+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Felnőtt varázslók
| | | |-+  Elliot O'Mara (Moderátor: Elliot O'Mara)
| | | | |-+  Elcsúszva II.
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 [2] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Elcsúszva II.  (Megtekintve 1802 alkalommal)

Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma / Káosz uraság

Elérhető Elérhető
« Válasz #15 Dátum: 2018. 06. 16. - 07:28:33 »
+1

E L C S Ú S Z V A
II.


MATHIAS
1999. április

Lüktetés.
Minden porcikámat átjárta. A különös vibrálás azonban nem a szalagból érkezett, hanrm egyenesen a mellkasomból. A szívem vadul táncolt, ahogy átadtam magam a mágikus erőnek, hagytam, hogy vezesse a lábam egyenesen ahhoz az ajtóhoz... ahhoz a bizonyos ajtóhoz, amit már távolról kiszúrtam, ahol vélni reméltem a célunkat. Valójában persze fogalmam sem volt, mit fogunk itt találni és annak milyen formában lesz köze Montrego emlékeihez. Egyszerűen csak éreztem, hogy valami nagyobb horderejű dolog vár ránk.
A padló megreccsent a lábam alatt az utolsó lépésnél. Ujjaim finoman siklottak a kilincsre és mintha, ezúttal Montrego sem lenne ott, csak én és a kincs, amit keresünk. Az adrenalin elöntötte a testem. A kaland lehetőségétől még erőteljesebben dobogott a szívem. Tudtam, éreztem: a régi szenvedély hajt már. És épp csak egy pillanatra gondolkodtam el: talán nem is Nat hibája, hogy megváltoztam, hanem az enyém? De, de, de! Az ő hibája. Sziszegett a kis hang egyenesen a fülembe. Ha Montrego nem szólal meg, miközben az ajtófélfának vagy talán a falnak dőlt – nem láttam jól a szemem sarkából –, akkor talán még inkább átadom magam annak a borzalmas érzésnek. A kegyetlen hang már annyiszor uszított Nathaniel ellen és a bársony lüktetése mellett, szinte lehetetlenség volt ellenállni neki. El tudta hitetni velem, hogy ő tett tönkre, ő változtatott azzá a babává, akivel eljátszogathat, mikor hazaért a munkából. Igazából persze én engedtem neki mindenben.
Mi „aúú”? – kérdeztem.
Ezúttal teljesen felé fordultam. Láttam, ahogy keze a zsebébe kúszik, majd egy hirtelen mozdulattal a kulcs került elő. Tompa, mégis tisztán hallható sistergés ütötte meg a fülemet. Ez is az apró fémtárgyból érkezett. Talán csak egy pillanatra, de értetlenül pislogva bámultam... na meg némi ámulattal. Régen láttam ilyen tökéletes varázstárgyat.
Megégetett! – Nyafogta a nagyfiú.
Persze engem nem kötött le a hisztériája. Engem csak az foglalkoztatott, ami ott lapult a tenyerében és legalább olyan heves reakciókat produkált, mint az én heves ritmust kalapáló szívem. Szinte izzott, jelezve valami fontosat.
Szerinted mi lehet a baja? – kérdezte.
Nyeltem egyet. Visszafordultam az ajtó felé.
Talán csak azt jelzi, hogy valóban közel vagyunk ahhoz, amit keresünk.
Ujjaim erősen szorították a kilincset. Lassan nyomtam le, mire halk kattanás csendült fel. A zár azonban nem engedett. Hiába rángattam meg az ajtót, csak nem akart kinyílni és ez már egyenesen bosszantó volt. Nem azért, mert odakint a kutyaajtón kellett bemásznom azért, hogy egyáltalán bejussunk az átkozott épületbe... áh, dehogy! Miért és zavarna, hogy a padlón kellett csúsznom, másznom!
Merlin szaros szakállára! – Hördültem fel.
O’Mara, nem adhatod fel! A parancsszerű hang megint a kegyetlen hangtól érkezett. Hideget éreztem a tarkómon, mintha valaki fagyos ujjai szaladtak volna végig a nyakam hátsó felén. Gyűlöltem ezeket a parancsokat, de tenni nem tudtam ellenük az izmaim megfeszültek. Düh szaladt át a testemen. Erőszakosan rángattam meg az ajtót és rúgtam bele. Talán azon akartam levezetni az indulataimat. De még mindig nem nyílt ki. Nem adta meg magát.
Ezek az ajtók, ahh! – vicsorogtam a kilincsre.
Csupán ez után néztem ismét a kulcsra, ami még mindig Montrego ujjai között pihent.
Próbáld meg kinyitni vele! – Ezúttal a hangom parancsoló volt, mintha ugyanaz szólna, ami az előbb a fülembe súgott. Közben odébb léptem, hogy közelebb férkőzhessen az ajtóhoz.
Naplózva


Mathias Montrego
Jegelt karakter
***


elsőéves sárkánykutató

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #16 Dátum: 2018. 06. 17. - 20:12:14 »
+1

zene: ''Dearest''


’Útvesztő minden út, minden csak visszajut...'




