Alapok

jelszó || „A hírnév hűtlen barát”
így ejtsd a nevemet || Viktor Ricsárd(ENG)/Rihárd(GER) Szikört(ENG)/Szikert(GER)
nem || férfi
születési hely, idő || Brandenburg,Brennenburg kastély, Németország, 1964. május 17.
horoszkóp || Bika
kor || 36
vér || félvér
munkahely || -
 

         A múlt



„Lord Sickert!” a magas, kopasz úr ezüsttálcát tartott a jobb kezében, melyen fehér színű kendő csüngött. Egy másik, mogorva arcú, köpcös, középkorú alak pedig a sarokba dőlve szivarozott.
„Albert?” válaszolt egy selymes bariton a szegecselt szélű bőrfotel magas támlájának takarásából.
„Mr. Abberdean megérkezett.” felelt a kopasz házvezető. A szoba közepén álló hatalmas állóóra ütemesen ingázott, kattogásával elviselhetetlenül nyugodtá téve a pillanatok keserves vánszorgását.
„Tegnap éjjel...” krákogott a csendbe a szivarozó alak. Megnyalta papírrá száradt alsóajkát, és hatalmasat sóhajtott, de nem folytatta a mondatot. A bőrfotel támlája mögül vékony füst szállt fel, a hatalmas szalon távoli plafonja felé tartva.
„Sajnálom, Uram...” morogta a köpcös, és lesütötte a szemét, majd pár tétova lépést tett a fotel irányába, végül megfordult, és a kijárat irányába indult.

Egyedül maradtam. A dohos pincehelyiség haldokló gyertyalángjában, a kőre telepedett mohaágyba rajzoltam formákat, arcokat, betűket, melyek nevekké és dátumokká álltak össze, majd a kanóc elérte a viasz fenekét, és halk szisszenéssel szurkot öntött a szoba odvába.
„Kertze! Bitte!” ordítottam, de csupán a visszhang felelt. Felálltam. A csupán rácsokból álló cellaajtóhoz tántorogtam. A folyosó végén egy falra erősített fáklya pislákolt. Ha őr jött, a padlón láttam az egyre hosszabra nyúló árnyékát.
„Hé!” ordítottam ismét, válasz nélkül. A földre rogytam. Egy elvislehetetlen világban, elviselhetetlen kísérteteim között voltam képtelen a halálra, annyi éven keresztül.

„Még maradjon, Abberdean...” kezdte a hang a fotel mögül, mire a köpcös alak megtorpant. Lassan, és nehézkesen álltam fel, és Albertnak, valamint a tétova Abberdeannek továbbra is háttal, a hatalmas ablakhoz léptem. Köd volt. A mélyből dárdákként szúrtak felfelé a fenyőfák sötétzöld gúlái. A fenyvesek csúcsán lépkedve az örökkévalóságig el lehett volna egyensúlyozni, legalábbis akkor, ott, ez az érzés kerülgetett.
„Ott elnyel a végtelen. Ott világok, és lelkek születnek...” kezdtem, és a hófehér végtelenségbe révedtem. „Itt pedig... életet adni? Nem... itt csak a halál... Csak halál, Abberdean. Mily fájdalom.” folytattam szárazon, és feléjük fordultam. Arcom rideg volt, szürke. A köpcös férfi elejtette a szivarját.
„Nem... nem volt mit tenni. Én...” rebegte, én a cigarettámba szívtam. Albert fegyelmezett nyugtalansággal oldalra lépett, az ablakkal szemben levő kandalló irányába. A márványszobrok merev tekintete vádlóan bírálta minden mozdulatomat. Már nem érdekeltek. Már nem vagyok gyerek...
„Tudom.” feleltem nyugodtan, és közelebb léptem. Hideg nyugalommal elnyomtam a cigarettát.
„És Pauline?” kérdeztem halkan. Az óra kattogása válaszolt, Abberdean gondterhelten a fejét rázta.
„Vagy Walter?” folytattam hangosabban, és elindultam a köpcös alak felé.
„Lancel?!” ordítottam a férfi felé. Lépteimmel egyre közelebb kerültem, árnyékom hatalmasra nőtt, valósággal ráborult a sarokba szoruló férfire.
„Csak a halál, Abberdean?” tíz centire az arcától megálltam. A férfi homlokán vastag gyöngyökben verejték gördült.
„S...Sajnálom.” rebegte.

