+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Felnőtt varázslók
| | | |-+  Elliot O'Mara (Moderátor: Elliot O'Mara)
| | | | |-+  Elcsúszva II.
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] 2 Le Nyomtatás
Szerző Téma: Elcsúszva II.  (Megtekintve 703 alkalommal)

Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2018. 05. 13. - 15:51:08 »
+1

E G Y  H Á Z  R O X M O R T S B A N



1999. április
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2018. 05. 13. - 15:56:26 »
+1

E L C S Ú S Z V A
II.


MATHIAS
1999. április

Éreztem, ahogy megszédülök. Talán csak a friss levegő tartotta bennem a lelket, amiből igyekeztem egyre mélyebben szippantani. Már nem zavart a diákok állandó szövegelése sem és a tömeg sem… olyan volt, mintha víz alól hallgatóztam volna. Egyre mélyebbre süllyedtem a képzeletbeli tóban, mert a hangok egyre összefolytabbak és kuszábbak lett. Az ájulás kerülgetett, a fejem is magától csuklott előre, nem volt erőm felemelni és egyenesen előre nézni, pedig itt álltam egy olyan ügy megoldásának kapujában, ami immáron négy hónapja foglalkoztatott. Annyi minden történt velem, ez az egy eset mégis hosszú ideig húzódott… mintha az élet, amit nekem osztott a sors egyszerűen minden izgalomról elrángatta volna a figyelmemet. Csak az állandó kétségek maradtak, a menekülés bérgyilkosok előle… újra és újra összetörő szív – amit talán tényleg csak Nat tud meggyógyítani.
Még ott csengett a fülemben Mathias utolsó kérdése: „Akarsz róla beszélni?” Mégis miről? Arról, hogy képtelen vagyok boldog lenni? Elfogadni azt, amire vágytam? Talán csak féltem tőle, féltem attól, hogy ez is időszakos, valami olyan, amit erőszakosan rángat ki a sors az ujjaim közül, mikor már görcsösen kapaszkodom Natba. Esmével is így volt és előtte még annyi emberrel… már nem tartottam számon a veszteségeimet… hülyeség lett volna állandóan ezeken meregni. Csak akkor kísértettek, mikor újra megtalált a boldogság. Ezen kívül általában erőt adtak. Olyan hatalmat, amilyen másnak nem volt. Én ugyanis nem csak loptam vagy magamat védtem, mikor vállaltam egy kihívást. A világ ellen harcoltam, mintha leküzdhetném azt a sok szörnyűséget, amit látnom és éreznem kellett. Csakhogy, akármennyire is megerősödtem, a fájdalom ugyanolyan elviselhetetlen volt. Az sosem lett könnyebb.
Ezúttal mégsem ilyesmik bántottak. Az az érzés, ami változást indított el bennem: a nyugalom. Nem csináltam semmit, nem kerestem kincset, nem próbáltam meg kitörni a békéből… Nat kedvéért nem tettem. Tudtam, hogy beleroppanna, ha eltűnnék, ezt mindenféle titkolózás nélkül közölte velem. Pont ezért, ha érdekelt is valami, képtelen voltam elmondani neki. Hogyan is tehettem volna? Egyszer hoztam fel a témát, láttam, ahogy összetöröm már csak a puszta gondolatával is a dolognak. A kalandok, amikre úgy vágytam álmok maradtak és én hagytam, hogy fésüljem a hajam, mint egy babának… hogy öltöztessen és szeretgessen. Undorító vagy O’Mara… – gúnyolódtam magamban és le akartam nyelni a keserűségemet.
Nem… nem jó ötlet beszélni róla… – válaszoltam. Eddigre némiképp összeszedtem magamat. Minden erőmet bevetve – bár még mindig kótyagosan –, fel tudtam emelni a fejem. Egyenesen előre pillantottam a roxmortsi Főutca végébe, ahol újabb épületek sorakoztak. Tudtam, hogy jó felé haradunk. Könnyedén beazonosítottam merre vagyunk pontosan…
Közben persze azt is leszögeztem magamban, hogy ilyen gondolatokat éppen Montrego orrára kötni, nem volt helyes. Nagyon nem… csak kiröhögött volna, ostoba gyereknek titulálna, aki semminek sem örül. Vagy éppen kigúnyolna, mert „babának” tituláltam magamat, akivel Nat úgy játszik, ahogyan csak akar.
Vannak olyan dolgok, amiket jobb, ha… – kezdtem volna folytatni a magyarázkodást, miközben kicsit gyorsabb léptekre váltottam… és ekkor jött a „nagy bumm” – mármint ha finoman akarom kifejezni magamat –, ugyanis valamire, pontosabban valamikre rálépve, egyszerűen elveszítettem az egyensúlyt. Kicsúszott a lábam alól a talaj, én pedig kapálózva borultam fel. Nyekkenve ért földet a hátam a kemény macskaköveken.
Azt a kurva… – nyöszörögtem, ahogy megpróbáltam felülni. Persze ez sem ment, mert még mindig benne volt az éles fájdalom az egész testemben. Ezért csak oldalra fordítottam a fejemet. Így pillantottam meg azt a két banánhéjat, amin minden bizonnyal akkorát taknyoltam, mint annak idején azokon a rothadó salátaleveleken.
Túl öreg vagy már, O’Mara… – gondoltam, ahogy a kevésbé összezúzott karomra támaszkodva, valamennyire felnyomtam magam. Nem vártam Montregotól, hogy felsegítsen. Éppen elég megalázó volt ez a nap. Először is alaposan berúgok egy kevés whiskeytől, aztán meg lehányom éppen „ott”... és még el is csúszok két rohadt banánhéjon. Egyáltalán ki a franc ejt el egyazon helyen többet is ebből?

Naplózva


Mathias Montrego
Griffendél Godrik Akadémia
***


elsőéves sárkánykutató

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2018. 05. 13. - 19:32:27 »
+1

zene: ''Dearest''


’Útvesztő minden út, minden csak visszajut...'




A levegő segít. Segítenie kell. Ezzel nyugtatom magam ahogy elhagyjuk a kocsmát. Igazából eléggé kétségbeesett oldalpillantásokat küldök Elliot felé. Vajon meg tud állni a lábán? Vagy kell a segítségem? Ugyan tántorgása alább hagy nem úgy mint a kocsmában mégsem győz meg arról maradéktalanul hogy minden szuper. Ismerem őt, és amúgy is, vékony alkatú, nyüzüge, még a Nattal való együttélése után is. Nem szedett fel többet három vagy esetleg öt kilónál jóindulattal se. Szóval nem csoda ha két kör ital az erősebb féle ki is üti azon nyomban. Még velem is megesik az ilyen ha nem eszek mondjuk előtte. Olcsó és gazdaságos módja az este végének, és alkalmanként élek is a lehetőséggel. Csakhogy az nem most van. Jelenleg inkább aggódom Elliotért, bár talán hiába. Figyelmem eltereli a vihogó lánycsapat akik felénk mutogatnak. Zavartan pislogok rájuk aztán lassan leesik. A nadrágom... baszki!
- Jó a gatyád, Montrego! Ez az új divat?
Azzal röhögve elvonulnak mellettünk. Cinikusan vihogó fejjel utánzom a szövegüket és realizálom, rohadt gyorsan el kellene tűnnöm az utcáról a részeg O'Marával együtt. Igaz neki a járása egyre magabiztosabbá válik, sőt, még a fejét is felszegi. Ezt jó jelnek veszem és talán hátba is verném a barátomat, mindössze a szavainak súlya tart vissza ettől. Nem jó ötlet beszélni...
Neki fel sem tűnt a vihogó csapat akik már a kocsmába is vannak. Az ajtó csapódásának hangja kísér minket tovább.
Hát ha nem, nem. Nem fogok erőszakoskodni. Nem annyira a világom, semmint képzelik az emberek még akkor sem ha O'Maráról van szó. Mit tehetnék hát? Egyszerűen megrántom a vállam. Félig beleegyező ez félig amolyan nekem mindegy szöveg. Abból is a néma fajta. Voltaképpen megértem. Nekem sem volt Clemról hajlandóságom beszélni annak idején. Szar ez, és nehéz kifejezni magad pláne akkor ha te sem tudod mit is érzel egész konkrétan. Persze a vállrándítást értheti úgy a másik hogy csak azért tettem mert megsértett és talán ennek tudható be az ellenkezéssel egybekötött helyzetmentése mikor... bummm. A csattanásra oldalra pillantok. Már kiáltanék hogy mi az isten mikor körbenézve nem találom sehol sem. Talán pont most lécelt le egy hoppanálással és hagyott itt engem rózsaszín foltos gatyával? De remek!
Azonban a cifra káromkodás egyértelműen egy Elliot biztos pont, így lepillantok az utca kövezett világára ahol a banánmhájak mellett egy bilifejű kínai pihen. Az én bilifejű kínaim.
- Ah, hála Merlinnek! Már  azt hittem részegen hoppanáltál! Tényeg, tudsz te egyáltalán hoppanálni?
Fontos kérdés, pláne ha tudnom kell menekülés közben. Na jó Roxmortsban csak Charisma Belby és népes hiénahadserege elől kell, de leszek én még a Roxforton kívül is előbb-utóbb...
Figyelem ahogy társam morogva majd szitkozódva kaparja össze magát a földön ülve. Kissé elbillentem a fejem és összefűzöm magam előtt a karom.    Türelmetlenül várakozó fejjel nézek hátha feltűnik hogy nincs épp ínyemre a hesszelése.
- Most komolyan elücsörögsz ott holnaputánig?  - forgatom egy sort a szemeimet mielőtt felé nyújtom a kezemet szétbontva így a karomat.
- Na gyere, nem érek én erre rá. Így is mindenki hülyének néz a nadrágom miatt....
Hangomban szelíd dorgálás van, de annál több ösztönzés. Remélem nem hisztizik be és inkább méltóztatik felállni onnan. A kő hideg, csak felfázik és nem akarok a nagy Mr. Foresttől kikapni amiatt mert nem vigyáztam elég jól a selyemfiújára. Nem mellesleg jobban izgat a siker mint a sárga, félig már rothadó banánhéjak elemezgetése.
- Talán nézz inkább mégis lefelé. Célszerűbb ha újra hányni kell meg hát, a banánhéjak sem a barátaid...
Naplózva




Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2018. 05. 14. - 17:49:21 »
+1

E L C S Ú S Z V A
II.


