Runaway

[18+ a poszt obszcén nyelvezetet tartalmaz 18+]

Runaway

I. rész

18+ a poszt obszcén nyelvezetet tartalmaz 18+

Berlin, Hauptbahnhoff, 1999. május 7.

Május... A szél utcaszéli bodegák gyomorrontó édességeinek cukros illatát keveri bele a virágerdő- és a melegtől erősebben párolgó csatornaszagba. Vállamon egy tengerészzsákot cipeltem, majd megfulladtam a bőrkabátom izzasztóan ragaszkodó súlyos ölelésében, és az előttem riszáló tinipicsa erotikus farmozgásán hullámoztattam a börtönévektől szomjas tekintetemet. Amikor hugyoznod kell, meleged van, és még cipelsz is valamit a betonon harminc fokban, minden méter keservesen rövidebbnek tűnik, és habár már egy fél órája megpillantottam a főpályaudvar csúcsos, klasszicista harangtornyait, az épület úgy tűnt, ugyanolyan tempóban szalad előlem, mint ahogyan én tartok őfelé. A lány kitartóan tartotta a lépéstávolságot. Azt fantáziáltam élvezi, hogy nézem a fenekét. Volt valami egészen varázslatos a varázstalan, mugli lányokban. Sokkalta kirívóbban öltözködtek, erős illatok mámorfelhője lengte körül őket. Egészen eltértek az általam ismert nőktől, bár való igaz, a világ rengeteget változott csaknem tizenöt esztendő alatt, én pedig a muglik világából eddig csupán azt a kis falut láttam, ami mellett a brandenburgi kastély állt. Úgy bámészkodtam, akár egy idetévelyedett turista. Szándékosan választottam olyan útvonalat, hogy minden varázslót és varázsvilágot megkerüljek. A muglik között biztonságban voltam. A szökésem körülményei azonban továbbra is rengeteg kérdést vetettek fel bennem, de abban biztos voltam, hogy a Heidinél eltöltött másfél hónap után már feltűnt nekik az eltűnésem, és keresnek. A bőrkabátom ujjgombjainak hézagjában pedig ott éktelenkedett az a bizonyos felirat. Percenként pillantottam le rá... hátha valamilyen csoda folytán felszívódik. A nő végül elkanyarodott jobbra. Megálltam a kereszteződésben, pár pillanatig még utána bámultam az arcomat takaró kalap pereme alól, majd hátulról nekem jöttek.
"Hé majom! Álldogálj az állatkertben." morogta egy szakállas férfi, miközben lehúzta a fejéről a fülhallgatót, majd tovább állt, sürgő léptekkel. Nem szóltam, és a tekintetemet sem emeltem rá. Komótosan indultam tovább. A pályaudvar homlokzatára épített hatalmas óra, most tizennyolc óra harminckettőt mutatott. A vonat pedig nem kevesebb, mint ötvennyolc perc múlva startolt a szigetország fővárosának állomására. Túl sok időm volt. Nagyobb biztonságban éreztem volna magamat, ha a hálókabinba bezárkózva vártam volna végre a leszállást, így azonban kisebb paranoiával fürkésztem minden velem szembe jövő arcot. Való igaz... az öltözékem sem illett bele az engem körülvevő közegbe, szerencsémre egy nagyváros utcáin senki sem foglalkozik a jöttment csodabogarakkal.
Az állomás hatalmas, kovácsoltvas kapuja végre testközelbe került. Odabenn a kintinél is hatalmasabb tömeg kavargott. Elkésett, túratáskás fiatalok egy csoportja vágott át a főtermen. A lépcsőfordulóban két egyenruhás kávézott, láthatósági mellényben. A jegypénztárnál kígyózó sorok álltak.
"A rohadt életbe..." morogtam és egy sorban toporgó férfi elé vágtam a tengerészzsákom.
"Legyen szíves vigyázni a zsákomra..." hadartam, és villám sebességgel átcikáztam a sorok között. Muszáj volt záros határidőn belül egy mosdót találnom... 

A nagyterem hátsó sarkában faajtóra rajzolt piktogram jelezte az illemhelyiséget. Egy darabig tétován méregettem az egyszerű férfi alakot. Hátrébb léptem. A falra erősített táblára az volt írva: Mosdó. És egy nyíl. Végül a természet parancsára bevágtam az ajtót, mellyel azonnal arcon csaptam az éppen kijönni készülő, szerencsétlen, szemüveges férfit.
"Merlinre!" csúszott ki, inkább a meglepődöttségtől, mintsem a valódi sajnálattól, de végül kezet nyújtottam az orrát dörzsölő, padlón seggre ült nagydarab embernek. Mielőtt felsegíthettem volna, hirtelen mozdulattal, a másik kezemet a kabát elől elővillanó tetoválásra csaptam, és azonnal hátat fordítva visszasiettem a kavargó főterembe. Túl sok ember, és elviselhetetlen zaj kavargott. A hosszú elzártság, őrjítő csönd, és magány után a pályaudvar egy valódi terrorcselekmény volt az ismét szocializálódni készülő elmém ellen. Pánikolni kezdtem. Tetovált karomat a mellemhez szorítva rohantam a pénztár felé. Az emberek lökdöső ölelésében nyílt hasadékon át farkasszemet néztem azzal a férfivel, aki elé a zsákomat helyeztem. A tetovált karomat a mellemhez szorítottam, ismét megfordultam, és a tömeget szétvetve kezdtem rohanni a vágányok felé. A hatalmas óra kongatott. Tizennyolc negyvenöt. Túl sok volt még az időm. A hatalmas, elektromos táblán a Londonba tartó vonat információi még nem szerepeltek. Ahogy kiléptem a parkoló vonatoknak helyet adó, óriási hangár díszes csarnokába, egy csapat galamb ijedten reppent szét előttem. A belmagasság jó húsz méter lehetett, bár való igaz, szemmértékem a magasságokat, mélységeket, távolságokat tekintve sosem volt csalhatatlan. Megtorpantam. Jobbra a hatalmas, hosszú oldalfal mentén újságosbódék, és az utca édes szagára emlékeztető illatot eregető kunyhócskák álltak. A távolból éles sípszó harsant, a hangár szájából pedig egy háromszemű vasúti mozdony érkezett, régimódi, elsőosztályú kocsikkal, oldalára vörös betűkkel felpingálva: Runaway Express London. A vonatom úgy tűnik, megérkezett...

In the End

..And it all fell apart..  

káromkodást tartalmazó hozzászólás!

  

