+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Felnőtt varázslók
| | | |-+  Elliot O'Mara (Moderátor: Elliot O'Mara)
| | | | |-+  Valóban?
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 [2] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Valóban?  (Megtekintve 1971 alkalommal)

Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma / Káosz uraság

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #15 Dátum: 2018. 08. 21. - 07:33:02 »
+1

V A L Ó B A N?


ESMÉ
1999. szeptember

outfit.

Fák… rengeteg fa. Kellett egy pillanat, hogy felfogjam, hol is vagyok pontosan… hogy hová hozott a koncentrációm és az apám által megadott cím. Nem is igazán cím volt, egy hely neve, ami talán pont azt az erdőt jelölte, ahová érkeztem. A tekintetem végig siklott kisebb-nagyobb fatörzseken, míg nem befókuszáltam Phillipet és Esmét. Láttam, hogy sáros a ruhája, a haja kócos és ott lüktetett bennem minden undorodó indulat, amit az apám iránt éreztem. Egyre hevesebb volt, egyre veszélyesebb, annyira, hogy már nem tudtam tisztán gondolkodni. Éreztem, ahogy az a végtelen sötétség behálózza minden pocikámat, rámarkol a szívemre és az agyamra egyetlen fekete kézként.
Mégsem mozdultam.
Talán a szalag lüktetése a csuklómon még tartott bennem annyi józanságot, hogy nem estem azonnal neki az öregnek. A pálcát a hátam mögött szorongattam, nem emeltem rá azonnal… de nem is figyeltem, ahogy Esmé combját érinti, ahogy csókolja. Leguggoltam egy pillanatra, mintha rosszul lennék. Még hangosan sóhajtottam is és annyit mondtam: – Csak mondd meg végre, mit akarsz tőlem.
A hangom szándékosan remegett, de ő nem engem figyelt. Még mindig Esmé molesztálásával volt elfoglalva, ezért belemarkoltam a fekete, kissé nedves talajba. A földdel teli kezemet is a testem mellé eresztettem, amint nagy sóhajtással felálltam. Megráztam a fejemet, mintha még mindig magamhoz akarnék térni… valójában nem volt ez több olcsó színészkedésnél, de apám nem ismert ehhez elég jól. Sosem fog jól ismerni, sosem fogja felismerni a trükköket, amiket bevetek. Hiszen eddig sem ment neki. Eddig sem tudta, hogyan fékezzen meg, de ezzel a tettel egy olyan lavinát indított el, amit már nem fog tudni megállítani. Túl gyenge ő ahhoz, hiába adja elő a nagyhatalmú varázsolt, még egy ilyen kis senki is, mint én, könnyedén véget vethet annak, amit szarból épített fel… mert mi másból tette volna?
Végre, így legalább nem fog zavarni a rikácsoló hangja.
Rám nézett. Én viszont egy pillanatra Esmét bámultam. Kétségbeesett arcot vágtam, hiába tudtam: képes leszek megmenteni őt, képes leszek elvinni innen… csak ő számított. Nem érdekelt Phillip, nem érdekelt az olcsó játékaival együtt. Nem értettem, mire megy ki ez az egész, hiszen eddig ő volt az egyetlen a Rowle-ok közül, aki nem esett a torkomnak, aki nem próbált meg megölni, az első két találkozásunkat leszámítva. Aztán valamiért szerető lett, kedves… talán akkor is csak Esmét akarta az ágyába vinni? Megborzongtam a gondolattól. Maradj szerepben, O’Mara… – bíztattam magam.
Akkor térjünk is rá arra, amiért idejöttél, és amiért én odamentem. Nem gondoltam, hogy lesz egy ilyen kis kitérő, de így is jó. Fogd meg a pálcád és mutasd meg mit tudsz. Szeretnék újra visszatérni az én játékszeremhez. Igazán élvezetes volt vele ez az egy óra.
Felemeletem a pálcámat. Egyenesen ráfogtam. Szándékosan remegtettem meg a kezemet, hogy gyengének gondoljon, lefegyverezhetőnek. Közben vicsorogtam is.
Neked mindenki a játékszered… nem igaz? – Vágtam a fejéhez. Nyeltem egyet, mintha nehezemre esett volna koncentrálni arra, hogy kimondjak egy varázslatot, de már ott volt a fejemben a terv. Ott volt minden apró mozdulat, amit meg kellett tennem és tudtam is, miként fogom, nem számított, ha arrébb lép. Minden képességem meg volt hozzá, hogy egyetlen pillanat alatt fegyverezzem le. Csupán egy adag szerencse kellett hozzá.
Az anyám is a játékod volt… – Morogtam, majd úgy tettem, mintha folytatni akarnám a mondatot, de nem így tettem, hoppanáltam, olyan gyorsan, hogy a következő pillanatben előtte teremtem. Reméltem, hogy sikerül a szemébe dobnom a földet. Minden erőmet bevetettem, majd egy néma Capitulatusra fogtam rá a pálcámat, szinte ugyanazzal a mozdulattal – nem is tudva, hogy valójában sikerült-e elvakítanom azzal a trükkel.
Naplózva


Esmé Fawcett
Moderátor
***


Elérhető Elérhető
« Válasz #16 Dátum: 2018. 08. 23. - 11:48:38 »
+1




          Nem lesz jó vége ennek az egésznek. Akármennyire is akarjuk, nem tudjuk legyőzni Phillipet. Elliot látszólag nem képes rá, és így, hogy meg vagyok kötözve ki tudja milyen sorsot szán nekem. Bár tudnám mondani neki, hogy segítsen valahogy kiszabadulni, és akkor tudnék segíteni. De ahogy látom, ő most sokkal jobban el van foglalva a saját gondjával. Nem értem, miért tesz ilyet. Láttam mire képes, most mégis színészkedik. Ki tudja, lehet mikor én láttam még nem is mutatott meg mindent. A sóbálvány pedig nem gyengíti le ennyire az embert. Németországban ennél sokkal több kellett hozzá. Mit művel?
          Phillip látszólag nem is foglalkozik ezzel, csak teszi a dolgát. Mármint azt, amiről azt hiszi, hogy a dolga. Szóval tartja Elliotot, és közben engem is figyel. Meg fogja támadni, megint. Látom, érzem a csontjaimban. Itt csak egyikük kerülhet ki győztesen.
          - Nem mindenki játékszer. Esmé igen, még Nat is lehet az, ahogy Daniel vagy Amber esetleg Ada, de te nem. Veled terveim vannak, ahogy mondtam. De hogy ezeket a terveket véghez tudjam vinni, tudnom kell mire vagy hajlandó és mi az, ami még gátat szab neked. Mert le kell rombolni azokat a gátakat.
          Ordítanék, hogy hagyják már abba, mert ezzel úgyis csak azt érik el, hogy megölik vagy legalább súlyosan megsértik a másikat. De ha ez bekövetkezik, akkor nem leszek többé az a jó kislány, akinek eddig gondoltak. Biztos van mód rá, hogy bizonyítsuk az igazunkat. Hogy elvette az emlékeim, hogy játékszerként gondolt rám, és bánt is velem.
          - Az anyád ne vedd ilyen téren a szádra.
          Látszik, hogy meglepi a hoppanálás, majd a sár is, ami eltalálja. Megzavarja, és bár botladozik pár pillanatig, hoppanál ő is. Ebből is látszik, hogy ismeri a terepet vagy legalább megjegyezte annyira, hogy ezt a pár métert megtegye. Tehát igazam volt, és Elliot tényleg csak színészkedett.
          - Ezt még megbánod, kölyök.
          Érződik a hangján a harag és a düh. Nem számított erre, amin nem is vagyok annyira meglepve. Még úgy is, hogy tudom, Elliot így harcol, azért pont sár, és pont a szemébe? Meg leginkább a szájába, ahogy hallom a köpködését. Sikerül kicsit megoldania, hogy lásson valamit, így azonnal Elliot irányába fordul.
          - Pherecitius mangicus.
          Lendíti a pálcáját, majd a nyomban meg is fagynak a dolgok. Nem merek odanézni, hogy eltalálja-e Elliotot. Lehunyom a szemem, miközben vergődni kezdek. Ki akarok szabadulni, segíteni akarok.
          - Szerettem az anyádat, de veled… egy gyerekkel nem számoltam. Nem kellett volna megszületned, de ha már így alakult, akkor nem akartam cserben hagyni. Már akkor terveim voltak veled, mikor megtudtam, hogy létezel. De az anyád nem engedett a közeledbe, így nem tehettem mást, csak távolról figyeltelek, óvtalak és vártam.
          Tudtam, hogy csak egy dolgot nem mond ki ebben a mondatban. Arra várt, hogy Jia meghaljon, és mikor ez bekövetkezett, akkor akcióba is lépett. Tovább mocorgok jelezve, hogy valaki engedjen már el. Óh, istenem, olyan bosszantó ez az egész, hogy nem tudok megszólalni.
 
