+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  VEGYES CSAPATOK
| | | |-+  Fényes Kompánia
| | | | |-+  Nathaniel (Moderátor: Nathaniel Forest)
| | | | | |-+  Fogadom
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Fogadom  (Megtekintve 118 alkalommal)

Nathaniel Forest
[Topiktulaj]
*****


Az író

Elérhető Elérhető
« Dátum: 2018. 05. 12. - 12:32:19 »
+1



TANTALLON VÁRA

1999. június


Naplózva


Nathaniel Forest
[Topiktulaj]
*****


Az író

Elérhető Elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2018. 05. 12. - 12:33:40 »
+1


FOGADOM

"én többet kérek: azt, hogy a
sorsomnak alkatrésze légy"


Ha tehetném, minden nap csak ő róla írnék. Az első naptól kezdve magával ragad és lenyűgöz. Én pedig csak csodálom, hogy mivel is érdemeltem végre ki mindezt. Egy szerelmet, egy párkapcsolatot, és végül egy családot…
Ahogy végignézek gyönyörű alakján, ahogy ujjaival gombjain babrál. Ahogy nézi magát a tükörben, miközben talán teljesen tisztában is van vele, én micsoda áhítattal nézek ő rá. Tökéletes. Csinos. Épp annyira elegáns amennyire egy ilyen alkalmon annak kell lennie. Még, ha csak kettesben is leszünk, egymás iránt megadjuk azt a módot és tiszteletet, amivel egy ilyen fogadalom kimondása jár. Én legalábbis hiszek benne, hogy fontos, nem csak az, hogy a szavak elhangozzanak, hanem az is, ahogy elhangoznak. Nyilván az én fejemben mindez a családok és barátok előtt lett volna jó. Csak… Csak meg akartam volna mutatni mindenkinek mennyire szerelmes vagyok. Nem azért, mert dicsekedni akartam, egyszerűen csak azért, hogy megoszthassam a boldogságom a legközelebbi ismerőseimmel is. Elvégre büszke vagyok. És nem, nem egészen magamra. Hanem Elliotra. Az ő erejére, az ő kitartására és arra, hogy minden nehézség ellenére ki akar és ki tud tartani én mellettem. Nem lehet velem könnyű. Egy ilyen szabad léleknek, mint ő azok a kötelességek, amik engem érintenek. Mégis vállalja, mégis velem van. Vállalja az életem és a kislányom. És legfőképp vállal engem mindennel együtt.

Finoman elmosolyodom és közelebb lépek hozzá, hogy megpuszilhassam. Elkészültünk. Legalábbis azt hiszem immáron ő is. És én egy pillanatra a tükörben nézek rá. Mosolygom gyönyörű sötét szemeinek, amikbe úgy belebolondultam szinte azonnal.
- Indulhatunk? – Kérdezem, miközben végigsimítok vállain és végigvezetem ujjaim a karján, hogy végül ujjai közé fonhassam. Lassan indulok meg a lépcsők és a kert felé, ahonnan hoppanálni fogunk, hátha ő mégis visszatartana még. Nem akarok erőltetni semmit. Sem az indulást, sem a megszökést. Bár a szívem majd kiugrik a boldogságtól és az izgatottságtól. Most még két külön ember vagyunk, de olyan szövetségre készülünk lépni titokban, hogy a nap végére immáron ténylegesen és megmásíthatatlanul egy párrá válunk.

És a lényeg most a megszökésen és a titkon van. Nem így terveztem. Egészen másnak akartam ezt a napot, de az élet ebbe is, mint mindenbe, beleszólt. Az újság, amely lehozta rólam azt a borzalmas és hazug képet, szinte mindent tönkre tehetett volna. Nem csaltam meg Elliotot, eszembe sem jutna ilyesmi, de nyilvánvalóan a bizalom közöttünk most igencsak gyenge. Mármint Elliot felől én rám nézve. És igen… Talán én is belekeseredve elhinném a hazugságot. Főleg, ha így majdhogynem saját szememmel látnám egy képen, ami egyértelmű bizonyítékként akar szolgálni. Cáfolni tudom, bizonygatni, hogy nem én vagyok ott, de ez éppúgy hazugságnak hathat, hisz bizonyítékként én semmit sem tudok felmutatni…
De talán valamit mégis tehetek…
Fogadalmat arról, hogy sosem csaltam és soha nem is fogom megcsalni. Hogy szeretem és szeretni fogom mindörökre. Hogy kitartok mellette és ki is fogok, bármi is következzen életünkben ezután. Mert ezt akarom. Őt akarom, és senki mást.

Tegnap az állatparkban megmondtam neki, hogy ha azt akarja, ma fogadalmat is tehetünk. És ő igent mondott. Tehát egy éjszaka volt rá, hogy mindent megszervezzek, mert a helyszínhez, az első randink helyszínéhez mindenekfelett ragaszkodtam. Szóval Szürke Kisegér, bár azt nem indokoltam meg neki, hogy miért, de azonnal el is intézte, hogy ma pár órára csak a mienk legyen a várrom. Én pedig közben találtam egy boszorkányt, aki vállalja olyan párok fogadalomtételének lebonyolítását akiket hivatalosan még nem lehet házastársakká nyilvánítani. Mint kiderült nem egy ember-mágikus lény páros van a világon, akiknél gondot okoz a megkülönböztetés. Érdekes én embert akarok elvenni, nem kerti törpét. De meglepő módon jogaim ugyanúgy nincsenek…
Mindegy… Talán sosem lehet hivatalos az, amit ma megteszünk. De talán a világ később majd változik. A lényeg egyelőre úgyis az a pár szó most, amivel végre teljesen ki is mutathatom neked Elliot O’Mara Lee Rowle, hogy a Mindenem vagy.

Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Elérhető Elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2018. 05. 12. - 20:17:55 »
+1

