+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Felnőtt varázslók
| | | |-+  Elliot O'Mara (Moderátor: Elliot O'Mara)
| | | | |-+  Folyóügyek
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 [2] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Folyóügyek  (Megtekintve 1778 alkalommal)

Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma / Káosz uraság

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #15 Dátum: 2018. 06. 15. - 08:28:26 »
+1

F O L Y Ó Ü G Y E K


HÉLI
1999. május,
A Bál napja

Ó, milyen régen csatangoltam már ezeken a folyosókon… Akaratlanul is ez a kép villant be, ahogy egy kapálódzó lovagot pillantottam meg az egyik festményen. Valamiért a képe élénken élt bennem. Talán azért, mert emellett csókoltam meg először az első barátnőmet, aki történetesen Lisbeth volt… vagy talán, mert itt mondtam először meg az öcsémnek, milyen rohadtul igazságtalan velem az élet… vagy éppen itt tervezgettük Jasperrel, hogy kiszökünk Roxmortsba egyik éjszaka és miután alaposan leittuk magunkat, beszökünk a Szellemszállásra körbenézni. Valójában rengeteg dolog kötött ehhez az elátkozott kastélyhoz, még akkor is, ha szerettem volna megszabadulni az emlékeimtől, amik idekötöttek. Sőt, vélhetőleg a Roxfort volt az egyetlen olyan hely, aminek még a gondolatát is szívesen kitöröltem volna a fejemből. Túl sok volt ez nekem… mondhatni, majdnem normális gyerekkorom volt, legalábbis tizenöt éves koromig. Ott volt az a sok csíny, amiért persze bezsebeltem nem kevés rosszallást a tanáraimtól, na meg persze az órák, amiken a tanulási szokásaim hiányossága ellenére is elég jól teljesítettem. Csak azt, mindezeket az édes emlékeket – persze a számtalan lopási akciót is idevehetjük – megkeserített az a bizonyos beszélgetés Dumbledore-ral, aminek a végén lényegében kicsaptak.
Engedd el a múltat O’Mara… – súgta szinte a fülembe az általában kegyetlen kis hang. Nem tudom, hogy valóban bíztatott-e vagy ilyen formán gúnyoltam saját magam. A szívem még is lüktetett, erőteljesen bugyogott a véremben minden indulat. Dühös voltam erre a helyre, arra ami történt velem – részben a saját hibámból – és persze ott volt a tehetetlenség. Ez nem olyan dolog, ami vissza lehet csinálni vagy helyre hozni. Már belém ivódott az a kirekesztettség érzés, amit akkor szívtam magamba. Tudtam, hogy ez nem fog változni, Nat akármennyire is szeretné. Sosem leszek olyan, mint a selyemfiúja, aki bepelenkázta, ha kell – és igen, itt arra a nyomorult Ansonra gondolok.
Miért pont Shirley? – Fordultam a lány felé a kérdésre. – Már ne érts félre, tényleg elég nagy a választék a Roxfortban… de ő hívott le egyedül. Tőled ugyanis nem kaptam meghívót. – Tettem hozzá vigyorogva.
Nem is sejtettem, hogy bál lesz az iskolában egyébként. Egészen addig, míg Shirley, az a bosszantó kis nőszemély meg nem hívott. Ha csak sejtettem volna, biztosan megpróbálok belógni valamilyen formán. Van elég ismerősöm az épület falai között, valakit rávettem volna, hogy invitáljon meg a bálba. Valószínűleg nem is lett volna túl nehéz.