– Mi „aúú”?
Mi aúú? Hát aúú! Komolyan, már egy fájdalmas felkiáltást is magyarázni kell? Hova fajul még el ez a világ? Azonban Elliot kapcsol, ahogy rám tekint és rájön, mi is az aú-m tárgya. Mert a kis kulcs ott csillog a lánc végén elég nyilvánvalóvá téve, ő a bűnös. Figyelem Elliot reakcióját és meglepve tapasztalom hogy nem elsődleges dolga kiszedni a kezemből. Ó igen, jól ismerem ezt az arckifejezést. Tetszik neki a kulcsom, de nagyon. Ettől jobban talán csak a csokornyakkendőm lett a kedvence, amit azóta sem volt hajlandó visszaszolgáltatni. A mohó tekintet azt sugallja, nemhogy érdekli de egyenesen ácsingózik rá. Mondjuk esze az van, legalább nem égeti szarrá a kezét és jár úgy, mint én az előbb.
– Talán csak azt jelzi, hogy valóban közel vagyunk ahhoz, amit keresünk.
Valóban közel… A szavak bennem visszhangoznak és nem igazán karom elhinni, ez valóban megtörténik. Hogy lehet, hogy ennyi idő után, annyi álmatlan éjszaka után, annyi keserű másodperc végeztével itt állhatok? Mennyire abszurd, hogy ez az érzés elrémít? Borzalmamtól talán nem teljesen alaptalan. Ismeretlen terepen vagyunk, egy ismeretlen család rezidenciájában és csak a jó ég tudja mi vár itt ránk. Közel a cél, valóban. Na de megéri a kockáztatást?
Az agyam egyik kis szeglete maximális ellenállásba feszül. Nem, nem nem… csakis ezt mantrázza. De ott egy másik, már jóval súlyosabb, kiéhezettebb részem, amit fűt a kalandvágy. A lehetőségek széles tárháza vár ránk és nem ragadjuk meg? Ugyan már! Az nem méltó sem egy Elliot O’Marához, de egy Mathias Montrego-hoz sem. A kettőnk párosítását elnézve pedig szégyen és gyalázat ha nem cselekszünk. Vagyis hát cselekednénk mi… pontosabban a bajtársam.
Az eredménytelenség lelombozó, ahogy az ajtó az utunkat állja. Figyelem, ahogy próbálkozik és beletörik a pálcája a vállalkozásba. Pech. Igazából a bennem lüktető ellenérzés gunyoros kacaja csendül meg  lelki füleimnek.
– Merlin szaros szakállára! Ezek az ajtók, ahh!
Hát nem nyert. Itt a vége. Kést és pont. Szégyen, nem szégyen, feladtuk. Gázos, és evidensen nem ez lesz életem regélni való története, ahogy az övé sem, de néha jobb elfogadni a kudarcot mint szenvedni egy megfejthetetlen rejtvényen. Örök időkre az amnézia rabja leszek és ha valakinek szar lesz az is maximum én leszek. Pedig már egész jól megszoktam, és még jobban beletörődtem…
Legalábbis addig ezt hittem, míg nem álltam ez előtt az ajtó előtt, rendíthetetlenül remélve, hogy mögötte fény derül valamire, ami valójában én magam vagyok.
Álomtenger az egész élet… amibe belefulladsz ha nem tudsz úszni.
– Próbáld meg kinyitni vele!
A keserűséget épp lenyelem és már zsebre is vágnám a kezem, mikor hideg vízként önt le Elliot lelkesedéstől fűtött hangja. Próbáljak meg? Mit? Mivel? Hogy…?
Lassan esik le a tantusz mire is utal a másik. A kulcs a kezemben és előttem egy ajtó, ami kinyitásra vár. Nyelek egyet, részben mert nem igazán akaródzik a forró kulcsot megfogni. Ugyan meglepő, de szükségét érzem az ujjaim épségének. Másrészt pedig mert tudom, ez a választóvíz. Ha elbukunk a kulccsal, akkor tényleg értelmetlen az egész.
Ahogy a barátom ellép hogy helyet adjon úgy pillantok a kis fémlapjára, aminek a vége recés. Már alábbhagy a sistergő hang és így, alaposabban szemügyre véve feltűnik az írás. Pár betű csak, ami átformálódott és egy üzenetként virít rajta.
Higgy.
Meglepve pislogok és engedem le a láncról a tenyerembe a kulcsot, aminek fémes hűvössége immár szelíden simul bele. Nem éget, nem bánt, csak üzen. Nekem üzen. Elfog a kíváncsiság és valóban kezdem sejteni, nem járhatunk rossz nyomon. Ha ketten is ugyanazt látjuk, érezzük tapasztaljuk, akkor semmiképp nem.
Ellépek az ajtókerettől és átveszem Elliot helyét. Kissé remegő kézzel figyelem, ahogy a kulcslyukhoz közelít az egyetlen biztos pontom, az első és egyetlen olyan tárgy, ami fontos nekem. A végén tökéletesen belesimul a zárba és én lélegzetvisszafojtva fordítom el.
Halk kattanás hangzik fel, ami ebben a síri csöndben ágyúdörrenésszerűnek hat. A szívem a siker mámoros öröme járja át. Tudom, hogy nyerünk, bár a nyeremény maga még jó kérdés mi lesz. Vigyorom megjelenik arcomon és a kisgyerek örömével pillantok cimborámra, miközben bizsergő ujjaim rásimulnak a kilincsre.
- Készen állsz?
Kérdezem tőle, bár sokkalta inkább magamtól. Mert ha valaki, hát én vagyok az, akinek a szíve a torkában dobog és én vagyok az, aki jó eséllyel szenvedő alanya lesz a saját múltjának nyomora alatt.
A választ hallva nyomom le a kilincset, ami megadva magát nyikorogva ad szabad utat befelé, a saját múltam irányába.
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma / Káosz uraság

Elérhető Elérhető
« Válasz #17 Dátum: 2018. 06. 19. - 10:17:17 »
+1

E L C S Ú S Z V A
II.