N E K E D, H O G Y  Ö R Ö K K É…


Nat
1999. június

Ujjaim ügyetlenül bíbelődtek az ingem gombjaival. Időnként oldalra pillantottam, hogy a tükörből lessem Natot. Végig futtattam a tekintetem a testén, még mindig imádtam, hogy ilyen nagy, ilyen erős… és hogy az enyém. Persze ott voltak azok a hülye kétségek, hogy lefeküdt Ansonnal. Ott volt az a cikk a kuckóban, a párnák alá rejtve, hogy újra és újra, ha kell ezerszer nézzem meg a képet, ami a legrosszabb rémálmom játszotta le. Valami hibát kerestem rajta, valamit ami annyira nem Natra vall… de minden a helyén volt. Az imádni való szakáll, a nagy kezek, a mozdulat. Mindig olyannak láttam, mint azon a képen, csak nem Ansont csókolva, hanem engem. Keserű íz gyűlt a számba, ezért elszakítottam tőle a tekintetem.
Nem akartam látni, nem akartam újra fájdalmat érezni… csak azt akartam, hogy végleg hozzám kösse az életét. Az a karikagyűrű nem csak egy fényes jelkép volt, amit aztán egy életen át viselhet. Egy bilincs is, amivel hozzám kötötte magát és én is hozzá. Fel akartam húzni az ujjára, ahogy annak idején Esménél is éreztem. Ott is megcsaltak – bár ez sem nyert bizonyítást –, én pedig minden erőmmel a házasságba akartam hajszolni magunkat. Nem volt helyet, amit tettem, ahogyan talán most sem volt az. Lényegében kicsikartam Natból azt, hogy úgymond megszökjünk és titokban, az ismerőseink nélkül fogadjuk meg egymásnak azt, hogy örökre együtt maradunk. Úgy érezrem, kényszer volt, mert nem hittem neki… mert nem akartam egyszerűen szemet hunyni egy olyan bizonyíték felett, ami eddig mindennél egyértelműbben bizonyította be a félelmemet. Anson akart valamit Nattól, a kezdetektől fogva, így hát megkapta végül. Elfogadtam, hogy nem vagyok mindenben elég jó. Sok volt a surlódás közöttünk a kezdetektől fogva, amit én élveztem… és csak még jobban vágytam tőle Natra… ő viszont nem volt ilyen. Neki gyengédség kellett inkább, nem állandóan az izgalom és a szenvedélyes összecsapások. Elrontottam, elcsesztem az egészet… mint mindig.
Lepillantottam a csuklómat elcsúfító hegre. Még mindig ott volt az az „egy senki” felirat. A fehér ing alól ki-kikandikálva még jobban vöröslött, mint máskor. Egyenesen magára akarta vonni a tekintetem. Nem, én Elliot vagyok. Nat Elliotja. – döntöttem el magamban és még el is vigyorodtam, ahogy eszembe jutott, mit tettem Reagannel. Megöltem, elvettem az életét, aztán elégedtem és egy csepp bűntudatom sem volt miatt. Sőt, az az érzés töltött el, ami akkor, a román erdőben. Azt hittem megszabadultam mindenkitől, aki még elveheti tőlem Natot. Nem számoltam azzal, hogy a világ fele ellenem van… mert elcsábítottam az írójukat, a félistenüket. Persze a szörnyű felismerés ellenére is tudtam: még mindig ugyanúgy harcolnék érte újra és újra, ha kell legyőzve mindenkit és mindent, ami el akarja szakítani.
Belebújtam a zakómba és mikor megjelent mellettem, úgy láttam boldog. Talán nem is vette észre, mit erőszakoltam ki belőle tegnap. De ő nem akart időt adni… ő akarta, hogy… – magyarázkodtam magamban, de már késő volt. Túl késő és én is arra vágytam, hogy ki mondja hangosan: örökre velem akar maradni. Ez talán képes volt felülírni a tényt, hogy megcsalt és félredobott Anson kedvéért… mindenki megbotlik néha. Ha még ezután is velem akar lenni, akkor hajlandó vagyok felejteni.
Indulhatunk? – kérdezte. Végig simított a vállamon, a karomon, míg nem ujjaink egymásra találta és összekulcsolódtak. Elválaszthatlannak éreztem magunkat és bár a történetek sebet ejtettek az egységünkön, nem volt semmi, ami igazán közénk állhatott volna. Ettől függetlenül persze elhatároztam, hogy legyen akármi is: Ansonnak vesznie kell, ha a szemem elé kerül megint.
Bólintottam.
Induljunk… – suttogtam szinte, miközben követtem végig a lépcsőn, ki az udvarra.
Csak ott húztam egy kicsit közelebb magamhoz. Ajkaimat finoman az övéihez préseltem és miközben, lehunyt szemmel élveztem az édes csókot, a szabad kezemmel benyúltam a zakó zsebébe. Két kis fehérrózsa volt oda bepréselve. Nyilván csak annak köszönhették tartóságukat, hogy kellő varázslattal látták el őket.
Adjuk meg a módját… – még mindig halkan beszéltem. Az egyik virágot a gomblyukába tűztem. Finoman rendezgettem el, de az ujjaim remegtek. Féltem, hogy majd Nat megbánja a mai napot és el fog hagyni… holott nem akartam ilyenekre gondolni. Valójában sosem volt semmi, aminél jobban rettegtem volna, minthogy őt elveszítem és egyszer csak a távolodó alakját kell látnom, aki már nem néz vissza rám és nem akarja, hogy az övé legyek.
A saját virágom is a helyére került. Ez kicsit megviseltebb volt, mintha a szirmok nem lettek volna rendesen tartósítva. Hibás volt, pont úgy mint én… illett hozzám, mint az a felirat a csuklómon és mint a mai tervünk ellen, lüktetéssel tiltakozó szalag. Bár az is lehet, hogy csak Anson iránti gyűlöletemet táplálta még jobban, szinte érezve, hogy képes lennék megküzdeni vele is bármikor.
 – Kész.
Újra megfogtam a kezét. Ujjaim az ő ujjai közé fonódtak, én pedig készenálltam az indulásra és arra, hogy örökre az övé legyek. Talán kicsit meg is szorítottam, ahogy újabb rettegés hullám futott át a testemen. Féltem, hogy amilyen gyorsan megkaptam ezt, olyan hirtelenséggel fogja elvenni a boldogságomat az élet. Sosem volt szerencsém, most miért lenne? Csak azért, mert életemben először kijelenthetem: halálosan szerelmes vagyok?
Naplózva


Nathaniel Forest
[Topiktulaj]
*****


Az író

Elérhető Elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2018. 05. 12. - 21:56:40 »
+1


FOGADOM

"én többet kérek: azt, hogy a
sorsomnak alkatrésze légy"

Egy pillanatra teljesen belefeledkeztem a csókba. Most, hogy Ada nem volt itthon, kedvem lett volna egyszerűen csak megfogni Elliotot és visszavinni az ágyba. Pedig mennyire buta is ez a gondolat… Elmosolyodom kicsit, mikor elválnak ajkaink és csak nézek a gyönyörű, bár mostanában kissé inkább szomorkás, semmint dacos szemekbe. Én tettem őt boldogtalanná. De a mai naptól kezdve mindent megteszek érte, hogy mindennél boldogabb és elégedettebb legyen. Annyit vitázok és kiabálok vele és csapok oda, amennyit és amennyiszer csak akarja.
Megölelném. De akkor felém nyúl és egy fehér rózsát tűz a gomblyukamba. Csak finoman érintem a vékony kis ujjait a mozdulat közben. Mikor a saját rózsáját helyezi el, segítek megigazítani, s közben apró, lopott kis csókot lehelek ajkaira.