MATHIAS
1999. április

Nyöszörögve próbáltam úrrá lenni a testembe nyilalló fájdalmon. Nem azért, mert annyira összezúztam magamat, bár tény, hogy a hátam és a könyököm kapott rendesen… mégis talán a sebesült lábam szenvedte meg a legjobban a történteket. Még mindig éles, lüktető fájdalommal jelezte az az átkozott, újra és újra vörös színben pompázó heg, hogy bizony ott van. Láthatóan a duplabanáncsúszás sem tartozott a kedvenc szórakozásai közé.
Nehezen nyomtam fel magam ülőpózba és kissé remegve bámultam a banánhéjakat. Hosszú percekig – vagy legalábbis annyinak tűnt – próbáltam elképzelni a pillanatot, ahogy valaki egyszerre két ilyen csúszós csapdát ejt le egymás mellé és beállva az egyik kirakathoz, epekedve várja, hogy valami szerencsétlen kitörje a nyakát. Valamiért magamra emlékeztetett ez a groteszk kis gondolat… szerettem másokat szívatni, de ha éppenséggel én voltam az áldozat, az cseppet sem volt szórakoztató. Sőt egyenesen bosszantó volt, hogy a máskor olyan csinos Elliot egy másodperc alatt mocskos lett, mint valami hajléktalan. Igaz Montrego szótárában valójában nem változhatott a státuszom. Már akkor is annak nézett, mikor először találkoztunk és kétlem, hogy a kastélyomban tett látogatás változtatott volna a véleményén.
Ah, hála Merlinnek! Már azt hittem részegen hoppanáltál! Tényeg, tudsz te egyáltalán hoppanálni?
Megköszörültem a torkomat és megpróbáltam megigazítani ültömben a ruhámat. Merlin szaros gatyájára… – soroltam közben magamban a legismertebb káromkodásokat. Montrego általában hülyének nézett, így ez a kérdés sem zavart meg különösebben. Most is, ahogy felnéztem rá, egy türelmetlen kölyköt láttam, aki már alig várta, hogy megérkezzünk az áhított helyre. Nem volt persze teljesen indoktalan az izgalma, de akkor is bosszantóbb volt, mint egy dühös kertitörpe, aki fejjel rohan az ember lábának, ha nem tetszik valami.
Képzeld, Montrego, tudok hoppanálni és talán jobban is, mint te – vágtam vissza. A hangom kicsit gúnyosabb élt kapott, mint általában. Talán azért, mert szégyenemben a szalag lüktetni kezdett a csuklóm körül és bosszúra szomjazott. Jól esett volna megkeresni a banánzabáló idiótát, aki ideszórta el a szemetét, hogy aztán megetessem vele azt.
Bosszankodva nyúltam Montrego felém nyújtott keze után. Egyetlen mozdulattal rántottam talpra magamat, közben halk sziszegést hallottam. Ahogy súlyomat megérezte még mindig lüktető lábam egy kis remegés futott át a testemen. El bírtam volna viselni a kínt, nem erről van szó… csak ott volt az az emlék, mikor Montrego lázasan, fájdalmaktól gyötörve látott a Szellemszálláson. Nem szerettem gyengének látszani, pláne nem előtte.
Na gyere, nem érek én erre rá. Így is mindenki hülyének néz a nadrágom miatt....
Kihúztam magamat. Igyekeztem fájós lábamba egy kis életet lehelni. Ezért mély levegőt vettem és összeszorítottam a fogaimat egy pillanatra. Éreztem, ahogy állkapcsomban az izmok megfeszülnek. Erős maradok. – koncentráltam teljes erőmből.
Hát szerintem nem a gatyád miatt néznek hülyének. – Válaszoltam egy gúnyos kis vigyor kíséretében.
Lassan indultam el. Sőt Mathias látható izgatottság miatt még gyorsabbra is kapcsolatam a tempót. Talán intettem is neki, hogy kövessen már végre. Már teljesen visszanyertem a józanságomat. Kétlem, hogy a levegő tette volna, habár hatásos volt az az Abszol úton megszokott füstös bűzhöz képest. Valószínűleg az a kurva nagy esés tett még rá egy ébresztő lapáttal.
–  Talán nézz inkább mégis lefelé. Célszerűbb ha újra hányni kell meg hát, a banánhéjak sem a barátaid...
Hosszan fújtam ki a levegőt. Szóval már megint itt tartottunk, egymás állandó bosszantásánál. Nos ez engem egy cseppet sem zavart, általában szórakoztatónak találtam Montrego agyának húzását, most még is arra voltam kíváncsi, vajon mit találunk azon a helyen, ahová a kulcson látott számok vezettek. Talán még egy kis picsogást is láthatok a mindig nagyon komoly és természetesen férfiasan agyon pacsulizott Mathiastól. Alig várom… – vigyorogtam magam elé.
Itt balra, nacikirály – mutattam a következő kereszteződésre.
Lassan fordultam be a régies stílusú utcára. Itt kicsivel nagyobb, ám annál ódivatúbb házak sorakoztak. Hamarosan a Főutca zaja sem volt olyan zavaró, sőt átvette annak helyét a madarak csicsergése. Nem kellett térkép, nem kellett a házszámokat sem figyelnem. Már az utca végéből tudtam: a távol, kék kapu kell nekünk. Éreztem, hogy van ott valami, ami erőteljes lüktetésként dolgozott bennem. Olyan volt, mint egy mágnes. Vonzott magához és én ha szerettem volna sem tudok megállni a lépések közben. Ösztönösen követtem a jeleket, amik egyre erősödtek és csak a kapunál hagytak megállni.
A tenyeremet az öreg, de jól karbantartott falapra helyeztem.
Ez az… – suttogtam és Montregora néztem. – Ismerős a ház?
Naplózva


Mathias Montrego
Griffendél Godrik Akadémia
***


elsőéves sárkánykutató

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2018. 05. 15. - 19:03:42 »
+1

zene: ''Dearest''


’Útvesztő minden út, minden csak visszajut...'




– Képzeld, Montrego, tudok hoppanálni és talán jobban is, mint te!
Aucs! Ez fájt! Nem mintha nem vártam visszaszólást. Egy részeg O'Mara még talán meggondolatlan is, bár ez a megszólalás egészen a józan O'Marákra emlékeztet. Fura. Nála vajon ilyen mikor spicces? Vagy ennyi idő elég volt hogy a mámoros köd tovaszálljon az agyáról? Elég egy kis friss levegő és agyő? Meglepő!
Arcomon végigszalad egy grimasz. Nem méltatom többre a megszólalását. Gyengék ellen nem szeretek szájhősködni és most gyengének tudom be még akkor is, ha nem tudom egész konkrétan eldönteni, hányadán is áll önmagával.
Inkább csak felszólítom hogy jobb lenne tiplizni, mert még egy Belby támadásos lányszakaszt nem vesz be az ittas gyomrom. Még nekem sem.
– Hát szerintem nem a gatyád miatt néznek hülyének.
Prüszkölök egyet, ahogy meghallom a replikázást. Most ez komoly?
- Kezdesz egyre idegesítőbb lenni. Tudod?
Cinikusan pillantok felé, kissé lesajnálóan. Én tényleg próbálok jó fej lenni. Miért kell neki bunkónak lennie? Vajon én is ilyen vagyok részegen? Nem. Az kizárt. Akkor Eric már rég arcon vágott volna legalább háromszor. Vagy ha ő nem, hát a húgom. Elliot O'Mara és a részegsége abszolút bosszantó. Nem mintha a kínai alapjáraton nem lenne mondjuk az, de így... hogy én persze színjózan vagyok... annyira nem vicces. Lehet ha utolérném az állapotát jobban viselném.
Egy sóhajjal pillantok vissza a kocsma irányába, de tudom, nem éri meg ezt az áldozatot a dolog. Inkább elviselem Elliot-ot, viselkedjen bárhogy, csak a véremben zsibongó vágyat csitíthassam előbb... A kaland íze ugyanis ott pezseg bennem és érzem hogy menten szétpattannak az izmaim a tettrekészségtől.
– Itt balra, nacikirály.
- Na jó! Ezt most hagyd abba, vagy tényleg behúzok neked egyet!
A kezem megemelem, miközben a mutató ujjam fenyegetően int felé. Nem áll szándékomban bántani, de ha szükséges egy sallert lekeverek neki, hogy tudja, túlment egy határon. Nem tehetek róla ugyanis hogy van annyira elcseszett hogy előbb lehány aztán kitisztítás helyett ocsmány színvilágba ülteti át a problémát. Szakavatott idióta címet elnyerte, és vele együtt én is, köszönöm szépen. Nem kell fokozni. Igazából alapvetően teszek is erre, egyrészt mert nem tudom megoldani (szégyenszemre a húgom nélkül semmiképp),  másrészt mert fontosabb a kulcs. Az elmém csak ekörül jár és persze a számtalan lehetőség körül.
– Ez az…
A barátom suttogó hangja zökkent ki a további fenyegetőzésből. Mikor a halk motyogása mellett a megtorpanását is lekövetem, tekintetem elvándorol róla a házra. A kék kapuk ismeretlenül virítanak. A mögötte meghúzódó épület alakja sem segít beazonosítani a helyet.
- Ismerős a ház?
Nem pillantok a kínaira, csak az elém táruló látványt bámulok. Közelebb lépek egy tétova lépést, míg barnáim a részletekre fókuszálnak. Agyam próbál dolgozni de semmit nem talál, ami használható lenne. Nem ismerős ez, csöppet sem. A torkomba gombóc szorul mit a csalódottság szül. Hosszú, már-már végtelennek tűnő másodpercek telnek el mire megrázom a fejem. Lemondóan csóválom és nagy nehezen lehatva az út porát és a cipőm orrát bámulva nyögöm ki félig O'Marára sandítva.
- Nem. Egyáltalán nem ismerős.
Hát ennyi. Béna szarházi vagyok, akinek nincs semmi a múltjában, ami segíthetne. Egy rohadt házat nem tudok azonosítani egy nyomorék faluban. Ostobaság azt hinnem sikerülhet bármit is elérnem ebben a mágiával átitatott elcseszett életben. Hogy akarok én levizsgázni? Hogy gondolom hogy képes vagyok egyetemre menni? Miért hiszem azt hogy elérhetek bármit?
Talán a mugli lét jobb lett volna. Elücsörögni a kandalló mellett, vedelni a whisky-t, alkalmanként zongorázni és voltaképp ennyi. Ja talán a tenger bámulását nem említettem, de hát az adott amúgy is. Skye tökéletes lenne erre, B pedig előbb vagy utóbb letenne rólam meg az életem végeláthatatlan átalakításának módszeres próbálkozásáról.
Sóhajtva emelem újra fel a fejem. Lehunyom egy hosszú pillanatra a szemem. Egy kupac sárkányürüléknek illek be. Tök gáz!
- Semmit nem tudok felidézni...
Hangom reszelős és kétségbeesett. Szar ezt beismerni, nem kell sok ész hogy bárki rájöjjön. És csak remélem hogy O'Marába még részegen is szorult annyi empátia hogy nem szenvedtet túl sokat. Vagy... tévedek. És akkor megszívtam.
Naplózva




Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2018. 05. 16. - 18:50:52 »
+1

E L C S Ú S Z V A
II.


MATHIAS
1999. április

A kezemet jó ideig tartottam a kékre mázolt öreg deszkakapun. Hallgattam, ahogy a saját lélegzetem töri csak meg az utca teljes csendjét. Egy-egy madárcsipogás is felcsendült időnként, de közben meg ott lüktetett az izgalom, a várakozás, hogy vajon Montrego mit fog mondani… vagy inkább tényleg betöri az orromat, ahogy korábban ígérte. Talán nem kellett volna gúnyolódnom vele, mielőtt az emlékei egy részét megtaláljuk… mert az az egy dolog biztos volt: a ház meg fogja változtatni az életét. Nem tudom miért és hogyan mondhattam meg ezt ennyire egyértelműen. Csak éreztem, minden porcikám remegett attól az erőtől, ami áradt odabentről. Mintha ez csak egy erősebb mágia lenne, ami – lehunyva a szememet – mindig olyan könnyedén átjárja a testemet. Különös ritmust diktált, amit felvett a szívem és a légzésem. Egyszerre volt megnyugtató és vágykeltő. Meg akartam találni, ami odabent van… és furcsamódon, segíteni akartam.
Kevés dolgot tettem önzetlenül. Természetesen ez sem tartozott azok közé. Nem azért, mert Mathias gazdag volt és éppenséggel bármit kizsarolhattam volna belőle az emlékeiért cserébe. Ez volt az én kitörési lehetőségem abból a kényelemből, amit talán túlzottan is élveztem Nat mellett. Tudtam, hogy ez kell ahhoz, hogy visszanyerjem a régi erőmet. Az írót ugyanis éppen az a lüktetés, az a vadság vonzotta hozzám, ami Reagan megölése előtt a részem volt. Utána pedig, mint valami fáradt lufi, elkezdtem leereszteni. Most pedig itt volt Montrego kis ügye, ami új életet lehelhetett volna belém. Éreztem, ahogy a kezem alatt lüktet az öreg épülethez vezető kapu. Ez volt az én forrásom, az amiből egyetlen korty is elég volt, hogy a régi erőmet érezzem. Már nem fájt, hogy összetörtem magamat a banánhéjakon szánkózva, sőt a gyomrom sem kavargott annyira a hányástól.
Nem. Egyáltalán nem ismerős.
Megleptek Montrego szavai. Kinyitottam a szememet és hátra fordultam. Csupán a tenyerem maradt a kapun. Figyeltem, ahogy összetörten próbál talán pont az emlékei között kutatni. Valahogy megsajnáltam… persze eddig is hasonlóan éreztem. Számtalanszor kívántam, hogy bár ne kéne úgy élnem, hogy emlékezzek a múltamra. Úgy elfelejtettem volna Phillipet vagy az anyám szenvedését. Bármit, ami szörnyűség volt, közöttük a testemen viselt sebhelyek megalázó keletkezését. Mégis ott volt az a furcsa felismerés: ezek nélkül én, nem lennék Elliot O’Mara. De vajon Montrego milye volt az emlékei elvesztése előtt? Jó teszek vele, ha visszarángatom a gondolatait az életébe? Egy aranyvérű családban is annyi szörnyűség lehet az összezáráson és az undorító beltenyészeten kívül.
Biztosan? Ez egy elég jellegzetes kapu – magyaráztam.
Semmit nem tudok felidézni...
Bólintottam lassan egyet, ahogy rám nézett. Az az érzésem volt, hogy szégyelli magát. Ezért odanyúltam érte. Ujjaim lassan kulcsolták át a csuklóját és egyetlen erős rántással magam mellé húztam. Kényszerítettem, hogy tenyerét az enyém mellé tegye és érezze azt a lüktetést, amit én.
Érzed? – kérdeztem. – Van itt valami. – Tettem hozzá és előráncigáltam a pálcámat közben. Az ajtó felé fordítottam és számtalan zárnyitásra alkalmas varázslatot végig próbálgatva sem jutottam semmire. Talán valaki nagyon szerettet volna bezárkózni vagy éppen olyan értékek lehettek odabent, amiktől jobbnak látták távoltartani az Elliotokat.
Megköszörültem a torkomat és tettem hátrébb egy lépést. Jobbnak láttam a mugli módszert, mert ugyan csak egy kerítés, na meg kapu választ el, ismertlen helyre akkor sem célszerű hoppanálni. Most a biztonságos utat akartam járni, elvégre ott volt velem Montrego. Tudom, hogy bírja a veszélyt, már bizonyította, de nem kéne, hogy a Roxfort környékén kapják rajta valamin.
A kőkerítés mentén sétáltam és már is láttam egy kellemes bemélyedést, amibe beillesztve a lábamat könnyedén fellökhetem magam.
Azt hiszem, nincs itthon senki… – magyaráztam és lendületből léptem bele a mélyedésbe, majd egy fájdalmas ugrással a kőkerítés tetején találtam magam. Ott guggolva pillantottam befelé a kertbe. Lényegében ártalmatlannak tűnt, na meg kissé ápolatlannak, mintha egy ideje nem járt volna itt senki sem. Fél siker, ha nem űz el valami bolond banya, amiért betörtünk hozzá… Nevettem el magam.
Na igen, ide felesleges lett volna bekopogni – mondtam és visszafordultam Montrego fel. – Gyere! – Parancsoltam és már be is ugrottam a kerítés túloldalára.
Naplózva


Mathias Montrego
Griffendél Godrik Akadémia
***


elsőéves sárkánykutató

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2018. 05. 24. - 16:36:09 »
+1

zene: ''Dearest''


’Útvesztő minden út, minden csak visszajut...'