Befordultam az egyik sarkon, nem folytatva az utat tovább egyenesen. A Hollóhát tornyának irányába haladva… na igen, az is egy külön történet, miként jutottam be egy másik ház klubhelyiségébe annak idején. Az ok neve Jasmine volt. Egy csinos, fekete hajú, magas lány volt, aki egy évvel alattam járt. Természetesen nem csókot akartam lopni tőle, hanem egy szépséges, sötét kővel díszített gyűrűt. Milyen szépen csillogott is! Valahol a kincseim között őriztem a ládában… mert hát azon az estén sikerrel jártam. Jas persze randinak hitte a közeledést, így lényegében ő maga juttatott be a klubhelyiségbe. Néhány szenvedélyes csók között pedig a gyűrű szépen az én zsebembe vándorolt.
Ne érts félre, de alapvetően nem különösebb érdekel, melyik házban vagy – még mindig vigyorogtam közben. – Csak hát tudnom kéne merre célszerű kísérni.
A megállapításra, miszerint nem mondható meg rólam első ránézésre, hogy mardekáros vagyok csak még szélesebbre húzódott a vigyor a képemen. Kivillant a mindig hófehér fogsorom is. Nem lepett meg egyébként, én részemről Montregoról sem mondtam volna meg, hogy a Mardekár házat gazdagítja bájos személyiségével. Inkább gondoltam volna hugrabugosnak... Erről a gúnyos kis gondolatról csupán a cipőtisztítás vonta el a figyelmemet. Meglepett, hogy a lány is kiszúrta, mennyire elvesztette a fényét és milyen undorítóan bemocskolta az esővíz és minden más ami abban a hülye Nagyteremben a földre került. Egy biccentéssel köszöntem meg a figyelmességet. Már nem vigyorogtam, csak egy szelíd mosolyt eresztettem meg felé… aztán sóhajtva pillantottam a még mindig túlzottan ismerős folyosó sötétjébe.
Bemutatkoznod?  Haha.. engedd meg, hogy egy kicsit elidőzzek ezen. Igazán hatásos volt az a múltkori belépő.
Úgy érted a te belépőd kislány, ugye? Feltettem volna ezt a gúnyos kérdést, de azt hiszem nem lett volna helyénvaló arra emlékeztetnem, hogy ő csókolt meg engem és az igencsak furcsa volt. Nem, mintha zavart volna, hogy utána rúzst kellett törölgetnem a számról jó pár percen át, mielőtt beléptem Tengreszembe.
És mire is kellett az a tükör?
Éppen válaszolni kezdtem volna, mikor a szépségről kezdett beszélni… meg annak a múlandóságáról. Nem gondolkodtam el rajta különösebben, csak rászorítottam a vállára – merthogy még mindig átkarolva tartottam, ezzel remélhetőleg megakadályozva azt, hogy lecsússzon a bársonyzakó.
Nem elég indok az, hogy tetszett? – kérdeztem mosolyogva. – Az a tükör igazi szépség. Még ma is egy nagy ládában őrzöm, elrejtve mások elől.
Nem kell magyarázkodnod, szép volt, csak én.. talán … nem megfelelően reagáltam.
Na ez a mondat aztán végképp meglepett. Mindenre számítottam ettől a lánytól, de igazi kedvességre nem. Hiszen olyan rideg volt, olyan távolságtartó, most meg hirtelen érdeklődő, elgondolkodtatót… talán még bájos is. Bár ezt nehéz volt összeegyeztetni a korábban látott rideg énjével.
Hát… biztosan ijesztő voltam – válaszoltam olyan hangon, mintha amúgy tényleg semmi sem történt volna. – De muszáj volt leülnöm és csak a te asztalodnál volt hely.
Kicsit megigazítottam a vállán a zakót ismét.
Még örültem is, hogy egy ilyen csinos lány lesz a társaságom. Persze akkor még nem gondoltam arra, hogy a testemen landol egy jó adag alkohol. – Tettem hozzá, direkt kedves mosollyal, hogy oldjam a feszültséget, ha kell.