Talán tényleg azt látom most inkább, hogy aggódik, lehet megadtam rá az okot, de nem akarom, hogy az elkövetkező napjaink erről szóljanak. Mi most épp megszökni készülünk. Eltűnni kicsit a világ elől teljesen. Pár napra nem létezik munka, nem léteznek rokonok, sem barátok, és nem létezik fájdalom sem. Csak majd mi ketten, ölelkezve, összefonódva vagy épp csak meghitten beszélgetve.
Egy pillanatra hátrafordulok. A csomagjaink már nincsenek a házban, előreküldtem őket a szálláshelyünkre, de azért ellenőriztem, hogy tényleg mindent sikerült-e. Nem mintha olyan fontos lenne… lényegében csupa olyan holmit raktam be, amit bárhol és bármikor be lehet szerezni. A galleonok és a mugli pénz a legfontosabb. Azok pedig egy bűbájjal ellátott táskában biztosan megérkeztek a kijelölt helyre.
A másik legfontosabb dolog a gyűrű. Meg is lapogatom a zsebem, ott van benne a két arany ékszer. Egyszerűek, nem olyanok, mint amilyeneket terveztetni kezdtem. Viszont nagy előnyük, hogy mágikusak, így méretre igazodnak. Tegnap délután gyorsan leadtam a rendelést rájuk és jó sok extra galleonért ma reggelre már el is készültek. Igen, meg akarom adni ennek a napnak a módját. Egy ilyen fogadalomhoz pedig gyűrű kell. Így hát kénytelen voltam kissé lejjebb adni az elvárásaim. Nem baj. Elliot ujján minden tökéletesen mutat majd. Legalábbis attól a pillanattól kezdve, hogy majd a fogadalmunk nem lesz titok, és nyíltan hordhatja rajtuk a kis jelecskét tőlem.

- Kész. – Mondom mosolyogva, amikor ujjai az ujjaim közé fonódnak. Minden rendben és minden készen. Állapítom meg magamnak elégedetten, aztán Elliot szemeibe nézve hoppanálok.

Egyenesen a romhoz érkezünk. Mivel lefoglaltam a helyet nem nagyon aggodalmaskodtam a muglik miatt. Nyílt terepen értem földet. A boszorkány, Aditi Habbs, aki vállalta a fogadalomtétel levezetését méghozzá ilyen hirtelen, már ott állt a megbeszélt időben.
- Üdvözlöm önöket. – Jelent meg széles mosoly a kedves arcú, középkorú hölgy arcán, mikor felénk lépett. – Bizonyára maga Elliot O’Mara. – Nyújtja párom felé a kezét, miközben mosolya még szélesebbé válik. Nyilván én beszéltem vele tegnap, személyesen, így nekem már nem kellett bemutatkoznom. Will által ismerem a ténykedését. Barátom simán szemet huny fölötte. Amúgy, pont ezért, eleve őt kértem volna fel a nyilvános szertartásra is. – Örülök, hogy megismerhetem. Mr. Forest igazán szerencsés. Mindketten azok. A szerelem szép dolog. – Nevet fel csilingelő hangján. Igaziból érződik az egész lényén, hogy alapjaiban örök vidám teremtés lehet. – Aditi Habbs vagyok. A Mágikus Házasságkötések Hivatalától. Persze ez a mai esemény nem hivatalos. De kellő tiszteletet érdemel minden szerelem a szememben, így a maguké is. Azért vagyunk hát itt, hogy megerősítsük azt a köteléket, azt a szeretetet, amit éreznek egymás iránt egy esküvel, egy mágikus fogadalommal. Nos? – Néz a párosra még mindig mosolyogva. – Készen állnak?

A kedves nőről Elliotra emelem a tekintetem és rámosolygok. Remélem látja a szemeimben a teljes áhítatot, az imádatot, a büszkeséget és a boldogságot. – Igen. Nagyon is igen.


Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Elérhető Elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2018. 05. 13. - 09:00:58 »
+1

N E K E D, H O G Y  Ö R Ö K K É…


Nat
1999. június

Megremegtem, ahogy a talpam földet ért. Erősen szorítottam Nat ujjait, mintha nehezemre esne megállni. A térdeim erőtlenül reszkettek, talán elfogott némi izgalom Tantallon vára láttán. A szívem hevesen kezdett kalapálni a sötétség szorításában, mintha valami kellemes melegség próbált volna meg feltörni a hidegből, mégsem sikerült a neki. Eszembe jutott a régi fal, amivel körbevettem a szívemet és ami mögül ennél a várnál pillantottam ki először Natra. Tudom, hogy jóformán véresre kellett vernem az ökleimet, hogy áttörve azt, egyaprócska lyukon keresztül nézzem őt és várjam, hogy megmentsen. Ő pedig, még nagyobb rést ütve azon, egyszerűen kirángatott, magához vont, hagyta, hogy megnyugtasson a szívének dobogása. Hiába ellenkeztem, hiába ütöttem és téptem, hamarosan feladtam és hagytam magam leigázni. Sőt, vágytam ár, hogy legyőzzön, újra és újra… ha kell mindennap minden percében. Már-már alig álltam ellen, mikor az ujjamra húzta a gyűrűt. Hagytam, hogy magához bilincseljen és most egyenesen akartam, sőt követeltem: tegye meg végre rendesen.
Az ő ötlete volt, mégis az én erőszakom gyümölcse. Most mégis, ahogy Tantallon várának romjait néztem, nem csak a boldogság járt át… hanem a félelem is. Nat sem lesz mindig vak a szerelemtől. Lesz majd idő, mikor talán rájön, hogy a könnyekkel, a vitákkal s az olykor előtörő ridegséggel én kényszerítettem ki azt a döntést. El fog taszítani magától… el fog… úgy ahogyan Esmé és mindenki más is teszi velem általában… Szívem fájdalmas ritmusra váltott, szinte ki akart szakadni a mellkasomból. Tudtam, hogy nem bírna el még egy veszteséget, már ezt az utolsót is nagyon nehezen viselte. Nat nélkül az életem egy semmi lenne, egy vegetáció… állandó veszélykeresés, aminek a végén csak is a békét hozó sötétség várna. Sokszor hajtottam ezt, mégsem kaptam meg. Talán csak azért születtem, hogy másokat tönkre tegyek és szenvedjek.
Megpróbáltam lenyelni a keserűségem, ahogy Nat mellett ácsorogtam. Belőle boldogság áradt, az ő szemébe nem gyűltek könnyek s ha mégis bizonyára nem a fájdalomtól. Azt akartam érezni, amit ő: teljes nyugalmat és tökéletességet. Ennek a pillanatnak annak kellett volna lennie, nem pedig csupa kínnak és sötétségnek. Sosem féltem, sosem voltam ennyire gyenge, ujjaim görcsösen szorították az övét… nem akartam elveszíteni, nem akartam… odasimultam a karjához. Éreztem, hogy gombóc nő a torkomban a jövőtől való félelmemben.
Valami boszorkány várt már minket. Csak azt fogtam fel, hogy szőke hajú és zavaróan vigyorog. A könnyfátyolon keresztül azonban alig láttam az arcvonásait. Bilincseld csak magadhoz – bíztatott kegyetlenül az a hang, amiről már tudtam: nem a szalaghoz tartozik. Ez az én kegyetlenségem sajátja volt.
Üdvözlöm önöket. Bizonyára maga Elliot O’Mara.
Felém nyújtotta a kezét a banya. Én azonban nem nagyon akartam elengedni Natot, így nem viszonoztam a gesztust. Csak egy gúnyos vigyort, na meg egy biccentést eresztettem meg felé. Nem érdekelt, hogy bunkónak tart.
–  Örülök, hogy megismerhetem. Mr. Forest igazán szerencsés. Mindketten azok. A szerelem szép dolog.
Ó Merlinre, mindjárt elhányom magam… – mordultam fel hirtelen. A könnyeim, mintha pillanatok alatt eltűntek volna. Az idegességem dühbe csapott át. Nem érdekelt ez a nyálgép szöveg arról, hogy milyen a szerelem. Ha szép lenne, nem itt ácsorognánk és nem kellett volna belekényszerítenem ebbe Natot. Talán a kelleténél erősebben szorítottam meg közben az imádott ujjakat. A csuklómon pedig őrült módon lüktetni kezdett a szalag.
Aditi Habbs vagyok. A Mágikus Házasságkötések Hivatalától. Persze ez a mai esemény nem hivatalos. De kellő tiszteletet érdemel minden szerelem a szememben, így a maguké is. Azért vagyunk hát itt, hogy megerősítsük azt a köteléket, azt a szeretetet, amit éreznek egymás iránt egy esküvel, egy mágikus fogadalommal. Nos? Készen állnak?
Kedvem lett volna az arcába üvölteni, hogy: „tényleg és a kényszert is szépnek tartod, banya?” Végül nem tettem semmit. Hallottam, hogy Nat csak helyeslően válaszol mellettem, nekem viszont kellett egy pillanat. Felé fordultam. Elengedtem a kezeit és magam felé fordítottam. Tenyereim felsiklottak a nyakára és az arcára. Tetszett, hogy szúr egy kicsit a szakálla. Talán el is mosolyodtam volna, ha nem lett volna bennem annyi kétség.
Biztos vagy benne? – kérdeztem. A hangom olyan halk volt, hogy a nő nem is hallhatta talán. Ez amúgy is csak Natnak szólt. – Tudom, hogy közel sem olyan hivatalos, mint egy valódi házasság, de… azért mégis csak egy kötelék.
Nyeltem egyet és a nőre néztem.
Ha Nat komolyan gondolja kezdhetjük… és könyörgöm, ne szónokoljon a szerelemről. Pontosan tudjuk mi az és rohadtul nem az a nyálasság, amit itt előadott.
Ezzel lényegében el is határoztam magamat. Legyen bármilyen félelmetes is, hogy Nat egyszer ráébred erre az egészre… készen álltam összekötni az életemet vele.
Naplózva