Napok óta nyomott a dolog. Az elmúlás előszele, a változás megléte. Éreztem a mellkasomban, a kalapáló szívem alatt. Olyan erősen szorított, hogy néha attól féltem, megfojt. Olyasféle volt ez, ami korábban sosem éreztem. A szigetről mindig menekülni akartam, előtte pedig sosem éreztem nagy súlyúnak a változásokat. Régen kihívásnak tekintettem az összeset, amolyan kalandnak, ha úgy tetszik. Esély, megismerni valamit, esély tapasztalni, látni és... élni. Ma már kínszenvedésnek élem meg. Mod-nál a raboskodásom és egyben a gyógyulásom olyan volt mint egy áldás. Pokoli kínokkal megáldott szentség. Részben ennek Athalea is az oka volt. Talán a szigettel való azonosulása a fejemben nem mindig a legszerencsésebb, de azok a szemek... azok a mély, óriási kék íriszek mindig valami olyan pluszt adtak a zakatoló elmémnek, ami jobb mint a nyugtató főzetek összessége.
Valójában meglepően hamar felismertem hogy nem akarom őt elveszteni. Semmi nem alakult ki köztünk azon az egy alkalmon kivéve, mikor a macska arcon karmolta. Az a rühes dög sosem szeretett és nem is értem minek tartja... csak zabál és hálátlan. Kikényszeríti a figyelmét, és átvágja a maga önző állati módján. Lea ettől sokkal jobbat érdemel. Ellenben ezt sosem kötöttem az orrára.
Sok mindent nem mondtam el a lánynak, amit kellett volna. Legalább ugyanennyit nem mondtam el Modestnek sem. Fura belegondolnom, hogy ő már esélyesen Roxmorts felé tart. Mehettünk volna egy vonattal is, mégis jobbnak éreztem már most különválni. Részben a lány miatt. Nem akartam hogy megtudja, ténylegesen lássa, mennyire nem bírom a tömeget, a muglikat meg úgy magát a civilizációt. Rettegéssel töltött el már a Berlinbe való utazás is, de hogy innen egyenesen Londonba? Kész horror...
Azonban még ez mindig jobb módszer, mint bármi más. Dietrich óvva intett a fokozatosságra, ami mindenben alkalmazandó. Nem ehetek sokat, nem ihatok sokat, és igen, fokozatosan kell visszaszoknom az életbe. Nemcsak a muglik közt való sétafikára gondolt itt, hanem a varázstársadalom számára fontos dolgokra. Kissé úgy érzem magam mint egy tizenéves zöldfülű, aki először akarna hoppanálni. Azt se tudom hol kezdjem, hogy csináljam miként fogjak hozzá...
Jobb az a rohadt vonat. Igaz koszos, meglehet zajos is, de végtére is a maga komótos módján lassú és alapvetően a német irataim, amiket a barátom elintézett öt év halottnak hitt év után épp elegendőek voltak a határátlépéshez. Végtére is brit állampolgár vagyok az ég szerelmére.
Furcsa bizsergéssel pillantok fel a pályaudvarra. Hazamegyek...
Egyszerre keveredik bennem az öröm mérhetetlen súlya a bánat mélybe húzó béklyója és a félsz méregfoga. Valahol vártam erre, úgy mint a gyermek a karácsonyra, de tartottam is tőle. Mi van ha csalódást okozok? Nemcsak anyámnak és apámnak, de mindenkinek? Mi van ha azt hiszik én öltem meg Joe-t? Mi van ha a mentorom halálának színvallása valósággá teszi a szigetet?
- Provehito in Altum...
suttogom a szavakat, amit szinte senki nem hall s jól is van ez így. Senkinem nem szól, csakis engem emlékeztet... Elindulni az ismeretlenbe. Igen. London egy újabb ismeretlen, egy újabb kihívás, egy újabb... fejezet. Az átokseben működésbe lép, érzem, ahogy a forró melegség szétárad szelíd fájdalommal a kulcscsontom vonalában. Rowle ajándéka teszi igazán valóságossá a sziget öt nyomorúságos évét, nem is maguk a triádjegyek az alkarom külső felén...
Mély levegőt véve hunyom le a szemem és erőszakolom meg magam. Elindulok a tömegbe, be a pályaudvarra és nem teketóriázok skat, egyenesen a peron felé indulok. Nem foglalkozom a sietős emberekkel, azokkal sem akik nekem jönnek vagy akiknek én megyek esetleg neki. A vonat alakját messziről kiszúrom, ahogy bepöfékel. Modest kiokított a menetrendről és a vágányokról, a jegyem pedig a zsebemben lapul. Nincs sok cuccom, mindössze az a hátizsák, amit ő adott nekem, benne a tőle részben megörökölt részben kapott kevéske ruhával.
Nem sajnálom magam mögött hagyni ezt a várost. Rühellem Berlint, és ha Mod nem lenne német származású esélyesen az egész országot megvetném. mégis vicces hogy itt kötöttem ki, Hamburgban, mikor kimentettek a bermudákról. Épp nála...
Ha valaki hát ő jó ember. És ha valaki, hát én nem vagyok az. Hogy lehetne az jó, aki annyi mindent megélt, amibe milliószor beleroppant? Hogy érdemelhetne meg Athalea engem vagy én őt? A tiszta lelke nem helyénvaló hogy az én mocskos múltammal találkozzon. Az a kósza pillanat.... az csakis egy kósza pillanat volt. Se több se kevesebb.
Tudom, hogy a metamorfmágiám felesleges kordában tartanom, esélyesen képtelen is lennék felstresszelt állapotomban. Hajam hosszú loboncként suhog, ahogy utoljára belekap még a német májusi langymeleg szél, borostás arcomat pedig megdörzsölöm, ahogy elhaladok a vagonok között és bepillantok a fülkékbe. A legelső üresbe bevetem magam. Remélem nem kapok útitársat magam mellé, bár... valószínű ez hiú ábránd a részemről.

[18+ a poszt obszcén nyelvezetet tartalmaz 18+]

18+ a poszt obszcén nyelvezetet tartalmaz 18+

A vonat csikorgó fékhangjának elhallgatása jelezte a mozdony megállását. Néhány vasúti munkás tűnt elő a másik oldalon. Apró, elektromos járművön szállítottak tartályokat... Feltételeztem, hogy a vizet, vagy az olajat juttatták el így a vagonokhoz, de ez a kérdés, végtelen módon hidegen hagyta a fantáziámat. Akárcsak az, a már meglehetősen problémásabb kérdés, hogy hogyan jutok jegyhez. Teljes képtelenségnek tartottam ugyanis, hogy visszamenjek a főcsarnokba. A táskám tartalma is, pótolható, lényegtelen holmikból állt... Néhány ruhadarab, tisztálkodási eszközök, némi harapnivaló... Semmi olyasmi, amit ne lehetne beszerezni később a vonaton. Az ilyen hosszú, többnapos menetidővel utazó járatoknak még hálóköntöst is illendő volt szolgáltatni, főleg az első osztályon. Fel sem merült bennem a kérdés, hogy esetleg az "alja néppel" osztozzam a kabinon, pláne a hálófülkén. Amíg a vágányhoz értem, már megkezdték a vagonok takarítását, és előkészítését az útra. Néhány utas pedig lassacskán felszállingózott a cicomás, klasszikus dizájnnal kialakított luxusvagonokba. Leghátul egy hosszú kocsi volt, s mivel a jármű betolatott a peronra, ez volt a legelső, amit közelről szemrevételeztem. Az oldalán a már távolról felfedezett "Runaway Express London" felirat volt olvasható. Belül bordó bársonyfüggönnyel takarták az aranyberakású falakkal, díszes rögzített asztalokkal, és bőrfotelekkel berendezett étkezőkocsit, melynek nem volt beszállóajtaja, csupán leghátul, ahol az árut tölthették fel, és a legénység is közlekedett. Tovább haladtam. Innen az első vagon hálókocsi volt, és a következő úgyszintén. Az egyikből piros kalapos kalauz vetődött a macskaköves peronra. Bordó mellényét arany gombok díszítették, zsebére csíptetve csüngött sárga sípja, karóráján hunyorítva szemlélte a pontos időt, majd a pályaudvar homlokzatára épített óriási órára pillantott, "elhümmögte" magát, mint akit valóban zavar a kérdés, vajon az ő órája siet-e három és fél percet, vagy Berlinben mérik másképp az időt.
"Szép napot" kiáltottam oda németül, melyre felkapta a tekintetét. Arcán felfedezni véltem halvány ráncok nyomait, és kalapja alól kikanyarodó őszülő fekete tincseiből ötven körülinek látszott. Orra egyenes ívben, csőrszerűen kanyarodott keskeny, és szűk szájára, melynek tetején vékony bajusz csücsült. Olyan volt, mintha csupán odarajzolták volna. Tekintete álmos volt, és bágyatag.
"Kérem?" válaszolt erős akcentussal.
"Válthatok jegyet Önnél is, erre a vonatra? Iszonyodom a tömegtől... Fóbia." magyaráztam higgadtan, továbbra is anyanyelvemen. A férfi szemei összeszűkültek. Látszott, nehezére esik az idegen nyelv befogadása, kitudja hány óra munkaidő után. Apró barna szemei enyhe utasgyűlöletet sugalltak. Legszívesebben azt válaszolta volna: leszarom, takarodj a sorba te sznob német köcsög. Éreztem, hogy mikor nyúlra emlékeztető ajkai közt rés nyílt, valami hasonló fog következni, azonban meglepetésemre, az előbbinél magasabb hangon folytatta.
"Felárasan, de természetesen." Szerencsémre nem voltam pénzszűkében. Apám egy életre elegendőt tett félre, és mielőtt Londonba indultam volna, zaciba csaptam néhány öreg ezüst evőeszközt Berlinben, hogy mugli pénzem is legyen bőven. Kitudja meddig kell bujdokolni a varázstalanság mulatságos kis világában...
"Első osztály, hálókocsival. Londonig." hadartam, és már elő is húztam a nagy köteg papírpénzt a bőrkabátom belső zsebéből. A kalauz a táskájában kotorászott. Kicsi gépet húzott elő, mely pittyogó hangot hallatott, és papírt tolt elő, egy ujjnyi résből. Döbbenten figyeltem. A férfi zavarodottan kapkodta szemeit. Talán még soha, senki nem volt így lenyűgözve a jegynyomtatás varázslatos varázstalanságán. Szó nélkül a kezembe adta, én pedig az övébe a markom egész tartalmát.
"Ő..." kezdte tétován "Uram, ez kicsit sok lesz." folytatta, és nyelt egyet. Úgy pislogott, mint aki kezdi azt gondolni, megőrült.
"Köszönöm... Tudja nem vagyok tisztában az itteni pénzzel..." mondtam tökéletes német kiejtéssel, ami persze még inkább zavarossá tette az egész abszurd helyzetünket. Én ezután némán mosolyogtam rá másodpercekig, kezemben a frissen nyomtatott jegyemmel, ő pedig hatalmasra tágult, bevérzett barna üveggolyókkal pislogott rám, kezében vagy négyezer euró készpénzzel. Végtére is kivett két százast, a többit visszaadta, és még a zsebében turkált a visszajáróért, azonban hangosan köszöntem, és felpattantam a hálókocsi nyitott ajtaján.
Az elrendezés egyszerű volt. Amikor felszálltam, egy szűk, jobb oldalon normál vagonokhoz hasonlóan ablakok sora bámult még a peronra, jobb oldalon zárt fal, és a fallal megegyező színű ajtók sorakoztak, apró, aranyszínű szegecselt számokkal. A jegyemen 32 szerepelt. Közömbös egy szám. Akárcsak a nyolc. Vagy a tizenöt. Megtorpantam a harminckettes szám előtt, bólintással konstatáltam, hogy ezzel meg is volnék, és azzal tovább haladtam a kabinom felé. Bíztam benne, hogy nem kell megosztanom senkivel. Nos, ezen ábrándom azonnal elillant, mikor az üveges ajtó küszöbére fordulva farkasszemet néztem a menetiránnyal megegyezően terpeszkedő, jobbára hajléktalannak tűnő borostás fazonnal. A nyitott ablakon át beszűrődő órakolompolás jelezte, hogy csupán tizenöt perc maradt a várva-várt indulásig. Hosszú hajamat szétlyuggatott fülem mögé tűrtem, kezemet pedig az arcélemen végigsiklatva állítottam meg végül rövid szakállamon.
"Ide szól a jegye?" kérdeztem összehúzott szemmel. A kérdés talán inkább hangzott döbbentnek, és kételkedőnek, mint amolyan valódi kérdésnek, minden esetre hátrébb létem, hogy a kabin ajtaja felett lévő számot összevessem a jegyemen szereplővel, és szomorúságomra meggyőződjek róla, hogy igen, ez valóban az első osztály...