Nem mondom, bennem volt a félsz ahogy Elliot a kaput taperolta. Nem mintha azt vártam volna hogy valaki kiugrik és 'csiribúcsiribá'-t kiáltva halálra rémiszt (akkor már egy Avaka Kedavra pálca nélkül hatásosabb!) , de nem tanácsos egy varázsló házát ilyen könnyelműen megkörnyékezni. És még ő a tolvaj! Igazán tudhatná! Rend szerint az ilyen házak mind meg vannak bűvölve hogy az illetéktelenek ne tudjanak belépni. Csodálattal figyelem ahogy O'Mara ész nélkül csinál mindent, és betudom ezt az alkohol számlájának. Ahogy a csalódottságomra hátat fordít és bámulni kezd duplán hasznos hogy inkább a cipőm orra válik érdekessé. Elég szánalmas ez így is, mit kell még fokozni?
– Biztosan? Ez egy elég jellegzetes kapu.
Jellegzetes.
A szó keserédesen csüng a levegőben. Olyan, mintha gunyorosan kacagna felém. Egyszerre hirdeti saját gyengeségem és mérhetetlen szégyenem. Ha valakinek nincs múltja lehet egyáltalán jövője? Tudom, számtalan ember adná oda a sötét foltokat amik a múltját tarkítják, hogy feledés homálya eméssze. Én pedig három kézzel kapálózok azóta, hogy rádöbbentem, fogalmam sincs ki is vagyok.
– Érzed? Van itt valami.
Már épp az önsajnálat legnagyobb bugyrainak egyikében készülnék besüppedni mikor a kérdés kiránt a saját lelki mocsaramból. Meglepve szegem fel a fejem és fókuszálom be a társamat. Érdeklődve figyelem, ahogy előkapja a pálcáját és egy döbbent pillanatig nem fogom fel. Mit érez? Mi van itt? Mi lehetne itt? Minek kellene itt lennie egyáltalán?
Aztán szép lassan leesik hogy ő abban reménykedik hogy megoldást talál a bajomra. Na de valóban akad rá megoldás? Eddig messzire sodort tévképzetnek tűnt, olyan álomnak, amiket a gyerekek mesélnek be maguknak. Mára azért a szívem még remél, de az eszem rend szerint lehurrogja. Épp most is az eszem kerekedik felül és a csalódottsággal vegyes cinizmussal figyelem, ahogy Elliot közli, úgysincs itt senki. A ház egész impozáns és szinte holtbiztos vagyok benne hogy nem hagyták őrizetlenül így elképedt fejjel és majdnem leeső állal figyelem, ahogy barátom ostoba felelőtlenséggel mászni kezd a kerítésen hogy aztán a végén eltűnjön.
- Merlin szaros gatyájára!
Hogy csak gondolom vagy ki is mondom?Magam sem tudom. Mindössze az biztos hogy Elliot rohadtul pórul fog járni. Már az fura volt hogy eltűnt a kertben és nem rúgta ki valami beépített háztájőrző bűbáj. Vagy eszméletlen amatőrök az itt lakók vagy kurva nagy szarba van mert odabent esélyesen hatványozottan durva igék várhatják. Csak remélem hogy nem egy futórózsa szabadul rá, ami még talán mérges is. Egy részeg Elliottól megválni nem épp mérhetetlen öröm számomra, arról már nem is beszélve hogy Nathaniel Forest élve kicsinál ha az ágymelegítőjét kilyuggatja (pechemre) valami gaz. Érzem hogy jobban kellett volna figyelnem Lancaster óráin, de hát ki a doxyrágta búsfenét érdekelt mondjuk az Ördöghurok?
Enyhe pánikkal dobogó szívvel veselkedem neki magam is a kőfalnak és mikor a tetejére érek bepislogok. Látom Elliot feje búbját és ahogy feljebb tornázom magam a szépen ápolt kertet is. Meg a kínai lábára tekeredő gyökeret, ami a földből jön elő.
- Bassza meg! - káromkodom és szuszogva igyekszem bemászni. - Vigyázz! A lába....
Végig sem tudom mondani, mert durrr..... hangos csattanással repülök majd élek földet a macskaköves utcán. Kissé távolabb attól a ponttól ahol eddig álldogáltam.
- Aúúh! - nyögöm mérgesen, mint egy kisgyerek, aki nem kapta meg a várt ajándékát, dacosan. Kínkeservvel és fájdalomtól nyögve szenvedem fel magam ülő pozícióba. A kőfal barna vonulata előttem virít. Ott vannak a rések is, ahol Elliot megvetve a lábát feltornázta magát. Nem kell sok ész kitalálni, ami neki ment nekem nem fog. Valószínű egy emberre van optimalizálva az átjutás. Remek.
Sejtem a tényállást. A gyökerek valószínű lebénítják sőt, ha nem sietek meg is fojtják. Szép kis kilátások. Esélyesen bűbájjal nem fog sokra jutni. A pánik most már még inkább felemészt. Mit kell tennem? Mit tudok tenni?
Az ajtó!
Két pillanat alatt előtte termek és az összes létező ráolvasást kipróbálom. Eredménytelen. Túl sok idő lenne segítséget kérni a kastélyból vagy a faluból. Amúgy is szabályt szegünk és ha bárki megtudja ülhetünk a Minisztérium kihallgató szobájában. Betörni még egy elhagyatott házba sem ildomos.
-A fene... Elliot! - csapok ökölbe szorított kézzel az ajtóra. Szemem lehunyom és lázasan agyalok.. mit tehetnék, mit? - Jól vagy?
Semmi válasz. Valószínű már vagy megölte vagy lefogta a száját is.
- Baszki! - idegesen túrok a hajamba. - Baszki, baszki! Valahogy csak ki lehet nyitni!
Ordítom a kilincsnek ami alatt a kulcslyuk díszeleg....
Zár meg a nyitja. Mi a nyitja? Mi nyit téged? Mi kell neked? MI?
Aztán lassan lepereg előttem az egész addigi hadakozásom és rádöbbenek hogy a válasz rohadt egyszerű. A kulcs. A kezem ösztönösen mozdul és siklik be a zsebembe. Az ujjaim ráfonódnak a hideg fémre és egy életem-egy halálom alapon a zárba próbálom. Nyelek egy hangosat ahogy elfordítom és mikor kattan a véremben őrülten száguldozó adrenalinlökettel lépek be. Remélem még életben találom a barátomat. Bárhogy is a tölgyfa pálcámmal biztos jó pár igét elsütök hogy megmentsem ha kell...
Naplózva




Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2018. 05. 25. - 19:51:48 »
+1

E L C S Ú S Z V A
II.


MATHIAS
1999. április

A talpam puhán ért földet, hiszen nem ugrottam le magasról. Nem néztem körbe túl alaposan, éppen csak végig futtattam tekintetem a kerten. Ápoltnak tűnt a maga vidékies módján, hiszen volt ott mindenféle növény, mágikus és egyszerű mezei típusok, amik a legtöbb mugli ház mellett is megtalálhatók. Engem nem ez része érdekelt. Lehunytam egy pillanatra a szememet, kizártam Montrego szöszömötölését a fal mögött – remélve, hogy őkelme esetleg megpróbál már végre felmászni rajta – és hagytam, hogy a vibrálás, amit már a kapu előtt állva is éreztem, újra átjárja a testem. Volt ott valami, ami nem a ház védelmét szolgálta… valami, ami szinte karon ragadott és egy lépést húzott előre.
Bassza meg! – Hallottam meg Montrego újabb káromkodását a hátam mögött.
Na, nem mintha zavart volna, egyszerűen csak a koncentrációmnak nem tett jót a dolog. Éreztem még a vibrálását, de a szemeim kinyíltak. Magam előtt láttam a házat ismét, a kertet a színes növényekkel. Itt kell lennie annak, amit keresel… – suttogta a hang a fülembe. Az izgalom egyre erősebben tombolt bennem. A szívem heves ritmust járt, szinte egyet a csuklómra szoruló szalaggal, ami még egy lépésre ösztönzött. Ám még mielőtt ezt újra megtehettem volna Montrego magyarázása, majd kiáltása és puffanása zavart meg.
Ijedten fordultam hátra, de addigra már ő nem volt ott. Éppen csak a szemem sarkából láttam az amúgy feltehetően baromi vicces jelenetet. Közelebb akartam lépni a kőfalhoz, hogy legalább azt megkérdezzem jól van-e, de ehelyett egy rohadt nagyot estem előre. A karomban azonnal megéreztem a fájdalmat, hiszen azzal fogtam fel ösztönösen is az esést. A bordáim mind két oldalon hasogattak. Éreztem, ahogy vagy ezer horzsolástól ég a bőröm a ruha alatt.
A kurva élet… – nyögtem.
Persze próbáltam előre mászni, de akkor, mintha valami rám szorított volna. Ezúttal már nem csak a bokámon, hanem a derekam környékén is. Innentől tudtam, hogy nem fogok felkelni egy könnyen. Óvatosan fordultam hátra, nem hergelve a csapdát, amibe szerencsétlen módon beleestem. Valami indás növény volt, de egészen biztosan nem Ördöghurok, mert az ilyen világos helyen nem maradt volna meg egykönnyen. Mérges csápfűnek sem néztem volna… inkább valami hibridnek, ami csakis a jöttmentek megfojtására szolgált. Hallottam kintről valami zajt és kínomban felnevettem.
Egy Montrego allergiás ház… – állapítottam meg halkan.
Szándékosan nem tettem hirtelen mozdulatot, sőt még a légzésemet is megpróbáltam lenyugtatni. Csakhogy a szívem annyira dobogott, hogy az egész testem beleremgett. A csuklómon jóformán örömtáncot járt a szalag, mintha azt várná, mikor fojt meg az a növény. Hátra fordultam és a pálcám segítségével megpróbáltam kiszabadítani a lábamat. Elsőre úgy tűnt, hogy sikerült, még fel is pattantam. Azonban mire örömködve üvöltöztem volna kifelé a kerítésen túlra, újra felfutott a lábamon. Ezúttal erősebben, fájdalmasan szorította meg a sérült combomat. Nem kiáltottam fel, csak sziszegve előre görnyedtem. A francba, O’Mara! – korholtam magam, a növény lábamról a karomra siklott. Ott is erősen szorongatni kezdett. Hihetetlen gyorsan siklott a vállaim, majd a nyakam felé.
Baszki! Baszki, baszki! Valahogy csak ki lehet nyitni!
Hallottam, ahogy Montrego a kerítés előtt ordibál valahol - amiből legalább azt megtudtam, hogy a száját nem ütötte meg landolás közben... feltehetően ennek a Roxfort lányszekciója nagyon örült volna. Őszintén azt kívántam, hogy toljon már le egy elcseszett Bombardat és húzzunk innen vagy legalább törjünk be a házba, mielőtt megfojt a növény. Finoman kúszott az inga a nyakamra. Éreztem, hogy egy szorosabban feszül a mellkasomra is, szinte várva a tökéletes pillantott az összeroppantásomra. Gondolkodj, Elliot, bassza meg! Gondolkodj! – üvöltözött bennem egy kis hang és ez nem a kegyetlen volt, amelyik minden hülyeségbe belehajszolt. Ez nagyon is életben akart maradni. A ház, mintha nem is engem hívott volna magához, hanem az abból semmit sem érzékelő Mathiast. Az ő kincsét rejtette, én csak egy nyomkereső kopó voltam, aki megmutatta neki, merre induljon el és aki elkapta a már levadászott áldozatot. Mathiasnak csak el kellett vennie, ahhoz pedig nem volt más lehetőség, mint bejutni a házba.
Az a kibaszott kulcs, Montrego! Próbáld a kulcsot! – üvöltöttem ki, de a végén elcsuklott a hangom. A légszomj olyan erővel csapott le rám, hogy már képtelenség lett volna újabb, értelmes mondatot kipréselni magamról.
Naplózva


Mathias Montrego
Griffendél Godrik Akadémia
***


elsőéves sárkánykutató

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2018. 05. 27. - 11:13:17 »
+1

zene: ''Dearest''


’Útvesztő minden út, minden csak visszajut...'