Nathaniel Forest
[Topiktulaj]
*****


Az író

Elérhető Elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2018. 05. 13. - 19:16:14 »
+1


FOGADOM

"én többet kérek: azt, hogy a
sorsomnak alkatrésze légy"

Ez a hely… Nézek kicsit körbe, olyan boldogsággal, ahogy akkor is tettem. És még mindig ugyanazt érzem. Mintha a tenger itt édesebb lenne, mintha az illat itt finomabb lenne, az élet itt mintha szebb lenne. Kedvem volna szétszedni tengerszemet és felépíteni ezen a helyen. Mondjuk nem messze a vár romjától, hogy az ablakokból ide lehessen látni. Ide, ahol először csókolhattam igazán és ahol most készülök kimondani mindazt, amit ígérni akarok neki. Boldogság. Mától boldogságot akarok. Eltüntetni a cikket, eltüntetni az életünkből mindent és mindenkit, ami vagy aki zavaró tényező lehet. És egy burokban maradni, mindazokkal a dolgokkal, amik kedvesek nekünk, mindazokkal az emberekkel, akiket szeretünk. Deanék, , a cukormókusaink, Zeusz, Elliot kuckója… Ezek a mi kis szigeteink, amik Elliottal vagy ő miatta érkeztek az életembe az életünkbe és most azt kívánom, hogy mindörökre benne is maradjanak. Szeretem őt, szerelmes vagyok. Lehet a rózsaszín köd egyszer lanyhul, de rövid idő alatt is annyi mindenen mentünk keresztül, hogy kétlem a szívemben lévő szeretet lanyhulni tudna. Sosem engedem meg, hogy kihűljön és eltűnjön. Sem magamnak, sem Elliot érzéseinek. Dolgozni fogok vagy együtt dolgozni fogunk rajta, hogy ez a kapcsolat épp olyan jó legyen, mint megannyi más összetartozó ember kapcsolata a világon. Csak épp ez a mienk. Csakis a mienk.

Sajnos nagyon is tudom és érzem, hogy Elliotban ott van az elmúlt napok minden kétsége. Szeretne boldog lenni. De talán nagyon is gátolja mindaz, amit hisz, hogy megtettem ellene. Csakhogy nem tettem semmit. És éppen ezért is vagyunk most itt.
- Elliot… - Sóhajtok fel halkan, miközben felé fordulva elhúzom szakállamtól az ujjait és finoman megpuszilom őket. – Ha nem szeretnélek mindennél jobban, most nem állnánk itt. Nem kérdés, hogy akarom. És az sem, hogy biztos vagyok benne. Régóta arra vágyom, hogy valaki velem akarja leélni az életét. És most itt vagy te. Boldog vagyok Elliot… Nagyon boldog. – Mosolyodom el, mikor a szemeibe nézek, azokba a csodás szemeibe, amikben igen, sajnos ott bujkál minden félelem és kétség a kapcsolatunkat illetően. – Ne félj Elliot. – Súgom halkan, szinte csak lehelve a szavakat kettőnk ajkai közé. – Nem engedlek el. Sosem engedlek el…

Visszafordulok a boszorkány felé, ujjaimat visszacsúsztatva Elliot ujjai közé. Aztán izgatottságtól telve sóhajtok fel, mélyet szívva a frissítő tengeri levegőből, ami még magával hozza a tavasz első sugarainak enyheségét is. Itt váltam boldoggá. És itt válok még boldogabbá. Érzem, miközben határozottan a nőre nézek, hogy folytassa az egészet. Mert szerintem nagyjából még két perce van, amíg fel nem kapom Elliotot és el nem hoppanálok vele Portofinoba, hogy aztán innentől napokig el se engedjem. Fel akarom szárítani a könnyeivel együtt a félelmeit és a kétségeit is és mosolyt csalni az arcára a napos olasz tengerparttal. Szeretkezni a homokban, ami amúgy baromira kényelmetlen, de legalább romantikus. És szeretkezni a hűvös levegővel átjárt holdfényes kerti lugasban. Aztán csak hallgatni, ahogy a karjaim közt kedvesen szuszog. Nézni, ahogy alszik, majd nézni, ahogy felkel és kortyolja a kávéját. Boldogság…