In the End

..And it all fell apart..  

káromkodást tartalmazó hozzászólás!

  

Elmerengek. Talán álmodom is. Ez, mint mostanában már mindig, keserédes álom. Nevetséges, de valódi, igazán jó álmom a szigeten volt mindössze. Azok ott igazán élénkek, elevenek voltak noha egyben szomorúak is mert mind telve volt a színtiszta vágyakozással. A reménnyel egy új napért, egy új lehetőség iránt, de leginkább... egy új élet iránt. Eleinte szabadulni akartam a szigetről. Aztán meghalni. A legvégén, a legeslegvégén már csak túlélni s ezt követte a totális megtörés, ami után már teljes értékűen hozzá tartozhattam. Onnantól már minden kósza ostobaságnak tűnt, merő kölyökkori emléknek, abból is a rossz fajtának. Rájöttem, hogy felnőttem és az életem, bármily keserves is, jobbá válik ha elfogadom a sorsom. Nem, nem azt, amit Rowle szabott ki rám. Nem az átokheg égető mivolta az én sorsom vagy az életcélom. Nem a sötét varázsló kiiktatása a végzetem, mint a mentoromnak, Joe-nak. Nekem az irányom egy helyre vezetett... egyenesen oda, a szigetre.
Nem Athalea arca volt az, ami igazán ott tartott - noha mára tudom, hogy az az arc, mit a szigethasznált egy valós emberé, ráadásul Lestrange húgáé- hanem az a kimondatlan ígéret, amit nyújtott. Igen, a sziget nemcsak elvett, de adott is. A végtelen szenvedés mellett rájöttem a valódi erőmre, a hatalom csábítására és arra, hogy igazán eggyé válni egy elvvel, egy látásmóddal, egy eszmével nem oly szörnyű, sőt! Ez volt az első, a legelső alkalom, mikor fiúból férfivá értem és igazán tartottam valahova. Igazán felelősséget vállaltam mindenért, mi engem övezett. Nemcsak a tetteim szabtak határt hanem a felelősség tudatom is. Immár nem menekültem hanem elfogadtam, hogy ott halok meg. Nem lesz sírom, és a varázslat csak olyan eszköz, ami alkalmazható de ettől vannak fontosabb dolgok is. A sziget megtanított valóban értékelni a dolgokat, és ezért hálás vagyok. Igazán hálás...!
A mostani álmaim azonban sokkalta kuszábbak már. A letisztultságot átvette Mod monoton hangja, ami unos-untalan ott duruzsol a fülemben. Ott van Lea mosolya, ami néha kacéran felém csillan, hogy aztán szikrázó vakítással eltűnjön a semmibe. És persze ott van a kétely... ki ez a lány? Lea? A sziget valódi arca? Vagy csak a bomló elmém összjátéka alkotja a képzelgéseket? Sokszor van, hogy ébren álmodom. Van, hogy az öt éves elszigeteltségről, van hogy a gyerekkoromról, de akad olyan pillanat is, mikor magáról a jelenemről. Néha nem tudom hol is tartok, vagy merre is megyek.
Mégis, milyen vonaton vagyok? És hova indul?
A férfi, aki kivágja a kabin ajtaját gondolom tudja, noha a borostás bajszos képe nem derít jobb kedvre. Bizalmatlan vagyok mindenkivel, de Modest szerint ez érthető. És ugyan ki vitatkozna erről, épp erről Dietrich professzorral? Barátom jóvágású képe eléggé hiányzó pont jelen helyzetemben, és jobb örülnék ha az idegen az ő fejformáját öltené magára, sőt, egyenesen ő maga lenne... ez azonban ugyanolyan ostoba vágyábránd marad, mint a szigeten szertefoszló ezer meg egy éjszakáim szüleménye.
- Ide szól a jegye?
A pattanó kérdésre körbenézek, mintha csak azt várnám hogy a fülkében valaki válaszra méltassa az embert. Kell egy pillanat, egy súlyos pillanat mire leesik, egyedül vagyok és csakis én tudok felelni neki. Hiába nem akarok, valószínű muszáj, mert ha nem teszem vagy némának vagy komplett idiótának néz. Azt hiszem már így is mindenki komplett pszichopatának tart, szóval csak megköszörülöm a torkom és felsandítok a székem feletti számra. Egyáltalán melyik vagon ez?
- Asszem... de tessék..- előhalászom a gyűrött jegyem, mit még Modest váltott meg nekem drága mugli pénzen és a férfi felé nyújtom. -... nézze csak meg.
Vállat vonok miközben a kezem felé tartja a cetlit, mert kurvára nem érdekel épp melyik szegmensén dekkolok a vonatnak. Nem mintha nekem ínyemre lenne az ő képe... olyan mint egy késes gyilkos, pláne ebbe a cuccba és ezekkel a szemekkel. Vagy csak megint én hallucinálok? Lehet még a szigeten vagyok és ez is egy teszt amin esélyesen megbukok...
Remélem nem kell megölnöm őt is a szigetért... a elég brutál lenne. És elvileg már kiérdemeltem a helyem, a triádjegyeim és az életem ott. Nem értem, miért kell még mindig, még most is csesztetni engem...
Vérbeli szívás az életem, azt hiszem...