A forró, ragacsos nyirok jéghideg, földszagú párává változott a kezeim között. A kőpadlón kuporogtam. Fogalmam sem volt róla, hány napja, hónapja, éve vagyok ide bezárva. A körmöm hosszúra nőtt, a bőröm kifakult, a hajam a vállaimat verdeste. A halk vízcsöpögés a távolból a szalon órájának ketyegésére emlékeztetett. Szilfából készült, a  19. század legelején. Másfél évszázad alatt hány ezerszer ment körbe a két aranymutató? Soha sem állt meg. Egyszer sem. Összekuporodtam, mint egy gyermek a paplan alatt, aki az anyját várja, hogy fölébressze a rémálomból. Én sosem ismerhettem meg anyámat... én még most is a rémálomban maradtam. A festményeken gyönyörű nőnek tűnt. Karcsú, és elegáns hölgy volt, szőke haja díszes kontyban a fehér kalap alatt volt elrejtve. Azt a képet idéztem fel magamban, amelyik a szalon falán csüngött. Fényűző, fehér ruhában volt, csipke napernyőt tartott a vállára fektetve. Kék szemei akár az ég, olyan tisztasággal, és bárányi szelídséggel figyeltek a vászonról. Az évek során, egyre szomorúbbnak láttam... Talán a lelkiismeretem gyilkos babonája retusálta át a tökéletes, porcelánfehér arcot, egy bánatos, elveszett brandenburgi hercegnő portréjává...


„Hé! Victor! Nem ér! Várj!” kiabált a csenevész, apró termetű fiú egy vágtázó ló hátán. A poros erdei utat egy széles patak szelte keresztül, és a Sickert birtoktól északra, egyetlen hídon lehetett átkelni rajta. Már abban az esetben, ha valaki nem volt elég jó lovas ahhoz, hogy egész egyszerűen átugrasson a víz felett egy keskenyebb szakaszon. A fivéreimmel gyermekként gyakran versenyeztünk a faluig, mely egy szűk völgyben helyezkedett el, a folyón túl. Négyen voltunk testvérek, Lancel volt a legfiatalabb, egyedül ő örökölte anyánk vonásait. Karcsú termete, aranyszínű haja és vékony szája volt. Szemei az ég szilánkjaiként sziporkáztak. Egészen kicsi korában kiderült, hogy kviblinek született. Valóban mindenben anyára hasonlított.
 A kisfiú megállította a lovát, és sírni kezdett. Apró öklöcskéivel szemeinek kristálymedrét dörgölte, mire leszálltam az alattam fújtató állat hátáról, és a folyó túloldaláról kiabáltam.
„Lancel! Ne sírj már, ez csak egy játék!” kiabáltam, közben kezeimmel tölcsért formáltam a szám előtt. A fehér inges kisfiú azonban nem csillapodott.
„De mindig ez van. Én meg egyedül kell átkullogjak a hídon. Walter is mindig ezt csinálja.” zokogott, én pedig tehetetlenül járkáltam a túlparton. Walter volt a második a sorban a nővérünk után. Ő apánk kiköpött mása volt, és még hét éves korában a fejébe vette, hogy auror lesz belőle. Széles vállú, fekete hajú, zömök fiú volt, dióbarna szemekkel, Lancel totális ellentéte. Míg az öcsém gyámoltalan, szende gyerek volt, addig Walter durvának és erőszakosnak bizonyult.
„Na jólvan. Várj meg ott...” sóhajtottam, és tettem egy kört a lovammal, hogy vissza tudjak ugratni arra az oldalra, ahol Lancel üldögélt. A ló nekirugaszkodott, és a levegőt szelve mellső lábával a túloldali part homokjába landolt, majd kitopogta az ugrás utáni maradék lendületet. Letápászkodtam.
„Hogy csinálod?” kérdezte a vállamig érő hétéves fiúcska. Csupán két év volt közöttünk, mégis olykor ötnek is tűnhetett.
„Hát, csak bátorsággal. A ló utána már ugrik magától. Csak engedni kell neki, hogy menjen kicsit a feje után.” magyaráztam mosolyogva, és beletúrtam a fiú hajába.
Kiléptünk a faluig. A helybéliek kedveltek minket, süteményekkel és egyéb édességekkel kedveskedtek, akárhányszor lelátogattunk hozzájuk, hiszen apám sokuknak adott munkát a virágzó brandenburgi birtokon, és mindannyiunkat ismertek, születésünktől fogva.