Naplózva


Héloise Gauthier
Hollóhát
*


hagyjuk inkább

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #16 Dátum: 2018. 06. 19. - 07:51:33 »
0


[O' Mara
1999. május

zene: "Chambermaide Swing"

Az lehet, hogy Elliot régen csatangolt a Roxfort folyosóin, de hogy Héloise is? Azt nem mondanám. Igazából számtalanszor megfordult már ezekben az útvesztőkben -  amiket, ha egyébként rosszul kezelt, képes volt teljesen más helyeken kikötni - , így nem is  igazán értette, hogy mi olyan különleges rajtuk O’Marának.  Mármint érzékelte, látta, hogy a kis feketeség mereng, csak azt nem tudta, hogy tulajdonképpen min is. Többek között az is eszébe jutott, hogy már réges-rég megbánta, amit ott a Három Seprűben kellett leművelni és lehet, hogy azon töri a fejét, hogy bocsánatot kérjen. Ennek gondolatára akaratlanul is elmosolyodott. A kis szöszi nem neheztelt a fiúra, lényegében még örült is, hisz, ha azon az estén, nem határoz úgy, hogy ellopja azt a tükröt, talán sohasem találkoznak és ki tudja, hogy a Három Seprű füstös félhomályában a sok rossz arc között, mikor tört volna rá egy olyan alak, akinek a támadásait bizony nem tudta volna kivédeni.
 Elliot meg olyan szelíd babaarcú tolvajnak nézett ki, akinek a társasága abszolút súrolta az elviselhető kategóriákat. Most sem rossz beszélgetőpartner, sőt. Csak ne akarná olyan aljas módokon rákenni Héloise-ra, hogy nem akart külön bejáratú meghívót küldeni neki arra az ominózus báli eseményre, amelynek a kimenetele, inkább hagyjuk:
- Tudod, még mindig a fiúk szokták elhívni a lányokat. Bár lehet, te a dominánsabb hölgyeket kedveled... – igen, Héloise egy kicsit gúnyolodott, de a helyzet megkívánta. Mármint akkora labda volt, hogyha erre nem csap le, akkor mire? És pont Shirley? Zavarodottan túrt szőke tincseibe, nem igazán sikerült olyan megvilágításba helyeznie a dolgokat, hogy elfogadhassa, O’Marának ilyen nők kellenek. Valahogy azt hitte, ennél sokkal válogatósabb.  De a tévhitek, hamis álmokba ringatják az embert, így Héloise is igyekezett kicsit másabb mederbe terelni gondolatait. Annyira bele is veszett a tépelődésbe, hogy fel se figyelt arra, hogy tulajdonképpen elérkeztek ahhoz a fordulóhoz, ahonnan már a klubhelyiség bejárata szinte elérhető távolságba került. Remek. Ezek szerint, akkor már csak pár pillanatnyi feszengés, Elliot tollaival való ékeskedés és hamarosan újra a biztonságos pihe-puha ágyikójában, régen kicentizett szobájának falai között tudhatja magát.
- Hogy merre? – kapta fel a fejét.