Súlyos másodpercek kapaszkodtak a nyakunkba. A jegyére pillantottam, majd értetlenül a sajátomra, végül a fülke számára. Egy fülkében négy, egymástól fából faragott karfával elválasztott, bordó bársonyfotel volt elhelyezve. Az ülések feletti számok aranyozott, apró felszegecselt táblácskákon sziporkáztak az ablakon átszűrődő narancssárga, halvány fényben, melyet a lemenő nap legyintett át, az állomás boltíves, üvegablakos tetőjén keresztül. Fájdalmasan kapkodtam értetlen szemeimet. Nem számoltam az eshetőséggel, hogy útitársam lesz. Régen az elsőosztályú kabin azt jelentette, az ember megválogathatja kivel osztja meg a fülkéjét.
"Értem..." konstatáltam hidegen, miután harmadszor is összehasonlítottam a jegyekre nyomtatott számokat a kabinra jegyzettekkel. Leültem a férfival szemben, és behúztam magam mögött az üveges ajtót, naiv kísérletet téve rá, hogy ne gyarapodjon a fülke lélekszáma tovább. Ugyan viszolyogtam a háttal való utazástól, de inkább így, mintsem megkockáztatva azt, hogy látókörön kívül kerüljön. Így pedig egy rögzített asztal is kettőnk közé került. Megigazítottam a bőrkabátomat, tétova pillantást tettem jobbra, a peronon túlra, ahol a tömeg úgy kavargott, akár a hangyák nyüzsögnek a bolyban. Emberek a világ minden tájáról, a saját szokásaikat, nyelvüket, gondjaikat és szagukat cipelve peronról-peronra. Mindenki szemében hordozta azt a villogást, amely azt kiáltotta "én mindenkinél több vagyok, mivel én, én vagyok, és ezt senki nem veheti el tőlem." Ez volt az a villogás Abberdean szemében is, mikor előrántotta a pálcáját. Csak akkor bánta meg amit tett, amikor a padlón összekuporodva az életéért esdekelt. Zokogott, és minden csepp könnye milliárd karátokként folytak patakokban a szőnyeg mintás, száraz sivatagára, és akkor én úgy álltam ott, mint a Teremtő. Kezeimben életek és világok születhettek, vagy pusztulhattak el. Csak a halál, Abberdean?

Tükörképemre vándorolt tekintetem fókusza, a makulátlan üvegen. Megrezzentem. Gyilkosként láttam a magam arcát. Nem szoktam még meg magamat. Hogy mennyire megöregedtem. Hogy arcom milyen fagyos, milyen gonosz. Hogy mennyire hasonlítok apámra. Vajon Walter mostanra már úgy nézne ki mint apa? Már jócskán túléltem a testvéreimet, és nem tudok már rájuk öregebbnek tekinteni. A bátyjukká öregedtem. Semmi nincs rajtam anyámból. Kerestem a tükörképen azokat a szemeket, az orrot, a szájat... Apámat hordoztam magamon, mint egy bélyeget. Apám bűneit, apám arcát, és a bosszúval, talán a lelkét is. Valami meleg, ragadós folyadék csorgott a kézfejemen, az ujjaim között. Ijedten feszítettem ki a tenyeremet, melyeket a térdemen nyugtattam addig. Tiszták voltak. Benyúltam a kabátom zsebébe, és átvizslattam az irataimat. Muszáj volt valamivel lefoglalnom magam. Természetesen álnéven, hamis személyazonossággal utaztam, amiket kívülről fújtam. Heidinél bemagoltam mindent, és álmomból felkeltve is elfújtam minden infót Maximilian von Schwerinről... Osztrák útlevelem volt, és osztrák igazolványom. Mikor megkaptam feleslegesnek, és kissé nevetségesnek találtam a műanyaglapra nyomtatott fényképet, ráütött adatokkal, ilyesféle dolgokra a varázsvilágban egyáltalán nincsen példa. Sőt. A muglik világában sem volt, még mielőtt bebörtönöztek volna.

Szemeimet végigvezettem az asztalon, és a velem szemben ülő útitársamat kezdtem méricskélni. Érdekesnek találtam, hogy ebben a világban már a magafajta hajléktalanszerű emberek is helyet foglalhatnak az első osztályon. Nem tűnt túlságosan beszédesnek, és ez egyáltalán nem zavart. Reméltem, hogy a feltételezésem helyes, és nem kell a közel egynapos, egy éjszakás utazást végigtrécselnem. Elborult a tekintetem. Mégis miről beszélnék vele? Többnyire felesleges udvariaskodás volna. Időjárás, ki ő és miért utazik Londonba, mi a véleménye a császárpingvinek szarási szokásairól... Úr isten. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy most rögtön leszállok, és a kerekek alá fekszem. Tétován tekintettem körbe. Voltak csomagjai. Az enyémek ott maradtak a pénztárnál... Lényegtelen. Amit egyedül bántam, hogy poggyász nélkül, talán még gyanúsabban mutattam... 

In the End

..And it all fell apart..  

káromkodást tartalmazó hozzászólás!

  

Nem tudom mi zavart jobban. Az, hogy a sárga, gyűrött papírosért nyúlt a keze, vagy az, hogy rá se nézve éreztem a bizsergést a nyakamon. Mindez szép egyenletesen kúszott fel a fejemre, hogy aztán a legtetején járjon víg táncot. Nem volt kérdéses, hogy méreget. Valamit. Engem. A papírt. Vagy talán pont mindkettőt.
Unottan néztem ki az ablakon. Az emberek sokasága hömpölygött fel és alá. Arcok elmosódott sokasága, akik mintha egy percre sem állnának meg. Színek jól megkomponált kavalkádja ez, mi leköti a szemem s szinte megfeledteti, hol is vagyok. Tekintetem elidőzik, nem túl hosszan hol egy szoknyaszegélyen, hol egy kabátujjon vagy egy markáns arcélen, esetleg egy pisze orron. A kalauz keménykapalján, aminek a széle kopottasan virít. Lassan bontakozik ki egy nő sudár, kecses alakja, aki egy kisfiút rángatott a kezénél fogva, közbe pedig hátrafelé bámul és ordibál egy lánynak. A lány szőke, egész vékonyka és noha csinos, egész jól öltözött mégis szedett-vetett és mellé suta.
Nem hatott már meg jó ideje a társadalmi különbség. Régen, aranyérűként még fontos volt a maga elcseszett módján, végtére is a szintek és a kasztok nem véletlen alakultak ki. Mára azonban már apró semmisségnek tűnik az egész. Csak szánni tudtam ezt a lányt, mert a bénasága éreztette igazán a járásán, mennyire nem érzi magát otthon ebben a világban.
Vajon én magam is ilyen lehettem annak idején? Én is ennyire kerestem az utam? A sorsom? Önmagam?
Mély levegő szalad be a tüdőmbe, kissé áporodott, de újszagú első osztály beli levegő. Ez azt sugallja, hogy igen. Ugyanilyen béna lehettem. Ugyanilyen kiszolgáltatott, talán annyi különbséggel, hogy én vakon hittem. Mondhatni a jó szerencsémben, a fényes jövőmben, no meg... a sikerben. Akkoriban azt hittem a sikernek titka van. Mára már száz százalékosan tudom, semmilyen kurva titokról nincs itt szó. Ár. Az van csak. Rohadt nagy ára.
Számomra?
Öt elvesztegetett kínkeserves év. Ez persze már másképp fekteti le a dolgokat. Nemcsak a világ változott, de én magam is. És az, ahogy ez a férfi bámul öt év hosszú távlata után nem épp először de jó alaposan eszembe juttatja, mennyire szar hellyé vált is Európa.
Előítéletek nem változtak csöppet sem. Még bennem sem, végtére is... késes gyilkosnak tituláltam az előbb. És valóban, ahogy visszaadja és ahogy leül a bőrkabátjában, mintha valami ismeretlen erő hajtana... el tőle. Nem rettegek, mert ezen a szinten rég túlléptem. Félelmetes a sárkány volt. Meg a farkasok vad kompániája. A bermuda-háromszög szirénjei... nem ez az ember.
- Sokáig utazik?
Nem tudom miért is töröm meg a csöndet. Nem értem minek bukik ki a kérdés belőlem. Talán csak zavar az ajtó kattanását beálló csönd. Talán frusztrál a néma feszültség, ami ott vibrál köztünk. Sokára váltam ilyen érzékennyé, de ezt még Modest házában sem tudtam levetkőzni. Ha Leának rossz kedve volt, ösztönösen felvettem az érzéseit. Mod szerint a sziget lehet az oka. A különleges impulzusok nemcsak a tudatomat módosították hanem a testemben zajló egyén folyamatokat is. Nemcsak a varázspálcámra volt hatással az energia, hanem a bennem szunnyadó erőre is. Talán ezért nem tudom koordinálni a metamorf-mágiámat. Ezért érzem magam ennyire elcseszettnek és ezért hiszem, hogy az életem sosem lehet eléggé teljes. Persze könnyű azt mondani, hogy bízz meg higgy és még cselekedj is.
- Nem kell válaszolnia.
Nem akarom kisegíteni, sem válasszal sem lehetőséggel, egyszerűen csak az előző mondatomat szeretném azon nyomban visszaszívni. S mivel időnyerőm nincs, na meg amúgy se tudnám használni, és más mód nincs így szimplán értésére adom... jobb ha csöndben marad. Nem valószínű hogy valóban színt vall. Csak én vagyok annyira nyomorék hogy megtehetem... végtére is engem mindenki halottnak hisz.
És ugyan ki keres egy halottat? Talán még maga a halál sem....