„Pauline... Walter... Lancel, és Victor.” ismételgettem magam elé, a koromsötétben. Ujjaim között egy apró rézérmét forgattam. Csupán ennyi maradt belőlük.
„A rohadt életbe! A rohadt életbe!” ordítottam hirtelen, és vállal a rácsajtónak ugrottam. A fém felsikított, az ajtó pedig kivágódott. Döbbentem álltam a vasküszöbön. A pincerendszer némán suttogott, csupán a szüntethetlen csepegés, és a halk légmozgás horrorisztikus zenéje vibrált. Mint egy láthatatlan varázsvonalat, hatalmas jelentőséggel léptem át a kiszakadt ajtókeretet. A rácson túli folyosó, egy ismeretlen világ érzetét keltette. Ismertem a szemben lévő köveket jól, rengeteg ideje bámulom őket a haldokló gyertyafényben, de most megérintettem őket. Belefúrtam az ujjaimat az érintetlen mohaágyba. Nevetni kezdtem, és hatalmas betűkkel a mohába írtam: Engedelmükkel, Victor R. Sickert.
Balra indultam, a pislákoló fáklya irányába. Végeláthatatlan, elágazások nélküli, sötét, és elkeserítően ugyanolyan folyosó látványa fogadott. Kezembe vettem a falra erősített lángot, és elindultam. Se egy másik cella... Se egy újabb fáklya... Csak moha, és kő, és kézzel markolható sötétség...

„Az archívum szerint 1900. márciusában született Barnetben, London egyik kerületében.” mondta a szemüveges fiatalember.
„Helyes.” válaszolta a bőrfotelben ülő férfi.
„De... Nem jelölték meg az okiraton, hogy milyen származású...” folytatta a másik.
„Tudom.” felelt kényelmesen, és rágyújtott.
„Valamint... ne vegye rossz néven, Mr. Sickert... de a neve...”
„A Sickert név, nem szerepel az adattárban, csupán 1900. március 6-tól.”
„Nos...” a szemüveges úriember nyelt egyet. A bőrfotelben ülő férfi beleszívott a cigarettájába, és hűvösen a levegőbe fújta a füstöt.
„Az apja... és az anyja...” motyogta a fiatalember
„Árva gyermek voltam.” vágott közbe a dohányzó férfi, és nyugodt mosollyal ismét a cigarettába szívott.

Miután megismerkedett anyánkkal New Yorkban, ismerve a családjának történetét, saját vagyonának felhasználásával megvásárolta a régi birtokot Brandenburgban, és a már Paulinnel várandós anyámmal végül itt telepedett le. Apám csendes, és magának való ember volt, aki mindennél jobban szeretett bennünket. Felsorakoztunk a szalonban. Pauline ekkor már tizennégy éves volt, és harmadik évét tölthette volna a Beauxbatonsban. Vastag, fekete haját összefogva hordta, fehér bőre és kék szemei, élő porcelánbabává tették. Tehetséges boszorkány volt, különösen a gyógyítás foglalkoztatta. Tökéletesen beszélt franciául, németül, spanyolul és oroszul is, az angol mellett. Anyánk halála után azonban apánk akaratának ellenszegülve otthagyta a nagyhírű francia leányiskolát, és felhagyott minden jellegű tanulmányával. Apa mellett akart lenni, akit rettentően megviselt anya elvesztése.
Magas ember volt, faragott, kemény vonásokkal. Mély hangja olyan volt, akár a mennydörgés.
„Egy éve, hogy elveszítettük anyátokat...” szólt. Fekete köntöse egészen a bokájáig leért, fehér selyemsálat tűrt inas nyaka köré. Ujjain gyűrűk sorakoztak, kézfején vastag hegek kacskaringóztak.
„De benneteket... gyermekeim. Nem vehet el tőlem senki, semmi sem.” folytatta, és négy brandenburgi érmét vett elő. Egy aranyszínűt nyomott Pauline kezébe, egy vasszínűt Walteréba, egy ezüstöt kaptam én, és egy fehéraranyat Lancel markába helyezett.
„Ezek az érmék összekötnek benneteket. Mindig tartsátok őket magatoknál, és érezni fogjátok, ha egyikőtök bajba kerülne. Mindazonáltal, felbéreltem a család védelmére, Mr. Benedictus Abberdeant, egy kitűnő szakembert.” az szalon ajtaján belépett Albert, a lakáj, és balján egy középkorú, alacsony férfi, bowler-kalapban, szivarral a szájában.
„Ha bármelyikőtökkel történne valami... én... nem tudom hogyan élném túl.” apánk zokogni kezdett. Körbe fogtuk, és átöleltük.