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma / Káosz uraság

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #17 Dátum: 2018. 08. 26. - 13:45:37 »
+1

V A L Ó B A N?


ESMÉ
1999. szeptember

outfit.

Nat, Esmé, Amber, Ada, Daniel… játékszer…. – ismételgettem magamban minden mozdulat közben apám mondandójának kulcsszavait. Fenyegetés volt, fenyegetés a javából. Sejthettem volna persze, hogy azt hiszi, ha hozzájuk nyúl, akkor majd engem is úgy rángat, mint egy ostoba bábút. Nem így volt. Ha bármi baja is esett volna nekik, akkor csak kiengedte volna a bikát a börtönéből, ami egyenesen neki ront. Phillip olyan volt, mint a vörös posztó és már azzal, hogy rá támadtam a rácsoknak futottam fejjel. Már nem tudott megállítani az a belső gát, ami eddig azt mantrázta a fejemben: ő az apád, ő az apád, neki köszönheted az életed. Ezt azzal érte el, hogy Esméhez merészelt nyúlni, hogy nem vett komolyan, mikor azt mondtam, tartsa magát tőle távol.  Hát ezt akartad öregem, EZT? – üvöltöttem volna az arcába legszívesebben, mikor sikertelenül, de legalább megpróbáltam lefegyverezni.
A hoppanálás nem fárasztott le ilyen kis távolságon, mint nagyobbakon. Nem érdekelt, ha esetleg mégis megszédültem volna. Az adrenalin olyan erősen lüktetett bennem, hogy átjárta az egész testemet. Kitisztultak az érzékeim, mint egy macskának, aki a fűbe lapulva várja a megfelelő pillanatot, hogy lecsapjon a szemtelen, vén madárra. Egyszer ugyan kitért előlem, de mindez csak egy apró esély volt neki, hogy megvédje magát. Nem engedhettem, hogy legyőzzön, elképzelhetetlen volt, hogy innen sebesülés nélkül távozzon.
–  Ezt még megbánod, kölyök.
Mordultam csak egyet, ahogy figyeltem a dühös tekintetét. Gúnyos vigyor ült ki az arcomra, nem érdekelt a sértés, ami abban az egyetlen szóban – „kölyök” – csendült. Tudtam, hogy ezzel akart felbosszantani, de nem sikerült neki. Gyűlöltem, gyűlöltem minden mozdulatát, de nem engedhettem meg, hogy ez elvakítson. Csupán egyetlen cél lebegett lelki szemeim előtt, még pedig a győzelem. Meg kellett mentenem Esmét. Ugyanígy tettem volna akkor is, ha  Ambert, Adát vagy Danielt érintette volna a mocskos kezével… de ha Nathoz nyúlt volna, akkor már nem élne.
–  Pherecitius mangicus.
Nem kellett meghallanom a varázslatot. Láttam, hogy lendíti a pálcát, láttam, hogy szóra nyitja a száját, én pedig minden koncentrációmat bevetve, vigyorogva hoppanáltam el az útjából, egyenesen a háta mögé. Így hiába is próbálta meg kárt tenni bennem, csak a hátam mögött várakozó, vastag törzsű fát sikerült jéggel borítania.
Te akartál harcolni, apucikám. A saját fiaddal… hát akkor most tessék, megkapod. – Vettem a szemét. – Felesleges dühösnek lenni. Hiszen csak azt kaptad, amit az étlapról választottál. Lehetett volna kellemesebb is…
Láttam a szemem sarkából, hogy Esmé mozgolódik, de nem tehettem semmit. Apám állt a figyelmem középpontjába, hiszen egyedül, magamra vigyázva csupán több esélyem volt legyőzni, mint ha még egy lányt is óvnom tőle.
–  Szerettem az anyádat, de veled… egy gyerekkel nem számoltam. Nem kellett volna megszületned, de ha már így alakult, akkor nem akartam cserben hagyni. Már akkor terveim voltak veled, mikor megtudtam, hogy létezel. De az anyád nem engedett a közeledbe, így nem tehettem mást, csak távolról figyeltelek, óvtalak és vártam.
Mordultam egyet és ráfogtam a pálcámat. Egyenesen az arcára céloztam. Engem te nem győzöl le, vénember. Erre az egy mondatra koncentráltam magamban, készen állva, hogy a lehető legváratlanabb pillanatban csapjak le rá.
Szóval, megvártad, hogy meghaljon. – Bólintott gúnyosan. – Aztán a közelembe férkőztél és a nagy óvásod ellenére ki akartál nyírni. Mondhatom, remek apa vagy! – Gúnyolódtam. Reméltem, hogy elég ez figyelem elterelésnek. – És most mit teszel? Pálcát fogsz rám, bántod a barátomat, zsarolsz…
Megpróbáltam megtörtnek látszani, mintha megremegtem volna. Majd a következő mozdulattal egy újabb néma lefegyverzéssel próbálkoztam meg, remélve, hogy ezúttal az ujjaim közé kaphatom a pálcáját.
Naplózva


Esmé Fawcett
Moderátor
***


Elérhető Elérhető
« Válasz #18 Dátum: 2018. 08. 28. - 15:50:36 »
+1




          Azon túl, hogy nagyon haragudok Elliotra, mert nem akar elengedni, meg is értem az okait. Legutóbb sem voltam valami sok segítség, csak jól leterítettem egy átokkal. De akkor is, legalább ne így kelljen végignéznem. Meg tudom én érteni azt is, ha azt mondják, menj biztos helyre. Feltéve, ha ez nem azt jelenti, hogy menj el innen, akkor meg tudom én érteni. Mert ki tudja, még jól jöhet valaki, aki védi a hátad. Így csak tehetetlenül és dühösen tudom végignézni, ahogy ők ketten harcolnak.
          - Nem is bánom, hogy kihívtalak, de választhattam volna mást is az étlapról, nem gondolod?
          Elmosolyodik, ami nagyon nem áll jól neki. Szinte félelmetes látványt nyújt. Még mindig úgy gondolja, ezek után is, hogy ő fog kijönni a csatából győztesen. Reménykedek benne, hogy nem, akkor talán egyszer s mindenkorra eltűnne a közelünkből, de legalább nem merne Elliottal újat húzni.
          - Nos, én ezt nem így mondanám, de valóban így történt. Nem akartam sohasem olyan apa lenni neked, mint amilyen Lisbethnek vagy Prue-nak vagyok. Ahhoz túlságosan elkéstem a kapcsolatfelvétellel. De ha akarod, és megadod magad nekem, még megpróbálhatjuk. Olyanra formálnálak, amire büszke lehetek.
          Látom, hogy fel van készülve mindenféle támadásra, a szövegelés csak szórakoztatja. Mintha nem is gondolná komolyan. Pont ez teszi számomra olyan félelmetessé. Nem hagyja kiismerni magát. Rám emeli a tekintetét, és látom, hogy a pálcáját is, ezért későn veszi észre, hogy Elliot már elmondta a varázsigét. Magasra röppen Phillip pálcája, majd leesik nem messze tőlem. Ha el tudnék odáig kúszni, akkor megszüntethetném a némító varázslatot és a kötözést is.
          - Ügyes voltál. Bár, nem vettem be a mesédet arról, hogy bármi is megindított volna azok közül, amiket mondtam. A részem ott lakozik benned, és ennek a résznek mosolyognia kéne. Már nem sok emberség maradt benned, látom a tekintetedben.
          Még akkor is, ha nem sok alapja van ennek a felvetésnek, azért megrémít. Én is furának gondoltam Elliotot, mikor megjelent Phillip és előtte is olyan távolinak tűnt, ahogy ott állt, és várt rám. Mi van akkor ha ezúttal az öregnek mégis igaza van? Mi lesz akkor, ha végül már nem tud Phillippel szembeszállni, hanem inkább a helyére akar lépni? Hol van az az Elliot, akit én szerettem? Akinek még az volt a legnagyobb gondja, hogy melyik kincs nyomába eredjen? Mit tett vele Phillip?
          - És most mihez akarsz kezdeni? – Kitárja a karját, majd mintha várna egy végső átkot úgy áll ott, önfeláldozva. Elmosolyodik.
          Elliot vajon észreveszi a csapdát? Ha mindaz igaz, amit elmondtak itt ma, akkor könnyen lehet, hogy ez az utolsó lökés annak a gátnak az átszakadásához, ami most még tartja magát. Még akkor is, ha hézagosan. Leveszem a tekintetem róluk, nincs más választásom, meg kell szereznem azt a pálcát, és legalább a hangomat visszaadni magamnak.