MATHIAS
1999. április

Némi aggodalom futott át rajtam, ahogy Montrego arcára pillantottam. Tétovának tűnt, kissé szerencsétlennek, mintha húzni akarná az időt. Nem értettem az okát, hiszen ezért siránkozott annyi hónapon keresztül, most pedig itt álltunk, egy olyan ajtó előtt, ami bizonyára rejt valamit… Még mindig éreztem az heves lüktetést, a mágikus erő hullámai újra és újra végig simított az arcomon, hogy még közelebb vonzzon magához. Tudtam, ha nem lenne itt Montrego meg a kulcs, akkor is megpróbáltam volna betörni, mert én ilyen vagyok… és ha egy romokban heverő házat is hagytam volna magam után, hát megszereztem volna, amit a falai rejtenek.
Nem szólaltam meg. Csak álltam, várakoztam, időt hagyva Mathiasnak. Olyan volt ez a pillanat, mintha újra felfedezné a kulcsot… mintha újra elismerné, hogy ez az övé. Igen, hosszú heteket volt nálam, de sosem volt igazán az enyém. Néztem, ahogy elmereng a fémes felület felett, ahogy leengedi a láncról a kulcsot.
Láttam, ahogy megremeg a keze, ahogy a zár felé közeledik a kis fémtárgy. Én magam is nyeltem egyet… éreztem, hogy van ott valami, valami nagy volumenű dolog, ami rengeteg dolgot fog megváltoztatni. Az én kezem is megremegett, ezért a zsebembe dugtam. Közben lopva Montrego csillogó barna szemeire pillantottam. Reméltem, hogy legalább kiolvashatok belőle egy-egy apró gondolatot, láthatom az érzéseit. Nem sokat szokott kimutatni, általában csak dühöt, gúnyt és közönyt. Ez volt ő röviden összefoglalva, mégha az ember nyilvánvalóan tudta is, hogy ennél sokkal több van benne. Most is szerettem volna mellé lépni, megfogni a csuklóját, hogy segítsek neki beletalálni a kulcslyukba… de valószínűleg anélkül is tudta: itt van mellette az Elliotja, hogy segítsen neki, ha kell.
Megint nyeltem egyet, ahogy fémes hanggal besiklott a kulcs a helyére. Aztán, egyetlen, hangos kattanás zavarta csak meg a ház csendjét. Vége, már csak le kell nyomni a kilincset, benyomni az ajtót és célhoz értünk. Mély levegőt vettem, a szívem heves lüktetésbe kezdett, akárcsak a csuklómon szoruló, Merel-féle bársony. Mereven bámultam a kilincset, várva, hogy Montrego ujjai ráfeszüljenek és lenyomják.
Készen állsz?
Mathiasra emeltem a tekintetem. Láttam, hogy vigyor terül szét az arcán, boldog kisgyerek módjára, csillogó szemekkel nézett rám. Bólintottam és mellé léptem. A tenyerem barátságosan simult a vállára, kissé megpaskolva ott. Nem akartam még mindig túlságosan az intimszférájába hatolni, így ez is csupán egy pillanatig tartott. Azt persze csak remélhettem, hogy ez elég volt a megnyugtatására.
A kérdés az, te készen állsz-e erre. – Suttogtam a szavakat, mintha ezzel sem akarnám megtörni a ház csendjét. Habár már nem számítottam semmiféle csapdára… mert nálunk volt a kulcs, ami nyitotta a ház legfontosabb helyiségén ajtaját. Talán ez volt a mi pajzsunk az újabb támadásokkal szemben.
Mély levegőt vettem megint. Tekintetem ismét a kilincsre szegeződött, várva, hogy Montrego lenyomja… mert ha nem, akkor nekem kellett megtenni. Nekem kellett volna átlépni először a küszöböt és azt nem akartam. Ez nem az én pillanatom volt, nem az én kincsem. Ez az övé volt, az egyik legjobb barátomé.
Akármi is vár odabent, melletted vagyok – Motyogtam halkan és még egyszer Montregora pillantottam.
Naplózva


Mathias Montrego
Jegelt karakter
***


elsőéves sárkánykutató

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #18 Dátum: 2018. 06. 25. - 20:30:18 »
+1

zene: ''Dearest''


’Útvesztő minden út, minden csak visszajut...'




A levegő bennem szorul. Érzem a vibráló feszültséget. Olyan ez a fajta mágiaimpulzus, mint egy láthatatlan, örvénylő köd. Nem tudatos, mégis érzed a zsigereidben, átjár téged, hív magához és akár képes felperzselni téged ha nem vigyázol. Igyekszem nem a mellkasomban vadul vágtázó szívemre figyelni, hanem Elliotra, de az ő bíztatása csak még inkább zavarba hoz. Azt eredményezi, hogy már az ajkaim mellett a torkom is kiszárad.
Készen állok?
Ahogy megismétlem magamban az  ő kérdését tudom, hogy nem. Sosem álltam készen erre, mert sosem lehet készen állni erre. A bizonytalanság teljes homálya fedi a szobát, akárcsak a múltam. Bármi fogadhat, bármit kaphatok. De az a valami, az vagyok én, amit evidensen akarok. Nem készültem fel szembenézni önmagammal. Ez túl félelmetes, túl eleven, túl... kegyetlen. Ellenben ha elszalasztom az alkalmat akkor fél életet élhetek. Igaz ez a fél élet is lehet boldog, vagy legalábbis elfogadható, mert beletörődtem a veszteségbe... de én nem vagyok a feladós típus.
– Akármi is vár odabent, melletted vagyok.
A mondatra még jobban összeszorul a torkom. Ott matat bennem a hálával vegyes meglepettség. Az öröm furcsa mód ölt bennem alakot. Csak bólintani tudok. Sosem gondoltam volna hogy Elliot ennyit fog értem tenni azt pedig végképp nem sejtettem, hogy egy napom felnézek rá. Igazán. Pedig most eljött a nap, még ha nem is tudja. Nincs ennek köze a viselkedéséhez, vagy a származásához, netalántán a foglalkozásához. Nem számít hol lakik, kivel van, vagy mit csinál... egyszerűen jó ember, olyan ember, aki kivívta nemcsak a szimpátiámat, de a mérhetetlen megbecsülésemet. Szívén visel olyan ügyet, amit nem kellene és... lehetőséget teremtett, hogy itt állhassak. Az ajtó előtt, amin csak be kellene lépnem.
Hogyan hálálom én meg neki mindezt valaha? Hogy mondhatnék köszönetet? Ostobaság előre kifizetni a jussát vagy azon tűnődni mit is érdemel, de valahogy mégis itt ragadok meg. És mint mindig, erre sem tudok jó választ adni. A zavarom teljességében inkább csak lenyomom a kilincset és belépek a szobába.
A félhomályban a poros levegő megmozdul és a kicsiny szemcsék a beszüremlő fény sugarában parádés táncba kezdenek. Igazából meghitt a hangulata a helységnek, és tudom, ez fontos helyszíne lehetett életemnek. A szoba nagyját egy óriási ágy birtokolja, aminek oszlopai a plafonig érnek, hogy a baldachinok öleljék körbe. Az ágy megvetve várakozik, és látszik rég nem volt használatba véve. A legtávolabbi félhomályos sarkokban egy nagy, hosszúkás s díszes tárgy foglal helyet. Tükörfelületét megcsípte a patina, mely szintén nem a fiatalságáról árulkodik. Hirtelen zavarom nem csökken, és ösztönösen torpanok meg az ágy sarkánál. Kezem rácsúszik a fa faragású oszlopra. Elnézem a munkát, ami felfut a mennyezetig és igyekszem valamit kinyerni belőle. Kósza emlékek hada, de mind csak az élénk fantáziám tévképzete. Nem valós, mert nem lehet az.
Mélyen beszívom az állott levegőt. Nem zavar a por, egyszerűen csak magamban akarom tartani a hely varázsát. Olyan atmoszfériája van, mint egy csábító nőnek, aminek képtelenség ellenállni. Nem teszem, csak lehunyom egy másodpercig a szemem.
- Az ott...
Nehezen nyögöm ki a szavakat. Nem mintha nehezemre esne, inkább csak félek a megerősítéstől.
- Egy merengő, ugye?
B mesélt róluk. Van egy otthon is, amin át megmutatta a saját emlékeit. Nem sokat, épp csak párat, de ennyi is épp elég volt hogy megértsem a működését, az elvét és a lényegét. Nem lesz kellemes, de nem is ez számít. Ha hasznos és megnyit bennem egy rég elzárt csapot, már megérte a sok áldozat, a sok ébren töltött éjszakai óra, a sok kín és mellé párosuló szenvedés...
Talán nem csak én vagyok ezzel így. Remélem nem csak én vagyok ezzel így. Ekkor téved Elliotra a pillantásom és várok ki. Tudom, hogy amit mondott kint igaz még most is itt bent. És az öröm és izgatottság mellett azért ott játszik a félelem is a tekintetemben. Érzem, ahogy megint elszorul a torkom a jól ismert formában. És tudom, hogy a merengő, ha közel lépek hozzá feltárja az emlékeim ezüstös végtelenjét, ami az első lépés visszajutnom egy régi ismerőshöz. Önmagamhoz.
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma / Káosz uraság