A levegő hűlni kezdett. A fáklya lángjában láttam amint leheletem dohányfüstként gomolyog a számból. A falak kopár, szürkék voltak, a szél pedig visítva rohant végig a sötét folyosón. Mintha csak szilánkokon lépkednék, úgy vájta fogát a csontig ható hideg meztelen lábamba. Szaladni kezdtem. Kapkodtam a talpam a jeges, csúszós köveken, mikor a folyosó hirtelen véget ért. A fáklya lángjánál alig egy méterre láttam csupán előre, így mikor hirtelen megtorpantam volna, a jeges talajon tovább csúsztam, neki egy fa zsalunak. A korhadt deszkák oly könnyedén engedték át a testemet, mintha vajba ugrottam volna. Az idő megállt egy pillanatra. Súlytalanul lebegtem. A hirtelen fehérség elvakította sötéthez szokott recehártyámat. Kezemből kihullott a fáklya, a levegőben kalimpáltam. Arcomat és testemet ezer és ezer apró tűszúrásként karmolta a szakadó hó, én pedig zuhanni kezdtem.

Alig múlt tíz éves. A hóban térdelt, halálra fagyva.
A tűz lobogott, apámmal sakkoztunk, Pauline a szomszédban zongorázott. Walter a hidegtől kipirosodott arccal állt meg az ajtóban, karjában a halott kisfiút szorítva. Hangtalanul folytak a könnyei. Apa felállt. Szája résnyire tátva, szemei kikerekedtek. Remegő kezét emelte, és ingatag léptekkel közelebb lépett.
„Lancel...?” kérdezte elcsukló hangon. A bátyám lassan bólintott, majd nyüszíteni kezdett. Apám elvette a kezéből az apró holttestet, és térdre rogyott. A kabátjának belső zsebébe egy összehajtogatott levél volt helyezve.

Amit elvettél tőlem, én is elveszem tőled.

„Ha elmentek, a biztos halálba rohantok!” kiáltotta apa, és megragadta Pauline karját. A lány szétsírt szemekkel meredt rá.
„Értsd meg, Pauline... Együtt kell maradnunk!” hörögte, és mindkét vállát átfogta.
„Ereszd el.” szólt Walter keményen. A fiú az ajtóban állt, körülötte négy bőrönd feküdt egymáson.
„Gyere ide, Victor.” szegezte rám a tekintetét.
„Nem. Én apával maradok.” feleltem a lépcsőforduló zugából.
„Ez... nem az apád ez a gazember.” sziszegte Walter, és felemelte a pálcáját.
„Ereszd el a nővéremet!” förmedt apámra, aki engedett. Két kezét füle mellé emelve hátrált.
„Ne menjetek el... kérlek.” nyögdécselte. Walter elindult felém, én pedig rohanni kezdtem. A folyosó végtelennek tűnt. A zöld tapéta és a tölgyfa berakás most hirtelen riasztónak, és komornak hatott. A biztonságot és erőt sugárzó páncélok fenyegetőnek és ellenségesnek látszottak. Fivérem lépteit hallottam magam mögött, én pedig elindultam lefelé, a borospincébe, ahová eddig sosem mertészkedtem. A hatalmas hordók nyirkos ölelésében húztam meg magam, tudtam, itt sosem keresne.
Végül Pauline és Walter elhagyta a kastélyt... Apa és én, ketten maradtunk.

Ez már az? Ez már ott van? Elnyelt a végtelen? Fázom... Úgy fázom...


Három évvel később jött a következő. A Durmstrang büszke diákja voltam, már három éve. Egy éjjel szörnyű álmom volt. Egy toronyszobában állt Walter, kezében egy vastag levéldossziét szorongatott, jobb kezében pedig pálcáját szegezte. Aztán egy fénycsóva elvakított, ő pedig zuhanni kezdett, és elnyelte a mély. Reggelre az ezüstérme beleégett az éjjeliszekrény falapjába. Tudtam hogy baj van. Levelet küldtem apámnak. Fogalmunk sem volt, hogy Walter hol lehet. A torony az álmomból pedig nem volt elég nyom ahhoz, hogy kiderítsük.
Egy héttel később egy összehajtogatott, véres szélű levelet szúrtak egy jégcsappal a kastély ajtajára.