          - Leszel elég tökös ahhoz, hogy megtámadj, vagy megfutamodsz, mint egy nyuszi?
 

Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma / Káosz uraság

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #19 Dátum: 2018. 08. 29. - 13:18:10 »
+1

V A L Ó B A N?


ESMÉ
1999. szeptember

outfit.

Hullámzó mellkassal bámultam az Esmé és apám közé esett pálcát. Ha nem róla lett volna szó, elégedett vigyor ült volna ki az arcomra. Ezúttal nem tudott. Nem tudott, mert túlságosan fájt az, hogy ez az ember az apám. Csak kegyetlenséget láttam rajta, valamit ami engem is meg akar kaparintani, de rossz úton járt. Nem gondoltam volna, hogy képes lesz tovább rontani azokat az érzéseket, amiket iránta éreztem. A keserű még keserűbb lett, a fájdalom még fájdalmasabb. Képtelen voltam már a szemébe is nézni… sosem volt normális, színészkedés volt minden, amit abban a néhány hónapban mutatott magából. Nem értettem, miért nem hagyott inkább meghalni. Talán csak élvezi, hogy lépésről lépésre, lassan morzsolhat össze, mint egy száraz falevelet. Sokat veszítettem a Rowle család miatt. Szinte kiszipolyozott az a sok kegyetlenség, amit ajándékba adtak nekem. De nem száradtam még egészen ki, ezért is fájt annyira, hogy ez a szörnyeteg, ami ott állt velem szemben valójában ott volt bennem is. Már nem tudtam ellene küzdeni, nem tudtam az az Elliot lenni, aki távol az országtól létezett. Visszajöttem és ezzel hibáztam. Életeket borítottam fel, miközben én magam is egy sötét örvénybe kerültem. Nem tudtam ellene küzdeni és az erőm, amivel Phillip fölé kerekedhettem is csak abból származott.
–  Ügyes voltál. Bár, nem vettem be a mesédet arról, hogy bármi is megindított volna azok közül, amiket mondtam. A részem ott lakozik benned, és ennek a résznek mosolyognia kéne. Már nem sok emberség maradt benned, látom a tekintetedben.
Rá mordultam, miközben ujjaim szorosan kulcsolták át a pálcámat. Éreztem, hogy még mindig ott lüktet az az erő, amivel megbénítottam, majd lefegyvereztem. Tudtam, hogy képes lennék ártani neki, hogy ott tudnám hagyni akár megkötözve, meghalni. Mély levegőt vetettem, fújtatva eresztettem ki.
Ha lenne eszed nem ezt látnád az én szemeimben. – Jelentettem ki aztán határozottan. Mintha sikerült volna elnyomni azt a feszültséget, ami addig ott dolgozott bennem. Már nem akartam azonnal neki esni, csak a szívem kalapált vadul. Nem mertem Esmére nézni, nem mertem odafordulni, hátha megint valami ostoba trükkre készül. Ezért akármennyire is fájt, egyenesen Phillip szemeibe néztem.
Ha csak egy kicsit is megerőltetnéd magad, nem látnál mást, amikor rádnézek, mint csalódottság. – Halkan beszéltem, lágy hangon, mintha valami színész lennék, aki betanulta a szöveget. Valójában minden erőmet be kellett vetnem, hogy ne engedjek utat a keserűségnek, ne szökjenek könnyek a szemembe. Már túlságosan fájt, ami történt, már túl sok volt. Szabadulni akartam abból az átkozott erdőből, az apám közeléből. Nem őt akartam legyőzni igazán, hanem Lisbeth-et, de szívem szerint arról is letettem volna, ha megint minden a régi lehetne… ha szerethettem volna csak Natot, ott ücsörögve Tengerszemben.
– És most mihez akarsz kezdeni?
Gyűlöltem azt a mozdulatot, amivel kitárta a karjait. Gyűlöltem azt a megadó arckifejezést, ami csak egy álarc volt. Utáltam, hogy ennyire hasonlítok rá, hogy mindent amit tesz, magamon is láttam már. Olyan voltam, mint az ő lelkének és anyám külsejének tükörkép. Bárcsak fordítva lett volna. Bárcsak ne kellett volna magamat is gyűlölnöm úgy, ahogyan őt.
– Leszel elég tökös ahhoz, hogy megtámadj, vagy megfutamodsz, mint egy nyuszi?
Nyeltem egyet. Leeresztettem a karom a testem mellé. Hagytam, hogy a pálcám hegye a mocskos földre célozzon. Csak bámultam rá.
Nem foglak megölni. – Jelentettem ki. – De még mindig nem mondtad el, mire ment ki ez az egész és addig nem megyek el és te sem.
Naplózva