- Hát erre – mosolyodott el, hisz innen már csak egyenesen kell menni és hamarosan ott is vannak. Az meg, hogy Elliotot nem foglalkoztatta a háza, nem különösebben mozgatta meg gondolatait, mert ő tudta, hogy habár a Hollóhátba osztották be, rengeteg helyzetben szembement a kékek értékeivel. Mardekárosként azonban sohasem tudta volna elképzelni magát, viszont Elliotról, annál inkább, hogy zöld volt és zöld is maradt. Mármint persze, nem akart előítéletes lenni, de ez talán olyan evidens volt, mint az, hogy a létezéshez, be kell szippantanunka szükséges levegőmennyiséget.
Aztán azt is gyorsan datálta, hogy milyen szomorú a cipője miatt, hisz nem volt nehéz kilogikázni. Ő is hasonló pofákat vág, mikor tönkremegy a legszebb gucci táskája, szóval gondolta, a tőle telhető módon kozmetikázza a helyzetet. Elliot biccentésére egy szelíd mosollyal felelt, és kicsit szorosabban maga mellé emelve karjait, hogy  ott tarthassa a zakót, igyekezett azon, hogy minél hamarabb elérjék a biztonságot ígérő helyiség ajtaját. Azt persze, nem hagyhatta figyelmen kívül, hogy Elliot úgy tett, mintha meg se hallotta volna, az úgymond megismerkedésükről elejtett mondatait. Na szép. Tehát ő nem úgy emlékszik vissza, vagy nem olyan szívesen? Ráncolta össze a homlokát, de azért nem adta fel a próbálkozásokat. Ha a bemutatkozás nem is, talán a tükör célt ér. Persze, valami hasonló hárításra számított, O’Maratól már igazán megszokhatta volna.
- Gondolom, biztos, nagyon értékes – kissé megforgatta a szemeit. Most komolyan azt hiszi, hogy el fogja hinni, hogy a saját szórakoztatása végett tulajdonít el magának ilyen szépségeket? Azért ennél egy kicsit okosabb Héloise. Egy iciripicirivel talán. Hogy oldja a hangulatot, próbált egy kicsit kedvesebben közelíteni Elliot felé, aki láthatólag zavarba jött. Mármint nem is arra reagált, amiről Héloise beszélt. A kis szöszi elvigyorodott és olyan édesen kezdett el nevetgélni, hogy tanítani kellene:
- Elliot, úgy látom, a gondolataid hoppanáltak. Mármint… én arra céloztam, hogy a rózsa kellően szép volt, csak talán nem megfelelően reagáltam. De te erre a megismerkedésünk pillanatával hozakodtál elő. Akkor tulajdonképpen mégiscsak foglalkoztat a gondolat, hogy mi történt velünk? Mert ezek szerint nem igazán tudsz, azokból az eseményekből kiszakadni – szelíden megsimogatta bordó ruhájának vonalait, mintha ezzel az aktusával ám bármit tudott volna segíteni azon a helyzeten, hogy az lefelé akart esni róla, majd tekintetét Elliotra emelte. Sejtelmes csillogással kezdte el kémlelni, méregette, ízlelgette magában. Arra gondolt, hogy végre itt a pillanat, hogy megválaszolhassa, amit eddig nem igazán akart és a szimpla feltételezés, hogy ez meg fog történni, rendkívül legyezgette hiúságát.
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma / Káosz uraság