Érzed már, amit én éreztem?

Nem bírtam megmozdulni. Kinyitottam a szemem. Fa mennyezetet láttam. Főtt hús illata terjengett.
„Fölébredt?” kérdezte erősen akcentusos németséggel egy női hang.
Egy ágyon feküdtem, hatalmas állatbőrökkel betakarva. Köhögni kezdtem.
Homályosan láttam csupán, egy szőke lány hajolt fölém, meleg tenyerével megtámasztotta a halántékomat, és meleg teát öntött a számba. Engedelmesen szürcsöltem.
„Igyon csak... jót tesz.” angyalian csengett a hangja. Az első korty után éreztem, hogy pokoli szomjúság gyötör. Mohón nyeltem a gyógyfüvektől illatozó italt, majd elsötétült minden.


Abberdeant láttam. Újra és újra sötét sarkokon súgdolózni. Befordulni kétes alakokkal tömött kocsmákba. Ismét zuhantam. Meleg volt, én nevettem, mikor virágágyba csapódtam. Kacagva ültem fel törökülésben. Pauline a távolból integetett. Visszaintegettem. Aztán a horizont elsötétült. Villámok cikáztak. Fölugrottam, és kalimpálni kezdtem, ordítottam volna, de a torkomon nem jött ki hang. Pauline tovább integetett. Aztán egy arany pénzérme beleesett a csatornarácson keresztül a vízbe. Nyolcvanban, az első háború lezárta előtt egy hivatalos, minisztériumi levél érkezett Pauline haláláról angliában. A nővérem mugli életet élt, egy varázstalan férfivel Romfordban, Kelet Londonban. A jelentésben az állt, hogy halálfalók végeztek velük, a sötét nagyúr parancsára.
A levél alján ceruzával toldották meg az üzenetet.

A bűnösök meglakolnak.

Mikor elvégeztem az iskolát, már csak apám volt számomra. Gyermekkoromban nem értettem, miért fordított hátat neki Walter és Pauline. Nem tudtam miért akarja valaki bántani a családomat. Felnőttként megértettem.
„Mióta... alszom?” kéreztem rekedt hangon, és jobbra fordítottam a fejem.
„Hát megint felébredt? Már aggódtam magáért. Másfél napja.” csilingelt az angyali hang.
„Hogy kerültem ide?” kérdeztem, és nehézkesen feljebb toltam magam az ágyon. Ekkor vettem észre, hogy kötések borítják testem nagyrészét.
„A völgyben találtam magára. Sokkot kapott, és majdnem halálra fagyott. Hogy került oda?”
„Zuhantam...” rebegtem, és megdörzsöltem a szemeimet. Körbenéztem az apró északi kunyhóban.
„Angyalnak kissé csapzott ugyan, de ha maga mondja.” kacagott a leány, és ételt tett elém.
„Elláttam a sérüléseit. Szerencséje hogy én találtam meg. Csaknem minden csontja össze volt zúzva.” folytatta, és levest tömött a számba.
„Ezek szerint maga is...?”
„Boszorkány vagyok, igen.” vágott közbe hirtelen. „Maga pedig egy sötét varázsló.” folytatta teljes nyugalommal.
„Én... én... nem.” ellenkeztem, a következő kanál leves érkezése előtt.
„Mortuus est. Ez áll az alkarján. Úgy tudom az Észak-Német varázslóbörtönökben ezt tetoválják azon fegyencek karjára, akiket a társadalom szemében halottnak tekintenek.” szótlanul bámultam a kék szemekbe. Anyámra emlékeztetett, arról a képről, ami a kandalló felett lógott. A lány mögött lobogott a tűz. Némán nyeltem a falatokat.
„Mit tett?” kérdezte játékosan.
„Öltem.” válaszoltam reszkető hangon.
„Értem.” felelte, és a számba tömte az utolsó falatot.