Esmé Fawcett
Moderátor
***


Elérhető Elérhető
« Válasz #20 Dátum: 2018. 08. 30. - 19:07:56 »
+1




          Lehunyom a szemem. Innentől már tényleg nem akarom látni, hogy mi történtik. Csak egy dologra fókuszálok és az a földön heverő pálca. Az biztos, hogy rengeteg horzsolást szedek össze, kiszakadt a harisnyám is, és nem csak azért leszek majd sáros, mert Phillip volt kedves bekenni egy kicsit vele. Hogy rohadna le a mocskos keze, hogy mert hozzám érni? Bár, miért is vagyok én ezen meglepődve mindazoknak a tudatában, amit korábban vágtak már a fejemhez. Elliot, kérlek, zárd rövidre ezt az egészet, mert mi történik, ha újra összejövök valakivel? Annak is el kell mondanom, hogy van egy ősellensége az exemnek, aki ráadásul a saját apja, és bármikor felhasználhat csaliként? Nem, ha Elliot nem vet ennek véget, akkor majd én fogok.
          - Tudod, nem is igazán érdekel, mi csillog a szemedben. Csak azt akarom látni, ami engem érdekel. Azt pedig még nem kaptam meg. Ügyesnek hiszed magad? Okosnak? Cselesnek? Hidd el, van még mit tanulnod.
          Már nem foglalkozok azzal, hogy mit mond vagy mit tesz Phillip. Már az sem érdekel, ha ott helyben megöl. Azt akartam, hogy vége legyen. Hogy elmenjen és mi is elmehessünk a saját utunkra Elliottal. Ahogy látom, már ő is csak ezért az egy dologért imádkozott. És én pont ezért nem állhatok meg, kúsznom kell tovább.
          - Nem azt kértem, hogy ölj meg, hanem azt, hogy támadj meg. Vagy cselek nélkül nem vagy rá képes?
          Gúnyolódik, ez hallatszik a hangjában. Nem tudom meddig fogja még bírni, csak azt tudom, hogy nekem már elegem van ebből. Elliot szavaiból pedig nem az hangzik ki, mint aki tényleg megunta. Inkább az, aki addig nem mozdul el, még ha éhenhal akkor sem, amíg meg nem kapja a válaszát. De én erre nem vagyok kész.
          - Már mondtam. Látni akartam, hogy milyen szinten állsz. Hol haladsz az úton, amire tereltelek. Látni akartam, mennyit vagy hajlandó feláldozni érte. És leginkább azt is tudni akartam, meddig mennél el azért, hogy elérd a célod. De csalódtam ismét, mert még közel sem tartasz ott, ahol kéne. Pedig már két embert is megöltél. Szóval most arra próbálok rájönni, mi vinne rá arra az útra, amit neked szántam. Melyik szerettednek a feláldozása kell hozzá?
          Kiráz a hideg ezeknek a szavaknak a hallatán és arra ösztönöz, hogy még jobban rákapcsolja a kúszásban. De még így is nehezen megy. Alig haladtam valamit az elmúlt időszakban. Viszont valami másra figyelmes leszek. Egy kő nyomja a hasamat, és érzem, hogy meg is sértette a bőröm. Ha ez a kő ennyire éles, akkor valószínűleg ahhoz is elég, hogy elvágja a kötelet. Igyekszem leplezni a mozgást, de ha ez sikerül is, csak azért, mert nem velem vannak elfoglalva.
          - Elliot, én komolyan mondtam, hogy a helyemre léphetnél. A feleségem soha nem tudott megajándékozni egy fiúval. Lisbeth bár jogosan örökölné a családfői pozíciót, de én nem őt akarom kinevezni, hanem téged. Mert neked köszönhetően tönkretehetem azt a családot, akik tönkretették a miénket. És akkor Kean bármit tesz, már nem tudja megmenteni a becsületünket.
          Nem figyelek rá. Ezt az egy mondatot mantrázom egészen addig, amíg el nem szakad a kötél. A karom így legalább szabadon mozdul, de a kezem és a lábam még nem. A pálca egy ugrásra van tőlem, de ebben az állapotban akármit hiába érném el, nem tudnék rendesen célozni. Ha pedig elkezdek jobban mocorogni, akkor elvesztem a meglepetés erejét.
          - Ezzel úgy gondolom, megkaptad a választ a kérdésedre. Méltó örököst akarok faragni belőled, ez a célom. De ha a tervem egyik fele nem is jön össze, a másik még megmarad. Az okmányok már meg vannak, ami alapján elismernek aranyvérűként.
          Elliot, mint aranyvérű? Tényleg képes lenne erre Phillip? És ha képes lenne, akkor mi minden állhat még a hatalmában? Hogyan intézte volna el? Rengeteg kérdés ötlik fel bennem, de ezek közül most egyik sem lesz megválaszolva. Döntésre jutok. Eltöröm a bal csuklóm, hogy könnyebben ki tudjak bújni a kötélből. Kiabálnék a fájdalomtól, a könnyem ki is csordul, de szerencsére a némító varázslat miatt nem hallja senki. Előre lendülök a pálcáért, de közben a sajátomat veszem elő. Villan is, majd Phillip sóbálványként dől hátra. Megszüntetem a hangomat elnyomó varázslatot, majd lógó kézzel Elliot felé fordulok, de nem szólok hozzá.
 
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma / Káosz uraság

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #21 Dátum: 2018. 09. 01. - 19:23:45 »
+1

V A L Ó B A N?


ESMÉ
1999. szeptember

outfit.

Szűkre húzott szemekkel bámultam Phillipre. Mélységes megvetést éreztem az irányából, pont ezért nem értettem, mi a fenének ácsorgott ott előttem és követelt valami olyat számon, amire az ő leírása alapján is képtelen vagyok. Meg akart kapni valamit, azt akarta látni a szememben, amire szüksége volt. Csakhogy nem tudott a saját képére formálni. Szörnyeteggé tett, de még közel sem voltam olyan, mint ő. Már régen nem találtam magamban Elliot O’Marát, már régen nem az az ember voltam, akibe Esmé vagy akár Nat beleszeretett. Idegen voltam a saját bőrömben, valami sötét, valami bűnös, amit Phillip rángatott elő egykori énemből. Éreztem mindennap, hogy az a keserűség nő bennem. Az a sötétség, amit belőle kaptam már a születésemkor. Angliától távol nem tört olyan sokszor rám. Szórakoztam. Szórakozásnak éltem meg minden egyes lopást és kalandot. Imádtam hajszolni az újabb lehetőségeket és talán egy idő után nem is a megszerzendő tárgy volt a lényeg, hanem az, hogy megszerezhettem önerőből. Annyira szerettem volna Dumbledore arcába vágni, hogy mennyi mindenem van. Még köszönetet is mondtam volna neki. Ha ki áll mellettem a kicsapás helyett, akkor bizonyára a Mungóban rohadok meg a bátyám társaságában, unalmas medimágusként.
– Nem azt kértem, hogy ölj meg, hanem azt, hogy támadj meg. Vagy cselek nélkül nem vagy rá képes?
Az a gúny, ami a hangjában csendült, nem volt több provokációnál. A vadállatot akarta belőlem előrángatni, aki egyetlen, átkozott késsel döfött Reagan szívébe és aki bűntudat nélkül égette el a holttestét egy román erdőben. A szívem hevesen zakatolt még mindig, hangosan vettem a levegőt, miközben a szalag is vad ritmust lejtett a csuklómon. Éreztem, ahogy pumpálja belém mind jobban a sötétséget. Valami olyat akart belőlem faragni, mint Phillip Rowle és csak egy hajszálon múlott, hogy engedjek is neki.
– Már mondtam. Látni akartam, hogy milyen szinten állsz. Hol haladsz az úton, amire tereltelek. Látni akartam, mennyit vagy hajlandó feláldozni érte. És leginkább azt is tudni akartam, meddig mennél el azért, hogy elérd a célod. De csalódtam ismét, mert még közel sem tartasz ott, ahol kéne. Pedig már két embert is megöltél. Szóval most arra próbálok rájönni, mi vinne rá arra az útra, amit neked szántam. Melyik szerettednek a feláldozása kell hozzá?
A fenyegetésre megint felemeltem a pálcámat. Meg erőszakosan céloztam meg vele a mellkasát. Ne engedd nyerni, O’Mara! Ne engedd nyerni! Nem a sötét kis hang volt az, aki szólt. Én magamat próbáltam nyugtatni, nem megadni neki azt, amit annyira vágyott. Tedd meg… tedd meg… – suttogta a sötét hangocska szinte azonnali válaszként. Kirázott a hideg, éreztem, ahogy lassan fut végig a hátamon és megremegek.
Nem esek neked… nem érek hozzád… – motyogtam úgy, hogy az apám azt ne hallhassa. A hanggal harcoltam, ami még mindig ott erőszakoskodott bennem, sőt még az átkokat is a fülembe súgta. Szinte éreztem, hogy csak a pálcát kéne lendítenem hozzá és holtan rogyna össze.
– Elliot, én komolyan mondtam, hogy a helyemre léphetnél. A feleségem soha nem tudott megajándékozni egy fiúval. Lisbeth bár jogosan örökölné a családfői pozíciót, de én nem őt akarom kinevezni, hanem téged. Mert neked köszönhetően tönkretehetem azt a családot, akik tönkretették a miénket. És akkor Kean bármit tesz, már nem tudja megmenteni a becsületünket.
Kean… olyan embert említett, akinek szívesen ártottam volna a legutóbbi találkozásunk után. Igaz, csakis szórakozásból, csak is olyan alapon, hogy abból egyikünknek se származzon tényleges sérelme. Phillip számító volt és kegyetlen, nem számíthattam tőle jobbra. A saját családján belül akar küzdelmet, aminek én nem lehettem a részesen. Nem lehettem az, mert nem is igazán voltam családtag, még ha valami ostoba trükkel is akar ebbe belerángatni. És melyik lett volna a veszélyesebb? Az, ha ő tör az életemre vagy ha szerepet vállalok egy aranyvérű család életében? Fogadalmat tettem Natnak és ezt az apám kedvéért sem másítottam volna meg. Nem érte el, hogy ennyire becsüljem, nem szerettette velem meg magát.
–  Ezzel úgy gondolom, megkaptad a választ a kérdésedre. Méltó örököst akarok faragni belőled, ez a célom. De ha a tervem egyik fele nem is jön össze, a másik még megmarad. Az okmányok már meg vannak, ami alapján elismernek aranyvérűként.
Tágabbra nyílt a szemem. Éreztem, hogy kiül az arcomra minden érzés, ami egyetlen kérdés formájában fogalmazódott meg bennem. Ez komoly? Akkor sem mentem volna el sznob aranyvérűnek, ha nagyon jól színészkedek. Sok mindenben hasonlítottam Phillipre. Gonosz voltam, élveztem mások szenvedését és úgy hajtottam a győzelmet, mintha az azt követő érzés drog lenne a testemnek.
Összekötöttem az életemet Nattal. – Ismételtem meg a legmeggyőzőbb érvemet az egész ellen. Aztán valami történt. Apám teste hirtelen megmerevedett, majd eldőlt, mint egy zsák. Talán én is így festettem, több mint egy órával korábban. Csak bámultam rá, mintha valami újdonságot jelentene a látványa. Fölé hajoltam és lassan formáltam a szavakat: – Összeházasodtunk.
Reméltem, hogy így kimondva egyértelműbb lesz az üzenet, amit igyekeztem közvetíteni felé. Aztán megéreztem Esmé megnyugtató illatát, ami sárszaggal keveredett. Nem érdekelt az a kis bűz, mélyet szippantottam belőle, ahogy felegyenesedtem.
Minden rendben? Jól vagy? – Néztem rá, de azonnal megpillantottam a sérült karját. – Azt hiszem, most képtelen lennék meggyógyítani. Menj el az öcsémhez… – A hangom halk és kimerült volt. Minden fáradtság benne volt abban az egyetlen mondatban.
Naplózva