- Rendben. – Mosolyog továbbra is a házasságkötő nő, akinek nyilván máris elfelejtettem a nevét. És egy nagy levegővétel után, mintha ő jobban izgulna, mint én, végre neki is kezd a lényegnek. Azt hiszem Elliot nem túl kedves rendre utasítása a nő mosolyán keresztül is hatásos volt. Előveszi pálcáját, amiből szinte azonnal kecses kis arany sugarak és fénypöttyök jönnek elő. Mintha megfogná a kezem a mágia, szinte magától emelődik fel. Ujjaink pedig mintha még szorosabban és erősebben kulcsolódnának össze. Csuklóink körül járnak táncot a fények, miközben a boszorkány szinte énekli a varázslatokat sorra egymás után. Egy pillanatra Elliotra emelem a tekintetem. Ismét csodálattal nézem egy kicsit, majd megint lenézek összefont karjainkra. A nő ekkor töri meg az éneket. És kedves csilingelő hangján megszólal. – Nathaniel Forest. Fogadod, hogy Elliot O’Marát szeretni, tisztelni és védeni fogod egy életen keresztül? Megosztozol vele jóban és rosszban, békében és félelemben, gazdagságban és szegénységben, egészségben és betegségben? – Látom, hogy most gyűrűsujjunk köré fon mágikus kis fényt a varázslat. De felemelem tekintetem és egyenesen Elliot szemeibe nézek. – Fogadom.

– Elliot O’Mara. Fogadod, hogy Nathaniel Forestet szeretni, tisztelni és védeni fogod egy életen keresztül? Megosztozol vele jóban és rosszban, békében és félelemben, gazdagságban és szegénységben, egészségben és betegségben?

Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Elérhető Elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2018. 05. 14. - 18:24:50 »
+1

N E K E D, H O G Y  Ö R Ö K K É…


Nat
1999. június

Próbáltam koncentrálni Nat szavaira, de már attól hevesebben kezdett el verni a szívem, hogy a szemei néztem. Láttam bennük azt a furcsa, szerelmes csillogást, ami ott volt talán Esmé szemeiben is annak idején, már nem emlékeztem rá. Éreztem, ahogy a könnyeim egyre inkább semmivé válnak, már nem akarnak kitörni belőlem… hiába volt ott az a sok kérdés azzal kapcsolatban: vajon megérdemlem-e én mindezt. Tudtam, hogy sok rosszat tettem már a világ ellen és megannyi ember életét tettem tönkre. A születésem is kegyetlenségből és megcsalásból származott, ami aztán az egész létezésemet megbélyegezte. Ha akartam, ha nem, fájdalmat okoztam… mintha ezt érdekemeltem volna. Hiába szerettem volna megszorítani egyszerűen a felém nyúló kezeket, mintha csak eltaszítani tudtam volna azokat. Nat volt az egyetlen, aki más volt. Ha el is löktem magamtól, ő megragadott és addig ölelt, míg szelíd, kezesbáránnyá nem váltam az őrülten kapálózó szörnyetegből.
Ne félj Elliot. – Suttogta az ajkaimnak, mintha titok lenne, amit csupán ketten hallhatunk. Meglepett és megnyugtatott egyszerre, hogy ennyire tudja, min megyek keresztül. Talán megértette azt a sok fájdalmat, amit felszínesen osztottam meg vele és ami lényegében tönkre tette eddig az egész életemet. Olyan bilincsek voltak azok, amiket bár elkezdett éppen ő leütni a kezeimről és talán részben sikerült is neki… mégis voltak olyan dolgok, amik magukhoz láncoltak és sötétségükkel befeketítették a gondolataimat. S ezeket erősítette tovább a szalag a csuklómon. A bizonytalanságomat indulatokká formálta, követelésekké, melyek ott, Tantallon várának fűvel borított területén állva is bennem lüktettek. Hagyd az egészet, menj el örökre… keresd a kalandokat… – rebegte a hang. Én pedig, szerettem volna megragadni a lehetőséget, hogy egy kincs nyomába siessek… de közben ott volt az a legszebben csillogó valami, az az érzés Nat szemében, amit igazán szerettem volna a magaménak tudni. Be akartam zárni, elrejteni a világ elől, hogy mindenki tudtára adjam… ő az enyém.
  Nem engedlek el. Sosem engedlek el…
Ahogy ujjaink újra egymásközé fonódtak, megszorítottam egy pillanatra. Közben arra gondoltam, de szeretnék a világ, a rajongói arcába nevetni. Sőt, Ansonnak egyenesen a képébe dörgölném: engem választott. Talán volt közöttük valami, talán nem… én mégis inkább ahhoz szoktam, hogy a nehezebb útba törődjek bele, nem beleélve magam a jóba. Ezért a megcsalással számoltam. Anson pedig vagy így vagy úgy, de súlyosan bukta a helyzetet. Nem tudta megadni Natnak azt, amit én… az izgalmat, a szenvedélyt. Csupán pillanatnyi fellángolás lehetett az egész, semmi több. Legalábbis ezzel akartam nyugtatni magamat. Elvégre annak reményében voltam hajlandó belevágni ebbe az egészbe, hogy Nat bizonyíthasson. Azt akartam, hogy sikerüljön neki, hogy örökre szóljon ez az egész és később ne hibaként tekintsen rám, mikor majd Anson esetleg felbukkan az életében. Mert talán most megszabadulok tőle egy időre, de az élet még nagyon is hozhatja úgy, hogy Reagan módjára visszakerüljön az életünkbe.
Hallgattam a negédes szavakat, de már nem érdekelt a tartalmuk. Még ezer dolgot fel tudtam volna sorolni, amit megfogadnék Natnak… de csak egy rövidke szó számított, ami már a nevem elhangzás után ott várakozott a nyelvem hegyén és amivel egy életet változtattam meg. Sőt, talán a sorsomat is… mert Nat nem csak otthon és szerelmet adott, hanem új nevet, ami búvóhelyemül szolgálhatott addigi ellenségeimmel szemben.
Fogadom. – Magamhoz képest mélyen, határozottan és gyönyörűen csendült fel ez a rövidke szó. Olyan magabiztosság áradt belőle, amilyenre még én sem voltam felkészülve. Hiába zakatolt ott a gondolataim között, hogy: Fuss, O’Mara, menekülj! Minden porcikám áhította, hogy Nat a megannyi varázslat és szép szöveg után örökre hozzám legyen kötve… s én hozzá.
Valójában nem érdekelt a szertartást. Nem néztem az ujjaink körül cikázó varázslatot, csak egyetlen dolog számított, ennek a végeredménye. A jelentősége és az, hogy valakiért képes voltam feladni a függetlenségemet. Senki másnak nem dobtam volna oda ilyen könnyen magamat, még egy vita hevében sem. Sok őrültséget tettem már, de erre nem lettem volna képes őszinte érzések hiányába. Így hát, lényegében most akármilyen formában feltehették volna a nagykérdést, cikornyás keretek között, ezerszer elismételtem volna: „akarom, akarom, akarom, örökre.”
Naplózva


Nathaniel Forest
[Topiktulaj]
*****


Az író

Elérhető Elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2018. 05. 17. - 11:37:35 »
+1


FOGADOM

"én többet kérek: azt, hogy a
sorsomnak alkatrésze légy"

Hangosan felsóhajtok, ahogy kimondom azt az egy szót, ami annyi mindent jelent. De a sóhaj mögött nem kétségek vannak, nem nehézségek. Mosolyom szélesen terül el arcomon, amikor újra egy pillanatra letekintek összefont és varázslattal körülzárt kezeinkre. Bár sosem kéne elválasztanunk egymástól őket. És jelképesen már nem is kell…
Elliotra nézek. Mosolyom, ha lehet még szélesebbé válik, amikor ő is kimondja, amiért a mai nap idejöttünk. Most nincs mitől félnünk. Ketten vagyunk. Mi együtt. És együtt futunk neki egy olyan életnek, aminek hiányába és elérhetetlenségébe talán már mindketten belenyugodtunk és ami most mégis kirajzolódik előttünk. Boldogság. Ott csillog a szemeimben, ott időzik, azt kiabálva, hogy mennyire szeretlek is téged Elliot. Szeretlek, azért amilyen vagy, minden egyes porcikáddal és teljes lelkeddel és szíveddel együtt. Imádlak.