A csendet úgy törte szét a férfi nyöszörgő hangja, mint egy betonra hulló virágcserép. Összerezzentem. Beszélgetést akart kezdeményezni, pedig csupán három perce ültem le. Iszonyatos, borzasztó előjel volt ez. Csak nézett rám, én pedig elkaptam a tekintetem, és ismét a pályaudvart szemléltem. Mire eljutott az agyamig az impulzus, hogy megszólaljak, és azt mondjam "végig", addigra fel is oldotta annyival, hogy nem kell válaszoljak. Elégedetten fújtam ki a levegőt. Tehát mégsem kell az időjárásról, és a londoni utcákról (amiket mellesleg még sosem láttam) órákat tereferélni, félig személyeskedő stílusban. Érdekesnek találtam az útitársak pozícióját egy ember életében. Hihetetlen mennyi mindent megismerhet az ember egy olyan személyről, akivel kénytelen megosztani a kabinját másfél napig. Védtelenné válunk mind, a vizslató szemek röntgensugarai előtt. Az asztalra terített jegyeket vizslattam, a szemem sarkából, az arcom az ablak felé fordult. A hálókocsiszámok is megegyeztek. Behunytam a szemem, és nyeltem egyet. Remélem az illemhelyiségbe nem egyszerre kell belépnem vele. Fölálltam, levettem a kabátomat, és a mellettem lévő fotelra ejtettem. Ebben a pillanatban éles füttyszó hallatszott, és a vonat egy erős rugaszkodással megindult hosszú, több mint ezer kilométeres útjára. A jegy szerint hajnali egykor, Kölnben fogunk megállni legközelebb. A pályaudvar elmosódott, majd a hatalmas hangár száján kilövő vonatra ráborult a horizonton leúszó aranyszínű napkorong sugártiarája. Meghúztam szürke öltönymellényem alját, és kinyitottam a kabin ajtaját. A folyosón lehúzott ablakokon ömlött be a repcevidékek intenzív, tavaszi illata. Kiléptem a kabinból, és behúztam magam mögött az ajtót. A szemben levő nyitott ablakba könyököltem, kissé kidugtam rajta az fejem, láttam messze, elöl a mozdonyt, amint kanyarodik a végtelen sínpályán, és húzza maga mögött a kék színű, antik vasúti kocsikat. A távolban egy autóút aszfaltja szürkéllett, hosszan követte a vonat útját, majd lassan lemerült a föld alatt, és a túloldalon bukkant elő. Egyedül álltam, a kabinok ajtajai sorba bezárva. Végiglépkedtem, egészen a kocsi elejéig, de mindegyik fülkében ült már valaki, felesleges lett volna új ülőhelyre költözni... Végtére is, visszaszívta a kérdését, talán tényleg nem akar beszélgetni. Visszatérve a kocsi végébe, megtaláltam a már pályaudvaron is keresett mosdót... Nyugodt volt, békés, és embermentes. Bezárkóztam, és megmostam az arcomat is. Percekig vizslattam magam a tükörben. Heidi előkészített az útra. Nem úgy néztem ki, mint amikor a szabadulásom előtt. Akkor az ágyban feküdtem, hetekig lázban égtem, és folyton szomjúság gyötört. A hajam a vállamat, és a hátam közepét verdeste, egészen a mellemig nőtt a szakállam. Most hegyesre borotvált bajszom, rövid állszakállam, és elegáns borostám volt. Úgy néztem ki, mint régen. Öltönyben, mellénnyel, nyakkendővel. Csak a tengerészzsák, és a vén, hatalmas bőrkabát ütött el a teljes gentleman dizájntól. Tetszettem magamnak, bár meg kellett vallanom, senki nem öltözött úgy, mint én... Furcsán nézhettem ki a tömegben. Visszafelé menet, még egyszer az ablakba könyököltem. Berlin a távolban sejlő szürke paca volt már. Egészen beszürkült, a napból már csupán egy csík maradt, ami egy percen belül eltűnt a horizontról, és arany csillogását már nem a vonatra, hanem a felette úszó felhőkre festette. Olyan volt az égbolt, mint egy vaníliás habos sütemény. Kinyitottam a kabin ajtaját. Egy pillanatig meredten bámultam a férfire... Magam sem tudom miért, de meglepődtem rajta, hogy még mindig ott volt. Titkon arra számítottam, hogy eltűnik a vonatról, mire visszajövök. A székre terített kabátomból előhúztam a nagy köteg, gurigába gumizott muglipénzt, és távoztam, az étkező kocsi irányába...

In the End

..And it all fell apart..  

káromkodást tartalmazó hozzászólás!

  

Nem figyelem a fickó vetkőző műsorát. Részben azért, mert nem érdekel, ahogy egy másik férfi öltözködik, akár fel akár le. Világéletemben a nőkhöz vonzódtam. Másrészt feltételezem a kabin melege a ludas és egyben a kiváltó ok. A hang azonban így sem kerüli el a figyelmem és azét be kell valljam, fél szemmel a perifériámból lekövetem az idegen mozgását. Kissé tartok tőle, hogy esetleg pálcát ragad, de hát azért leátkozni valakit mert feltett egy ártatlan kérdést -pláne olyat, amit válaszra sem méltattak- az több mint durva. Mondjuk az elmúlt öt év magánya alatt kiestem a rutin adta mindennapokból, és mondhatni másfajta életforma kerített a hatalmába. Se nem könnyű se nem egyszerű a modern korba visszarázódni. Már maga a vonat mint olyan problematikus. Nem maga a gép a gond, hanem a vele járó egyéb kellemetlenségek.
Már maga az emberekkel való kommunikáció is terhes, és meglepő módon ennek ellenére is én vagyok a kezdeményező fél, látványosan minden téren.
Felsejlik bennem Modest mennyire büszke lenne rám, és valahol magamban egy mosoly melege jár át, de mindez az arcomra nem ül ki. Ennyire nem vagyok se jó hangulatban se baráti viszonyban az idegennel. Inkább csak ráemelem égkék pillantásom, míg ő úgy nem dönt talán ennek a hatására, hogy feláll. Ujjai a zár után nyúlnak, kinyitják az ajtót és mire észbe kapok már egyedül is maradtam.
Az idegen a folyosón ácsorog, elnézve az ablakhoz lép s kibámul rajta. Ugyanazt a tájat láthatja, amit én is a túloldalról. A hasamban ott a csiklandós érzés, amit a vonat egyenletesen zakatoló menete diktál és ami erősebbé válik a hirtelen indulás vagy a váratlan fékezés hatására. Kipillantva a lassan aranyszínbe pompázó tájra, tudom, nem lesz könnyű Londonban.
Valahol rettegek kissé és ebben a tiszta, józan pillanatomban elfog az a természetes, már-már normális emberi érzés, ami oly szokatlan. Félni... de nem akárkitől... az esélyes jövőtől és... a jelentől. Kicsit a mosttól és kicsit a többi embertől.
Szusszantok egyet, ahogy újra az idegen felé pillantok. Hűlt helyét találom és egy fanyar mosolyra húzódik a szám szeglete.
Gratulálok Archeron! Gratulálok! Az első próbálkozásod a szocializációra is totál kudarc. A hogyan űzzünk el valakit magunk mellől mestere lehetnék. Athaleán egész sokat és egész jól gyakorolhattam, és a német állampolgárok is mondhatjuk úgy, nem zártak a szívükbe meg annak a csücskébe se. Nem mintha érdekelne ez a férfi, de...
Ösztönösen hajtogatok repülőt a jegyemből. Ha a kalauz idetéved majd talán értékeli az alkotásomat. Ha meg nem, akkor tulajdonképp kár volt ennyit költeni erre az útra. A nyelvem kidugva koncentrálok. Rég nem hajtogattam már, legalább egy hete, mert Modestnél az összes használható keménylap elfogyott. Lea meg a kurva festményei... bah!
A monoton zötyögés nyugalmat árasztva ölel körül és kiélvezem a magányt. Totálisan megfeledkezem mindenről egész addig, mígnem hangosan csapódik az ajtó. A folyosó jellegzetes illata beúszik és pillantásom a férfira téved. Pár pillanatig fel se fogom ki az. Úgy mérem meg, mint akit először látok s hajszál választ el hogy rá ne ripakodjak, mi a francot keres a fülkémben...?
A helyzetét az menti, ahogy belenyúl a kabátzsebébe. A köteg muglipénzt vizslatom és őt, ahogy azzal a markában elindul újra kifelé.
Összevonom a tekintetem. A kíváncsiság ott tombol bennem és nem mellesleg rájövök, hogy egy szál cigit sem szívtam el, mióta eljöttem Dietrichtől.
- Abból tud dohányt venni?
Magam sem értem miért szegezem neki a kérdést. Tudom, hogy igen a válasz, mindössze a kérdésesség abban rejlik lehet-e ezen a vonaton bagót kapni.
- Ha igen, hozzon egy dobozzal nekem. Megadom sarlóban ha megfelel...
Mod egy rakat pénzt hagyott rám, mondván hogy ha visszaszerzem az ingósságaim meg úgy amúgy az életem, akkor majd visszaadom neki. Sosem tartoztam soha senkinek. Ha valamire, hát erre roppant büszke vagyok. Egy percig nézem csak a fickót, majd kitekintek az ablakon. Tudom, hogy nem tesz eleget a kérésemnek. Vérbeli pöcsfejnek tűnik... talán egy lecsúszott színész vagy bárpultos... esetleg aktakukac auror... többet nem nézek ki belőle. Még azt sem, hogy egy magamfajta alakban megbízzon. És valójában talán jól is teszi. Én se tenném a helyében ha a tükörbe nézek. Még jó hogy nem sűrűn bámulom a saját képem... Lea bezzeg annál inkább. Na mindegy.