Esmé Fawcett
Moderátor
***


Elérhető Elérhető
« Válasz #22 Dátum: 2018. 09. 01. - 20:20:19 »
0




          Kimondtam rá. Kimondtam Phillipre egy sóbálvány átkot. Ha eddig nem is ástam volna el teljesen magam, most már megtettem. Csak figyeltem, hogyan változik meg a férfi arca, mikor Elliot kimondja még egyszer azokat a szavakat. Valahol örülök neki, hogy később már nem látom az arcának rezdüléseit, mert biztos vagyok benne, hogy nem tetszene a látvány. Nem hiszem, hogy a tervei között szerepelne az, hogy az exem egy másik férfivel és nem egy másik nővel kötötte össze az életét. De ez megint majd legyen Phillip gondja, ha egyáltalán ez is foglalkoztatja Elliot átváltoztatása mellett. Gondolom, ez már másodlagos csak a nagy egész mellett.
          Sóhajtok egyet, majd rálépek az előttem heverő pálcára. Nem hiszem, hogy olyan nagy feladat lenne beszerezni egy újat, de addig is legalább megnehezítjük a dolgát, és ha az átok nem lenne elég, akkor ezzel már tényleg biztos elástam magam. Csak állok némán a helyemen, nézem a kezem és igazából nem is törődök Elliottal. Csak az érdekel, hogy azt sikerüljön annyira rendbe tenni, ne kelljen abbahagynom a festést. A könnyeim némán kezdenek potyogni, ahogy végiggondolom, hogy akármit is csinálok már soha nem szabadulok meg a Rowle-októl. Nem csak Elliot miatt. Túl nagy volt a szám, és túl sokat ártottam én is nekik közvetlenül.
          - Nem, Elliot nem vagyok jól.
          És ezt most nem csak a kezemre értem. De úgy érzem, most az összes problémám egy olyan emberre fogom rázúdítani, aki nem is érdemli meg. De azt is tudom, ha ez most bennem marad, akkor soha többé nem fogom tudni kimondani, és szép lassan meg fog fojtani.
          - Mióta kiderült, hogy ki az apád, azóta érzem úgy, hogy nem jó helyen vagy, nem jó időben. Nem csak néha, hanem mindig. Beleavatkoztak az életünkre, amíg együtt voltunk, megmondják mi legyen, mikor már nem voltunk együtt. Akármikor nyugtot akarok, vagy csak egy pillanatra sikerülne elfelejtenem, hogy léteznek, akkor biztos előkerül az egyik, és kénye-kedve szerint játszik veled. És nem csak veled, hanem mindenkivel. Velem is, és én ezt már nagyon unom. Hogy kezdjek bele így egy másik kapcsolatba? Hogy élhetek így nyugodtan?
          Tudom, hogy Phillip hall mindent. Leginkább neki mondom ezeket, de tény, hogy szeretném, ha Elliot is elgondolkodna. Mi lesz, ha Natot veszik elő? Őt már biztosan nem fogja tudni olyan könnyen mellőzni, mint engem az előbb.
          - Nem, nem fogok elmenni az öcsédhez. Nem fogom veszélybe sodorni annál jobban, mint amiben van csak azért, mert a rokonod. És nem csak Danielről van szó, hanem Amberről is. Az a kislány aztán tényleg nem tehet semmiről.
          Eddigre már rég elálltak a könnyeim, csak a keserűségem maradt meg, amit jogtalanul zúdítok rá. De továbbra is úgy érzem, hogy valakire muszáj, és mivel vele éltem át az egészet, ő tud mindenről, nem mondhatom el másnak.
          - Az apád játékszernek használ. Úgy tapizott és csókolt meg, mintha csak egy báb lennék. Tudod, milyen megalázó volt? Ott feküdni, rettegni és közben azt kívánni, hogy bár vége lenne? De ha nem hagyja abba, akkor inkább halnék meg?
          Közben végig magamhoz szorítom a kezem, amennyire csak tudom, de érzem, ennek itt vége. Már nem jön több szó ki belőlem. Erős vagyok, de minden terhet nem tudok elcipelni én sem. Főleg most, hogy ennyi mindenen keresztülmentem. És valóban nem csak a kezem sérült, hanem a combom és a térdem is felhorzsolódott a kúszástól. Mindazok ellenére, amit mondtam, nem mozdulok. Várok, Elliotra. Hogy mondjon valamit. Hogy megnyugtasson, hogy elrejtsen, hogy történjen valami. Suttogva folytatom, de azért remélem nem annyira, hogy ne hallja.

          - Tudom, hogy nem vagyok olyan fontos, mint Nat. Hogy talán soha nem is voltam, de véget tudnál vetni ennek a kedvemért?
 
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma / Káosz uraság

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #23 Dátum: 2018. 09. 03. - 08:20:33 »
+1

V A L Ó B A N?


ESMÉ
1999. szeptember

outfit.

