyszerűen ki nem állhatom.
- A fenébe is, Elliot! Mathais nem tudja megjátszani magát! Ő képtelen ilyesmire. És nem tudom miért vagyok jobban dühös. Amiatt, hogy biztosan az Azkabanban köt ki vagy amiatt hogy keresztet vethetünk Lyanára...
Mert én megkedveltem a lányt. És úgy tűnt Mathias is. Ellenben Elliot kis közjátéka ezt is befeketítette. És azt hiszem búcsút mondhatok annak, hogy Lyana legyen a jövőbeli sógornőm.
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma / Káosz uraság

Elérhető Elérhető
« Válasz #19 Dátum: 2018. 10. 06. - 17:48:52 »
0

T I T K O K  F O G A D A L M A


BLAIRE
1999. július

.outfit.

Semmi baj? Te mégis hol élsz?
Blaire hangja egy apró vágásként hasított bele a patika békés csendjébe, mintha az apró, általa ütött résen próbálná meg beengedni a káoszt. De nem akartam, nem akartam, hogy betörjön, hogy tönkre tegye azt a meghittséget, amit a közelében általában éreztem. Nyugalom… nyugalom… Ez ismételgettem magamban beszéd közben. Nem akartam elveszíteni a fejemet, habár éreztem az egyre csak fortyogó felháborodást, amit ez az aprócska hisztéria váltott ki belőlem. Én is sokszor használtam a hisztit, mint eszközt Nattal szemben… de ez már nem az a kategória volt. Olyan volt, mint Ada, mikor nem értette, hogy igen, gond van, de nem tudok vele mit kezdeni abban a helyzetben. Még is mit várt? Vessem ki magam az ablakon? (Nem, mintha túl nagyot zuhantam volna az egyszintes patika ablakán.) Esetleg esküdözzek még háromszor-négyszer?
Azt hiszed csak úgy megoldjuk? Az életével játszunk Elliot. Nem a jövőjével, vagy az ostoba karrierjével... hanem a szabadságával. Nem akarom, hogy dementorok közt sínylődjön az Azkabanban. Nem akarom, hogy dementorcsókra kárhoztassák mindezt azért, mert nem bírtatok vesztegek maradni. Merlinre!
Határozottan bosszantó volt, annyira, hogy el kellett húzódnom tőle. Combomba belenyilallt a fájdalom, ahogy felegyenesedtem. Hátat fordítva neki, tettem két lépést a szemközti fal irányába. Hallottam, ahogy a padló megreccsen a talpam alatt. Mély levegőt vettem, majd hosszan fújtam ki azt. Nyugalom, O’Mara, ez ugyanaz a lány… Próbáltam higgadtságot erőltetni magamra, csakhogy a csuklómat ölelő szalag vad táncba kezd. A szívem ugyanazon ritmust járva tombolt mellkasom fogságában. Ökölbe szorult a kezem, ahogy az üres falig értem.