Elérhető Elérhető
« Válasz #19 Dátum: 2018. 07. 01. - 08:22:01 »
+1

E L C S Ú S Z V A
II.


MATHIAS
1999. április

Még utoljára a kilincsre néztem, mielőtt Montrego lenyomhatta volna. Furcsa, lüktető mágia érkezett még mindig odabentről, mintha direkt azért került volna arra a helyre, hogy minket kézen fogva vonszoljon végig a kaputól. Mintha maga a mágia suttogná: Mutatni akarok valamit, gyere közelebb… Csakhogy ez nem nekem szólt, nem engem hívott, hanem őt. A mellettem álló, óriásra nőtt roxfortos diákot, akinek remélhetőleg valóban az emlékei voltak ide elrejtve. Azt kívántam bár megtalálná, amit hosszú ideje kutat. Azt persze csak remélhettem, hogy mindez megnyugvást fog majd jelenteni és nem fájdalmat.
Tudtam én milyen ez… csak én nem emlékeket kerestem, mégis a múltam egy darabját. Az apámat. Hát megtaláltam és mit kaptam cserébe? Fájdalmat, harcot, megalázottságot és veszélyt… olyan veszélyt, ami hamarosan az életembe is kerülhet és magammal ránthatok könnyedén több embert is. Talán jobb, hogy Montregonak nem mondtam el erről minden részletet. Így legalább ő biztonságban lehet minden barátom közül. Csak Nat van nagy veszélyben és Esmé. Ők aztán az összes elcseszett titkomat tudják, apám nevétől az arcáig, valóban mindent.
Nyeltem egyet, ahogy Montrego lenyomta a kilincset. Nem kívántam neki azt átélni, amit én mindennap. Reméltem, hogy nem csak szomorúságot rejteget neki az a helyiség, hanem boldogságot is. Ezért támogattam annyira, még ha közben féltem is, hogy majd én leszek a fájdalom okozója, ami esetleg rávárhat. Hiszen én fejtette meg a kulcs titkát, én találtam meg a nyomot… Már mindegy, O’Mara, nem fordulhatsz vissza… – Súgta a kegyetlen kis hang.
Ahogy kitárult az ajtó és Montrego átlépte. Nekem kellett egy pillanat még. A bentről kiáradó, poros levegőből szippantottam egy mélyet. Éreztem, hogy a torkomra tapad és csiklandozza, koncentrálnom kellett, hogy ne kezdjek el máris fuldokolni. Így hát, hogy eltereljem a figyelmemet, átléptem a küszöböt.
A tekintetem a megvetett ágyra szegeződött először. A faragott keretre, a por lepte baldachinra és ágyneműre. Egészen olyan volt, mintha ezt a szobát előkészítették volna valakinek, igaz hosszú évekkel ezelőtt. A vendég viszont nem érkezett meg, hiszen egyetlen gyűrődés sem volt rajta. Ezzel a megállapítással érkeztem meg Montrego mellé. Önkéntelenül fektettem a kezemet a vállaira… mintha megint jelezni akarnám neki, nincs egyedül. Láttam, ahogy görcsösen kapaszkodik az ágyhoz tartozó egyik faragott oszlopba.
Az ott...
Montrego szavai nehézkesen hagyták el az ajkait. Közben én is a sarokban álló tárgyra pillantottam. Tudtam jól mi az, tudtam jól, hogy ez vonzott ide minket. Ilyen közelről pedig még csábítóbb volt, még erősebben szorongattam a testemet és próbált maga felé rángatni. Csakhogy nekem nem volt jogom belepillantani.
Egy merengő, ugye?
Éreztem, hogy rám néz, így én is felé fordultam. Láttam a sötét szemekben minden vágyakozó félelmet. Én is így éreztem magamat, de annyiszor már… mégis, mikor ott állt velem szemben Phillip, a szokásos csuklyájában valami más dolgozott bennem. Az akaratosság, a harag. Megragadtam a ruha bársonyos alakját és lerántottam róla, remélve, hogy egy olyan arccal nézek szembe, ami egy cseppet sem hasonlít az enyémre. Hát így is volt… de tudtam, ettől még Phillip és én egyek vagyunk. Ugyanaz a gonoszság volt bennem is, ugyanaz a rideg kegyetlenség. Azt kívántam, hogy Montrego felismerése ennél kellemesebbre sikerüljön.
Az. – A hangom határozottan csengett a szoba állott csendjében.
Finoman, a vállánál fogva segítettem neki megtenni az első lépést felé. Olyan volt, mint mikor Adát cirógattam meg kicsit, ha bátortalanul ácsorgott. Egyszerre akartam éreztetni, hogy mellette állok és meg tudja tenni, nem lesz baj.
Nem kell kapkodni. Akkor nézz bele, amikor jól esik… – Magyaráztam halkan, finom hangon, hogy ne tűnjön túl harsánynak egy ilyen fontos pillanatban.
Naplózva