Éreztem, ahogy egész testem reszket, mintha csak a szívem vad ritmusát vette volna fel minden porcikám. Reszketve bámultam apám mozdulatlan testére, miután tudomásul vettem Esmé sérüléseit. A bűntudat apró tüskeként szúrt mélyen a bőrömbe. Tudtam, hogy én rángattam ebbe bele s még ha nem is szándékosan, de tennem kellett azért, hogy ne essen bántódása. Ez a nap túl sok volt. Túl nehéz ahhoz, hogy könnyedén viseljem ezt az egészet. A gombóc szokás szerint ott nőtt a torkomban, mint egy ötéves gyereknek, akit felpofozott az apja. Nem engedtem utat könnyeknek, nem engedhettem meg magamnak, hogy a történtek túlságosan a hatásuk alá vonjanak.
– Nem, Elliot nem vagyok jól.
Nem lepett meg a válasz. A hanglejtés viszont annál jobban. Nem tudtam reagálni, csak álltam ott, mint valami szerencsétlen és nem mondtam semmit. Remegve bámultam még mindig apámat, nem mert Esmére nézni… nem akartam azt látni az arcán, hogy ez is az én hibám. Nem akartam azt látni, hogy csalódott bennem. Nem ő lenne az első, feltehetően nem is az utolsó. De túl fontos volt nekem ahhoz, hogy jól viseljem, ha esetleg többé látni sem akar… meg aztán ott volt a tudatt, hogy bár én hozom rá a bajt, még is az én közelemben van talán a legnagyobb biztonságban.
Mióta kiderült, hogy ki az apád, azóta érzem úgy, hogy nem jó helyen vagy, nem jó időben. Nem csak néha, hanem mindig. Beleavatkoztak az életünkre, amíg együtt voltunk, megmondják mi legyen, mikor már nem voltunk együtt. Akármikor nyugtot akarok, vagy csak egy pillanatra sikerülne elfelejtenem, hogy léteznek, akkor biztos előkerül az egyik, és kénye-kedve szerint játszik veled. És nem csak veled, hanem mindenkivel. Velem is, és én ezt már nagyon unom. Hogy kezdjek bele így egy másik kapcsolatba? Hogy élhetek így nyugodtan?
Szerettem volna valamit mondani, valamit amivel megnyugtathatom. Szóra nyitottam a számat, a torkom azonnal kiszáradt.
Én… – Több szó egyszerűen nem jött ki az ajkaimon. Akármennyire is szerettem volna. Már nem csak annak a gyereknek éreztem magam, akit felpofoztak, hanem annak is, aki éppen csúnya szidást kapott. Talán dedós és kissé őrült gondolat volt, de haza akartam menni, hogy bebújjak Nat ölelő kajraiba… hogy ne kelljen olyan döntést hoznom, ami Phillipnek kedvez.
Próbáltam lenyelni a keserűségem, de egyre több és több érvet sorolt fel Esmét. Tudom, hogy mit jelentek a családomnak, tudom, hogy veszélyes vagyok mindenkire nézve a környezetemben… de az, amit sugallt nem volt létező opció. Nem engedhettem Phillipnek, mert akkor le kellett volna mondanom arról az életről, ahol mindent megkaptam: szeretetet, boldogságot, családot. Minden vitatkozással együtt imádtam Nattal lenni. Imádtam, hogy gyűrűt rakott rám és bezárt egy hatalmas házba. Bár a lelkem néha szabadságra vágyott, ezt még sem adtam volna fel semmi pénzért.
Válaszként csupán lehajtottam a fejemet. Nem tudtam, mit mondjak, habár egyértelmű volt, mit vár tőlem Esmé.
Tudom, hogy nem vagyok olyan fontos, mint Nat. Hogy talán soha nem is voltam, de véget tudnál vetni ennek a kedvemért? – Suttogva folytatta, nem mintha számított volna, mit hall meg Phillip. Az eddigiből is nagyon jól sejthette, hogy mit vár tőlem a lány…
Fontos vagy. – Jelentettem ki hangosan. Még mindig a cipőm orrát bámultam. Ujjaim lassan masszíroztak végig a hajam alatt, a homlokomon. Fel kell magad áldozni, O’Mara… fel kell… – suttogta a kegyetlen hang. Ezúttal egyet értettem vele, mégis úgy küzdöttem a tény ellen, mintha azzal kötötték volna gúzsba a tagjaimat.
Hátat fordítottam Esmének. Éreztem, ahogy könnyek gyűlnek a szemembe és átveszi felettem az uralmat az elkeseredés. Azt nyilván tudta, hogy nem ölhetem meg az apámat és ha meg is tettem volna, Lisbeth még mindig ott lett volna, várva, mikor csapjon le. A gyilkosság nem lett volna megoldás, csakis a behódolás. Megértettem, miért kéri, megértettem, miért akar szabadulni ettől az egésztől… de bele sem gondolt talán, hogy mit kér tőlem.
Nem vagyok olyan jó varázsló Esmé, hogy évtizedeket töröljek ki az emlékeiből és ha így is tennék… esetleg megölném, Lisbeth még mindig ott lenne. – Halkan beszéltem. Éreztem, hogy a hangom szinte belesimul az erdő csendjébe.
A tekintetem egy öreg fa, kissé korhadt törzsére vándorolt. Úgy bámultam rá, mintha az valamiféle megnyugvást jelentett volna, de az érzések már ott fojtogatták a torkomat. Nem akartam kimondani, nem akartam hallani, mit is jelent az, amit terveztem.
Azt akarod, hogy álljak mellé? Hogy legyek a fia? Tudod, mit kérsz tőlem? – Kérdeztem talán kissé megtört hangon.


Naplózva


Esmé Fawcett
Moderátor
***


Elérhető Elérhető
« Válasz #24 Dátum: 2018. 09. 03. - 13:04:59 »
+1




          Tudom, hogy minden szavammal megbántom, és nem akarom, de nem akarok mást csak azt, hogy vége legyen. Tudom, hogy az nem lenne megoldás, ha elvenné az emlékeit vagy az enyémet róluk, de valamit ki kell találni. De nem úgy, hogy bántódása essen. És mindezt úgy kell megbeszélnünk, hogy Phillip mindent hall. Ezért is mondom neki azt, hogy nem megyek el Danielhez. Remélem, érti majd, miért teszem. Mert abban igaza van, hogy orvoshoz kell mennem, mert ennyire nem vagyok jó az orvoslásban.
          És mégis ott van az, amit bár az apjának címzett, nem tudtam nem meghallani. Tudtam róla, hogy összekötik majd az életük, de mégis kellemetlenül érintett. Persze, számtalanszor átgondoltam már ezt magamban, és örülök neki, hogy boldog, már amennyire az apjától boldog tud lenni, de akkor is rosszul érint.
          Elmosolyodom, mikor kimondja, hogy fontos vagyok. Újfajta melegség jár át, még el is mosolyodom, a bensőmben pedig repdesek is, de a tény attól még tény marad. Véget kell vetni ennek.
          - Igazad van. Phillippel bármit csinálhatunk, ahhoz már túl sokan tudnak róla, hogy csak őt elég legyen félreállítani.
          Megmarkolom a pálcámat. De attól még azt akarom, hogy érezze ő is, amit velünk tesz. Nem akarom, hogy megint csak úgy elsétáljon. Én viszont nem tudom mit kéne tennem, de tudom, hogy tennem kell valamit. Nem vagyok elég erős ahhoz, hogy komolyabb kárt tegyek benne, és még ha meg is tenném, biztos nem Elliot szeme láttára. De ahogy ő is úgy én is túlságosan kimerült vagyok ehhez a harchoz. Most esélyünk sem lenne.
          Magamhoz térítenek a szava. Én nem akarom, hogy Phillip nyerjen. Nem akarom elveszteni Elliotot. Megszaporázom a lépteimet, majd magam felé fordítom őt. Nem akarom, hogy csak úgy a semmibe bámuljon. Azt akarom, hogy rám nézzen. Feltéve, ha tud még rám nézni a történtek után.
          - Nem akarom, hogy behódolj! Nem akarlak elveszteni, érted?
          Kicsit furának tűnhet, ahogy az egy kezemmel bénázok, de nem tudom rendbe tenni magamnak, és Elliot sem tud segíteni benne.
          - Én nem tudom, hogyan kéne. Kérjünk segítséget. Biztos van valaki, aki segítene. Kean… ha elmondanánk, amit tudunk, akkor biztos segítene, nem?
          Érzem én, hogy nagyon gyenge ez az érv. Ahogy azt is érzem, hogy nem vonhatunk bele mást. De ha nem így állítjuk meg, akkor talán tényleg nincs más választás, minthogy Elliot behódol. Nem akarom azt sem, hogy még több bűnt kövessen el, így is elég az, amit eddig is megtett. Megfogom a kezét, és kicsit félrevonom. Pont annyira, hogy még oda tudjunk figyelni Phillipre, de ő már ne hallhassa a beszélgetésünket. Közben persze sikerül megütnöm a kezem, így a folyamatos fájdalom mellett most még fel is szisszenek. Minél előbb el kéne jutnom egy orvoshoz.
          - Elliot, be kell látnod, hogy előbb vagy utóbb, de eléri a célját. Meg fog törni, most már tud róla… rólatok. Honnan tudod, hogy nem Nat lesz a következő célpontja? Persze, egyértelmű, hogy vele nem fog… őt nem fogja…. Tudjuk, hogy áll a dologhoz, és pont ezért őt talán másként fogja kínozni.
          Kell találnunk valami megoldást, de azt nem akarom, hogy ne emlékezzen a tetteire, ha nem lehet elvenni tőle minden emlékét. Inkább emlékezzen ő, mint én, de amíg nem vagyok biztonságban, addig biztos nem akarom elfelejteni, mert a végén megbíznék benne megint. Egy teljes családot megölni pedig bár nem lehetetlen, de az már mészárlás. Mert ki tudja Prue hogyan reagálna az eseményekre.
          - Jelentsük fel. Holnap bemegyek a Parancsnokságra és feljelentem. Vagy nem is várok holnapig, hanem még ma. Forduljunk a sajtóhoz.
          Igen, talán ez lenne az egyik legjobb megoldás, még akkor is, ha csak ideiglenesen. Lefoglalná a megjelent cikk és a nyomozás.
 