Kevesen segítették Gellert Grindewaldot. Nem is volt szüksége mecénásokra. Apám mégis az egyik végrehajtóembere volt, egészen a mindent eldöntő párbajig... Sosem kérdeztem. Magamtól jöttem rá. Ezért hagyta el a barneti birtokot, és telepedett le a németországi brandenburgban. Ezért házasodott olyan későn, ráadásul egy mugli születésű, varázstalan nőhöz. Ezért foglalkoztatott annyi muglit, ezért élt ő maga is úgy, mint egy varázstalan nagybirtokos... Az egész csak álca volt. Azonban elkövetett egy hatalmas hibát. Szeretni kezdett...

„Csak a halál, Abberdean?” kérdeztem.
„S... Sajnálom.” rebegte, és hatalmasat lökött rajtam. Felborítottam a fotelt, majd a pálcámhoz kaptam. Abberdean ekkor már támadni készült. Azonnal hárítottam. A szalon bútorai fedezékké és fegyverré váltak.
„Albert tűnjön innen!” ordítottam a halálra rémült lakájnak, aki a tálcát elejtve rohant ki a szobából.
„Mindvégig maga?! Abberdean!” üvöltöttem.
„Az apád mindent elvett tőlem!” válaszolt a férfi, a felé érkező szikrákat hárítva.
„Hiszen Lancel gyermek volt!” kiáltottam, és eleredt a könnyem.
„Mary Rose is.” felelte, és elejtette a pálcáját.
„Ölj meg, Victor.” motyogta térdre zuhanva. Előtte álltam, pálcámat a fejének szegezve.
„Az visszahozná őket? Nem... Te még a halált sem érdemled. Börtönben fogsz megrohadni, Abberdean.”
„Nem fognak elítélni. Én vezetem a nyomozást apád ellen. Minden testvéred halála... olyan bűnözők bűnlajstromában van nyilvántartva, akiket bizonyíték híján nem tudtunk volna kivonni a forgalomból. A minisztérium... a minisztérium nem tud arról, hogy személyesen kötődtem az ügyhöz. Itt, Németországban legalábbis nem.” folytatta. Arca érzéketlen volt, megfáradt, megtört.
„Azt hittem a bosszú, csillapítja a fájdalmam... Közben csak kátrányt öntött a lelkemre. Gyilkos lettem... Gyilkos.” zokogott, és a földre borult. Szótlanul álltam felette.
„És én...? Én miért nem...?” kérdeztem.
„Sajnálom... Victor.” nyöszörögte.
„Engem?! Miért nem öltél meg?!” üvöltöttem, és ruhájánál fogva rángatni kezdtem a férfit.
„Sajnálom...” a férfi hangja elcsuklott. A pálcámat a földre ejtettem. Felrántottam és a falhoz nyomtam. Ordítottam haragomban, és kétségbeesettségemben. A kandallópárkányon fekvő levélbontó kés után kaptam. Minden elsötétült. Elmosódott az üveges tekintetű Abberdean arca. A szám száraz lett, akár a papír. A férfi nyakából, orrából, és szájából lassan bugyborékolni kezdett a forró, ragacsos, rubinszínű folyadék, mely azonnal ellepte fehér inggalérját. Remegő jobb kezével megszorította a bal csuklómat. Fájdalmasan nyögdécselt.
„A szemed...” hörögte. „Olyan mint a fiamé volt...”
Csupán a kétméteres állóóra kattogása maradt. Meredten bámultam a halott férfire. Elfektettem a padlón, mellette térdeltem. Órákig térdeltem. Még akkor is, amikor a minisztérium emberei megérkeztek. Egyedül voltam... Nagyon egyedül.

Három hét elteltével összeszedtem magam. Heidi, a lány aki megtalált a völgyben megborotvált, és levágta a hajamat. Rengeteg ruha maradt rá megboldogult apja után, aki a puszta szerencsének köszönhetően azonos méretű darabokat hordott velem. A lány, sosem ítélkezett. Sosem faggatott tovább a bűnömről. Vonatra szálltam, és hazautaztam a kiürült, lepusztult brandenburgi kastélyba. Ott a rejtett széf tartalmát magamhoz véve, hamis iratokkal elhagytam Németországot, és Angliába utaztam, hogy felkeressem a már fél évszázada üresen hagyott Sickert villát, Barnetban.