Sosem gondoltam volna hogy aggódni fogok Elliot O'Maráért. Azt meg pláne nem sejtettem, hogy ennyire. Ahogy a kert látványa beúszik a szemem elé csak azt figyelem hol is lehet ő. Nagyjában betájolom magam és nem is kell csalódnom. A tolvaj ugyanott leledzik mint akkor, mikor a kőkerítés kipenderített a birtokról. Most már hanyatt vágódva leszíjazva tartják rabigában az indák. Nem, nem kellemes értelemben, hanem fojtogatva. A pánik nem halványul bennem, sőt. Emelem a pálcám hogy az ismeretlen eredetű indás növényt semlegesíthessem, ami totálisan körbefonta Elliotot. A keze a lábai mind a talajhoz szíjazott és arcára is rákúszott már a növény egy frissebb, zsengébb kacsa.
- Remélem nem teszek kárt semmi fontos részedben! Bom...
Azonban mielőtt a taroló átkot kimondhatnám a növény hangos vinnyogást hallat és magától kezd lekúszni áldozatáról. Ez a fordulat meglep. Azt hittem erőnek erejével kell lefejtenem majd óla hogy ne Elliot legyen a vacsorája. Ehhez képest önként visszavonul? A ki nem mondott átkomtól?
Kizárt hogy ennyire félelmetes lennék. Tény hogy az egóm nagyban hizlalná a feltételezés de ostobaság messze áll tőlem. Az ajtó felé pillantok majd a kulcsra. Rájövök hogy vele valószínűleg semlegesítettem az illetéktelek ellen szóló bűbájt.
- Jól vagy?
Leguggolok barátom mellé mikor a növény már a derekáról is visszavonulót fúj ő pedig krákogva felül.
- Még épp időben...
Vigyorogok megkönnyebbülten.
- Csúnya vég lett volna, pláne ittasan... - cukkolom, mert ez a legkönnyebb módja levezetni a stresszt. Nem akarom megsérteni, végtére is barátok vagyunk. Ennyi meg belefér, nem? Eric kapcsán még több is, de O'Marával nem olyan régi az ismeretségünk hogy annyira pontosan jól tudjam milyen szinten is áll a kapcsolatunk. - Na meg amúgy is, kár lenne érted...
Beleborzolok a hajába, mint egy apuka a rendetlen csemetéjének fejébe ha épp szelíd szigorral neveli. Aztán persze a kezem nyújtom és ha hagyja segítek két lábra állnia egyetlen gyors és könnyed mozdulattal.
- Azt hiszem nem szeretik itt a hívatlan vendégeket.
Közlöm szakavatott bölcsességgel, mintha nem egy rohadtul nyilvánvaló tényt mondtam volna. - Kíváncsi vagyok ki lakik itt. És miért ide vezetett a kulcsom...
Nem foglalkozom Elliottal vagy a szöszmötölésével. Figyelmem a ház vonja magára. Impozáns épület kellően álmosan ásító. Esténként valószínű kissé félelmetesnek hat tekintélyt parancsoló megjelenése miatt de valójában esélyesen kényelmes és praktikus. Meglehet talán barátságos is.
A nagy fekete kétszárnyú ajtón aranyozott díszes kilincs foglal helyet. Kopogtatót kár használni úgysem nyit senki ajtót. Ahogy elé lépek érzem már amit Elliot mondott. Van itt valami. Valami, ami hív. Csalogat. Magához szólít. Magam sem tudom mi az és miért, de érzem hogy jó helyen vagyok. HA hónapok óta tartó kínkeserves, eredménytelen keresgélés után végre... most... esélyem nyílik. Olyan féktelen öröm járja át a szívem hogy képtelen lennék szavakba önteni. Lelkesen emelem a kezem az ajtóhoz és ujjaim pár milliméterre eljátszanak az ajtólap megérintése előtt. Eltűnődöm, helyes-e? Akarom-e? De persze mindre igen a válasz. Kissé remegő kézzel érintem meg az ajtót.
- Szerinted hogy nyílik?
Kérdezem hátra sem pillantva mert tudom, a kincskereső valahol ott sertepertél körülöttem. Őt legalább ugyanennyire vonzza a kincs és a siker reménye, mint engem.
- Rosier... - hangom halk suttogás ahogy kiejtem a nevet. A kilincs fölött ott díszeleg a cirádás betű. - Az nem egy család?
Mintha Blaire említette volna már, de hát soha senkit nem jegyeztem meg igazán. Malfoyt is egyedül azért mert az iskolában a fancsali képét nehezen tudtam kikerülni.
- Én... - elcsuklik a hangom. Nem tudom mit mondjak és azt is hogyan. Mondjam ki hogy félek bemenni? Hogy nem tudom hogy kell? Itt nincs kulcslyuk, és egy Alohomora sem valószínű hogy segít rajtunk. Ide valami komplexebb kell, több kell. És félek, ehhez kevés vagyok. De vajon Elliot elég-e?  
Naplózva




Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2018. 05. 29. - 19:03:37 »
+1

E L C S Ú S Z V A
II.


MATHIAS
1999. április

Összeszorítottam a szemeimet a növény szorítása alatt. Nem akartam a szemtanúja lenni annak, ahogy Montrego megpróbálja összezúzni egy bénácska támadással az egész testemet –, mert hát a „Bom…” kezdetű mondatrész igencsak erre utalt… na meg a részeim sérülése is. Merlin szaros szakálla… basszus… a kurva élet. Csak a káromkodásra futotta tőlem. A lélegzetem nyilván elakadt volna, ha még megtöltötte volna a tüdőmet a kellemes levegő. Így hát, gúsba követe, fuldokolva vártam, melyik részemet szaggatja szét Montrego varázslata… ez mégsem nem következett be. Már csak annyit fogtam fel, hogy be sem fejezve a szövegelés veszélyesebb szakaszát, enged a növény. Már nem szorította úgy a torkomat. Az arcomat cirógató zsenge vége pedig, végig simítva újra a bőrömön, távozik.
Sóhajtva vettem tudomásul, hogy a „részeim” sérülése nélkül úsztam meg a dolgot. Egy pillanatra végig néztem a testemen, még mindig ott volt a tagjaimban az a szorongató fájdalom. Mellkasom kiszabadulva, hörögve követelte a friss levegőt. Remegve ültem fel, előre hajtottam kicsit a fejemet. Éreztem a fájdalmat a combomban, most is hevesen lüktetett. Ebből persze tudhattam, hogy nem vagyok annyira részeg, mint ahogy Montrego gondolja. Akkor a fájdalom semmisé vált volna a mámor kellemes cirógatás alatt.
Remekül vagyok, mint aki most kelt a délutáni szundiból… – hörögtem magam elé.
Összeszorítottam a szemeimet, ahogy finoman végig simítottam fájó combomon. Helyre kellett állnia még a zakatoló szívverésemnek, a hörgő, kapkodó légzésemnek. Erős akartam lenni, ismét zavart a gyengeség és az, hogy egy gaz fojtott majdnem meg. Lehetne ennél szánalmasabb halála az embernek? Kapard össze magad, O’Mara… – gúnyoltam magamat. Közben persze a ház felé néztem, tudva, hogy nincs messze a célunk. Éreztem még mindig azt a valamit, ami lüktetett, szinte értünk nyúlt… és vezette a lábainkat idáig.
Közben megéreztem Montrego ujjait a tincseim között. Egy pillanatra meglepett az érintés, hiszen utált mindenféle formában a közelemben lenni, a testemhez érni… talán azért, mert felzaklatta a közös éjszakánk – nem, mintha nem ő dugott volna a saját ágyába.
Azt hiszem nem szeretik itt a hívatlan vendégeket. – Felém nyújtotta közben a kezét, én azonban egy pillanatig elgondolkodtam, megszorítsam-e. Nem akartam még egy embertől megkapni: „nélkülem a földön fetrengnél.” Persze Phillip hozzá tette volna, hogy a saját véremben. Biztosan élvezte volna, ha ezt is a képembe dörgölheti sok ezer hibám mellett. Nem vagyok tökéletes, nem vagyok Rowle a szemében… habár ott forr a véremben minden, ami valójában ő, csak túl vak kinyitni hozzá a szemét. Tudhatta volna, hogy én évek óta menekültem az elől, amit magamban láttam… ami valójában ő maga.
Megráztam a fejemet. Elég! Nem kell ide Phillip… – határoztam el magamat és könnyedén kapaszkodtam meg Montrego ujjaiba. Hagytam, hogy talpra állítson, aztán – ahogyan immáron ő is – ismét a ház felé néztem. Közelebb léptem közvetlenül Montrego mellett az ajtóhoz. A tekintetem végig futtattam a díszes, már-már giccsesbe hajló kilincsen. Megdobbant a szívem, legszívesebben leszereltem volna és a kincsesládámba rejtettem volna. Csakhogy ez most nem rólam szólt, hanem valakiről, akit különös módon –a néha bunkó viselkedése ellenére is – barátomnak nevezek. Ezért tettem hátrébb egy lépést. A válla mellett tekintettem csupán a kétszárnyú ajtóra.
Hát… több féle képpen is nyílhat… – mondtam. – Kétlem, hogy valami egyszerű bűbájjal kezelték volna.
A tekintetem a névtáblára tévedt, pontosan azzal egy időben, hogy Montrego kimondta a Rosier család nevét. Én is hallottam róluk, mert ki ne tudná kik azok? Aranyvér, magasan hordott orr és a többi szokványos helyzet. Ennél több közöm nem volt hozzájuk, de valahogy megnyugtatott a tudat, hogy ennek a helynek nem a Rowle család a tulajdonosa. Jó lett volna tőlük a lehető legnagyobb távolságot tartani.
Egy család. Valami aranyvérű banda. – Megrántottam a vállamat. – Na, nyissuk ki!
Azt láttam, hogy Montrego nem olyan magabiztos a bejutás kapcsán. Én azonban már nagyon szerettem volna odabent lenni, mielőtt megtámad egy újabb fojtogatós növény. Natnak kicsit nehéz lenne elmagyarázni mi is történt velem, elvégre arról sem tudom, hogy megtettem a „séróbárónak” ezt a kis szívességet.
Megköszörültem a torkomat és megfogtam Montrego karját. Őt is a magammal rángatva tettem hátrafelé két jó nagy lépést. Ideje bevetni magad, O’Mara… – gondoltam és előre nyújtottam a pálcámat szorongató kezemet.
Jobb lenne, ha most beállnál a hátam mögé…
Nem tudom, mennyire érdekelte ez a kis javaslat, de azt hiszem egy erősebb Bombarda azért jár annyi törmelékkel, hogy az veszélyes legyen. Minden koncentrációmat bevetve lendítettem a pálcámat: – Bombarda maxima!