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma / Káosz uraság

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #25 Dátum: 2018. 09. 03. - 13:44:30 »
+1

V A L Ó B A N?


ESMÉ
1999. szeptember

outfit.

Minden porcikámban éreztem a fáradtságot. Tudtam, hogy könnyedén átveszi felettem az uralmat és már talán nem is találna célba egyetlen átkom sem… nem tudnám megmenteni Esmét, ha apám még talpon lenne és visszaszerezné a pálcáját. A kimerültségbe keveredett az az átkozott sötétség, amit Phillip táplált belém. Éreztem, ahogy a könnyek alatt valami düh keveredik bennem. Utáltam, hogy ilyen döntés elé állított az élet, hogy megint azt kell éreznem, ahogy azok a hideg, fekete ujjak a nyakamra kúsznak és addig szorítanak, míg fel nem adom.
Hallottam a lány lépteit a hátam mögött. Az avar meg-megrezzen a cipője alatt, talán egy ágra is rálépett, ami halkan recsegve jelezte közeledtét. Esmé illata még mindig megbolondított, már kevés lett volna ahhoz, hogy a bennem zakatoló érzéseket megállítsa vagy lenyugtassa… hiszen ott volt bennem minden gyűlölt a Rowle család iránt és a szabadulási vágy. Hányszor képzeltem el, milyen lett volna családfővé válni, milyen lett volna félre lökni Lisbeth-et meg azt a nyafogó húgocskáját. Sőt, talán Keant magát is legyőzhettem volna… és annyira kívántam, hogy azt lássam az arcán, amit ő láthatott legutóbb az enyémen: gyengeséget, fájdalmat és veszteséget. Az az átkozott hang egyre csak az suttogta: Győznöd kell, O’Mara… Csakhogy már nem volt olyan hideg, nem volt olyan távol. Mintha én szóltam volna önmagamhoz, mintha az én hangom szakadt volna ki odabent a fogságból. Csakhogy a győzelemnek ára volt. Az ára az életem volt, a családom, a szerelmem, a barátaim.
Nem akarom, hogy behódolj! Nem akarlak elveszteni, érted?
Éreztem Esmé érintését. Éreztem, hogy maga felé fordít. Csakhogy a könnyeim már annyira elhomályosították a látásomat, hogy képtelen voltam kivenni őt. Lenéztem. Lenéztem a cipőm orrára, hogy ne legyen szemtanúja annak, amin keresztül megyek. Túlságosan fájt, hogy ilyen áldozatot vár el tőlem… és hogy én is elvárom magamtól. Nem akartam. Nem akartam, minden porcikám kapaszkodott az életembe, arra amire egész távollétem alatt vágytam. Tartozni akartam valahova, szeretve akartam lenni… kit érdekeltek a kalandok? Kit érdekelt, mit lopok el mástól? Kit érdekeltem én magam? Ha egyszer ott volt Nat. Csak őt láttam, csak őt szerettem… és barátaim lettek, olyan ember, akikről régen el sem mertem volna hinni, hogy kedvelhetnek… s én kedvelhetem őket. Volt kihez mennem, ha fáztam, ha éhes voltam, ha csak beszélgetni akartam.
–  Én nem tudom, hogyan kéne. Kérjünk segítséget. Biztos van valaki, aki segítene. Kean… ha elmondanánk, amit tudunk, akkor biztos segítene, nem?
A kegyetlen kis hang felhorkant. Esmé láthatta, ahogy beleremeg a testem. Éreztem, ahogy kezeim ösztönösen érintik az arcomat, hogy ösztönösen markolok a hajamba, mintha attól félnék menten megőrülök. Az apád utódja lehetnél. Elismerne a fiának… Ezeket a szavakat ismételgettem magamban, pedig nem akartam tudomást venni erről a tényről. Gyerekként másra sem vágytam, csakhogy nekem is legyen apám… mint Dean Danielnek. Féltékeny voltam. Gyűlöltem őket látni. Erre, mikor ott álltam két hatalmas vágyam között őrlődve, nem éreztem mást csak kínt. Választottam volna inkább a fájdalmas magányt, semmint a kényszert arra, hogy döntést hozzak.
Esmé… Kean akkor sem segíteni, ha térden állva könyörögnék… és nem is bízhatunk meg benne… ő is csak egy átkozott Rowle. Pálcát emelt Natra! – Morgásszerű hangok kíséretében törtek elő belőlem a szavak. Éreztem, hogy minden kimondott információ összefüggéstelennek tűnik, még ha Keanre is vonatkoztak. Az őrület szép lassan megint átvette a helyét felettem. Nem tudtam harcolni. Csak kavargott bennem a szőrnyű hang.
Elliot, be kell látnod, hogy előbb vagy utóbb, de eléri a célját. Meg fog törni, most már tud róla… rólatok. Honnan tudod, hogy nem Nat lesz a következő célpontja? Persze, egyértelmű, hogy vele nem fog… őt nem fogja…. Tudjuk, hogy áll a dologhoz, és pont ezért őt talán másként fogja kínozni.
Talán egy kicsit tágabbra nyíltak a szemeim. Hangosan kapkodtam a levegőt, hátha akkor megnyugszom, de a szívem egyre gyorsabb ritmust diktált és egyre fájdalmasabban. Össze kell szedned magad! – parancsoltam, parancsoltam mert azt hittem most is segít. Nem segített. Vicsorgva próbáltam úrrá lenni a dühömön, mielőtt magamban vagy Esmében tennék kárt. A pálca még ott volt a kezemben, a tincseim közé fúródott, ahogy a hajamba markoltam.
Megölöm, ha hozzáér… – Fújtattam kissé őrült módon.
Jelentsük fel. Holnap bemegyek a Parancsnokságra és feljelentem. Vagy nem is várok holnapig, hanem még ma. Forduljunk a sajtóhoz.
Leeresztettem végre a kezeimet. A pálca a testem mellett lógott, a talaj felé célozva. Esmé olyan könnyen beszél, olyan könnyen mondta ki ezeket a szavakat, mintha nem is lenne valódi súlyuk. Engem azonban komoly csapásként értek.
Jelentsük fel? Engem is talán az Azkabanban látnál szívesen? – kérdeztem és megtöröltem a szememet. Minden tagom reszketett az érzések súlya alatt, még is odanyúltam, megérintettem Esmé ép kezét. Finoman összefűztem az ujjainkat, mint régen, hátha megnyugtatom vele és nem húzódik el azonnal. Már nem szeret úgy, mint régen, már nem vonzódik hozzám… de barátok vagyunk és az érintések fontosak.
Kicsit közelebb húztam magamhoz.
Menjünk innen, hagyjuk itt… felejtsük el egy kicsit… kérlek… – Suttogtam, ahogy megint megéreztem az illatát.
Naplózva