Mikor átléptem a kabin küszöbét, hiába indultam határozott lendülettel a kantin irányába, a hátam közepébe kaptam a kérdést. Kétségbeesetten kaptam jobbra és balra a tekintetem, hátha valami csoda folytán valaki más is áll rajtam kívül a folyosón, akihez kérdéseket lehet vágni. Lehajtottam a fejem, és az öltönymellényem zsebébe nyúltam. Három darab tekert cigaretta pihent benne, elsőosztályú, török Oriental dohányból sodorva. Lassan megfordultam, és elé tartottam a tenyeremet, benne pedig egy szálat. Vajon jól hallottam, hogy azt mondta, sarlóban megadja? Feszülten bámultam a férfit. Zavarodottnak tűnt. A cigarettát nézte, én pedig őt. Végiggurult egy verejtékcsepp a hajtöveimtől a homlokomon keresztül. A jobb kezemmel behúztam a hátam mögött a kabin ajtaját. A vonat kattogása most olyan elviselhetetlen volt, mint az évszázados állóóráé a szalonban. A folyosón automatikusan felkapcsolódtak a lámpák, odakinn pedig megjelentek az első csillagok. A kabinra egy pillanat alatt ráült a szürkeség. Égetett a pálcám a belső zsebemben. Éreztem a levegőben a feszültség perzselődését. A férfit néztem. Csontig, szövetig bámultam a testébe. Nem úgy viselkedett, mint aki leleplezte volna magát. Nem azért tűnt zavarodottnak, mert elszólta magát a pénzzel kapcsolatban. Valami nem stimmelt vele, de nem tudtam hogy mi.
"Oriental." mondtam száraz, jégcsap hideg hangon. A folyosó, kabinajtó ablakon átszűrődő sárgás, meleg fénye rárajzolta az asztalon papírrepülőként díszelgő menetjegyre az árnyékomat. A táj odakinn elkenődött olajfestménynek látszott, és a vonat úgy ringatott, mintha egy hajó fedélzetén állnék. Hogyha egy utánam szimatoló auror volna... Már rég kihasználta volna az időt a kutakodásra. Lopva az érintetlenül hagyott bőrkabátomra lestem. Ez a fazon meg origamizással töltötte azt az időt, amíg odavoltam.
"Kéri?" toldottam meg kisvártatva, és továbbra is mozdulatlanul tartottam a gyűrött kis dohányterméket. Az addig idegesítő utastársnak titulált személyből, egy szó hatására potenciális veszélyforrás született... És alig egy órája indultunk...

In the End

..And it all fell apart..  

káromkodást tartalmazó hozzászólás!

  

Valójában nem hittem, hogy többnek néz a puszta levegőnél. Valahogy sugárzik belőle az a fajta arrogáns gőg, ami a magamfajta aranyvérűek sajátja, csakhogy én már kis koromtól másféleképp vélekedtem minderről. Nem mondom hogy nem neveltek belém ezt mg azt, de volt ami kirántott abból a milliőből, amibe apán akart belekényszeríteni. Valójában undorodtam attól a sznobságtól, amit a felső tízezer produkál. Legyen az mugli vagy a varázslótársadalom része... szánalmas kizsigerlése és önmaguk arcul köpése. Én nem azért akartam hírnevet szerezni mert az jó vagy még több plecsni és elismerés... én bizonyítani akartam. Nemcsak a világnak, hanem apámnak is, hogy érek valamit. A nevem nélkül. A vagyonom nélkül. Én magam. Egyedül egymagam.
És mivé lett mindez?
Híres lettem, mondhatni, vagy hát híressé válok, amint Londonban megneszelik a létezésem tényét, de addig is leginkább egy két lábon járó hulla vagyok. Aki épp cigit kunyerál.
- Oriental.
A nyers és tömör válaszra bambán pislogok. Mintha a vonat nevét mondta volna, aztán lassan leesik hogy a felém nyújtott dobozra céloz. Nem ismerem ezt a márkát, voltaképp egyet se nagyon. Sose dohányoztam csak sok-sok évvel ezelőtt egyszer-egyszer. Joe pipázott, de azt a tajtékpipát elnyelte a bermuda hullámzása és igazán kár volt érte...
- Kéri?
Nem kerüli el a figyelmem a makrancosság mellett meglapuló türelmetlenség. Úgy tűnik valakinek nagyon sietős dolga van, én pedig csak feltartom. Megszoktam, hogy lassabb vagyok az átlag emberek szemében, tekintve hogy nekem lassabb maga az élet is. A szigeten nem volt hova rohannom, hacsak épp nem az életemért futottam..
Itt a jólét elveszi az emberek agyát. Rohannak jobbra meg balra, de mégis minek? Szívem szerint ráüvöltenék mindenkire, hogy élvezze azt, amije van. Élvezze ki azt a kurva egy szál cigijét de alaposan, mert lehet többet már soha a büdös életbe nem szívhat el...
Tekintetem az összeorigamizott jegyemre téved, amit a másik vizslat. Gondolom furcsállja ezt a nyomorék hobbit, de hát mit tehetnék? Ennyi telik tőlem, a csóri félőrülttől. És még erre is roppant büszke vagyok!
A kezem mozdul, az ujjaim ráfonódnak egy szál cigire, míg a másik leköveti az előző mintáját. Az egyik kezemben lévőt a fülem mögé teszem, míg a másikat a számba dugom és úgy vonok vállat.
- Unatkozom... - közlöm tárgyilagosan, miközben a nyitott ablakhoz lépek. Gondolom hogy nem lehet itt bagózni, de hát első osztály és megfizettem az árát. Ha ezt a furcsa fazont zavarná meg se kínált volna, feltételezem. Ha pedig a kalauz jön... hát bontogassa ki a jegyem és érvényesítse csak...! Foglalja le magát azzal. Én addig nyugodtan elszívom a cigim és ha ez gond, lökjön csak le a járatról... tesz egy szívességet, ha már a sziget nem tette meg.
- Tüze is van?
Pofátlanságom határtalan, de egyszerűen örömöm lelem abban, hogy egy türelmetlen embert kínozhatok a magam csigalassúságával. És nem is idegeskedem. A számban lévő bagó ajkaimmal együtt mozog beszéld közben, míg a bejövő erősebb légáramba a hajam végigsimít a vállamon nyakamon és arcélemen. Már megint hosszú a hajam, a kurvaélet...
- Azt hiszem az is kell hogy elszívhassam...
Eltűnődöm valóban kell-e. Nem merem a pálcám használni, még mindig nem. A mágiám totálisan bekattant és ki kellene vizsgáltatnom, de... francnak van hangulata a Mungóban vagy bármelyik ostoba német ispotályban ücsörögnie. Nem kenyerem ha patkánynak néznek, ezek a szőke németek pedig esküszöm úgy mutogatnának, mint egy vásári majmot...
Dietrich az egyetlen, aki menti a fajtáját. Nem is értem hogy született ide. Szar neki! Szar nekem.  