Merlinre! Miért nem lehetett nem keresni? Nem kutatni? Miért kellett mindenáron hőst játszani? Igen, Mathias nem véletlen zárta el az emlékeit, de így is épp elég nehéz volt neki feldolgozni, hogy elvesztett mindent... és mire megszokta addigra meg ez... Most meg küzdhet a bűntudatával. És nem csak a viselt dolgai miatt, ó nem. Küzdhet a Bishop utáni szerelmével is.
Nem ismertem sem Montrego, sem a húga teljes történetét. Nem faggattam az emlékeiről, én csak ott voltam mellette, átkaroltam, hogy érezze mellette áll valaki, míg ő megbirkózót a múltja árnyékával. Tudtam, milyen súlyos dolog ez, ám én még sem vetkőztem volna le a sajátom… s ezért segítettem Mathiasnak is. A múltunk az életünk része, az tesz olyanná, amilyenné válunk. Blaire még is úgy tett, mintha nekem kellene megoldanom mindent, ami abban történt csak azért, mert jelen voltam a történteknél. Egyrészt a bátyja legnagyobb vágyát teljesítettem. De közben ott volt az a legnézés a hangjában, mintha én nem érthetném meg az ő problémáikat… szerinte nekem nincs családom? Bosszankodva ökleltem bele a falba.
A fenébe is, Elliot! Mathais nem tudja megjátszani magát! Ő képtelen ilyesmire. És nem tudom miért vagyok jobban dühös. Amiatt, hogy biztosan az Azkabanban köt ki vagy amiatt hogy keresztet vethetünk Lyanára...
Felmordultam, de még egy hosszú ideig ott tartottam az öklömet a falnak támasztva. Vicsorogva bámultam a kopott, zöld tapétát, mintha az választ adhatna, hogy ez megint miért az én hibám? Miért kell ezt a halom hisztit a fejemhez vágnia? Az indulataim olyan erővel törtek fel, mintha éppen egy hatalmas vulkán tört volna ki. Gondolkodás nélkül fordultam meg tekintetemet egyenesen a lánynak szegeztem.
Kösz a fejmosást! – Emeltem fel egy kicsit a hangomat a korábbiakhoz képest. – És most még is mi a francot vársz tőlem, Blaira? Elmondtam, hogyha lesz valami, akkor megoldjuk. Mást nem tehetek, ha csak nem azt várod, hogy amneziáltassam magamat, azért mert a bátyád legnagyobb vágyát mertem teljesíteni. Esetleg ölessem meg magamat? Menjek haza és vessem le magamat a sziklákról? Mit akarsz? Mert mióta itt vagy csak sírsz, meg engem okolsz azért, ami a lehető legkisebb mértékben az én hibám. Én csak egy eszköz voltam ebben, valójában Mathias kereste az emlékeit.
Hörögve kaptam levegőért. Nem kellett volna hagynom, hogy felbosszantson, ám nagyon is sikerült neki. Azért, mert az én családomat, nem „Montegonak” nevezik, pontosan tudom, milyen az összetartás, ahogy azt is, hogy hisztériával nem oldható meg.
Döntsd el, mit akarsz, mert ezzel a „jaj de ez így nem jó” című beszélgetéssel nem jutunk sehova! Esküszöm, nem ismerek rád! – Vágtam a fejéhez a szavakat.
Naplózva