Megint ujjainkat nézem, ahogy a zsebeimből a gyűrűk a cikornyás fények helyére varázsolódnak. Érzem, ahogy az arany fémessége lassan körbeveszi a bőröm. Jól eső érzés, mert bár talán bilincset fon ujjam köré, úgy érzem ez nagyon is kellemes fogság. Hisz mióta erre vágytam már? Akkor is boldog, szép párkapcsolatra lett volna szükségem, amikor Reagan felkarolt és maga mellé vett. Akkor azt hittem az az egyedüli jó. Hogy csak az létezhet, mert a sors így büntet, amiért olyannak születtem, amilyen vagyok. De nem. A sok sötét és mocskos dolog után hirtelen Ada gyermeki létében kaptam meg az első fényt és tisztaságot az életembe. Aztán az, ahogy átformált és más értékeket adott, lehetővé tette, hogy végre a boldogság is megtaláljon Elliot képében.  Ha innentől mi így együtt, hárman boldogságban és békében leszünk egymásnak, akkor megérte minden. Akkor azt mondom, nem érdekel, hogy az életemből tíz év szenvedés volt. Mert innentől kezdve, mi így együtt megoldunk bármit. És boldogok leszünk.

- Elliot. – Kezdem csöndesen, mikor előbb a nőre, majd az összekoccanó gyűrűinkre és végül Elliotra nézek. – Sok nehézségen és fájdalmon keresztülmentünk már. De megbújt közöttük megannyi boldog pillanat is. Nem véletlen mondom annyiszor, hogy a Mindenem vagy. Mert ez a legnagyobb igazság. Fogadom tehát, hogy mindig a Mindenem leszel. Akkor is, ha épp haragszom, vagy ha épp nehezebb napokat élünk. Vigyázok rád és szeretni foglak. És fogadom, hogy innentől igyekszem több időt veled tölteni. Mert immáron ténylegesen a családom vagy és én akként is foglak szeretni örökké.

Persze azt nem várom el, hogy ő is előadjon valami ehhez hasonló, nyálasnak nevezhető szöveget. Elvégre én sem írtam meg előre, vagy gondoltam át komolyabban. Egyszerűen csak kimondtam amit tudok, amit érzek és amit várok az élettől.
A boszorkány is csak vár egy kicsit, aztán, ugyanazzal a mosollyal most is, mint eddig mindent, megint szinte dalolásba kezd. Egymás után hangzanak el a különös varázslatok és a gyűrűn előbb kellemes meleget, majd fájdalmas hideget érzek, ahogy ujjam köré fonódik. Tudom, ez az a mágia, amiről Mariel is mesélt. Hogy egyszerűen kellemes érzés önti el, ha közelben van a párja és szinte fájdalmas, ha valami baj történik vele. Kissé összeszorul a gyomrom, ha arra gondolok, vajon mit érezhettek az utolsó pillanatban. Mikor kezüket szorosan összefonva Reagan emberei rájuk mondták az utolsó átkot. Velünk ez nem történhet meg… Vállalnám. Elliotért, Elliot mellett, most megannyiszor nekifutottam ilyen helyzeteknek. Csakhogy nem szabadna. Védenünk kell magunkat. Biztonságos otthont megteremteni Adának. Mert mi vagyunk a családja. Az utolsó családja.

- A fogadalom megtörtént. – Mosolyog újra Aditi Habbs, miután abbahagyta az éneklés szerű mágiamormogást. – Immáron, ha nem is hivatalosan, de mágiával összekötve egy pár vagytok. Sok boldogságot kívánok! – Mondja, majd átnyújt nekem egy kis pergament, amiben cikornyás betűkkel ott van a nevünk és a fogadalomtétel dátuma. – Csak egy kis emlék. De remélem egy nap, hivatalossá is válhat.
- Reméljük. – Mosolygok én is, és gyanúsan ez ma már el se tűnik az arcomról, ahogy Elliot kezét se nagyon szeretném elengedni. Csak fogom és nézem őt, mindennél szerelmesebben.
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Elérhető Elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2018. 05. 20. - 11:14:12 »
+1