Naplózva


Mathias Montrego
Griffendél Godrik Akadémia
***


elsőéves sárkánykutató

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2018. 05. 31. - 21:01:44 »
+1

zene: ''Dearest''


’Útvesztő minden út, minden csak visszajut...'




– Remekül vagyok, mint aki most kelt a délutáni szundiból…
Esküszöm még meggyőző is lenne a szövegelése ha nem épp krákogva adná elő. Nevetséges, de megsajnálom. A torkomba fellép a fojtogató gombóc és szinte lehetetlennek érzem elűzni. Eléggé ledöbbentő a tény hogy valószínűleg ez nem a veszély elmúlta miatti sokk, hanem... az aggódás jele lenne? Valóban? Miért nem Nat Forest az, aki itt pánikol és kap rohamot helyettem? Talán a hála miatt érzem ezt, amit O'Mara generált. Ő volt az egyetlen, aki nem mondott le a kulcsról és vele együtt rólam. Lássuk be, még a saját húgom is a fejemhez vágta; vágyálmokat kergetek. Jobb lenne elszakadnom. Jobb lenne elfelejtem. Jobb lenne újrakezdenem. És már én magam is lassanként elhittem. Lassan feladtam.
Ez a kicsi kínai mégis kitartóan lelkesedett. Ez a kicsi kínai, bár rohadt bosszantó egy személyiség, felpiszkált és nem hagyott. Megfejtette azt, amit egyetlen mágus sem volt képes és talán normális ha a cél kapujában érzem, hogy nem épp helyes sőt, egyenesen abszurd hogy elbukjon. Mert ha ő elbukik én magam is kudarcot vallok.
Igen, talán életemben először meg akarom osztani a sikert. Mégpedig vele. Ő ugyanis ugyanúgy hozzátett még talán többet is. Én mégis mit tettem? Hagytam hogy nála legyen a kulcs... és kb ennyi volt a segédkezésem.
Ami elbizonytalanít az az, ahogy megrázza a fejét. Nem kell a segítségem? Miért?
Felötlik bennem hogy talán túlontúl alantasnak tartja vagy csak fél hogy bárki meglát minket. Már épp visszahúznám a kezem mikor mégis csak megérzem a tenyerét és a csuklóm köré fonódó ujjait. Erős rántással segítek egyenesbe jönni miközben én magam is felállok. Néma percig csak fürkészem őt, aztán akad fontosabb is, hisz... ott az ajtó és vele együtt a bejutás lehetősége.
Nem tudom mit is kellene egész pontosan tennem. Kissé feszengek, mert hát utálom ha bukok a dolgokon. A vizsgák kudarcát is nehezen viselem, ha pedig illegális lakásbetörésen kapnak, pláne Roxmorts majdhogynem kellős közepén, tutira nem lesz elég az a pontlevonósdi...
– Hát… több féle képen is nyílhat… Kétlem, hogy valami egyszerű bűbájjal kezelték volna.
Fanyar mosolyt villantok az összegzésre.
- Na ja, valahogy sejtettem hogy egy szimpla Alohomora nem fogja megtenni...
Hangomban van némi lesajnáló de nem épp Elliot személye ellen szóló hanem inkább a tárgyilagos tényszerűségnek címzett. Mennyivel jobb is lenne ha nem lenne akadály és mi szépen besétálhatnánk... de hát a világ sosem volt és sosem lesz idilli. Ez az elsők közt volt, amit megtanultam.
Rosier.
Ismerős, oly ismerős és mégis egyszerre idegen. Már bánom hogy nem figyeltem többet és jobban B-re, a történeteire. Szeretem mikor nevet, mikor jókedvű. Olyankor bájos és kedves. Szeretem mikor az ölembe kucorodik vagy nekem dőlve mesél. Sokszor feküdtünk így kint, nyáron a nagy fa tövében és néztük a naplementét, mellettünk pedig az óceán szüntelen moraja duruzsolt.
Egyszerre elfog a mérhetetlen honvágy. Hiányoznak a lovak, a száguldás. Hiányzik a szél, ami szüntelen fúj. Hiányzik a sós illatpermet, amit mindig magában hordoz. Hiányoznak a viharok, amik a távolban cikáznak, és hiányzik a ház, a maga óriási, fehér, robosztus alakjával.
Bennem szorul a levegő és fél füllel hallom csak Elliot válaszát. Aranyvérű banda...
Kiérzem belőle a dühöt és fojtott haragot. Nem értem mire fel az indulat. Én is ebbe a 'bandába' tartozom. Akkor engem is utál?
Nincs időm alaposabban rágódni ezen mert kizökkent az ötlete...
- Na, nyissuk ki!
Mire észbe kapok, már karon is ragad és maga után citál. Ösztönösen tartok vele, hátrálok és megtorpanok, mikor ő maga is megáll.
– Jobb lenne, ha most beállnál a hátam mögé…
- Miért? Mit csi...
Ki se kell mondanom a kérdést, mert már tudom a választ. A hangom tele van jogos és felháborodni készülő méltatlankodással, de elnyomja kérdésemet Elliot üvöltése.
- Bombarda maxima!
Az átok kiröppen a pálca végéből, ami az ajtóra van szegezve és telibe találja. Mondhatnánk hogy hatásos, de éppenséggel nem úgy, ahogy akartuk. Az átok ugyanis minket ér el, mert az ajtó mint egy pajzs visszalöki magáról. Fél perc múlva a gyepen hentergünk mind a ketten és cifra káromkodásaim közepette igyekszem a számba került homokot és füvet kiköpdösni.
- Ördög és pokol! O'Mara...! - hörgöm, miközben a sajgó derekamat masszírozom. Nem elég hogy idiótán festek a lehányt és átszínezett gatyámban de még egy derékbecsípődést is bezsebelhetek miatta? Remek lesz Pomfreynak magyarázkodni. Persze, minden ráfogható a kviddicsre, na de akkor is!
- Ez áruld már el kérek, melyik zárnyitó bűbáj volt ez? Honnan a bús fenéből jutott eszedbe épp egy taroló átokkal próbálkozni? Phehhh!
Mérgesen köpök ki egy adag homokot a számból és csóválom a fejem s túrok bele a hajamba. Jókora fűszálak és földarabkák peregnek le rólam. Hosszú percek múlva lábra állok és most eszembe se jut segíteni a kínainak.
- Komolyan mondom szörnyű vagy. Te csak ilyen zajosan tudsz betörni mindenhova? Hát milyen tolvaj vagy te?
Fakadok ki tényszerűleg. Valóban érdekel ezek után, hogy hogyan maradt eddig életben?
- Mindegy.... nem érdekes...
Magamban morogva és lesöpörészve a ruhámat úgy döntök, jobb ha én próbálkozom. Otthon, Skye-on van egy speciális bűbájsorunk. B hosszas napokon át magyarázta a menetét és mutatta meg a helyes pálcamozdulatsort. Egy próbát megérhet a dolog...
Köhécselve és persze kissé feszengve állok hát neki, hogy reményeim szerint kinyissam az ajtót...

Naplózva




Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2018. 06. 03. - 10:59:36 »
+1

E L C S Ú S Z V A
II.