Egyetlen szál maradt a kezemben... Kissé tűnődve vezettem végig az egyenes, fehér cigarettatesten enyhén lemondó tekintetemet. A számhoz emeltem, és egy Heiditől kapott, vén, fémtartályos öngyútóval meggyújtottam. A férfi gyerekes undokoskodását figyelmen kívül hagyva cselekedtem, és a kisasztalra helyeztem a lángot.
“Tessék.” mondtam gúnyos félvigyorral, és a saroknak támasztottam a vállam, majd keresztbe tettem a lábamat is. Így álltunk ketten az apró kabinban, ő nekem háttal, én pedig vele együtt a távolban elmosódó fényeket bámulva. Vártam, hogy mi fog következni. A csipkézett szélű, kékes színű dohányfüst gomolygó felhői lassacskán ellepték a félsötétbe borult kabint. Szerettem a füstben állni, mert a szaga és az íze miatt szerettem dohányozni is.
“Maga nem német.” kezdtem, csak amolyan félvállról, miközben a kezemben lévő cigarettát az orrom elé tartottam, hogy közelről szemlélhessem, amint az izzó parázs lassankét bekebelezve fölemészti a fehér papírral körbevont barna dohányt, és fekete, szürke hamuvá égeti el.
“És nem is túl udvarias...” folytattam, ezúttal már angolul, továbbra is enyhe gúnnyal. Reméltem, hogy régen használt, berozsdásodott hallásom nem téved az enyhe akcentusával kapcsolatban.
“Persze megértem. Sokat volt egyedül. Az udvariaskodás pedig csak elpazarolt idő, nem?” kérdeztem, miközben végigjárattam rajta a tekintetemet. Semmit nem tudtam erről az alakról, csupán azt, hogy nagyon érdekes, már-már eszelősnek mondható energiák vették körül, és kinézetéből, na meg viselkedéséből (mely talán bárkit felbosszantott volna rajtam kívül) arra véltem következtetni, hogy régen járt a társadalomban... akárcsak én. Az ember valahogy felfedezi a másikban a sorstársiasságot. Persze az is lehet, hogy a hosszú haj, és a szakáll teszi csupán a mugli regények főhőseként elhíresült Robinson Crusoe képmásává, de ez hamarosan kiderülhet, ha válaszol a kérdésemre. Magam sem értettem miért, de a beszélgetéstől való iszonyodásom csillapodni látszott. Igaz, a cigarettázás mindig old valamelyest a feszültségen, hiszen közös nevező lesz két ember között... Ez volt az, ami miatt most másnak láttam, egy bolond embernél. Hirtelen érdekessé vált. Sosem volt az életemben barátom, csak szolgáim, beosztottjaim, embereim akik tőlem függtek... Talán a börtönből való szabadulásom egyúttal a szabadulásom az előző életemtől is...? Miközben ezen agyaltam, automatikusan az alkaromra fontam a tenyeremet. Ha a sötét verem járt a fejemben... a tetoválásom szinte égette a húsomat...

In the End

..And it all fell apart..  

káromkodást tartalmazó hozzászólás!

  

Igazából unatkozom. Sejtettem, hogy Lea nélkül rohadt unalmas út lesz ez, mert hát azt a lányt már csak a jelenlétem is bosszantja. Magam sem értem miért, de mulatságosnak tartom. Voltaképp vágyom arra, hogy idegesítsem, még akkor is ha ezzel néha szembe megyek a sziget-beli önmagammal. Ez a fickó itt előttem savanyú, mint egy jól bekonzervált békanyáktalp. Igaz, legalább cigivel kiszolgált ami már valami, no de ennyi elég? Elég manapság az ismerkedéshez? A beszédhez? Vagy egy több napos vonatúthoz?
Feltételezem nem. Ugyan több évig elszigetelve éltem, de gondolom akad a mai napig kellően sok etikett és kimondatlan szabályrendszer az illemtanban, amit az emberek a sajátjukénak vallanak. Olyan hétköznapi fickók, mint ez is itt. Igaz az öltözéke kissé kirívóbb a szokásosnál, noha meglehet csak a beesett arc adja az érzetet.
Eszembe jut mikor először láttam magam tükörben. Sosem voltam izompacsirta vagy nagy darab, de az egyedüllét és a túlélésért való küzdelem rám nyomta a bélyegét. Aki a tükörben visszaköszönt ismeretlen ember volt. Vékony, nagyon de nagyon vékony ellenben izmos. A szálkás test tele volt sebekkel, horzsolásokkal és persze a tetoválásokkal. Oldalamat végig a fognyom és a saját béna félcelésem nyoma díszítette. A maradékot pedig elvitte a külsőm zilált állapota. Persze Modest kellően sok kaját tömött belém hogy legalább az arcom ne nézzen ki úgy mint egy cseszett dementoré a csuklya alatt, ez még mindig kevésnek bizonyult. És ez a férfi itt előttem, aki elvileg tűzzel is kínál önmagamra emlékeztet... arra a létformámra, de persze kissé máshogy. Én sosem voltam ennyire talpra esett vagy bátor. Sosem mertem volna magamhoz beszélni, mint ahogy ő hozzám. Talán szó nélkül kibírtam volna azt a laza két napot, míg begurulunk egészen Londonba...
- Maga nem német.
A tényszerű megállapítására, mert sehol nem érzem a kérdést a kijelentése mögött, mindössze feljebb szökken a szemöldököm az arcomon. Már magamban gunyoros megjegyzést tennék afelé, hogy csoda hogy feltűnik neki mekkora szar a németem, mikor magától átvált az angolra, megkönnyítve innentől mindent számomra.
- És nem is túl udvarias...
Nem értem, hogy ezt voltaképp sértésnek szánja-e vagy egyszerű ténymegállapítás. Netalántán hangosan gondolkodik? Nem gondoltam, hogy akad rajtam kívül ugyanolyan kettyós, de hát... a sors útjai kifürkészhetetlenek.
Inkább figyelmen kívül hagyom ezt az elejtett intermezzo-t és meggyújtom a cigarettát. A dohányfüsttől hirtelen jött köhöghetnékkel küzdök, ami olyasféle esetre emlékeztet mint egy tinédzser az első slukkja, de ez is az elszokás, azaz a visszaszokás, része...
- A civilizáció csodája...
Köpöm ki a szavakat, mert a tüdőmbe áramló füst jótékonyan bár kissé erősen mar. Nem bánom, még a könnyeket sem a tekintetemben. Valahol jó ez így. Valahol kell ez. Valahol megnyugtat és valahol kikapcsol. Mod ellenezné, de hát ő nincs itt. Csak én vagyok, a vonat, a cigi meg ez a fura fickó...
- Persze megértem. Sokat volt egyedül. Az udvariaskodás pedig csak elpazarolt idő, nem?
Eleinte úgy tűnik, mintha nem is nekem beszélne. Mintha csak nézné a tájat, és ott valakinek felolvasna egy verset vagy valami ostoba könyvet. Lassan éri el csak tudatom kies partját a tényállás... engem kérdez.
- Öhm... - a válasz bizonytalanul nyit, noha a hangom nem remeg. -... honnan tudja, hogy egyedül voltam?
Az hogy egyedül vagyok nem kérdéses. Mondjuk most itt van ő, és egy meg egy az bárhogy nézem is kettő. De a sziget... honnan tudja? A homlokomra nincs ráírva, hogy helló Taiden vagyok, a civilizáció legszéléről jöttem. Talán a zárkózottságot hiszi elszigeteltségnek? Voltaképp akkor nagyon sok ember él rohadt magányosan. És ezek szerint nekik nem kell a bermudákig elmászniuk.
- De mit ér a kultúra az udvariaskodás nélkül?
Bárhogy nézzük is, a visszakérdezésembe bújtatott tényállás helytálló. Az embert az állattól az ösztönök legyőzése különbözteti meg. A mágust a muglitól a varázshasználat. A civilizációt és a kultúrákat pedig az udvariassági és magaviseleti formulák emelik ki. Különben még mindig hordákban élnénk sámánok között....Lehet az egy jobb világ lenne... de ki tujda...