N E K E D, H O G Y  Ö R Ö K K É…


Nat
1999. június

Tudtam, hogy ez nagy változás lesz, valami olyan, ami nem illik hozzám, ami távolálló, kellemes és melegséggel tölt el. Mégis ezt vágytam, ezt akartam tenni, hogy örökké az övé legyek. Ahogy Nat is annyiszor megmondta, én vagyok az ő Mindene… nekem pedig ő volt a legféltettebb kincsem. Valami, amit meg kell védenem, amit magamhoz kell kötöznöm, mert ha elveszítem, biztosan belebolondulok. A szívem hevesen vert, ahogy a varázslat nem csak a kezeink körül, de az egész testemben kellemes, forró táncot járt. Le is hunytam egy pillanatra a szememet, hagytam, hogy megváltoztasson bennem mindent, hogy az érzéseim heves ritmusában remegjen az egész testem.
Elcseszted, O’Mara… – próbálkozott a kegyetlen kis hang. Mindig így volt, amikor boldog voltam és most is éreztem, mennyire szeretne Nat ellen fordítani, sőt még a szalagot is a szolgálatába hívta. Mintha a bársony megfeszült volna csuklóm körül, de nem érdekel. Nem foglalkoztam vele, mert a szívem nem dühös ritmust járt, hanem boldog, elégedett, kissé önző ritmust. Talán már nem kellett félnem, hogy egy nap majd Anson vagy egy hozzá hasonló talpnyaló veszi át a helyemet… mégis ott volt bennem a keserűség is. Ez volt Elliot O’Mara mindig is. Ha boldog volt, akkor sem tudta félretenni a sérelmeit. Akkor is, ott állva Tantallon várának szépséges zöld gyepén is a múlt kérdései rágtak belülről. Megérdemlem-e én ezt? Vajon mikor ábrándul ki belőlem? Nem volt mögöttünk több, néhány hónapnál, mégis olyan szerelmes voltam, olyan elkötelezett… de mintha ez az érzés vagy legalábbis ahhoz hasonló és mégis Lis könnyedén tette tönkre azt, amiben hittem. Akkoriban csak Esmében hittem, csak a szerelmünkben, minden más olyan képlékeny volt. Tudtam, hogy Nattal más, vele még hevesebb volt minden és olyan forró… hogy beleőrültem kishíján. Talán ezért is vágytam a nap minden percében az érintését, a szerelmét, az ölelését, a csókjait.
Követtem Nat tekintetét. Én is a gyűrűkre pillantottam.
Elliot. – Kezdte, így ismét a szemébe néztem. Nyeltem egyet, láttam rajta, hogy valami olyan fog kitörni belőle, ami aztán végképp felkavarja majd az érzéseimet. Már ismertem a szemében azt a csillogást. Tudtam, hogy ilyenkor érzelgőssé válik… csak az volt a gond, hogy az én torkomban már ott várakozott a gombóc, ami tudtam, hogy könnyek formájában tör majd ki belőlem.
Könnyes lett a szemem. Hallgattam a szavait, amik szokás szerint gyönyörűek voltak és elképesztően nyálasak. Nem tudtam, hogy készült-e erre vagy csak rögtönzött, de ott volt benne minden, amit naponta éreztet velem. Én pedig ostoba kisfiú módjára, remegő ajkakkal, sírva bámultam rá. Mondani akartam valamit, valami szépet, valamit ami leírja azt, amit érzek. Csakhogy én nem bántam annyira jól a szavakkal, mint Nat.
Egyszer… volt egy kisfiú. Pont így nézett ki, mint én. – kezdtem. - Megsérült nagyon-nagyon sokszor. A szívén… – húztam a mellkasomra Nat meleg tenyerét. Azt szerettem volna, ha érzi a lüktetést, ami talán már csak neki köszönhetően dolgozik ilyen erősen bennem. – Elkezdett homokból falat emelni maga köré, de rájött, hogy az nem elég erős. Könnyedén eltiporta az ellenség, hogy aztán ismét sebet ejtsen rajta. Ezért hatalmas kövekből kezdett építkezni. Nehéz volt, fájdalmas minden egyes perce, de aztán olyan jól sikerült a műve, hogy egyedül már ki sem tudott jutni belőle. Azt a falat, Nat, csak te… csak te tudtad lerombolni úgy, hogy nem sebeztél meg vele.
Éreztem, hogy a bénácska vallomás mekkora hatással van rám. Talán bennem erősebb érzelmeket is keltett, mint Natban vagy a banyában. Én ugyanis zokogtam már, a könnyeimtől nem láttam őket rendesen, ezért csak rekedten, ennyit tettem még hozzá: – Szeretlek…
A ceremónia valamikor ezután fejeződött be. Nem figyeltem annyira, olyan erővel taglózott le az a boldogság, ami így kimondva még hihetetlenebbnek hatott, hogy az enyém. Közben persze még mindig a könnyeimet nyeltem, de legalább láthattam Natot meg a banyát és hallhattam a folytatást. Nem érdekelt az emléklap vagy az, hogy nem hivatalos ez az egész. Nem a mágustársadalom szemében akarok Nat párja lenni. Azt akartam, hogy ő érezze azt, mennyire komolyan gondolom. Tudom, hogy sokszor elbizonytalanítottam és nem mutattam ki eléggé az érzéseimet… főleg akkor nem, mikor haragudtam rá vagy szándékosan féltékennyé akartam tenni. Ezek valószínűleg még párszor meg fognak ismétlődni, de talán… talán, ha ránéz a gyűrűjére, tudja majd, mennyire szeretem.
Éppen elég hivatalos most is. – Simítottam végig Nat gyűrűjén, ahogy felemeltem kicsit a kezét. – Most már csak az enyém vagy... - Vigyorodtam el végül, hogy ne csak a könnyeim maradjanak meg a mai napra.
Naplózva


Nathaniel Forest
[Topiktulaj]
*****


Az író

Elérhető Elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2018. 05. 21. - 12:52:22 »
+1


FOGADOM

"én többet kérek: azt, hogy a
sorsomnak alkatrésze légy"

Boldogan mosolyogva nézek Elliotra és finoman letörlöm könnyeit. Tudom, érzem, hogy talán némileg el is pirultam szavaim nyomán. Bár kettőnk közül eleve pont én vagyok az, aki hajlamot mutat a túlzott romantikára. De van, amikor nem tudok mit kezdeni a dologgal és csak kicsúsznak a szavak. Mint most is. De nem bánom vagy szégyellem. Ez nem az a nap, amikor ilyesmit kell tennem. Megannyi kudarc és fájdalom után itt van valaki, aki elfogad olyannak, amilyen vagyok. Kissé tökéletlen, nagy, morgós mackónak. És így szeret. És így kéri azt tőlem, hogy szeressem.

- Ne sírj. – Puszilom meg az arcát, érzem a sós kis cseppet ajkaimon, ami remélem a boldogságából ered. Bár igen, úgy érzem abból. Ez egy mérföldkő nekünk. Szorítom meg finoman az ujjait, immáron mindkét kezemmel.
Mintha a boszorkány ott sem lenne. Sőt talán Tantallon vára sem. Csak a varázslat van közöttünk és a kezeink, ahogy immáron mindkét kezemmel cirógatom az ujjait, a testünk, ami összefonódik. És amit immáron nem csak az érzéseink, de a legkülönlegesebb mágia és a kimondott szavaink is összetartanak. Vajon mennyi idő lesz, mire Philip kideríti mi történt? Nem érdekel. Láthatja, hogy Elliot már döntött és ebbe bizony nincs innentől beleszólása. Nem mintha eddig különösebben érdekelt volna a rosszallása, vagy fenyegetése. Ahogy Elliot sem akar másnak átadni soha többé, úgy én sem őt.

Persze hiába csitítgattam Elliotot, hogy ne sírjon, itt vagyok… Mikor ő kezdett vallomásába, szinte rondának éreztem saját szavaimat. Mintha sokkal, de sokkal szebben fogalmazta volna meg, azt, amit én magasztos szavakkal tettem. Ő mindig mindent csak egyszerűen kimond. És éppen ettől is olyan gyönyörű, hogy most már az én szemeimet is könny áztatja. És csak hagyom lecsordulni arcomon, miközben homlokom finoman a homlokához érintem. Csak zokogunk egymást érintve a legnagyobb boldogságtól. – Én is szeretlek. – Suttogom ajkainak, és nem érdekel a külvilág, nem érdekelnek más emberek. Nincsenek is most ők. Most csak mi vagyunk. Talán már a boszi sincs itt, nem is bánnám. Bár még önkéntelenül a kis felém tartott papírért nyúlok. De már nem akarom elválasztani tekintetem és testem Elliotétól. Így akarok maradni örökre.