MATHIAS
1999. április

Na igen… lehet, hogy nem az a Bombarda Maxima volt éppen a legjobb ötlet, amit ellőhettem. A tények persze azt mutatták, hogy már nem egy alkalommal sikeres volt ez a fajta bejutási kísérlet. Nem egyszer próbálkoztam már ilyesmivel, mikor betörni készültem valahova. Például ott volt az az eset Németországban. Szakadt az eső, én pedig kénytelen voltam meghúzni magam egy erdei házban. Úgy tűnt nem lakja senki, mégis ezer bűbáj védte. Így hát végül nem maradt más választásom, mint egy könnyed kis tarolással megszabadulni az ajtótól… és persze vele együtt nem egy törékenyebb értéktárgytól.
Ezúttal azonban a visszapattanó bűbáj olyan erőszakosan lökött hátra, hogy nagyot nyekkenve értem földet ott, ahol az imént még a fojtogató növény próbált meg összeroppantani. Az oldalamra zuhantam, aminek következtében megúsztam a fűcsomó nyelést – Montregoval ellentétben, aki úgy festett mellettem, mint egy túl nagyra nőtt bárány. Éppen csak egy kő karcolta végig a karomat, de nem vérzett túlzottan. Amolyan hámsérülés volt… persze Natnak a kékzöld foltokat majd nehéz lesz megmagyarázni, amik valószínűleg az egész baloldalamat készültek ellepni.
  Ördög és pokol! O'Mara...! – Nyöszörgött Montrego, miközben öregemberesen masszírozta a derekát. Ha nem sajgott volna a csípőcsontom és a könyököm felváltva valószínűleg el is röhögöm magam… mégis inkább felültem és lassú, körkörös mozdulatokkal próbáltam életet lehelni a fájós karomba. Azon már meg sem lepődtem, hogy a hegesedő lábam lüktetve jelezte, rohadtul nem hiányzott neki ez a becsapódás.
–  Ez áruld már el kérek, melyik zárnyitó bűbáj volt ez? Honnan a bús fenéből jutott eszedbe épp egy taroló átokkal próbálkozni? Phehhh!
Nyögtem egyet, ahogy végre felültem. Már nem masszírozgattam a sérült terültet, helyett megpróbáltam leporolni magamról a növényi maradványokat. Remek, O’Mara… tíz perc alatt úgy összeverted magad, mint máskor egy egész kaland alatt. A megállapítás aközben született, hogy végig néztem a máris lilás színű foltoktól pompázó karomon.
Tudod, nem ez volt az első eset, hogy ezzel éltem… reméltem, hogy itt is beválik… – magyaráztam. Kissé rekedt volt még a hangom a sokktól, na meg a fájdalomtól.
Komolyan mondom szörnyű vagy. Te csak ilyen zajosan tudsz betörni mindenhova? Hát milyen tolvaj vagy te?
Már válaszoltam volna, de akkor meg leintett egy „mindeggyel.” Ezt persze kevésbé értékeltem, ugyanis azt történetesen számos remekül végződő eset tanusította, hogy igenis remek tolvaj vagyok. Ha valamit meg akartam szerezni – egy-két revánsra vár eset kivételével –, azt sikeresen teljesítettem is.
Már régen az ajtónál próbálkozott, mikor felkeltem. Vele ellentétben engem nem az ajtó érdekelt, sokkal inkább az ablakok. Hátha annyira balf… béna volt a tulajdonos, hogy csak az védte le és esetleg valahol könnyedén bejutunk egyetlen aprócska mozdulattal. Lassan sétáltam egészen az ellentétes oldalig, míg meg nem pillantottam a hátsó ajtót… illetve azon egy állatoknak kivágott aprócska nyílást. Közelebb léptem, lehajoltam és benyomtam a kezemet rajta, egyértelműen érzékelve, hogy ott be lehet jutni.
Montrego! – kiáltottam el magam, miközben felegyenesedtem.
Míg vártam, hogy odaegye a fene a pálcámmat a kilincsre szegeztem. Itt is kipróbáltam mindenféle zárnyitó bűbájt a legalapabbaktól a legbonyolultabbakig. Egyik sem működött, amit ismertem, így hát négykézláb ereszkedtem ismét, hogy megvizsgáljam jobban a kis rést, na meg azt, hogy beférek-e rajta.
Bekúszok itt és kinyitom neked az egyik ablakot… – magyaráztam, de a fejem már bent volt. Szóval csak reméltem, hogy meghallja és nem próbálja meg befúrni magát utánam.
A könyököm a konyha hideg padlójára érkezett meg. Azt is azonnal érezhettem, hogy a por töményen beszennyezte a levegőt. Régóta nem járhatott itt senki, így valószínűleg a réshez tartozó állatot is már elvitték magukkal. Nem szívesen találtam volna szembe magamat egy veszett pulival. Veszélyes fenevadak azok. Ügyesen húztam át magamat a résen… közben persze hálát adtam a sorsnak, hogy Nat hízókúrájának még sikeresen ellenállt a szervezetem.
Azonnal talpra pattantam és átcsörtetve az ebédlőbe, a legnagyobb ablakhoz léptem. Az olyan könnyen nyílt ki egyetlen pálcamozdulattal, mintha nem is védték volna bűbájok a házat.
Na gyere nagyfiú! – szóltam ki Montregonak.
Naplózva


Mathias Montrego
Griffendél Godrik Akadémia
***


elsőéves sárkánykutató

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #12 Dátum: 2018. 06. 06. - 18:13:35 »
+2

zene: ''Dearest''


’Útvesztő minden út, minden csak visszajut...'




Mély levegő. Kiürítem az elmém. Mély levegő. Koncentrálok...
Magamban könnyen megy a mantra és voltaképp csak az első két pillanat szörnyen bosszantó, utána már tényleg el is feledkezem O'Maráról és minden más egyébről. Csak a pálcában pulzáló erőre összpontosítok meg a mozdulatsorra, hogy ne csesszem el. Valahol a szívem mélyén érzem, nem sok esélyem van hogy pont ugyanaz a bűbájsor kerüljön erre a házra is, mint ami nálunk is megvan. De hát ki mondta, hogy nem remélek? Ha másképp lenne, nem állnék itt és csinálnék totál hülyét magamból. Mire a végére érek csalódott pillantással látom, hogy semmit nem ért az egész. Az ajtó ugyanolyan makacsul ragaszkodik a zárhoz, halk kattanás sem hallatszik és továbbra is az ablakok szürkéskék üvegfelületei ásítanak felém. Már majdnem hátraszólnék hogy éh, hagyjuk az egészet a francba mert úgyis sikertelen, mikor neszt hallok, mégpedig a túlvégről.
Csak ekkor fordulok körbe a tengelyem körül és csak ekkor realizálom a tényt, Elliot lelépett. Cifra káromkodással indulok el a hang irányába. Sejtem, hogy vagy a tolvaj kontárkodik valamiben vagy egy méretes kertitörpe kelt életre és birtokháborítás miatt kiüldöz a területéről. Azért a nagy sebbel-lobbal való sietségben figyelek ám, hogy egyetlen kósza rózsa se érj hozzám és egyetlen kis kacs vagy inda közelébe se kerüljek. Nem akarok itt meghalni egy növénygyűrűvel a nyakamon, mint majdnem a barátom...!
A nevem üvöltésére szemforgatva indulok meg. Mikor megkerülöm a ház sarkát, már tudom, gyanúm beigazolódott. O'Mara lába épp az ajtóból kandikál elő, ahonnan araszonként kúszik befelé. Hamar rájövök a terve egyszerűségére, bár csöppet sem vagyok biztos benne, remek ötlet. Bent ugyanis ugyanúgy lehetnek varázslatok, védekező bűbájok, mint idekint. És bár a kutyaajtó roppant praktikus ötlet és igazi hézag a jelek szerint mégis csak körültekintőbbnek kellene lenni...
Ehhez képest mégis vigyorogva figyelem a másikat. No lám, megvan az apró testméret és a vékonyka derék előnye is...
Férfi létére meglepő ügyességgel benn is terem és mázlira nem szorul be. Az elég szarul festett volna..
Ezekkel a gondolatokkal figyelem, ahogy belülről kipattint egy ablaktáblát és szélesre tárva kikiált nekem.
– Na gyere nagyfiú!
- Cöh!
Nem tudom a sértése bosszantóbb vagy a levakarhatatlan vigyora, amivel cukkol. Evidensen élvezi ha a rivaldafény közepén áll és imádja a másik orra alá dörgölni ha jobb valamiben. És én magam pont ugyanilyen vagyok. Két mágus egy pálcával pedig nem bír meglenni egymás mellett, ez köztudott.
Enyhe morgással rugaszkodom neki hogy a téglán fogást találva feltornásszam magam és az ablakpárkányba megkapaszkodva felhúzzam a súlyom.
- Na mássz odébb taknyosképű...  - dörmögöm, és bár a sértés kölcsönös, hangomban van egyfajta szelíd kiengesztelő szín, amiből a hülyének is leesik, közel sem mondtam én ezt oly véresen komolyan. Mikor Elliot méltóztatik félremászni a rózsaszín folton nadrágomban átemelem a lábaim hogy végül bent találjam magam a... hol is? Ebédlő? Nappali? Hirtelenjében nem tudom eldönteni, hogy ez a szoba miként is funkcionál.
- Óvatosabbnak kellene lenned...
Intézem szavaim a kínaihoz miközben rápillantok fél szemmel. Az idő nagy részét inkább azzal töltöm hogy felmérjem a terepet.
- Tuti a házban is van mugliriasztó bűbáj és lopásgátló. Szóval nem ajánlom hogy bármihez is hozzányúlkálj...
Nem mintha már szüksége lenne rá, végül is Nat kis babájaként a feneke is ki van gondolom nyalva. És ott egy egész kastély, amit az apja hagyott rá. Na meg, én sem leszek hálátlan de persze erről még ő nem tud.
- Merre induljunk?
A több szintes ház rejtelmei és folyosói közt jobbnak látom, ha tapasztalt betörőre bízom a sorsom. Ebből a szobából három ajtó is vezet, és fogalmam sincs melyik hova. Tudom, hogy a megérzésre kell hallgatni, de valamiért az enyém azt súgja, húzzak innen a francba. Még az sem segít hogy ujjaim a zsebemben ráfonódnak a kulcsra, ami felizzik. A másikban lévő pálcám pedig úgy markolom, mintha az életem múlna rajta.
Naplózva




Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #13 Dátum: 2018. 06. 12. - 14:47:13 »
+1

E L C S Ú S Z V A
II.