         Jellem
 Victor konzervatív arisztokrata családban nevelkedett, így kitűnő oktatást kapott, de nem csupán sokrétű tapasztalatokkal gazdagodott, hanem a fegyelem, a kitartás, a büszkeség és a szigor is élete alaptételeivé váltak. Céljai elérésének érdekében bármit hajlandó volt elkövetni. Anyja korai elvesztése, és a gyermek-, illetve kamaszkorában őt ért sérelmek azonban erősen kihatottak a fiatal fiú személységváltozására. Büszkesége a hiúsággal párosul, a hiúsága pedig sok konfliktus alkalmával agressziót szült. Kissé paranoiás természetű, kételkedő, bizalmatlan jellem, és ezen tulajdonságai, a félelem, támadékony, agresszív emberré alakították. Szintén édesanyja elvesztésének tudható be, az erős, magabiztos nők iránt táplált korai bizalma, ami viszont rossz esetben újabb sérülésre, törésre adhat lehetőséget. Ha valakit azonban egyszer bizalmába fogad, azért tűzbe is képes szaladni. Mivel senkije sincsen, ha valakit talál, az örökre a bizalmasának tekintheti.
Erősség || Bátorság, őszinteség, lojalitás
Gyengeség || Forrófejűség, agresszivitás, makacsság, addiktív személyiség


         Apróságok

mindig || cigaretta, alkohol, utazás, olvasás, lovaglás
soha || bezártság, hideg, hazugság, túlságosan édes dolgok, sötétség
hobbik || leginkább olvas, vagy kimegy lovagolni.
merengő || Legjobb emléke az testvéreivel való játék, legrosszabb amikor megölte Abberdeant.
mumus || láncok
Edevis tükre ||  Beszélni az édesanyjával.
százfűlé-főzet ||  Sárszínű és sós ízű.
Amortentia || Rózsa, eső utáni mező, tenger
titkok || Megszökött a német börtönből.
azt beszélik, hogy... || Victor régies kiejtése és arisztokratikus beszédstílusa miatt sokan azt pletykálják, hogy bizonyára az előző évszázadban született, és titkos varázslat tartja fiatalon.

         A család

apa || Alfred Theodor Sickert (Valódi családneve ismeretlen) 1985-ben, 85 évesen halt meg; származása ismeretlen.
anya || Anna Maria von Hohenzollern, brandenburgi hercegnő; 1966-ban, 30 évesen halt meg; mugli
testvérek ||  Pauline Maria Sickert; 1980-ban, 26 évesen halt meg
Walter Edison Sickert; 1977-ben, 21 évesen halt meg
Lancel Percival Sickert; 1975-ben, 11 évesen halt meg

Családtörténet ||
Apai ágról semmit nem tudni.
Anyai ágon, a család az egykori Német-Római császárokat is adó Hohenzollern dinasztia tagja. A család a mai napig rengeteg élő rokonnal bír, ám a háborúk és a rendszerváltozások eltávolították őket egymástól. Victor egyetlen unokatestvérét sem ismeri (részben ez anyja korai halálának köszönhető, részben pedig annak, hogy a család varázstalan.)


         Külsőségek

magasság || 187cm
testalkat || szikár
szemszín ||sötétzöld
hajszín ||fekete
kinézet || Mozgásán, és beszédén meglátszik, hogy felső arisztokrata körben nevelkedett. Kinézetre azonban inkább halálmadár érzetét kelti. Fekete haja, kissé beesett arca, keskeny szája, rideg, félelemkeltő külsővel ruházza fel. Tekintete szigorú, tekintélyparancsoló. Testét a ruha alatt, és a nyakán is viszonylag jól láthatóan hegek borítják, a bebörtönzése alatti bántalmazástól. Jobb alkarján a Mortuus est tetoválás olvasható, mely a német börtönökben az életfogytik tartó szabadságvesztés pecsétje.  


         Tudás és karrier

pálca típusa || 12”, szil, sárkány-szívizomhúr
(régi pálcája 11,5”, kőris, sárkány-szívizomhúr)
végzettség || Durmstrang Intézet
varázslói ismeretek || A sötét varázslatok kivédése, a párbajozás a legfőbb erénye, mely mellé kitűnő agilitás és fizikai tűrőképesség, magas fájdalomküszöb társul. Az elméleti tárgyak közül leginkább a mugliismeret és a történelemmel, varázslástörténettel kapcsolatos tárgyak iránt mutatott érdeklődést, sosem szárnyalta túl azonban az emberi tűrőképesség határát... Már ami a padban ülős tárgyakat illeti...

avialany || Johnny Depp