Mathias Montrego
Jegelt karakter
***


elsőéves sárkánykutató

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #20 Dátum: 2018. 07. 01. - 19:41:45 »
+1

zene: ''Dearest''


’Útvesztő minden út, minden csak visszajut...'




Szavaim igazát a helyeslése erősíti meg. Igazából nem kell mondania, anélkül is tudom mi az előttem álló eszköz. A keze a vállamon megnyugtat és egyben szelíden cselekvésre sarkall. Olyan, épp olyan mint a húgom. Ő alkalmazza mindig ugyanezt, ha valami olyan szituáció alakul ki, amiben nekem kell cselekednem és így jelzi, itt az idő.  
– Nem kell kapkodni. Akkor nézz bele, amikor jól esik…
Tudom, hogy akkor megyek oda, amikor kedvem tartja és akkor merülök alá a saját életem részleteinek, amikor felkészültnek hiszem magam. Nem kell ehhez O'Mara válasza, de így halk visszafojtottsággal kimondva us érzem a momentum jelentőségét. A vérem fel-alá száguldozik ereimben de egyszerre érzem magam bénultnak is. A kettősség megvisel nemcsak mentálisan, de fizikálisan is.
Nem tudom mikor lépek, nem tudom mikor érek a merengő elé. Nem tudom mikor akad meg a szemem az előttem szétnyíló tárgy nagy öblös medencéjén és az sem tiszta hogy a csillogó fiolák mikor vakítanak el. Csak az érzés marad bennem, hogy sikerült és ez az érzés egyszerre jó is meg rossz is. Egyszerre csal örömöt arcomra egy mosoly keretében és könnyeket, hogy elhomályosítsák a tekintetem.
Elliot arca lassan elmosdóik. Már nem számít senki és semmi. Vegyes érzésekkel telve pillantok az üvegcsékre. Akarom tudni? Valóban akarom? A szívem egyik fele ordít hogy igen. Egyértelmű. Erre vártam már azóta, hogy kinyitottam a szemem. Az éles kékes villanás óta, mit csak a sűrű sötét feketeség előzött meg. Erre vártam azóta, hogy a húgom megértette velem, ki vagyok és mi minden voltam. Azóta, hogy rájöttem semmi vagyok a múltam nélkül. De hogy valóban akarom ezt? Nos azért a részem másik fele retteg. Tudom, hogy nem könnyű, hogy nem leányálom az, amit tapasztalok. Mi van, ha megutálom saját magam? Benne van a pakliban. Ó de mennyire! Nem áltatom magam. Nem vagyok szent. Nem kell sok ész ehhez, elég a tükörbe néznem. Nem mellesleg ott volt segítségnek a testvérem, Eric és a környezetem. A pletykák az iskolában, Charisma Belby csúfondáros megjegyzései, Pansy vihogása ha szóba került a múltam, a tanáraim pusmogása, és a tény. A kegyetlen tény nyoma a bal alkaromon.
Számít az, hogy embert öltem? Valószínű megtettem. Talán nem kellene és mégis... mégis érzem, hogy ha visszakapom hőn áhított emlékeim valahol az igazságérzetem fog kísérteni örök végezetig. Na de ha meg nem teszem örökké fél ember maradok... Kegyetlen dilemma ez, amiben senki nem tud igazán segíteni. Ujjaim közt ott fénylik ezüstösen az emlék, ami visszavezet a múltam darabkájához. Nem tudom mihez, de úgy érzem fontos, különben nem zártam volna el annak idején ennyire gondosan, ennyire jól álcázva.
Cseles Montrego, igazán furfangos. Oda rejtetted, ahol senki nem keresné és mégis totálisan szem előtt volt...
Voltaképp hátba verem magam képzeletben és savanykásan elmosolyodom. Annyi idő telt el... annyi hasztalan óra, hasztalan éjszaka, és itt állok, kezemben a remény kulcsával. Mégsem merem megragadni. Ostobaság, szinte nevetséges, mégis a mogyoróbarna íriszeim Elliotra vetülnek. Arcán bizonytalanságot látok de a mosolya kedves. Bíztató. Mégsem szólal meg. Ugyanúgy gombóc lenne a torkába, mint nekem a sajátomban? Ugyanúgy érezné a feszültséget és az izgatottságot, mint én? Végtére is lehet. Ő ugyanúgy sikert ért el most, még ha ez nem is kincs, amit zsebre vághat. Szemeim ellágyulnak és hálásan biccentek felé. Néma köszönöm ez, ami talán többet ér minden szónál. Lehetőséget kaptam tőle. Olyat, amilyet talán soha senkitől. Ez pedig még engem is meghat, hisz én sem vagyok fából. Megismerhetem a múltamat, az igazi énemet. A döntés az enyém.
Az ezüstös tükörfelület szédítően csillog. Arcom több ezer kicsiny részlete köszön vissza, ahogy belepillantok. Ugyanaz az arc, amit megszokhattam. Jóvágású, borostás, mélyen ülő sokat mondó tekintettel. Lepillantok a tejszín tálra és a szívem majd' kiugrik hirtelenjében. Elfog a pánik, de ösztönösen veszem kezembe a fiolát. Nem kell gondolkodnom melyik az, nem kell a feliratokat olvasgatnom, egyszerűen érzem, hogy az a kis keskeny nyakú az enyém. A részem. S mielőtt gondolkodhatnék ujjaim kipöckölik a dugót. A kezem magától mozdul és az emlék lassú folyamként csurog bele a tálba. Ezüstös alakja vékony cérnaként tekeredik egy pillanatig majd szépen kisimul és eloszlik. Lassan oldódik fel, míg bennem reked a levegő. Mire feleszmélek már egyenletes amorf alakzat és vakító fehéren, hívogatóan vár. Rám. Nem tétovázok hát tovább. Nem pillantok a barátomra. Ezt az utat egyedül kell bejárnom. Egyes egyedül. És tudom, bármi vár is rám, meg kell birkóznom vele. Így hát mély levegőt veszek és elmerülök egykor volt valóm elenyészettnek hitt részleteiben.