Esmé Fawcett
Moderátor
***


Elérhető Elérhető
« Válasz #26 Dátum: 2018. 09. 03. - 16:53:38 »
+1




          Nem is tudom, hogy mi keserít el jobban. Az, amit mond vagy az, hogy tényleg egyedül van ebben a harcban. Mert ha már senkire sem számíthat, még arra sem, akire az unokabátyám szerint minden szempontból lehet számítani, akkor tényleg nem tudom mit kéne tennünk. Szinte reményemet vesztve nézek rá Elliotra. Nem lehetséges, hogy egyedül maradjon. És ezáltal mi is, akiknek segítségre lenne szüksége.
          Rossz így látni, nagyon rossz, és ettől összeszorul a szívem. Mintha tehetetlen lennék teljesen. Pocsék érzés pedig volt benne már részem bőven. De akkor azt gondoltam, hogy soha többé nem érzem át újra, de most megint eluralkodik rajta, és mintha pánikszerűen futna végig rajtam. Talán ez a pánik az, ami olyat mondat velem, amit nem gondolok át rendesen. De elsőre nem is fogom fel. Miért kéne Elliotnak az Azkabanba mennie? Aztán rájövök az összefüggésre.
          - Nem, én nem akarlak a börtönben látni, de nem hiszem, hogy Phillip hagyná, hogy oda vigyenek. Legalábbis nem azok alapján, amit mondott. Akkor minden tervét keresztbe húznád, amit nem hagyna.
          Mert valljuk be, hogy ha túl sok figyelmet kap az ügy, akkor nem intézheti el szép csendben az öröklési mizériát, amit kitalált. Ha Elliot börtönbe kerülne, akkor szintén meghiúsulna a terve, és a szöktetés nem lenne megoldás egyikük számára sem.
           Kezemet az övébe fonja, de fura mód már nem ver ettől olyan hevesen a szívem, mint korábban. Mióta Reginald elment, azóta senkiért nem vert olyan hevesen a szívem. Mégis Elliotért itt helyben megadnék mindent, ami hatalmamban áll. Közelebb megyek, a kezét a mellkasomhoz teszem.
          - Menjünk, majd én hoppanálok.
          Erősen koncentrálok arra a helyre, ahova menni szeretne, de remélem nem Daniel az. Nem kéne az öccsét megijeszteni annál jobban, mint ahogy majd megijed, mikor meglátja a kezemet. Túl sok kérdést vetne fel, ha a Mungóba mennék. Egy szakavatott szem biztos azonnal felismerné a törés miben létét. És már kezdem rosszul is érezni magam. Fázok, talán lázam is van. De mielőtt elengedném Elliotot, még magamhoz ölelem, annak árán is, hogy felszisszenek.
          - Ne csinálj butaságot. Pihend ki magad, és ha van valami azonnal szólj, rendben? – szinte suttogom a szavakat, adok egy puszit a homlokára, aztán elengedem, a kezem kicsúsztatom az övéből. Muszáj mennem tovább, nem akarok egész hátralévő hétvégén ezzel a fájdalommal lennem. De azt szándékosan nem kötöm Elliot orrára, hogy végül a Mungóba megyek vagy Danielhez.
 



Köszönöm a játékot.  Puszi
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma / Káosz uraság

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #27 Dátum: 2018. 09. 03. - 19:14:22 »
+1

V A L Ó B A N?


ESMÉ
1999. szeptember

outfit.

Uralkodj az érzéseiden… – suttogtam magam elé ezeket a szavakat, legalábbis éreztem, hogy az ajkaim mozognak. Már csupán a szemem sarkából láttam Phillipet, de ez is elég volt ahhoz, hogy a sötétség hideg keze újra végig fusson a testemen. Úgy szorongatott, mint hatalmas óriáskígyó, ami összepréselte a tagjaimat. Szinte éreztem minden porcikámban, ahogy roppant a testem és a lelkem a hatalmas súly alatt, amit ez az egész kiváltott. Döntenem kellett boldogság és biztonság között… holott a kettőnek együtt kellett volna járnia a kéz a kézben. Nem akartam sem Natot, sem Esmét, sem a családom bármely tagját veszélybe sodorni… de mintha eddig csak játéknak tűnt volna az egész. Mintha a Rowle fattyúnak lenni valami elcseszett szerep lett volna, ami talán némi beképzeltséget is hozott az életembe. Hiszen akármennyire utáltam Phillipet, a pénzből, amit kaptam a legjobb ruhákban jártam, a legjobb whiskeyt szürcsölhettem és még egy kastélyom is volt, amit felújítottam. Vettem egy galériát, tudtam fizetni Esmének a munkájáért. Ezt nélkül sosem értem volna el, ha csak Nat nem tart el.
Nem, én nem akarlak a börtönben látni, de nem hiszem, hogy Phillip hagyná, hogy oda vigyenek. Legalábbis nem azok alapján, amit mondott. Akkor minden tervét keresztbe húznád, amit nem hagyna.
Lassan bólintottam, mintha nehezen fognám fel a szavakat. Azt hiszem Esmé nem értette, amit mondtam neki… de talán nem is volt igazán baj. Nem akartam még jobban elmélyülni abba a keserű érzésbe, amit a döntési helyzet váltott ki belőlem. Ki akartam kerülni ebből az őrült sötétségből, ebből az ördögi körből, mert már fájt. Minden lélegzetvétel nehéznek tűnt… egyre nehezebbnek. Már nem volt semmi előnyöm abból, hogy az apám Rowle, hogy van némi befolyása. Nem jelentett mást, csak iszonyatos terhet, ami a mellkasomra nehezedett és nem tudtam szabadulni alól. Még mindig ott volt a lehetőség a behódolásra. Esmé és mindenki más megmentésére… de nem voltam képes ennyire átlépni magamon. Ennyire önző voltam, ennyire akartam azt az életet, amit éppen ők adtak nekem, akiket a puszta létezésemmel sodortam bajba.
Menjünk, majd én hoppanálok.
A kezemet a mellkasához húzta. Éreztem mennyire ver a szíve, talán éppen annyira zakatolt, mint az enyém. Talán éppen annyira heves ritmust járt, ahogy Phillipre nézett a szeme sarkából.
Kérlek vigyél Nathoz… – suttogtam.
Látnom kellett. Látnom kellett, hogy jól van, hogy ül a hatalmas asztal mögött és nagy, erős… mert tudtam, az képes volna megnyugtatni. Ahogyan az is, ha csak találkozik a tekintetünk vagy megérzem az illatát. Szükségem volt rá. Kellett az ő ereje, mert nekem nem volt.
Ahogy a hideg erdei levegőt felváltott a városi bűz, mintha a szívem is visszaugrott volna egy ritmust. Lelassult, megbékélt. Tudtam, hogy jó helyen vagyok. Tudtam, hogy csak néhány utca és pár lépcső, míg megfoghatom a kezét, míg magamhoz ölelhetem.
Ne csinálj butaságot. Pihend ki magad, és ha van valami azonnal szólj, rendben?
A puszi, ami a homlokomon csattant, még inkább megnyugtatott. Egy kicsit megszorítottam a kezét, hogy tudja, mindenben számíthat rám, mert én vigyázni akarok rá és mindenki másra is akinek ilyen sokat köszönhetek. Ahogy ellépett tőlem, még éreztem a finom illatát.
Pihenek… – Erőtlenül formálták ajkaim a szavakat. – Esmé… ígérem, véget vetek valahogy ennek. Nem akarom, hogy rettegésben kelljen élned… élnetek… – Tettem hozzá. – Vigyázz magadra…
Megvártam, míg tovább megy, aztán én is kiléptem a szűk kis sikátorból a nyílt utcára, aminek a végén ott várakozott a kiadó, benne az én Nathaniel Forstemmel.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!


Naplózva

Oldalak: 1 [2] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2019. 09. 25. - 12:44:52
Az oldal 0.091 másodperc alatt készült el 44 lekéréssel.