Talán elköszönök. Vagy nem. Már nem tudom. Csak a sötét szemekre figyelek, miközben a megszokott mozdulattal emelem ölembe páromat és fonom magam köré combjait. Még nem akarok hoppanálni, bár már az olaszországi ház vár ránk. És várjon is, mert bizony sok-sok tervem van erre a hétre, vagy napra… De egyelőre még itt akarok maradni kicsit. Magamba szívni a vár és a tenger illatát az emlékeinkkel együtt. Miközben új emlékkel töltjük meg ugyanezt a helyet.
Lassan az egyik padhoz sétálok. Látogatóknak van itt, de végül is mi is épp azok vagyunk. Még ha azt is érzem jelenlétünk immáron minden szeretetével és mitikusságával együtt is ehhez a várromhoz tartozik. Tenni is fogok érte, hogy minél tovább fennmaradjon. Pont, mint a mi kettősünk is. Ápolom azt is, ezt is. Fogadom. Mosolyodom hirtelen el a gondolat nyomán, miközben leülök a padra, ölelésemben Elliottal.

- Tudod, szerintem nem romboltam le teljesen a falad. – Cirógatom meg finoman az arcát. – Már nem azért, mert nem akartalak kiszabadítani onnan. De én akarok a falad lenni. Nem az, amelyik elzár. Mert az élet az élet és haladnia kell. Hanem az, amelyik védelmet, oltalmat és otthont ad neked. – Mosolygom a könnyeim alatt az ő sötét szemeibe nézve. – Szóval csak átalakítottam azt a falat. Egy kis tapétázás, néhány dísz, függönyök és ablakok. Eléggé ráfért már. – Nevetek fel halkan, hogy oldjam kicsit a hangulatot. – A lényeg annyi és tényleg csak ennyi, hogy nagyon-nagyon szeretlek Elliot Forest.
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Elérhető Elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2018. 05. 23. - 17:56:24 »
+1

N E K E D, H O G Y  Ö R Ö K K É…


Nat
1999. június

Néma csend. Az ölelt körbe, mikor a nő távozott. Belefeledkeztem Nat kék szemeinek csillogásába… furcsa volt, mert annyiszor szomorítottam el, olyan sok fájdalmat láttam benne. Most viszont, mintha az addig történtek semmissé váltak volna, minden megváltozott. Boldogság csillogott bennem s nem vegyült láthatóan semmiféle keserűséggel. Az csak bennem dolgozott, az én szívemben kapott helyett… mintha a boldogság elcseszett árnyéka volna. Levakarhatatlan, zavaró és fájdalmas sötétség, ami mindig követte az örömteli pillanatokat. Rájuk tapadt, megrontotta őket és talán most először tudtam igazán mélyre szorítani, elfedni a kellemes melegséggel, amit az immár gyűrűvel díszített kezeink összefonódó látványa okozott.
Magadhoz bilincselted… – suttogta a kegyetlen hang. Elemi erővel hatolt át a hidegsége minden boldogságon, minden örömön, amit éppen éreztem… az én arcomra mégis mosoly ült ki. Nem volt gúnyos vagy kegyetlen. Talán a kijelentés maga annak volt szánva, én mégis őszinte, jó érzésnek éltem meg. Magamhoz láncoltam Natot, magamhoz kötöttem őt, ahogy annak idején Esmét is akartam, mikor féltem: elhagy. Ugyanakkor ez nem csak az ő bilincse volt, hanem az enyém is. Valami ami mindig visszafog húzni hozzá, valami ami segít megtalálni, ha szükséges… olyan volt ez, mint a kincsnek az árnyéka, amire ha rápillantok, tudom merre haladjak és hol találjam meg. A legnagyobb kincsem pedig az volt, akit ez a mágia ilyen erősen kötött most már hozzám. Natot nem rejthettem el a kincsesládámba, hogy csak lopott pillanatokban gyönyörködjek benne és öleljem magamhoz… őt át kellett engednem a nagyvilágnak is, de most már azzal a tudattal, hogy engem választott.
Hagytam, hogy felemeljen. Mindig bosszantott, ha így tett… nem szerettem érezni a közöttünk feszülő méretbeli különbséget. Nem szerettem, mert úgy éreztem le akar győzni. Nem szerettem, mert úgy éreztem legyőzött. Ez bántotta a büszkeségemet, most mégis önszántamból karoltam át és bújtam hozzá, hogy érezzem a tinta szagát, ami mindig azzal a kellemes, édes illattal keveredett. A szokásos nyugalom járt át, elnyomva a bennem keringő kétes érzéseket megint. Ahogy leült a padra, még jobban hozzá simultam, majd elhúzódva tőle ismét a szemeibe néztem. Közben hagytam, hogy a tenger morajló hangja és a friss fű illata azt a napot keltse életre bennem, amikor még kissé bizonytalanul… ám annál vágyakozóbban csábítottam erre a helyre Natot. Szórakozni akartam vele, elütni az időt, míg ki nem nyír egy Rowle-féle bérgyilkos… aztán minden megváltozott. Mintha valaki a feje tetejére állította volna a világot… és én egy cseppet sem bántam.
Tudod, szerintem nem romboltam le teljesen a falad. – Simított végig az arcomon. – Már nem azért, mert nem akartalak kiszabadítani onnan. De én akarok a falad lenni. Nem az, amelyik elzár. Mert az élet az élet és haladnia kell. Hanem az, amelyik védelmet, oltalmat és otthont ad neked.
Láttam, hogy könnyek ülnek a szemében. Ezért, felemelve a kezemet finoman cirógattam végig a bőrét, letörölve a csillogó kis nedvességet.
Szóval csak átalakítottam azt a falat. Egy kis tapétázás, néhány dísz, függönyök és ablakok. Eléggé ráfért már. – Folytatta nevetve, erre én is elmosolyodtam. Megint őszintén, nem kegyetlenkedve, nem gúnyolódva, hiába súgott egyre szörnyűségesebb szavakat a fülembe az a kis hang. Most nem győzhetett.– A lényeg annyi és tényleg csak ennyi, hogy nagyon-nagyon szeretlek Elliot Forest.
Ujjaim finoman simítottak tovább az arcán, majd lassan belefúródtak a barna tincsekbe. Egy pillanatra eljátszottam a lágy szálakkal, majd kicsit rájuk markolva hajoltam közelebb egy finom csókra. Úgy szerettem volna én is kimondani, hogy: „szeretlek, de mostantól te leszel O’Mara és nem én Forest.” De nem tettem. Nem érdekeltek a szavak, nem voltak többé fontosak, csak mi, az érzéseink és az, hogy most már elválaszthatatlanok maradunk örökre – legalábbis nagyon reménykedtem benne.
Tudod, nem csak te vagy az én falam, hanem én is a tied. Azt szeretném, hogy bármikor rám merj támaszkodni, mert nem roppanok össze… történjen akármi is, ott fogok állni mögötted – suttogtam az ajkainak. – Szeretlek… – tettem hozzá még halkabban és egy újabb, szenvedélyesebb csókba forrasztottam össze ajkainkat.
Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2018. 05. 14. - 00:55:57
Az oldal 0.202 másodperc alatt készült el 43 lekéréssel.