A fény élesen vakít el. Fehér és szédítő. Kell egy perc hogy pislogja. Majd még egy, majd egy újabb. Bájos nevetés üti meg a fülem. A hang gurgulázó gyermekkacaj, ami a szívemig hatol. Jobb kedvem lesz tőle és ösztönösen keresni kezdem. Merre lehet? Honnan jön? Elpillantok oldalvást és a nagy fa árnyékában a nap lassú aranyló sugarai köszönnek vissza. A hintát a szél nyikorgatja, míg a fa leveit susogva rázza. Az otthon illatát sodorja felém. A tenger a fű, a lovak... Skye igazi eszenciája, ami megtölti a tüdőmet. Elfog a nosztalgia, és a honvágy. Hiányzik Alkony. Hiányzik Blaire. Hiányzik Eric. Hiányzik a ház, a birtok, de leginkább a tenger moraja.
- Mathias! Mathias! Magasabbra!
A hang cérnavékony kislányé, és már látom őket. A kicsiny ezüstkék óriásszemekkel megáldott kislányt. A húgom nevetős kis babaarcát. Hajába belekap a szél. Ujjai kifehérednek a hintán. És a barna hajú, kócos másikat. Ez lennék én? Összevont szemöldökkel sétálok oda. Pufók arc, kissé biggyesztett ajkak. Az erőlködéstől nagyon koncentrál. Leguggolok mellé, úgy figyelem. Már akkor elszánt volt, már akkor tudta, mit akar. Ha a húga kérte az egekbe is felröpítette volna csakis azért, mert megtehette.
- Jajj Balire, nem megy!
- Dehogynem!
B hangja dacos, akaratos. Makacskodó. Látom önmagamon a csüggedés jeleit.
- Elég legyen!
Az erőteljes férfihang ostorként csattan. A gyerekek vidámsága tovaszáll és a fejül automatikusan a hang irányába fordul. A délceg férfi határozott léptekkel siet feléjük.
- Befelé! Ostoba kölykök! Mit mondtam neked, Mathias? Tűnjetek el ettől a fától!
- De apa! Blaire aka...
- Nem érdekel. Tűnés! AZONNAL!
A két gyerek úgy pattan fel és rohan el, mintha égő fáklyával kergetnék. A hinta nyikorgása mellett a férfi dühös, de egyben szomorkás arca köszön vissza.
- Apa... - hangom halk suttogás. Nem több a szélnél. Nem hallja, mert ő csak emlék, mégis olyan éles, mintha a jelenem lenne. Fájdalmas látnom a könnyeket a szemében miközben a keze rásimul a fa törzsére. Így áll ott egy pillanatig mintha erőt akarna meríteni, majd ellöki magát onnan és a tenger felé pillant. Nem tudom mi járhat a fejében, de talán nem is fontos. Elindul a házba én pedig csak állok, bámulva utána. Tehetetlenül. És egyszer csak minden elmosódik.

A fájdalom ott nyilall a testemben. Érzem, ahogy a vergődő alakra pillantok. A hófehér kéz mely a pálcát irányítja kegyetlenül rám szegeződik. A kopasz fej, az orr nélküli, már-már kígyószerű arc egyértelműen tudom kit takar.
Voldemort.
- Milyen bölcs gondolat Mathias… milyen bölcs. Te tudod ám fiam, s mégse adod meg, amit akarok. Tudod jól mit akarok. Azt, hogy ki vagy te. Oh, ezek  a kínok. Örök kérdés, tudom jól, de mégis… Mathias, Mathias… minden elrendezett ugye? Hát, persze, hisz én akartam. Crasso sokat figyelt rád? Mert én akartam. Eric hazudott neked? Mert Én akartam. Minden úgy van, ahogy akarom. Tudod jól. Minek ellenkezel? Ostoba kölyök… Igen, Athalea őrült, talán semmi hasznát nem veszem. Igen, a bátyja halálfaló, igen Draco szerencsétlen béna, tudom jól. A húgod félted? Nem lep meg. Ostoba. Ezeket mind tudom… Mélyebbre kell ásnom. Igen, fájni fog, ne is kérdezd. Mit vártál? Megkönnyíthetnéd a dolgod, de hát… te választottad. Cruucioo!
A Nagyúr hangja gunyoros és kegyetlen. Nincs benne semmi irgalom. A saját szenvedésem képe meghökkent. Lehunyom a szemem, mert fáj hallani saját üvöltésem.
A kép elmosódik és magam látom, ahogy a karom meghosszabbításaként a pálcám ott fogom a kezemben. Roxana hangja cseng a fülemben, és lassan szövi be az agyam mint egy gonosz kis pókocska.
- Lényeg a lényeg, hogy szerencséjükre és talán szerencsédre hamarabb elkaptam ezt a fösvényt, mint mielőtt felszabdalta volna Izabellát. A legfőbb kérdés, hogy aki gyilkol, mint a halálfalók tényleg rosszak? Mi, halálfalók nem Voldemortért ölünk meg százakat... hanem csak egy valakiért, akiért mindig is éltünk és élni fogunk.
Szívem a torkomban dobog. Üvölteném egykor volt önmagamnak, kinek a jegy ott virít fekete komorsággal a karját, hogy ne tegye. Álljon meg. Ne legyen ostoba. Hisz nem ér ennyit az egész, mégsem tudok tenni semmit.
- Adava Kedavra!
A szavak jegyes kézként ragadnak mellkason.
A lelkem felkiált, de ezt senki nem hallja már, mert a váratlan csönd mindent körbeölel.