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #17 Dátum: 2018. 06. 21. - 08:51:48 »
+1

F O L Y Ó Ü G Y E K


HÉLI
1999. május,
A Bál napja

Már olyan közel volt a Hollóhát klubhelyisége, hogy tudtam lassan itt a búcsú ideje. Közben azon a bizonyos éjszakán gondolkodtam, mikor jómagam is bejutottam a helyiség falai közé. Ha van tökéletes szó arra, amit odabent találtam akkor az a „kékes”, merthogy túl kékes volt és hát ez nem a színvilágra értettem feltétlenül.
Hallgattam, ahogy az üres folyosó visszaverte a lépteink zaját. Közben néha újra és újra megigazítottam Héloise vállán a lecsúszni készülő zakómat. A szemem sarkából figyeltem, ahogyan instruált, merre is kéne mennem… nem mintha nem tudtam volna. Nyilvánvalóan ezért kérdeztem melyik házba jár. Meg akartam találni a megfelelő útvonalat, még ha ő ezt személyeskedésnek is vette. Persze jól emlékeztem milyen volt annak idején roxfortos diáknak lenni. Az ember nem tudta ki kerülni a házak közötti versengést. Csupán az számított, hogy kinek hány pontja van és mivel lehetne keresztbe tenni azoknak, akik vezetnek. Én ízig-vérig mardekáros voltam, de a rosszabbik fajtából. Sosem kötött le igazán a pontszerzés, főleg mert az órai teljesítményeimet leszámítva nagyrészt veszteséget okoztam a háznak. Jobban lefoglalt a lopás, mások piszkálása, na meg Jasper barátom állandó buzdítása, hogy éppen kivel érdemes randizni az iskolában.
Gondolom, biztos, nagyon értékes.
Talán nem volt a legbölcsebb dolog éppen egy lopott tükörről csevegni a szőkeséggel. Nem azért, mert féltem, hogy elmegy McGalagonynak árulkodni… tőle már az iskolai éveim alatt sem tartottam. Valójában egyetlen tanár sem keltett bennem igazán félelmet. Dumbledore-t sem azért gyűlöltem, mert megijesztett volna az igazgatói szigor. Egyszerűen fájt, hogy nem állt ki mellettem, mikor mások hazugságot terjesztettek volna, nem kért vizsgálatot… pedig bizonyára meg lehet állapítani egy pálcáról, miféle átkot szórtak vele – vagy éppen milyet nem. Aztán meg úgy tett, mintha soha életében nem látta volna apámat és nem is tudná ki az. De tudta. Ismerte a nevét, mégsem mondta el, hiába kértem.
Meglehet. – Bólintottam. – Engem mindig is jobban érdekelt a szórakozás, na meg a szerzett tárgy felett érzett elégedettség.
Nem hittem, hogy Héloise ezt megértheti. Talán sosem érzett olyan izgalmat, olyan adrenalin löketet, amit én szoktam a varázstárgyak közelébe. Az ő szíve bizonyosan nem vert hevesebben, ahogy rápillantott a tükörre ott a Három Seprűben. Az enyém viszont őrülten kalapál, kíváncsian méregette a szépséges tárgyat, mintha azonnal leolvashatná róla, miféle rejtett képességei vannak.
Már a tükör emlékére is halvány mosoly ült ki az ajkaimra. Elterelődtek a gondolataim az állandó keserűségről és fájdalomról, amit a Roxfort általában okozott.
Elliot, úgy látom, a gondolataid hoppanáltak. Mármint… én arra céloztam, hogy a rózsa kellően szép volt, csak talán nem megfelelően reagáltam. De te erre a megismerkedésünk pillanatával hozakodtál elő. Akkor tulajdonképpen mégiscsak foglalkoztat a gondolat, hogy mi történt velünk? Mert ezek szerint nem igazán tudsz, azokból az eseményekből kiszakadni.
Közben megálltunk, ugyanis elérkeztünk ahhoz a ponthoz, ami a folyosót a Hollóhát klubhelyiségétől választja el. Szembe fordultam a lánnyal, tekintetem elidőzött kicsit az arcán és a kék szemein. Most nem voltam én sem mogorva vagy hideg, talán a Nat által úgy imádott csillogás is megjelent sötét szemeimben. Nem tudom, nem láthattam kívülről. De hát ezt tesz velem a rajongás, amivel a varázstárgyak iránt viseltetek.
Nem ez foglalkoztat. – válaszoltam. – Viszont a múltban történt események határozzák meg, mi lesz a jövőben. Talán ez a mi kis közös sétánk a folyosókon változást hoz ahhoz képest. – Magyaráztam, közben ujjaim a zakóm gallérjával játszottak, ami persze még mindig a lányon volt. Szerettem azt a bársonyos anyagot, szerettem a finom érintését. Közben, bele-beleakadt egy-egy szőke tincs az ujjaimba, de óvatosan löktem félre őket, nehogy meghúzzam.
Nos… – Pillantottam a kilincs nélküli ajtó felé, ami a klubhelyiségbe vezetett.

Naplózva


Héloise Gauthier
Hollóhát
*


hagyjuk inkább

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #18 Dátum: 2018. 07. 06. - 23:20:57 »
0


[O' Mara
1999. május

zene: "Chambermaide Swing"