Blaire Montrego
Jegelt karakter
***


hetedév ❈ M. kishúga ❈

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #20 Dátum: 2018. 10. 29. - 18:07:51 »
+1

zene: K - Follow you fire

E L L I O T

'...s susogni kezd mi eddig néma volt..'

~~~~




Még ő haragszik. Még ő csúfondároskodik. Egyszeribe nem ismerek rá. A szavaira. A viselkedésére. A mimikájára. Olyan, mintha fényévekre távolodnék. Nemcsak magatól, de tőle is. Egyszerre tűnik sértettnek, haragosnak, fájdalmasnak és ellenszenvesnek. Egyszerre lobban fel bennem a szánalom iránta és a gyűlölet. Meg sem próbálja megérteni, milyen fontos dolog ez. Fel sem fogja, hogy ez, amit művelt, mert igen is az ő hibája, immár felelőssé is teszi. Hogy nemcsak Mathiastra hoz bajt, de rám is. És Ericre. És megint rám. Mert a bátyám elvesztésébe belepusztulok, de Ericébe egyenesen a pokolra kerülök.
Álmaimban sem gondoltam, hogy reménytelennek hit szerelmem egyszer beteljesedik. Sosem gondoltam, hogy azok az ábrándos éjszakák egyszer valóssá válnak. Mi több valósággá válnak. Gyermeteg botor lelkem nem merte hinni, hogy ez megtörténhet. Csak aztán jött egy háború, jött egy úgy korszak és az én gyermekkorom másodpercek alatt ért véget. Hiba vagy sem, elfogadtuk. És noha külsőleg még inkább tűnök kislánynak, már rég nem érzem magam annak. Erről pedig épp hogy pont Elliot gondoskodott a leginkább.
Csak pislogok rá, megdöbbent arccal. Csak hallgatom a kifakadását, értetlenül. Nem tudom mi olyat mondtam volna, ami sérti őt, vagy ami arra készteti hogy így, ilyen hangnemben beszéljen velem.
A könnyeim pillanatok alatt felszáradnak. Úgy, mintha nem is léteztek volna. Nevetséges, emnnyire kiábrándító tud lenni néha az ember. Az egyik percben sírok miatta, érte, a másikban megbotránkozva tekintek rá. Azt hittem, eddig, hogy ismerem Elliot O’Marát. Mostanra már nem tudom ki is valójában ő.
Nem tudom mennyire jó barát, mennyire őszinte ember vagy jó szövetséges. Nem vagyok biztos abban sem maradéktalanul, hogy jó rábíznom a titkainkat, a családunk múltját vagy esetleg a jövőjébe hagyok neki részt. Már nem tudom ki is ő, mert ez a viselkedési norma… hát erre számítottam a legkevésbé.
- Nem okoltalak Elliot... - kezdem hűvösen. Megállom hogy ne szipogjak, mert az őgy sokkal de sokkal kevésbé hatásos.  - De igen, most már okollak. Te tehetsz róla, hogy visszanyert mindent. A te hibád, hogy nem maradt veszteg. És a te hibád lesz ha újra becitálják egy tárgyalásra. A te hibád lesz ha az Azkabanba zárják. A te lelkeden szárad, ha nem lesz családom!
Mire észbe kapok már állok és kiabálok. Nem kedvesen, nem nőiesen, hanem úgy mint a tomboló vihar. Skye végtelen acélkékje dereng fel előttem, amit Eric-kel néztünk. A felkorbácsolódott hullámok, amik szétzilálják a köveket, miközben féktelen haraggal tombolva nyaldossák a partokat. Igen, pont ezt a tomboló erőt érzem magamban. És zúdítom immár Elliot nyakába.
- És Merlin a tanúm rá, ha ez bekövetkezik, ha Mathias vagy Eric bajba kerül miattad, amiatt mert befúrtad magad a családomba, mint egy doxy a sötétítőfüggönybe, akkor nem lesz sem ember sem senki, aki segíthetne rajtad.
Fújtatok egyet mérgesen. Parázsló szemeimet rá szegezem, kezeim az asztal lapján görcsösen megvonaglanak.
- Ha kell, magam öllek meg hogy biztonságba tudjam őket.
Az utolsó szavakat szinte sziszegem. Mély, féktelen haraggal és vele párosuló gyűlölettel. Sosem gondoltam, hogy utálni fogom valaha őt. És tessék... elérte.
Sarkon fordulok hát, és elindulok az ajtó felé. Nem foglalkozom semmivel, azzal sem ha meg akarna esetleg állítani. Nem gondolom, hogy lenne bármi érdemleges, amiről beszélhetnénk immár. Mindössze talán egy dolog...
- Bölcsebben tetted volna, ha nem húzol ujjat a Montregokkal. És garantálom, tőlünk csak egy Lestrange kíméletlenebb. És ezt... nyugodtan veheted fenyegetésnek.
Az ajtóból visszafordulva vetek rá még egy utolsó pillantást, miközben a búcsúzóul szánt szavak elhangzanak. Aztán magára hagyom a patikájában. A kinti hideg szellő fejbe ver a benti meleg után. Nem bánom, sőt, egész jól esik. Tudom, hogy arcom pirossága csitulni fog, mire a kocsmához érek, hogy összeszedjem Strange-t. És tudom azt is, hogy mindaz amit kimondtam, még ha indulatból is jött, de igaz. Veszélyes család vagyunk, és noha alapvetően jó szándék vezérel a szeretteimért ha kell, ölnék is. Ahogy Mathias is megtette Iza Bishopért. És ettől valóban csak egyetlen aggasztóbb dolog van. Az, hogy Eric és az egész Lestrange família, kezdve anno Bellatrix-szal, folytatva Rodolphussal és Rabastannal meg még élvezik is ezt.


Köszönöm a játékot!
Naplózva

Oldalak: 1 [2] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2019. 07. 13. - 03:44:44
Az oldal 0.469 másodperc alatt készült el 37 lekéréssel.