A kudarc íze a legkegyetlenebb. Olyan, mint a legkeserűbb bájital, amit letuszkolsz a torkodon. A maró, gúnyos érzés végigszánt az arcomon és hamar rá kell döbbennem, ezek a saját könnyeim. Újra ott a fa, mely ágai közt a nap fénylő sugarai szűrődnek át. Tavasz van, mert a nagy hófehér virágok lassan hullnak le róla. Már nem érdekel milyen emlék ez. Nem számít, mert a fájdalom mindent körbeölel. A hinta üres, csak a szél lökdösi, de most nem nyikorog. Miért nem nyikorog?
- Mathias! Mathias!
Halk kiáltás, amire ajkaim szétnyílnak. A felismerés megdöbbent. A hang. Már hallottam. Ismerős. Korábban. Valahol... Valamikor...
A szőke nő!
Beugrik a kép, hogy ő az, aki álmaimban kísért. Az, akit eleinte Lyanának véltem, de mostanra tudom, ő nem lehet. Ő valaki más, régebbi,és hozzám kapcsolódó. A múltam homályos része. És most, itt van. A keserűséggel vegyes félelem jár át. Mellette helyet kap az izgatottság magja, ahogy megfordulok.
A kisfiú futva szalad el mellettem. Hangosan kiáltja hogy 'anyu, anyu' de én nem is rá figyelek. A nő a rózsák előtt térdel és ahogy megfordul a tejfölszőke haján megcsillan a fény. Hangja lágy, nevetése szeretetteljes. A gondolataim elakadnak és tovaszállnak. Megrendülve figyelem a kecses alakot, és felé rohanó kisfiút, akit a karjaiba zár. Most először van alkalmam az arcvonásait kivenni. Bájos.. Olyan, mintha egy angyal faragta volna. Finom porcelán bőre fehér és szeme tele van csodálattal vegyes örömmel. Ezüstkéken csillog, szeretetteljesen.
- Anyu, eltörtem apu óráját.
A kisfiú szomorúsága ott lóg a levegőben.
- Kérlek, ne haragudj!
- Jajj kisfiam. - a keze végigsimít a gyermek karján, Szelíden szorítja meg, hogy a szemébe nézzen. - Megbocsátok. Hisz tudod, bármit teszel, mindig megbocsátok.
Az utolsó mondatot már az én szemeimbe nézve suttogja. A döbbenet kiül arcomra, tudom, mert az arcán a mosoly jelenik meg.
- Anya? Te vagy?
Szó nélküli apró bólintás a válasz. Szemeiben lobog az öröm tüze, hogy felismertem.
- Hogy lehet? Álmodom? De hisz...
- Lényeges? Nem mindegy?
Érzem, hogy igaza van. Lényegtelen hogyan, de itt van. A kisfiú az órát próbálja összerakni, míg a nő feláll. Felém lép. Illata puha és selymes. Egyszerre fog el a sírhatnék és a félelem. Ujjai kinyúlnak és a hajamba túrnak. Érzem a szelíd cirógatás. A lelkem beleremeg az érintésébe.
- Mit csináltál kisfiam?
Néma csend telepszik ránk. Hangja nem vádló, sokkal inkább aggódó. A szemeimet elfutja a könny. Tudom hogy be kell vallanom, de olyan nehezen megy... annyira, fáj.
- Rossz dolgot. Sok rossz dolgot. Csalódást okoztam.
Hangom remeg, és szégyellem magam. Embert öltem, valakiért, mert azt hittem szeretem. Mert azt hittem, szerethet. Elárultam az elveimet azért, mert kényszeríttetek. Hogy a húgom védjem. Hogy magam védjem.
- Önző voltam és...
- Nem számít. Már nem. Megbocsátok Mathias. Mindig megbocsátok...
Ujjai az arcomon játszanak, szelíd finomsággal, mintha csak a zongora billentyűit simogatná a művész szakértő pontossággal. Tudom hogy ő tanított a hangszer érintésére. Mindent neki köszönhetek, ami fontos az életemben. Minden tőle származik, ami jó bennem és sosem tudtam meghálálni. Nem volt időm... Nem volt időnk...
- Anya...
- Ne mondj semmit. A fiam vagy. Mindig az leszel. Érted? Mindig. Bármit teszel, tudom hogy másért teszed. Jó ember vagy. Ne félj elhinni ezt. És most menj!
- Hova?
Szemeim kinyílnak és kérdőn néznek rá.
- Vissza. Ahol a helyed van. Lyana mellé.
Lyana? Nyelek egyet. Honnan tud ő Lyanáról? Mi ez az egész? Álom? Emlék? Tévképzet? Valami agyfunkcióserkentő bájitalt ittam? Vagy mégis mi a frász történik?
- És te?
Hangom érdes és szomorkás. Nem akarok elmenni, nem akarom itt hagyni őt. Ujjai az enyémhez érnek, és érzem, ahogy tenyerembe simul a keze.
- Nekem itt a helyem. Az emlékeidben. Megmentettél kisfiam. Nem hagytad, hogy a legfontosabb fegyver, az emléked a kezükbe kerüljön. Én. Nyugodj meg. Minden rendben. - mosolya kiszélesedik és elpillant rólam. Ezüstkék íriszei, akárcsak Blaire-é. a kicsikori jómagamra téved. - Mehetünk napsugaram?
A kisfiú bólint és kézen fogja az anyját. Nyelek egy újabbat. A napsugár szót mindig is Clemnek mondtam. Sosem hittem, hogy anyám engem ugyanígy hívott.
Ajkaim szétnyílnak, hogy a búcsú szavait kimondjam, de nincs esélyem. A keze eltűnik az enyémből és mire feleszmélek alakja a hintához sétál a kisfiúval együtt. Kacagnak, de ahogy visszapillant felém, kissé szomorkás... Lassanként távolodom tőlük hiába nem akarnék. A kép egyre haloványabbá válik, ő pedig elfordul tőlem. Újabb fehér villanás vakít el, s ez visszaránt a valóságba.