Héloisenak fel sem tűnt, hogy milyen kihaltak a Roxfort folyosói, hiszen az 1 méteres távolságon belüli barna szempár sokkal jobban érdekelte, melynek tulajdonképpeni viselője maga Elliot O’ Mara volt. Hogy ez jó vagy sem, majd elválik, mindenesetre olybá tűnik, mintha Gauthier kisasszonyt nemcsak a ruhája illanékony volta tartaná kétségbeesett állapotban, hanem az a néhány érintés is, melyet akkor sikerül megtapasztalnia, mikor Elliot kézmozdulatai kifejezetten felé irányulnak, vagyis az, hogy felé, nem is pontos megfogalmazás, mert igazából csak a zakóját akarták megigazítani a hölgyeményen, aki visszafojtott lélegzettel reagált minden egyes ilyen eseményre. Hogy mióta lett ilyen érzékeny Elliot rezdülésére, Héloise-t is gondolkodóba ejtette, de ahogy a zegzugos útvesztők folyosói között haladtak előre, erősödött benne a gondolat, hogy bármi is az, amit érez, el fog múlni és jobb lesz, ha ezeket a zavaros eszmefuttatásait a Hollóhát klubhelyiségébe érve, igyekszik csírájában elfojtani.
Mert mik is tulajdonképpen ezek?
Csak egy tizenéves lány jóval tapasztaltabb és idősebb férfire vetített rózsaszín vattacukorálmai.
- Elégedettség – ütötte meg a fülét s az alsó ajkába harapott. Héloise tisztában volt azzal, hogy mikor lenne ezeknek az érzéseknek a birtokában, s ennek a puszta gondolatai is olyan elementális erővel taszigálta föl-le összevissza, hogy abszolút meglepődött. Próbált előrenézni a maga bárgyú - szigorú tekintet jellegével, hogy kirángassa magát az életveszélyes kimeneteleket ígérő szituációból, majd hümmögött egyet, mintha bármit is felfogott volna abból, amit Elliot tolmácsolni akart a számára.
- Értem – törte meg a csendet. Ekkortájt állhattak meg, a Hollóhát klubhelyiségének bejárata előtt.
– Nem ez foglalkoztat. Viszont a múltban történt események határozzák meg, mi lesz a jövőben. Talán ez a mi kis közös sétánk a folyosókon változást hoz ahhoz képest – vázolta fel Elliot.
- Változás – ismételte meg magában Héloise és érezte, ahogy  felgyorsul a szívverése. A nagy szívritmusváltozásra persze, az is rásegített, hogy Elliot kezei a maguk pajkosságával a zakó bársonyos gallérjának szövetével kezdtek el játszadozni, majd néha-néha felfedező jelleggel megtalálták Héloise szőke tincseit is, melyek tiltakozóan hullottak ki O’Mara kecses ujjainak fogságából.
- Veszélyes játékba fogtál O’Mara – szólalt meg olyan figyelmeztető jelleggel, pupillái pedig egész nagyra tágultak miközben szavait formálta. Puha ujjaival megérintette O’Mara ujjait, mintha el akarná távolítani magától a férfi makacsul ragaszkodó kezeit, de végül amellett döntött, hogy nem így tesz. Egy kissé közelebb húzta magához, így csökkentve a kettejük között lévő távolságot és belesuttogta a fülébe:
- Ma jól viselkedtél, Elliot –  és egy könnyed puszit nyomott Elliot alsó ajkának szegletébe.
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma / Káosz uraság

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #19 Dátum: 2018. 07. 07. - 11:05:08 »
+1