"Megérzés..." motyogtam a kérdésére felelve, miközben a füsttől könnyes szemekbe bámultam, szintén nedves tekintetemmel. A kabin leginkább egy gőzfürdőre hasonlított már, és a fülkeajtón át folyosóról szökő, gyenge, sárgás lámpafény sugarakat, vonalakat, kaptármintákat rajzolt a fehéren gomolygó felhőkbe. Kissé száraz volt a szám, nyelvemet végigvezettem fogaim fehér kerítéspalánkján. Érdekes, milyen fontos dolgokról lehet beszélni egy vadidegennel, akinek még a nevét sem tudtam.
"Kultúra? Civilizáció..." folytattam kisvártatva a mondókáját. Olyan képletes dolgoknak tartottam ezeket. Önalakító dolgoknak. Kíváncsi lennék rá, ha most mindent eltörölnénk a földön, megszűnne a pénz, a kényelem, a történelem... Vajon hány év alatt alkotna az ember új civilizációt, egy vadonatúj kultúrával, amit minden fölé helyez.
"Az a baj velük, hogy azt hiszik, náluk nincs tökéletesebb." toldottam meg egy legyintéssel, és beleszívtam a cigarettámba. Elég kezdetleges gondolat volt, de valahogy nem bírtam mélyebbre mászni most ebben, pedig ezer gondolat cikázott a fejemben, amik valamiért képtelenek voltak szavakká formálódni. Talán a fazon tekintetében volt valami zavaros kíváncsiság... Valami fagyos motoszkálás ami azt éreztette velem, fél szavamból is érti, amit mondani akarok neki.
"Különben, mit értett a sarló alatt?" kérdeztem cselesen, és szavaimmal együtt szökött ki tüdőmből a füst, orromon és számon át. Miért fedte fel saját magát? Egyértelműen felhívta magára a figyelmet, hogy mágus. Egy muglinak valószínűleg fel sem tűnt volna az elszólás... Egy mugli bizonyára valami külföldinek gondolta volna, aki rosszul jegyzett meg egy kifejezést, vagy a saját nyelvéről próbált meg lefordítani egyet, de egy varázslónak nyilvánvaló jelzés. De miért akarna jelezni? Egy varázsló ha muglik közt utazik, valószínűleg azért utazik ott, mert nem kíván a varázsvilág szeme elé kerülni. Amikor elszólta magát, alig észlelhetően reagáltam, talán még sikerül fenntartanom a látszatot, hogy egyszerű honpolgár vagyok, aki csak látni akarja a Brithis Múzeumot... Végülis a muglik azért utaznak, vagy nem? Elemzően fürkésztem a férfit. Szimpatikusabbá vált, mint nappal, a világosban. Talán a sötétség, vagy a füst tette rokonszenvesebbé, nem tudom. De úgy éreztem, van bennünk valami ami egyszer majd közös lesz... Cél? Jövő? Végzet? Három mondat után jócskán korai volna ilyen szavakkal dobálózni, de a megérzéseim nem sokszor hagytak eddig cserben.

In the End

..And it all fell apart..  

káromkodást tartalmazó hozzászólás!

  

Megérzés. Ennyire egyszerű lenne? Ennyire egyértelmű lenne? Tulajdonképp ha normális lennék és tükörbe néznék talán én magam is ezt hinném. Sokkal inkább hasonlítok egy börtöntölteléknek vagy egy szököttfegyencnek, esetleg egy hóbortos különcnek, mondjuk egy művésznek, mint egy szigeten raboskodó, halálosan életunt fazonnak. Mondjuk a megérzés az jó. Sokszor és sokat tud előre vinni egy ember életén. Magam sem vagyok ellene, többnyire. Eltöprengek azon, mennyire jó is ez. Mennyire sokszor használt nekem vagy volt előbbre a magányomban. Tudtam, ó már az elején tudtam, hogy a sziget játszik velem. Teszt volt, oly sok minden, talán még az is, amit sosem sejtettem hogy az lehet. Talán sok mindenről a mai napig nem is tudom... és mégis. Volt egy mozgatórugó, amit nevezhetnek a balgák hitnek de voltaképp színtiszta ösztön volt..
- Az a baj velük, hogy azt hiszik, náluk nincs tökéletesebb.
Nem gondoltam volna, hogy valaha valakitől ennyire őszinte nyers kritikát hallok. Voltaképp nem lep meg, épp olyannyira illik a férfihez a megnyilvánulása mint mondjuk a ruházata... mégis... mégis egyszerűen majdnem megrökönyödöm mindezen. Nem hittem volna hogy bármi képes meglepni, pláne azok után, amiket már átéltem, de ez.. ez felettébb érdekfeszítő.
Tökéletes...
A szó ott visszhangzik tudatom legményén, visszaverődve annak ezer meg egy faláról, jelezvén annak fontosságát. Tökéletes nincs. Tökéletes sosem volt és sosem lesz. Pláne nem egy társadalom ezer és egy féle emberrel. S mi mégis ezekkel a jelzőkkel illetjük, ilyen titulussal látjuk el...!
Magam sem tudom miért de meglepődöm mindezen. Inkább csak a cigarettámba szívok és elnézek az alkonyi fény utolsó sugaraiba. Narancsságra az egész égbolt, olyan élénk fajta, ami szemet gyönyörködtető. Egy festő talán ölne is ezért a látványért, én meg csak lazán, egy kis maró füsttel egyszerűen kiélvezem.
Hosszú csend áll be közénk s már épp kínossá nem válik, mikor szóra nyitnám a szám. Gondolom jobb ha megtöröm, valami egyszerű sallanggal, de helyettem tesz róla a társam, hogy ne úgy legyen. Az a fickó, ki eddig a magasztos némaságba burkolózott. Vicces.
- Különben, mit értett a sarló alatt?
Furcsálló pillantással szakítom el tekintetem a tájról és fordulok felé. Nem értem mi nem nyilvánvalóan világos ezen. Hát mi lenne a sarló?
- Hát úgy. Sarló.
Nyilvánvaló tényként közlöm, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. Mintha csak egy gyereknek magyaráznám, az ég kék. Kék bazdmeg, kék. Mi nem érthető ezen?
Aztán lassan, nagyon lassan csak leesik A meglepettség utat tör, pillantásom elkerekedik, szemeim kékje izgatottan csillan meg...
Hát ő.... nem? Nem az? Ő egy...
- Talán maga... mugli?
Úgy ejtem ki, oly meglepetten a szót, mintha az degradáló lenne, pedig nem tisztem elítélni. Nem akarom megsérteni, eszem ágában sincs, egyszerűen csak most azonosulok a ténnyel, az útitársam lehet simán egy nem mágiahasználó. Modest mellett elkényelmesedtem és a sziget miatt sokszor betompul az agyam. Pedig ő figyelmeztetett, többször is, hogy a vonat közhasználatú.
 Franc megette!
- Én azt hittem... öhm... sajnálom! Nincsen mugli pénzem... vagyis... hogy mondják ezt a maguk nyelvén?
Kínomba beletúrok a hajamba. Ha ő valóban mágiamentes totál kattantnak néz (ami lássuk be nem nehéz) vagy totál idiótának. Azonban valóban fingom sincs mi az ő pénznemük itt Németországban. Nekem csak sarlóm van és három galleonom, azt is Dietrich kölcsönözte nekem. Szerény vagyon az újrakezdésre... még Londonba is. De mint mindig, majd most is lesz valahogy. Mert úgy még sosem volt hogy ne legyen valahogy...