MATHIAS
1999. április

Az ablakhoz érve is éreztem már a kellemes lüktetést. Nem zavarta meg a poros levegő vagy éppen a kissé sötét helyiség különös vibrálása. A szívem egyetlen ritmust járt a mágikus dobolással, ami szinte átjárta az egész testemet. Tudtam, hogy jó helyen vagyunk. A lehető legtökéletesebb pontján Roxmortsnak ahhoz, hogy Montrego egykori emlékei megint az övévé váljanak. Én pedig, mint mindig átadtam magam a kíváncsiságnak, a kalandvágynak és annak a különös szabadságérzetnek, ami ilyenkor olyan könnyen kerített a hatalmába.
A párkányra fektettem az egyik kezem, míg vártam, hogy Montrego elvánszorogjon odáig. Éppen csak egy pillanatra néztem le a portól mattra váltott cipőmre – már nem fénylett úgy, mintha manók sikálták volna ki – és az eséstől, na meg növénytámadástól kiszakadt a nadrágomtól. A nyílás pontosan a térdem felett keletkezett. Szinte éreztem, ahogy az ereimben lüktetett a régi erőm, az ami annyiszor húzott ki a szarból és sodort bajba… vagy éppen vezetett másnak elérhetetlen kincshez.
Csak akkor jelent meg a képemen újra az öntelt mosoly. Félresöpörve a szentimentális elmélkedést a kalandjaimról, amikor megjelent Montrego és már húzta is be magát a párkányon át a szobába.
Na mássz odébb taknyosképű... – Dörmögte.
Ezúttal tudtam, hogy nem sérteget. Nem volt a hangjában az a régi indulat, mint amikor még „öltük” egymást. Már nem volt meg régen az a feszültség és valahogy nem is hiányzott. Pont elegen gyűlöltek és akartak ellenem tenni. Nem volt szükségem a sorban még Montregora is.
Megvártam, míg kicsit körbe néz. Addig én is elfordultam tőle, lehunytam a szemem. Mint egy vadászkopó, beleszippantottam a poros levegőbe. Az orromban csiklandozást éreztem, de még nem zavarón. Ugyanis jobban lefoglalt az az erő még mindig. Tudni akartam honnan érkezik, hogy céltudatosan indulhassunk majd meg a megfelelő irányba. Jó lenne vacsorára hazaérni… – futott át az agyamon. Erre a szalag kezdett lüktetni a csuklómon. Mert mi a jó büdös franc lesz, ha nem érsz haza,  O’Mara? Elfenekelnek? Érkezett is szinte azonnal az a kegyetlen hang, amit úgy gyűlöltem.
Óvatosabbnak kellene lenned...
A magyarázására csak hümmögtem egyet és újra felé fordultam. Komolyan bámultam rá, már-már kérdőn. Azért ismerhetne már annyira, hogy pontosan tudom, mit csinálok. Csakhogy nem volt idő gondolkodni és hülyeség is lett volna. Ezer meg egy dolgot fel tudtam volna kapásból sorolni, miért is lenne jobb most azonnal eltűnni innen, mégsem tettem.
Tuti a házban is van mugliriasztó bűbáj és lopásgátló. Szóval nem ajánlom hogy bármihez is hozzányúlkálj...
Erre kicsit megböktem a könyökömmel.
Én nem óvatoskodhatok, Montrego – válaszoltam halálos nyugalommal a hangomban. – Mert akkor valakinek a kincsei örökre elvesznek. Érzem, hogy van itt valami, ami megváltoztatja az életedet… sőt még talán az enyémet is.
Az jutott eszembe, amikor Esmé kisétált az életemből. Nem kellett volna hagynom talán, de hiába nyúltam utána, már nem értem el… eltűnt a szemem elől. Aztán pedig, mikor végre újra megragadtam olyan volt, mint egy árnyék. Képtelen voltam magamhoz szorítani is megtartani. Persze mindez talán csak egy állomás volt… valami ami elvezetett a mostani életemhez. Vannak bukkanók, meg kellett ölnöm egy embert és le kellett győznöm azt a nyálasképű Ansont is, de még ezek ellenére is túl tökéletes az egész. Megérdemlem egyáltalán?
Merre induljunk?
Megköszörültem a torkomat. Nem akartam a magam problémáival foglalkozni. A kalandvágyam szerencsére hajlandó is volt félresöpörni. Csak a csuklómon lüktető szalag próbált meg újra és újra elszomorítani. Elvenni a kedvem az élettől. Én azonban, megpróbálva leküzdeni mélyet szippantottam megint a poros levegőből. A lábaim pedig szinte maguktól indultak meg az egyik ajtó felé, ami pontosan szemben helyezkedett el.
Onnan érzek valamit… – motyogtam magam elé, átadva minden porcikám a vibrálásnak. – Nem ismerős ez a ház most sem? – kérdeztem azért rá halkan. Reméltem, hogyha belépünk, legalább valami régi érzés a hatalmába veszi és nem csak egy halom por és üresen álló bútor lesz ez az egész a szemében. Gyerekkoromból sok mindenre nem emlékszem – talán mert nem is akartam –, de voltak illatok, színek, képek, amik valamiért heves lüktetésre késztették a szívem.
Elég jellegzetes az elrendezése is. – Tettem hozzá suttogva kicsit körbe nézve. A lábaim azonban nem álltak meg. A cél az ajtó volt.
Naplózva


Mathias Montrego
Griffendél Godrik Akadémia
***


elsőéves sárkánykutató

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #14 Dátum: 2018. 06. 15. - 21:46:54 »
+1

zene: ''Dearest''


’Útvesztő minden út, minden csak visszajut...'




Tanácstalanul toporgok. Kissé olyannak érzem magam ebben a szent pillanatban, mint a félkarú óriás. Talán maga Hagrid lehet ennyire félnótás helyzetben. Az óriások közt törpe, az emberek közé meg óriás. Sehova nem illik, sehova nem tartozik igazán. Mikor a húgom mesélt a Roxforti vadőrről meglepettem hallgattam szavait. Tudtam az elbeszéléséből, hogy Dumbledore fogadta be igazán még azután is, hogy kicsapták az iskolából.
Valahogy nem szimpatizáltam vele, magam sem értem miért. Ennek ellenére most mégis eszembe jut, ahol a kunyhója előtt ücsörög naphosszat vagy intézi az ügyes-bajos teendőket az iskola körül. Valahol jó valahol rossz ez így. Pont úgy, mint én és az emlékek. Valahol jó valahol rossz.
Ugyan Elliot nem tudhatja, de voltaképp biztos nem akarok tudni dolgokat a múltamból. Ezek megrémítenek és persze aggodalomra adnak okot... mint mondjuk a jegy lenyomata a bal alkaromon. Ostobaság lenne abba a tévhitbe ringatnom magam, hogy minderről, minden viselt dolgomról nem kapok emlékképet vissza. Csakhogy ugyanakkor mindezek nélkül amiket megéltem egy üres semmi vagyok....
Eddig legalábbis ezt hittem, ezt éreztem és így éltem meg. Mostanra, hála a húgomnak, Dean-nek és Clemnek, átalakult mindez. Már-már kezdtem elfogadni önmagam, azt az új ént, aki szépen lassan formálódik és Eric szavaival élve, felveszi újra a versenyt a világgal. Na de ha lehetőségem nyílik megkapni azt, amit egykor magaménak tudtam, elutasítanám? Hisz ez tett azzá, aki voltaképp valóban vagyok...
Mély levegőt veszek, mikor a barátom közli hogy merre is induljunk. Rá hagyatkozom, mert én túl ideges és túl béna vagyok ahhoz, hogy bármilyen ép következtetést levonjak.
– Nem ismerős ez a ház most sem?
Szégyen és gyalázat bevallani a kérdésére a választ, de... nem. Nem ismerős, egyáltalán. Sem a bútorok, sem az elrendezés, sem a színek... semmi.
Talán egyedül az atmoszféra és maga a tény, hogy valamikor egyszer biztosan erre vetett a sors, az igen... egyértelműen ismerőssé varázsolja a terepet, de bárhogy erőlködnék, semmit nem tudnék felidézni. Szomorúan pillantok körbe, a csalódottság mérhetetlen keserű ízével a számban.
- Nem.
Ennyit sikerül kiszűrni a fogaim közül és már tudhatja a tolvaj is, mennyire nem vagyok jó kedvemben. A mellkasomban a szívem vad vágtába kezd, pedig a következő szobában is csak port és félhomályt találunk, semmi mást. Nevetséges a gondolat, hogy egy dementortól sem féltem ennyire, és lám... itt állok egy koszos szoba ajtajában, ahol a csillárt már csak a pókok hálója nem tarkítja épp és azon tűnődöm mennyi elvesztegetett időt hagytam el az életemből.
Áldás vagy átok az életem? Áldás vagy átok az amnéziám?
Fogós kérdés... nincs jó válasz.
– Elég jellegzetes az elrendezése is.
Elliot suttogására a férfi felé pillantok kissé gyanakvó arccal. Utalni akar valamire? De mire? És miért? Nem értem. Unottan dőlök neki az ajtófélfának és dugom zsebre a kezem.
- Hát az lehet, de hogy nekem semmit nem jelent az holtbiztos. Tökmindegy... aúúúúúúú!
Ugyan lemondóan közlöm a belenyugvást azonban az ujjamat égető érzés már kevésbé hagy meg az önsajnálat legalsóbb bugyrában. Meglepve rántom ki a kezem a zsebemből és a forróság egyre jobban égetni kezd. A combom tiltakozik így hát gyorsan nyúlok bele a zsebembe ér rántom ki onnan a fénylő kis kulcsot. A lánc tetejét fogva emelem magasba, pont a szemem elé és úgy tartom hogy O'Mara is láthassa.
- Megégetett!
Nyafogva közlöm, mert hát azért a lábam még mindig kissé tompa sajgástól szenved. Esélyesen a nadrágzsebem is kilyukadt, de azt hiszem ez a gatya már amúgy is kuka... Nincs az a bűbájsor, ami rendbe hozhatná.
- Szerinted mi lehet a baja?
Félig meddig motyogva kérdezem, miközben barna íriszeim összeszűkülve fürkészik a sistergő kis kulcsot, mintha megfejthetném a mérgező forrósága titkát. Pedig tudom jól, semmi esélyem sincs erre...
Naplózva



Oldalak: [1] 2 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2018. 06. 23. - 16:42:41
Az oldal 0.246 másodperc alatt készült el 46 lekéréssel.