A valóságban a földön ülök. A valóságban érzem Elliot kezét magamon. A valóságban egy szót sem bírok kinyögni. A látottak sokkja most hullik igazán csak a vállamra. A lelkemre. Rám. A bennem növekvő feszültség érzem, hogy mint egy buborék, egyszer csak szétrobban. Tudom hogy megtört az átok, az átkom és könnyű szerrel felidézhetem a múltam. Tudom, hogy mindehhez anyám kellett és az, hogy találkozzam vele. Hogy megbocsásson és hogy én ugyanezt tegyem. Önmagammal szemben. A könnyek pedig patakokban kezdenek el folyni arcomon. Olyan vagyok, mint az a kisgyerek, aki a hintára kívánkozott. Egyszerű és vágyakkal teli. Meghatott. Mert immár újra van múltam. És talán így, jövőm is lehet.


Köszönöm a játékot!
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma / Káosz uraság

Elérhető Elérhető
« Válasz #21 Dátum: 2018. 07. 07. - 15:33:32 »
0

E L C S Ú S Z V A
II.


MATHIAS
1999. április

Mintha nem csak Montrego merült volna alá az emlékek tömegébe. Mintha nem csak ő szédült volna bele a hatalmas, ezüstös fehérségbe, ami valamit tartogatott neki… valamit a múltjából. Az én múltamnak egy cseppje is ott volt abban a házban, már másodjára ölelt körbe, talán a poros levegővel szippantottam magamba a nosztalgikus érzést. Dohos, már-már bántó bűz volt ez, még is úgy illet a szobához, a házhoz, mintha csak együtt jöttek volna létre. Imádtam az elhagyatott helyek finom aromáját. S ami talán másnak bántott az orrát, az nekem a szabadság illata volt. Annyiszor hiányzott, annyiszor akartam magam átadni ennek az érzésnek és ott, abban a szobában, bár Montrego vállán volt a kezem, sőt át-átcsúszott a hátára – csakhogy tartsam benne a lelket –, mintha én valóban máshol lettem volna.
Lehunytam a szemem. Eltűntek a szemem elől a lebegő porszemek, a megvetett ágy, a merengő. Csak én voltam, a testemben újra és újra erőre kapó adrenalin löket. Akkor éreztem ezt, mikor jó nyomon jártam, mikor a mágia megragadta a karomat és lüktető erőként ráncigált végig erdőkön, romos házakon, csakhogy megleljem a kincseimet. Azok még is kevesek voltak, egyik sem adott igazi örömöt egy-két napnál tovább. Kutatnom kellett, kutatnom, míg rá nem bukkanok valami igazira, valami fényesre, amit aztán féltékenyen őrizhetek majd a világ elől. Milyen hosszú ideig hittem azt, hogy Esmé lesz majd az… de nem ő lett. Valaki más, valaki aki egyszerre jelent örömet és bezártságot, kellemes simogatásokat és fájdalmas szorítást. Ketrecbe kényszerítettem magamat csak is érte… Ott a házban mégis valami olyat éreztem, amit hirtelen egyre erőteljesebben szomjazni kezdett a testem: a kalandot, a harcot a világgal, a keresés élményét és azt, amikor az ember legyőz egy nagyobb erőt. Hát mi Montregoval legyőztük ezt a házat, meghódítottuk egy újabb kincsért. Csakhogy ez nem az enyém volt, nem értem kiáltott… én csupán eszköz voltam arra, hogy idevezessem Mathiast. Mintha valami sorsszerű lett volna az egész megismerkedésünkben. Ez az, O’Mara, szentimentáliskodj csak! – szakította félbe az egészet a kegyetlen hang.
Hirtelen elmúlt a szabadság szédítő érzése. Hirtelen nem esett jól a poros levegő… mintha egy láthatatlan kéz szorongatott volna, fuldokolva, öklendezve nyitottam ki a szememet. Hörögve vettem levegőt, éreztem, ahogy tüdöm fájdalmasan kezd el rendesen dolgozni. S csak ekkor fogtam fel, hogy Montrego már a földön ül… de mintha csak fizikálisan lett volna még mindig ott.
Leguggoltam vele szembe. A karját érintettem meg, próbáltam olyan gyengéd lenni, ahogy Adával szoktam, mikor sír… csakhogy egy kislány fájdalma talán össze sem mérhető egy felnőttével – vagyis jelen esetben egy majdnem felnőttével.  Nem szólítottam meg, nem mondtam semmit, csak guggoltam ott, figyeltem, ahogy a könnyei végig folynak máskor olyan komoly ábrázatán, eltűnnek a szakállába, hogy utat törjenek maguknak az állán át a padlóra vagy éppen a még mindig rózsaszín nadrágra.
Érdekelt mit látott, de nem akartam faggatni. Nem akartam belemászni valami olyanba, ami igazán csak az övé volt abban a percben. Nem. Abban a helyzetben nem ez volt a dolgom… egyszerűen csendben kellett maradnom. Csendben kellett maradnom, hogy várjam, míg helyre teszi magában a dolgokat. Nekem ez nem adatott meg, mikor először pillantottam meg Phillip arcát… a múltam képét, amit akkor kellett volna a helyére tennem. Mert, amikor végre, megtaláltam a puzzle utolsó darabját és a helyére illesztettem… azt tette tönkre a képet. Apám minden erejét bevetve rombolta szét, amit évekig építettem, aminek ő volt a hiányzó eleme. Elvette tőlem annak a lehetőségét, hogy kiélvezzem a pillanatot, hogy megnézzem magamnak a vonásait… hiszen meg akart ölni… engem, a tulajdon fiát.
Nem, Montregonak nem ezt akartam. Tudtam, hogy a kulcs fájdalmat is okozhat. Ezért ha kellett órákig, napokig, hetekig guggoltam volna ott előtte, várva, hogy megtalálja a maga békéjét…


Naplózva

Oldalak: 1 [2] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2019. 07. 04. - 04:15:59
Az oldal 0.072 másodperc alatt készült el 37 lekéréssel.