F O L Y Ó Ü G Y E K


HÉLI
1999. május,
A Bál napja

Abszurd érzés fogott el, ott ácsorogva a folyosón, a Hollóhát klubhelyiségén közelében. Tizenévesnek éreztem magamat, szinte hasonló korúnak az előttem álló lányhoz, ahogy ujjaim finoman piszkálták zakóm gallérját. Hol a bársonyos anyagon cirógattam végig óvatosan, hol a szőke tincseken, amik sokkal puhábbak voltak, mint hittem volna. Mintha lüktetést éreztem volna… talán a lány szíve zakatolt annyira, hogy a vörös ruhadarab átvette annak ritmusát.
Már-már elmosolyodtam volna, sőt egy elégedett pislogással búcsút vettem volna az előttem ácsorgó, korábban még hisztérikus, addigra pedig egészen kellemes társasággá váló lánnyal. Végül is minek tartsam fel. Már várt rá egy találóskérdés, hogy aztán az egyik hálóterembe édes álomra hajtsa a fejét. Én pedig, a magam lassú csiga módjára, bicegő lábbal, elhagyjam a birtokot, hogy aztán hazatérhessek Tengerszembe.
Veszélyes játékba fogtál O’Mara.
A hangja figyelmeztetően csengett, mégsem volt benne semmi eltántorító. Finom, kecses ujjai az enyémekre vándorolt. Érezhettem ismét, milyen puha a bőre. Legalább olyan lágy volt, mint hajának érintése. Így hát nem szakítottam el csillogó, barna szemeimet az ő kissé fagyos, ám ragyogóan kék tekintetétől. Már sokat megéltem ahhoz, hogy ne ijedjek be egy kislány csábításának. Mert hát ő nagyon is kacér volt, játszani akart velem a kocsmában is, én pedig örömmel kevertem magamat ilyen helyzetekbe. Csakhogy azokat a szabályokat már nem igazán ő diktálta, de talán nem is én. Mintha megszűntek volna a határok.
Közelebb hajoltam hozzá és egyszerűen odasúgtam a szavakat: – Én vagyok a veszélyes nem a játék…
Hagytam magam közelebb vonni, nem ellenkeztem. Lábaim szinte ösztönösen engedtek a húzásnak. Még erősebben kezdtem érezni az illatát, ami túlzottan is nőiesnek hatott a fiatal archoz… mélyet szippantottam belőle. Szemeit is még közelebbről vehettem szemügyre és most már az én szívem is erősebben diktálta saját ritmusát, akár csak a kezemen lüktető szalag. Nem, nem vágy volt bennem igazán, inkább egyfajta különös kíváncsiság, amit a többi emberilény iránt sokszor éreztem. Hát Héloise arcáról is le akartam olvasni, mit is érez, mit is gondol és tetszett… a kezdetektől fogva tetszett, hogy az ő esetében jóval nehezebb a helyzet. Nem volt átlagos, nem volt unalmas. Sőt, kifejezetten szórakoztató volt az elmúlt néhány perc is, amíg a vécétől a megfelelő folyosóig jutottunk. Talán ezért sem borzongok már annyira bele ebbe az egészbe… mármint hogy a Roxfortban vagyok. Régen gyűlöltem, még csak a puszta látványát is, ha Roxmortsban jártam. Próbáltam elfordítani a tekintetemet, nem törődni vele… de mintha a belőle áradó, különös vonzalomnak képtelenség lett volna ellenállni. Szemeim újra és újra a vastag kőfalakra vetődött. Az égbe törő tornyok pompát és erőt adtak az épületnek, én még is egy tehernek éreztem, ami egyre jobban nehezedett a mellkasomra. Ezért hagytam el végül az országot tizenévesen. Ezért menekültem olyan sokat, mert mindez a régi hibáimra emlékeztetett, hiába éreztem magam egész jól a Szárnyas Vadkanba, hiába tanultam el trükköket más varázslóktól annak falai között. Menekülnöm kellett, hogy ne kelljen sem a Roxfortra, sem az ismerősök csalódott szemeibe néznem.
Az elmúlt hónapokban valami megváltozott. Élvezni kezdtem belógni ide. Élveztem attrocitásba kerülni Rexszel vagy éppenséggel Merelt űzni, hátha egyszer megbocsát. Bár ez utóbbit már feladtam, egy kellemes kalandra viszont még mindig nem mondanék nemet. Így hát nem volt véletlen, hogy az azonnali távozás helyett a szőkeség társaságában róttam a kastély folyosóit.
Ma jól viselkedtél, Elliot – folytatta. Aztán egyre közelebb és közelebb került hozzám, én pedig nagy szemekkel bámultam rá. Nem értettem, mi folyik itt. Így hát többre esélyem sem volt, mint két nagyot pislogni, máris ajkaim szegletében egy lágy csókkal találtam magam. Szenvtelenül belemozdultam, mintha véletlen lenne, hogy ajkai egészen elfedjék az enyémeket. Aztán egy könnyed mosollyal húzódtam hátrébb.
Nos, hercegnőm, akkor azt hiszem ideje búcsút vennünk tényleg egymástól – Biccentettem, finoman érintve a kezét, ajkaimhoz húztam, hogy én is csókot leheljek valahova. Aztán, egyetlen könnyed mozdulattal, hátat fordítva neki, meginduljak kijáratot keresni az épületből.
Egyszer hátra fordultam, remélve, hogy elkapok még egy utolsó pillantást. Aztán elégedett mosollyal az arcomon folytattam utamat vissza, Tengerszembe… a helyemre…


Naplózva


Héloise Gauthier
Hollóhát
*


hagyjuk inkább

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #20 Dátum: 2018. 07. 07. - 15:33:23 »
+1


[O' Mara
1999. május

zene: "Chambermaide Swing"


Léteznek olyan emóciók a Földön, melyek felismerése, több év után is ugyanolyan váratlan jelleggel tör az emberre, legyen akárhány éves is. Sok mindenbe bele lehet kényelmesedni, de ebbe az érzésbe, azt hiszem, lehetetlen. Mármint Héloise-t és O’Marat elnézve pont nem olyanoknak tűnnek, mint akik életük egyik legrosszabb estéjén vannak jelen. Bár bizonyára volt már ennél jobb estéjük is, de mikor két ember olyan szinten közel kerül, hogy már csak karnyújtásnyira vannak egymástól, akkor tulajdonképpen elég szépen ledolgozták a fizikai és lelki távolságokat (legalábbis tágabb értelemben véve.)
Ezen tűnődött Héloise is, mikor a pajkosan játszadozó Elliot íriszeibe fúrva tekintetét finoman megérintette a férfi ujjait, hogy felhívja a figyelmét arra, hogy a piros ruhához egy nagyon kellemes társaságot ígérő hölgyemény is tartozik. Csakhogy ezesetben egyikőjüknek se volt kedve társalogni, teljesen máshogy képzelték el az egymás között zajló interakciót, mely ezúttal egy szavak nélküli kommunikációba torkollott és a testük nyelvén kezdett folydogálni.
A szemek csillogása, ujjak puhasága, testfelületek érintkezése beszédesebbeknek bizonyultak a kelleténél. Elliot és Héloise is egészen megszelídült, sőt, teljesen egymásra hangolódva álltak a roxforti folyosók bűvöletében. Idilli? Talán. Szívre simuló? Meglehet, de ugyanakkor őszinte is és maga nevében teljesen valóságos is. Ezért is érezte, Héloise, hogy közelebb kell húznia Elliotot, hogyha csak egy pár pillanat erejéig is, de átvegye a férfi rezdüléseit, sejtelmes szempárjának igéző tekintetét kizárólag magáénak tudhassa.
Tolvaj lenne? Nem hiszem. Bár ezt leginkább Elliot tudná meghatározni, aki nem kifejezetten úgy viselkedik, mintha oly nagy sérelem érte volna sőt, belemegy a játékba, mert játszani jó. Mert pajkos, kíváncsi és várakozással teli, mint ahogy a kis szöszi is, aki olyan édesen koncentrál, hogy a ruháját magán tartva kicsit egyensúlyozva elérjen Elliothoz, nemcsak fizikailag, hanem lelkileg is. És aztán valahogy, úgy mozdul, mozdulnak, hogy habár, csak az alsó ajkát akarja birtokba venni, hirtelen belecsókol a felső ajkába is és ezt a folyamatot, ha már így alakult, vétek lenne megszakítani, ezért egy hosszú szenvedélyes csókkal, apró mosollyal szája szegletében nyugtázza. Boldog. Most teljesen annak érzi magát.
Aztán újra eltávolodnak egymástól és Elliot hangja kettészelve a levegő áramlatait, tör útjára:
- Nos, hercegnőm, akkor azt hiszem ideje búcsút vennünk tényleg egymástól...
- Nem is vagyok hercegnő – suttogja csak úgy bele a sötétbe, ahogy ujjait fürkészve egyre jobban elszomorodik, mert már nem Elliot szorításában vannak jelen, hanem végtelenül egyedül. Lecibálja magáról a zakót és kihúzva magát egyet köszörülve torkán még utoljára megszólítja a férfit:
- Itt ne hagyd és jó éjszakát– figyelmezteti, majd pár pillantást vetve Elliot után eltűnik a kékek helyiségében.

Köszönöm a játékot!
Naplózva

Oldalak: 1 [2] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2019. 09. 22. - 19:42:12
Az oldal 0.129 másodperc alatt készült el 37 lekéréssel.